Tricia Levenseller: Daughter of the Pirate King - A kalózkirály lánya

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 288

A tizenhét éves Alosa kapitány titkos küldetésre indul, hogy megszerezze a legendás kincshez vezető ősi térképet. Szándékosan elfogatja magát az ellenséggel, ugyanis át akarja kutatni a hajójukat. Alosa könnyedén kifogna a könyörtelen kalózlegénységen, ha nem állna az útjába a fiú, aki elfogta – a meglepően agyafúrtnak bizonyuló és aljas mód jóképű elsőtiszt, Riden. Persze nincs mitől tartani, ugyanis Alosának van néhány trükk a tarsolyában, és egyetlen magányos kalózhajó nem állhat a kalózkirály lányának útjába.

Tricia Levenseller első regénye, A kalózkirály lánya, bővelkedik akcióban, kalandban, romantikában, sőt, még némi varázslat is keveredik a nyílt tengeren játszódó, magával ragadó történetbe.

Ráadásul a történet folytatódik A szirénkirálynő lányában!

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Most már biztosan tudom, hogy a tengeres-kalózos-szirénes könyveket nekem találták ki! Megintcsak az a jóleső érzés kapott el, mint a To Kill a Kingdom befejezése után, bár ott talán kicsit nagyobb volt a fangörcs (mert utána elolvastam még vagy kétszer). Mindenesetre több ponton is hasonlít a két sztori (nem copycat, csak párhuzamok szintjén), úgyhogy ha az egyiket szeretted, valószínűleg a másikat is fogod!

A hangulat kellemes és többnyire könnyed, de igazából a két főszereplőnkön állt vagy bukott minden, hiszen a sztori bár mozgalmas, nem tartogat túl sok meglepetést. De őszintén? A legkevésbé sem érdekelt! Alosa és Riden mindketten zseniálisak, így bőven lekötött az, hogy azt figyeltem, éppen melyikük kerekedik felül a személyes kis teniszmérkőzésükön.

Alosa igazi badass, aki bízik saját magában, és őszintén, annyira frissítő ilyen női karakterekről olvasni a bizonytalan, félős virágszálak helyett. Azzal sincs semmi baj, persze, de nagyon becsülöm az írónőt, amiért Alosán keresztül bemutatta, hogy egy nő is lehet erős, és hogy ezzel nincs semmi baj: nem lesz tőle szerethetetlen, nem kell "kiérdemelnie" a helyét a férfiak között (főként mert pont magasról tesz rá, hogy mit gondolnak róla), és nem az erejétől - vagy annak hiányától - függ a nőiessége. Igen, ilyet kérek szépen még, köszönöm!

Riden szintén remekül össze volt rakva, imádtam benne, hogy kalóz létére nagyon is meg voltak húzva nála a határok, hogy meddig hajlandó elmenni, és ezeket nem volt hajlandó megszegni még a testvére kedvéért sem. És ha már itt tartunk, Alosa kedvéért sem. Annak ellenére, hogy kettejük közül szvsz Alosa az ijesztőbb, Rident sem kell ám félteni. Imádtam, ahogy kiegészítették egymást, de persze az összecsiszolódás nem kevés súrlódással járt, pláne hogy Alosa elvileg fogolyként kerül Ridenék hajójára. Két jelenet továbbra is élénken él az emlékezetemben ezzel kapcsolatban - nem kell félni, egyiket se mesélem el, mert TESSÉK ELOLVASNI - de az elsőn hangosan felnevettem. Egyetlen probléma: a metrón ültem éppen. Jééé ott a dinka néni a sarokban, aki próbálja eltakarni az arcát, miközben rázkódik a vihogástól. A másik pedig az, amit Zsebi végig csak úgy emlegetett, hogy "A SZOBA." Konkrétan húsz percenként rám írt, hogy "tartasz már a szobánál??? Olvass gyorsabban!"

A mellékszereplők is jól teljesítettek, különösen Alosa legénységét kedveltem meg, és remélem, hogy a folytatásban még többet is láthatunk majd belőlük. Legalább az a tudat megnyugtat, hogy jelen esetben egy duológia kezdete a könyv, így van folytatás, nem úgy mint a To Kill a Kingdom esetében, amikor ültem ott a VÉGE felirat felett legörbülő szájjal, hogy de... de... de... de én még akaroooook.

Na jó, azt hiszem, eleget jártattam a virtuális lepénylesőmet (pro tip: ne gondolj bele mélyebben ebbe a szókapcsolatba, garantáltan bele fogsz zavarodni, ahogy én is) a karakterekről, de mi van a cselekménnyel? Hát. Elvan mint a befőtt. Megintcsak azt tudom ismételni, amit az elején is: teljesen korrekt, de semmi extra úristenlekaparomazarcomatmiezitt élmény, ami rendjén is van. Ezeket a fajta sztorikat nem az események hajtják előre, hanem a rendkívüli módon szerethető szereplők, és ez itt nagyon helyén volt, szóval nálam abszolút nyerő volt A kalózkirály lánya!

Ha egy laza kis olvasmányra vágysz, ami mosolyt csal az arcodra meg egy löket girlpower feelinget mellé, ez a könyv tökéletes választás! Nem váltja meg a világot, nem fogja megváltoztatni az életed, de a szórakozás garantált. Egy igazi kaland volt, csak úgy repültek az oldalak, és alig várom, hogy sort keríthessek a folytatásra és lássam, miként zárul Alosáék története. 

Értékelés: 4.5/5

Kedvenc jelenet: ama két konfrontáció, amit már említettem, de a részletekről pssszt mert spoiler

Kedvenc szereplő: Alosa, Riden

Jennifer A. Nielsen: A hamis herceg (Hatalom trilógia 1.)

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 342

Egy ​merész terv borzalmas útra és az árulás szélére sodor egy árva fiút. 

Carthya királysága polgárháború szélén áll. Hogy egyesítse a széthúzó népet, Conner, egy nemesember a királyi udvarból, ravasz tervet eszel ki: kitanít egy árva fiút, hogyan adja ki magát a király rég elveszett fiának, és bábhercegként trónra ülteti. 

Négy árva verseng a szerepért, köztük a makacs Sage is. Sage tudja, hogy Conner szándékai nem éppen nemesek, de mivel saját élete is cérnaszálon függ, nem tehet sokat – el kell érnie, hogy Conner őt válassza, vagy nem kerül ki élve a kalandból. 

Ahogy Sage az omladozó árvaházból Conner bámulatos birtokára kerül, egyre több hazugságra és árulásra derül fény, míg végül az igazság is kiderül, ami Conner minden tervénél veszélyesebbnek bizonyulhat. 

Hihetetlen kaland tele veszéllyel, izgalommal és hazugsággal. Az utolsó oldalig fogva tartja az olvasót.

A Könyvmolyképző kiadónak nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt!

Zsebi nagyjából azóta búbol ezzel a könyvvel, amióta ismerjük egymást. Végül rá is vett, hogy beszerezzem, de szegény hamis hercegnek még így is ott árválkodott a polcomon néhány hónapig, mire rászántam magam. Magam se tudom, pontosan miért, mikor az összes problogger, aki olvasta csakis jókat tudott róla mondani és a molyon is 94%-on áll, ami azért igen figyelemreméltó eredmény, pláne ha YA high fantasykről van szó.

Valószínűleg kár volt ennyit várni, hiszen nagyon élveztem A hamis herceget, és ezen én voltam a leginkább meglepődve, mert igencsak szájhúzósan kezdtem bele a könyvbe. Ez még csak nem is szegény herci hibája, csak épp pont előtte fejeztem be Alexandra Christotól a To Kill a Kingdomot (amiről hamarosan olvashattok majd a blogon) és akkora book hangoverem volt, mint egy hááááz. Nem hittem volna, hogy majd pont ez a könyv fog belőle kirángatni, de láss csodát, így lett!

A hamis herceg egy high fantasy, tehát elképzelt világban játszódik, ám olyanban, ahol semmiféle mágia nem kapott szerepet - legalábbis az első részben, a többiről egyelőre nem tudok nyilatkozni - ezáltal pedig nem is igazán kapunk olyan hatalmas magyarázatokat, így a politikai helyzet kerül előtérbe.

Forrás

A királyi család halott, megmérgezték őket, azonban ezt a tényt sikerült eddig titokban tartani. Carthya a polgárháború szélén áll, miközben külső ellenségek is fenyegetnek a határoknál, így épp egy hajszál választ el csak a teljes káosztól. Ekkor kerül elő Conner, aki egy kisebb jelentőségű lord egy annál vadabb tervvel: összeszed néhány ágról szakadt kis senkit az árvaházakból, akik nagyjából hasonlítanak a korábban halottnak hitt Jaron herceghez, és közülük a legmegfelelőbbet kiválasztva, őt ülteti a trónra. Így kerül Sage is a versenyzők közé.

Sage fantasztikus főhős volt, imádtam olvasni a szemszögéből. Ő tipikusan az a szereplő, akinek nagyon lehet drukkolni, és mindig képes meglepni. Percy Jacksonra és Darrowra (Red Rising) emlékeztetett, nem is csoda, hogy a szívemhez nőtt, hiszen mindkét karaktert imádom.

