Marjorie Liu & Sana Takeda: Monstress - Fenevad 1. Ébredés

Kiadó: Fumax

Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 216

FARKASVÉRŰ ​MAIKÁT SZÖRNYETEGNEK CSÚFOLJÁK… 

ÉS NEM IS ÁLLNAK MESSZE A VALÓSÁGTÓL.

A világot felforgatta a szörnyű háború, amit az emberek gyűlölt ellenségeik, az arkánok ellen vívtak. Maika nem csak a fél karját, de szabadságát is elvesztette a harcokban, rabszolgaként adják el Zamora boszorkányainak, akik az arkánok véréből nyerik erejüket. Azt azonban még a nagyhatalmú mágusnők sem tudják, hogy a lány testében egy ősi, kozmikus erejű, éhező fenevad szunnyad, amely csak az alkalomra vár, hogy kitörhessen…

A MONSTRESS – FENEVAD az utóbbi évek egyik legnagyobb fantasy szenzációja, amely egyszerre lopta be magát a képregényolvasók és a fantasy-rajongók szívébe. Marjorie Liu és Sana Takeda sorozata hihetetlen díjesőt söpört be: többek között kétszeres British Fantasy-, ötszörös Eisner- háromszoros Hugo- és Harvey-díjjal jutalmazták, de a Washington Post mellett a Newsweek és az Entertainment Weekly is többször az év legjobb könyvének választotta.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Fumax kiadónak!

Én leszek az első, aki elismeri, hogy amennyire megszállottja vagyok mindenféle fanartnak és illusztrációnak, ahhoz képest rettentő ritkán olvasok képregényeket. Nézegetni imádom őket, de valahogy különös koncentrációt igényel számomra egyszerre a képre és a szövegre is figyelni úgy, hogy a kíváncsi kis szemem ne ugorjon azonnal 3 képsorral odébb, pláne ha épp nagyon tudni akarom, mi fog történni.

Emiatt tök sokáig kerültem is a képregényeket, de mostanság nagyon rám jött a kísérletezhetnék ezzel a műfajjal. A Sagával kezdtem, amit imádtam, és a Monstresst is nézegettem már egy jó ideje, mert... most ezt ugye nem kell magyarázni? HÁT LÁTTÁTOK TI AZT A BORÍTÓT??? És ez nem csak a szokásos coverwhore énem kitörése, hiszen a képregények esetében a borító nagyon sok mindent elárul a belsőről, hiszen a rajzoló művész stílusát képviseli. Amit ezzel mondani akarok: nem csalás, nem ámítás, a Monstress belülről is pont ilyen könnyfakasztóan gyönyörűen van megrajzolva, csodás színekkel és elegáns vonalvezetéssel. Néhol egyenesen vízfesték jellege van az árnyalatok egybefolyásának. A szöveget szintén nagyon könnyű volt követni. Nem tudom, csak én vagyok-e agyilag zokni, de korábbi képregényes kísérleteimnél többször előfordult velem, hogy összezavarodtam, melyik szövegbuborék következik. Így belegondolva, ez valószínűleg az én nyomorom, de itt nem volt ilyen problémám! És garantálom, hogy nem nálam fejlődött ki hirtelen a spidey sense, ami képregény olvasáshoz szükségeltetik. Inkább az a helyzet, hogy itt annyira egyértelművé tették a helyzetet, hogy még én sem voltam képes benézni.

A történet Maika szemszögéből bontakozik ki, a rabszolgavásártól indulva egyenesen az események sűrűjébe dobnak minket, és onnan ismerjük meg a világot, illetve hogy Maika hogy keveredett a jelenlegi helyzetébe - megsúgom, nem csak úgy véletlenül.

A világépítés is ennek van alárendelve, ami teljesen rendben is van, hiszen Maika az egyik legfontosabb elem a világ főkonfliktusában is. Bár a leányzó karaktere nem kifejezetten a klasszikus hős archetípusát idézi, a helyzet amiben van abszolút jellegzetes: ő a saját problémájával van elfoglalva, de mindenki más számára nyilvánvaló, hogy ő a tengely, aki majd meghatározza, merre fordul a történelem kereke. Az már más kérdés, hogy ez a tengely egy félkarú tizenhét éves lány, aki tele van keserűséggel és dühvel. Ez a nyersesség ami a karakteréből árad fantasztikusan igazivá tette őt. A történetben szinte mindenki állatként és/vagy eszközként kezeli őt, de a zseniálisan hatékony karakterépítésnek köszönhetően, az olvasó sosem esik bele ebbe a kategóriába.

