Maggie Stiefvater: The Raven Boys - A hollófiúk

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2012

Oldalszám: 416

Nem ​látó csak két esetben pillanthat meg egy szellemet Szent Márk éjszakáján; vagy te vagy a lény igaz szereleme… vagy te ölted meg őt.

Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket. Ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből, és megszólítja őt. 

A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Hollófiúkként ismert banda csak bajt hozna rá. 

De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Hollófiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél. 

Blue-t már egészen fiatalon figyelmeztették: ő okozza majd igaz szerelmének halálát. 

A lány nem hisz az igaz szerelemben, ezért soha nem is aggódott emiatt. De ahogy az élete egyre jobban összefonódik a Hollófiúk furcsa és baljóslatú világával, már nem olyan biztos a dolgában.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Könymolyképző kiadónak!

Régóta időszerű már ez az értékelés, hiszen tavasszal olvastam a Raven Boyst, de valahogy nem tudtam eddig rávenni magam, mert nehéz volt eldöntenem, hogy is érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Ez már a harmadik nekifutásom volt az olvasásnak, mert valahogy sose ragadott meg igazán előtte, de közben meg olyan jókat hallani róla, és tartalom alapján pont olyasminek tűnik, amit én kedvelnék. Szeretem a paranormális sztorikat, és kevés jót találni, így nagyon akartam szeretni ezt a sorozatot is.

Bár harmadjára sikeresen a végére értem, így is időbe telt átrágnom magam a könyvön. Olvasás közben elvoltam vele, de nem állítanám, hogy kifejezetten olvastatta volna magát, és miután letettem, nem jött az ellenállhatatlan késztetés, hogy újra felvegyem. Mindez már csak azért is fura, mert a stílus tökre feküdt. Remekül keveredtek a hangulatos leírások a száraz humorral. 

A kezdő jelenet, amikor Blue a temetőben chillel Szent Márk éjjelén elég atmoszferikusan indul, de aztán kicsit leül a sztori és nehezen indul be újra, ami nem segített az olvasási tempómon. A második felére ez a tendencia egyébként észrevehetően javult, de határozottan voltak olyan részek, amiken át kellett lendülni, és igen gyakran beütött az általános káosz is. Ez utóbbiról feltételezem, hogy tudatos döntés volt az írónő részéről, hiszen egy 4 könyves sorozat első kötetéről van szó, tehát még bőven lesz ideje kibontakozni a szálaknak, különösen a lezárás tekintetében, ami rendkívüli módon kíváncsivá tett.

Forrás

Karakterek tekintetében, egyelőre elég vállvonogatósan állok. Blue mint főhősnő teljesen rendben van, de nem kifejezetten zártam a szívembe, ahogy Ganseyt sem. Ellenben Adamet nagyon megkedveltem, remélem, többet is látunk majd belőle a folytatásokban! Viszont a Noah-t körülvevő titok nekem kicsit lehetetlennek tűnt. Nem szeretnék spoilerezni, így csak annyit jegyeznék meg, hogy szvsz enyhén gyökérnek kell lenni ahhoz, hogy ennyi idő alatt ne tűnjön fel egyikőjüknek sem, mi az ábra.

– […] Mielőtt megszülettél, olyasmibe keveredtünk Callával és Persephone-nal, amibe nem szabadott volna…
– Kábítószer?
– Rituálék. Te kábítószerezel?
– Nem. A rituálék viszont érdekelnek.
– A kábítószernek jobban örülnék.
– Nem hoz lázba. Bizonyított a hatása. Dögunalom.

Kellemes meglepetésként ért viszont, hogy amennyire ki van élezve a tartalom a romantikus szálra Blue és Gansey között, annyira háttérbe szorul ez a könyvben. Sokkal hangsúlyosabb - és őszintén, sokkal nyálasabb - szerelmi nyüglődésre számítottam az alaphelyzetet tekintve, de örömmel konstatáltam, hogy nagyon a slow-burn felé tendál a dolog, és inkább csak sejtetés szinten működik, semmint fő csapásirányként. Több figyelem fordul az alapozásra, a családra, és a főszereplőink közötti barátság építésére, ami egy kezdőkötettől teljesen korrekt, viszont talán részben emiatt, kicsit "nagyobb a füstje, mint a lángja" érzést keltett bennem a regény.

Mindennek ellenére szeretném folytatni, hiszen amint már említettem, ez csak az első rész, és reménykedem, hogy a folytatásokban kicsit jobban felpörög majd a cselekmény és tisztul egy kicsit a kép. Alapvetően azoknak ajánlanám, akik nem bánják a lassabb folyású sztorikat, részletes expozícióval, és akik csípik a paranormális sztorikat szellemekkel és boszorkánysággal, mert azok a részek nagyon menők voltak! Akik viszont kifejezetten romantikus könyvet keresnek, azoknak talán nem ez a legjobb választás.

Értékelés: 3.5/5

Kedvenc jelenet: nem volt

Kedvenc karakter: Adam

Rosamund Hodge: Gilded Ashes

Kiadó: HarperTeen Impulse

Oldalszám: 111

Orphan Maia doesn't see the point of love when it only brings pain: Her dying mother made a bargain with the evil, all-powerful ruler of their world that anyone who hurt her beloved daughter would be punished; her new stepmother went mad with grief when Maia's father died; and her stepsisters are desperate for their mother's approval, yet she always spurns them. And though her family has turned her into a despised servant, Maia must always pretend to be happy, or else they'll all be struck dead by the curse.

Anax, heir to the Duke of Sardis, doesn't believe in love either—not since he discovered that his childhood sweetheart was only using him for his noble title. What's the point of pretending to fall in love with a girl just so she'll pretend to fall in love with him back? But when his father invites all the suitable girls in the kingdom to a masked ball, Anax must finally give in and select a wife.

As fate would have it, the preparations for the masquerade bring him Maia, who was asked by her eldest stepsister to deliver letters to Anax. Despite a prickly first encounter, he is charmed and intrigued by this mysterious girl who doesn't believe in love. Anax can't help wishing to see her again—and when he does, he can't help falling in love with her. Against her will, Maia starts to fall in love with him too. But how can she be with him when every moment his life is in danger from her mother's deadly bargain?

Az árván maradt Maia nem érti a felhajtást a szeretet körül, mikor az csak fájdalmat hoz: a haldokló édesanyja alkut kötött a világuk gonosz, mindenható urával, miszerint bárki, aki imádott lányát bántani merészeli büntetésben részesül; az új mostohaanyját őrületbe kergette a gyász, amikor a lány apja meghalt, a mostohatestvérei pedig kétségbeesetten vágynak az anyjuk elfogadására, de csak megvetést kapnak.

Anax, Sardis hercegi címének várományosa sem hisz a szeretet erejében - amióta csak rájött, hogy gyerekkori szerelme csak felhasználta, a rangjáért. Miért is színlelje, hogy szerelembe esik egy lánnyal, csakhogy az eljátszhassa hogy viszonozza az érzelmeit? De amikor az apja az összes eladó sorban lévő lányt az országban meghívja a közelgő álarcos bálba, Anax kénytelen végre beadni a derekát és feleséget választani.

Úgy esik, hogy az előkészületek az álarcos bál körül a herceg útjába sodorják Maiát, akit az idősebb mostohatestvére azzal bízott meg, hogy juttassa el a levelét Anaxhoz. Az első éles szóváltást követően, a herceget elbűvöli a titokzatos lány, aki nem hisz a szerelemben. Anax nem tehet róla, arra vágyik, hogy még egyszer láthassa - és arról sem tehet, hogy amikor végre újra találkoznak, szerelembe esik.  Maia pedig akarata ellenére viszonozza érzéseit. De hogy is maradhatna a herceggel, amikor élete minden percében veszélyben forogna az anyja halálos alkuja miatt?