– Éles a nyelved, és elég arrogánsan tartod a fejed. Meg vagyok lepve, hogy Mrs. Turbeldy nem verte ki mindezt belőled.
– Ezért igazán nem okolhatja őt. Ő tényleg a legjobb tudása szerint vert engem.

A három másik jelölt is érdekes volt a maga nemében, különösen Roden, és az az érzésem, hogy ő még nagy problémákat fog okozni a jövőben. Tobiast már sokkal könnyebb volt kiismerni, nem igazán szakadt ki a felépített sztereotípiából, de olyan jól működött az egyénisége a többi fiúval tandemben, hogy ezt nem is éreztem problémának, mert így is érdekes volt a dinamikájuk.

A romantikus szál is ébredezik, de egyelőre nagyon a kezdeteit látjuk, és csak a szélvizeken, ami nem is gond, mert így a fiúk közötti vetélkedésen és a politikai machinációkon marad a hangsúly, amit elképesztően érdekes volt olvasni, és annak fényében, ahogy véget ért a könyv, csak még többre számítok ebből a következő részekben.

Hiába bizonyult lendületes olvasmánynak A hamis herceg, az utolsó 40 oldal fényében különösen nyilvánvalóvá vált, hogy a történet igazából még csak most kezdődik. Egészen addig úgy voltam vele, hogy hát korrekt egy könyvecske ez, de nem világrengető. Azonban akkora csavart hozott a szerző, amire egy kicsit se számítottam, és úgy kellett összekaparnom az állam a földről. Még ki is akadtam Cerseinek, a Nem nyilatkozom! bloggerinájának, aki már olvasta egy könyvet, hogy WTF. Így persze csak még kíváncsibb vagyok a folytatásra, úgyhogy biztos nem várat majd magára sokat! Ajánlom mindazoknak, akik szeretnek vakmerő, ravasz főhősökről olvasni, élvezik a sodró lendületű high fantasyket, és a politikai játszmákat.

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc karakter: Sage

Kedvenc jelenet: a vége

Vivien Holloway: Végtelen horizont

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 428

Becky ​Dwyer három évvel ezelőtt hozott egy rossz döntést, és most eljött az idő, hogy megfizesse az árát.

Egy olyan világban, ahol az elektromosság csak háromezer méteres magasság felett elérhető, a légjárók biztosítják a kereskedelem áramlását. 

Becky egész életét nagybátyja, Duke Barton hajóján töltötte, és soha nem is tervezte, hogy ezen változtatni fog. Három évvel ezelőtt azonban üzletet kötött a kétes hírnevű Nick Mattockkal, aki most behajtja a lányon a tartozását. 

A műszerészlány hirtelen sokkal távolabb kerül az otthontól, mint azt valaha képzelte volna. Eddigi kényelmes világa darabokra hullik. Helyt kell állnia egy olyan legénység tagjaként, melynek legalább a fele hajdani kalózokból áll, miközben megpróbál megtenni mindent, hogy visszajuthasson a nagybátyjához. 

Azonban kénytelen ráébredni, hogy ez koránt sem lesz olyan egyszerű, és nem csak azért, mert Nick minden lépését szemmel tartja. Hamarosan nem csak az ő, de Duke élete is veszélybe kerül, és megoldást kell találnia, ha nem akarja elveszíteni azokat, akiket szeret.

Akár közvetlenül a Könyvhét után megszülethetett volna már ez az értékelés, ugyanis egy nap alatt bepusziltam ezt az alig több mint 400 oldalt, csak épp olyan szinten beállt a fangörcs, hogy nehezemre esett értelmes, összetett mondatokban megnyilvánulni. Szegény írónőt is lerohantam instagramon, hogy MÉGILYETSZERETNÉKHALEHETTEGNAPRAMERTÁÁÁÁ! Nem, távoltartási végzést még nem kaptam, de ami késik, nem múlik.
Na de, ugorjunk fejest a sztoriba!

Főszereplőnk Becky, aki három évvel ezelőtt elegáns mozdulattal eljátszotta szeretett nagybátyja hajóját kártyán, aztán pedig alaposan megijedve a tette következményeitől, saját magát ajánlotta fel fizettség helyébe. Nem úúúúúgy, ez nem a szürke szarka. Most pedig eljött az idő, hogy Nick Mattock, a Hydra kapitánya behajtsa rajta a tartozását. Igen ám, csak Becky nagyon nem akarja ott hagyni az addigi életét Duke hajóján, ahol remekül megvolt, és a legénység gyakorlatilag a családja, így érthető módon nincs elragadtatva a gondolattól, hogy Nick enyhén szólva sem tisztességes módon szerzett léghajóján repüljön tova a naplementébe.

– Szerinted mit kéne tennem Stone-nal? – tette fel a költői kérdést Nick, és még a szeme is csillogott, olyan jól szórakozott.
– Lökd ki az óceán felett – vágtam rá azonnal – Majd azt mondjuk baleset volt.
Megköszörülte a torkát, hogy a nevetését leplezze.
– Sajnos azt nem tehetem. Egyéb javaslat?
– Lökj ki engem az óceán felett – mordultam fel –, és vess véget a szenvedéseimnek.

Beckyből simán lehetett volna egy hisztis liba, de hálistennek nem ez a helyzet! Nagyon kedveltem drága főhősnőnket, mert bár nem volt tökéletes, sosem hagyta el magát, várva, hogy megmentsék, és mindemellé még sziporkázott is. Persze, az sem hagyható megjegyzés nélkül, hogy igazán közel éreztem magam hozzá, miután a könyv nagyjából felét az orvosi szobában töltötte, ahol a doki próbálta összefoltozni. Erősen átéreztem a helyzetét - mondja a lány, aki az osztálykiránduláson beleesett egy aknába.

Másik főszereplőnk, az illusztris majdnem-kicsit-kábé-de nem igazán kalóz Nick Mattock szintén hozta a formáját. Száraz humor, kissé megkérdőjelezhető múlt, tiszteletre méltó stukkergyűjtemény - minden nő álma. Viccet félretéve, Nick is remek karakternek bizonyult, főként azért, mert annak ellenére, hogy nem egy szexi szarkasztikus kalózzal van dolgunk a szórakoztató irodalom tengerén, Nickben volt valami nagyon emberi és egyedi, amitől kitűnt a többiek közül, és nem azt éreztem, hogy megint kaptam egy kliséhalmazt, amire rányomtak egy post itet, hogy "egy csinifiú rendel."

– Látod ott az asztalon azt a whiskys üveget? – bökött csukott szemmel a mondott irányba. Igen, az üveg valóban ott volt. – Idehoznád?
– Ne szórakozz velem! – csattantam fel. – Tele a hajó egy csomó jóddal és kötszerrel, ráadásul fájdalomcsillapító is annyi van, hogy az egész legénység betéphetne tőle, te meg alkoholt akarsz locsolgatni a sebre?
– Csak hozd ide – mordult, és félvakon kinyújtotta a kezét. Sóhajtva belenyomtam az üveget, mire hüvelykujjal kipattintotta belőle a dugót, és alaposan meghúzta. – Ez egy huszonöt éves skót whisky, nem fogom ráöntögetni az arcomra – jelentette ki, majd megint ivott egy kortyot, és elégedetten felsóhajtott. – A fájdalomcsillapító a gyengék fegyvere.

Beckyvel együtt meg aztán fergetegesek voltak! Imádtam a szócsatáikat olvasni, esküszöm végigröhögtem a könyv felét, amikor épp nem azon izgultam, hogy ebből a slamasztikából hogy fognak kimászni, és visszanézve csakis azt az egyet sajnálom, hogy nincs folytatás, mert olvasnám még.

A cselekmény végig pörgött, Becky csöbörből-vödörbe pottyant, egy pillanatra se éreztem, hogy unom magam, sőt, arra se éreztem késztetést, hogy a wc-re elmenjek, így a végére érve a kengyelfutó gyalogkakukkot megszégyenítő sebességgel sprinteltem le a lépcsőn a legkisebbe. Pirospont, amiért annak ellenére, hogy Becky és Nick kapcsolatának alakulása fontos tényező volt a sztoriban, nem csöpögtünk, nem volt túladagolva a romantika, és ezt nagyon értékeltem. Amondó vagyok, hogy a kevesebb több ilyen téren! (Nem azért, mert a fekete cinikus lelkem nem bírja elviselni más boldogságát, hanem mert akkor működik a varázslat, ha még többet akarsz látni a két jómadárból, ehhez pedig nem árt, ha nem kell facsarnod a könyvet a nyáltól.)

Maga a világ az a tipikus léghajós-steampunkos volt, amit nagyon élvezek. Nekem aztán mindegy, hogy repül, siklik, vagy úszik, a hajókon játszódó sztorik mindig vonzanak! Meg hát... kalózok, na! Mit akarsz még??? A rumon kívül.

Összességében, IMÁDTAM ezt a könyvet, ha az eddigi ömlengésből ez nem lett volna egyértelmű. Egyetlen kínom, hogy többet akarok. Indítványozom, hogy legyen folytatás. Amúgy se tudjuk, hogy az a bizonyos valaki tényleg megpurcant-e, akkor meg miért is ne?? Pretty please! *csizmáskandúr szemek* Természetesen már a hozzá tartozó novelláskötet, a Vérvörös horizont is fenn van a kívánságlistámon, azt hiszem, rövid úton beszerzésre kerül, mert tudod ki bírja kivárni, hogy projekt szempontból is aktuális legyen. Ha nem olvastad, ha hezitálsz, hogy neked való-e ez egyáltalán, akkor HAGYD ABBA, AMIT CSINÁLSZ MOST RÖGTÖN ÉS SIPIRC OLVASNI! Aztán szenvedj, ahogy én szenvedtem, amikor ültem ott az ágyamon, és rájöttem, hogy nincs tovább. Book hangover, here I coooome!

