Ed McDonald: Éjszárny (A holló jele 1.)

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 336

A ​széttört és szenvedő égbolt alatt terül el a Kárhozat végtelen és fertőzött sivataga, a halhatatlan Mély Királyai ellen vívott könyörtelen háború sötét mementója. A féktelen pusztítás lassan száz éve ért véget, amikor a Birodalom bevetette a Nall-gépezetet, az ismert világ leghatalmasabb fegyverét. Legyőzni azonban nem sikerült vele a királyokat, csupán kordában tartani – a mostanra romlott mágiával és vérszomjas démonokkal teli pusztaságban a halhatatlan uralkodók nagyon is éberek. Csak a megfelelő pillanatra várnak.

A fejvadász Ryhalt Galharrow jól ismeri a Kárhozatot. Amikor a hollót ábrázoló tetoválása életre kel, hogy előadja sürgető üzenetét, Galharrow az Éjszárnyakként ismert csatlósaival egy titokzatos nemesasszony keresésére indul az egyik távoli helyőrségbe. Egyikük sincs azonban felkészülve arra, amit ott találnak: a Mély Királyai nem félik többé a Nall-gépezetet, és óriási seregükkel megindulnak a Birodalom felé. Az egyetlen reményt egy rég halott varázsló öröksége jelentheti, ám az Éjszárnyak ideje fogytán van.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm az Agave kiadónak!

Régen akadt már a kezembe dark fantasy, úgyhogy éppen kapóra jött nekem az Éjszárny megjelenése, aminek - surprise, surprise - a gyönyörűséges borítójára figyeltem fel először. A holló, meg az a fekete-lila füstfergeteg körülötte elég atom összképet alkot, lássuk be. Jó döntés volt a kiadó részéről átvenni a brit designt, mert az amcsi a nyomába se érhet. Na, de vajon hogy szuperált az Éjszárny a külcsíntől eltekintve?

Spoiler alert: meglepően jól!

Amúgy spoiler mentes lesz az értékelés, nem kell félni.

Azért a kezdet kissé döcögősen indult. Először is, egy leheletnyivel szalonképesebb stílusra számítottam (értsd úgy: káromkodnak benne, mint egy kocsis), így kicsit megdöbbentett a nyelvhasználat és időbe telt, ameddig napirendre tértem felette. Alapvetően nem zavar az ilyesmi, de valahogy egy fantasytől meglepetésként ért a dolog. Vicces, hogy a végére már el se bírtam volna képzelni bármilyen más stílusban. Méghozzá azért, mert az író nem csak a hasára ütött, hogy "tudod ki fog itt finomkodni, használjuk kötőszónak b*szdmeget, jó lesz az," hanem stilisztikai célja volt vele. Ryhalt Galharrow elvégre egy cinikus, iszákos fejvadász; nem szonetteket fog szavalni. És őszintén, néha annyira a fején találta a szöget a beszólásaival!

 “– Te. El. Takarod. Út. – Elnyújtotta a szavakat, torz torka küszködve tudott csak beszélni.
– Helyette mit szólnál, ha mind elhúznátok a picsába? –  javasoltam."

Az Éjszárny nem operál kifejezetten könnyed hangulattal, de Ed McDonald első könyves író létére pontosan tudta, mikor kell bedobni egy kis humort (még ha épp feketehumort is), mert szinte minden poén pont úgy csattant, ahogy annak kell. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy a fordító nagyon érezte a stílusát, mert remekül sikerült átültetnie magyarra. Mind ismeritek azt az idegesítő csávót a boltban, aki a legkisebb nyomorúságon szőrözik, és feltartja a sort, ugye? Na, az én vagyok a fordításokkal. De itt megemelem a kalapom, tényleg fantasztikus lett! Nem tompította le a káromkodásokat (észrevettétek már, hogy csomószor az eredeti angolban simán leírják, hogy f*ck és a magyarban legjobb esetben benyomják, hogy a fenébe?) és ügyesen ültette át a helyszínek és új fajok neveit is.

A világfelépítés korrekt, de nem eget rengető. Érdekesnek találtam a vallás ilyen fajta beemelését, de szívesen láttam volna többet ennek a világnak az isteneiből. Bár van egy olyan érzésem, hogy a folytatásban még lesz erre alkalmunk. A Kárhozat ötlete rendkívüli módon bejött, mindig bírtam az ilyen mágiától megtekeredett helyeket, sose tudni, mi ugrik elő a bozótosból. Amitől viszont kivert a hideg veríték és menetrendszerűen majd' összecsináltam magam, az a Csemete volt. Soha többet nem a kis fa fog róla eszembe jutni, hanem ez a démoni kölyök, aki kiegyenesíti az agytekervényeidet és rétestésztát csinál belőlük. Nem tehetek róla, nyomor vagyok, mindentől betojok, alacsony az ingerküszöböm. VIDD INNEN A CSEMETÉT!

A cselekmény lassan indul; ez építkezős játék, az első ötven oldal csak úgy eltelt valahogy. Nagyjából onnantól váltam igazán érdekeltté, hogy megérkeztek Valengradba, ott viszont azon kaptam magam, hogy egyre inkább beszippantott és a végétől pedig rendesen lepetéztem. A finálé tartogat egypár fordulatot, és bár nem mind lepett meg, pont elég betalált ahhoz, hogy az államat úgy kelljen összekaparnom a végjáték után.

Forrás: Pinterest

A karakterek hasonlóan igényes módon lettek megalkotva. Ryhalt Galharrow karakterén egyértleműen sok múlott, hiszen azon túl, hogy ő a főszereplő, E/1-ben vagyunk, így mindent az ő szemén keresztül látunk. A felszínen csak a tipikus kiégett zsoldos kliséje köszön vissza, ami nagyjából minden második high fantasyben megjelenik, de érdemes tovább kapargatni, mert van mögötte tartalom. Sose gondoltam volna, hogy ennyire megkedvelem és szeretek majd róla olvasni, de láss csodát, így történt! A szókimondó stílusa, az hogy sosem visel szemellenzőt, és hogy mindannak ellenére, amin keresztül ment és amit próbál elhitetni magáról, mégis megőrizte a gerincét és az emberségét lehetetlenné tették, hogy közömbös maradjak iránta, és ugyanez áll a szedett-vedett kis csapatára is. Pedig amikor megláttam, hogy már megint egy világból kiábrándult zsoldossal van dolgunk, csak nehezen álltam meg, hogy ne forgassam a szememet.

Ezabeth Tanzával kapcsolatban már kicsit bonyolultabbak az érzelmeim, de róla is azt lehet elmondani, hogy tisztességesen össze volt rakva. Nem csak beállították oda a tesztoszteron-tenger közepére, hogy akkor nesze, vannak itt nők is, akiket meg kell védeni, majd valaki belezúg, aztán megvagyunk. Távolabb nem is állhatna egy bajba jutott királykisasszonytól, inkább egy csökönyös öszvérhez tudnám hasonlítani. Értékeltem, hogy egy erős női karakterrel van dolgunk, aki nem csak biodíszletként funkcionál, de a végén rendesen felnyomta bennem a pumpát. Bár azt még nem döntöttem el, hogy rá vagyok dühösebb, vagy az íróra, amiért ilyen helyzetbe hozta hőseinket. HÁT SZABAD ILYET???

Most kénytelen leszek elolvasni a folytatást... és ajánlom, hogy az legyen benne, amit sejtek, különben idegrángást kapok.

Khmm. Hiszti befejezve.

Összességében, egy hatalmas kellemes meglepetés volt ez a könyv. Többet hozott mind karakterek, mind cselekmény szintjén, mint amennyit elvártam tőle, különösen miután elsőkönyves íróról van szó. Az első ötven oldalon túl kell jutni, de megéri a fáradtságot, mert remek történet kerekedett belőle, és alig várom a második részt!

Értékelés: 4/5

Kedvenc karakter: Ryhalt

Top 10 őszies hangulatú olvasmány

Hello népek!

Most már novembert írunk, és nyakig ülünk a színes avarban. Sőt miután lecsengett a Halloween, már a karácsonyi fények kerülnek ki a bevásárlóközpontokba, ami persze mindenkit ideje korán kiakaszt, én azonban még mindig az ősznél tartok. Ezt már egy előző bejegyzésnél bővebben kifejtettem, de idén nagyon elkapott az évszak hangulata, ezért ebben a szellemben érkezik a havi rovat is.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de észrevettem magamon, hogy az utóbbi évben egyre inkább az évszakhoz igazítom az olvasmányaimat. Míg ez régebben abszolút nem volt jellemző rám, mostanság valahogy rászoktam. Hogy milyen számomra az ideális őszi olvasmány? Kicsit lassabb, esetleg merengős, talán kicsit félelmetes, vagy egyszerűen csak varázslatos, tudjátok, olyan old school tündérmesés/boszorkányos/varázslós módon.

Szóval, ennyi magyarázkodás után térjünk is a lényegre: a Top 10 őszies hangulatú olvasmányra! Általában rangsorolok, de ezúttal nem hinném, hogy túl célravezető lenne, így sorrend nem jelent túl sokat, maximum annyit, hogy így jutottak eszembe. :)

10. Patrick Rothfuss: A szél neve

Már amikor évekkel ezelőtt, az első magyar kiadás alkalmával olvastam, akkor is éreztem, hogy ez a tökéletes könyv az esős napokra. Igazi high fantasy a javából, és ahogy a kocsmai jelenet keretbe foglalja a hihetetlen kalandokat, szinte hallod a tűz pattogását a háttérben. A szél neve egy kifejezetten lassú könyv, de semmihez sem fogható atmoszférával rendelkezik. Manapság már gyakorlatilag klasszikusnak számít a műfajon belül.

9. Cormac McCarthy: Az út

Szintén egy lassú könyvről van szó, de ez főként annak tudható be, hogy a világnak vége lett. Az idő, mint olyan, szintén megszűnt létezni. A napok telnek, de senki nem számolja őket. Egy apa és egy fiú reménytelen vándorlását követjük végig egy halott, szürke világban, ahol az egyetlen dolog, ami az emberi civilizációra emlékeztet, az néhány rom, egy országút, és egy doboz kóla. Ködös reggelekre a legjobb választás.