Maika a főszereplő, és őt ismerjük meg a legjobban, ám ez nem azt jelenti, hogy a megannyi érdekes karakter nem kapná meg az őt megillető figyelmet. Lady Atena különösen megragadta a figyelmemet, főként mert a könyv végére érve nem teljesen egyértelmű, ő hol helyezkedik el ebben a gigantikus sakkjátszmában. Ren, a költő macska karaktere - nem vicc, a macskák itt kb. professzorok - szintén nagyon bejött, bár ő főként a száraz, szarkasztikus dumája miatt. Kippa meg egyszerűen cuki volt, már az is ahogy meg van rajzolva, pufi arccal és hatalmas szemekkel. Hát meg lehet zabálni (nem szó szerint!!! Ennél a sztorinál ezt se árt pontosítani. Kicsit túlteng a kannibalizmus.)

A világ több szempontból is rendkívül érdekesnek bizonyult. Először is, hogy hiába a tradicionális fantasy elemek és a mágia, jelen van a fejlett technológia is bizonyos villanásokban, ami egy szokatlanul izgalmas kettősséget kölcsönöz. Egyfelől ősi istenekről és arkánokról beszélgetnek, a főhős karjából meg egy csupaszem szörnyeteg tör elő rendszeresen, ami leginkább a japán mondavilágban lenne otthon, másfelől meg Maika az anyjáról készült fényképet szorongatja. FÉNYKÉPET. Bevallom, rettentően tetszett ez a mix, különösen azért, mert amikor olyan fantasykat olvasunk, ahol a Monstresshez hasonlóan két nép öli egymást valami okból kifolyólag, minden olyan kellemesen távoli. Persze, érezzük a párhuzamokat, de olyan meseszerű az egész. Az ilyen apróságok, mint egy fénykép létezése valahogy testközelbe rántotta a történetet.

A másik, ami azonnal feltűnt, hogy túlnyomó többségben, és főleg fontos hatalmi pozíciókban szinte csak női karaktereket találtunk. Sőt. Utóbbiban konkrétan csak nők voltak. A legfontosabb férfi karakter aki eszembe jut is csak egy testőrkapitány volt, aki parancsot hajtott végre az esetek többségében. Miután a fantasykban gyakran jellemző a férfi karakterek hangsúlyossága, mind mennyiségben, mind ami a kulcsfontosságú szerepeket illeti, üdítő volt kickass női karakterekkel találkozni, még akkor is, ha erkölcsileg igencsak megkérdőjelezhető volt a jelleme szinte az összesnek. Sőt. Ez csak még jobbá tette az egészet! Bonyolult, árnyalt, erős nők egész garmadáját kapjuk, egymásnak feszülő érdekekkel és hatalomvággyal. ÉLJEN! 

Összességében, ennek a képregénynek az olvasása igazán egyedi élményt nyújtott! Imádtam a hangulatát az egésznek, Sana Takeda egészen elképesztő munkát végzett az illusztrálással, és bár a történet illetve a világ maga meglehetősen sötét, a nehéz témák, amik felmerültek - úgy mint rabszolgaság, bántalmazás, háború - mind remekül voltak kezelve. Egyszerre letehetetlenül izgalmas és gondolatébresztő, árnyalt karakterekkel és fordulatos cselekménnyel, a Monstress teljesen levett a lábamról! Alig várom a folytatást!

Színezők és orgyilkosok újratöltve

Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 96

Tele szemkápráztató rajzokkal az Assassin’s Creed játékokból! Ez a gyönyörű színezőkönyv olyan ikonikus jelenetek tartalmaz, mint amikor Ezio Leonardo da Vinci repülő szerkezetében cikázik Velence egén, Connor száguld a függetlenségi háború csatamezein, vagy Altaïr bizalomugrása egy várfalról. A kötet rengeteg mintát, képet és ábrát vonultat fel a történelemből, amelyek csak arra várnak, hogy az olvasó megtöltse őket színekkel és élettel.

Megénekeltem én már a kalandjaimat és az elsődleges tapasztalataimat Benővel (adtam egy kollektív nevet az assassinoknak, mert amúgy halvány lila ibolyám sincs róla, hogy melyik-melyik, prológusos bloggertársaimnak meg annyira tetszett, hogy azóta is így emlegetjük őket), tehát ha arra vagy kíváncsi, mit szólok a színezőhöz, milyenek a lineartok, kiknek ajánlanám, plusz a két első próbálkozásomat, akkor csekkold az első bejegyzésemet itt.

Ez inkább egy update-ként szolgál, ugyanis mostanság megint elővettem és be is fejeztem egy újabb képet, így gondoltam megmutatom nektek a végeredményt, illetve válaszolnék egyúttal azokra a kérdésekre, amiket nekem szoktak szegezni a színezés kisebb trükkjeivel kapcsolatban. Úgyhogy ha ilyesmik érdekelnek, maradj velünk! (velem és Benővel ;))

Először is, frizbis Benő után bemutatnám nekteeek.... fürdőköpenyes Benőt!