(saját fordítás)

***

Tavaly egy este alatt keresztülszáguldottam Rosamund Hodge Kegyetlen Szépség című regényén, amit nagyon imádtam (értékelés itt), és bár frissítő élmény volt végre nem sorozatot olvasni, azért egy kicsit görbült a szám, amikor a végéhez érve nem volt következő rész, ami után nyúlhattam volna. Nos, a Gilded Ashes bár nem konkrét folytatása a Kegyetlen Szépségnek, mégis ez áll a legközelebb ahhoz, amit annak nevezhetünk. Kicsit több mint 100 oldalas kis szösszenet, ami bár tökéletesen megáll a maga lábán, mint önálló történet, ugyanabban a világban játszódik, mint a Kegyetlen szépség, és Ignifexet is emlegetik benne, szóval mégiscsak kötődik valamilyen szinten a Kegyetlen szépséghez. De itt nagyjából ki is fújtak az összekötő szálak. Reméltem, hogy egy rövidke cameo erejéig láthatjuk majd a Kegyes urat, vagy akár Nyxet, de sajnos nem bukkantak fel. Az az érzésem, hogy legalábbis amikor Maia anyja megkötötte az alkut a Kegyes úrral (jóval a Gilded Ashes kezdete előtt, hiszen akkorra Maia anyja már halott, a lány pedig felnőtt), akkor Nyx még káposztában volt c vitamin, de legalábbis nem adták még feleségül kedvenc démon lordunkhoz.

Ha a konkrét szereplők nem is, a Kegyetlen szépség hangulata mindenképp megmutatkozott itt is. A világ ugyanaz, épp csak egy másik szeglete, a démonok jelenléte az öreg, foszladozó házban, ahol a mostohaanya már rég elvesztette a józan eszét, nos mondhatjuk, hogy megalapozza az alaphangulatot. Csodálom Rosamund Hodge tehetségét e téren: a világok amiket megalkot mind sötétek, torzak, de a hangulat mégse nyomasztó, vagy kifejezetten horrorisztikus a klasszikus értelemben véve. Inkább atmoszferikusnak nevezném. Nem az a recsegő padlós "úristen, mi volt ez a hang?!" féle para, hanem inkább az a kíváncsisággal vegyes ámulat, amibe talán egy kis rémület is vegyül, mintha beléptél volna egy antikváriumba, amiről kiderül, hogy igazából egy nagyhatalmú varázsló elátkozott boltja.

A Gilded Ashes Hamupipőke történetét dolgozza fel - az eredetit, nem a Disney verziót -, és őszintén imádtam, amit az írónő művelt ezzel a mesével. A Hamupipőke sose volt a kedvencem, már gyerekként se. Nem tudtam mit kezdeni egy olyan hősnővel, aki ilyen szinten hagyja, hogy keresztülgázoljanak rajta, meg az instalove-val, meg úgy az egész mindenséggel. Itt viszont Maia-nak igencsak jó oka volt arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Még a mostohaanya iránt is komplikáltabbak voltak az érzéseim, mint normálisan, nem beszélve a két testvérről. Úgy általában, ahhoz képest, hogy kemény 100 oldal az egész sztori, a karakterek remekül meg voltak formálva.

forrás

Anax hercegre se lehetett igazán panaszom. Persze, néha egy kicsit irritáló volt a személyisége, de valahogy ez se zavart, egyrészt mert Maia remekül értett ahhoz, hogyan szállítsa le a magas lóról, másrészt pedig ha el kellett volna képzelnem egy herceget Anax helyzetében, pontosan ilyenre képzeltem volna: egy kicsit elkényeztetett, néha talán kicsit átmegy ovisba, de művelt, intelligens, jó humorú és hát... elbűvölő. Tökéletlenül tökéletes. Valahogy Rosamund nagyon érzi, hogyan kell hihetően tökéletlen karaktereket alkotni, amelyek az én ízlésemnek megfelelnek. Tudom, hogy sokan nem kedvelték például Nyxet a Kegyetlen szépségből, de számomra ott is az első pillanattól fogva működött a dolog, és ugyanez volt a helyzet itt is. Ebből következik, hogy ha esetleg a Kegyetlen szépség nem tetszett, ne ezzel a szösszenettel akarj egy második esélyt adni az írónőnek: nagy valószínűséggel, ettől sem leszel hanyatt esve.

Maga a cselekmény nem túl bonyolult, a hangsúly a karaktereken van, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna lendületes. Maia idősebb mostohatestvére, a gyönyörű, de beteges Koré azzal bízza meg a lányt, hogy vigye el a levelét Anaxhoz, a herceghez, aki után az összes hölgyike teper, bár főként a hercegi cím meg az öröksége csábítja őket, nem a két szép szeme, de hát ez részletkérdés. Na, ez sok minden volt, de instalove biztos nem, és ezt nagyon tudtam értékelni. Anax és Maia elsőre nem igazán jönnek ki, de a beszélgetéseik elképesztően érdekesek: egymás és az olvasó számára is. Az érdeklődésből alakul ki szépen lassan a vonzalom, de persze semmi nem ilyen egyszerű.

Maia egész élete egy színjáték. Az Ignifexszel kötött alkuja értelmében, az anyja halála után is vele maradt szellem formájában, hogy vigyázzon egyetlen lányára. Azonban a szellem-lét eltorzította a jellemét annyira, hogy ha Maia bármi jelét adja annak, hogy nem teljesen és tökéletesen boldog, az anyja szelleme és a démonok, akik felett hatalma van gondoskodnak arról, hogy a lány bánatának okozója ne élje túl a napot, legalábbis ne ép ésszel. Éppen ezért Maia tettet: tetteti, hogy boldog, hogy örül, amiért a mostohája cselédként használja, hogy boldog, amiért nem mehet a bálba, amiért ő csinál mindent a ház körül.

“Ghosts are laid to rest when injustices are righted, when their duties are fulfilled. But my mother's duty is to make me happy so long as I live. So there is not rest for her, and no escape for me. I will be happy and happy until it kills me.”

Szóval még ha el is tekintünk a botránytól, amit az okozna, hogy a herceg egy szolgálólányt akar feleségül venni, Maia az anyja alkujának a rabja. Csakúgy, ahogy a "gonosz" mostoha a saját alkujának a rabja: neki a második férje halálát követően ment el végleg az esze, és pontosan ezért képtelen szeretni a lányait, hiába tesznek meg azok mindent az elismeréséért, csak eszközként tud rájuk tekinteni. Ebből a szempontból a két mostohalány élete talán tragikusabb volt, mint a főszereplőé: Koré szó szerint belebetegedett a próbálkozásba, hogy kiérdemelje az anyja szeretetét. 

Összességében, én nagyon élveztem olvasni ezt a kis novellát. Szórakoztató, néhol elgondolkodtató, kerek egész kis történet, és bár már megint többet akartam belőle, mint amennyit kaptam, azt hiszem jól is van ez így. Nagyon bejött ez a fajta újragondolása a Hamupipőkének, illetve az, hogy nem csak a szerelmet mint olyat, hanem a szeretet több fajtáját is szerepeltette: az, ami a szülőkhöz köt, ami a testvérekhez, ami a gyerekkori barátokhoz. Ezen a pár karakteren keresztül érzelmek és kötődések egész garmadáját sikerült megjeleníteni, és bár egyik se az a fajta tiszta, rózsaszín köd, ami a tündérmesék sajátja, cserébe viszont rendkívüli módon emberi, ehhez a sötét, torz, lenyűgöző világhoz pedig tökéletesen illik.

