Frances Hodgson Burnett: A titkos kert

Kiadó: Manó könyvek
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 320

A titkos kert valahol Angliában található, szigorú falakkal, vadul burjánzó növényekkel rejtve a kíváncsi szemek elől. A kastély szomorú és titokzatos urán kívül élő ember ide be nem teheti a lábát. Egyvalaki, a csúnyácska, árva, mogorva kis Mary, mégis megszegi a tilalmat. És a varázslatos természet észrevétlenül átformálja a kislányt, s nemcsak barátokra lel, hanem maga is képes gyógyítani, örököt adni – akár a megszelidített, csodálatos vadon.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Manó könyveknek!

Nem ez az első köröm Frances Hodgson Burnett klasszikusával, hiszen ezt is, és a Padlásszoba kis hercegnőjét is olvastam valamikor általános iskolában. Az évek során igencsak elhalványodtak az emlékek, jóformán csak az alapszitu rémlett, illetve az, hogy mindkettőt nagyon szerettem. Így aztán, amikor megláttam ezt a gyönyörűséges új kiadást, amivel a Manó könyvek előhozakodott, tudtam, hogy itt az ideje egy újraolvasásnak.

Abban a tekintetben semmilyen meglepetést nem okozott, hogy konstatáltam, továbbra is imádom ezt a könyvet. Annyira kortalan ez a történet, hiába tartozik a gyermekirodalomhoz, felnőtteknek is simán a kezébe nyomnám. A maga kedves, bájos módján nagyon is fontos életigazságokat tartalmaz, amiket persze mindenki tud, és rengetegszer hallunk ismételni, mégis ebben a köntösben teljesen máshogy csapódnak le.

Forrás: Prológus Instagram

Aki a kalandos nagyregényeket kedveli, annak lehet, nem ez az ideális olvasmány, hiszen a cselekmény igen egyszerű és nem kifejezetten fordulatokban teli. Mary Lennox egy utálatos, szülei által elhanyagolt kislány árván marad, ezért Indiából Angliába küldik egyetlen élő rokonához, akinek Yorkshire-ben van birtoka. Craven úr megkeseredett férfi, akit a felesége halála teljesen tönkretett. A gyásztól vezényelve bezáratta felesége kedvenc kertjét, a kulcsot pedig elásta, hogy soha senki ne tehesse be a lábát oda többet. Maryvel se foglalkozik, amikor odakerül hozzá, így a kislány kénytelen saját elfoglaltságot találni. Ahogy fokozatosan fedezi fel a láp és a természet szépségét, úgy változik meg gyökeresen kívülről és belülről. Amikor pedig rábukkan a titkos kert bejáratára, egy új világ tárul fel a szeme előtt.

"Azon a helyen, ahová rózsát ültetünk, nem nőhet bogáncs!"

A felfedezés csodája hat át minden oldalt, mindezt olyan őszinte lelkesedéssel fűszerezve, ami ragadósnak bizonyul, legalábbis az esetemben mindenképpen. Én vagyok az az ember, aki a plafonra ugrik az összes stay positive, good vibes only szenvelgéstől, és egy alkalommal a kaktuszomat is sikerült kinyírnom, mert ennyire vagyok csak tehetséges bárminemű kertészkedésben, de ezt a gyönyörű könyvet olvasva én is azon kaptam magam, hogy egy eldugott, falakkal körülvett titkos kertről álmodozom, ahol rózsák nyílnak, és ami csak az enyém.

Forrás

Mint a legtöbb gyermekeknek szóló regényben - különösen igaz ez a klasszikusokra - itt is megvannak a felszín alatt lappangó nehezebb, sötétebb témák, amiknek a zöngéje mélységet csempész a könnyed, ártatlan kis történetbe. A gyász feldolgozása, a megtört apa, aki egyedül marad a fiával, akire ránézni sem bír, mert az beteges és csak a feleségére emlékezteti, a kislány, aki senkinek sem kellett, még a saját szüleinek sem.

– Ő nem szeretne engem – mondta hűvösen és mereven Mary. – Engem senki sem szeret. Martha ismét megütődve nézett rá. 

– Hát saját magát szereti-e? – kérdezte olyan hangon, mint aki valóban kíváncsi a feleletre. Mary habozott egy pillanatig, és elgondolkozott a dolgon. 

– Egyáltalán nem – vallotta be azután. – De azelőtt sohasem gondolkoztam ezen.

És hogy mindezek fényében mennyit számít az emberi elhatározás, amit a gyerekek varázslatnak hívnak, pedig ennél sokkal egyszerűbb dologról van szó: a gondolatok erejéről, amik rombolni és építeni egyaránt képesek. Megtalálni ezt a titkos kertet az életünkben, ahol nyugalomra lelhetünk, és aztán összeszedni ahhoz a bátorságot, hogy másokkal is megosszuk ezt a titkot.

Ami engem illet, én továbbra sem fogok instagrammon #positivethoughts és hasonló hesstegekkel dobálózni, mert a hideglelés kiver a szájbarágástól. Viszont az, amit ez a könyv jelképez és főként ahogyan teszi ezt, nos az időtálló, és igazán megszívlelendő lecke kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Hiszen mindenkinek szüksége van egy titkos kertre.

Charlie N. Holmberg: A papírmágus

Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 232

Ceony Twill összetört álmokkal érkezik meg Emery Thane mágus házába. A varázslóképző iskolában évfolyamelsőként végzett lány fémmágusnak készült, most mégis papírmágiára kárhoztatják – de hát mi haszna a papírnak egyáltalán? 

Azonban a varázslatok, amelyeket Ceony a csodabogár Thane keze alatt megtanul, rácáfolnak előítéleteire. Ahogy kibomlik előtte a papírmágia csodálatos világa, megismeri tanára sötét múltját és egy olyan tiltott és veszedelmes mágiafajtát, amellyel szemben szinte semmi reménye nem lehet felvenni a versenyt. Mégis muszáj megtennie, mert hamarosan szó szerint Thane szíve lesz a tét. 

A papírmágus különleges, egyszerre sötét és szeszélyes kaland, amelyet a Disney tervez megfilmesíteni.

A recenziós példányt köszönöm a Gabo kiadónak!

Jaj, hát ez tündéri volt! Zsebi és So-So már régóta ajánlgatták nekem A papírmágust azzal a felkiáltással, hogy "de hát olyan cuki!!!", szóval nem igazán volt zsákbamacska a számomra, tudtam, hogy valószínűleg tetszeni fog. Tehát már csak az alkalomra vártam, hogy belevethessem magam a sztoriba, ami egy könnyed, hangulatos kis fantasynak ígérkezett.

Ezt be is váltotta, hiszen remekül szórakoztam olvasás közben, csak úgy repültek az oldalak. A fordítás is kifejezetten jóra sikeredett, egyszer sem tűnt esetlennek a szöveg. Bár amúgy sem egy féltégla, viszont nem is éreztem, hogy túl rövid lett volna, hogy többet ki lehetett volna hozni a sztoriból, ha mondjuk száz oldallal hosszabb. Éppen ellenkezőleg, ez így pont jó volt: nem ült le a sztori, volt alkalmunk mélyebben megismerni két főszereplőnket - bár Emeryt egy kissé rendhagyó módon - és szép ívet írt le a cselekmény, bár az kétségtelen, hogy a végére érve csak pislogtam, hogy hol is van az a második kötet.

“– Mindenkinek a lelkében lapul valamennyi sötétség. De mindenki maga dönt arról, hogy hizlalni kezdi-e, vagy sem.”

Ceony rendkívül szerethető főhősnőnek bizonyult. Kicsit emlékeztetett Agnyeskára a Rengetegből, így kicsit talán azt vártam, hogy majd Emery is olyan furamód szerethető, ámde elviselhetetlenül arrogáns káposztafej lesz mint Szarkan, aki agyérgörcsöt kap minden apróságtól. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, mert Emery Thane egy igazi cukorbogár. Hát ez az ember halál aranyos! Nem csoda, hogy Ceony is hamar megkedvelte annak ellenére, hogy a legkevésbé sem akart papírmágus lenni. A romantikus szál nagyon finoman, szinte jelképesen van beleszőve a történetbe, és valahogy sikerült megtalálnia az egyensúlyt az írónőnek: se nem túl elvont, se nem túl nyálas. Ennek így lehet nincs értelme, de akik olvasták, azon biztos tudják, mire gondolok. Miután spoilerezni nem szeretek, maradjunk is ennyiben. ;) A főgonosz esetében sem lehet okunk panaszra, Lira igazán utálnivaló egy némber, legszívesebben megtéptem volna a végére. Nincs kétségem afelől, hogy fogjuk mi még őt látni. 

“Végül is, időbe telik, mire egy összetört szív meggyógyul. Még egy ilyen apróra összetört szív is beforr idővel.”