Nagyon szerettem ezt a képet pingálni, tökéletes foglalatosság volt sorozatnézés, illetve hangoskönyvek hallgatása mellé, mert nem vonta el a figyelmemet róluk, de közben mégis lefoglalta a kezemet, ami nálam mindig probléma, ha valami passzív tevékenységet végzek, pl. filmezés vagy hallgatás (akár zene, akár más).

work in progress

 A színezőkben az a jó, hogy nem igazán lehet őket elrontani. Többszörösen igaz ez, ha rétegekben gondolkodunk. Magyarán nem kell megelégedni egyetlen árnyalattal, én szinte az összes részletnél minimum hármat használtam, de inkább négyet, ami élénkebbé teszi a végeredményt, és lefed gyakorlatilag bármilyen hibát. Például Benő fürdőköpenyének első rétege világoskék volt, majd fokozatosan vittem rá a sötétebb kékeket, majd a lilát, végül pedig a feketét. A háztető esetében is világosszürkéről indultunk, majd erre ment rá a sötétkék, végül a fekete.

Ha mélyíteni szeretnéd az árnyékokat, bátran használj fekete zseléstollat! Ezt a trükköt nekem is So-So tanította. A kabáton a gyűrődések árnyéka mind zseléstollal van kiemelve, ahogy a házakon a sötétebb szélek és beugrók is. Csak húzz egy keveset a kiindulóponthoz, majd maszatold el az ujjaddal a színezés irányával párhuzamosan.

Ja, ha már irány. Ha nem szeretnéd, hogy tigriscsíkos legyen a végeredmény, javasolnám az apróbb, körkörös mozdulatokat a függőleges vagy vízszintes satírozás helyett. Kevésbé fárasztó amúgy is, és sokkal egységesebb a végeredmény. Még ha egy bizonyos irányba is haladsz, miközben viszed fel a színt, körökkel érdemesebb operálni vonalak helyett. Illetve mire nem jó a fehér ceruza: nem csak a fénypontokra tökéletes, de arra is, hogy el szeretnéd simítani a ceruza által hagyott textúrát (azokat a fránya kis fehér szemcséket, you know). Bár meg kell jegyeznem, hogy ez elsődlegesen világosabb árnyalatokon működik. Viszont a sötéteknél nem is szokott probléma lenni, legalábbis nálam, mert 3-4 rétegnyi szín tökéletesen lefedi a papírt. Minden másra ott a Mastercard.

Végül, de nem utolsó sorban pedig... türelem rózsát terem. Így elszórakozgatni egy-egy képpel elég babramunka, éppen ezért használom inkább afféle pótcselekvésnek, semmint hogy konkrétan leüljek, hogy akkor én most színezni fogok. Nem kell rágörcsölni, nem tanulmányrajz ez. A lényeg az, hogy érezd jól magad, miközben csinálod: leld örömed a színekben, az árnyékokban, és az alkotás örömében. Ami így nagyon nyálasan hangzik, de alapvetően tényleg ez a lényeg. Nem hiába relaxálásra találták ki ezeket a könyvecskéket. Bár könyvnek nevezni az én példányomat már erős túlzás, ugyanis totálisan elengedett a ragasztó, de annyira nem is bánom, mert így kényelmesebb színezni is.

Úgyhogy hajrá, színezzetek ti is Benőket (vagy ami a kicsi szívetek vágya)!

A könyvet még egyszer köszönöm szépen a Fumax kiadónak.

Andy Weir: Artemis

Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 318

Jazz ​Bashara bűnöző.

Vagy valami olyasmi. Az élet ugyanis elég kemény Artemisen, a Hold első és egyetlen városában, hacsak nem vagy gazdag turista vagy excentrikus milliárdos. Némi ártalmatlan, de tiltott áru becsempészése nem eget verő bűn, ugyebár? Főleg, ha különböző adósságokat kell törlesztened, mivel a hordári munkádért kapott fizetés a lakbért is alig fedezi.

A dolgok akkor kezdenek megváltozni, amikor Jazznek páratlan lehetősége adódik a tökéletes bűntény elkövetésére, amely akkora nyereséggel kecsegtet, hogy képtelenség lenne visszautasítani. A lehetetlen végrehajtása azonban még csak a kezdet: ráébred, hogy egyenesen egy összeesküvés kellős közepébe csöppent, amelynek célja nem kevesebb, mint átvenni a hatalmat egész Artemis fölött.

Ha pedig túl akarja élni, bele kell mennie élete legbrutálisabb játszmájába, olyan tétekkel, amelyek már egyáltalán nincsenek az ínyére.