P.S.: Ha esetleg nálatok is elvonási tünetek jelentkeznének, vagy kíváncsiak lennétek Beckyre és Nickre, esetleg csak egy jót akartok röhögni, ajánlom figyelmetekbe a Prológus által készített karakterinterjút velük! Szégyentelen önreklám vége. 

Alexandra Bracken: Az idő vándorai (Passenger 1.)

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 414

A ​17 éves Henrietta kiválóan hegedül, ez az élete, és kész ezért bármit feláldozni. Ám egy tragédia rádöbbenti, hogy az emberek a zenénél is fontosabbak. Ezért megpróbálja helyrehozni megromlott kapcsolatukat szerelmével, és megtalálni az egyensúlyt az életében. 

Etta lehetőséget kap rá, hogy a New York-i Metropolitan Múzeumban hegedülhessen. A koncert előtt azonban olyasmi történik, amire sohasem számított. Az egyik percben még a folyosón van, a következő pillanatban arra eszmél, hogy egy tengeri csata részese. Az Ardent hajón találja magát az Atlanti-óceán kellős közepén. Az év, amit írnak pedig 1776, mikor egy pillanat alatt minden megváltozik… 

Kiderül, hogy Etta képes utazni az időben. Hamarosan az is világossá válik a lány számára, hogy okkal került a hajóra. Egyedül ő tudja megtalálni azt a különleges tárgyat, ami képes megmutatni a világok közötti átjárókat. 

Ezzel kezdetét veszi egy őrült kaland, melyben Nicholas, a jóképű kalóz lesz a lány segítője és védelmezője. Útjuk során Etta lassan felfedezi különleges képességét, megismeri az időutazók világát, feltárja a múlt titkait, és eközben egyre közelebb kerül Nicholashoz. De gonosz erők azzal fenyegetnek, hogy elválasztják Ettát nemcsak a fiútól, hanem a hazatérés lehetőségétől is, méghozzá örökre.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Maxim kiadónak!

Bajban vagyok ezzel a könyvvel, de nagyon. Olyan szinten felemás olvasási élményt nyújtott, hogy a végére komolyan én éreztem magam bipolárisnak, és értetlenül állok az eset előtt, mert ilyen szerintem még soha nem fordult elő velem. Legalábbis mostanság biztosan nem. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

A figyelmemet egyértelműen a borító keltette fel - surprise, surprise - mert hát... tessen ránézni, elképesztően gyönyörű. A színek, az elrendezés, a koncepció, csillagos ötös! Talán elsőre nem tűnik fel, de a magyar borító bizony nem teljesen azonos a külföldivel, mindenesetre elég közel van ahhoz, hogy ráfoghassuk: megtartották az eredetit, és ez remek döntés volt részükről! A címváltoztatás is elég jól sikerült, hiszen hangzatos a Passenger magyar megfelelője, bár a rövidebb angol szó talán jobban mutat az alkalmazott betűtípussal, de ez már csak coverwhore szőrözés, nem igazi ok panaszra.

Sokáig nem tudtam eldönteni, akarom-e én olvasni ezt a regényt, mert annyira vegyesek voltak a vélemények, amiket hallottam róla: némelyik fellelkesített, mások elbátortalanítottak. Alexandra Bracken másik sorozata egy az egyben kimaradt az életemből, így aztán tényleg nem tudtam, mit is várjak, mindenesetre amikor a Prológusnál kitaláltuk, hogy menő lenne egy időutazós hetet csinálni, tudtam, hogy itt az idő (pun intended) és neki ugrottam ennek a gyönyörűségnek.

Forrás

Azt kell mondjam, az első húsz oldal egyáltalán nem nyűgözött le. Teljesen fel voltam rá készülve, hogy utálni fogom drága főszereplőnket, Ettát, de ami még nagyobb probléma volt számomra, hogy a stílus nagyon nem feküdt. Lépten-nyomon esett szét a szövegkohézió, különösen a leírásoknál, a mondatok nem akartak véget érni és a szórend is furán vette ki magát több helyen. Egyszerűen elfelejtettem a mondat elejét, mire a végére értem, folyton újra kellett olvasnom bekezdéseket, és azért szeretem azt hinni, hogy a szövegértésem még egészen elfogadható állapotban van bölcsész létemre. A lényeg, hogy nem igazán tudtam mire vélni a jelenséget. Aztán úgy döntöttem, belenézek már az eredeti angol szövegbe, hogy lássam, ott vajon mi a szitu, és azzal már sokkal jobban boldogultam. Őszintén, én magam sem tudom, pontosan miért nem csúszott a magyar fordítás, nem volt semmi feltűnően félrefordítva, és simán lehet, hogy ez egy teljességgel egyéni tapasztalat, és velem van a baj, de a váltás után azt vettem észre, hogy sokkal gyorsabban pörögnek az oldalak.

Viszont amit határozott pozitívumként könyvelek el, hogy Ettával kapcsolatban nem vált be az első benyomásom, és egészen megkedveltem a leányzót. Volt benne kurázsi, nem ment át hisztérikába rögtön, amint beütött a krach - és had mondjam el, ebben a könyvben, folyamatosan beüt a krach - és magas érzelmi intelligenciával rendelkezett, ami nem túl gyakori mostanság, ugyanis az érzelmi zsákutcák aranykorát éljük. Ami a világfelépítést illeti, azzal nem vacakolunk olyan hű de sokat. Az időutazás része ne riasszon el senkit, mert Bracken egyáltalán nem a tudományos oldaláról fogja meg a dolgot, inkább kezeli különleges képességként, mint pl. a gondolatolvasás, semmint technológiaként, amit feltalálnak, így nagyjából zero tudományos blablát kaptunk.

A sztori is elég gyorsan mozgásba lendült: amint megtörtént Etta első utazása, és Nicholas Carter hajóján tért magához, felpörögtek az események, és azon kaptam magam, hogy a könyv több mint fele lecsusszant egyetlen nap alatt. Beszippantott a hangulat, az események ritmusa, és a kémia is egész jó volt Etta és Nick között, annak ellenére, hogy akkora instalove volt, mint az ágyú. Általában nem rajongok a jelenségért, de itt elcsúszott... egészen addig, ameddig előtérbe nem került. Ismeritek azt az érzést, amikor nézitek az egymás körül botladozó két jómadarat, és jön a késztetés, hogy beszólj nekik:

De maga a várakozás is élvezetes. Sőt, általában a kivárás időszaka sokkal szórakoztatóbb, főleg ha tényleg jól van megírva, és azt kell mondjam, nekem abszolút bejött az, ahogy itt fel lett építve. És aztán összejönnek, te megkapod, amit akarsz, és... már nem is az igazi. Már nem is olyan érdekes az egész. Nem azt mondom, vannak ez alól kivételek, de nagyon ritka, legalábbis a számomra. Megvan az oka, hogy a fiú miért csak a történet végén kapja meg a lányt. Így amennyire szerettem olvasni a párosukról, és vártam a közös jeleneteiket a könyv első felében, annyira besokalltam a végére.

Bár maradtunk volna a jól bevált slow-burn romantikus szálnál, ami csak másodlagos szerepet foglal el, viszont remekül kiegészíti a cselekményt. Ehhez képest, valamiért - ki tudja, miért - sebességet váltottunk úgy a könyv 70 százalékánál, és elöntött minket a nyáltenger.

Vesszek meg, ha értem, miért volt ez szükséges, illetve mi célt szolgált! Tökre működött a cselekmény, kalandos volt, érdekes, ide-oda rohangált mindenki, mint a mérgezett egér, és én mindeközben remekül szórakoztam. Már ott tartottam, hogy azt tervezgettem, mikor tudok sort keríteni a következő részre, mert tökre érdekel, mi fog mindebből kisülni.

A drága kalózunk, Nick is csak addig volt érdekes, ameddig nem szerelmes verseket szavalt lázálmában Ettának, hanem értelmesen viselkedett. Sőt, igazából szerettem olvasni, ahogy a 18. századbeli neveltetése keveredett az időutazásai során összeszedett tapasztalataival. Az angst az néha túlcsordult, de tekintve a helyzetét, ebben nem láttam semmi kivetni valót, mert nem csak tipródott, hanem tett azért, hogy változtatni tudjon a sorsán.

"A társadalom minden korban ugyanolyan. Megvannak a maga látszólag tökéletesen értelmetlen szabályai és előírásai."