Az alapszitu nem volt különösebben rendhagyó, de azt egyáltalán nem vártam, amerre a történet végül elkanyarodott. A világfelépítést is okosan építette bele a történetbe az írónő, nem voltak random, bő lére eresztett magyarázatok, amik kizökkentettek volna az események folyásából. Mindig csak annyit kaptunk, amennyire éppen szükség volt. Tetszett ez a rendkívül gyakorlatias hozzáállás a mágiához: bárki megtanulhatja, gyakorlatilag úgy kezelték, mint bármilyen más mesterséget. Csak semmi hókuszpókusz. Ennek ellenére egy nagyon is meseszerű hangulat lengi körbe a könyvet, itt azonban nem a színes szirupos Disney feelingre gondolok, hanem a régi, szövetkötéses mesekönyvekben rejlő történetek hangulatára. 

Egyszerűen nagyszerű, és mégis - vagy talán pont ezért - lebilincselő. Nem akar világot váltani, de könnyed, mégis igényes szórakozást nyújt, ha van épp az embernek egy pár szabad órája. Csak ajánlani tudom, főleg ha a nehézkes világépítésre nagy hangsúlyt fektető fantasyk után valami lazábbra vágyik az ember, mert ebben az esetben A papírmágus remek választás lehet!

Kerstin Gier: Silber 2

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 340

A Silber-trilógia sziporkázó második kötete Kerstin Gier bestseller-szerző tollából.

Liv meg van rökönyödve: Secrecy ismeri a legféltettebb titkait! De hogyan tudhatta meg? És mit rejteget előle Henry? Vajon miféle sötét alak garázdálkodik éjjelente az álomvilág végtelen folyosóin? És miért kezdett el Liv húga, Mia hirtelen alva járni?

A rémálmok, a rejtélyes találkozások és a vad üldözés nem épp a pihentető alvás velejárói, ráadásul Livnek napközben is meg kell küzdenie egy újdonsült patchwork család minden problémájával, beleértve az intrikus nagymamát is.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

SPOILERES BEJEGYZÉS AZ ELSŐ RÉSZRE NÉZVE!

Kerstin Gier könyvei mindig feldobják a hangulatomat és jobb kedvre derítenek, akármikor veszem őket a kezembe. Nem volt ez másképp a Silber folytatásával sem. Az első részt még a tavalyi év vége felé olvastam (értékelés itt), és most a Prológus tematikus hetének köszönhetően alkalmam nyílt fejest ugrani a második részbe is.

A kezdet mondjuk nem volt annyira zökkenőmentes, mint az első rész esetében. Valahogy nehezebb volt belerázódni a sztoriba, sokkal kevésbé ragadott meg az első 20-30 oldal, de ez lehet annak is az oka, hogy az előző olvasmányom hangulata merőben más volt, és még fél lábbal abban lubickoltam, amikor belekezdtem a Silberbe.

A szerkesztés illetve a fordítás határozottan nem segített. Ameddig az első rész - néhány sarkallatos ponttól eltekintve - teljesen rendben volt ilyen téren, itt csak meredezett a szemem, meg a hajam. Először is a szerkesztés: az a rengeteg lábjegyzet, már helyenként szakirodalom feelingem volt a dologtól. Ráadásul a túlnyomó többségük teljesen szükségtelen. Nem tudom, hogy az eredetiben is így van-e, vagy csak a magyar verzióban, de valami rettenet volt, és gyakran az egyetlen, amit elért az az volt, hogy kizökkentett a sztoriból. Ami a fordítást illeti... én nem tudom, hogy eredeti németből vagy angolból csinálták, de uff néhány helyen... csak egy pár eklatáns példa (Bokker de büszke lenne rám ezért a szóhasználatért): imagináció, vintázs (vintage), örökségleső (aminél csak tippelni tudok, hogy a hozományvadászra gondoltak...? De ez majdnem jobb volt, mint a tulipántaposó), vagy éppen a kolletarális kár, ami testvérek között is járulékos veszteség. Ja, szóval határozottan észrevehető volt a minőség romlása az első részhez képest, amit nem igazán tudok mire vélni. Nem azt mondom, hogy teljesen elrontotta az olvasási élményt, mert nem, de nem is segített, annyi szent.

Ami a sztorit illeti, kicsivel az első rész vége után vesszük fel a fonalat, amikor Liv és Mia visszatérnek Londonba a karácsonyi szünet után. Elvileg mindennek ki kellene simulnia, hiszen Anabel biztonságban el van zárva a diliházban, de valahogy csak egyre több a dráma a nappali életükben, és egyre furább dolgok történnek álmukban is. Problémák merülnek fel Henry és Liv között, megérkezik Ernest anyja - a Bokker -, Charles és Lottie bénáznak, Florence csúcsformában van és nem a jó értelemben, és Arthur se tette meg azt a szívességet, hogy eltűnjön a balfenéken.

Magyarán zajlik az élet. Álmában Liv folyton motozásokat hall, attól tart, hogy valaki irányítja Miát, miután a húga elkezd alvajárni, és előkerül egy ütődött figura is, akit aztán igazán nem tud mire vélni.

Azt mindenképpen értékeltem, hogy végre egy kicsit kitágultak a lehetőségek ezzel az egész álomjárásos balhéval kapcsolatban. Feszegetjük a határokat, új dolgokat tudunk meg, nem hagyja Gier, hogy megunjuk a fantasy/paranormális vonalat, és átvegye a vezetőszerepet a nappali dráma. Nagyon szépen összefonódnak az álombeli és a nappali események.

Liv egyébként továbbra is zseniális főhős, változatlanul nagyon kedvelem mind őt, mind a húgát, Miát. Viccesek, szerethetőek, életrevalóak, ami több mint amit a legtöbb YA főhősnőről el lehet mondani manapság. Persze, megvannak a hülyeségeik. Ebben a részben igencsak mélyre ástunk Liv belső kétségeiben, főleg ami a Henryvel való kapcsolatát illeti. Ha már Henry és Liv. Álljunk meg egy pillanatra, hogy értékeljük, milyen halál aranyosak ezek ketten együtt, annak ellenére, hogy drága szőke backstreet boy tagunk teljesen gyökér módon bír kezelni bizonyos dolgokat. De még így is. HALÁL. CUKIK.

Csomó helyen láttam, hogy mindenki Graysonnal akarja összehozni Livet, és habár Grayson is tagadhatatlanul aranyos, nálam így... nem. De nagyon nem. Szerintem nem illenek össze romantikusan, viszont azt nagyon imádtam olvasni, ahogy igazi húg-báty kapcsolat kezd kialakulni közöttük, és folyamatosan kiállnak a másikért. Grayson egyébként olyan, mint egy nyugdíjas. Mint egy nagyon szexi nyugdíjas. Folyton károg meg sopánkodik, hogy ennek rossz vége lesz, hogy ne csámborogj sötétedés után, és így tovább. De azért mindezt szívdöglesztően csinálja, és az se hátrány, hogy be tudja verni az orrát egyeseknek. Egyébként Grayson is szerezhetne már egy csajt, valaki normálisabbat mint Emily. Mondjuk engem. Csak három év van közöttünk. Just sayin.

De amiért én halálomig shippelem Henryt és Livet, az az, hogy Henry imádja Liv különcségeit, amitől én meg elolvadok. Imádtam olvasni, ahogy Livnek eszébe jut valami rettentő fura, amire mindenki más csak nézne, mint Rozi a moziban, hogy "hhhheeee?" és Henry meg totál odáig van tőle. Hát én kifeküdtem. És amúgy vice versa. Nem a furaságaik ellenére szeretik egymást, hanem azzal együtt. Ez pedig hatmilliószor romantikusabb, mint bármi más, amit el tudok képzelni.

Maga a sztori egyébként az a semmi extra volt, kicsit töltelékkötet feelingje volt a dolognak, de miután inkább a karakterek személyes drámájával voltunk elfoglalva, ez nem zavart annyira, mint általában szokott. Nyilvánvaló, hogy a nagy finálé még várat magára, itt csak be lett rúgva a motor. A vége talán kicsit túl hirtelen zárult le az én ízlésemnek, mondjuk erre valószínűleg rásegített az a tény is, hogy az én kis naiv könyvmoly lelkem abban a tudatban élt, hogy még van húsz oldala hátra, aztán egyszer csak láttam, hogy VÉGE. Ja, kiderült, hogy a maradék az Függelék, meg vaníliás kifli recept. ÉN NEM KIFLIT AKAROK (jó, ha őszinték akarunk lenni, azt is), HANEM VÁLASZOKAT!!!

Összességében, a trilógia második része is abszolút levett a lábamról. Rettentő jól szórakoztam olvasás közben, így továbbra is csak ajánlani tudom azoknak, akik egy pár óra felhőtlen szórakozásra vágynak. A harmadik rész olvasása se fog sokáig váratni magára, ennyit garantálhatok. ;)

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc karakter: Liv, Mia, Henry, Grayson (majdnem mindenkit imádok, jó?)

Philip Pullman: La Belle Sauvage - A Por könyve I.

