Alexandra Christo - To Kill a Kingdom

Kiadó: Hot Key Books
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 358

Princess Lira is siren royalty and the most lethal of them all. With the hearts of seventeen princes in her collection, she is revered across the sea. Until a twist of fate forces her to kill one of her own. To punish her daughter, the Sea Queen transforms Lira into the one thing they loathe most—a human. Robbed of her song, Lira has until the winter solstice to deliver Prince Elian’s heart to the Sea Queen or remain a human forever.

The ocean is the only place Prince Elian calls home, even though he is heir to the most powerful kingdom in the world. Hunting sirens is more than an unsavory hobby—it’s his calling. When he rescues a drowning woman in the ocean, she’s more than what she appears. She promises to help him find the key to destroying all of sirenkind for good—But can he trust her? And just how many deals will Elian have to barter to eliminate mankind’s greatest enemy?

Ez most annyira jól esett! Mikor máskor olvassunk sellőkről, ha nem a legnagyobb hőségben? Már akkor kinéztem ezt a könyvet magamnak, amikor elkezdett feltünedezni, mint várt megjelenés, és miután jöttek az áradozó értékelések, nem bírtam a kíváncsiságommal tovább. Nem túl sok sellős könyvet olvastam annak ellenére, hogy nagyon szeretem a tengeren játszódó sztorikat és ezeket a mitikus lényeket is, főleg, ha a vérszomjasabb fajtából valók. Nincs gond a H2O-féle cuki hableányokkal sem, de mindig jobban vonzott a mítosz kevésbé habos-babos oldala.

Végre megkaptam, amire vágytam, ugyanis a To Kill a Kingdom beváltotta minden hozzá fűzött reményemet! Kicsit sötét volt, kicsit creepy helyenként, de mégis nagyon tündérmesés. Mindehhez pedig hozzájöttek a remek karakterek, és te jó ég, azok a párbeszédek!!!

“You are a little heartless today, aren't you?"

"Never," I say. "There are seventeen under my bed.”

Az alapsztori szerint Lira az egyik legvérszomjasabb szirén, a királynő örököse, és a hercegek átka, ugyanis ő csakis királyi sarjakra vadászik, évente egyet ragad el: minden születésnapjára egy szívet. Azonban amikor elkíséri az unokatestvérét az első vadászatára, nem tud ellenállni a kísértésnek és megszegi a szabályokat: megöl még egy herceget. A királynő büntetésből emberré változtatja, és ki más is halászná ki Lirát a tengerből, mint a híres szirénvadász herceg, Elian és legénysége.

Általában elmondható rólam, hogy nem rajongok a hercegekért. Idegesítőek, hisztisek, többet picsognak, mint egy plázacica, és azt hiszik, a nap csak az ő kedvükért megy le nyugaton. Eliant viszont imádtam! Benne is megvolt a tendencia, hogy sajnáltassa magát, de nem olyan mértékben, hogy attól lekaparjam magam, és mindezek mellé meglepően talpraesett és realista volt.

“Technically, I’m a murderer, but I like to think that’s one of my better qualities.” 

Lira szintén kedvenc lett, bár folyton Lyrának néztem a nevét és úgy ejtettem a fejemben. Túl sok volt a Pullman könyvekből idén, azt hiszem. Ugyan az ő haja is vörös, drága szirénhercegnőnk azért néhány fokkal veszélyesebb ellenfél, mint Ariel. Lira szinte elveszti minden fizikai fölényét, amit a vízben magáénak tudhat abban a pillanatban, hogy a királynő emberré változtatja, de ennek ellenére közel sem nevezném tehetetlennek. Tetszett, hogy emberbőrben sem veszítette el azt a vadságot, amilyen ívet leírt a karaktere, ahogy megtanult beilleszkedni az emberek közé, és megkérdőjelezte a saját kultúráját is közben.

Forrás: Pinterest

Imádtam olvasni, ahogy ezek ketten kerülgették egymást! Annyira jól kijött, hogy mennyire hasonlítanak a különbségeik ellenére is, hogy emberükre találtak a másikban. Tetszett, hogy egyiküknek sem voltak illúziói a saját egyéniségükről: pontosan tudták, hogy nem éppen feddhetetlen jellemek. Fantasztikusan működött a kémia, egyszerre akartam rájuk üvölteni, hogy vegyék már észre magukat, és élveztem a várakozást, ahogy apránként elkezdtek megbízni a másikban. Itt már csak hab volt a tortán, hogy az olvasó mindvégig tudja, Lira arra készül, hogy elárulja Eliant és mindenki mást.