Kegyetlen szépség rajongóknak bátran merem ajánlani!

Promágus kupa

Ha követitek a Prológus tevékenységét, talán tudjátok, hogy ebben az évben egy új várólista csökkentő játékkal álltunk elő, névszerint a Promágus kupával! A részleteket ide kattintva találjátok, de dióhéjban egy tematikus könyvklub szerűségről lenne szó, némi versenyhelyzettel megbolondítva. A februári témánk pedig nem más volt, mint a Why So Serious?

Az első húzás eredménye a Why so serious? kategória lett, azaz olyan könyveket kell elolvasnunk, ahol nem (csak) a klasszikus hősöké a világ. Olyan karakterek is szerepet kapnak, akiknek nincs ki mind a négy kerekük, de ennek ellenére, vagy éppen ezért rendkívül szerethetőek, vagy éppenséggel antihősök. Jöhetnek az ikonikus gonoszok, a klasszikus elmebetegek, a közveszélyes őrültek, a problémásak, a deviánsak, a morálisan korruptak.

Teljesítési határidő: 2017. február 28. éjfél

Indoklás

A Gilded Ashes - illetve Rosamund Hodge művei általában - szerintem tökéletesen passzolnak ebbe a kategóriába. Úgy nagy általánosságban elmondható, hogy senki se teljesen normális, és senki se passzol a klasszikus hős kategóriába. Jelen helyzetben főleg a mostohaanya, illetve Maia halott anyjának a szelleme volt teljesen meghibbanva, de ahogy Maia megjegyezte: a szeretet őrület. Mindenki, aki szeret hülyeségeket csinál. (elég durván szabad fordítás) Szóval nem is az a kérdés, hogy ki az őrült, hanem hogy ki nem az? Ez a történet klasszikus esete annak, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. És hát, lássuk be: egy kicsit mind őrültek vagyunk.

Az Éjszaka Teremtményei Book Tag

Hello népek!

Itt a nyár, a napsütés, a szép idő... úgyhogy beszéljünk az éjszaka teremtményeiről. Hiszen még mindig szeretek aktuális lenni. Amúgy is, a nyarat mint jelenséget nagyjából két hét után megunom és a telet várom, szóval idézzük fel kicsit a Halloween creepy hangulatát ennek a booktagnek a segítségével.

Nem jelölt senki, csak ahogy Katytastic youtube csatornáját böngésztem, megtetszett, így gondoltam, miért is ne. Hiszen rég volt már tag a blogon, épp itt az ideje. Na, meg kaptam némi backstage nógatást egyesektől.

A booktag lényege, hogy 9 természetfeletti lényhez kell társítani olyan könyveket, amiben szerepeltek, és amit szerettem olvasni. Próbáltam olyanokat összeválogatni, amikről még nem beszéltem annyira sokat, hogy ne hangozzak úgy, mint egy megakadt lemez, több-kevesebb sikerrel.
Úgyhogy ugorjunk is fejest, és jöjjenek az éjszaka teremtményei!

1. Vámpír

forrás

Oké, szóval jó néhány vámpíros könyvhöz volt már szerencsém, de két olyan sorozat jut eszembe, amit tényleg szeretek és a vámpírok központi szerepet töltenek be, nem pedig csak a felépített fantasy világ részei. Nagyon más a kettő, így nem is igazán tudom eldönteni, melyiket szeretem jobban, ezért máris az első kérdésnél csalni fogok, és kettőt nevezek meg.
Először is ott van nekünk Jeaniene Frost: Night Huntress sorozata, ami tökéletes keveréke a kickass akciónak és a romantikának. Pörgős, izgalmas, rettentően szórakoztató, és a vámpírok tényleg vámpírok benne, nem pedig csillogó diszkógömbök. Buffy rajongóknak külön ajánlom!

Aztán, ugyanígy a paranormális berkeiben maradva, Chloe Neill: Chicagoland vámpírjai is megér egy misét. Itt inkább politikai szemfog összeméregetés zajlik némi nyomozással, és ja, gyakran harcjelenetekkel megspékelve, de hangulatában ez a sorozat sokkal lightosabb, és kevésbé véres (haha... mert vámpírok... érted... jó, khmm, izé, hagyjuk).

2. Vérfarkas

forrás

Kb. párban járnak a vámpírral, szóval az előző eset továbbra is fennáll: legalább tíz könyv kapásból eszembe jut. Jó, ha a szimpla alakváltókat nem vesszük bele, akkor kicsit azért szűkül a kör. Ami most beugrott, az Kelley Armstrong: Szellemidéző trilógiája, amit anno nagyon szerettem, de a harmadik rész kicsit elrontotta számomra az élményt. Mindenesetre még mindig ajánlanám, mert nagyon élveztem olvasni, és az állandóan morcos Derek abszolút belopta magát a szívembe. Ha egy szórakoztató YA paranormálisra fájna a fogatok, tudom ajánlani! A vérfarkasok mellé kapunk még mindenféle tehetséget, őrült tudósokat, és némi x-men vibe-ot.

3. Szellem

forrás

Ki más, ha nem Jesse de Silva? Meg Cabot Mediátor sorozata egyike az örökzöld kedvenceimnek, pedig igen gyakran megfeledkezem róla, talán azért, mert olyan eszelősen régen olvastam. Cuki kis sorozat, vicces és szórakoztató, ráadásul a könyvek nem túl hosszúak benne, így elég gyorsan végig lehet söpörni rajta. Jesse pedig... hajj. Imádnivaló. Az egész, úgy ahogy van.

4. Boszorkány

forrás

Azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy túltengenek a paranormális és fantasylények az olvasmánylistámon szereplő könyvekben. Itt is akad nem kevés igencsak kézenfekvő megoldás (de nehogy már elköpjünk minden minisztériumi titkot a mugliknak), én viszont nem bírom ki, hogy ne az egyik legeslegkedvencebb - mert a kedvenceknek fokozataik vannak. duh - könyvemet ne emlegessem a boszik kapcsán. Bár nincs direkt kimondva, de Erin Morgenstern felejthetetlen történetében, az Éjszakai cirkuszban bizony egy mágikus párviadal tanúi lehetünk. Celiát és Marcot egész életükben arra készítették, hogy a másikon felülkerekedjenek. Csak egyikük maradhat életben. Komolyan, ha eddig nem olvastad ezt a könyvet... tiszta szívből tudom ajánlani. Kezdj bele. Most, rögtön, azonnal.

5. Tündér

forrás

Ha a csingilingek jönnek szóba, mindig Moning Tündérkrónikák sorozatát emlegetem, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem túl sok tündibündis könyvvel akadtam össze, és még kevesebb volt ezek közül az, amit tényleg imádtam. Megkockáztatom, hogy talán a Tündérkrónikák az egyetlen, ami teljesen és örökre belopta magát a szívembe. Csak az első öt részről tudok nyilatkozni - a lezárás olyan mértékben tökéletes, hogy nem akartam elrontani az élményt a továbbiakkal, amik csak félig-meddig tekinthetők ugyanannak a sorozatnak - de azok... wow. Tele volt falat kaparós, körömrágós, wtf pillanattal és nagyon-nagyon imádtam minden egyes kötetet!