Sophiáról azt hittem, hogy majd kedvelni fogom, mert tipikusan olyan női karakternek tűnt, aki vezetésre termett, de a történelmi kor, amiben élt megakadályozta abban, hogy bármilyen fontos szerepet betölthessen, egyszerűen azért, mert nő. Ehhez képest egyre inkább csak megutáltam, bár az írónő javára legyen mondva, remekül meg lett formálva a személyisége és a motivációi annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy mellékszereplőről van szó. Fontos mellékszereplő ugyan, de akkor is. A big bad Ironwood nagytata már sokkal kevésbé volt árnyalva, ő egy tipikus skatulyából kirántott megalomániás control-freak volt, annak viszont kellően megátalkodott. Bár azt kell mondjam Rose, akiért Etta hajlandó mindent megtenni, csak hogy megmenthesse, nos ő se egy főnyeremény. A könyv jó részében nem is szerepelt, de így is elérte, hogy rendesen megsajnáljam Ettát, amiért ilyen anyát dobott neki a gép.

Mint mondtam, a könyv utolsó harmada sokkal kevésbé volt élvezhető a számomra, viszont az i-re a pontot mégiscsak a végjáték tette fel, ami egy teljesen új wtf szintre emelte az addig korrekten és átgondolt módon felépített cselekményt - románc-túladagolást leszámítva. Nos, nem akarok elspoilerezni semmilyen jelentős részletet. De. Ne akarja nekem senki bemesélni, hogy ha valakit MEGLŐNEK EGY PISZTOLLYAL, az nem tűnik fel az illetőnek, csak húsz perccel később. Már Deadpoolt leszámítva. Először azt se tudtam, mi az édes anyám ideges jóistene történik, mert nem is emlékeztem a szóban forgó lövésre, ami másvalakit kellett volna, hogy eltaláljon. Máris több fronton problémába ütközünk: 

1) ha eltalál egy golyó, az üt. Magyarán még ha be is magyarázzák, hogy a sérült nem érezte a fájdalmat, mert mondjuk épp tele volt adrenalinnal, a fizikai lökés bezony fel fog tűnni. Az a minimum, hogy megtántorodik!

2) vérezni fog az a szerencsétlen!!! Az meg általában látványos.

Ezen a ponton annyira nem bírtam feldolgozni, hogy ezt most tényleg komolyan el kéne hinnem, hogy megkérdeztem egy másik probloggert, Netrát, aki olvasta a könyvet, hogy homályosítson fel arról, hogy most akkor ki lőtt le kit és mikor, mert dögöljek meg, én aztán nem értem. Ez a konkrét jelenet nem kicsit borított meg.

Forrás

Szóval, itt állok értetlenül, vakarom a fejemet, mert egy olyan könyv, aminek több mint a felét úgy nyeltem be egy nap alatt, mint kacsa a nokedlit ennyire pofára ejtsen az utolsó pár oldalon, ez igazán hallatlan. Annyi remek ötlet volt benne, szerethető karakterek, egy tonnányi potenciál, és egy darabig teljesen elhittem neki, hogy én ezt imádni fogom. De sajnos így ezt nem mondhatom el magamról. Abban se vagyok biztos, hogy akarom-e a második részt olvasni, bár tekintve, hogy ez egy duológia, tehát a következő kötet egyben a történet lezárása is, nem kizárt, hogy megpróbálkozom majd vele, csak hogy lássam, hogyan végződik a sztori. Mindenesetre instalove és kalandkedvelő romantikus lelkeknek igazán tudom ajánlani, mert szerintem nekik jobban fog feküdni, mint az én fekete cinikus szívemnek.

Értékelés: 3/5

Alwyn Hamilton: Traitor to the Throne

Kiadó: Faber & Faber
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 570

This is not about blood or love. This is about treason.

Nearly a year has passed since Amani and the rebels won their epic battle at Fahali. Amani has come into both her powers and her reputation as the Blue-Eyed Bandit, and the Rebel Prince's message has spread across the desert - and some might say out of control. But when a surprise encounter turns into a brutal kidnapping, Amani finds herself betrayed in the cruellest manner possible.

Stripped of her powers and her identity, and torn from the man she loves, Amani must return to her desert-girl's instinct for survival. For the Sultan's palace is a dangerous one, and the harem is a viper's nest of suspicion, fear and intrigue. Just the right place for a spy to thrive... But spying is a dangerous game, and when ghosts from Amani's past emerge to haunt her, she begins to wonder if she can trust her own treacherous heart.

SPOILERES TARTALOM AZ ELSŐ RÉSZRE NÉZVE!

Az első rész, a Rebel of the Sands a tavalyi év folyamán találta meg útját a polcomra, majd a kezembe, és amint megkaparintottam, el se akartam engedni. Én voltam a legjobban meglepődve, mennyire elvarázsolt a világ, amit Alwyn elénk tárt. Gyönyörűen megírt, egyedi hangulatú történet remek karakterekkel és pattogós dialógussal. Na meg persze olyan cselekménnyel, amitől az álladat úgy kell összekaparni a padlóról. És tudjátok, mi a vicc? A Rebel ehhez képest délutáni piknik a parkban, kacsaetetéssel. Trilógiáknál gyakran érezni azt, hogy a második kötet csak egy átvezetés, és igazából semmi érdemleges nem történik... hát itt. Khmm. Nem ez volt a helyzet.

Én minden második oldalon

Eltelik némi idő az első és a második rész között, nem azonnal vesszük fel a fonalat. Miután nekem majd' egy év eltelt a két kötet olvasása között, bevallom, az első pár oldalon kissé el voltam veszve. Vissza is mentem újraolvasni a Rebel utolsó egy fejezetét, mert bizonyos dolgok fullosan kiesnek, és Alwyn nem játssza azt - amitől amúgy bekattanok minden folytatásban -, hogy mindenről és mindenkiről röviden elmagyarázza, hogy ki fia-borja, miért van itt, és mi történt az előző részben. Ó, nem. Itt mélyvíz van, már az első oldalaktól kezdve.

“The trouble with belief is that it's not the same as truth.”

Egyébként én nagyjából az utolsó ötven oldalig audiobookban hallgattam a könyvet, és közben nagyban színeztem. Na, meg persze néhányszor elkáromkodtam magam, amikor mindenki kedvenc banditája csöbörből-vödörbe pottyant. Az audiobook különben rendkívül élvezhető, szerettem hallgatni, a végén szimplán már csak a tempót nem bírtam, mert olyan szinten felpörögtek az események, hogy egyszerűen tudnom KELLETT, hogy mi fog történni!

Ennek a résznek a cselekménye milliószor szövevényesebb, mint a Rebelé. Ez pusztán abból következik, hogy ameddig az első kötetben Amaninak egy célja van egész végig: eltűnni a szülővárosából, itt már nagyobb tétekben játszunk. Aztán persze ez nem úgy alakul, ahogy ő azt eltervezte, mert Jin által belekeveredik ebbe az egész titkos lázadásba, ami a szultán ellen készül. Itt viszont már a lazadás oszlopos tagja, barátai vannak, akiket meg akar védeni. És persze ott van Jin is, aki meg...

Imádom. Külön-külön is imádom Amanit és Jint, de együtt meg aztán pláne. Természetesen az írónőnek első dolga őket szétszedni, hogy érdekesek legyenek a dolgok, és nehogy elkényelmesedjünk. Alig látunk valamit Jinből a kötet folyamán, de amikor megjelenik... huh. A könyv fénypontjai. Amanit se kell félteni, mert a maga útját járja, bár nem önszántából: a szultán palotájában köt ki, ami egy teljesen új és rendkívül veszélyes terep, ott pedig nem várt szövetségesekbe és ellenségekbe botlik. Bár hiányoltam a már jól ismert arcokat, ez az újfajta környezet mentette meg attól, hogy tipikus átkötő feelingje legyen a könyvnek. Alwyn Hamilton nem szórakozik, mindent felforgat maga körül, és olyan bombákat dob le, hogy csak pislogtam és hápogtam, mint egy epilepsziás kacsa.

“I put a knife in your hand and your first instinct was to stab me."

"You tried to stab me first," I objected without thinking.”

Azért néha lazítunk egy kicsit az elmebajon egy-két poén erejéig. Amani nemcsak talpraesett, de mindvégig megőrzi a humorérzékét, ami szerintem nagyobb teljesítmény tőle, mint a tehetsége a pisztollyal. Továbbra is imádom benne, hogy sosem adja fel, és a leglehetetlenebb helyzetekben sem veszíti el a fejét, mindig keresi a megoldást. Ilyen egy remek badass főhősnő, kérem szépen. Ahogy a szerelmi szál sem teszi hisztérikává, vagy életképtelenné, és ettől csak még jobban imádom az egészet.

Ez a trilógia szerelem volt első látásra, de annyival több rejlik a gyönyörűséges borító alatt. Az írónő tudta fokozni a hangulatot, rátenni még egy lapáttal. Például ezúttal már a világ mitológiájával is közelebbről megismerkedünk, több történet is akad benne elszórtan, amiket nagyon élveztem olvasni, mert tényleg hozzáadtak az élményhez, és emlegették azokat a regéket a könyv folyamán, így jó volt kvázi első kézből látni őket előtte. Említettem, hogy gondjaim voltak az elején, mert nem emlékeztem a Rebel végére. Nos, itt nem lesz ilyen problémám, ezt már előre látom. Nem csak azért, mert relatíve hamarosan el akarom kezdeni a befejező kötetet, hanem azért is, mert ennek a résznek a vége FELEJTHETETLEN!!! TE. JÓ. ÉG. Kikészültem rajta.