8. Vivien Holloway: Mesterkulcs

Dobjuk fel egy kicsit a hangulatot, jó? A Mesterkulcs a Winie Langton történetek kisregény sorozat kezdő kötete, és bár a posztapokaliptikus New Yorkban játszódik, a hangnem meglepően könnyed és humoros. Szórakoztató, kalandos, de valamiért számomra kifejezetten őszies. Talán a steampunk beütés teszi. Egy hosszú nap után remek kikapcsolódást nyújt. Értékelés itt.

7. Jean Little: Victoria Cope naplója

Nagyon - nagyon régen olvastam ezt a könyvet először, de utána még jó néhányszor a kezembe akadt. Nem is a történet fogott meg igazán, hanem a hangulat, amit a sorok árasztottak magukból. Úgy bele tudtam merülni a könyv világába, ami teljesen egyedivé tette a számomra, mert ilyesmit addig viszonylag ritkán tapasztaltam meg. Egy biztos, ez a történet tele van szívvel. A személyes hangvételű napló formátum és a történelmi háttér pedig tökéletes választássá teszi egy borongós őszi délutánra.

6. Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Ha már történelem, itt egy remek nyomozós történet, ami a szépséges fővárosunkban játszódik. Mili kisasszony és a mindig morcos Ambrózy báró kalandjai mindenképpen megérnek egy misét, évszaktól függetlenül, én mégis őszre javasolnám leginkább, főleg ha már elég volt egy kicsit a Halloween vibe-ból.

5. Catherine Fisher: Incarceron

Ismét egy disztópikus steampunk regényt emlegetek, de az Incarceron hangulata sokkalta sötétebb, és maga a történet is a lassabb ritmusúak közé tartozik. XVIII. században megrekesztett társadalom érdekes kütyükkel felturbózva, mindenfajta haladás betiltva, és egy börtön, ami él és maga is rab: az Incarceron. Esős reggelekre a tömegközlekedésen ideális, én is ott olvastam anno.

4. J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Talán az iskolakezdés témája teszi, de a Harry Potter és a bölcsek köve számomra tipikusan az őszi olvasmányok közé sorolódik. Pedig őszintén nem emlékszem, mikor olvastam először, talán mert olyan zavarba ejtően régen volt. (Öregszem, na.) Mindenesetre, ha eddig még valami csoda folytán nem vetted a kezedbe ezt a már-már klasszikust, itt az ideális alkalom: sulikezdés, Halloween, esős Anglia, amelyik kifogás jobban tetszik. A lényeg, hogy olvasd el és merülj el ebben a semmihez se fogható világban!

3. Alexandre Dumas: A fekete tulipán

Mindig is imádtam a francia romantikusokat, a kedvenc klasszikusaim nagy része az ő tollukból származik, így erről a listáról se maradhattak le. A fekete tulipán a történelmi Hollandiába repít el minket, ahol nagyban dívik a tulipán tenyésztés, és a kőkemény versengés a kertészek között. Egy stílusos lincseléssel kezdünk, de van itt minden: szerelem, ármány, cselszövés... mindenesetre ezt szívesebben olvastam volna gimiben, egy s másik kötelező helyett.

2. Mary Shelley: Frankenstein

Ha már klasszikusok. Az őszi Top10-ről kihagyhatatlan a horror és science fiction műfaj egyik alapköve, egy tizenéves lány tollából. Frankenstein története mindig lenyűgözött. Rengeteg feldolgozása létezik, engem elsősorban az győzött meg, hogy színházban láttam (Benedict Cumberbatch játszotta a szörnyet, szóval képzelhetitek), de nagyon örülök, hogy végül elolvastam. Egy rendkívül hangulatos gótikus regényről van szó, ami annak ellenére, hogy a XIX. század elején íródott, a modern kor számára nagyon is releváns kérdéskört feszeget. Szeles, hideg estékre ideális választás.

1. Naomi Novik: A Rengeteg

A napokban fejeztem be a könyvet, szóval mondhatni friss az élmény (értékelés is lesz hamarosan). Igazából nyáron kezdtem neki, miután beszereztem a Könyvhéten, de annyira potens az atmoszférája a könyvnek, hogy inkább félretettem az őszi napokra, hiába tetszett nagyon. És milyen jól tettem! Ez a könyv egyszerűen tökéletes erre az évszakra. Egy sötét, elátkozott erdő, az orosz folklórban gyökerező történettel, ahol mindent átitat a mágia. Csak ajánlani tudom!


Nos, ennyi lett volna a novemberi Top10! Ez egy kicsit más volt, mint amit eddig megszokhattatok, de nem bírtam kiverni a témát a fejemből, úgyhogy ez most így alakult. Ígérem, decemberben nem karácsonyi könyvekkel érkezem. :) Ti egyébként szoktátok évszakhoz igazítani az olvasmányaitokat, vagy egyáltalán nincs rátok kihatással? Na és miket olvastatok idén ősszel?

Üdv,

Rosamund Hodge: Kegyetlen szépség

Kiadó: Menő Könyvek

Oldalszám: 432

Leonidas ​​lányát tizenhét éven át képezték arra, hogy megölje a zsarnokot, megmentve ezzel a Királyságot, bár feláldozva saját életét.

De egy dologra nem készítették fel: arra, hogy mit tegyen, ha végzetes szerelembe esne.

Nyxet születétől kezdve arra készítik elő, hogy végezen a Királyság zsarnok uralkodójával, a félelmetes és halhatatlan démonnal. De amikor tizenhét évesen beköltözik a város fölé magasodó kastélyba, rájön, hogy semmi sem olyan, mint amilyennek képzelte: főképp a vonzó és szemtelenül szellemes új férje nem. Nyx tudja, hogy mi a kötelessége, és hogy bármi áron meg kell mentenie a népét, de lassan be kell ismernie, hogy menthetetlenül beleszeretett az esküdt ellenségébe… Vajon ez elég indok arra, hogy feladja a küldetését, és átadja magát ennek a szörnyetegnek?

Ebben a varázslatosan megírt történetben a Szépség és a szörnyeteg tündérmesei bája találkozik az Üvegtrón-sorozat dühös szenvedélyével. A szerző, az amerikai Rosamund Hodge az ókori mítoszok, a középkori angol történetek és a dark fantasy-k megszállottja, jelenleg Seattle-ben él a hét macskájával és a plüss szörnyeivel.

“Imádtam ezt a felemelően sötét és káprázatosan szenvedélyes történetet – alig várom, hogy megjelenjen Hodge következő regénye!”

Sarah J. Maas az Üvegtrón-sorozat szerzője

“Teljesen magával ragadott!”

Alex Flinn, a Beastly – A szörnyszívű írója

***

Ezzel a könyvvel az angol megjelenése óta szemezek, így amikor kiderült, hogy a Menő könyvek megjelenteti itthon is, tudtam, hogy ezt bizony nem húzhatom tovább. Az igazság az, hogy tartottam ettől a könyvtől, de csak mert annyira jól hangzott a tartalom! Mármint... nem elég, hogy Szépség és szörnyeteg retelling, hanem ráadásul Ámor és Psziché, plusz a Kékszakáll is. Ez azért így egy elég ütős koktél. Ámor és Psziché története mindig is lenyűgözött, és aki egy kicsit is ismer, az tudja, mennyire hardcore Szépség és szörnyeteg fan vagyok. Az elvárásaim már csak ebből az okból kifolyólag is az üveghegyről integettek, és akkorák voltak, hogy még az Óperenciás tenger innenső oldalán is tökéletesen látszott, ahogy szelfiznek. (Én kérek elnézést, elment a józan eszem, de ez is csak a könyv hibája.)

A Kegyetlen szépség az első oldalaktól kezdve teljesen beszippantott a világába. Ha saját magamtól meg kellett volna álmodnom egy világot egy sötét Sz&Sz retellinghez, az nagyon közel állt volna ahhoz, amit Hodge elénk tár. A sötét és a varázslatos tökéletes elegyét kaptuk, egyszerűen nem akartam kimászni a könyv világából. Sőt, nem is voltam rá hajlandó. Túl van 400 oldalon a könyv, mégis egyetlen éjszaka alatt végigsöpörtem rajta, és utána hajnali négykor véreres szemekkel bámultam szomorkásan a "vége" feliratot, mert még nem készültem fel rá érzelmileg arra, hogy elhagyjam ezt a pergamenszínű ég alatt elterülő világot. És ha mindez nem lenne elég, még elképesztő meglepetéseket is rejt! Nem akarok részletekbe belemerülni, mert eszem ágában sincs spoilerezni, de wow... rájöttem néhány csavarra a könyvben, de erre nem. Sőt, még a magyarázat után is csak néztem, mint Rozi a moziban, hogy "tessékmondanimitörtént???". Zseniális! Még mindig alig bírom felfogni, de zseniális!

Ami a szereplőket illeti, Nyxet az első pillanattól fogva megszerettem. Sokan panaszkodtak, hogy túl sokat nyavalyog, de ezt az esetében abszolút indokoltnak éreztem. Én se lennék kifejezetten fütyörészős hangulatomban, ha a családom - akik elvileg... you know, szeretnek, meg minden - hozzá akarna adni egy démonhoz, annak tudatában, hogy mázlista leszek, ha túlélem a nászéjszakámat. De amivel teljesen megnyert magának, az a keresetlen őszintesége volt. Ignifex - a házi démonkánk/szerető férj - később nagyon is jól összefoglalta a lényeget: "nekem hazudsz, de magadnak sosem". Az első szám egyes személyű elbeszélési mód miatt, ez tényleg sütött a sorokból, és emiatt, bármilyen hülyeséget csinált vagy gondolt, nem tudtam utálni Nyxet. Egy erős, de mégis esendő női karakter volt, aki a maga módján nagyon is badass. Nem azért, mert jól forgatta a kardot, vagy különleges ereje lett volna, vagy bármi ilyesmi, hanem mert egyszerűen sosem adta fel.

forrás

Ignifex, a szörnyeteg is rendkívül érdekes karakter volt. Főként nála lehetett érezni azt, hogy a Szépség és Szörnyeteg mellett, a Kegyetlen szépség más tündérmesék elemeit is tartalmazza. Főként Kékszakáll és Rumpelstiltskin jutottak eszembe, amiatt ahogy bizonyos ajtókat bezárt és megtiltotta a belépést Nyx számára, illetve ahogy minden este megkérdezte tőle, tudja-e az igazi nevét. Ettől persze csak még kíváncsibb lettem arra, hogy mit fog kihozni Hodge ebből az egészből.