“I reach out my hand to pull her up, and the look Lira gives me is nothing short of poisonous.
“Do you want me to chop it off?” she asks.
I keep my hand hovering in the space between us.
“Not particularly.”
“Then get it out of my face.”

A világfelépítés nem nagy szám, annak ellenére, hogy egy elképzelt világban vagyunk és több országot is érintünk. Minden királyságnak megvan a maga mágiája és kultúrája, de ezekbe csak felületesen nyerünk betekintést, és őszintén, nincs is szükség többre. A történet fókusza nem túl nagy, de remekül működik: azt a klasszikus tündérmesés vibe-ot kapjuk, és a cselekmény is ennek van alárendelve.

A nyár egyik legnagyobb kellemes meglepetése volt számomra ez a könyv! Egyik szemem sír, a másik nevet, hogy csak egyrészes és nincs folytatása, mert bár kerek egész történetet kapunk, ami nem igényli a második részt, sajnáltam, hogy a végére értem, mert annyira jó volt belemerülni, hogy olvastam volna még. Aki szereti az old school tündérmesés hangulatot és a morálisan kissé szürke karaktereket, annak bátran merem ajánlani ezt a könyvet, nem fog csalódást okozni!

Alexandra Bracken: Az idő vándorai (Passenger 1.)

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 414

A ​17 éves Henrietta kiválóan hegedül, ez az élete, és kész ezért bármit feláldozni. Ám egy tragédia rádöbbenti, hogy az emberek a zenénél is fontosabbak. Ezért megpróbálja helyrehozni megromlott kapcsolatukat szerelmével, és megtalálni az egyensúlyt az életében. 

Etta lehetőséget kap rá, hogy a New York-i Metropolitan Múzeumban hegedülhessen. A koncert előtt azonban olyasmi történik, amire sohasem számított. Az egyik percben még a folyosón van, a következő pillanatban arra eszmél, hogy egy tengeri csata részese. Az Ardent hajón találja magát az Atlanti-óceán kellős közepén. Az év, amit írnak pedig 1776, mikor egy pillanat alatt minden megváltozik… 

Kiderül, hogy Etta képes utazni az időben. Hamarosan az is világossá válik a lány számára, hogy okkal került a hajóra. Egyedül ő tudja megtalálni azt a különleges tárgyat, ami képes megmutatni a világok közötti átjárókat. 

Ezzel kezdetét veszi egy őrült kaland, melyben Nicholas, a jóképű kalóz lesz a lány segítője és védelmezője. Útjuk során Etta lassan felfedezi különleges képességét, megismeri az időutazók világát, feltárja a múlt titkait, és eközben egyre közelebb kerül Nicholashoz. De gonosz erők azzal fenyegetnek, hogy elválasztják Ettát nemcsak a fiútól, hanem a hazatérés lehetőségétől is, méghozzá örökre.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Maxim kiadónak!

Bajban vagyok ezzel a könyvvel, de nagyon. Olyan szinten felemás olvasási élményt nyújtott, hogy a végére komolyan én éreztem magam bipolárisnak, és értetlenül állok az eset előtt, mert ilyen szerintem még soha nem fordult elő velem. Legalábbis mostanság biztosan nem. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

A figyelmemet egyértelműen a borító keltette fel - surprise, surprise - mert hát... tessen ránézni, elképesztően gyönyörű. A színek, az elrendezés, a koncepció, csillagos ötös! Talán elsőre nem tűnik fel, de a magyar borító bizony nem teljesen azonos a külföldivel, mindenesetre elég közel van ahhoz, hogy ráfoghassuk: megtartották az eredetit, és ez remek döntés volt részükről! A címváltoztatás is elég jól sikerült, hiszen hangzatos a Passenger magyar megfelelője, bár a rövidebb angol szó talán jobban mutat az alkalmazott betűtípussal, de ez már csak coverwhore szőrözés, nem igazi ok panaszra.

Sokáig nem tudtam eldönteni, akarom-e én olvasni ezt a regényt, mert annyira vegyesek voltak a vélemények, amiket hallottam róla: némelyik fellelkesített, mások elbátortalanítottak. Alexandra Bracken másik sorozata egy az egyben kimaradt az életemből, így aztán tényleg nem tudtam, mit is várjak, mindenesetre amikor a Prológusnál kitaláltuk, hogy menő lenne egy időutazós hetet csinálni, tudtam, hogy itt az idő (pun intended) és neki ugrottam ennek a gyönyörűségnek.