6. Angyal

forrás

Füst és csont leánya!!!! Komolyan, képtelen vagyok mást megnevezni, egyszerűen azért, mert semmi nem ér a nyomába! Angyalok és kimérák epikus küzdelme, némi Rómeó és Júlia feeling, de nem csöpögős formában, és szívfacsaró, lehengerlő, egyedülálló történetmesélés jellemzi Laini Taylor remekművét. YA a besorolása, és az első rész még tényleg olyan is hangulatában, de a második... inkább a mese felnőtteknek kategóriát erősíti. Kegyetlen, és gyönyörű, és tönkretett. De teljesen.

7. Zombi

Nem vagyok nagy zombi fan, hogy egészen őszinte legyek. Nincs bajom velük, de jobban szeretem a mitológiai háttérrel rendelkező lényeket, mert szerintem több lehetőség rejlik bennük. Az agyatlan fogyasztói társadalom allegória meg igencsak behatárolt terület. Volt szerencsém néhány zombis könyvhöz, de egy se volt olyan jó vagy emlékezetes, hogy azt ki tudnám emelni.

8. Démon

forrás

A démonok is igen gyakran előfordulnak, de ritkán kerülnek középpontba. Az esetek többségében, csak mellékszereplők, illetve kinyiffantásra szoruló rondaságok. Viszonylag kevés olyan könyvhöz volt szerencsém, ahol igazán fontos szerepet játszanának.

Az első, ami eszembe jut, az A rovásember Peter V. Brett-től. Igazi, sötét high fantasy és nem mellesleg egy féltégla a könyv, de a démonok tényleg démonok benne: összecsinálod magad tőlük.

9. Ember szupererővel

forrás

Na, itt megint millióezer jut eszembe hirtelenjében, de a legeslegnagyobb kedvencem egyértelműen Ilona Andrews Burn for Me c. urban fantasy-je. Tudom, hogy állandóan ezt a könyvet emlegetem, és tudom, hogy nemrég még azt mondtam, kicsit el szeretnék térni a megszokott ajánlásaimtól, de egyszerűen nem bírtam ki! A Burn for Me világában ugyanis az egész társadalmi berendezkedést erre építik, és az egész fantasztikus. Houstonban vagyunk napjainkban, de a világot a Házak irányítják. Ez egy félresikerült tudományos kísérletnek köszönhető, ami miatt a múltban a népesség egy része mágikus képességeket szerzett. A kísérletet leállították, de a "baj" már megtörtént, és a mágia vérvonalakon keresztül öröklődik a világban. Értékelés itt.

Nos, ennyi lett volna az Éjszaka Teremtményei book tag. Engem nem hívott ugyan ki senki (hacsak Szonja noszogatását nem vesszük kihívásnak), én viszont szeretném tovább adni Zsebinek, a Maybe I'm a Bookworm bloggerinájának.

Ettől függetlenül, ha kedvet kaptatok hozzá, nyugodtan vigyétek és töltsétek ki ti is, vagy akár válaszoljatok itt lenn, a kommentekben!

Üdv,

Victoria Schwab: Felszabadulás

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 296

Mackenzie Bishop, az Őrzők egyike, akinek feladata, hogy megakadályozza az erőszakos Történeteket kijutását az Archívumból, nemrég kis híján maga is egy Történet keze között lelte halálát. Most pedig, amikor az új iskolában új tanév kezdődik, Mackenzie igyekszik új életet is kezdeni – és maga mögött hagyni a nyáron történteket. A továbblépés azonban nem könnyű – különösen akkor nem, ha az ember álmát a történtek és a Történetek kísértik. A múlt persze múlt és már nem okozhat több fájdalmat, amikor azonban egy rémálom Mackenzie ébren töltött perceiben is újra és újra felbukkant, az Őrző kénytelen eltűnődni azon, vajon tényleg annyira biztonságban van-e, mint gondolja.

Mindeközben emberek tűnnek el nyom nélkül, és látszólag az egyetlen közös bennük Mackenzie – aki ugyan biztos benne, hogy az Archívum többet tud, mint amennyit elárul, mielőtt azonban ezt bebizonyíthatná, ő maga válik az első számú gyanúsítottá. És ha Mac nem találja meg az igazi bűnöst, akkor mindent elveszíthet: nem csupán az Archívummal való kapcsolatát, hanem az emlékeit is – sőt, akár még az életét is. Vajon képes lesz-e Mackenzie kibogozni ezt a rejtélyt, mielőtt ő maga is végleg fennakadna az őrült történések hálójában?

forrás

*Spoiler mentes értékelés mindkét részre vonatkozólag*

Szavak sincsenek rá, mennyire imádtam én ezt a könyvet! 2016 a zseniális folytatások éve számomra, legalábbis eddig nagyon úgy fest. Egy remek első élmény után a második részt mindig izgatottan, de azért félve veszem kézbe, eddig azonban hatalmas mázlim volt a választásaimmal, és a Felszabadulás se bizonyult kivételnek - hála a magasságosnak! Bár őszintén, Victoria Schwabtól nem is igazán számítottam másra.

Teljességgel lenyűgöz, ahogy ír, főként az a képessége, ahogy életet lehel a megteremtett világba és a karakterekbe. Hiszen lehet egy világ logikus, meg jól felépített és egyedi, de az Archívum atmoszférája teljesen körbevesz, és amikor már a falban lévő repedéseket vizsgálgatod, az átjárókat keresve, amelyek a sikátorba vezetnek, akkor jössz rá, mennyire beleitta magát a könyv minden gondolatodba. Legalábbis velem ez történt. A Felszabadulás pontosan az volt, amiben reménykedtem: tovább formálta a már az első részben megismert világot, annak minden csodájával és árnyoldalával együtt. Hiszen egy rendszer sem tökéletes, így az Archívum működése sem.

Bár elsőre talán nem úgy tűnik, a sorozat tematikája nagyon sokban idézi a  disztópiában megjelenő ismétlődő elemekét. Az Archívum elvégre mégiscsak egy abszolút hatalommal rendelkező szervezet, természetesen a megfelelő belső hierarchiával, és bizony, megvannak a maga problémái. De hogy rossz-e? Attól függetlenül, hogy Mac végül hogy dönt, Schwab ránk bízza ennek a megválaszolását. Sőt, nem is igazán próbálja kiprovokálni azt, inkább csak Mac belső őrlődései vezetnek ahhoz, hogy vele együtt mi is mindent megkérdőjelezzünk - beleértve a saját józan ítélőképességét is.

"– Minden, ami felemelkedik, el is bukik – mondja. – Birodalmak, társadalmak, kormányok. Egyik sem tart örökké. Miért? Mert bár ők maguk is a változás termékei, mégis ellenállóak lesznek a változással szemben. Minél tovább marad fenn egy társadalom, annál jobban ragaszkodik a hatalmához, és annál inkább ellenáll a haladásnak. Minél inkább ellenáll a haladásnak – ellenáll a változásnak –, annál több állampolgár fogja azt követelni. Erre válaszul a társadalom szorítása erősödik, kétségbeesetten igyekszik fenntartani a kontrollt. Fél, hogy elveszti az uralmat."