Aztán ott volt Shade, a rejtélyes szolga, aki teljesen ugyanúgy nézett ki, mint az ura, de a jelleme a szöges ellentéte volt. Ez viszont szerencsére nem azt jelentette, hogy Shade tökéletesen jó, ameddig Ignifex tökéletesen rossz volt. Valahogy az írónő tényleg képes volt két tökéletes ellentétet létrehozni, anélkül, hogy fekete-fehér szereplőket alkotott volna (ha-ha, inside joke, de annak is milyen pocsék. Majd megértitek, ha elolvastátok.).

Egy darabig féltem, hogy szerelmi háromszög lesz belőle, akkor biztos lelövöm magam, de szeretnék mindenkit megnyugtatni, szó sincs ilyesmiről, hála a magasságosnak. Viszont a Shade - et övező rejtélyre egyáltalán nem volt kihívás rájönni. Konkrétan már akkor sejtettem, miről van szó, amikor Nyx először találkozott vele, és kb 40 oldal után teljesen biztos is voltam benne. Szóval ezen a fronton abszolút nem ért meglepetés. Viszont ért máshol, szóval efelett nem volt nehéz szemet hunynom, és még kevésbé állíthatnám azt, hogy unatkoztam volna. Nagyon is izgalmas volt a cselekmény! A Kegyetlen szépség nem azon könyvek egyike, ahol van egy nagy csavar, és ha arra rájössz, akkor megette a fene az egészet. Ez a könyv, főleg a vége felé, olyan mint egy centrifuga. Teljesen a feje tetejére állít mindent, és aztán tovább pörög, mint egy kacsalábon forgó palota, és a végén pedig csak így lazán kiköp, hogy parancsolj, itt a vége, fuss el véle.

forrás

És ha már a végnél tartunk. Tetszett a kreatív megoldás, de kicsit lecsapottnak éreztem a dolgot. Annyira hirtelen történt olyan sok minden, hogy kellett volna hagyni egy kis teret az olvasónak, hogy leülepedjen benne a dolog, mielőtt lezárásra kerül a regény. Főként úgy, hogy ez nem sorozat. Bezony, itt van a közmondásos fehér holló, és ezúttal a vége tényleg a vége, és nem vár ránk az újabb rész, ahol hőseink kalandjai folytatódnak. Ez egyrészről számomra abszolút pozitívum, hiszen annyi sorozat van mostanság, hogy igazán frissítő érzés egy olyan történettel találkozni, ami egyetlen könyvből áll, és amikor elérkeztél az utolsó lapra, azt is érzed, hogy egy utazás végére értél, nem pedig azt, hogy csak megpihentél valahol az úton. Viszont pontosan emiatt szerettem volna egy kicsit kerekebb lezárást.

Mindenesetre, ettől az apróságtól eltekintve abszolúte imádtam a Kegyetlen szépséget! Sötét, fordulatos, érzelmekkel teli történet, tele remekül megformált, komplex karakterekkel. A tündérmesék és a fantasy szerelmeseinek bátran merem ajánlani! Na meg persze a romantikus lelkeknek, akik nem tudnak ellenállni egy tragikus szerelmi történetnek!

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc jelenet: sorry, spoileres, de volt benne egy fura szoba repülő puzzle darabkákkal

Kedvenc karakter: Nyx, Ignifex

A. R. Kahler: The Immortal Circus - Act One

Kiadó: 47 North

Oldalszám: 231

Murdered contortionists aren't exactly what Vivienne signed up for when she ran away to join the circus. But like most things under the big top, nothing is what it seems. With a past she can't quite remember, Vivienne finds that running away forever might not be as appealing as it once sounded—especially not when she realizes the devilishly attractive ringleader, Mab, is the Faerie Queen of legend—and that she and the rest of the troupe are locked in an age-old rivalry between the otherworldly Courts. 

Aided by her friends Kingston—a feisty stage magician whose magic is quickly stealing her heart—and his smart-ass assistant, Melody, Vivienne finds herself racing against the clock to discover the culprit behind a series of deaths that should be impossible. However, the answer she seeks might reveal more about her own bloody past—and future—than she bargained for. 

The show's just beginning. Step right up...

Vivienne nem épp meggyilkolt kígyóemberekre számított, amikor csatlakozott a cirkuszhoz, de ahogy az már szokott lenni a nagy sátor árnyékában, semmi sem az, aminek látszik. Ugyan nem emlékszik a múltjára, de arra kezd rájönni, hogy örökké menekülni nem is olyan jó ötlet, mint ahogy azt gondolta. Különösen, amikor kiderül, hogy az ördögien gyönyörű porondmester, Mab igazából a legendákból ismert tündérek téli udvarának királynője, és a társulat egy a két udvar közötti ősi rivalizálás kellős közepén találja magát. Barátai, Kingston és Melody segítségével Vivienne versenybe száll az idővel, hogy megtalálja a felelőst a gyilkosságokért, amik eleve nem is történhettek volna meg. Azonban a válaszok, amiket kutat talán többet felfednek a saját múltjáról és jövőjéről, mint amire emlékezni szeretne. Az előadás csak a kezdet.

(saját fordítás)

Nagyon vártam, hogy olvashassam ezt a könyvet, de az első fele kicsit nyögvenyelős volt. A főhősnő, Vivienne nem volt különösebben szimpatikus, sőt kifejezetten idegesített, és Kingstonnal is csak egy kicsit volt jobb a helyzet. Az első száz oldalon biztos voltam benne, hogy ez a könyv csak egy középszerű koppintása Morgenstern Éjszakai cirkuszának és Moning Tündérkrónikák sorozatának. De szerencsére tévedtem, ugyanis a hátralevő száz oldal bőven kárpótolt, és azon kaptam magam, hogy a végéhez közeledve már alig tudom letenni a könyvet.

A történet kicsit lassan indul be az elején, főként csak a karaktereket ismerjük meg. Személy szerint, én nem pazaroltam volna erre ennyi időt, főleg miután a „semmi nem az, aminek látszik” sora a tartalomnak nem csak egy agyonhasznált marketingfogás, hanem egy tárgyilagos kijelentés. Nos, én nem vettem elég komolyan, tekintve, hogy minden harmadik könyv hátuljára ráírják manapság, de a The Immortal Circus azon kevesek egyike, amelyeknél ez valóban fennáll.

Ez viszont nem változtat a tényen, hogy a két főszereplőnket sehogy se tudtam megkedvelni, és ennek következtében nálam a szerelmi szál se működött. Vivienne túlságosan tesze-tosza kezdetben, és halálosan bosszantott azzal, hogy abszolút nem érdekelte a saját múltja. Utólag erre magyarázatot kapunk, úgyhogy ezt nem igazán róhatom fel neki, de ettől függetlenül irritált a személyisége. Szerencsére észrevehető volt némi karakterfejlődés a végére, így végül nem mondhatom azt, hogy utáltam volna, de nem is szerettem meg a leányzót. Az már csak hab volt a tortán, ahogy Kingston után ácsingózott. Kedvem lett volna jól megrázni néha, és leüvölteni a fejét, hogy szedje már össze magát. Enyhe Bella Swan feelingem támadt néha, és ez az álmoskönyv szerint se jelent sok jót. Szerencsére azért drága főhősnőnk azért értelmesebb, mint Bellácska és kevesebbet nyavalyog, úgyhogy annyira azért nem kell megijedni.

Kingston pedig úgy tűnt, mint aki csak szórakozik Vivienne-nel, a végén meg kvázi hagyja magát sodródni az árral, és ennyi lenne a szerelmi szál. Egyébként Kingston egész érdekes karakter, csak nem túl szerethető. Boszorkánymesterként elég jó trükkök vannak a tarsolyában, (meg persze tökkkkkéletes teste van és annyira szexi, hogy minden csajról leesik a bugyi félmérföldes körzetben) és határozottan érdekel, mit tartalmazhat a szerződése, ami miatt Mab ennyire dróton tudja rángatni az egész könyv alatt. De hogy álompasi lenne? Ehhh... egyelőre nem igazán. 

A kétpólusú világ, amit Kahler felépített nem túl eredeti, de vannak benne egyedi elemek, amik érdekessé teszik. Ilyen például a szerződés, amit minden cirkuszhoz csatlakozóval aláírat Mab, és ami abszolút személyre szóló. Nincsenek korlátok. Ami a szerződésben le van írva, azok a feltételek, amik a cirkuszosok életét alakítják, és nem lehet kibújni alóla. 

Ééés egy viszonylag nagy SPOILER, úgyhogy tekerj lejjebb picit, ha nem szeretnéd lelőni a meglepit!

3...

2...

1...

Egyszerre zseniális csavar és magyarázat nélkül hagyott félmegoldás, amikor kiderül, hogy a különös változások, amik a cirkuszban történtek (gyilkosság, baleset, etc.) azért történtek, mert valaki besurrant Mabhoz és megváltoztatgatta a szerződések egyes pontjait. Most akkor ez hogy is van? Ebbe akárki belefirkálhat? Miért nem próbálták meg hamarabb az elégedetlenkedők? Miért nem próbálták elégetni a szerződéseket? Kell hozzá varázslat, hogy megváltoztathassa valaki a szerződést? És így tovább. Kicsit sok a megválaszolatlanul maradt kérdés ezzel kapcsolatban.

SPOILER VÉGE

Aztán ott van még az álmokkal való kereskedés. Kicsit a görög mitológiát idézte számomra az ötlet, miszerint a tündérek az emberek álmaiból táplálkoznak. Ezért is szivárogtattak ki annyi infót magukról, hogy létrejöhessenek a tündérmesék. De manapság a felnőttek már nem álmodnak, és Mab ezért hozta létre a cirkuszt. Azonban nyilván a saját udvarának sokkal kevesebbet számít fel, ameddig a nyári udvar szenved az adóktól és a magas áraktól, amiket kiszabott, de kénytelenek fizetni, hiszen létszükséglet a számukra. Egy félvállról odavetett megjegyzésből az is kiderül, hogy a nyári udvar a könyvkiadásba fektetett be, de az fele ennyire se hatékony. Kevés lehet a könyvmoly arrafelé.