De nem is akarok többet mondani, még a végén elszólom magam. Így végezetül csak annyit mondanék, olvassátok el! Ha tehetitek, angolul, ugyanis Alwyn írásának a hangulatát szerintem lehetetlenség bármilyen más nyelven visszaadni, annyira zseniálisan csinálja. Egyszerre gyönyörűen megírt és lélegzetelállítóan kalandos történet szerethető karakterekkel. Csak ajánlani tudom!

Amie Kaufman & Meagan Spooner: Unearthed

Kiadó: Disney Hyperion
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 336

When Earth intercepts a message from a long-extinct alien race, it seems like the solution the planet has been waiting for. The Undying's advanced technology has the potential to undo environmental damage and turn lives around, and Gaia, their former home planet, is a treasure trove waiting to be uncovered.

For Jules Addison and his fellow scholars, the discovery of an alien culture offers unprecedented opportunity for study... as long as scavengers like Amelia Radcliffe don't loot everything first. Mia and Jules' different reasons for smuggling themselves onto Gaia put them immediately at odds, but after escaping a dangerous confrontation with other scavvers, they form a fragile alliance.

In order to penetrate the Undying temple and reach the tech and information hidden within, the two must decode the ancient race's secrets and survive their traps. But the more they learn about the Undying, the more their presence in the temple seems to be part of a grand design that could spell the end of the human race...

Amikor a Föld befogja egy rég kihalt földönkívüli faj üzenetét, úgy tűnik ez a válasz a bolygó problémáira. A Halhatatlanok fejlett technológiája talán eltörölheti a környezetszennyezés okozta súlyos gondokat és számtalan életet megmenthet. Gaia pedig, a korábbi anyabolygójuk egy igazi kincsesláda, ami csak arra vár, hogy végre felfedezzék.

Jules Addison és a többi tudós számára egy földönkívüli faj kultúrájának feltárása egészen eddig példátlan esélyt kínál... már ha az Amelia Radcliffe-hez hasonló sírrablók nem fosztanak ki mindent először. Mia és Jules teljesek más okból lógnak fel a Gaia-ra tartó hajóra, így nem csoda, hogy nem jönnek ki túl jól, de törékeny fegyverszünetet kötnek, miután hajszál híján megmenekülnek egy veszélyesre sikerült összezörrenésből a többi sírrablóval.

A két fiatal kénytelen együtt dolgozni, ha időben meg akarják fejteni a Halhatatlanok ősi templomának titkait és túlélni a halálos csapdákat. De minél többet tudnak meg a Halhatatlanokról, annál inkább tűnik ez az egész egy nagyobb terv részének, ami akár az emberi faj végét is jelentheti...

(saját fordítás)

Ezt a könyvet egyetlen egy okból olvastam el: mindenki az Indiana Joneshoz hasonlította. Aki ismer, az tudja, hogy mennyire imádom az összes Indiana Jones filmet (jó, a Végzet templománál nekem is rezgett a léc, az még nekem is túl fura), így amikor több helyről is hallottam, hogy full olyan a hangulata, túlságosan is izgatni kezdte ahhoz a fantáziám, hogy én ezt kihagyjam.

Mondjuk ebből a szempontból pofáraesés volt a dolog, mert attól eltekintve, hogy itt is felfedezősdit játszunk, nekem nem igazán jött át az a fajta hangulat. Ettől függetlenül viszont nem mondhatnám, hogy negatív élmény volt ez a könyv. Eleve, szerintem nincs elég klasszikus kaland sztorira épülő YA, mint amilyen ez is. Imádom ezeket a fajta történeteket, ahol ősi civilizációkat fedeznek fel, de közben csöbörből vödörbe zuhannak és repkednek a poénok, meg a mérgezett nyilak. A Múmia filmeket (a régit of course, arról az új förtelemről nem beszélünk) is ezért szeretem annyira. Szóval már csak emiatt is örülök, hogy belebotlottam ebbe a könyvbe, mert az alapszitu hasonlít. Ám az, hogy mindezt kihelyezték egy másik bolygóra és belekeverték ezt a földönkívülis bizniszt új hangulatot hozott magával.

“When we allow ourselves to explore, we discover destinations that were never on our map.”

A történetvezetésbe egyébként remekül bele lehetett zökkenni. A váltott szemszög is jól működött, főként azért, mert a két főszereplőnk, Jules és Mia gyökeresen máshogy látták a dolgokat, és a váltások is jó ritmusban történtek. Persze, ilyenkor mindig nyilvánvaló, hogy a két jómadár egymás mellett fog kikötni, de jó lett volna kicsit kevesebb instalove-val dolgozni, főleg hogy a helyzet alapján inkább azt várná az ember, hogy fújjanak egymásra. Mindenesetre ezt így utólag nézve megbocsátom nekik, ugyanis a második fele a könyvnek túl jól sikerült ahhoz, hogy ilyen apróságokon túlságosan fennakadjak. Mondom ezt úgy, hogy amúgy én ezt a könyvet egyszer félbehagytam, még februárban. Nem utáltam már akkor sem, de nem is szerettem, és volt, ami jobban érdekelt, így egyszerűen letettem, és csak tegnap vettem kézbe újból. Azt hiszem, mindent elmond az a tény, hogy egy nap alatt végigsöpörtem a maradék 150-200 oldalon.

A karakterek szerethetőek, de nem sokkal többek, mint amit a tartalom is elmond. Ott van Jules, a tudós zsenigyerek, aki mindenét feltette erre az útra, hogy megtudja a Halhatatlanok titkát, és tisztázza az apja nevét, a másik sarokban pedig Mia, egy piti kis tolvaj, akinek ez az egyetlen esélye arra, hogy megvásárolja a testvére szabadságát. De persze semmi nem megy a tervek szerint, ahogy ez már csak lenni szokott, és végül arra eszmélnek, hogy nyakig ülnek az alienkakiban mindketten, mert ez az egész sokkal nagyobb annál, mint amekkorának ők elsőre gondolták.

“What we had was all we'd ever have-we couldn't simply flee the world we were destroying to find another.”

A fordulatok főleg a könyv második felére korlátozódnak, ezért is pörgött az sokkal jobban, és bár a többségét előre ki lehetett találni, éppen ezért a brutális függővég se rázott meg olyan szinten, volt egy-két kisebb mozzanat, ami meglepett.A romantikus szál is az abszolút kiszámítható, semmi különös kategóriába tartozik, de miután alapból elég másodlagos szerepet tölt be, nincs is ezzel semmi baj, teljesen jól kiegészítette az elsődleges történéseket.

Alapvetően egy jó kis könyv volt ez, nem bántam meg, hogy időt szántam rá. Nem világmegváltó darab, de nyárra a strand és egy hideg cider mellé remek választás, főleg ha te is szereted az old school kalandfilmek történetvezetését, mert arra valóban emlékeztet egy kicsit, még ha hangulatában más is.

Értékelés: 4/5

5 ok, hogy miért kezdj bele a Winie Langton történeteibe

Vivien Holloway Winie Langton kisregény sorozata egyike azon könyveknek, amiket rettenetesen élvezek, viszont nehezen jönnek a szavak, mikor értékelés keretében próbálom megfogalmazni a gondolataimat. Az elsőről ugyan írtam egy rövidke szösszenetet, de azóta már a negyedik részt inhalálom be, és a többiről valahogy sehogy se sikerült. Így hát, úgy döntöttem, itt az ideje kipróbálni valami mást: ahelyett, hogy hagyományos értékelést kapnátok, inkább megkísérelem összefoglalni, mik az erősségei a sorozatnak, miért érdemes lekapni a polcról.

Vágjunk is bele!

1. Rendkívül pörgős!

Winie Langtonék háza táján mindig történik valami, az egyszer biztos, ami nem is annyira megdöbbentő, elvégre a hivatásos tolvajok nem élnek éppen nyugdíjas életet. Hosszából is adódóan, igazán gyors szösszenetekről van szó, így ha épp csak egy órád van, vagy valami lendületes, kalandos sztorira vágysz, ami nem akarja megváltani a világot, viszont kifejezetten szórakoztató, akkor ez a sorozat tökéletes választás. Fair warning: akadnak függővégek, szóval megéri beszerezni a folytatást, mielőtt nekiugranál, főleg a második résznek.

2. Szerethető karakterek

A Langton család halálosan szórakoztató, és pont olyan zűrös mint bármely nagyobbacska família, csak itt azért szidnak meg, ha fegyvert teszel az asztalra, a nagymama pedig úgy tud csalni kártyán, mint senki más. Garantálom, hogy villámsebességgel megkedveled majd az összes Langtont!

Tudtam-e, hogy a Langton család teljesen őrült? Hogyne, természetesen tisztában voltam vele – elég csak öt percet eltölteni Winie-vel, hogy az ember tudja, mire számítson azoktól, akik ilyenné nevelték ezt a lányt.