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 482

A tizenegy éves Malcolm Polstead és daimónja, Asta a szüleivel él az Oxford környéki Pisztráng Fogadóban. A Temze folyó túloldalán – amelyen Malcolm gyakran hajózik imádott kenuján, a La Belle Sauvage-on – áll a Goodstow Apátság, az apácák otthona. Malcolm megtudja, hogy az apátságban féltve őriznek egy leány csecsemőt, Lyra Belaquát, akit többen is el akarnak rabolni… Közben a sűrű esőzések miatt az emberek soha nem tapasztalt árvíz közeledtéről beszélnek…

„Mindig szerettem volna elmesélni, hogy Lyra hogyan került a Jordan Kollégiumba. Miközben ezen gondolkoztam, megjelent előttem egy hosszú történet, amely Lyra csecsemőkorában kezdődik és felnőttkorában végződik. Ebben a kötetben Lyra még kisbaba, a következőben pedig húsz éves. A harmadik és egyben utolsó résszel kapcsolatban lakat van a számon…” (Philip Pullman)

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Ciceró kiadónak!

Jelentem, ezúttal hivatalosan is up to date vagyok! Végigmaratonoztam Az Úr sötét anyagai trilógiát, és a legújabb eredet/folytatás/kísérő trilógia első részét, ami igazából egyik se igazán, de mindenesetre ugyanabban a világban játszódik, és az új karakterek mellett a már jól ismert szereplők is felbukkannak. Pullman már elárulta, hogy a második rész jóval az eredeti trilógia után fog játszódni, hiszen abban Lyra már húsz éves lesz, de ez az első rész, ami a La Belle Sauvage címre hallgat, szerintem bátran kezelhető eredettörténetként.

Apró észrevétel azoknak, akik még nem olvasták Az Úr sötét anyagait, és azt fontolgatják, hogy ezzel kezdik inkább, hiszen így lenne kronologikus: inkább ne. Egyelőre nagyon friss az élmény, ráadásul körülöttem nem olvasták még túl sokan, így nem igazán tudom megítélni, hogy ez mennyire igaz univerzálisan a regényre, de számomra az, hogy ismertem a későbbi eseményeket milliószor érdekesebbé tette az ebben a könyvben történteket.

Pullman írásmódjára normál esetben sem kifejezetten jellemző a folyamatosan pörgő cselekmény: ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy unalmas, inkább azt, hogy nem sieti el a dolgokat az alapozásnál, így a nagy tűzijátékok, illetve a feszültséggel teli részek közé hosszabb, lassabb folyású fejezetek vannak beillesztve. Nekem abszolút működik ez a felépítés, mert Pullman remekül kihasználja azokat a lassabb részeket világmagyarázatra és karakterépítésre, amitől minden szépen a helyére kerül. Viszont, el tudom képzelni, hogy annak az olvasónak, aki nem tudja még, hogy Lyra kivé is cseperedik fel, aki számára ismeretlenek a felbukkanó karakterek, mint például Lord Asriel, Coram Van Texell (az eredeti trilógiában már Farder Coram), vagy éppen Hannah Relf, aki csak nagyon minimálisan jelenik meg Az Úr sötét anyagaiban, nos az lehetséges, hogy leteszi a könyvet, mert nem ragadja meg igazán a figyelmét így elsőre.

Amiért pedig kár lenne, mert én abszolúte imádtam! Előzetesen direkt nem olvastam el a tartalmat, így csakis a legminimálisabb információ jutott el hozzám arról, hogy mégis miben lesz részünk ezúttal: tudtam, hogy egy fiú, Malcolm lesz a főszereplő, tudtam, hogy Oxfordban fog játszódni a sztori, és hogy Lyra még kisbaba lesz benne.

Erre ki bukkan fel elsőként? Nem más, mint a jó öreg Farder Coram, csak épp így tíz évvel korábban még kevésbé rozoga állapotában. Na és itt még Coram van Texell, szóval ameddig nem említették, hogy amúgy gyiptus, csakis a daimónja miatt lehettem biztos benne, hogy ugyanarról a személyről van szó, aki aztán Lyrát tanítgatja a gyiptushajón. Látva, milyen szerepet játszott a háttérben, egyáltalán nem csoda, hogy olyan melegséggel fogadta Lyrát a későbbiekben, amikor Az arany iránytűben felkeveredett a fedélzetre.

Mikor pedig megláttam Lord Asriel nevét, szabályosan felvisítottam, bár ez valószínű, hogy inkább az én elborult fangirl állapotomnak tudható be. De olyan jó volt viszont látni ezeket a karaktereket! Látni, milyenek voltak tíz évvel korábban, hogy milyen volt a politikai helyzet, ami ilyen drasztikusan befolyásolta az életüket. Annyi apró részletre fény derült, ami természetesen érdekes volt az aktuális sztori szempontjából is, de az hogy ezzel együtt megmagyarázott néhány ezidáig homályba vesző apró részletet az eredeti trilógiából, mindenképp nagyban megdobta az élvezeti értékét a számomra.

A lényeg? Ha teheted, olvass publikálási sorrendben, ne a történet szempontjából kronologikusban, mert úgy feltehetőleg sokkal jobban fogod élvezni.

Ha már amúgy Lord Asrielt emlegettem... hát én lepetéztem, mert mindent vártam, csak azt nem, hogy ebben a könyvben majd Asriel emberi érzéseket demonstrál! Méghozzá nem is olyan retteneteseket! Azok számára, akiknek még nem volt szerencséjük Asrielhez... nehéz elmagyarázni. Az a fajta karakter, aki elég szörnyű ember, de közben nem gonosz, szóval nehéz utálni, főleg mert amúgy zseniális és olyan vasakarata van, amit nem lehet nem csodálni. Viszont a hajad téped tőle néha, mert egy szemétláda, és mindeközben azért tudod, hogy élőben tuti levegőt venni is csak az engedélyével mernél a jelenlétében. Olyan antihős, hogy már egyenesen atomanti. Na, szóval én személy szerint imádom Asriel karakterét, mert annyira jól össze van rakva, olyan rétegelt és érdekes, és mindig meg tud lepni, de itt... főleg egy konkrét jelenetben annyira emberi volt. A végére azért visszajön a régi, jól ismert Asriel, szóval nem kell aggódni, kutyából nem lesz szalonna, de kétségtelen, hogy egy új oldalát ismerjük meg itt.

forrás

Természetesen Mrs. Coulter is kihagyhatatlan, és már csak azért is olvasnám először az eredeti trilógiát, mert az itteni megjelenése egy az egyben elspoilerezi Az arany iránytű azt a részét, ahol felfedik Lyra születési körülményeit. De ami Coultert illeti, ő hozta a formáját, bár csak egy pár jelenet erejéig bukkant fel. Róla is kapunk plusz infókat, de semmi elképesztően megdöbbentőt. Reméltem, hogy többet látunk belőle, de nagyrészt inkább a háttérben működött.

Hannah Relf szála viszont már elképesztően érdekes volt! Az egész Oakley Streetes kémkedősdi rettenetesen izgatta a fantáziámat, és talán ezért is lehet az, hogy jobban élveztem az első felét a könyvnek, amikor még az áradás előtt ment a sakkparti az Egyház diktatúrája és az őket akadályozni próbáló titkosszolgálat között. Jó lett volna többet látni ebből, mert őszintén sokkal érdekesebbnek találtam, mint az áradás során történtek túlnyomó többségét.

Ha már így belemerültem a szereplőkbe, talán illene megemlíteni a két főszereplőnket: Malcolm és Alice mindketten jó karakterek voltak, bár Alice-t időbe telt megkedvelni, de amikor beolvasott Lord Asrielnek, na ott kapituláltam. Szerettem olvasni róluk, könnyű volt kötődni hozzájuk, de kedvencek nem lettek. Itt valahogy a mellékszereplők sokkal érdekesebbnek bizonyultak. Hogy az ügyeletes főgonoszról ne is beszéljünk. Persze, az igazi ellenség itt a diktatúra volt, de kaptunk azért egy személyt is, akitől őszintén a hideg rázott, hacsak megjelent. Nem akarok spoilerezni, így nem is mondanék többet róla, de fuhhhhh...

Egyetlen kifogásom van, mégpedig az utolsó jelenet előtti nagyjából 40 oldal, ahol váratlanul leült a sztori. Bár alapvetően az áradás előtti részeket preferáltam, utána is elég jó ritmust tartott a történet, megvolt a feszültség is, a kalandok, de valahogy eltűnt a feszültség, és csak nehézkesen sikerült visszahozni. Arról nem beszélve, hogy ott a régi istenek behozatalával kicsit meg lett bonyolítva az élet, és nem lett úgy igazán megmagyarázva, mégis mi a helyzet azokkal és hogy passzolnak az eddig felépített világba. Szerintem nagyon későn került be az a relatíve új elem, és nagyon kevés figyelmet kapott, így csak úgy maradt a levegőben. Persze, nem kizárt, hogy majd a folytatásban Pullman visszatér a témához, és kapunk rá választ.

Ezen kívül azonban igazán nagyon élveztem a La Belle Sauvage-t, egy élmény volt más szemszögből látni a világot és a már jól ismert karaktereket. Az új szereplők is szimpatikusak, remélem viszont látjuk őket a következő részben. Egyszerre örülök és sajnálom az időbeli ugrást a második részben: egyrészről kíváncsi vagyok, milyen lesz Lyra fiatal nőként, másrészről viszont tudván hogy bizonyos karakterek már nem fogják a történet részét képezni, kicsit sajnálom, hogy nem kapunk belőlük többet. Mint ahogy már említettem, főként azoknak ajánlanám ezt a könyvet, akik olvasták és szerették Az Úr sötét anyagait, mert ők garantáltan élvezni fogják!