Tehát a konfliktus forrása egyrészről az, hogy a nyári udvar be akarja szüntetni az álmokkal való kereskedést, a másik pedig abból, hogy Mab anno megmentett egy kislányt, akinek pusztító ereje miatt meg kellett volna halnia a békeszerződés egyik feltételeként. Lilith, vagy eredeti nevén Kassia határozottan elmebeteg, és Mab nem szívjóságból mentette meg, hanem azért, hogy fegyverként használhassa. A nyári udvar hercege, Oberos démonnak nevezi, de igazából nem tudjuk pontosan, mi is ő. Itt is több a kérdés, mint a válasz, de hát ez egy trilógia első része, így ez várható volt.

Összességében egyáltalán nem volt ez rossz. A cirkusz hangulatát imádom, voltak tündérkék is, meg némi égzengés, és jó adag intrika, ami elérte hogy tudni akarjam, ki borítja ki a bilit a következő oldalon, így abszolút tudom ajánlani azoknak, akik valami érdekes, könnyed, kicsit sötét olvasmány után keresgélnek. Nem lett kedvenc (főként a karakterek és az apróbb logikátlanságok miatt), de azért abszolút kíváncsi vagyok a folytatásra!

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc jelenet: 

Összesített ömlengés

Tudom, tudom, nem ez életem legjobb címe, de legalább alliterálok (mert az fontos, na).

Tehát, miután igen csúnyán le vagyok maradva a Kate Daniels értékelésekkel, úgy döntöttem, a harmadik és negyedik részt egy bejegyzésen belül fogom kitárgyalni, annál is inkább, hiszen elég szorosan összekapcsolódik a kettő (naná, hiszen sorozat... én és a roppant értelmes megállapításaim).

Kisebb spoilerek az elkövetkezendőkben! (Semmi számottevő csavart nem lövök le, ne aggódjatok, csak a mihez tartás végett írtam ki.)

Kate Daniels...

Drafted into working for the Order of Merciful Aid, mercenary Kate Daniels has more paranormal problems than she knows what to do with these days. And in Atlanta, where magic comes and goes like the tide, that's saying a lot.

But when Kate's werewolf friend Derek is discovered nearly dead, she must face her greatest challenge yet. As her investigation leads her to the Midnight Games - an invitation only, no holds barred, ultimate preternatural fighting tournament - she and Curran, the Lord of the Beasts, uncover a dark plot that may forever alter the face of Atlanta's shapeshifting community...

Kate Daniels...

Amióta rávették, hogy dolgozzon az Irgalmas Segély Rendjének, Kate-nek több paranormális természetű gondja akad, mint amennyivel elbírna. És tekintve, hogy Atlantában úgy jön és megy a mágia, mint az óceán hullámai, ez egy igen sokatmondó kijelentés.

De amikor a barátját, a vérfarkas Dereket félholtan találják, Kate kénytelen élete eddigi legnagyobb kihívásával szembenézni. A nyomokat követve, amik az Éjféli Játékokhoz vezetnek - egy kizárólag meghívásos alapon működő, szabályok nélküli, halálos természetfeletti viadalhoz - Kate és Curran felfedeznek egy sötét cselszövést, amely átformálhatja Atlanta egész alakváltó közösségét.
(saját fordítás)

És igen. Még mindig nagyon imádom. Sőt, egyre jobban!
Így a harmadik kötetnél már kifejezetten érezhető a karakterfejlődés. A szereplőknek közös múltjuk van, amit mi is első kézből ismerünk, viszont még így is bőven tartogatnak meglepetéseket.
Kate most már kifejezetten okosan viselkedik, (még akkor is, ha első látásra ez nem így tűnik, pláne Curran szemszögéből), és felelős döntéseket hoz. Igen, még mindig eszelős egy nőszemély, de legalább azt jól csinálja! És még mindig elképesztően vicces!

“I flexed my wrist, popped a silver needle into my palm, and offered it to him.
'What's this?'
'A needle.'
'What should I do with it?'
He'd walked right into it. Too easy. 'Please use it to pop your head. It's obscuring my view of the room.
(Kate és Saiman)

"Megmozdítottam a csuklómat és egy ezüst tű csusszant a tenyerembe, amit aztán Saiman felé nyújtottam.
- Ez meg mi?
- Egy tű.
- És mit kéne csinálnom vele?
Egyenesen belesétált a csapdába, szinte túl könnyű volt.
- Pukkaszd ki a fejed, légy szíves. Takarja a kilátást."

Saiman nem túl szerethető, de mindenképpen érdekes karakter, és ebben a részben végre kiderül, hogy mi is ő valójában! Mármint azon túl, hogy a pasas úgy változtatgatja a kinézetét, mint más a zokniját, és mindenkiről mindent tud. Hogy meglepett? Az nem kifejezés!

Currant is jobban megismerjük, most már kifejezetten sokat szerepel, és őszintén szólva, nagyon tetszik, amit látok! Az alatt a morgós, arrogáns, rohadt-ijesztő-vagyok-szóval-jobban-jársz-ha-azt-csinálod-amit-mondok stílus alatt egy egész rendes pasas bujkál, kissé száraz humorérzékkel megdobva. Meg se próbál másnak látszani, mint ami, és senkitől nem kér elnézést érte. Tetszik az egyensúly a személyiségében: az alakváltókra jellemző alfahím, aki se lát se hall és veri a mellét, és a a felelősségteljes vezető, aki intelligens, ismeri az embereit és nem hord szemellenzőt.
Persze, amikor Kate is képbe kerül, akkor általában a józan eszét kihajítja az ablakon, de tagadhatatlan, hogy fantasztikusak ezek ketten!

“His Majesty needs a can-I girl anyway. And I'm not it."
"A can-I girl?" Andrea frowned.
I leaned back. "'Can I fetch your food, Your Majesty? Can I tell you how strong and mighty you are, Your Majesty? Can I pick your fleas, Your Majesty? Can I kiss your ass, Your Majesty? Can I..."
It dawned on me that Raphael was sitting very still. Frozen, like a statue, his gaze fixed on the point above my head. "He's standing behind me, isn't he?"
Andrea nodded slowly.
"Technically it should be 'may I'," Curran said, his voice deeper than I remembered. "Since you're asking for permission."
Why me?
"To answer your question, yes, you may kiss my ass. Normally I prefer maintain my personal space, but you're a Friend of the Pack and your services have proven useful once or twice. I strive to accomodate the wishes of persons friendly to my people. My only question is, would kissing my ass be obeisance, grooming, or foreplay?”

"- Őfelségének amúgy is egy lehet-lányra van szüksége, aki nem én vagyok.
- Egy lehet-lányra? - ráncolta a szemöldökét Andrea, mire hátradőltem a székemen.
- Idehozhatom az ételét, Őfelsége? Elmondhatom, milyen nagyszerű és erős, Őfelsége? Kiszedegethetem a bolháit, Őfelsége? Megcsókolhatom a seggét, Őfelsége? Meg...
Idő közben rájöttem, hogy Raphael dermedten ül a helyén, akár egy jégszobor, és a tekintetét egy a fejem feletti pontra szegezi. - Itt áll mögöttem, igaz?
Andrea lassan bólintott.
- Tulajdonképpen, úgy kellene kérdezned, hogy "szabad lesz?" - Curran hangja mélyebb volt, mint amire emlékeztem. - Miután engedélyt kérsz.
Miért én?
- Hogy válaszoljak a kérdésedre, igen, megcsókolhatod a seggem. Általában szeretem megőrizni a privát szférámat, de te a Falka Barátja vagy, és a szolgálataid is hasznosnak bizonyultak már néhányszor. Én pedig igyekszem teljesíteni az olyan emberek kívánságait, akik a népem barátai. Az egyetlen kérdésem az lenne, hogy ha megcsókolod a seggem, akkor az nálad a tisztelet jele, kefélés vagy előjáték."
(saját fordítás, és nem a legjobb, de ezt bírtam kihozni belőle)

Angolul tudók előnyben, ugyanis úgy sokkal viccesebb, de szerintem ez a jelenet így is mindent elmond a kettejük kapcsolatáról. Ezt játsszák ugyanis az egész köteten keresztül: kerülgetik egymást, mint macska a forró kását. Viszont ezt olyan szórakoztatóan teszik, hogy amikor épp nem lerágtam a körmöm a cselekmény miatt, akkor iszonyat jókat kacarásztam rajtuk. És ebben a részben már nem csak célozgatnak, úgyhogy ehhez már nyugodt szívvel hozzá tudom tenni a romantikus címkét is, habár még így is nagyon szűkmarkúan bánnak vele az írók, de jól van ez így. Ez egy ilyen sorozat, és én nagyon is élvezem!.

A cselekmény pedig a szokásos Ilona Andrews: pörgős, akciódús, rengeteg harcjelenettel és komplex mitológiai háttérrel. Ezúttal hőseink egy arénába szorítva gyilkolásznak, de ettől még az igazi küzdelem az a színfalak mögött zajlik.És ez az első alkalom, hogy egy olyan karakternek is komoly - mármint úgy igazán komoly - baja esik, aki az olvasó szívéhez nőtt. Legalábbis az enyémhez biztosan. Majd megszakadt a szívem Derekért, de így utólag belátom, hogy szükséges volt az, ami vele történt, hiszen ő volt a katalizátora az eseményeknek. Raphael végre többet szerepel, és határozottan bírom a srácot, jó a dumája és kellően őrült (elvégre egy vér-hiénáról beszélünk).

“If the lot of you survives, Curran will flay the skin off your backs,” Doolittle said.
“That’s what I always love about you, Doctor.” Raphael grinned. “You’re a cup-halfway-full kind of guy. All flowers and sunshine.”

"- Ha ezt túlélitek, Curran lenyúzza a bőrt a hátatokról - mondta Doolittle.
- Ezt szeretem magában, doki - vigyorodott el Raphael. - Olyan pozitív egy fickó maga; csupa virág meg napsütés."

És a négy pont ott folytatja, ahol a három abbahagyta! Hiszen egy kisebb függővéggel zárunk, és Kate tartozik egy meztelenül felszolgált vacsorával Curran-nek, bár mindenki kedvenc Simbája volt olyan szívélyes, és tett annyi engedményt, hogy Kate viselhet fehérneműt.
Hát ez olyasmi, amit látni kell!
Nem is volt kérdés, hogy azonnal elkezdtem a négyet olvasni...