A marsi sikerlista-vezető szerzője, Andy Weir újabb lenyűgöző főszereplőt alkotott, Jazz történetét pedig a rá jellemző humorral és tudományos alapossággal írta meg. Az Artemis filmes jogai már a könyv bejelentésének napján elkeltek, a 20th Century Fox és a New Regency máris dolgozik az adaptáción.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Fumax kiadónak!

Azóta a radaromon van ez a könyv, hogy elterjedtek a hírek a megjelenéséről. Miután A marsi olyan kellemes meglepetés volt anno 2015-ben, egyértelmű volt számomra, hogy a közben beérkező erősen vegyes vélemények ellenére is teszek egy próbát az Artemisszel. Az elhatározás megvolt, de azért nem mondom, hogy félelem nélkül kezdtem neki ennek a sztorinak. Lehet, segített, hogy a negatív kritikák már előzetesen lerángatták az elvárásaimat az égből, én ugyanis kellemesen meglepődtem. A dologhoz hozzátartozik, hogy félig olvastam, félig pedig az angol hangoskönyvet hallgattam Rosario Dawson előadásában, aki valami zseniális munkát végzett! Szóval, ha angol hangoskönyvet kerestek... az Artemis tökéletes választás! Komolyan. Az már csak hab a tortán, hogy Rosario egy az egyben úgy néz ki, ahogy én Jazzt elképzeltem.

Gyerekek, hát ez nem volt rossz!

Nem azt mondom, hogy megváltotta a világomat, de lekötötte a figyelmemet és helyenként csak úgy hirtelen meglepett egy-egy poénnal, amitől önkéntelenül is kicsúszott egy-egy vihogás a számon. Na, de kezdjük az elejéről.

Weirnek nagyon megy a sci-fi világfelépítés, azon egyszerű oknál fogva, hogy tudja, miről beszél. Én mondjuk full laikus vagyok, tehát lehet, hogy a műszaki beállítottságú egyedek nem így fognak vélekedni, de a magam részéről egyszer se kellett megállnom megkérdezni, hogy mi a jó isten folyik itt, mert ennek így semmi értelme. Maga az Artemis mint város a holdon tök jól működött, a létezés szabályait pedig sikerült logikus és közérthető módon elmagyaráznia az írónak.

Ami a főszereplőt illeti, Jazz Bashara az elején rohadtmód idegesített. Erőltetettnek éreztem a lazáskodó stílusát, meg a mindenre sz*rok életfilozófiáját, és kissé lerágott csontnak tűnt megint az apakomplexussal előhozakodni. De! Úgy nagyjából az első nyolcvan oldal után mindennek ellenére elkezdtem megkedvelni. Nem tudom, hogy csak én szoktam hozzá a stílusához, vagy a poénjai lettek jobbak, de a végére egészen megenyhültem vele szemben és már nem irritált a személyisége olyan elemi szinten. Meg azért azt is illik itt megjegyezni, hogy legalább van önkritikája a csajnak, amit tulajdonképpen becsültem benne. Elég szilárd volt a saját értékrendje ahhoz, hogy ne legyen olyan hatalmas morális konfliktus abból a tényből, hogy Jazzt nem igazán izgatják a törvények - még az a kevés se, ami Artemist összetartja.

A karakterekről egyébként úgy összességében elmondható, hogy habár nem voltak lövészárok mélységűek, de miután ez egy cselekményközpontú könyv, ez annyira nem is zavart. Svoboda, az ukrán csávó például nekem egy az egyben Scotty volt a Star Trekből (az újból, ahol Simon Pegg alakítja), egy kicsivel fiatalabb kiadásban és jobb hajjal, ami már csak azért is vicces, mert még emlegették is a sorozatot. Néha előfordul, hogy beugrik egy ilyen asszociáció, és aztán nem tudok megszabadulni a gondolattól, és így voltam vele itt is.

A cselekmény kellemesen pörgött, a második felére kifejezetten érdekes lett, és bár a végén volt egy kisebb WTF momentumom, amiről még mindig nem tudom eldönteni, hogy most hogyan is érzek vele kapcsolatban, de ezen túlmenően tök oké volt. Helyenként egy kis öniróniát illetve parodisztikus hangulatot véltem felfedezni, de lehet, hogy ezt csak én éreztem így. Pl. amikor kedvenc kínai csávónk még arra az öt perc élet-halál harcra se hagyta abba a picsogását, és végig ott rinyált. Kicsit olyan volt, mint a Katasztrófafilmet nézni: fáj, de azért önkéntelenül is röhögsz közben.