Forrás

Azt kell mondjam, az első húsz oldal egyáltalán nem nyűgözött le. Teljesen fel voltam rá készülve, hogy utálni fogom drága főszereplőnket, Ettát, de ami még nagyobb probléma volt számomra, hogy a stílus nagyon nem feküdt. Lépten-nyomon esett szét a szövegkohézió, különösen a leírásoknál, a mondatok nem akartak véget érni és a szórend is furán vette ki magát több helyen. Egyszerűen elfelejtettem a mondat elejét, mire a végére értem, folyton újra kellett olvasnom bekezdéseket, és azért szeretem azt hinni, hogy a szövegértésem még egészen elfogadható állapotban van bölcsész létemre. A lényeg, hogy nem igazán tudtam mire vélni a jelenséget. Aztán úgy döntöttem, belenézek már az eredeti angol szövegbe, hogy lássam, ott vajon mi a szitu, és azzal már sokkal jobban boldogultam. Őszintén, én magam sem tudom, pontosan miért nem csúszott a magyar fordítás, nem volt semmi feltűnően félrefordítva, és simán lehet, hogy ez egy teljességgel egyéni tapasztalat, és velem van a baj, de a váltás után azt vettem észre, hogy sokkal gyorsabban pörögnek az oldalak.

Viszont amit határozott pozitívumként könyvelek el, hogy Ettával kapcsolatban nem vált be az első benyomásom, és egészen megkedveltem a leányzót. Volt benne kurázsi, nem ment át hisztérikába rögtön, amint beütött a krach - és had mondjam el, ebben a könyvben, folyamatosan beüt a krach - és magas érzelmi intelligenciával rendelkezett, ami nem túl gyakori mostanság, ugyanis az érzelmi zsákutcák aranykorát éljük. Ami a világfelépítést illeti, azzal nem vacakolunk olyan hű de sokat. Az időutazás része ne riasszon el senkit, mert Bracken egyáltalán nem a tudományos oldaláról fogja meg a dolgot, inkább kezeli különleges képességként, mint pl. a gondolatolvasás, semmint technológiaként, amit feltalálnak, így nagyjából zero tudományos blablát kaptunk.

A sztori is elég gyorsan mozgásba lendült: amint megtörtént Etta első utazása, és Nicholas Carter hajóján tért magához, felpörögtek az események, és azon kaptam magam, hogy a könyv több mint fele lecsusszant egyetlen nap alatt. Beszippantott a hangulat, az események ritmusa, és a kémia is egész jó volt Etta és Nick között, annak ellenére, hogy akkora instalove volt, mint az ágyú. Általában nem rajongok a jelenségért, de itt elcsúszott... egészen addig, ameddig előtérbe nem került. Ismeritek azt az érzést, amikor nézitek az egymás körül botladozó két jómadarat, és jön a késztetés, hogy beszólj nekik:

De maga a várakozás is élvezetes. Sőt, általában a kivárás időszaka sokkal szórakoztatóbb, főleg ha tényleg jól van megírva, és azt kell mondjam, nekem abszolút bejött az, ahogy itt fel lett építve. És aztán összejönnek, te megkapod, amit akarsz, és... már nem is az igazi. Már nem is olyan érdekes az egész. Nem azt mondom, vannak ez alól kivételek, de nagyon ritka, legalábbis a számomra. Megvan az oka, hogy a fiú miért csak a történet végén kapja meg a lányt. Így amennyire szerettem olvasni a párosukról, és vártam a közös jeleneteiket a könyv első felében, annyira besokalltam a végére.

Bár maradtunk volna a jól bevált slow-burn romantikus szálnál, ami csak másodlagos szerepet foglal el, viszont remekül kiegészíti a cselekményt. Ehhez képest, valamiért - ki tudja, miért - sebességet váltottunk úgy a könyv 70 százalékánál, és elöntött minket a nyáltenger.

Vesszek meg, ha értem, miért volt ez szükséges, illetve mi célt szolgált! Tökre működött a cselekmény, kalandos volt, érdekes, ide-oda rohangált mindenki, mint a mérgezett egér, és én mindeközben remekül szórakoztam. Már ott tartottam, hogy azt tervezgettem, mikor tudok sort keríteni a következő részre, mert tökre érdekel, mi fog mindebből kisülni.

A drága kalózunk, Nick is csak addig volt érdekes, ameddig nem szerelmes verseket szavalt lázálmában Ettának, hanem értelmesen viselkedett. Sőt, igazából szerettem olvasni, ahogy a 18. századbeli neveltetése keveredett az időutazásai során összeszedett tapasztalataival. Az angst az néha túlcsordult, de tekintve a helyzetét, ebben nem láttam semmi kivetni valót, mert nem csak tipródott, hanem tett azért, hogy változtatni tudjon a sorsán.