 Kate Daniels works for the Order of Knights of Merciful Aid, officially as a liaison with the mercenary guild. Unofficially, she cleans up the paranormal problems no one else wants to handle - especially if they involve Atlanta's shapeshifting community. When she's called in to investigate a fight at the Steel HORSE, a bar on the border between the territories of the shapeshifters and the necromancers, Kate quickly discovers that there's a new player in town. One who's been around for thousands of years - and who rode to war at the side of Kate's father. This foe may be too much even for Kate and Curran, the Beast Lord, to handle. Because this time Kate will be taking on family.

Hivatalosan, Kate Daniels összekötőként dolgozik az Irgalmas Segély Rendje és a zsoldos céh között. Nem hivatalosan, ő takarítja fel azokat a paranormális gondokat, amiket senki más nem hajlandó - különösen, ha Atlanta alakváltói is a képbe kerülnek.
Amikor kihívják egy verekedéshez, ami a Vasló nevű kocsmában tört ki - amely a nekromanták és az alakváltók területének a határán fekszik, Kate hamar rájön, hogy egy új játékos érkezett a városba. Valaki, aki már több ezer éves és Kate apja mellett vonult csatába. Ez az alak még Kate és Curran számára is túl erősnek bizonyulhat, ugyanis ez alkalommal, Kate a saját vére ellen küzd.
(saját fordítás)

Bevallom, nekem eddig ez a kötet tetszett a legjobban! Most már rendesen tétje van a dolgoknak, mind a cselekmény, mind a karakterábrázolás szintjén, és ez bizony érződik. Elképesztő, mennyi remek jelenettel van tele ez a könyv!
Kate és Curran kapcsolata természetesen nem halad zökkenőmentesen (most komolyan, mit vártatok?), de végre beszélhetünk valamiféle kapcsolatról, és ennek már épp itt volt az ideje - remek időzítés! És tökéletes szinkronban van a nyomozós szállal, hiszen Kate-et a múltja is kísérti, és a titkai, amiket még nekünk se árult el, csak apránként.
Annak ellenére, hogy ez a rész tele van feszültséggel és konfliktusokkal, természetesen humorból sincs hiány, elvégre Kate Danielsről beszélünk! Mindjárt ott van az a tény, hogy kedvenc zsoldosunk örökbe fogad egy uszkárt.

Derek nodded at the vehicle. “Who is that?”
“Your replacement.”
He led me away from the front gate to a narrow side door.
“You replaced me with a shaved poodle?”
“He’s got mad skills.”
Derek’s eyebrows crept up.
“He can vomit and urinate at the same time and he doesn’t make fun of my car.”

"- Ez meg kicsoda? - bökött Derek a járműre a fejével.
- A helyettesed.
A fiú az elülső nagykapu helyett egy keskeny oldalbejárathoz vezetett.
- Te lecseréltél egy borotvált pudlira?
- Remek trükköket tud.
Derek felvonta a szemöldökét.
- Képes hányni és vizelni egyszerre és nem cikizi a kocsimat."
(saját fordítás)

Andrea és Derek mellett Saiman is kifejezetten sokat szerepel. Már a háromban is hangsúlyos volt a jelenléte, de számomra ebben a részben kapott igazi mélységet a személyisége. Nem a kedvenc karaktereim egyike, viszont értékelem, hogy milyen alaposan össze lett rakva. Nem esik bele egyik sztereotípiába se túlságosan, és nem lehet rámondani se azt, hogy jó, se azt hogy rossz lenne. Ugyanez a helyzet Gashtekkel is, de Saimant sokkal behatóbban megismerjük, míg a másik férfiról a nekromanta képességeit leszámítva rettentő keveset tudunk meg.

Kate és Curran pedig... kedvenc párosaim sorába léptek, mégpedig végérvényesen! Amit ebben a kötetben levágnak, az túlmegy minden eddigin! Fuldokoltam a röhögéstől, de nem mondom el, miért! Ugyanis ebben az a legjobb, ha derült égből villámcsapásként ér a dolog. Kb. 6 évesek szintjére süllyednek, de nem az idegesítő értelemben, és nyilvánvaló, hogy a morgás meg a hiszti alatt, ők is élvezik.

Ami a cselekményt illeti... ledöntött a lábamról! Eleve nagyon rejtélyesen kezdődik, hiszen ez a különös köpenyes fazon teljes káoszba taszítja a várost, senki se tudja, hol fog legközelebb felbukkanni, vagy hogy mit fog csinálni, és látszólag célja sincs. Ahogy pedig a nyomozás halad, és egyre több minden derül ki, én csak tátott szájjal figyeltem. Hát, Andrewsék nem szívbajosak, az biztos!

Szóval, számomra eddig ez a rész vitte a prímet, mert minden aspektusa annyira a helyén volt, hogy garantált a szórakozás! Sokáig halogattam ezt a sorozatot, mert olyan hosszúnak tűnt, meg tucatnak, hiszen már megint alakváltók, meg zsoldosok, meg mit tudom én, de hatalmasat tévedtem.

Ez a sorozat abszolút egyedi és sodró lendületű - habár elismerem, az első kötet kicsit döcögősen indul. Viszont nem is esik abba a hibába, mint amelyikbe sok másik, mégpedig, hogy egy erős indítás után a további részek már nem érnek fel a kezdethez. Nagyon is tudatosan építkezik, mind karakterfejlődés, mind cselekmény-kezelés szintjén.

Csak ajánlani tudom!

Értékelés: 5/5
Kedvenc jelenet: Kate irodája, a széke és az áfonyás muffin (aki olvasta, az tudja :))
Kedvenc karakter: Kate, Curran, Derek

Ilona Andrews - Magic Burns

 

Kiadó: Ace

Oldalszám: 260

 

Down in Atlanta, tempers – and temperatures – are about to flare…

As a mercenary who cleans up after magic gone wrong, Kate Daniels has seen her share of occupational hazards. Normally, waves of paranormal energy ebb and flow across Atlanta like a tide. But once every seven years, a flare comes, a time when magic runs rampant. Now Kate’s going to have to deal with problems on a much bigger scale: a divine one.

When Kate sets out to retrieve a set of stolen maps for the Pack, Atlanta’s paramilitary clan of shapeshifters, she quickly realizes much more at stake. During a flare, gods and goddesses can manifest – and battle for power. The stolen maps are only the opening gambit in an epic tug-of-war between two gods hoping for rebirth. And if Kate can’t stop the cataclysmic showdown, the city may not survive…

 

Délen Atlantában, a hangulat - meg a hőmérséklet - hamarosan a tetőfokára hág.

 

Zsoldosként, akinek az a dolga, hogy eltakarítsa a félresikerült varázslatok utáni katyvaszt, Kate Danielsnek épp elég munkahelyi balesetben volt már része. Általában paranormális hullámok majd aszályok váltják egymást Atlantában, de minden hét évben egyszer jön egy villanás, ami alatt a mágia elszabadul. Ennek köszönhetően Kate most kénytelen még a szokásosnál is nagyobb horderejű problémákkal szembenézni: istenekkel.

 

Amikor Kate elhatározza, hogy visszaszerzi a Falkától - Atlanta alakváltókból álló paramilitáris klánjától - ellopott térképeket, hamar rájön, hogy sokkal több forog kockán. A villanás alatt istenek és istennők képesek megtestesülni, és küzdeni a hatalmukért. Az ellopott térképek csak a kezdetét jelentik egy epikus csatának két isten között, akik mindketten újjá akarnak születni. És ha Kate nem állítja meg a világméretű leszámolást, Atlantát talán eltörlik a Föld színéről...

(saját fordítás)

 



Az előző részen még csak jól szórakoztam, ezen már hisztérikusan vinnyogtam.
Ahogy a Magis Bites kritikámban is említettem, az volt a lappangási időszak. Akkor most jelezném minden ártatlan szemlélődőnek, hogy a Kate Daniels - szindróma gyógyíthatatlan verziója tört ki rajtam és nagy valószínűséggel menthetetlen vagyok!

Ez az utolsó esély a menekülésre...

JÉÉÉZUSOM MENNYIRE IMÁDTAM ÉN EZT!
Egy kicsit aggódtam, mikor neki kezdtem, gondolván, hogy istenek? Azoknál könnyű elcsúszni, nagyon kevés író használja igazán jól a mitológiát, pláne ha egy saját szabályaival rendelkező félig-meddig mágikus poszt-apokaliptikus világba akarja beilleszteni, ráadásul nem is egyet, hanem mindet egyszerre!

Jah, csak tízmillió helyen tudták volna végzetesen tönkretenni ezt a könyvet...

De láss csodát, nem sikerült! Sőt, jobb lett mint az első!
Mint említettem vala, az első rész tipikus sorozatkezdő volt. Ez a kötet amellett, hogy tovább magyarázza a világot és folytatja a karakterizálást, már komolyabban foglalkozik a cselekménnyel is. A villanás körül koncentrálódik minden. Megjegyezném, azért ahhoz kell némi kurázsi, hogy az előző részen keresztül többé-kevésbé felépített és megismertetett világ szabályain keresztül tapossanak, azt kiáltva, hogy "most tojunk az egész rendszerre és szabad a pálya!".
Ugyanis ez történt.
A lefektetett és megismert szabályok többsége ezúttal abszolút jelentőségét veszti, vagy átalakul. A mágia megerősödik, a szereplők olyasmire is képesek lesznek, ami eddig a lehetetlen és/vagy irreális kategóriába esett, és ezáltal módosulnak az erőviszonyok is.

Látszólag két szálon fut a cselekmény, de minden összefügg, így nagyon szépen kidolgozott és átgondolt sztorit kapunk, viszonylag komplex mitológiai háttérrel, ami ezúttal a kelta legendákból merít ihletet. Nem akarok lelőni senkinek semmit, de úristen, mennyire ki van ez találva! Hiába ugrálnak össze vissza istenek, alakváltók, vámpírok, boszorkányok, és teknősök (jól hallottad, teknősők. Azaz egy teknős, de az jó nagy, és Kate pinokkiósat játszik vele - értsd, besétál a szájába.), nem igazán merült fel bennem, hogy vajon mit szívott a szerzőpáros. Pedig így visszanézve...

A titok a karakterekben rejlik. Kate megintcsak sziporkázott, de érezni rajta némi karakterfejlődést az első részhez képest. Halleluja, egy karakter, aki tanul a hibáiból. Persze, nem mintha vesztegetné az idejét, elkövet ő újakat, de nem válik idegesítővé. Ilona Andrewsnak sikerül azt az érzést keltenie, hogy Kate-tel együtt mi is tanulunk és ettől nagyon könnyű azonosulni vele.