Értékelés: 4,7/5

Kedvenc karakter: Lord Asriel, Hannah Relf

Kedvenc jelenet: amikor Asriel belógott az apátságba

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Kiadó: Kossuth
Oldalszám: 352

Egy rejtélyes sziget 

Egy elhagyott árvaház 

Egy különös fényképekből álló gyűjtemény

Ez vár felfedezésre a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című felejthetetlen regényben, amely a fantázia és a fotográfia elegyéből kever izgalmas olvasmányt. Történetünk kezdetén rettenetes családi tragédia indítja útnak a tizenhat esztendős Jacobot egy távoli, Wales partjai közelében lévő szigetre, ahol felfedezi Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekek számára alapított otthonának omladozó romjait. Ahogy Jacob végigjárja az elhagyott hálótermeket és folyosókat, rájön, hogy Vándorsólyom kisasszony gondozottjai nem csak különlegesek voltak, de talán veszélyesek is. Lehet, hogy nem véletlenül száműzték őket egy kietlen szigetre. És valamiképpen – lett légyen ez bármilyen valószínűtlen – talán még mindig élnek. 

Ez a nyugtalanító, réges-régi fényképekkel illusztrált regény élvezetes olvasmány felnőtteknek, tiniknek és bárkinek, aki élvezi a hátborzongató kalandokat.

***

A könyvet köszönöm szépen a kiadónak!

A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei nem újdonság már, sokak rajonganak érte, sőt a tavalyi évben még film is készült belőle, ami újjáélesztette a megjelenéskor fellángolt hype-ot, és megint minden egy csapásra tele lett a fekete-fehér képes, enyhén creepy fotográfiákkal, és áradozásokkal arról, hogy ez a trilógia mennyire csodálatos. Én a magam részéről eddig tudatosan kerültem, bár már többször a kezembe akadt a könyvesboltban, ennek pedig ugyanaz az oka, ami miatt horror filmet se vagyok hajlandó megnézni: gyáva kukac vagyok élénk fantáziával, és minden ilyen cucctól összecsinálom magam, aztán pedig hetekig nem megy ki a fejemből. Kell ez nekem? Dehogy kell. Rettegjen hobbiból más.

Arra, hogy mégis elolvassam a könyvet nem végeláthatatlan mazochizmusom vett rá, hanem a tény, hogy többen többféle képpen biztosítottak arról, hogy ez a könyv csak creepynek néz ki, de igazából nem annyira az. Semmi olyan nincs benne, ami egy átlag fantasyben ne lenne, meg se fog ez nekem kottyanni, és nem fogok telefonfénnyel szörnyeket vadászni az ágyam alatt hajnal háromkor, nyugodjak meg. Húztam egy darabig a szám, meg hímeztem-hámoztam, de aztán csak beadtam a derekam, mert hát, valljuk be, ha túlteszed magad azon, mennyire para a kicsi leányzó feje a borítón, nem lehet nem észrevenni, milyen csodálatosan gyönyörű maga a kiadás. Az már tényleg csak hab a tortán, hogy ha leveszed a védőborítót, nem sima egyszínű kötés, hanem ugyanaz a dizájn található alatta a keményborítón. Már kézbe fogni is élmény a könyvet.

forrás

Maga a történet egyébként tényleg nem ijesztő, inkább a hangulatos szót használnám rá, amihez a fekete-fehér képek nagyban hozzájárulnak. Ami különösen tetszett, hogy nem csupán illusztrációi, hanem aktív alkotóelemei is a történetnek: a képek Jacob világának a részét képezik, ezekkel mesélte nagyapja a látszólag hihetetlen történeteit a különlegesekről és a walesi kis szigeten álló árvaházról, amely Vándorsólyom kisasszony felügyelete alatt állt. A stílus is remekül hozta ezt a fajta nosztalgikus hangulatot, könnyen olvashatóvá téve a könyvet, bár őszintén, rendre elfelejtettem, hogy Jake elvileg a 21. századból jött. Inkább raktam volna őt is a 80-as/90-es évek tájékára, egyrészt a szóhasználat, másrészt pedig amiatt, mert az ő részeibe is beszivárgott az a hangulat, ami nagyapja történeteiből áradt.

Szükség is volt az erős hangulatra, ugyanis a cselekmény csigalassan indul be. Amikor még a századik oldalon se történt semmi, kezdtem megijedni, hogy ez ilyen tetűlassan fog kúszni egész végig. Persze, ez egy kezdőkötete egy trilógiának, de azért mégis illene megállnia a saját lábán. Szerencsére a második felére kicsit felpörögtek az események, így az izgalmasabb volt, de összességében még mindig egy nagy bevezetőnek érződik az egész. Ettől függetlenül élveztem olvasni, csak kissé rétestészta feelingje volt: nyúlt és nyúlt, és én meg csak vártam, hogy érjünk már a lekvárhoz.

Enyhe spoilerek az elkövetkezőkben!

Alapvetően nem szeretek spoilerezni, de enélkül az apróság nélkül lehetetlenné válik a karakterek kitárgyalása, így kénytelen vagyok. Szóval, ha abszolút semmit se szeretnél lelőni a sztoriból, állj meg most! 

Ugye Jake nagyjából száz oldalnyi tipródás után felfedezi az átjárót az időhurokba, ahol az árvaház még mindig áll, és minden lakója megragadt 1940. szeptember 3-ában, és azt a napot élik újra és újra, egészen a bomba becsapódásának pillanatáig, amikor is újraindul a nap. Ezáltal a különleges gyermekek kora is beragadt, vagyis azok, akiket Jake nagyapja anno hátrahagyott, még ma is pontosan ugyanannyi idősek, mint 1940-ben, köztük az akkori kedvese, Emma is. Na már most, lehet, hogy én vagyok túl földhöz ragadt, de képtelen voltam túllépni azon, hogy pont Jacob és Emma között alakult a szerelmi szál. Még maga Jake is fennakadt ezen a tényen egy párszor, sőt közölte is Emmával, hogy ez talán így nem teljesen egészséges, de mit ad isten, ezt a végére teljesen elfelejtették, így az ezzel kapcsolatos fenntartásaim is megmaradtak. Talán majd a folytatásban?

Ezenkívül a lidérces szál nagyon rendben volt, ott volt némi feszültség is, ami kifejezetten feldobta a sztorit, de bőven nagyon későn lett kibontva ahhoz, hogy ez feledtetni tudja a kezdeti tötymörgést. Jobb lett volna, ha talán hamarabb bekerül a cselekménybe, és hosszabb a nyomozás, mert így aránytalanul hosszú lett a bevezetés, ameddig a tényleges cselekmény az utolsó száz oldalba lett sűrítve.

Spoiler vége

Egyébként maguk a karakterek mind a helyén voltak. Emberiek, sebezhetőek, tökéletlenek, de alapvetően szerethetőek voltak. Bár a kötetnek úgy összességében igencsak bevezetőszaga volt, azért a végére mégis felpörgött és az utolsó jelenet kifejezetten felcsigázta az érdeklődésemet, már ami a folytatást illeti. Szinte minden szál nyitva maradt, így szinte követeli a következő könyvet a lezárás.

Tudom ajánlani mindazoknak, akik szeretik a fényképészetet, a lassabban felépülő történeteket, megfűszerezve némi Pán Péter szindrómával és a hangulatos írásmódot. Viszont akik a lendületesebb, sodró cselekményt preferálják, azok nem feltétlenül fogják élvezni.

Értékelés: 3,5/5

Cassandra Clare: A herceg

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 490

A Viktória korabeli London mágiával átszőtt alvilágában Tessa Gray végre biztonságban érezheti magát az árnyvadászok körében. Ez a biztonság azonban múlandónak bizonyul: a Klávé szakadár tagjai terveket szőnek Charlotte leváltására az Intézet éléről. Ha Charlotte elveszti a pozícióját, Tessa az utcára kerül, és könnyű zsákmánya lesz a titokzatos Magiszternek, aki saját sötét céljai érdekében akarja felhasználni Tessa képességeit.

Négy évig halogattam ezt a könyvet. Négy évig. Valahogy nem fűlött a fogam hozzá, pedig többször megjegyeztem a polcomat nézegetve, hogy de hát olyan szép, igazán el kéne már olvasni. Mert hát mégis, ne álljon csak úgy olvasatlanul a polcon. Aztán jött a Prológus Árnyvadász hete - ide kattintva csekkolhatod egész héten futó nyereményjátékunkat, illetve a facebook oldalunkon böngészheted az egész héten át felkerülő Árnyvadászos értékeléseket és extrákat - és úgy voltam vele, hogy most vagy soha. 

Előre figyelmeztetek minden árnyvadász rajongót, hogy éles tárgyakat és vágóeszközöket tegyék el a kezük ügyéből, mert ettől a könyvtől én kitéptem a hajamat. Volt, hogy szó szerint. De mindenképp szenvedő bálnákat megszégyenítő hangok törtek fel belőlem az olvasás közben fellépő fizikai fájdalomtól, amiket csak igen nagy erőfeszítések közepette sikerült kordában tartanom a metrón ülve, de az ágyon fetrengve úgy szakadtak ki belőlem, mint Tarzanból, a dzsungel királyából a gorillabömbölés.