"A társadalom minden korban ugyanolyan. Megvannak a maga látszólag tökéletesen értelmetlen szabályai és előírásai."

Sophiáról azt hittem, hogy majd kedvelni fogom, mert tipikusan olyan női karakternek tűnt, aki vezetésre termett, de a történelmi kor, amiben élt megakadályozta abban, hogy bármilyen fontos szerepet betölthessen, egyszerűen azért, mert nő. Ehhez képest egyre inkább csak megutáltam, bár az írónő javára legyen mondva, remekül meg lett formálva a személyisége és a motivációi annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy mellékszereplőről van szó. Fontos mellékszereplő ugyan, de akkor is. A big bad Ironwood nagytata már sokkal kevésbé volt árnyalva, ő egy tipikus skatulyából kirántott megalomániás control-freak volt, annak viszont kellően megátalkodott. Bár azt kell mondjam Rose, akiért Etta hajlandó mindent megtenni, csak hogy megmenthesse, nos ő se egy főnyeremény. A könyv jó részében nem is szerepelt, de így is elérte, hogy rendesen megsajnáljam Ettát, amiért ilyen anyát dobott neki a gép.

Mint mondtam, a könyv utolsó harmada sokkal kevésbé volt élvezhető a számomra, viszont az i-re a pontot mégiscsak a végjáték tette fel, ami egy teljesen új wtf szintre emelte az addig korrekten és átgondolt módon felépített cselekményt - románc-túladagolást leszámítva. Nos, nem akarok elspoilerezni semmilyen jelentős részletet. De. Ne akarja nekem senki bemesélni, hogy ha valakit MEGLŐNEK EGY PISZTOLLYAL, az nem tűnik fel az illetőnek, csak húsz perccel később. Már Deadpoolt leszámítva. Először azt se tudtam, mi az édes anyám ideges jóistene történik, mert nem is emlékeztem a szóban forgó lövésre, ami másvalakit kellett volna, hogy eltaláljon. Máris több fronton problémába ütközünk: 

1) ha eltalál egy golyó, az üt. Magyarán még ha be is magyarázzák, hogy a sérült nem érezte a fájdalmat, mert mondjuk épp tele volt adrenalinnal, a fizikai lökés bezony fel fog tűnni. Az a minimum, hogy megtántorodik!

2) vérezni fog az a szerencsétlen!!! Az meg általában látványos.

Ezen a ponton annyira nem bírtam feldolgozni, hogy ezt most tényleg komolyan el kéne hinnem, hogy megkérdeztem egy másik probloggert, Netrát, aki olvasta a könyvet, hogy homályosítson fel arról, hogy most akkor ki lőtt le kit és mikor, mert dögöljek meg, én aztán nem értem. Ez a konkrét jelenet nem kicsit borított meg.

Forrás

Szóval, itt állok értetlenül, vakarom a fejemet, mert egy olyan könyv, aminek több mint a felét úgy nyeltem be egy nap alatt, mint kacsa a nokedlit ennyire pofára ejtsen az utolsó pár oldalon, ez igazán hallatlan. Annyi remek ötlet volt benne, szerethető karakterek, egy tonnányi potenciál, és egy darabig teljesen elhittem neki, hogy én ezt imádni fogom. De sajnos így ezt nem mondhatom el magamról. Abban se vagyok biztos, hogy akarom-e a második részt olvasni, bár tekintve, hogy ez egy duológia, tehát a következő kötet egyben a történet lezárása is, nem kizárt, hogy megpróbálkozom majd vele, csak hogy lássam, hogyan végződik a sztori. Mindenesetre instalove és kalandkedvelő romantikus lelkeknek igazán tudom ajánlani, mert szerintem nekik jobban fog feküdni, mint az én fekete cinikus szívemnek.

Értékelés: 3/5

A. M. Aranth: A liliom kora

Kiadó: Főnix könyvműhely
Oldalszám: 140

A ​Város otthon, béke, biztonság.

Lily, amióta az eszét tudja, a Városban élt. A Város volt hazája, táplálója és élete. Egy nap azonban, amikor rejtélyes emberek rabolják el, rá kell döbbennie, hogy a mélyben a Város szörnyű titkokat rejt: az utcák kövei alatt, a dübörgő gőzgépeknél és kavargó csatornajáratoknál is mélyebben iszonyatos sötétség lapul, amellyel egyedül ő veheti fel a harcot.

Vincent mindent elvesztett. A lány, akiért az életét is odaadná, eltűnt. A nyomozás során a férfi mindennel és mindenkivel szembeszáll, hogy visszakaphassa – közben nem is sejti, hogy ellenségei már rég kivetették hálójukat, és minden lépés csak közelebb viszi a végzetéhez.