Curran végre többet szerepel, és kezdem érteni, miért imádják őt annyian. Az első részben különösebben nem hatott meg, maximum kíváncsivá tett, de itt végre hagyták kibontakozni, és a hatás... öregem. Minden alkalommal könnyesre röhögtem magam, amikor ezek ketten egy légtérbe kerültek. Úgy sipítottam, mint valami bekattant régi vízforraló.

“Why me?” he said finally. “Are you on some sort of mission to fuck up my life?”
“I try my best to avoid you.”
“You’re doing a hell of a job.”
“I honestly don’t mean to cause problems.”
“You don’t cause problems. An unpiloted vampire causes problems. You cause catastrophes.”

"- Miért én? - kérdezte végül. - A küldetésednek érzed, hogy elcseszd az életem?
- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elkerüljelek.
- Mondhatom, remek munkát végzel.
- Tényleg nem akarok gondot okozni.
- Te nem okozol gondot. Egy elszabadult vámpír okoz gondot. Te katasztrófát okozol."
(saját fordítás)

De azon kívül, hogy non-stop szívják egymás vérét (na, nem szó szerint), más is kezd alakulni kettejük között. Még mindig nagyon tetszik, ahogy fel van építve a kapcsolatuk. Nincs instalove, de még csak instant kémia se nagyon. Bár az előző kötetben is felvillant itt-ott valami, de azért azt még nem igazán lehetett komolyan venni. Itt azért már körvonalazódnak a dolgok és kipattant egy két szikra. Nagyon-nagyon jól szórakoztam azon, ahogy kóstolgatták egymást, ugyanis sikerült mindezt a szokásos szenvedés nélkül lebonyolítani. A szenvedést is lehet jól csinálni, de ez egy igen hosszú sorozat, és még nagyon az elején vagyunk. Meg úgy őszintén, abszolút nem illene a karakterekhez, ráadásul - egyelőre - nincs is okuk rá. Szóval, piros pont érte!

Új karaktereket is kapunk (jó sokat, nem kímélnek), de talán a legfontosabbak Andrea, Bran és Julie. Bran, az egocentrikus teleportáló tolvaj, aki az őrületbe kergeti az alakváltókat (főleg Currant) és rámozdul Kate-re, és Julie, az utcagyerek, aki belekeveredett a sűrűjébe ennek az egész kalamajkának, és miután az anyukája eltűnt, Kate ideiglenesen magához veszi. Andreáról egyelőre nem mondanék sok mindent, egy jó karakternek tűnik, és tuti lesznek még bonyodalmak körülötte. (Te jó ég, de nehéz úgy érdemben megállapításokat tenni, hogy közben nem lövök le csavarokat.)

“What’s with the cute shoelace on your head?” [Kate]
“What this?” He flicked the end of the cord with his finger. [Bran]
“Yeah. Rambo called, he wants his bandana back.” [Kate]
“This Rambo, he a friend of yours?” [Bran]
“Who’s Rambo?” Julie asked.
If a cultural reference flies over a man’s head, does it make a sound if nobody else gets it?

"- Mit akartál elérni azzal a cuki cipőfűzővel a fejeden? [Kate]
- Hogy ezzel? - azzal megpöccintette a madzag végét. [Bran]
- Aha. Rambo üzeni, hogy kéri vissza a fejkendőjét. [Kate]
- Ez a Rambo a barátod? [Bran]
- Ki az a Rambo? - kérdezte Julie.
Ha egy kulturális utalás átrepül egy ember feje felett és senki más nem kapja el, vajon kiad valamilyen hangot?"
(saját fordítás)

Nagyon féltem egy esetleges szerelmi háromszögtől, de megnyugtatnék mindenkit, nem játsszák ki ezt a kártyát. Brant nem igazán szerettem az elején, de a végére megkedveltem. Gondolom, ez is volt a cél, tekintve a végét a könyvnek. Ezt megjegyeztem, Andrewsék!

Julie aranyos volt, és viszonylag ritkán idegesítő, szóval vele se volt problémám. Ami viszont igazán tetszett, az az volt, ahogy az első kötetben abszolút mellékesen felbukkanó kissrác, Red újra megjelent egy elég fontos szerepben. Íme a bizonyíték, ebben a sorozatban soha semmi nem történik véletlenül!

Nem szándékozom spoilerezni, így ezt ennyiben is hagyom, de ez a fajta tervezés az, ami miatt ez a sorozat számomra nem csak jó, de kedvenc már így, két kötet után is. Rendkívüli módon tudatos az egész, és ezt imádom benne. Nem azért lett belőle sorozat, mert mostanában sorozatmánia van, vagy mert a kiadó felajánlott egy szerződést, hanem azért, mert ezt ilyennek álmodták meg. A sorozat, mint forma igenis lehet művészi eszköz és ez itt remekül van demonstrálva.

Természetesen sokan visszaköszönnek az első részből is: Jim, Derek, Doolittle, Red (!!!), meg még rengetegen akikre valószínűleg nem is emlékszem, ugyanis olyan tempóban rohantam végig a könyveken, hogy most össze-vissza keverem, hogy ki melyikben mit csinált. Hát igen, kellett nekem... na de, ez van.

És még egy csomó mindent meg se említettem, de ez a bejegyzés már így is hosszúra nyúlik. Le kéne állítanom magam, de annyi jó csámcsogni-való van ebben a sorozatban, hogy egyszerűen nem megy.

A lényeg? Hatalmas szereplőgárda, bonyolult világ, mitológia túltengés, akció és szarkasztikus humor dögivel. És a legjobb, hogy könyvről-könyvre egyre jobb lesz az egész! Romantikusnak még mindig nem nevezném, de határozottan alakul valami a láthatáron és őszintén, minden pillanatát élvezem ennek az alakulásnak, úgyhogy kérem a következőt!

Mi? Ja nem. Azt már elolvastam.

Kedvenc jelenet: a leves! Na meg a kioktatás, ami utána a bouda-házban zajlik. Meghaltam. xD
Kedvenc szereplő: Kate, Curran, Derek
Értékelés: 4,5/5 (de csak mert úgy érzem, lesz ez még jobb is)

Mi az istennek nem olvastam én ezt el előbb???

Kiadó: Ace

Oldalszám: 260

 

Kate Daniels is a down-on-her-luck mercenary who makes her living cleaning up paranormal problems. Atlanta has two factions struggling for power. Masters of the Dead are necromancers who control vampires. The Pack are a paramilitary clan of shapechangers. When Kate's guardian is killed, she is caught between.

 

Kate Daniels egy jobb napokat is megélt zsoldos, aki azzal keresi a kenyerét, hogy paranormális zűröket old meg Atlantában, ahol két csoport tagjai feszülnek egymásnak az erőért folytatott küzdelemben: a halottak mesterei a nekromanták a vámpírokat irányítják, a Falka pedig egy alakváltókból álló paramilitáris klán. Amikor Kate gyámját meggyilkolják, a lány kereszttűzbe kerül.

(saját fordítás)

 

Ó, igen. Engem is elért a Kate Daniels - szindróma.

Tünetek: wc-re könyvvel járás, heveny röhögőgörcs tömegközlekedésen, káromkodással teletűzdelt, heves gesztikulációval kísért pszichotikus kitörések.

 

Jó, szóval ennek nagy része a második résznél teljesedett ki, de a lappangás már a ebben a kötetben megkezdődött. És miután ez kvázi előrevetítette mennyire rákattantam én erre a sorozatra, akkor kezdeném a negatívumokkal. (Csak mert olyan aranyos és megértő vagyok.)

Először is, én nem tudom felfogni, miért nem képesek Andrews-ék egy valamire való szinopszist összerántani. Mi ez a tartalom??? Rendben, ez elsősorban igazából a kiadó hibája, de most komolyan! 

 

Egyrészt hibás, mert Kate NEM Greg halála miatt kerül ennek az egész katyvasznak a közepére, hanem mert mindenáron meg akarja találni a gyilkost (tudom, hogy nem is konkrétan ezt mondja, de akkor is rohadtul félrevezető), másrészt pedig ha nincs épp heveny Ilona Andrews - hiányom a Burn for Me után, ez alapján soha nem kezdtem volna neki ennek a sorozatnak. A tartalom figyelemfelkeltésre szolgálna, elviekben legalábbis, de ettől maximum ásítani lenne kedvem.

 

A második negatívum, amit említeni tudnék nem is igazán negatívum, csupán egy észrevétel. Akik először a későbbi munkáikat olvasták (mint én is), azoknak fel fog tűnni a különbség. A szerzőpáros nagyon sokat fejlődött és a legkésőbb kiadott könyvüktől visszaugrani 7 évvel korábbra megteszi a hatását. Feltűnővé válnak az olyan apróságok, amelyek felett elsőkönyves íróknál - én legalábbis - hajlamos vagyok elsiklani, mert egyszerűen másra figyelek.

 

Ilyen volt például az, hogy itt még néhol a leírások szinte megszakítják a cselekményt, ahelyett, hogy beleilleszkednének. Hirtelen kapunk rengeteget és nagyon részletesen, utána pedig bekezdésekig szinte semmi. Fel se bírja dolgozni hirtelen az ember lánya (pláne ha olyan tornádóként száguld végig a könyvön, ahogy én tettem, úgyhogy magamra vessek, mi?).

 

A másik, amin csak a szemöldököm emelgettem, hogy tulajdonképpen húzhattam volna a strigulákat, hogy két héten belül hányszor szerzett drága főhősnőnk halálos sérüléseket, amelyek hajszál híján az örök vadászmezőkre repítették. Ehhez képest vígan ugrált tovább, és persze ilyen-olyan módon meg lett magyarázva a dolog, de akkor is valószerűtlennek hatott. Ha túl sokat sütöd el ugyanazt a poént, egy idő után elveszti a jelentőségét. Pedig nem hátrány, ha az olvasót érdekli, hogy a főhős majdnem meghal.

 

Most, hogy kinyavalyogtam magam a két legnagyobb problémámat illetően, akkor had mondjam el, hogy új kedvenc sorozatot avattam! Úristen, mennyire imádtam én ezt!

A világ alapötlete meglepően kreatív, a mágia benne komplex, a mitológia színes, a karakterek pedig... a "kick-ass" kifejezés összetenné a két kicsi kacsóját, ha a szótárban definícióként Kate és Curran neve állna mellette.