Az a helyzet, hogy sajnáltam egy kicsit ezt a könyvet, mert alapból vesztes helyzetből indult: ha ez lett volna Weir első könyve, fele ennyien nem köpködtek volna rá. De hát ott van neki A marsi nagytesónak. Az Artemis a sci-fi Ron Weasleyje: az elődje már a csillagokat is lehozta az égről és kipipálta az összes dobozt, amit ki lehetett, ezek után pedig igen nehéz színre lépni és nem lebőgni. Mindenki A marsit akarta újra olvasni, de úgy, hogy közben más legyen, meg újszerű, de ne túlságosan, csak épp annyira, hogy megint leessen mindenkinek a zoknija tőle.

Az a nagy büdös helyzet, hogy ez nem A marsi. Persze, a humor hasonló, és ez is az űrben játszódik, de az Artemis totál más tál tészta. És őszintén, ha kicsit megpróbáljuk kiverni a fejünkből a big brothert, és önmagában csak az Artemisre fókuszálni, ez egy tök szórakoztató, gyorsan olvasható, kalandos könyvecske, amivel szuperül el lehet lenni. Én legalábbis szerettem olvasni, egy percig se unatkoztam, és többször is hangosan felnevettem. Tudom ajánlani!

Értékelés: 4/5

Orgyilkosok és színezők

Kiadó: Fumax

Oldalszám: 96

Tele szemkápráztató rajzokkal az Assassin’s Creed játékokból! Ez a gyönyörű színezőkönyv olyan ikonikus jelenetek tartalmaz, mint amikor Ezio Leonardo da Vinci repülő szerkezetében cikázik Velence egén, Connor száguld a függetlenségi háború csatamezein, vagy Altaïr bizalomugrása egy várfalról. A kötet rengeteg mintát, képet és ábrát vonultat fel a történelemből, amelyek csak arra várnak, hogy az olvasó megtöltse őket színekkel és élettel.

Bevallom őszintén, amióta a felnőtt színezők megjelentek a színen, azóta azon agyalok, hogy bizony nekem is be kéne szereznem egyet, és elszínezgetni, amikor felforr az agyvizem, hátha zenebb leszek tőle legalább egy katicabokányival, és nem kezdek el üvölteni a Keats honlappal (itteni Neptun, és legalább olyan jó a humora). Ezúttal ugyanis teljesen meg tudtam érteni a hype-ot, ami a színezők körül zajlott. Kicsit talán átestek a ló másik oldalára, de én úgy vagyok vele, hogy ha már az ember le akar lazulni, inkább ez, mint a heroin. Ugyanis nekem a színezés, és úgy általában a rajzolás erről szól: ameddig a vonalakra koncentrálok, addig eltűnik a világ, és néha bizony nagyon szüksége van erre az ember lányának. Ha bővebben érdekelnek a színezők pozitív hatásai, Cersei egy cikk keretében megemlékezett róla.

Szóval elég biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb a kezembe akad egy ilyen kis könyvecske, csak épp arra nem számítottam, hogy ez lesz az. A Kreatív hét, amit a Prológuson tartunk éppen most - katt ide a részletekért, illetve a szuper nyereményjátékért - pont kapóra jött, ugyanis így nem tudtam tovább halogatni a dolgot. Tudjátok, milyen vagyok. (Hacsak nem most jártok itt először. Ez esetben: halihó, itt a halogatás koronázatlan királynője klimpírozik.)

akadnak benne londoni jelenetek, így úgy döntöttem megsétáltatom az új drágaszágot a Trafalgar téren.
Háttérben a National Gallery épülete látható.

És hogy miért nem számítottam pont erre a színezőre? Töredelmesen bevallom, halvány lila ibolyám sincs az Assassin's Creed világáról. Jó, ez így nem teljesen igaz, de határozottan a laikusak táborába tartozom. A filmhez még nem volt szerencsém, a játékkal sose játszottam (megrekedtem a Sims szintjén, igen sajnálatos módon, és momentán nincs időm művelődni), a könyveket pedig eddig csak nézegettem, megállapítva, hogy igen badass borítójuk van. Hogy honnan dereng mégis némi balladai homály? DeviantArtról! Megszállottan imádom a képi világát az Assassin's Creednek, hiszen egyszerűen gyönyörű! És amit néhány művész kreál... egészen csodálatosak. Komolyan, csak menjetek fel az oldalra és üssétek be a keresőbe. Egészen elképesztő!

Először átpörgetve a színezőt egy kicsit azért megszeppentem. Ha rajzolok, szénnel vagy grafittal dolgozok, nem színessel, eltekintve néhány meddő kísérlettől. Rég volt bármi más a kezemben, mint sok b-s ceruza/ puha szén. Ez a színező pedig gyönyörűségesen meg volt rajzolva. Mármint... tessék ránézni ezekre a részletes lineartokra:

Viszonylag sok az emberábrázolás és a mozgalmas jelenetek, de bőven találunk városlátképet, és fegyvereket is. Nagyon szépen össze lettek válogatva a képek, hogy mindenki találjon valami számára érdekeset. Én mindenesetre elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretnek embert és/vagy városrészletet színezni, és nem bánják az extrém részletességet. A grafikák rendkívül igényesek, és ennél fogva kidolgozottak is, ami mindenképpen több munkát ró a vállalkozó színezőre. Én ezt kifejezetten élveztem, szeretem a kihívásokat, de nem haladtam kifejezetten rohamtempóban. Két hétig majdnem minden nap leültem színezni egy-két órát (sorozatok illetve hangoskönyvek társaságában), és két kép lett kész.