Közben megállíthatatlanul közeledik újév napja, egy új korszak hajnala, amikor a Város acél szíve lángra lobban és ünneplő embertömegek lepik el a ködlepte utcákat. És egyikük sem tudja, hogy közben éhes szempárok milliói, mint megannyi csillag pislognak a Városra a külső sötétségből.

Mert a Város már nem csak otthon és béke, hanem egy ősi, titkos háború frontvonala, amely egész világok sorsát dönti el.

Most megint legszívesebben rögtön a végéhez ugranék, úgy néz ki, A. M. Aranth könyveinél ez már lassan standard gyakorlat. Ugyanis az epilógus - legalábbis a számomra - egy masszív másfél csillagot rántott a könyvön. Egy szórakoztató, steampunkos, nyomozós kisregényből csinált egy érzelmi, idegi, és morális szinten is szétziláló WTF bombát, amitől nagyjából tíz percig csak meredten néztem magam elé. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Adott nekünk A város, ahol az emberek kasztokba osztva, szigorú keretek között élik mindennapjaikat, és látszólag mindenki ki van békülve ezzel a felállással. Persze, akad néhány Szabad, aki arról álmodozik, hogy majd vidékre költözik, és lesz egy kis házikója, távol a város zajától és koszától, de valahogy sose teszik meg, és csak beszélnek róla a kocsmákban, ahol aztán le is isszák magukat a sárga föld alá, mert miért ne. A Nemesek a gyártulajdonosok, a befektetők, a felső irányító réteg, ameddig a Bankárok a Város pénzügyeit intézik, habár még egyetlen Szabad se látott Bankárt soha életében. De ott vannak, a kerületükben, és végzik a dolgukat. A Mérnökök a spirituális vezetők és a tervezők is egyben, akik folytonos újításaikkal biztosítják a Város megfelelő működését és fennmaradását. Itt az érzelem és vágyakozás nélküli matematika és a fizika a vallás, a tökéletes egyensúly, az állandó status quo. Fegyelem, Rend, Éberség.

forrás

Nagyon tetszett a világfelépítés, számomra kétségtelenül a legerősebb pontja a kisregénynek az, ahogy a Város ki van találva, és ahogy az egész funkcionál, arról nem is beszélve, hogy mivé válik a végére. Habár elsőre rendkívül zavaros, főleg a vallás, ahogy haladunk előre a történetben, úgy tisztulnak le folyamatosan a részletek, és áll össze a kép. A zavart fokozza, hogy a fejezetek nem kronologikusak, hanem három különböző idősíkon esszázunk, ami három szereplőhöz tartozik: Lilyhez, Vincenthez és Gregorhoz. Főleg az elején, többször visszalapoztam, hogy megnézzem, mikor is játszódik az adott jelenet, mert egyszerűen nem állt össze a fejemben a dolog, de megintcsak, ahogy haladtunk előre, erre egyre kevésbé volt szükség. Még a fura időszámításukba is egészen belerázódtam.

Vincent nyomozása kifejezetten érdekes volt, főleg, amikor rendre ki akart menni a Városból, de valahogy sose jött össze neki. Annak ellenére, hogy mi pontosan tudtuk hol van és mit csinál Lily, Vincent frusztrációja és kétségbeesése meglepően könnyen átérezhető volt és fenntartotta a figyelmemet. Bár néhány fordulatot könnyen lehetett előre látni, főként annak köszönhetően, hogy a három idősík miatt egy csomó elejtett utalás hullott az ölünkbe, de ez csak arra szolgált, hogy azt hidd, hogy érted, miről van itt szó.

Egészen az epilógusig abban a hitben éltem, hogy ezt a történetet a már fentebb említett három főszereplő viszi előre. Az ő sorsuk a fókusz, az ő boldogságuk, kudarcuk, küzdésük a lényeg, és bár a Város fiktív falai mintha körülöttem is kezdtek volna szép lassan összenyomódni, próbáltam figyelmen kívül hagyni a fokozódó klausztrofób érzést, és rájuk koncentrálni, még akkor is, ha amúgy nem ők voltak a világ legkomplexebben összerakott egyedei. Pedig ott már leeshetett volna. 