/Vivien Holloway: A hóhér kötele/ 

3.  Steampunk, de csak módjával

A történet az ötödik világégés utáni posztapokaliptikus New Yorkba kalauzol el minket, ami erős steampunk vibe-ot áraszt magából, de egyáltalán nem az a hardcore gőzgépes tudományos humbug, amitől leolvad az ember agya. Én a magam részéről imádom a steampunkot, de aki esetleg idegenkedne a műfajtól, annak ez tökéletes választás! Épp csak annyit kapunk belőle, hogy megteremtse a hangulatot, de abszolút emészthető azok számára is, akik még életükben nem olvastak steampunkot.

forrás: instagram

4. A romantika abszolút mellékvágány, és ez teljesen rendben van

Néha üdítő olyan könyveket olvasni, ami tele van emberi kapcsolatokkal, kalanddal és humorral, de nem a romantika a fő csapásirány, hanem inkább a család, a barátok, az összetartás. Pontosan ezért, mindenki számára élvezhető kis sorozat, ami lelazít és megnevettet. Persze, itt-ott megcsillan egy kis kémia a szereplők között, ami találgatásra adhat okot, szóval még nem kizárt, hogy lesz benne részünk, de csak módjával. Winie túl gyakorlatias a túlzott nyáladzáshoz, és különben is előbb törné el a delikvens orrát.

Apám alaposan belém nevelte, hogy először üssek, aztán kérdezzek. Eddig bevált.

/Vivien Holloway: Tolvajok kézikönyve/ 

5. Nagyon-nagyon vicces!

Ha ez nem lett volna az előzőekből nyilvánvaló, a sorozat egyáltalán nem veszi komolyan magát! Hiába játszódik egy disztópikus steampunk világban, a hangulat meglepően könnyed, és csak úgy repkednek a poénok és a beszólások.

– Apa azt mondta, nem hagytad, hogy lelője Willt.
Anyám csak legyintett.
– Sejtettem hogy elpanaszolta.

/Vivien Holloway:  A hóhér kötele/

Nos, ennyi lett volna az én kis röpke összefoglalóm azt illetően, hogy miért is érdemes belekezdeni a Winie Langton történetekbe. Ti olvastátok már valamelyiket? A magam részéről, nekem még a Mechanikus farkas hátravan, illetve az írónő többi könyvéhez sem volt szerencsém, de mindenképp várólistásak, mert nagyon fekszik a stílusa.

Na, hess, tessék Winie Langtont olvasni és jókat kacarászni!

Philip Pullman: Az arany iránytű

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 392

Lyra Belacqa kalandvágyó, fékezhetetlen kislány. Miután szülei meghalnak, nagybátyja a Jordan-kollégium tudósainak gondjaira bízza. Lyra a kollégium Mesterétől titokzatos tárgyat kap, az aletiométert, s ezzel kezdetét veszi egy rendkívüli utazás, mely a messzi északra vezet ahol boszorkányok és harcos jegesmedvék vívják csatáikat. Lyra küldetése nem pusztán a saját világára jár mérhetetlen következményekkel, de a párhuzamos világok sorsát is meghatározza, melyeknek létezéséről nem is tudunk…

Évek óta tervezem újraolvasni ezt a klasszikust, de egészen addig halogattam, ameddig ki nem derült a fantasztikus hír, miszerint Philip Pullman végre, így több mint húsz év után, tovább fűzi a mesét, és újra bepillantást kapunk Lyra Belacqua lenyűgöző világába. Bizony, én is azok közé tartozom, akik az Úr sötét anyagain nőttek fel. A kissé már viharvert, megsárgult lapú, megtört gerincű trilógiám idén tíz éve került a polcokra, amibe már csak belegondolni is megdöbbentő. Egyrészről, hogy ennyi idő eltelt, másrészről, hogy én ezt 11-12 évesen olvastam és annyira imádtam, hogy aztán még 2-3-szor lecsúszott gyors egymásutánban.

Számomra abszolút lehetetlen erről a könyvről, vagy a sorozatról, vagy úgy általában Philip Pullman munkásságáról elfogulatlanul nyilatkozni, így meg sem próbálom. Kevés trilógiát dédelgetek ennyire közel a szívemhez, de talán nem hatalmas túlzás azt állítani, hogy alapjaiban formálta azt, akivé váltam, így ez egyáltalán nem is meglepő. Ez volt az első könyv, amin emlékszem, hogy sírtam. Hamarabb rákattantam, mint a Harry Potterre (amitől évekig féltem, mert az első filmből csak a sikító könyv maradt meg, amit Harry kinyit a könyvtárban, így legközelebb negyedikes koromban merészkedtem a közelébe a sorozatnak xD). Arra már nem mernék megesküdni, hogy az első fantasy is volt, ami könyv formátumban a kezembe került - másik tippem az Eragon, nagyjából ugyanezekben az években repültem azon is keresztül - de tagadhatatlan, hogy nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ennyire hozzáragadtam ehhez a műfajhoz a későbbiekben.

Hogy tartottam-e attól, hogy így felnőtt fejjel nem fog annyira tetszeni? Érdekes, de meg sem fordult a fejemben egészen addig, ameddig Horsegirl molyon meg nem kérdezte tőlem. És bár mindenképpen kicsit más szemmel olvastam ezúttal, mint anno 12 évesen, örömmel jelenthetem ki: ez a könyv még mindig zseniális, még mindig csodálatos, és még mindig olyan egyedülálló a hangulata, mint régen.

Viszont így huszonkét éves fejjel rácsodálkoztam, hogy valójában mennyire sötét is ez a történet. A képzelet, a csodák, a meseszerű kalandok mellé élesen megfogalmazott valláskritika, halál, emberi kegyetlenség társul. Ha nem tudnám saját tapasztalatból, mennyire imádtam én ezt régen, nem biztos, hogy bátran merném ajánlani annak a korosztálynak, amit elméletben megcéloz a besorolása, azaz a middle grade. 

Valahol odakint van a Por, a halál, a bűn, a nyomorúság, a világ minden romboló erejének az eredete. Az ember akármit lát, menten le akarja rombolni. Ez az eredendő bűn, Lyra.

Persze, mint sok más MG könyv, ez is a határon billeg, főként, hogy láthatjuk benne Lyrát felnőni. Azonban miután ebben az első könyvben még ő is csak 12-13 éves körül van, így ez még határozottan a middle grade korosztályába tartozik. Talán ezért is van, hogy ez a könyv, ez az egész trilógia korra és nemre való tekintettel elvarázsolhat bárkit: nem romantizálja a képet, nem takarja el a történetben rejlő sötétséget, viszont közben olyan gyönyörű gondolatokat és tanulságokat fogalmaz meg, amik megragadnak az emberben, attól függetlenül, hogy épp mennyire ért egyet az egész vallásos konnotációjával, ami már csak abból is sejthető, hogy már az első oldalon John Milton: Az elveszett paradicsom című művéből idéz az író.

A csillagok élnek, gyermek. Odakint minden él, és mindennek magas rendű célja van! A világegyetem csupa-csupa szándék. Mindennek, ami történik, rendeltetése van. A te rendeltetésed, hogy erre emlékeztess.

A világfelépítés finomságai ebben a részben még csak éppen csak megcsillannak itt-ott. Az elsődleges fókusz, ami átöleli az egész trilógiát, és ami az újat is át fogja - nem semmiért A Por könyve a címe - az ez a rejtélyes anyag, a Por, ami áthatja az univerzumot. Minden konfliktusnak ez a forrása, elvégre a megmásíthatatlan tényeknél csak egy ijesztőbb létezik az emberiség számára: az ismeretlen. Az egyik legegyedibb elem, a daimónok létezése is természetesen a Porhoz kötődik. A daimón az ember lelkének egy darabja, ami állat formájában jár mellette. Gyerekkorban szabadon vált alakot, ám ahogy eljön a pubertáskor, és a gyermekből felnőtt lesz, a daimón állati alakja is megállapodik. Változatlanul imádom ezt az egész kialakított rendszert és a kulturális szokásokat, amiket a daimónok köré épített Pullman, például, hogy egy daimónt egy másik embernek megfogni abszolút tabu.

A főszereplő Lyra vakmerő nyughatatlansága és éles nyelve egy mélyen érző, megalkuvást nem ismerő szívet takar, amitől azonnal megkedveli az ember, és képtelen haragudni rá, bármit is művel. Az sem árt, hogy vág az esze, mint a borotva, így sosem érzi azt az olvasó, hogy a drága hősnő már megint le van maradva. Persze, ez a szüleit tekintve igazán nem nagy meglepetés, de mindig rácsodálkozom, Pullman mennyire fantasztikusan összeállította nemcsak Lyra karakterét, de mindenkiét. Egy MG könyvhöz képest elképesztő mélységgel rendelkeznek. Különösen igaz ez Lord Asrielre és Mrs. Coulterre, de nem maradhat említés nélkül a Jordan kollégium Mestere sem, aki pedig abszolút minimális szerepet kap, és ennek ellenére mégis nagyon igazinak érződik.

forrás: a szerző hivatalos oldala

A többi mellékszereplő is remekül meg van formálva, őket csak azért nem soroltam most hirtelen ide, mert ők igazából a következő két kötetben bomlanak ki. Itt is szerethetőek voltak, de a folytatásokban mutatkozik meg igazán, mire is képes Philip Pullman. Vonatkozik ez elsősorban Lee Scoresbyra és Iorekre, de mindenki rengeteget változik. Pullman nem arról híres, hogy kímélné a karaktereit, így előre fáj a szívem értük, hiszen bár a részletek talán már nem annyira élesek, azért élénken él az emlékezetemben, milyen szinten darabokra szedett ez a trilógia.