Nos, aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy nálam ez máris recept a sikerhez: imádom az ilyen és ehhez hasonló boncolgatásokat, annak ellenére, hogy a disztópia mint műfaj nem tartozik feltétlenül a kedvenceim közé. Nem zárkózom el tőle, mindössze arról van szó, hogy a nagyobb hype-hullámok (Éhezők viadala, Divergent) nem rántottak magukkal, és alig akadt pár könyv a műfajban, amit tényleg imádtam. Valahogy jobban szeretem megközelíteni ezt a kérdéskört más műfajokon keresztül, azt hiszem. De még sosem láttam ilyen fantasztikusan ábrázolva egy YA urban fantasy világban. Mert az Archívumot végül is így lehetne a leginkább kategorizálni.

De a jól felépített világ mit sem érne remek karakterek nélkül. Szerencsére, ilyen probléma közelében se járunk a Felszabadulás esetében! Mackenzie, a főhősnőnk még mindig nagyon emberi és igazi, és a második részben is nagyon élveztem az ő szemszögéből látni az eseményeket. Egy erős női karakter, semmi kétség, de a hibái és a kétségei hozták igazán közel hozzám. Tetszett, hogy az előző rész eseményei nem tűntek el nyomtalanul. Bár az Archívum tekinthető egy lezárt történetnek a cselekmény szempontjából, a karakterfejlődés ami ott elindult, itt folytatódott, és bizony a tanulságok mellett a sebek sem váltak semmissé. Mac gyakorlatilag a könyv 90 százalékában azzal küzd, hogy feldolgozza az első rész eseményeit. És én imádtam! Mert valósnak hat tőle a belső őrlődése, és sokkal jobban értjük a motivációját és az egész személyiségét, hiszen ott voltunk vele az első kötetben, első sorból néztük végig az egészet.

Wesleyt pedig még jobban imádom, mint eddig, pedig nem hittem volna, hogy ez egyáltalán lehetséges! A srác még mindig eszelősen szórakoztató, és a legtöbb vicces pillanatot neki köszönhetjük, de ebben a részben végre az ő múltja, illetve problémái is előtérbe kerülnek egy kicsit. Kilép a fura, mindig arrafelé ólálkodó srác szerepéből, aki szereti Dantét, és rajta keresztül megint bebizonyosodik, hogy senki se csak 2 dimenziós. Már az egyben is kedveltem satírsrácot, de itt...

Jah. Kicsit belezúgtam Wesbe. Kicsit.

"Wesley valahogy úgy hangos, hogy az ember észre se veszi, csak már amikor nincs itt."

És miután mindketten ennyire a szívemhez nőttek, hát szavakkal kifejezni lehetetlen, mennyire szorítottam ennek a párosnak, hogy találjanak végre egymásra! Mit ne mondjak, a drága írónő egyáltalán nem könnyítette meg sem a szereplők, sem az olvasó életét e téren. De talán pont ettől működött olyan jól az egész. Anélkül volt tele érzelmi töltettel, hogy elnyomta volna a cselekményt, és átmentünk volna José Armando és Maria Luisa - féle szappanoperába. Mert néha a kevesebb több.

A mellékszereplők is remekeltek egyébként, különösen Roland, akivel nagyjából ugyanaz játszódott le, mint a galambocskáinkkal: már az első részben is kedveltem, de itt megkaptuk azt a pluszt, amitől valóban, igazán kötődni lehet egy karakterhez. 

Ahogy azt is fontosnak tartom kiemelni, hogy annak ellenére, hogy Mac kénytelen titkolózni a szülei előtt, így ők kb. semmiről nem tudnak, ami a fő cselekményhez tartozik, attól Schwab nem söpri őket félre, és nem kreál lehetetlen körülményeket, hogy ne kelljen az "idegesítő felnőttekkel" foglalkozni. Igenis szerves részei a történetnek, és Mac életének, és igenis tesznek fel kérdéseket, méghozzá alkalmanként igen kényelmetleneket.

Úgy összességében, a felnőttek megformálása számomra nagyon pozitívan jött le, legyen szó szülőkről, tanárokról, az Archívum tagjairól, vagy az iskolapszichológusról. Mind hitelesek voltak, nem csak azért kerültek elő, hogy megőrizzük a látványát a normalitásnak, vagy hogy idegesítsék és/vagy akadályozzák a tini titánokat. Persze, az is előfordult néha, de ezen túlmenően mindenkinek önálló személyisége volt, korrekt motivációval, ami igazán ritka madár a YA regények világában.

forrás: tumblr

A cselekmény izgalmas, rejtélyes, az a fajta, aminél te magad se tudod pontosan, hogy mit higgy, és ez tovább fokozódik, amikor maga Mac is elkezdi megkérdőjelezni a saját épelméjűségét. Na meg persze mindenki más körülötte. A személyes karakterdráma remekül összefonódik a nyomozós szállal, és mindez tökéletesen illeszkedik az átlagos mindennapokba, ahol bizony iskolaváltással, szülőkkel, barátokkal és hasonlókkal is meg kell birkóznia az ember lányának. Ettől érződik annyira teljesnek a könyv világa, és többek között, ezért is akkora élmény elmerülni ebben a sorozatban.

Az utolsó oldalra érve semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy HOL A KÖVETKEZŐ??? Pedig nem volt függővég, vagy ilyesmi. Úgy vettem észre, hogy Schwabnak nem igazán szokása alkalmazni, amiért csak hálásak lehetünk, ugyanis bár a harmadik kötet előkészületben van, semmi konkrétat nem tudni a külföldi megjelenésről. Még címe sincs! Sírni támad kedvem, hacsak eszembe jut ez az apró-cseprő probléma. Azt hiszem, kénytelen leszek újraolvasni az első két részt, hogy csillapítsam a kiújult mániámat.

Ha ti is hasonlóan éreztek, és tudtok angolul, akkor jó hírem van számotokra! A drága írónő firkantott nekünk egy aprócska szösszenetet, ami a Felszabadulás vége után játszódik közvetlenül, és Wesley szemszögéből íródott. Ja, és ingyenesen hozzáférhető.

FONTOS: csakis a második rész olvasása után olvasd! Kár lenne elspoilerezni a finálét. :)

A novelláért katt ide! 

Sztereotípia extravaganza



Kiadó: Hyperion CH
Oldalszám: 281

Alona Dare–Senior in high school, co-captain of the cheerleading squad, Homecoming Queen three years in a row, voted most likely to marry a movie star… and newly dead.

I’m the girl you hated in high school. Is it my fault I was born with it all-good looks, silky blond hair, a hot body, and a keen sense of what everyone else should not be wearing? But my life isn’t perfect, especially since I died. Run over by a bus of band geeks—is there anything more humiliating? As it turns out, yes—watching your boyfriend and friends move on with life, only days after your funeral. And you wouldn’t believe what they’re saying about me now that they think I can’t hear them. To top it off, I’m starting to disappear, flickering in and out of existence. I don’t know where I go when I’m gone, but it’s not good. Where is that freaking white light already?

Will Killian–Senior in high school, outcast, dubbed “Will Kill” by the popular crowd for the unearthly aura around him, voted most likely to rob a bank…and a ghost-talker.

I can see, hear, and touch the dead. Unfortunately, they can also see, hear and touch me. Yeah, because surviving high school isn’t hard enough already. I’ve done my best to hide my “gift.” After all, my dad, who shared my ability, killed himself because of it when I was fifteen. But lately, pretending to be normal has gotten a lot harder. A new ghost—an anonymous, seething cloud of negative energy with the capacity to throw me around—is pursuing me with a vengeance. My mom, who knows nothing about what I can do, is worrying about the increase in odd incidents, my shrink is tossing around terms like “temporary confinement for psychiatric evaluation,” and my principal, who thinks I’m a disruption and a faker, is searching for every way possible to get rid of me. How many weeks until graduation?