Itt egy rendkívül rétegelt világ, viszonylag egyszerű, bár éppen könnyen kedvelhető szereplőkkel. Valami nem stimmel, nem? Nem? Úgy gondoltam, nem. Mert hát, mégiscsak össz-vissz 140 oldalról beszélünk, nincs túl sok hely itt mélységes karakterdrámára, meg finom ábrázolásokra. Sajnos én is hajlamos vagyok elfelejteni, hogy ha irodalomról van szó, tényleg nem a méret a lényeg. Sokszor a legrövidebb művek vágnak az elevenedbe a legjobban, főleg, ha működik a csattanó. Hát, itt működött.

Olvassátok el, gyerekek! Rövidke, de jesszusom, megéri!

Most viszont SPOILER következik. Így, ha nem olvastad A liliom korát, akkor sipirc, told le, és utána gyere vissza, mert hidd el, ezt nem akarod lelőni magadnak!

.

.

.

Mire vársz még? HESS!

Tikk-takk, tikk-takk, miért vagy még itt???

.

.

.

Utolsó figyelmeztetés.

.

.

.

Te tudod, öregem.

Nah, a vége. Remélem, azért vagy itt, mert Te már tudod, mi vágott így földhöz. Az utolsó fejezet még úgy is teljesen hülyére vett, hogy Zsebi előre figyelmeztetett: a vége nagyot szól. De így is elhittem. Hittem az eltúlzott, kissé szükségtelenül nyálas happy endben, amin egyébként húztam is a számat, mert annyira erős kontrasztban volt az addigi hangulattal, hogy egyszerre úgy éreztem, mögém lopózott egy csillámpóni, és nyakon okádott csillámporral. Tudhattam volna, hogy soha semmi nem ennyire egyszerű, hogy a happy endnek bizony ára van. 

Egyik pillanatban még a Városban voltam Lilyvel és Vincenttel, szorítottam nekik, hogy sikerüljön, hogy elkezdődjön az új kor, a Liliom kora. Hogy végre valahogyan feloldódjon az a bezártság érzettel megfűszerezett paranoia, ami egyre csak növekedett és növekedett, és végre legyen valami nagy bumm, ami megrázza az egészet, és elolszik ez az érzés. Lett, csak nem úgy, ahogy én gondoltam.

Vártam, hogy kitáguljon a világ, és kilépjünk a falak mögül. Mert az lehetetlen, hogy abszolúte semmi ne legyen a falakon kívül. Valami mindig van. És aztán ott volt az Epilógus, ami kirántott a Városból és megmutatta azt a világot, amit a Próféta védelmezett. A miénket. És az év 1914.

A kíméletlen igazság ott volt, talált, süllyedt. Egy világ boldogságáért a másik fizetett, és ez továbbra is így maradt, épp csak a mérleg billent át egyik oldalról a másikra. Ahhoz, hogy beköszönthessen a Városban a Liliom kora, a Földön be kellett hogy köszöntsön a világháború. Az elképedést düh követte, majd bűntudat. Persze, mindez csak fikció, de nagyon is igazi gondolatokat vág az arcodba, amit emészteni kell. Egy pillanatig igenis nehezteltem Lilyékre, pedig három oldallal ezelőtt még nekik szurkoltam. De hiszen akkor még szó sem volt arról, hogy a mi világunk fizet az ő happy endjükért. Hirtelen valósnak és személyesnek érződött az egész, ami teljesen váratlanul ért. Kijózanító volt az élmény: nemrég még teljesen ki voltam békülve a döntéseikkel. Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyükben. Egészen addig, ameddig meg nem láttuk az érme másik oldalát, ameddig a Föld be nem került a képbe. Ameddig nem az I. és II. világháború, vagy akár a mai világpolitikai helyzet volt a boldogságuk ára. Eredetmítosz a világháborúhoz. Ezt tényleg nem láttam előre. Bravó, Peti! Jól kicsesztél a lelki világommal.

Stephanie Tromly: Csak a bajt hozod rám

Kiadó: Ventus Libro
Oldalszám: 300

Digby és Zoé, a két gimnazista nyomozásának és szerelembe esésének cseppet sem romantikus, inkább vicces és veszélyes története. 

Amikor az ember arra készül, hogy Digby barátjaként túléljen egy átlagos napot, az nem sokban különbözik attól, mint ha az apokalipszist készülne túlélni. 

Amikor Digby először becsönget, Zoe Webster nincs különösebben elragadtatva. Digby goromba, okos, és nem tűr ellentmondást. Mire Zoe észbe kap, máris nyakig ül abban a vicces és veszélyes eseményfolyamban, amely egy gimnazista lány elrablása ügyében folytatott nyomozáshoz vezet. Ennek az emberrablásnak pedig talán köze lehet ahhoz, hogy nyolc évvel ezelőtt tragikus körülmények között eltűnt Digby húga is. 