Persze nem hibátlan ez a könyv sem. Itt-ott bizony leül a sztori, elcsúszik a ritmizálás, és Lyra születésének körülményeire is kissé antiklimatikus úton derül fény, de számít ez bármit is összességében? Számomra nem. És persze, ez összefüggésben áll azzal, hogy minden, amit szeretek az olvasásban benne van ebben a trilógiában, de nem csak a gyógyíthatatlan elfogultságomról és a nosztalgiáról van szó. Őszintén úgy gondolom, hogy ha most kerülne először a kezembe, akkor se zavarnának túlzottan ezek a kisebb bökkenők az úton, mert a hangulat, a karakterek, a gondolkodnivaló, amit ad bőven kárpótol az esetlegesen unalmasabb részekért. 

Hogy a fináléról már ne is beszéljünk! Pontosan tudtam, hogy mi fog történni, és még így is elakadt a lélegzetem. Pullman mestere az utolsó mondatoknak. A második rész talán kicsit kilóg, mert annak az utolsó mondata most így kapásból nem rémlik, de annyi szent, hogy az első és az utolsó rész vége egyszerre inspiráló, szívszakasztó és pont annyira nyitott és lehetőségekkel teli, amennyire ez az egész világ, amit az író teremtett.

Ha ebből az ömlengésből nem lett volna nyilvánvaló, bátran merem ajánlani bárkinek, aki hajlandóságot érez rá! Lehet, hogy te nem leszel olyan szinten megszállott, lehet, hogy nem fog annyira feküdni, még az is lehet, hogy unni fogod. De az, hogy elgondolkodtat majd, azt garantálni tudom! Sokszor kérdezték tőlem, melyik lenne az a könyv, amit mindenkivel elolvastatnék, és én erre mindig azt felelem, hogy a kényszer kapásból elveszi legalább a fele élvezetet, másrészről meg annyira mások vagyunk, nehéz lenne olyat választani, ami tényleg mindenki számára releváns, élvezhető és érdekes. De talán az Úr sötét anyagai áll a legközelebb ahhoz, amit ilyen szinten univerzálisnak tartok. Ajánlom kislányoknak, hogy merjenek Lyrák lenni, fiúknak, hogy élvezhessék a kalandos északi sarkot a vad tatárokkal, felnőtteknek, hogy eltöprengjenek a filozófiai hátterén is az élvezet mellett, és gyermeklelkűeknek, akik mindig is páncélos medvén akartak lovagolni.

Riley E. Raines: Chloe, a titokzatos

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 200

Trizantonban kegyetlen háború dúl, amely nem kíméli a Ricofeld anyahajó legénységét sem. Egy napon új fejlesztésű, hatalmas és szörnyen bonyolult Humanoid harci gép érkezik a hajó hangárába, amelynek karbantartását a tizenöt éves Dionra bízzák. A gép „tartozékai” között szerepel Ethan, a legmogorvább sztárpilóta is, akivel az ifjú szerelő valaha találkozott. 

Dion soha nem látott kihívással néz szembe. Hogyan lesz képes megbirkózni azzal a feladattal, amelyre a műszaki személyzet nála tapasztaltabb tagjai sincsenek felkészülve? Hogyan fejthetné meg a fenséges robot titkait, ha egyszer nem mehet a pilótafülke közelébe? Mindennek a tetejébe Ethannel nem csak hogy képtelenség szót érteni, de még a gépére sem tud vigyázni. 

Trizanton pilótái a sorozat első kötetében egy távoli, forrongó világba repítenek, ahol a birodalmak között dúló, ádáz háborúban a káprázatos gépeknél csak a barátság értékesebb.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

A Trizanton pilótái első része egy újabb próbálkozásom gyümölcse a middle grade könyvek területén. Be kell valljam, nem vagyok hozzászokva a korosztályhoz, miután nálam a middle grade könyvek olvasása kimerült a nagy klasszikusokkal, mint például a Percy Jackson, az Úr sötét anyagai, vagy éppen a Harry Potter (amik aztán mind korosztályt ugrottak, miután a szereplők felnőttek a könyvek alatt.) Ha mégis a kezembe akad egy MG könyv, az valószínűleg azért van, mert vagy extra meseszerű, vagy extra sötét - legalábbis besorolásához képest. Tudom, fura, de hát az én ízlésem is kicsit eklektikus. Ez még csak nem is feltétlen szándékos, egyszerűen csak ritkán ragadnak meg az MG könyvek, és mindig azon kapom magam, hogy kérdésekkel bombázom a narratívát olvasás közben: de miért, de honnan, de mi a nagyobb konfliktus, hol vannak az erőviszonyok, kinek az érdeke ez, és miért bízzák az egészet három tizenegy évesre. Lehet, hogy ez megint csak az én fránya analitikus gondolkodásomnak az eredménye, de szeretem, ha elmagyarázzák nekem a dolgokat. Az, hogy ezt a célközönség számára mennyire lehet szórakoztatóvá tenni persze már egy megint másik problémakör, aminek a megítéléséhez valószínűleg egy tizenpár éves gyerkőcre lenne szükségünk, uncsihuginak pedig ahhoz még cseperednie kell, hogy kikérhessem a szakvéleményét, így egyelőre maradjunk ennyiben. 

Azt kell mondjam, hogy kisebb fennakadásaim ellenére azért nagyon élveztem olvasni a Chloe, a titokzatost. Ennek fő oka talán az lehetett, hogy maga a műfaj közel áll a szívemhez, főleg ez a verziója: mozgó katonai bázis, pilóták, vadászgépek, légi összecsapások, hangárok és az egész műszaki suskus. Az én bölcsész agyamnak aztán mágia is lehetne. Ne kérdezzétek miért, egyszerűen szeretem a hangulatát az ilyen sztoriknak. Igen gyakran ez ugyan azzal jár, hogy igencsak koncentrálni kell a zsargonra, illetve a technikai leírásokra, de miután a Chloe fiatal olvasóknak lett szánva, ezek kellően le lettek korlátozva, így rendkívül gyorsan olvashatóvá téve az amúgy is rövidke könyvet. Plusz pont, hogy így azok számára is élvezhető lesz, akik annyira nem mozognak otthonosan ebben a settingben.

Viszont, a már előre felvázolt kérdéseim csak nem hagytak nyugodni. Nyilvánvalóan háborús helyzet van, és nem most kezdődött, de mi az oka a konfliktusnak? Miért állnak hadban Shinaria birodalmával? Mi a tét? Na és mi van a többi országgal? Van egyáltalán többi ország?Na és mi van ezzel az országgal? Még az államformáját se tudjuk. Szó szerint semmit nem tudunk erről a világról, és hiányoltam egy kis kikerekítést, ha már egy ismeretlen univerzumba csöppentünk. Még ha Ethan és Dion nem is túl gyakran filozofálnak a külpolitikán, Amirez karakterén keresztül talán jót tett volna becsepegtetni egy kis kitekintést, legalább pár mondat erejéig, de ő is csak a saját nyűgjeire koncentrált.

A másik nagyobbacska problémám az volt, hogy sehol, de sehol nem volt még csak meg se említve, nem hogy megmagyarázva, hogy főhőseink mi a fészkes fenéért dolgoznak ilyen fiatalon a frontvonalon. Oké, hogy ez egy szép új világ, de például Ethan komolyan végez a katonai iskolával plusz a speciális kiképzéssel olyan korán, hogy alig tizennégy évesen már bőven löveti le magát az égből? Dion pedig szintén 13-14 évesen már befejezte az iskolát, a tanulási időt, és már a saját csapatát válogatja össze a szerelőállomáson. Én értem, hogy mindkét srác zseni, de kicsit megrökönyödve fogadtam, hogy sehol senki egyetlen egyszer se még csak megjegyzést se tesz arra, milyen fiatal mindkettő. Hogy ez most ott normális, vagy ezek ketten különleges esetek, vagy ilyenkor most mi van. És ha ez normális, akkor miért így alakult ki a társadalom? A közvélemény általában nem szeret gyerekeket háborúba küldeni, hacsak nem muszáj. Én értem, hogy middle grade, és had érezzék magukat királyságosnak a tizenéves kissrácok, de... egy kis magyarázat maybe? Lehet világot menteni pelenkásan is, csak legyen értelme.

A karakterek egyébként jópofák voltak, bár itt még el tudtam volna viselni egy kis kakaót, de tekintve, hogy sorozatkezdő kötet, így nem zavart annyira. A két főszereplő kapcsolata is bőven még alakulóban van, de már látszik, hogy remekül ki fogják egészíteni egymást, ha majd kicsit összecsiszolódnak. A mellékszereplők közül talán Tira volt a kedvencem, bár ez azért is lehetett, mert még őt ismerjük meg legjobban. Egyelőre a többség csak nagyon felületesen lett leskiccelve, megintcsak azt remélem, hogy ez a következő részekben majd tovább fog formálódni.

Maga a cselekmény nem túl bonyolult, igazán lényegretörő, de teljesen jól működik. Pörgős, rendesen átgondolt, de azért érdekes, így semmi esélyünk unatkozni. Talán a végső összecsapásban lehetett volna kicsit fokozni az izgalmakat, tekintve, hogy nem tesz jót az adrenalin löketnek, ha az olvasót szembeállítják azzal, hogy a másik oldal már jóval előbb úgy érzi, vesztésre állnak.