Ugyan az első rész élménye cseppet homályos a számomra, miután Az angyalt évekkel ezelőtt volt szerencsém olvasni; nem rémlik, hogy ennyire kiborított volna. Mindenképp voltak vele már akkor is problémáim, főként, mert a kialakuló szerelmi háromszöget már ott is röhejesnek tartottam, de talán a cselekmény nem volt ilyen szinten kőbuta. Vagy csak az idő szépíti meg az emlékeket? A végzet ereklyéi szériával ugyanez a helyzet: rémlik, hogy az első hármat még szerettem, de egyrészt volt vagy öt éve, hogy olvastam őket, másrészt a negyediket olyan szinten utáltam, hogy abba is hagytam a sorozatot. Miután mindenkitől azt hallottam, ez a trilógia sokkal jobb, én tényleg nagyon szeretni akartam. Hát, most már elismerhetem, hogy ez iránti törekvéseim totális kudarcba fulladtak. Mindenesetre annyi biztos, hogy A hercegnővel legalább ennyit fogok várni, ha ugyan valaha is ráveszem magam. Idő kell, hogy feldolgozzam a traumát, és megint elfelejtsem, miért nem jó ötlet nekem Cassie Clare könyveinek a közelébe mennem. Na, de akkor ássunk is mélyebbre, hátha nem adtam még elég indokot a Clare - rajongóknak, hogy tiszta szívből gyűlöljenek.

ENYHE SPOILEREK AZ ELKÖVETKEZŐKBEN! Semmi nagyon fontosat nem lövök le - nem mintha szükség lenne rá, ugyanis 200 oldallal előtte rájön az ember a józan paraszti eszét használva - de apróbb mozzanatokról fogok beszélni, szóval ha ezután a bevezető után is feltett szándékod elolvasni, és semmit nem szeretnél idő előtt kideríteni, akkor gyere vissza, ha már túl vagy a tűzkeresztségen  khmm izé olvasáson.

De kezdjük a pozitívumokkal, úgyis abból van kevesebb. A világfelépítés változatlanul tetszik. Az árnyvadászok, az alvilágiak, meg úgy az egész elképzelés tökre bejön, mert egy gazdag, dinamikus, érdekes fajokkal teli UF világot mutat be, ami ontja magából a problémákat, ha kicsit megkapargatod a felszínt, amire még pluszba rájönnek a történelmi kor adta megkötések és társadalmi megosztottság. De ne aggódj, mi nem azokkal a problémákkal foglalkozunk, elvégre itt van a három főszereplőnk elcseszerintett angsty szerelmi háromszöge, hogy lekösse az olvasó figyelmét, és akut öngyilkossági hajlamot generáljon az összes agysejtjében. Hmm. Ez a pozitívumok sorolása nem pont úgy sikerült, ahogy elterveztem. Elnézést a random kitörésért, kicsit instabil az idegállapotom majd' 500 oldal melodramatikus tinitangó után. Szóval, pozitívumok.

Kegyetlen gyönyörűek a fanartok *.*
forrás

A világfelépítésen kívül a stílus is egész jól feküdt. Clare nyilvánvalóan nem zöldfülű ilyen téren, elvégre nagyon könnyen olvasható könyvről beszélünk. A versrészletek is bejöttek a fejezetek elején, megadták a hangulatot, főleg hogy irodalom hallgatóként többségükhöz volt szerencsém egyetemen. Ami nehézséget okozott, hogy a gördülékenységet, és az itt-ott jól elsütött poénokat igen gyakran felváltották ezek az essssszelősen kínos párbeszédek, és szükségtelenül szirupos leírások. Konkrétan volt egy jelenet, Woolsey első intézeti látogatása tájékán, amikor Tessa és Will egyedül maradtak egy időre, ahol rendesen összerezzentem azoktól a mondatoktól, amik elhagyták a karakterek száját. Ugye az egésznek teljesen drámainak és fájdalmasnak kellene lennie, merthogy Will szándékosan próbál elidegeníteni mindenkit az átka miatt (hahh, ez is egy vicces sztori, a cselekmény kitárgyalásánál ki fogok rá térni), de ahelyett, hogy finoman érzékeltetné az írónő a lappangó feszültséget és a ki nem mondott dolgokat, olyan szinten az arcodba tolja, hogy az egész szimplán röhejessé válik. Ezen a ponton már pontosan tudjuk, hogy Willnek mi a nyűgje, szóval nem kellene ennyire túltolni a szenvedést Tessa előtt, aki viszont természetesen játssza az értetlent. Elvégre drága főhősnőnk nem jöhet rá Will titkára, mert akkor nem fájna eléggé az élet. És én értem az elcseszett logikát Will tettei mögött, de Clare ezzel csak azt érte el nálam, hogy egyrészt beállt a facepalm, másrészt Tessát innentől elkönyveltem töksötétnek. Mert ha ebből nem jön rá, hát semmiből. De nem az, hogy nem jött rá, meg se kérdőjelezte. És nem ez volt az egyetlen ilyen jelenet, épp csak ez maradt meg a legélénkebben az emlékezetemben.

– Ezek szerint nem segítesz – állapította meg szárazon Will. (…)
– Ha a segítség nálad azt jelenti, hogy dobjalak be a démonok birodalmába, mint egy patkányt a terrierektől hemzsegő gödörbe, akkor nem, nem segítek – felelte Magnus. – Az a helyzet, hogy ez őrültség. Menj haza, és aludd ki ezt az egészet!
– Nem vagyok részeg.
– Ezzel az erővel akár az is lehetnél.

Ami a karaktereket illeti, a fenti problémám egy jó részét teszi ki annak, amiért szinte mind az agyamra ment. Kivételt képez Gideon Lightwood, Magnus, és a macska. Ahogy a fenti idézet is mutatja, Magnus száraz szarkasztikus humora jól tompította Will szélsőségesen drámai tendenciáit, így a srácot is jobban elviseltem a boszorkánymester közelében. Charlotte és Henry mint mellékszereplők szintén teljesen jól funkcionáltak, és talán az jelent valamit, hogy az ő egyetlen  bensőséges jelenetük százszor több érzést kiváltott belőlem, mint bármi amit a három főszereplő jómadár lezavart a főszínpadon. A hármójuk közül talán Jemmel volt a legkevesebb problémám. Néha ő is belefulladt a nyálba, de volt néhány olyan pillanata, amik miatt az ő karakterét mégis jobban formáltnak, valósabbnak éreztem mint Tessát vagy Willt, akik mindketten egy-egy járó, beszélő klisék, ahogy vannak. Jemet főként azért nem tudtam kedvelni, mert emiatt az istenverte szerelmi háromszög miatt, akaratlanul is a "másik pasi" szerepkörébe kényszerült, és az ilyeneket mindig nehezebb elviselni. Nem mintha olyan rettenetesen shippelném Willt és Tessát, de ha összejönnének, legalább mindkettő befogná a lepénylesőjét, és nem kéne hallgatnom a vinnyogásukat.

A szerelmi háromszög úgy ahogy van, röhejes volt, bár úgy érzem magam mint egy papagáj, hogy ezt ismételgetem, de egyszerűen nem győzöm hangsúlyozni. Amúgy is kevés türelmem van az ilyesmihez, és az sem segített, hogy a két srác olyan szinten klisésen lett polarizálva - Will a meg nem értett bad boy és Jem a rendes srác akit mindenki imád -, hogy tikkelni kezdek, hacsak eszembe jut. És amikor Tessa kijelenti, hogy mindkettőt szereti? Sőt, már azt se tudja, melyik csókjáról ábrándozik. Nem hülyéskedek, ez így benne van:

Amikor becsukta a szemét, előbb Jem arcát látta, aztán Willét, amint vérző szájához emeli a kezét. A két fiúval kapcsolatos gondolatok összekavarodtak a fejében, amíg végül el nem aludt, nem tudván eldönteni, hogy egyiket vagy másikat csókolja álmában.

Kész, én itt eltemettem magamban a romantikus szálat. Mert még csak nem is arról van szó, hogy Will egy s***fej, és a viselkedésével a barátja karjaiba űzte Tessát, aki amúgy Mr. Tall Dark and Angsty-t szereti. Vagy arról, hogy a leányzó először Willhez vonzódott, de aztán a Jemmel való barátsága folyamatosan szerelemmé alakult. Ezt fogcsikorgatva, de talán lenyeltem volna. Ó, nem. Tessa kitalálta, hogy mindkettőbe szerelmes. EZ MÁR A TWILIGHT KŐKORÁBAN SE VOLT MENŐ!