Ez a borotvaéles párbeszédekkel fűszerezett regény olyan szerelmi történet, amely határozottan nem romantikus, és olyan krimi, amelyben nem a tettes kézre kerítése az egyetlen izgalom. Stephanie Tromly első könyvét nem fogjuk egyhamar elfelejteni.

***

A könyvet köszönöm szépen a Kossuth kiadónak!

Már a borítójáról sejteni lehetett, hogy ez a könyvecske tökéletes választás lesz a nyári napokra, amikor valami lazára vágyik az ember lánya az egész évi diliház után. Igazából mondhatjuk, hogy azt is kaptam, amire számítottam: Stephanie Tromly regénye az első oldalaktól olvastatta magát és jókat kuncogtam a poénokon.

A történet maga nem túlságosan bonyolult, jellegzetes kisvárosi feeling, új suli, meg egy fura gyerek, Digbyről meg eleinte nehéz eldönteni, hogy egy fiatal Sherlock Holmes szintű zseni, vagy hobbi stalker, de röhejes helyzetekből nincs hiány, ami határozottan feldobja a hangulatot - lásd: csirkejelmez.  

Kissé klisésnek is tűnt a szitu elsőre, de Tromly jól bánik a jól megszokott "új lány a városban" sémával, és külön üdítő volt, hogy bár a lányos ábrándozás megvolt a szokásos focista álompasi felé, a kémia a különc gyerekkel működött. Remekül elszórakoztam Zoé és Digby szerencsétlenkedésein, meg ahogy Digby sose bírta ki, hogy ne szóljon be, amikor Zoé láthatóan elmerült a rózsaszín ködben, ami a tinilányok sajátja, főleg a YA regények világában. Az már csak hab volt a tortán, hogy Digby és Henry ráadásul barátok, a maguk fura módján. (Főleg Digby fura módján, ő ugyanis nem komplett.)

    – Digby!     Mindketten összerezzentünk. Henry lépett elő egy bokor mögül, izzadtan, zihálva.     – Á, hellóóó… Henry, nem tudtam, hogy te is jössz – mondta Digby.     – Dehogynem tudtad, azért próbáltál elgázolni a Chestnut utcában – mondta Henry.     – Ó, sajnálom. Nem tudtam, hogy te vagy az – mondta Digby.     – Hallottam, ahogy röhögsz az autóban, tesó.

Zoé egyébként szintén szerethető volt, mint főhősnő. Nem volt az a nyavalygós fajta, sem különösebben nehézfejű, és egyfajta száraz humorral kezelte a felmerülő eszement szitukat, ami nagyon szimpatikussá tette számomra. Ilyen lehetett Steph Plum tizenévesen. Digbyt viszont egyszerűen imádtam, pedig a való életben tuti képtelenség lenne tíz percnél tovább elviselni úgy, hogy közben nem próbálod megölni vagy őt, vagy magadat. 

Ami viszont érdekes volt, hogy főleg Digbynél, néhol váratlanul komolyra fordult a könyv hangulata. Nem sokáig, épp csak pár pillanatra, hogy azért érzékeltesse, itt bizony valós problémák is meghúzódnak a háttérben, nem csak egy sitcomot nézünk, ahol semmi igazán rossz dolog nem történhet, csak néhány ember egymás agyára megy és repkednek a poénok. 

Zoénál úgyszintén, főleg a válás kapcsán, ami miatt elköltöztek New Yorkból. Az írónőnek sikerült úgy megfognia a témát, hogy nagyrészt szórakoztatónak hasson, de itt-ott elővillantak az igazi problémák a cukormázas felszín alól. Ettől a vicces részek nem voltak kevésbé viccesek, a könyv nem vált komorrá, vagy túlontúl drámaivá. Inkább csak adott egy kis mélységet a sztorinak, ami pedig kifejezetten jót tett neki, főként, hogy a végét tekintve, lesz itt még mit várni!

Annak ellenére, hogy mennyit téptem itt a számat három fő karakterünkről, egyáltalán nem nevezném ezt a könyvet romantikusnak. A lehetősége ott van, talán majd a további részekben egy szerelmi szálnak, de itt inkább csak egyfajta felvezetést kapunk, hogy ki kivel van. Különösen a vége sejteti a kibontakozni készülő átívelő szálat, de ezt nem fogom lelőni nektek, inkább olvassátok el, ha kíváncsiak vagytok.