 

 

 

Na de, kezdjük a történettel, arra úgyse szeretnék túl sok szót pazarolni. Egyszerűen azért, mert bár érdekes és izgalmas, egy tipikus urban fantasys nyomozós szálról beszélünk, természetesen Ilona Andrewshoz méltó kidolgozottsággal és frankó akciójelenetekkel. A cselekmény tisztességes, bár talán egy cseppet egyszerű de nem is ez a fontos. Tipikus sorozatkezdőhöz méltóan, az elsődleges cél az, hogy nagyjából megismertessen a világgal, bemutassa a főbb karaktereket és lefektesse az erőviszonyokat, illetve a kapcsolatok alapjait, hogy legyen honnan fejlődnie a dolognak.

 

Ezt pedig remekül csinálja, de ez nem változtat a tényen, hogy a lezajló események nagy része csak arra szolgál, hogy mindenki találkozzon azzal, akivel találkoznia kell, megismerje azt, akit meg kell ismernie és előkészítse a terepet a rákövetkező részeknek. Ez nem egy rossz dolog, hanem egyszerű tény. Sőt, így visszanézve azt mondanám, remekül működött a dolog ilyen téren, így kell sorozatot kezdeni, kérem szépen!

 

Úgyhogy térjünk is át a világra. A helyszín Atlanta napjainkban, azonban egy alternatív valóságban, ahol a tech és mágia hullámok irányítanak mindent. Ha a tech uralkodik, akkor van elektromosság, viszont a varázslat nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben működik, ha a mágia akkor vice versa. A helyzetet az cifrázza, hogy a hullámok különböző erősségűek és ennek megfelelően különböző mértékben nyomják el a másik oldalt, illetve hogy a mágia nem igazán kedveli a magas épületeket, így Atlantát egy cseppet posztapokaliptikus hangulat lengi be a kibelezett felhőkarcolóknak és a mágia által átkozmetikázott látképnek köszönhetően. Nagyon tetszett ez a fura, groteszk világ, ahol a lefulladt kocsik között tevéken meg lovakon utazó emberek baktatnak az AUTÓPÁLYÁN! Ez mennyire király már? Én már csak hasonló helyzeteket elképzelve is tök jól elszórakoztam.

 

Drága főhősnőnk, Kate enyhén ön - és közveszélyes, nagyszájú és szarkasztikus hölgyemény egy menő karddal, ami füstöl, ha dühös lesz. Ja, és figyelemre méltó mértékben vonzza a bajt. Kate rettentően szerethető, ugyanis Ilonáéknak valahogy sikerült tökéletesen kiegyensúlyozni a pozitív és negatív tulajdonságait. Erős, de nem legyőzhetetlen, kemény és önfejű de elismeri, ha hibázott, nem tökéletes a kinézete, de nincsenek önértékelési problémái, ismeri a világot, amelyben él és a benne élő fajok szokásait, de azért ő se tud mindent. És ami a legfontosabb: eszelősen vicces!

 

“As one, the shapechangers turned and looked at me. I wondered what they'd do if I asked to borrow a cup of sugar.”  

 

"Az összes alakváltó egyszerre fordult meg és nézett rám. Eltűnődtem, vajon mit csinálnának, ha kérnék tőlük egy kis cukrot kölcsönbe."

(saját fordítás)

 

Komolyan, minden második megszólalásán hülyére röhögtem magam.

Viszont annak ellenére, hogy Kate szemszögéből látjuk a dolgokat egész végig, így is maradnak titkai. Példának okáért fogalmam sincs, hogy mi is ő tulajdonképpen. Elég nyilvánvaló, hogy Ilona Andrews jó sokáig akarja rángatni az orrom előtt a mézesmadzagot rejtélyes elszólásokkal és újabb és újabb fura képességekkel, úgyhogy nyilván nem fogja lelőni a poént, de igazán ritka, hogy E/1-ben a főhős maga ekkora titkot rejtegessen még az olvasó előtt is.

 

Curran... nos, az első rész olvasása után még nem vagyok benne biztos, hogy mit gondoljak róla. Mindenképpen látom benne a potenciált egy remek karakterre, de őszintén, nem láttunk belőle eleget ahhoz, hogy igazából megismerjük. Viszont az nagyon tetszett, hogy nem volt megmagyarázhatatlan azonnali kémia a két főszereplő között, amint egymásra néztek. Persze, az is izgalmas, de most jó valami mást olvasni. Ennek ellenére nagyon szerettem olvasni minden interakciójukat.

Kate ott és azonnal a szívembe lopta magát, amikor Currant, a Falka választott alfáját képes volt úgy üdvözölni, hogy “Here, Kitty, Kitty, Kitty...”

 

A mellékszereplők közül egyértelműen Derek a kedvencem. A tini vérfarkas kicsit esetlen ugyan, és még bőven van mit tanulnia, de akadnak jó pillanatai és a zűrös családi háttere ellenére egy rendes gyereknek tűnik. Gyerekeket és tiniket talán még nehezebb hihetőre kreálni, mint felnőtteket, úgyhogy mindenképpen pirospont amiért ilyen realisztikusra és szerethetőre írták Derek karakterét.

Ha nem bánjátok a romantika hiányát és az igen részletes és sokszor gyomorforgató véres leírásokat (mert azok vannak benne dögivel, szóval akik nem bírják az erőszakot, azok ezt se fogják szeretni), akkor csak javasolni tudom. Nem tökéletes, rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul, de én nem hinném, hogy ez akkora probléma.

 

Rengeteg olyan értékeléssel találkoztam, ami nehezményezte az írói stílust (van benne valami, de ez volt az első könyvük, mit vártak? Ebbe is bele kell tanulni, később jobb lesz.) és azt, hogy semmire se kapunk választ, vagy ha mégis, akkor sokkal később és hogy csak úgy behajítanak a világba. Nos, van alapja, de ha mindent állandóan megmagyaráznának, akkor nem urban fantasy regény lenne, hanem lexikon. Ez egy bonyolult világ, sokrétű és nem lehet elintézni pár mondatban.

Nekem tetszik, hogy bíznak az olvasó intelligenciájában, hogy majd szépen összerakja a képet, ahogy zajlik a cselekmény. Igen, sok mindent nem tudunk még. De ez egy sorozatkezdő! Szép is lenne, ha nem lennének kérdéseink, akkor mi a fenének akarnánk folytatni?

 

 

Értékelés: 4/5 (hármat akartam adni, mert hat részes és úgy érzem, ennél csak jobb lesz, de gyenge vagyok és esendő, nagyon imádtam xD)

Kedvenc jelenet: a végén, amikor Curran a tetőt javítja

Kedvenc karakter: Kate, Derek

 





Ilona Andrews - Mágikus találkozás

Kiadó: Egmont Dark

Oldalszám: 400

A varázslattal teli Perem, ahol Rose Drayton él, két világ határán terül el. Rose átjár dolgozni a Töredékbe, ahol az emberek autókon járnak, plázákban vásárolnak, és ahol a varázslat nem több puszta tündérmesénél. A másik világ Mágia, amelyet kékvérű arisztokraták irányítanak, és ahol a varázslat mindennapos, sőt megváltoztathatja az emberek sorsát. Ahogy a többi perembéli is, Rose átjárhat mindkét világba, de mindenhol törvényen kívülinek számít. 

Rose úgy gondolta, ha tökélyre fejleszti a varázserejét, jobb életet biztosíthat magának. De a dolgok nem a tervei szerint alakultak. Most feketén, éhbérért dolgozik a Töredékben, hogy felnevelhesse két kisöccsét, ráadásul meg kell küzdenie a kéretlen kérők hadával, akik őt és a varázserejét akarják.

Ekkor toppan be az életébe Lord Declan Camarine, a mágiai kékvérű, aki szintén elhatározza, hogy megszerzi magának a lányt. És vele egy időben érkezik a különös, varázslatra éhes teremtmények egész hada. Rose-nak és a kékvérűnek össze kell fognia a szörnyű lények és megteremtőjük ellen, különben odalesz az egész Perem, és mindenki aki ott él…

Most sokan nem fognak szeretni, de ez a könyv nekem csalódás volt. Majd' megvesztem érte, hogy elolvashassam, mert mindenhonnan pozitív kritikákat hallottam/olvastam, maga a tartalom is megfogott, szóval repesve vártam a megjelenést, és hogy a kezem közé kaparinthassam végre.

Alapvetően jól indult, tetszett a világ felépítése, az, ahogyan a mágiát kezelték és a karakterek is érdekesnek tűntek. A két kisfiú nagyon aranyos volt, Rose pedig... nos, vártam, hogy többet tudjunk meg róla. És vártam... és vártam... és aztán vége lett a könyvnek! Elvileg ő a főszereplő, de még a szem- vagy hajszínét se sikerült kiderítenem (vagy átsiklottam felette, nem tudom). Georgie és Jack sokkal inkább kidolgozottnak tűnt a számomra, mint a főszereplő. 400 oldalon keresztül Rose minden lépését követtem és mégis, alig tudtam meg valamit a jelleméről. Declannel egy csöppet jobb a helyzet (róla a főhősnőnk milliószor elmondta, hogy néz ki és milyen szexi), de ő meg túlontúl sablonosra sikeredett ahhoz, hogy érdekes lehessen. Aztán lehet, hogy csak nekem vannak túl nagy elvárásaim... számomra a paranormális-romantikus könyvek Nalini Singh-nél kezdődnek, az ő karakterei pedig zseniálisan fel vannak építve.

A cselekmény viszont izgalmas volt és végső soron szerintem emiatt olvastam el olyan gyorsan ezt a könyvet. Pörgő volt, akciódús, bár nem túl rejtélyes. Amit nem érek fel ésszel, hogy néha olyan hosszan és részletesen írja le a környezetüket, amit itt-ott már túlzásnak is érzek, de három mondatot nem képes szánni a főszereplők lelki világára. És nem, ez nem csak annyi, hogy az olvasó fantáziájára bízza és nem szájbarágós. Konkrétan nem létezett karakterizálás és ez végig, folyamatosan bosszantott. Vártam, hogy csak elejtenek pár csipet morzsát, de nem. És ez azt eredményezte, hogy se Rose, se Declan nem kerültek túl közel a szívemhez.