Alona Dare: végzős gimnazista, a pompomlányok kapitánya, háromszoros bálkirálynő, a "legvalószínűbb, hogy elveszi egy filmsztár" szavazás nyertese... és újabban, halott.

Én vagyok a lány, akit utáltál a gimiben. Most tényleg az én hibám, hogy tökéletes kinézettel születtem? Azaz selymes szőke hajjal, jó alakkal és remek stílusérzékkel. De az életem nem tökéletes, pláne mióta nem élek. Elütött egy busznyi stréber zenész - hát van ennél megalázóbb? Mint kiderült, van - nézni, ahogy a pasid és a barátaid tovább élik az életüket, mintha mi sem történt volna, már napokkal a temetésed után. El se hinnéd, miket mondanak rólam most, hogy azt hiszik, nem hallom őket! A hab a tortán pedig, hogy kezdek eltűnni, egyszerűen lassan megszűnök létezni! Nem tudom, hova megyek, ha innen eltűnök, de kétlem, hogy jó hely lenne. Hol a fenében van már az a nyamvadt fény?

Will Killian: végzős gimnazista, kirekesztett, a népszerű társaság a "Will Kill" nevet ragasztotta rá az őt körülvevő fura aura miatt, a "legvalószínűbb, hogy kirabol egy bankot" szavazás nyertese... és beszélni tud a szellemekkel.

Látom, hallom és meg tudom érinteni a szellemeket. Sajnos ez fordítva is igaz. Ja, mintha a gimnázium túlélése nem lenne így is éppen elég nehéz. Mindent elkövettem, hogy eltitkoljam a "tehetségem", hiszen az apám - akitől örököltem - is pont amiatt lett öngyilkos 15 éves koromban. De az utóbbi időben egyre nehezebb azt tettetnem, hogy normális vagyok. Egy új szellem - egy névtelen és arctalan kavargó felhő negatív energiával és azzal a képességgel, hogy ide-oda tud dobálni engem - üldöz és bosszút akar. Az anyám, aki mit sem tud arról, hogy mire vagyok képes, halálra aggódja magát a fura incidensek miatt, amik körülöttem történnek, az agyturkászom olyan kifejezésekkel dobálózik, mint "ideiglenes elzárás" meg "pszichés kiértékelés" és az igazgató, aki szerint bomlasztom a rendet és szimulálok, indokot keres arra, hogy kirúghasson.
Hány hét van még hátra az érettségiig?
(saját fordítás)


Nem is tudom, hol kezdjem. Nyavalyoghatnék, hogy ez mennyire iszonyatosan tipikus YA, de őszintén, ez már a tartalomból is elég nyilvánvaló. Nem vártam tőle világmegváltást. De így is kissé csalódott vagyok.

Hiszen mi menthet meg egy könyvet, ami ennyire tudatosan klisékre épül? A humor, hölgyeim és uraim, a humor. Hogy átfordul egy kissé paródiába és jól kiröhögi magát is, meg az összes többi nyálas wannabe tinirománcot, ami az agyunkra megy. És ezt teszi?

Meh... maximum megpróbálja.




A történet az nagyjából a könyv két harmadáig nem igazán nagy szám. Szépen, csendesen csordogál és nem zavar sok vizet, de miután nem is vártam eszelősen izgalmas sztorit, ez tulajdonképpen rendben is volt. Én ugyanis végig a karakterekben reménykedtem. De aztán az írónő mintha magához tért volna és hirtelen mindent ránk dobált, ami csak eszébe jutott, hogy felpörgesse az eseményeket és nagyobb súlyt adjon a dolgoknak.

Olyan ez, mint amikor elrugaszkodsz az ugródeszkáról azzal a szándékkal, hogy ugrasz a medencébe egy fejest, de a levegőben meggondolod magad, mert inkább bombát szeretnél és megpróbálod valahogy módosítani a testhelyzetet, de már nincs időd rá. Az eredmény? Egy hasas, ami se nem fejes, se nem bomba, de cserébe rohadtul fáj.

A hasonlataim csak egyre furábbak és furábbak lesznek.

A két főszereplő pedig nem több annál, mint ami a tartalomban is szerepel. Túl nyilvánvaló, túl egysíkú, és közel sem elég érdekfeszítő. Persze-persze, a tökéletes leányzó élete végül nem is annyira tökéletes, minden csak látszat, a szépség nem egyenlő a boldogsággal, bla bla bla. A fura gót srác pedig nem egy ijesztő pszichopata, csak van egy különleges képessége, amit próbál elrejteni és a góthoz pedig köze sincsen (őszintén, szerintem csak azért bélyegezték gótnak, hogy alliteráljon a cím -.-").

Annyira tanmese szaga van az egésznek, hogy csak a szememet forgattam egész végig. Átfutott az agyamon, hogy egyszerűen csak kezdek kinőni ebből a műfajból, és egy 14-15-16 éves biztos élvezné, és ez épp nem is kizárt, de íródtak sokkal jobb, sokkal őszintébb és sokkal megragadóbb könyvek hasonló témában. Ha a sztereotípiákra és gimis klikkesedésre gondolok, akkor a Tökéletes kémia jut az eszembe Simon Elkelestől, ha pedig egy jópofa szellemes sztorira vágynék, akkor Meg Cabottól a Mediátor sorozatot venném a kezembe. Mindkettő YA, és ennek ellenére lekötött és megmozgatott, szóval a műfaj nem lehet kifogás.

Elvileg lett volna nekünk egy nagyon halovány szerelmi szálunk, amihez teljesen adott volt minden, de ez se jött össze, ugyanis olyan szinten nem sikerült egy szikrányi vonzalmat se megjeleníteni a két szereplő között, hogy sírhatnékom támadt annál a pár kísérletnél is, amikor a romantika egyáltalán előtérbe kerülhetett volna. Gyerekek, ez nem romantika. Lehet, hogy annak reklámozzák, de egy fikuszba több érzés szorult, mint ebbe a könyvbe.

Egyedül a mellékszereplőkben láttam némi potenciált, ők sokkal érdekesebbek voltak, miután kevésbé épültek a megszokott sémára, mint Alona és Will, de ők meg hiába voltak érdekesek, az írónő nem igazán ért el velük semmit. Volt néhány érdekes gondolat és felvetés, de csak lógtak a levegőben.

Elismerem, volt néhány vicces pillanat, ami megmosolyogtatott, de egyszer sem fetrengtem visítva a röhögéstől, ami gondolom a cél lett volna amellett, hogy magvas (és alapjába véve teljesen pozitív) gondolatokat ültessen a kis buksimba, de mindkettőnek nagyon izzadtság szaga volt. Csakis emiatt éreztem magam újra a gimiben, méghozzá a fiú öltözőben, mert annak volt hasonló bukéja.

Összességében, nem volt ez rossz könyv, de jó se. Olyan közepes kettes, éppen elmegy, ha más nem akad az ember kezébe, de nem reszketek a folytatásért. Lagymatag volt, erőltetett, tipikus "sokat akart a szarka, de nem bírt a farka". Egyszerre akart paranormális, romantikus, akciódús és tanmese-szerű lenni, plusz komolyan venni magát, ugyanis bele-bele kapott komolyabb témákba, csak épp egyik se jött össze igazán. Mi marad? Egy feledhető próbálkozás, néhány félig-meddig vicces beszólással és tanulságosnak álcázott, de rettentő erőltetett tételmondattal.