A végén még színes képeket is kapunk remek minőségben, hogy például az olyan avatatlan személyek mint jómagam, képben legyenek a színvilággal, ha esetleg úgy döntenének, hogy mégse barbie rózsaszínre pingálják drága assassinjaink gatyáját. (Amivel egyébként semmi gond, kinek mi :D) Én speciel az az utánanézős típus vagyok, és már nyakig jártam a google útvesztőjében, amikor feltűnt ez az apró részlet.

első áldozatom

A papír remek minőségű, és kellően vastag is. Csak színesceruzával voltam felszerelkezve, így nem tudom, más médiumra hogy reagálna - például vízfestékkel is ilyen jól bírná-e a gyűrődést (haha... jó, befejeztem) -, de így egy szavam se lehet. Nem ütött át, nem lyukadt ki, pedig mint láthatjátok a fenti képen, nem kíméltem a papírt. Szerettem 4-5-6 árnyalatot is egymásra halmozni, játszani az árnyékokkal és az átmenetekkel.

Egyetlen problémát talán a ragasztás okozta: igencsak hamar elengedett. Nyilván én is meglapogattam szegény gerincét a színezőnek, de az a helyzet, ha az ember normálisan akar dolgozni rajta - különösen igaz ez a dupla oldalas képekre - akkor bizony muszáj kilapítani szegény párát. 

Második próbálkozás. Szexi frizbisünket el is neveztem Benőnek, ha már ennyit bámultam azt a tökéletes arcélét.

Mint látjátok, azért egész jól sikerült megbarátkoznom a színek használatával. Kicsit talán át is estem a ló túloldalára, de nagyon élveztem szórakozni vele. Eddig ez a legjobb módja annak, hogy normálisan haladjak a sorozataimmal: megfelelően lefoglalja a kezemet, és a figyelmem egy kis részét, így könnyedén csúszik a sorozatmaraton is, ami amúgy nem jellemző rám. Nem bírok túl sokáig a fenekemen maradni.

A héten még egy time lapse videó is fel fog kerülni újdonsült Youtube csatornánkra a Prológusnál, szóval ha érdekel maga a munkafolyamat felgyorsítva, mindenképp ajánlom, hogy csekkold le, és iratkozz fel, ha esetleg a jövőben is szeretnél ilyen és ehhez hasonló fun videókat látni tőlünk! (Linkért katt ide!)

Összességében, én nagyon jól szórakoztam, és fogok szórakozni a jövőben is ezzel a könyvecskével, és most már hivatalosan is várólistás nálam az első Assassin's Creed regény! A játékkal is szívesen megpróbálkoznék majd hosszútávon, de talán nem diplomázó évben. Amilyen az én szerencsém, még ráfüggök. Ha esetleg van igény rá, szívesen posztolok majd képeket a haladásomról. :)

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Fumax kiadónak!

Értékelés: 4,5/5 (csak a ragasztás miatt, minden más gyönyörű benne!)

Kedvenc jelenet: erre majd még visszatérünk, ha kivégeztem a kötetet ;)

Survivor lvl 999

Kiadó: Fumax

Oldalszám: 358

AZ UTÓBBI ÉVEK LEGNAGYOBB SCI-FI SZENZÁCIÓJA, AMELYBŐL RIDLEY SCOTT FORGAT FILMET HAMAROSAN. A GRAVITÁCIÓ CÍMŰ FILMHEZ HASONLÓAN EZ A KÖNYV IS MEGHÓDÍTOTTA A SZÉLESEBB KÖZÖNSÉGET.

Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.

Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.

Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.

De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?

***

SOHA nem gondoltam volna, hogy én ezt a könyvet elolvasom. Azt meg még kevésbé, hogy tetszeni fog. Nagy volt a felhajtás körülötte, nyert egy csomó díjat, de még így is elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez nekem való lenne. Egy Marson ragadt csávó? Ennyi? És ebből háromszáz oldal? Kösz, de nem.

Aztán egyszer, amikor a könyvesboltban múlattam az időt, miközben anyura vártam, valamilyen rejtélyes megfontolásból lekaptam a polcról és elkezdtem olvasni. Mit mondjak? Nem kifejezetten az volt, amit vártam. Már az első mondatoknál csak pislogtam.