Összességében, egy abszolút szórakoztató kis könyvecskéhez volt szerencsém, bátran ajánlanám fiúknak, lányoknak egyaránt! Helyenként akadtak vele problémáim, de nem olyan rettenetesen nagyok, és a gördülékeny stílus, illetve a pörgős cselekmény aztán nem hagyta, hogy túl sokat töprengjek rajtuk. A Chloe a titokzatos endületes, könnyen olvasható első kötet, a második rész pedig hamarosan érkezik, Hecate, az engedetlen címmel!

Értékelés: 3,75/5

A. M. Aranth: A liliom kora

Kiadó: Főnix könyvműhely
Oldalszám: 140

A ​Város otthon, béke, biztonság.

Lily, amióta az eszét tudja, a Városban élt. A Város volt hazája, táplálója és élete. Egy nap azonban, amikor rejtélyes emberek rabolják el, rá kell döbbennie, hogy a mélyben a Város szörnyű titkokat rejt: az utcák kövei alatt, a dübörgő gőzgépeknél és kavargó csatornajáratoknál is mélyebben iszonyatos sötétség lapul, amellyel egyedül ő veheti fel a harcot.

Vincent mindent elvesztett. A lány, akiért az életét is odaadná, eltűnt. A nyomozás során a férfi mindennel és mindenkivel szembeszáll, hogy visszakaphassa – közben nem is sejti, hogy ellenségei már rég kivetették hálójukat, és minden lépés csak közelebb viszi a végzetéhez.

Közben megállíthatatlanul közeledik újév napja, egy új korszak hajnala, amikor a Város acél szíve lángra lobban és ünneplő embertömegek lepik el a ködlepte utcákat. És egyikük sem tudja, hogy közben éhes szempárok milliói, mint megannyi csillag pislognak a Városra a külső sötétségből.

Mert a Város már nem csak otthon és béke, hanem egy ősi, titkos háború frontvonala, amely egész világok sorsát dönti el.

Most megint legszívesebben rögtön a végéhez ugranék, úgy néz ki, A. M. Aranth könyveinél ez már lassan standard gyakorlat. Ugyanis az epilógus - legalábbis a számomra - egy masszív másfél csillagot rántott a könyvön. Egy szórakoztató, steampunkos, nyomozós kisregényből csinált egy érzelmi, idegi, és morális szinten is szétziláló WTF bombát, amitől nagyjából tíz percig csak meredten néztem magam elé. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Adott nekünk A város, ahol az emberek kasztokba osztva, szigorú keretek között élik mindennapjaikat, és látszólag mindenki ki van békülve ezzel a felállással. Persze, akad néhány Szabad, aki arról álmodozik, hogy majd vidékre költözik, és lesz egy kis házikója, távol a város zajától és koszától, de valahogy sose teszik meg, és csak beszélnek róla a kocsmákban, ahol aztán le is isszák magukat a sárga föld alá, mert miért ne. A Nemesek a gyártulajdonosok, a befektetők, a felső irányító réteg, ameddig a Bankárok a Város pénzügyeit intézik, habár még egyetlen Szabad se látott Bankárt soha életében. De ott vannak, a kerületükben, és végzik a dolgukat. A Mérnökök a spirituális vezetők és a tervezők is egyben, akik folytonos újításaikkal biztosítják a Város megfelelő működését és fennmaradását. Itt az érzelem és vágyakozás nélküli matematika és a fizika a vallás, a tökéletes egyensúly, az állandó status quo. Fegyelem, Rend, Éberség.

forrás

Nagyon tetszett a világfelépítés, számomra kétségtelenül a legerősebb pontja a kisregénynek az, ahogy a Város ki van találva, és ahogy az egész funkcionál, arról nem is beszélve, hogy mivé válik a végére. Habár elsőre rendkívül zavaros, főleg a vallás, ahogy haladunk előre a történetben, úgy tisztulnak le folyamatosan a részletek, és áll össze a kép. A zavart fokozza, hogy a fejezetek nem kronologikusak, hanem három különböző idősíkon esszázunk, ami három szereplőhöz tartozik: Lilyhez, Vincenthez és Gregorhoz. Főleg az elején, többször visszalapoztam, hogy megnézzem, mikor is játszódik az adott jelenet, mert egyszerűen nem állt össze a fejemben a dolog, de megintcsak, ahogy haladtunk előre, erre egyre kevésbé volt szükség. Még a fura időszámításukba is egészen belerázódtam.

Vincent nyomozása kifejezetten érdekes volt, főleg, amikor rendre ki akart menni a Városból, de valahogy sose jött össze neki. Annak ellenére, hogy mi pontosan tudtuk hol van és mit csinál Lily, Vincent frusztrációja és kétségbeesése meglepően könnyen átérezhető volt és fenntartotta a figyelmemet. Bár néhány fordulatot könnyen lehetett előre látni, főként annak köszönhetően, hogy a három idősík miatt egy csomó elejtett utalás hullott az ölünkbe, de ez csak arra szolgált, hogy azt hidd, hogy érted, miről van itt szó.

Egészen az epilógusig abban a hitben éltem, hogy ezt a történetet a már fentebb említett három főszereplő viszi előre. Az ő sorsuk a fókusz, az ő boldogságuk, kudarcuk, küzdésük a lényeg, és bár a Város fiktív falai mintha körülöttem is kezdtek volna szép lassan összenyomódni, próbáltam figyelmen kívül hagyni a fokozódó klausztrofób érzést, és rájuk koncentrálni, még akkor is, ha amúgy nem ők voltak a világ legkomplexebben összerakott egyedei. Pedig ott már leeshetett volna. 

Itt egy rendkívül rétegelt világ, viszonylag egyszerű, bár éppen könnyen kedvelhető szereplőkkel. Valami nem stimmel, nem? Nem? Úgy gondoltam, nem. Mert hát, mégiscsak össz-vissz 140 oldalról beszélünk, nincs túl sok hely itt mélységes karakterdrámára, meg finom ábrázolásokra. Sajnos én is hajlamos vagyok elfelejteni, hogy ha irodalomról van szó, tényleg nem a méret a lényeg. Sokszor a legrövidebb művek vágnak az elevenedbe a legjobban, főleg, ha működik a csattanó. Hát, itt működött.

Olvassátok el, gyerekek! Rövidke, de jesszusom, megéri!

Most viszont SPOILER következik. Így, ha nem olvastad A liliom korát, akkor sipirc, told le, és utána gyere vissza, mert hidd el, ezt nem akarod lelőni magadnak!

.

.

.

Mire vársz még? HESS!

Tikk-takk, tikk-takk, miért vagy még itt???

.

.

.

Utolsó figyelmeztetés.

.

.

.

Te tudod, öregem.

Nah, a vége. Remélem, azért vagy itt, mert Te már tudod, mi vágott így földhöz. Az utolsó fejezet még úgy is teljesen hülyére vett, hogy Zsebi előre figyelmeztetett: a vége nagyot szól. De így is elhittem. Hittem az eltúlzott, kissé szükségtelenül nyálas happy endben, amin egyébként húztam is a számat, mert annyira erős kontrasztban volt az addigi hangulattal, hogy egyszerre úgy éreztem, mögém lopózott egy csillámpóni, és nyakon okádott csillámporral. Tudhattam volna, hogy soha semmi nem ennyire egyszerű, hogy a happy endnek bizony ára van. 

Egyik pillanatban még a Városban voltam Lilyvel és Vincenttel, szorítottam nekik, hogy sikerüljön, hogy elkezdődjön az új kor, a Liliom kora. Hogy végre valahogyan feloldódjon az a bezártság érzettel megfűszerezett paranoia, ami egyre csak növekedett és növekedett, és végre legyen valami nagy bumm, ami megrázza az egészet, és elolszik ez az érzés. Lett, csak nem úgy, ahogy én gondoltam.

Vártam, hogy kitáguljon a világ, és kilépjünk a falak mögül. Mert az lehetetlen, hogy abszolúte semmi ne legyen a falakon kívül. Valami mindig van. És aztán ott volt az Epilógus, ami kirántott a Városból és megmutatta azt a világot, amit a Próféta védelmezett. A miénket. És az év 1914.

A kíméletlen igazság ott volt, talált, süllyedt. Egy világ boldogságáért a másik fizetett, és ez továbbra is így maradt, épp csak a mérleg billent át egyik oldalról a másikra. Ahhoz, hogy beköszönthessen a Városban a Liliom kora, a Földön be kellett hogy köszöntsön a világháború. Az elképedést düh követte, majd bűntudat. Persze, mindez csak fikció, de nagyon is igazi gondolatokat vág az arcodba, amit emészteni kell. Egy pillanatig igenis nehezteltem Lilyékre, pedig három oldallal ezelőtt még nekik szurkoltam. De hiszen akkor még szó sem volt arról, hogy a mi világunk fizet az ő happy endjükért. Hirtelen valósnak és személyesnek érződött az egész, ami teljesen váratlanul ért. Kijózanító volt az élmény: nemrég még teljesen ki voltam békülve a döntéseikkel. Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyükben. Egészen addig, ameddig meg nem láttuk az érme másik oldalát, ameddig a Föld be nem került a képbe. Ameddig nem az I. és II. világháború, vagy akár a mai világpolitikai helyzet volt a boldogságuk ára. Eredetmítosz a világháborúhoz. Ezt tényleg nem láttam előre. Bravó, Peti! Jól kicsesztél a lelki világommal.