Forrás

Ami a többieket illeti, ők úgy szódával elmentek. Mondjuk Jessamine megmozdulása tökéletesen előrelátható volt, és persze ő is buta volt mint a föld, de a Will-Tessa párost e téren nem ragyoghatta túl. Főként a három főszereplő akasztotta ki az idegrendszerem, de ők olyan szinten, hogy a könyv második felére kényszerítenem kellett magam, hogy kinyissam újra és a végére küzdjem magam. Még nem sikerült eldöntenem, hogy ez az esetlegesen romló tendencia, vagy az én türelmem vészes fogyása eredménye volt-e, de tény, hogy a lendületem szinte teljesen elveszett az utolsó száz oldalra. Csak hogy érzékeltessem, az első 70 oldalt egy 40 perces vonatút alatt zavartam le, az utolsó hatvanon pedig egy hétig kotlottam. 

Az előző könyvből átívelő cselekményszál, ami Mortmain személye és az árnyvadászok elleni vendettája körül központosul, az tulajdonképpen rendben volt. Abba a semleges, kötelező jellegű nyomozós szálnak fenntartott kategóriába esett, ami úgy nagyjából-egészéből összetartja ezt a végeérhetetlen romantikus kínzatást, de amikor előtérbe került, akkor érdekes volt. Nem mozgatta meg messzemenőkig a fantáziámat, de legalább fenntartotta a figyelmemet. Viszont Will átka... na, AZ kiverte a biztosítékot!!! Akik nem olvasták a könyvet, azoknak inkább nem mesélném el az egész kálváriát: ha ez az értékelés nem riaszt el, akkor úgyis ki fogják deríteni maguknak, de... fú gyerekek. Nem viccelek, 200 istenverte oldallal hamarabb rájöttem, mi az ábra! 200!!!! Az majdnem a könyv fele!!!! A nagy fordulat, a slusszpoén olyan szinten nyilvánvaló volt, hogy földöntúli önuralom kellett ahhoz, hogy ott helyben ne vágjam földhöz a könyvet, amikor kiderült, hogy igazam volt. Olyan volt ezt az egész tipródást végigkövetni, mintha egy vonatbalesetet néztem volna az első sorból 0.5-ös lassítással. Sőt, még annál is rosszabb, mert mellé még a legtipikusabb, legklisésebb, legmelodramatikusabb filmzenét is alájátsszák, ami Hollywood történelmében létezik. 

Összességében, én nem hiszek abban, hogy könyvekből, műfajokból ki lehet nőni. Néhányhoz ugyan fel kell nőni, de ha egy könyv igazán jó, akkor amit 10 vagy 14 évesen élveztél, azt 20, 26 és 46 évesen is ugyanúgy élvezni fogod. Ízlések viszont változnak, és az ember általában annál szőrszálhasógatóbb, minél többet olvas. Ami engem illet, A herceg az összes könyves tyúkszememre rátaposott, és aztán sztepptáncot lejtett rajta. Még így is azt kell mondjam, valószínűleg nem utáltam volna ilyen égő tűzzel ezt a könyvet, ha mondjuk olyan 14 éves korom tájékán kerül a kezembe, mint a Csontváros. Bár a szerelmi háromszögektől már akkor is levert a hideg veríték, szóval ebben sem vagyok biztos. Egy ígéretes alapötlet, helyenként egész jó poénokkal, viszont idegesítő karakterekkel és röhejes melodrámával elrontva, amitől az arcomat lekapartam. Elnézést a rajongóktól, ez nem támadás akart lenni senki személye vagy ízlése ellen, lehetséges, hogy én vagyok rosszul bekötve, de fú, soha többet árnyvadászokat.

Értékelés: 2/5

Kedvenc jelenet: ahol Magnus beszólogatott embereknek, azokon egész jókat röhögcséltem

Kedvenc karakter: Magnus, Gideon, Church

Promágus kupa

Két legyet ütve egy csapásra, A herceggel szeretnék jelentkezni a májusi Promágus kupára is, aminek a témája (Ne) ítélj a borító alapján! Tekintve, hogy a Pokoli szerkezeteknek indokolatlanul szemkápráztató borítói vannak, amiket szerény személyem szerint meg se érdemelnek, A herceg tökéletes választás erre a hónapra. Nemcsak hogy a gyönyörűséges borító vett rá az olvasásra, de az vett rá arra is, hogy ne akarjak megszabadulni a trilógiától annak ellenére, hogy úgy kiborított, ahogy kevés könyvnek sikerült. Mert hát... olyan szinten gyönyörűek. Még azt se tartom kizártnak, hogy egy nap legyűröm A hercegnőt is, csak előbb el kell felejtenem A herceg élményét.

Új Philip Pullman könyv érkezik!!!

Hello népek!

Ma valami eszelősen izgalmas hírt hozok nektek, ami teljesen feldobta a napomat, így nem tudom nem megosztani veletek! Általában ritkán közlök le könyves híreket, főként mert mire odáig jutnék, már hatvan helyen megjelenik, de ez... ez hihetetlen, és varázslatos, és azóta nem bírom levakarni a vigyort a képemről.

Huszonkét évvel az Úr sötét anyagai megjelenése után, újra Lyráról olvashatunk majd! Ráadásul nem csak egy könyvet kapunk, hanem egy egész trilógiát! Túl sokat még nem tudni, de annyi biztos, hogy külföldön október 19-én jelenik majd meg, és a Book of Dust címet viseli.

Forrás

Ami azt jelenti, hogy többet fogunk tudni nemcsak Lyráról, de a Porról is!!!!! Akinek nem volt szerencséje az Úr sötét anyagaihoz, annak először is ejnye-bejnye, hát mit csináltál te a gyerekkoroddal, másodszor kicsit unalmasan hangozhat a Por, de higgyétek el, ez minden, csak nem az. Pullman világában ezer és ezer párhuzamos világ létezik egymás mellett és az egészet áthatja ez a titokzatos Por. Senki nem tudja honnan jött, hogy miből van, de a trilógia folyamán egyre többet és többet tudunk meg róla. Persze, még így sem eleget. Rongyosra olvastam ezt a könyvet anno, és még így is minden alkalommal teljesen lenyűgözött. És nem csak engem, hiszen Philip Pullman is elismerte, hogy a Por miatt akart visszatérni Lyra világába:

"A kérdések, amik a rejtélyes és aggasztó anyag körül keringtek már az Úr sötét anyagainak az eseményei előtt tíz évvel is viszályt szítottak. A The Book of Dust (A Por könyve? Angolul jobban hangzik. :/) középpontjában pontosan ez a küzdelem áll: az egyik oldalon egy zsarnoki és diktatórikus szervezet, amely mindenféle spekulációt és találgatást el akar fojtani még csírájában, a másikon pedig azok, akik hisznek a szólásszabadságban. A Por körüli elméletek áthatották az egész eredeti trilógiát. Lépésről-lépésre tisztul a kép lassacskán, hogy mi is ez a Por, de mindig is vissza akartam térni hozzá és teljesen felfedezni a lényegét."

Lyra, az első trilógia fiatal hősnője, na és persze Pantalaimon, a daimónja. Alig várom, hogy viszont láthassam őket! Az új trilógia középpontjában pedig pontosan Lyra története áll. Az első kötet tíz évvel az Északi fény történései előtt játszódik, tehát a leányzó még nagyon kicsi.

Pullman így nyilatkozott róla:

"Mindig is el akartam mesélni annak a történetét, hogy Lyra hogy került a Jordan Kollégium gondozásába, és miközben ezen gondolkodtam, felfedeztem egy történetet, amely akkor kezdődik, amikor Lyra még csak pólyás baba, és végigkíséri egészen addig, ameddig felnőtt nővé nem válik. Ez a kötet és a következő Lyra életének két részét fedi majd le: a története kezdetét, és a húsz évvel azutáni eseményeket."

(saját fordítás)

Forrás

A szerző szerint ez az új trilógia se nem folytatás, se nem előzményregény. 

"Az Úr sötét anyagai mellett fut majd párhuzamosan, nem előtte vagy utána. Egy másik történet, de az eredeti trilógia olvasói fognak találkozni ismerős karakterekkel."

(saját fordítás)

Természetesen új szereplők is feltűnnek majd a régiek mellett, köztük egy "hétköznapi fiú" (akit egyébként láthattunk megjelenni az eredeti trilógiában, ha odafigyeltünk), és akivel együtt Lyra belegabalyodik ebbe a "rémisztő kalandba, ami egy másik világba repíti őket."

(saját fordítás)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én totálisan be vagyok zsongva! Annyi kérdésem van! Ki ez fiú? Roger? Biztosan nem Will, őt nehéz lenne elfelejteni. Habár Rogert is. Szerintem most megyek, és újraolvasom a trilógiát, aztán pedig aktívan összeesküvés elméleteket fogok gyártani egészen őszig. 

Ha az első könyvben Lyra még kicsi, akkor biztos találkozhatunk majd Mrs. Coulterrel és Lord Asriellel, illetve közelebbről felfedezhetjük magunknak a Jordan Kollégiumot és az ottani erőviszonyokat. Már csak rágondolva is remegni kezd a kezem. Talán ez nem teljesen egészséges. De nekem ez a könyv, ez a világ volt az első igazi szerelmem. Úgy hozta az élet, hogy ez még a Harry Potternél is előbb akadt a kezembe (pedig azt is imádom, hiszen ismertek). Az Úr sötét anyagai miatt imádom annyira a fantasyt és az olvasást, amennyire. Valószínűleg messze túl fiatal voltam hozzá, amikor olvastam, de imádtam minden oldalát. Szerintem ez volt az első könyv, amin rendesen sírtam.