Idézem...

"Erre rábasztam.
Ez a jól megfontolt véleményem.
Rábasztam.
Ennek kellett volna lennie életem legnagyszerűbb két hónapjának, de már a hatodik napon rémálommá vált.
Fogalmam sincs, ki fogja ezt elolvasni egyáltalán. Gondolom, valaki majdcsak megtalálja egyszer. Mondjuk, úgy száz év múlva. Csak a rend kedvéért... nem haltam meg a 6. solon. A csapat többi tagja nyilvánvalóan azt hitte, és nem is hibáztathatom őket ezért. Talán tartanak majd értem egy nemzeti gyásznapot, a Wikipédia-szócikkemben pedig az fog állni, hogy "Mark Watney az egyetlen ember, aki a Marson halt meg."

Csoda, hogy a kezemhez ragadt? (Nem ott rögtön ugyan, mert ki kellett várnom a Könyvhetet, de a Vörösmarty téren az első utam a fumaxos srácokhoz vezetett.) Mire felkaptam a fejem a telefonom csörgésére, már a huszadik oldalon jártam. És a korábbi előítéleteimmel szemben nem volt se nyomasztó, se depresszív, se unalmas.

Az egész könyv dugig van fizikával, kémiával, matematikával és egyéb finomságokkal, amiket végig gyűlöltem az iskolában, és amikor leérettségiztem, hálát adtam a Mindenhatónak, hogy soha a büdös életben többet nem kell ilyesmivel foglalkoznom. És ennek ellenére nem volt száraz. Azért ez teljesítmény. Ez a könyv érdekes, vicces és egy kissé vulgáris, de úgy vagyok vele, hogy aki egyszál magában a Marson ragad, az fel van jogosítva a káromkodásra. Valószínűleg én se Shakespeare szonetteket szavaltam volna gyönyörűségemben.

Bár szeretem a sci-fi műfaját, de eddig inkább az űropera vonalon mozogtam, ugyanis ahogy már az előbb is említettem, a természettudományok nem igazán az én asztalom. A matek még hagyján, azzal elvoltam, csak mocskosul untam, de a többi... szóval volt annyi önkritikám, hogy tudjam, a hard sci-fiből nem túl sokat fognék fel. A marsi nem az űropera kategóriája. Ha nem lenne ennyire szórakoztatóan megírva, tuti hogy felfordultam volna már az első ötven oldalon. De szerencsére, nemcsak hogy nem úgy írja le a tudományos részét, hogy azt csak a NASA meg a hardcore sci-fi rajongók értsék, még azzal se vádolhatom, hogy untam volna. Komolyan, fizika és kémia óra helyett csak elolvashattam volna ezt a könyvet. Szerintem több nyomot hagyott bennem.

Miután igencsak limitált a szereplőgárda, és az esetek túlnyomó többségében Mark Watney naplóbejegyzéseit olvassuk, így elég nyilvánvaló, hogy az ő karakterén múlt, mennyire élvezhető a könyv. Szerencsére, Watney remek főhős! Kompetens, vicces - nagyon, nagyon vicces - és sosem adja fel. Ezen a ponton azonban, szerintem egy kicsit átesett a ló túloldalára. Egyrészről rettentően örülök, hogy nem egy érfelvágós hapsiról kellett olvasnom majd' 400 oldalon keresztül, másrészről viszont ez a fajta töretlen optimizmus egy csöppet hihetetlen volt.

"– Milyen érzés lehet? – tűnődött. – Ott ragadt, azt hiszi, teljesen egyedül van, és lemondtunk róla. Milyen hatással van ez egy ember lelkiállapotára?

Visszafordult Venkathoz.

– Vajon mire gondolhat éppen?

NAPLÓBEJEGYZÉS: 61. SOL

Hogy lehet, hogy Aquaman képes irányítani a bálnákat? Hiszen azok emlősök! Ennek semmi értelme."

Szóval, bár őszintén megkönnyebbültem, hogy nem érfelvágós a hangulat, azért egy vagy két komolyabb jelenet belefért volna. Nehéz elhinni, hogy egy ember, bármilyen remek is legyen az alaptermészete, 24/7-ben stand up-ot tol, mikor egyedül van a kicseszett Marson.

Azonban nem csak Watney gondolatain keresztül ismerjük meg a helyzetet, ugyanis időről-időre kapunk kitekintést a Földön zajló eseményekbe. Jelesül, hogy miután a NASA-nak feltűnt, hogy hupszi, lehet, hogy ott hagytuk a csórikámat, eszeveszett szervezésbe kezd, hogy életben tartsák az elveszett báránykát. Imádtam ezeket a részeket! Igazán jót tett a könyvnek, hogy időnként elszakadtunk a vörös bolygótól, mert lássuk be, nem egy izgis hely, ha túltesszük magunkat azon a tényen, hogy cseppet messze van a Földtől (és hidd el, a századik oldalra már túlteszed magad rajta).