Meg Cabot, vigasztalj meg!

Értékelés: 3/5
Kedvenc jelenet: nem volt
Kedvenc karakter: a tolókocsis szellem kislány a kórházból

Gail Carriger - Blameless - Szégyentelen

A technikai zűrök megoldódtak és az oldal ezentúl normálisan fog működni! A kényszer-szünetnek vége! :)

Kiadó: Könyvmolyképző; Aranypöttyös

Oldalszám: 352

A szezon botránya!

Lady Maccon elhagyta férjét, és visszaköltözött családjához!

Viktória királynő elbocsátja Alexiát az árnyékkormányból, és az egyetlen személy, aki bármiféle magyarázattal szolgálhatna - Lord Akeldama - váratlanul elhagyja a várost.
Mindennek tetejébe Alexiára gyilkos gépkaticák támadnak, jelezve (ahogy azt csak katicák képesek), hogy immár London minden vámpírja igencsak érdekelt Lady Maccon meglehetősen alapos halálában.

Mindeközben Lord Maccon szeszben pácolja magát, Lyall professzor pedig kétségbeesetten igyekszik összefogni a Woolsey-falkát.

Alexia végül elmenekül Angliából, és meg sem áll Itáliáig, hogy megkeresse a titokzatos templomosokat. Csak ők tudnak eleget a természeten túliakról ahhoz, hogy feltárják előtte növekvő mértékben terhes állapotának titkait.

Csakhogy ők még a vámpíroknál is rosszabbak lehetnek - és pestót hordanak maguknál!

Örömmel jelentem, hogy ez a sorozat még mindig pont olyan szívderítően röhejes, mint az elején! A Skóciában történtek után Alexia újfent a családja körében tölti az idejét, de éppen csak annyi ideig, hogy az olvasó ne kapjon agyérgörcsöt a kedves mamától, ami pozitívum, mert a Soulless-ben többször elkapott az indulat és legszívesebben leütöttem volna egy péklapáttal Mrs. Loontwillt.
Lord Maccon, miután az alkoholtól nehéz berúgni egy farkasembernek, Lyall prof formaldehid-készletét éli fel, ami elég szórakoztató, de így a fafejű alfa nem túl sok mindenre alkalmas. Sajnos ennélfogva kevés volt a szerepe is a könyv folyamán, úgyhogy határozottan hiányoltam. Főleg miután Alexiával nem is kerültek egy légtérbe, egészen a végéig. Miután az ő szócsatáik voltak mindig is a kedvenceim (és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül), volt némi hiányérzetem ezzel kapcsolatban. Nagyon remélem, hogy a következő kötet kárpótol.

"– Lord Akeldama után? 
Lord Maccon erre ismét kijózanodott kissé. 
– Eltűnt az az árvácska? Helyes. Mindig is szottyadt habos süteményre emlékeztetett, csupa krém, semmi tészta. Sosem értettem, mit látott Alexia abban a hegyes fogú lükében. A feleségem! Tésztátalan vámpírokkal játszódik!"

Viszont többet láthattunk Lyall profból és Madame Lefoux-ból. Előbbinek nagyon örültem, tulajdonképpen azok voltak a kedvenc részeim a könyv folyamán. A professzornak csendes, száraz humora van, amit élvezet olvasni, és persze az is nagy előny, hogy ő legalább józan. A francia tudósnőnek kevésbé örültem, már az előző kötetben se kedveltem túlságosan, és most se lopta be magát a szívembe, de igazából nem tudom megmondani, miért.
Ivy Hisselpenny úgy ahogy volt, nagyon meglepett. Nem szép dolog, de teljesen leírtam őt egy kissé együgyű leányzónak, pedig igazából nem is olyan buta, mint amennyire eljátssza, hogy az.
Oh, és újra feltűnt Channing Channing a chesterfieldi Channing családból! Nem volt sok szerepe, de már csak a neve miatt is megér egy misét.

A cselekmény jól felépített és érdekes volt, de megint csak sokkal jobban izgattak a londoni események, mint az, hogy mi történik Itáliában. A politikai és hatalmi harcok a gyengéim, viszont ez az elvakult idiotizmus, ami a spagetti országában zajlott nem igazán nyerte el a tetszésem. Floote szerencsére feldobta a hangulatot, és persze Alexia is hozta a sajátos viselkedését, de kicsit idegesítő volt hallgatni minden második oldalon, amiért mindenért a férjét hibáztatja. Teljesen igazat adok neki, de nem kell elismételni állandóan.

A nagy bocsánatkérős jelenetet viszont várhattam, mert amennyire Lord Maccon felkészítette magát a meghunyászkodásra, annyira nem lett belőle semmi. Jó-jó, persze, ott volt az újságos dolog, de könyörgöm! Amekkora tuskó volt, minimum térden állva kellett volna bocsánatot kérnie. Igaz, mindent megígért, amit csak Alexia kért, de akkor is... igazi, régimódi bocsánatkérés kellett volna. Minimum.

Összességében, a hangulata ismét remekül berántott, fordulatos volt, és érdekes, de még mindig az első könyv volt a legjobb a megjelentek közül. De a Blamelesst is nagyon szerettem, bár a cím fordítása számomra enyhén szólva problémás. Sokat gondolkodtam, hogyan lehetne jól visszaadni úgy, hogy a koncepció megmarad, és őszintén bevallom, nem lettem okosabb. De nekem nem is ez a szakmám.
Ettől függetlenül egy jó élmény volt, még mindig szeretem ezt a sorozatot. Akkor is, ha az első kötetet nem tudja felülmúlni a többi. :)


Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet: Lyall prof vs. részeg Lord Maccon
Kedvenc szereplő: Lyall professzor

Marueen Johnson - The Name of the Star

Kiadó: HarperCollins

Oldalszám: 374

The day Louisiana teenager Rory Deveaux arrives in London marks a memorable occasion. For Rory, it's the start of a new life at a London boarding school. But for many, this will be remembered as the day a series of brutal murders broke out across the city, gruesome crimes mimicking the horrific Jack the Ripper events of more than a century ago.

Soon „Rippermania” takes hold of modern-day London, and the police are left with few leads and no witnesses. Except one. Rory spotted the man police believe to be the prime suspect. But she is the only one who saw him. Even her roommate, who was walking with her at the time, didn't notice the mysterious man. So why can only Rory see him? And more urgently, why has Rory become his next target? In this edge-of-your-seat thriller, full of suspense, humor, and romance, Rory will learn the truth about the secret ghost police of London and discover her own shocking abilities.

A történetről annyit, hogy Rory a déli Louisianaból Londonba kerül bentlakásos iskolába. Azonban a város ezen részében borzalmas gyilkosságok történnek egy 19. századbeli sorozatgyilkos mintájára, aki úgy híresült el, mint Jack the Ripper, azaz Hasfelmetsző Jack. És akit sosem lepleztek le.

Hamarosan a Ripper-mánia teljesen átveszi az uralmat London felett, pontosan, mint annak idején, amikor az első gyilkosságok történtek. A rendőrség pedig se nyomokat, se szemtanúkat nem talál… egyet kivéve. Rory látott valakit, akiről a rendőrség úgy gondolja, ő lehet a gyilkos, akit keresnek. De még a lány szobatársa, aki vele volt azon az éjszakán, ő se látta a rejtélyes férfit. Akkor Rory vajon miért?