Azért említsünk pár pozitívumot is, hiszen egyáltalán nem volt ez rossz élmény. A szócsaták viccesek voltak, jókat kacarásztam rajtuk, pláne ha a két kiskölyök is beszállt, William felkeltette az érdeklődésemet (remélem, a második kötet jobban fog tetszeni) és a világ nagyon-nagyon tetszett! Georgie-ért fájt a szívem, Casshorn - a főgonosz - elég őrültre sikeredett, csak jó lett volna, ha egy kicsit jobban meg tud borzongatni. Lehetett volna kiszámíthatatlanabb, elvégre néhány csavar meglazult a fejében és zseni is volt a lelkem.

– Gyulladáscsökkentő. Kicsit tompítja a fájdalmat, és megakadályozza, hogy megduzzadjon és bepirosodjon. Nyelje le, ne rágja össze.
– Azt gondoltam, feldugom az orromba, és rozmárt játszom, de ha ragaszkodik hozzá, le is nyelhetem.

Úgyhogy összességében jó kis könyv volt ez, csak nem döntött le a lábamról. De kíváncsi vagyok a folytatásra! Ja, azért azt megemlíteném, hogy a könyv tele volt elírásokkal és idegesítően sokszor ismétlődtek a nevek. Minden mondatban Rose, Rose, Rose... nem tudom, hogy az eredetiben is így van-e, de miután az angolban ez nem okoz túl nagy problémát, hiszen az egyes szám harmadik személynek külön van férfi és női verziója, ezért gondolom, ez fordítási/szerkesztési hiba. Azért ennyi pénzért erre jó lenne odafigyelni.

Értékelés: 4/5

Kedvenc karakter: William

Kedvenc jelenet: Rose és Declan szócsatái, a legvégén a slusszpoén. Az tényleg jó volt. :)

Catherine Fisher - Incarceron

Oldalszám: 544

Kiadó: Pongrác kiadó

Képzelj el egy világot, amelyben nemcsak megállították, de vissza is forgatták az idő kerekét. Beköszöntött az örökké tartó 17. század, ahol csak a gazdagok élvezhetik a technika vívmányait.

Képzelj el egy börtönt, hatalmasat, amelyben a cellák és a folyosók mellett egész erdők, városok és tengerek is elférnek. Most képzelj el egy rabot, akinek nincsenek emlékei! Csak annyit tud, hogy Odakintről jött – pedig a börtönt évszázadokkal ezelőtt lezárták, és azóta csak egyetlen embernek sikerült kijutnia.

Aztán képzelj el egy lányt, aki egy nemesi birtokon lakik! A sorsa - úgy tűnik - megpecsételődött: megrendezett, szerelem nélküli érdekházasság vár rá. Ő azonban még nem adta fel, kiutat keres, és összeesküvések kusza hálójába gabalyodik.

Az egyikük Bent van, a másik Odakint, ám mindketten rabok.
Hát ez az Incarceron!

Lenyűgöző volt! Nem találok rá jobb szót. Nem ez lesz a kedvenc könyvem, de tagadhatatlanul adott valamit, valami újat és lényegeset, ami miatt igenis megéri elolvasni. Ez könyv véleményem szerint nem YA kategória, nem igazán. Nem a nyelvezet, nem maga a történet, nem is a karakterek miatt. Hiszen minden szinten megfelel a kategóriának. De ugyanaz a helyzet ezzel a könyvvel is, mint a Tisztákkal. A hangulata, a világ, az üzenet... sötét, torz, hátborzongató és pont azért ijesztő, mert annyira közel áll az emberi természethez. 

"Gazdagok vagyunk, legalábbis néhányunk, és még jól is élünk, de nem vagyunk szabadok. Gúzsba köt minket a Protokoll, rabok vagyunk egy megmerevedett, üres világban, ahol a férfiak és nők nem tudnak olvasni, ahol a kor tudományos felfedezéseiből csak a gazdagok húznak hasznot, ahol a művészek, a költők arra kényszerülnek, hogy vég nélkül csak a régi remekműveket másolják és alkossák újra. Semmi sem új. Új nem létezik. Semmi sem változik, semmi sem halad, mozdul előre, fejlődik, virágzik. Az idő megállt. A fejlődést betiltották."

De kezdjük az elejéről inkább...

SPOILER KÖVETKEZIK!!!

Az alapötlet is egyedinek számít, de Fisher gyönyörűen tárta elénk az elképzelt világ mindkét részét: azt, ami Odakint történt Claudiával és ami idő közben a Börtönben történt Finn-nel egyaránt. Gyakorlatilag ez volt az, ami megragadott, mert egyébként maga a cselekményszál elég hétköznapi lenne, de az a csodálatosan sötét világ és az, hogy igazából az emberek Odakinn sem lehetnek szabadok, mert a Protokoll köti őket. Sötét volt, elgondolkodtató, de közben meg annyira meseszerű, hogy szinte beszippantottak a sorok. 

Az is igaz, hogy pont ebből volt már nekem túl sok a vége felé, mert ott már olvastam volna inkább a cselekményt, de fél oldalas leírásokba akadtam lépten-nyomon, én meg nem vagyok egy türelmes ember, de ez végső soron nem von le az értékéből.
Főleg Claudia nőtt a szívemhez, azért, amilyen változáson keresztül ment a könyv folyamán. Az elején még kötelességtudó, hideg, gőgös maszkot viselt, ahova csak Jarednek, a tanárának engedett betekintést, a végén viszont kitört, mint egy vulkán, fellázadt és végre azt tette, amit helyesnek gondolt és nem érdekelték a következmények.

"Claudia egy gőgös, szemtelen teremtményt látott maga előtt, arcán az önuralom, a higgadtság álarcával. Minden mozdulata kiszámított, minden mondata betanult. Fölényeskedő és gúnyos.
– Tényleg ilyen vagyok? – Jared csak megvonta a vállát.
– Ez csak egy kép. Mondjuk inkább úgy, hogy ilyen, amilyennek látszani tudsz."

"Az Igazgató hangja nyugodt volt: – Egy mosoly szerintem most helyénvaló lenne. Erre a lány szélesen elmosolyodott. Ragyogó, magabiztos mosoly volt, mesterkélt és tettetett, mint minden más az életében, a közöny álcája.'

Az Igazgató elég különös karakter volt, a végére megszántam egy kicsit, de igazából úgy gondolom, hogy rajta múlt volna, hogy igazán az apja legyen Claudiának és nem a lányának és a tanárának kéne a szemére vetnie, hogy ők bezzeg szinte testvéri kapcsolatba kerültek egymással az évek során. Ráadásul a titkok, amik kiderültek mindent teljesen más megvilágításba helyeztek. Nálam most az érdekfeszítő, de semmiképp sem szerethető kategóriában van. Aztán ki tudja, mit hoz a második rész.

Finn-nel együtt éreztem a kalandjai során, de végig az volt az érzésem, hogy már szinte valószínűtlenül jó szándékú ahhoz a világhoz képest, hiába tudjuk, hogy nem az Incarceron gyermeke. Itt is az volt a bajom, hogy nekem kb 150 oldallal előbb leesett a tantusz és így nem okozott túl nagy meglepetést, mikor Claudia rájött, hogy Finn igazából Giles. Gildasról pedig egészen a végéig nem tudtam eldönteni, hogy vajon csak eszközként tekint Finnre, vagy tényleg a szívén viseli a sorsát, de lehet, hogy egy kicsit mindkettő.

Keirót viszont nem kedveltem, legfeljebb sajnáltam. Az viszont nagyon tetszett benne, hogy nem volt egyszerű. Emberi volt, olyannyira, hogy még azt se tudtam eldönteni róla, hogy jó-e, vagy rossz, de értékeltem, ahogy a végén viselkedett. Azt hiszem, ez is az egyik oka, amiért lenyűgözőnek tartom a könyvet. Mert Fisher képes olyan karaktereket produkálni, akik bonyolultak, akik érdekelnek, akiknek érdemes a bőrükbe bújni és kalandokat átélni velük. Akikről érdemes és kell is gondolkodni.

Ami pedig magát az Incarceront illeti… néha szántam, néha utáltam, de végső soron az is csak egy áldozat, amit azok az emberek készítettek, akik Istennek képzelték magukat. Azt hitték létrehozták a tökéletes társadalmat, a paradicsomot és Kísérletnek nevezték el, mikor több ezer ember sorsát tették tönkre csupán félelemből. Odakinn csak nyűgök voltak, hát bezárták őket az Incarceronba… ami maga is szenved és a gonoszsága alatt csak egy vágya van, hogy ő is kiszabadulhasson. De hát, senki nem futhat el saját maga elől… 

"Mély a kétségbeesés kútja. Egy szakadék, amely elnyeli az álmokat."

Három fordulat volt, ami igazán meglepett, de nem árulom el, melyik volt az a három. Aki olvasta, tudja, aki nem, annak nem fogom lelőni. :) A három megdöbbentő fejlemény a végén mindenesetre igazán odacsapott. Ez az a regény, ahol mindenki rejteget valamit.

"Hazugságban élünk és kényszerű, színlelt mosollyal az arcunkon folyton megjátsszuk majd magunkat? Egy olyan kor ruháit viseljük, amely valójában sohasem létezett? Alakoskodunk, kelletjük magunkat, olyan viselkedést színlelve, aminek könyvekben lenne a helye? Gondoltál valaha erre?'

Mindent összegezve, egyedi élményt nyújtott. Lassan haladtam vele, olvastam és emésztettem, rágódtam, gondolkodtam. Ez nem egy szájba rágós könyv, még csak véleményt se nyilvánít igazán az író. A hősein keresztül kérdez minket, de nem vár választ. Csakis saját magunknak tartozunk felelettel.

Utólag azért még megemlíteném a nagyszerű tagolását a könyvnek és azokat a verseket, levélrészleteket, gondolatokat, amik a fejezetek elején szerepeltek. Tökéletesen odavágtak, látszott, hogy nem utólag csapták hozzá, hanem jól átgondolt szerkesztés részeként volt jelen. Végezetül megosztanám az egyik kedvencemet ezek közül:

"A falaknak fülük van.
Az ajtóknak szemük van.
A fák suttogni tudnak.
Az állatok meg hazudnak.
Vigyázz, ha fúj a szél
vagy ha hörög a hóförgeteg,
Hiába van barátod,
csak hiszed, hogy ismered. "

Értékelés: 5/5

Kedvenc jelenet: Jared és Claudia beszélgetései, illetve a vége. Az mindent vitt.

Kedvenc karakter: Jared, Attia