"– De az nem segít, ha tisztában vagyunk a helyzetével – mondta Mindy. – Nem tehetünk semmit, ha lemarad a munkálatokkal. Ez az egész feladat értelmetlen.

– Mióta is dolgozik maga a kormánynak? – sóhajtott fel Venkat."

A legénység tagjait viszont mindenki másnál jobban megkedveltem, ami nem semmi, tekintve, hogy szinte ők szerepeltek a legkevesebbet. Ott azért tanúi lehettünk mélyebb érzéseknek is, például Lewis parancsnok bűntudatát látva, és ez azt eredményezte, hogy a legénység tagjai (kivéve Becket, róla nem sokat tudni azon kívül, hogy beleesett Johanssenbe) szinte jobban kidolgozott karaktereknek tűntek, mint Watney maga. Talán amiatt, hogy láttuk őket kommunikálni a családtagjaikkal, nem tudom.

Ettől függetlenül Markot is megkedveltem, és őszintén drukkoltam neki, csak jó lett volna, ha a humorán és a túlélési ösztönén kívül más is alaposabb kidolgozásra kerül a személyiségét illetően.

A NASA-val folytatott beszélgetésein pedig egyszerűen meghaltam!

"A NASA-val folytatott beszélgetésem a vízvisszanyerőről unalmas volt, és tele technikai részletekkel, úgyhogy leegyszerűsítem neked.

Én: Ez nyílvánvalóan egy dugulás. Mi lenne, ha szédszedném és ellenőrizném a csövek belsejét?

NASA: (ötórányi tanácskozás után) Nem. Elbaszod és meghalsz.

Úgyhogy szétszedtem.

Megmondtam a NASA-nak, hogy mit csináltam. A beszélgetés (leegyszerűsítve) így zajott:

Én: Szétszedtem, megtaláltam a problémát, megjavítottam.

NASA: Pöcs."

Néhol kicsit leült a sztori, de az utolsó húsz oldal mindenért kárpótolt. Tiszta mázli, hogy keményborítós kiadás, ugyanis úgy szorítottam a könyvet, hogy lehet, máskülönben kárt teszek benne. Páratlanul izgalmas finálét kapunk!

A jó poénoktól eltekintve, van a könyvnek egy szívet melengetően idealista üzenete az emberiségről és az igen sokat szidott civilizációnkról, amiben én is nagyon hinni szeretnék. Az, hogy az ember alapvetően jó, önzetlen és segíteni akar a másiknak, és ezért pazarolnak annyi pénzt, időt és energiát arra, hogy azt az egyetlen embert haza hozhassák. Vitatkozhatnék ezzel az érveléssel, de nem teszem, mert szükség van az ilyen kijelentésekre amellett a tengernyi kiábrándultság mellett.

Ajánlanám ezt a könyvet mindenkinek, aki eddig csak kacérkodott a sci-fi műfajával, de nem mert belevágni. A marsi egy remek első élményt nyújthat, és nem áll fenn annak a veszélye, hogy csak a kötőszavakat fogod belőle érteni. Azoknak is érdekes lehet, akiket lenyűgöz az űrkutatás és a világűr felfedezése, ugyanis még a NASA mérnökei is felkapták a fejüket, és kiemelték, hogy tudományosan mennyire helytállóak a részletek. Weir nagyon alaposan utána nézett mindennek.

És ha már rászánjátok magatokat, javaslom a magyar nyelven történő beszerzést. A Fumax remek munkát végzett a fordítással, ami manapság nagyon ritka, úgyhogy becsüljük meg. Arról nem is beszélve, hogy milyen szép a magyar kiadás. Keményborítós a gyönyörűség!

Hamarosan érkezik a film is Ridley Scott rendezésében, úgyhogy arra mindenképp kíváncsi leszek. A főszerepben Matt Damon, és felettébb érdekel, hogy fog ez elsülni. Egyébként trailer alapján úgy néz ki, jóval drámaibbra fogja venni a figurát, mint a könyv. Magyarul Mentőexpedíció címen kerül a mozikba, ami - jó szokásunkhoz híven - elképesztően röhejes, de azért a film várós! Ja, egyébként tudtátok, hogy egy részét kis hazánkban vették fel? Bezony, a Bálna lesz a NASA központ. Ez mennyire király már!

 Értékelés: 4,5/5

Kedvenc jelenet: a Földön játszódó kitekintések, a legénység beszélgetései a családtagjaikkal, a vége

Kedvenc karakter: Mitch Henderson, Annie, a legénység