Egészen az utolsó 60 oldalig biztos voltam benne, hogy ez egy négy csillagos könyv lesz. Jó szórakozást nyújtott, de azért lehetett volna jobb. Azonban az utolsó oldalakon végre tényleg elkezdtem borzongani. Ezt vártam már az elejétől kezdve, tekintve, hogy ez egy szellemes, nyomozós történet lenne egy elmebeteg sorozatgyilkossal megdobva. Az eleje is sokkal jobb lett volna, ha nem lövik le már a könyv hátoldalán, a méltatásokban, hogy szegény Rory szellemeket kezdett látni. 

De attól a ténytől eltekintve, hogy a vége kivéve nem igazán tudott meglepni, nagyon jó kis könyv volt ez. London és a bentlakásos iskolák hangulatát maradéktalanul visszaadta, a karaktereket meg tudtam szeretni és nem is tűntek túl valószerűtlennek. Voltak benne részek, amik érzésem szerint túl hosszú lére lettek eresztve (Rory órára jár, Rory hokizik, Rory tanul, Rory teát iszik, stb…), de azt azért nem mondanám, hogy olyan rettenetesen untam volna. Főleg amiatt a hangulat miatt, ami az oldalakról áradt. A végére szinte már én is otthon éreztem magam Wexfordban. 

Ami a karaktereket illeti, nem panaszkodom, mert a főhősnő nem volt sem idegesítő, sem hisztérika, ami ritka dolog manapság és a többiekkel sem voltak problémáim, vagy ha igen, sikerült elsiklanom fölöttük. Ami sántított, az Jerome és Rory kapcsolata volt. Hogy most ők barátok voltak, akik néha csókolóztak, vagy jártak, vagy nem? A könyv utolsó harmadában talán műveltek, valami együtt járás-félét (egyszer megfogták egymás kezét nyilvánosan). Addig ez nem zavart, ameddig maga Rory sem tudta, hogy hányadán állnak, de ahogy haladt a történet, ez elfelejtődött és úgy is maradt – a levegőben lógva.

Különösen Jo-t, a második világháborúból Londonban ragadt női szellemet és Stephent, a zseni zsarut kedveltem meg. Előbbi az elejétől fogva szimpatikus volt, azonban utóbbi csak azután vált azzá, hogy megismertem az igazi történetét. Mert itt mindenkinek van története.

A finálé nagyon mozgalmasra sikeredett, a vége pedig kicsit keserédesre. Végre itt nem az történt, ami mindenhol, hogy a főszereplő mindent elmond a barátainak, akik nem nézik őt érte őrültnek, sőt! Rory belátta, hogy nem szólhat egy szót sem, és azt is tudta, hogy ez éket ver majd közéjük.

Végső soron igazán tetszett, bár lebilincselőnek csak az utolsó oldalakat éreztem. Azért bőven megér egy-két délutánt az olvasása. Egyáltalán nincs bonyolult nyelvezete, könnyű volt olvasni és ideális volt a villamosra reggelenként. Szóval szerettem és várom a folytatást!

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc jelenet: a haloween buli, az izgalmas volt

Kedvenc karakter: Jo, Stephen

Kelley Armstrong - The Reckoning - A leszámolás

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 364


Kelley Armstrong nagy sikerű Sötét erő trilógiájának hihetetlenül izgalmas befejezése.

A tizenöt éves Chloé Saunders hétköznapi életet szeretne élni. Nem adatik meg neki. Chloé ugyanis genetikai módosítás áldozata, olyan nekromanta, aki akarata ellenére képes felébreszteni a holtakat. Chloé, és hasonszőrű, különleges „tehetséggel” megáldott (vagy inkább elátkozott?) társai az életüket mentik a pokoli szervezettől, amelyik létrehozta őket.

És, ha mindez nem elég, Chloé gyengéd érzései a testvérpár - Simon, a kedves varázsló, és bátyja, Derek, az annyira nem kedves vérfarkas - iránt összezavarják a fejét. Ráadásul az a szörnyű gyanúja, hogy szíve mindinkább a vérfarkas felé hajlik…

Végre befejeztem! Atyaisten, de sokáig tartott. Pedig maga a könyv nem vastagabb, mint az előző kettő, amik pedig csupán pár napba kerültek. Ehhez képest a trilógiát lezáró köteten egy hónapig rágtam magam keresztül. Hogy miért?

Mert nem igazán ragadott meg. Jó volt, jó volt, izgalmas is, de főleg a végére már nagyon kezdtem unni, hogy ide-oda rohangálnak, mint valami mérgezett egerek, nem éreztem a feszültséget. Néha a kevesebb több. Armstrong eddig nagyon jól adagolta az izgalmas helyzeteket és az idegtépő, várakozós pillanatokat, amiktől már szinte viszket a kezed, hogy végre lapozhass és megtudd, mi fog történni, de ebben a részben egyik se volt az igazi. Mintha túl sokat akart volna beleerőltetni egyetlen kötetbe úgy, hogy istenigazából a cselekményszál már nem volt olyan erős. Rengeteg felesleges kör, megkezdett szál lógott a levegőben, miközben tulajdonképpen semmi nem történt, csak ide-oda szaladgáltak, és régi szobákat pakoltak ki.

Amikor pedig a végén... nem, nem lövöm le a poént, de amikor a végén ott kötöttek ki, akkor azt hittem, én lövöm magam fejbe! Főleg a végére vált ez az egész kínosan erőltetetté, mert a könyv igazán jól indult. Amikor olvastam, odaképzeltem magam, mindent láttam magam előtt, csak miután letettem a könyvet, nem éreztem a késztetést, hogy újra felvegyem. Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de őszintén örülök, hogy nincs több rész.

Chloé - most először a trilógia folyamán - kifejezetten idegesített, amikor végre kipattant ez a rejtegetett szerelmi háromszög (szerintem ezzel senkinek nem árulok el újat, mert mindenki pontosan tudta, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik) pedig már szimplán csak vinnyogtam kínomban. Annyira szerettem volna, ha ezt nem lövi el Armstrong, de már az elejétől kezdve tudtam, hogy nagyon kevés az esély rá.

Dereket változatlanul nagyon kedveltem, a dialógusok még mindig nagyon érdekesek, életszerűek és Andrew karaktere is sokkal összetettebb volt, mint vártam. Simon és Tori is rendben volt, utóbbi már a kettőben is kezdett nyiladozni, de ebben a részben már tényleg többet láthattunk belőle, és én szerettem a karakterét. Nem tökéletes, nem is túl kemény (bár annak akar látszani), de büszke és van tartása. Szóval kedveltem Torit.

Bár az előzőekben nagyon kifakadtam, ez a könyv ettől még nem volt rossz. Egyáltalán nem, csak az előző kettő fényében, elég nagy csalódást okozott. Megtanulhattam volna már, hogy előzetesen ne fűzzek nagy reményeket egyik könyvhöz se, mert könnyű ám pofára esni (Changeless, remélem csuklasz!), de képtelen vagyok az ilyenekből tanulni.

Inkább az egész sorozat élménye miatt, nem pedig emiatt a kifejezett rész miatt, de képtelen voltam neki 4-nél kevesebb pontot adni. Valószínűleg elfogult vagyok.Sőt, biztos is! De még mindig azt mondom, hogy igenis megéri elolvasni. Mind a hármat.

Ja, és belinkeltem a könyv trailerét is, bár szerintem rettenetes lett. Úgy néz ki, mint egy sims-es játék.

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: Tori és Chloé a padon, a legvégén
Kedvenc karakter: Derek, Tori