Alig várom, hogy visszatérhessek ebbe a csodálatos világba, és újra felfedezzem, Lyrával együtt!

Akinek valahogy kimaradt az életéből az Úr sötét anyagai (esetleg csak a filmet látta, ami erősen problematikus volt), annak tiszta szívből csakis ajánlani tudom. Egyedi, lenyűgöző, és képtelenség letenni.

forrás (angol)

forrás (angol)

Cover Reveal #7 Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Hello népek!

Nagy a csend a blogon mostanság, ez főképp a vizsgadidőszak nevezetű tüneménynek köszönhető, de már félig kikecmergőben vagyok belőle, szóval már nem sokáig húzódik ez a pangás, ha minden jól megy.

Addig is, hozok nektek egy borítóleleplezést a Könyvmolyképző kiadó jóvoltából, amit egyszerűen nem hagyhattam ki, hiszen az egyik kedvenc klasszikusom újranyomásáról rántjuk le a leplet. Aki ismer, az tudja mennyire imádom én ezt a történetet minden létező formában, és hát persze annak is megvan az oka, hogy ennyi kiadás létezik belőle: ez egy igazi örökzöld, egyszerűen megunhatatlan, teljesen mindegy mennyi idő telik el. Generációk nőttek fel Eliza és Mr. Darcy történetén sóhajtozva.

A Büszkeség és balítélet igazi klasszikus - a Föld minden táján ismerik és szeretik, számtalan filmes, színházi és más feldolgozás született belőle, de még mindig képes rabul ejteni az olvasók szívét.
A múltban játszódik, mégis olyan történetről mesél, ami a mai napig időtálló.
A Könyvmolyképző Kiadó egyszer már sikerrel jelentette meg a kötetet, most pedig újabb köntösben kerülhet a polcokra - hiszen Mr. Darcy mindenkire vár!

A könyv adatai:

Oldalszám: 448

Kötéstípus: kartonált

Fordító: Szenczi Miklós

Eredeti cím: Pride and Prejudice

ISBN: 9789633997925

Előjegyzési linkért katt >>> ide <<<
illetve
csekkold a könyv >>> molyos adatlapját <<< és rakd a kívánságlistádra!

Fülszöveg:

Szerelmek és félreértések klasszikus meséje a XVIII. századvégi Angliából. Az öt Bennet nővér élete a férjkeresés jegyében zajlik: anyjuk megszállottan próbálja biztosítani számukra a megnyugtató jövőt valami pénzes – és lehetőleg rangos – férfiú mellett. Csakhogy a jó eszű és éles nyelvű Elizabeth szélesebb perspektívákban gondolkozik, és ebben apja is támogatja őt. Amikor Mr. Bingley, a módos agglegény beköltözik az egyik szomszédos birtokra, felbolydul a Bennet-ház élete. A férfi előkelő londoni barátai és a vidékre vezényelt nyalka, ifjú katonatisztek közt bizonyára számos udvarlója akad majd a lányoknak. A legidősebb lány, a derűs és gyönyörű Jane úgy tűnik, meghódítja Mr. Bingley szívét. Ami Lizzie-t illeti, ő megismerkedik a jóképű, és látszólag igencsak dölyfös Mr. Darcyval, és máris kezdődik a nemek ádáz csatája. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Elizabeth nem várt házassági ajánlatot kap a Bennet-vagyont öröklő unokatestvértől, és amikor Mr. Bingely váratlanul Londonba távozik, magára hagyva a kétségbeesett Jane-t, Lizzie Mr. Darcyt teszi felelőssé a szakításért. Ám egy Lydiával kapcsolatos családi válsághelyzet hamarosan ráébreszti hősnőnket arra, hogy mindvégig balul ítélte meg ezt a büszke férfit... Eredeti hangú, máig modern, magával ragadó történet, melyben magunkra ismerhetünk.

Gondolatok:

Alapvetően nagyon igényes borítót kapott az új kiadás, bár hogy egészen őszinte legyek, nehezen békülök ki a felső képpel. Az a női arc számomra annyira nem Eliza, és nem is kifejezetten tűnik korhűnek, bár a homályos férfi alak sokat segít, hiszen ő egyértelműen az akkori divat szerint van felöltözve. Mégis... számomra kicsit kilóg a lóláb. Viszont a középen lévő felirat gyönyörű, imádom a betűtípust és azt az elegáns non-figuratív mintát. Olyan egyszerű de nagyszerű módon teszi hangulatossá az összeállítást. Az alsó kép viszont tényleg szép. De összességében, nekem kicsit felemás lett így, a font és az alsó kép alapján jobban jártunk volna, ha a felső kép is vintage hatást kap.

Az írónőről:

forrás: Wikipédia

Jane Austen 1775-ben látta meg a napvilágot egy angol lelkész hetedik gyermekeként. Apja plébánosként elég tekintélyes fizetést kapott, de mivel nyolc gyermeket kellett felnevelnie, nem számítottak tehetős családnak. Jane élénk és szeretetteljes családi háttere ösztönzően hatott az írásra, sőt kiterjedt rokoni és baráti kapcsolatai révén élményei jóval messzebbre jutottak a steventoni parókiánál. Ebből a világból merítette regényeinek helyszíneit, szereplőit és témáját.
Első regénye, az Értelem és érzelem 1811-ben jelent meg, ezt nem sokkal később, 1813-ban követte a Büszkeség és balítélet. Ezeket még négy befejezett regény követte.
Az írónő sohasem ment férjhez, bár fiatalon eljegyezte magát egy férfival, de az eljegyzést később felbontották. Visszavonultan élt, mert súlyos betegségben, az akkor még ismeretlen Addison-kórban szenvedett.
Rövid élete során azonban hat olyan regénnyel ajándékozta meg az angol irodalmat, amik mind a mai napig töretlenül népszerűek.

Részlet a könyvből:

Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség.
Ez az igazság oly mélyen bevésődött a vidéki családok lelkébe, hogy ha ilyen ember csöppen a szomszédságukba, rögtön egyik vagy másik leányuk jog szerinti tulajdonának tekintik, még ha nem ismerik is érzéseit vagy nézeteit.
- Kedves Bennet - mondta Mrs. Bennet férjének egy napon -, hallotta már, hogy Netherfield Park végre bérlőre talált?
Mr. Bennet azt válaszolta, hogy erről nem tud.
- Pedig így van - erősködött az asszony. - Mrs. Long az imént járt itt, és mindent elmesélt.
Mr. Bennet nem felelt.
- Nem is kíváncsi, hogy ki a bérlő?! - kiáltotta az asszony türelmetlenül.
- Úgyis tudom, hogy el akarja mondani, halljuk hát, nem bánom.
Az asszonynak nem kellett több biztatás.
- Nos, kedvesem, ha mindenáron tudni akarja: Mrs. Long azt a hírt hozta, hogy Netherfieldet egy vagyonos fiatalember bérelte ki Észak-Angliából; négylovas hintón jött le hétfőn megnézni a birtokot, s annyira megtetszett neki, hogy tüstént megegyezett Mr. Morisszal; Szent Mihály napjáig beköltözik, a cselédség egy része pedig már a jövő hét végén a kastélyban lesz.
- Mi a neve?
- Bingley.
- Házasember? Nőtlen?
- Nőtlen, drágám, persze hogy az! Nőtlen ember, méghozzá vagyonos; négy-ötezer font az évi jövedelme. Mit szól, milyen szerencse ez a mi lányainknak!
- Hogy érti ezt? Mi köze van ennek a lányokhoz?
- Drága Bennet - felelte az asszony -, ne legyen ilyen tuskó! Természetesen arra gondolok, hogy egyik lányunkat feleségül veszi.
- Talán ezzel a szándékkal telepszik itt le?
- Ezzel a szándékkal! Hogy mondhat ilyen sületlenséget! De egyikükbe feltétlen beleszeret, s ezért rögtön meg kell látogatnia, mihelyt ideérkezik.
- Eszem ágában sincs. Maga és a lányok elmehetnek; talán még jobb, ha egyedül küldi el őket, mert maga van olyan csinos, mint akármelyik lánya, és Mr. Bingleynek esetleg maga tetszene legjobban az egész társaságban.
- Drágám, ne hízelegjen! Nem mondom, voltam én is csinos, de most már nem tartom magam különös szépségnek. Ha egy asszonynak öt eladó lánya van, ne törődjék többet a szépségével.
- Ilyen esetben hiába is törődik vele már.
- De kedvesem, igazán meg kell látogatnia Mr. Bingleyt, mihelyt letelepszik a szomszédságunkban.
- Ez több, mint amit megígérhetek, higgye el.
- Gondoljon a lányaira. Gondolja meg, milyen szerencse lenne ez egyiküknek. Sir William és Lady Lucas már eltökélték, hogy meglátogatják; nekik is csak ez foroghat az eszükben, mert máskülönben, mint maga is tudja, nem keresnek fel jövevényeket. Ennyit megtehet, mert hogy néz ki, ha mi csak úgy beállítunk.
- Mire valók az ilyen aggályok? Mr. Bingley bizonyára nagyon szívesen látja magukat; majd átadnak neki néhány sort, amelyben atyai áldásomat adom, ha a lányok bármelyikét feleségül akarja venni - noha a magam részéről a kis Lizzy mellett emelnék szót.
- Ilyesmi ne is jusson az eszébe. Lizzy semmivel sem különb a többinél; közel sem olyan szép, mint Jane, és közel sem olyan jó kedélyű, mint Lydia. Persze magának mindig Lizzy volt a kedvence.
- Egyikről sem lehet valami sok jót mondani - jegyezte meg az apjuk -, mind csacska, üresfejű teremtés, mint a lányok általában; de Lizzynek fürgébb az észjárása, mint a nővéreinek.
- Mondja, Bennet, miért rágalmazza meg így tulajdon gyermekeit? Abban leli örömét, hogy engem gyötör. Semmi tekintettel sincs az idegeimre.
- Téved, drágám; nagyon is tisztelem az idegeit. Hiszen régi ismerőseim: legalább húsz év óta állandóan rájuk hivatkozik.
- Ó, ha tudná, mit szenvedek!
- Remélem, túléli, és megéri még, hogy sok fiatalember költözik erre a környékre, akinek négyezer font az évi jövedelme.
- Hiába jönnének húszan is ide, ha nem akarja őket meglátogatni.
- Szentül ígérem, hogy valamennyiüket végiglátogatom, persze ha már mind a húsz itt lesz.

Nos, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem már ettől a rövid részlettől elfogott a kísértés, hogy lekapjam a polcról a saját viharvert és igen régi példányomat, és újra elmerüljek az ismerős sorok között. 

Ti olvastátok már? Hogy tetszik az új kiadás?

Gail Carriger: Heartless - Szívtelen

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 384

A lélektelen Lady Alexia Maccon ismét alaposan benne van… ezúttal azonban a baj nem a saját hibájából szakadt rá. Amikor egy őrült kísértet megfenyegeti a királynőt, Alexia veszi kezébe az ügyet - és a nyomok a férje sötét múltjába vezetnek. Mindezt megtetézi a húga (döbbenetes!) csatlakozása a szüfrazsett-mozgalomhoz, Madame Lefoux legújabb találmánya és tarajos zombisülök áradata -- Alexiának arra sem marad ideje, hogy saját előrehaladott terhességével foglalkozzék.
Sikerül rájönnie, ki akarja megölni Viktória királynőt, mielőtt túl késő lenne? Megint a vámpírok szervezkednek, vagy az áruló ezúttal farkasbundát visel? És egészen pontosan micsoda fészkelte meg magát Lord Akeldama második legjobb szekrényébe??

Te jószagú, hogy nekem mennyire hiányzott már ez a sorozat! Hiányzott az érzés, hogy kinyitom a könyvet és máris nevetek, hiányoztak a karakterek és azok az egészen eszement találmányok, amiket Carriger mindig kitalál. Sokáig kellett várnunk az új Napernyő Protektorátusra, és már elvonási tüneteim voltak.

 Fenntartom a véleményemet, hogy a legelső részhez semmi nem ér fel, de azt kell mondjam, a Heartless igen szépen muzsikált. Nagyon-nagyon élveztem a történetet, és az különösen tetszett, hogy Carriger nem kényelmesedett bele a sorozatba, hanem fogta magát, és lazán újrarendezte az egész eddig felépített kapcsolatok tengerét. Igazán bevállalós húzás volt, és mire sikerült felocsúdnom a sokkból, kedvem lett volna megtapsolni a drága írónőt.

A humor a régi, szerencsére, így az volt az alapfelállás, hogy majd' megszakadtam a röhögéstől az esetek jó részében (de legalábbis a nem túl nőies horkantásoktól, amiket próbáltam köhögésnek álcázni). Egyrészről ez jó hír, hiszen a sorozat alapját képezi az írónő sajátos humoérzéke, másrészről viszont nem túl praktikus, mert vihogva igen nehéz tettetni, hogy az ember tanul és nem olvas stikában.

forrás

Ami a karaktereket illeti, mindenki hozta a megszokott formáját, de azt kell mondjam, most inkább a mellékszereplők hátterén volt a hangsúly. Főszereplő párosunkról, bár bőven szerepeltek, és ráadásul együtt, ami határozottan jót tett a lelkemnek a harmadik rész után, nem igazán tudtunk meg új dolgokat. Ez persze nem feltétlenül baj, mert így is volt bőven mivel foglalkozni, de el bírtam volna viselni egy kicsivel több Lord Maccont a történetben. Néha faliszőnyeg-feelingem volt tőle. Ott volt, meg skót volt, és elbűvölően szerelmes, de túl sok mindent nem csinált. Azért így is akadtak igazán aranyos jeleneteik Alexiával, amit képtelen voltam nem vigyorogva olvasni.

 – Mozgékony kisfiú, hát nem?
– Kislány – javította ki a felesége. – Mintha az én gyermekem fiúnak merészelne születni.
Ez már régi civódás volt közöttük.
– Fiú – vágta rá Conall. – Egy gyerek, aki ennyi gondot okozott már az elejétől fogva, bizonyítottan csak fiú lehet.
Alexia felhorkant.
– Mert az én lányom nyugodt természetű és kérlelhető lenne?
Conall vigyorogva lecsapott Alexia kezére, és az ajkához emelte, hogy csókot nyomjon rá; lágy ajkak a szúrós borosta között.
– Igazságod van, feleség. Nagyon is.

Ivy ugyan kicsit kikerült a képből, de ahol megjelent, ott úgy ütött mint egy pocsék fejfedőt viselő tehervonat. Továbbra is fenntartom a véleményem, hogy ez a hölgyike okosabb, mint amilyennek látszik. Lyall professzor is tiszteletét tette, bár talán kevesebb vicces sor jutott neki, mint az előző kötetben. Ezzel együtt viszont olyanokat megtudtunk a karakteréről, amitől leesett az állam. És nem csak róla, de a rejtélyes Alessandro Tarabottiról is kiderült egy-két dolog, úgyhogy bőven volt min csámcsogni. Madame Lefoux-t eddig se kedveltem, és ezután még kevésbé fogom, de aki esetleg szórakoztatónak találja a francia tudósnőt, az megnyugodhat, mert ő is igen fontos szerepet játszik ebben a részben.

– Nagyon köszönöm, asszonyom! Ami a húgát illeti, igazi kincs, hát nem? Idáig rejtegette előlem.
Lady Maccon nem hagyta, hogy ösztökéljék.
– Komolyan, Channing, hiszen tulajdonképpen – elhallgatott és számolgatott – huszadannyi idős, mint ön. Vagy annyi se. Nem kívánna inkább valami érettet az életébe?
– Jó ég, dehogy!
– Hát akkor legalább valami alapvetően tisztességest?
– Most csak sértegeti.

Channing Channing is feltűnt, és én még mindig rettentően élvezem a karakterét, főleg amikor Alexiával szócsatákba keverednek. Már a Changelessben is nagyon jól szórakoztam a falka gammáján, de szerencsére itt a negyedik kötetben többet is láthatunk belőle, csakúgy mint Felicityből, aki viszont nem várt meglepetést okozott nekem! Még mindig szándékoltan idegesítő, de már sokkal érdekesebb, mint eddig.

Lord Akeldama továbbra is eszelősen okos, és még mindig nem fogyott ki a szóvirágokból, szóval tulajdonképpen nincs új a nap alatt, bár a jövőre nézve... nos, igen érdekesen fognak itt alakulni a dolgok. Biffy viszont jelentős karakterfejlődésen megy keresztül, hiszen szegénynek egyáltalán nem megy simán az új helyzetébe való beilleszkedés. Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogunk még látni tőle a jövőben.

forrás

A cselekmény érdekes és pörgős, a nyomozás izgalmas, és mint mondtam, a vége hatalmasat szól! Elérte, hogy ne csak azért várjam a folytatást, mert az egyik kedvenc sorozatomról van szó, és mert imádom a karaktereket és több időt akarok velük együtt tölteni, hanem azért is, hogy lássam, vajon hogy alakulnak a dolgok a jövőben. Igencsak erőteljes erőviszony átrendeződésnek voltunk tanúi!

Egyetlen kivetni valót találtam benne, amit most nem fogok elspoilerezni a nagyérdeműnek, de elég, ha annyit mondok, kicsit csalódtam Alexia agyi képességeiben. Ennél sokkal gyorsabban össze kellett volna raknia a képet, mert nagyon is nyilvánvaló volt a helyzet. Ettől az apróbb bakitól eltekintve viszont, remek élményt nyújtott a Heartles!

Bárki, aki valami szokatlan, vicces, enyhén röhejes, de azért nagyon is szerethető olvasmányra vágyna, bátran kezdjen bele a Napernyő Protektorátusba, mert nem fogja megbánni!

Az elektronikus példányért köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak.

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet: képtelen vagyok választani
Kedvenc karakter: Madame Lefoux és Felicity kivételével kb. mindenki