Értékelés: 4/5

Kedvenc karakter: Digby

Kedvenc jelenet: az emlegetett csirkejelmezes attrakció mindenképp toplistás

Dan Krokos: Hamis emlékek

Kiadó: Főnix könyvműhely
Oldalszám: 262

Miranda egy padon ébred, egyedül, emlékek nélkül. Rémületében rejtélyes energiát bocsát ki magából, amely rettegéssel tölt el mindenkit a közelében, kivéve egy Peter nevű idegent, aki a legkevésbé sem lepődik meg a lány megdöbbentő képessége láttán.

Más lehetőség híján Miranda kénytelen megbízni benne, és szembenézni a ténnyel, hogy őt magát fegyvernek képezték ki, és egy genetikailag módosított fiatalokból álló elit alakulat tagja, akik emberfeletti képességükkel akár egy egész várost képesek káoszba és pusztulásba taszítani.

Régi énjéhez azonban nem könnyű visszatalálni, ráadásul a múlt már nem is számít igazán, amikor a jövő kerül veszélybe…

***

Már azóta kíváncsi vagyok erre a könyvre, hogy pár éve megjelent azzal az erősen félresikerült borítóval. Azonban most, hogy a Főnix újból megjelentette ebben gyönyörűséges új köntösben, egy csapásra előreugrott a várólistámon. Mondanom sem kell, hogy nagy reményekkel ugrottam neki az első kötetnek.

Szerencsére nem kellett csalódnom, imádtam olvasni a Hamis emlékeket. Amúgy is szeretem ezeket az enyhén sci-fis beütéssel keveredő, összeesküvés elméletekben tobzódó akció/kaland regényeket és filmeket egyaránt, de sokkal akad az a probléma, hogy lelassul és vontatottá válik, mikor ezeknek az adja a lényegét, hogy végig pörög, mint a búgócsiga. Dan Krokos pedig nem kímélt bennünket, ugyanis a történet az első oldalaktól fogva egy igazi hullámvasút, ami aztán csak fokozódik. Valahogy az író mindig képes volt rátenni még egy lapáttal, ami feledtette azt, hogy a csavarok itt-ott elég kiszámíthatónak bizonyultak.

A karakterek is mind jól fel voltak építve, különösen igaz ez a négy főszereplőnkre, Mirandára, Olive-ra, Noah-ra, és Peterre. Még a köztük feszülő drámázás, illetve szerelmi sokszög se zavart, mégpedig azért, mert annak fényében, hogy összezárva nőttek fel, és más velük korú személlyel soha nem volt alkalmuk kapcsolatot létesíteni. Várható volt, hogy a hormonok így négyük között fognak pingpong világbajnokságot rendezni.

Az ellenségnek még nem volt alkalma úgy igazán kibontakozni, egyértelmű, hogy még nagyon sok mindent nem tudunk róluk, meg az egész helyzetről. Rhysszel egyébként ugyanez a helyzet, de alapvetően szimpatikus a srác, már csak a neve miatt is. ;)

Talán az egyetlen kivetni valót a fordításban találtam, ami néhol nagyon félrecsúszott. Nemcsak a ''tiniszleng'' volt benne idegesítő - mert teljesen mindegy, hány éves, egy katonai létesítményben felnevelt és kiképzett tizenhét éves se fogja azt mondani, hogy ''vágod?" amikor titkosított információkról meg hasonlókról folyik a diskurzus. Viszont ezen túlmenően egyszerű félrefordítások is akadtak (mert olyan még mindig nincs, hogy vacsorázó.)

Összességében egy végtelenül szórakoztató, pörgős ifjúsági regényhez volt szerencsém, és a bravúros történetvezetés elérte, hogy túllendüljek az esetleges negatívumokon. A Hamis emlékek jól sikerült sorozatkezdő, de abszolút nyilvánvaló, hogy a java még hátravan. Alig várom, hogy kezdhessem a második részt!

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: nem volt kifejezetten

Kedvenc karakter: még nem sikerült eldöntenem. Talán Peter.

Amitav Ghosh: Sea of Poppies

Kiadó: John Murray

Oldalszám: 544

At ​the heart of this vibrant saga is a vast ship, the Ibis. The ship's destiny is a tumultuous voyage across the Indian Ocean; its purpose is to fight China's vicious nineteenth-century Opium Wars. As for the crew, they are a motley array of sailors and stowaways, coolies and convicts.

In a time of colonial upheaval, fate has thrown a diverse cast of Indians and Westerners together on board, from a bankrupt raja to a widowed tribeswoman, from a mulatto American freedman to a freespirited French orphan. As their old family ties are washed away, they, like their historical counterparts, come to view themselves as jahaj-bhais, or ship-brothers. An unlikely dynasty is born, which will span continents, races, and generations.

The first in an epic trilogy, this historical adventure spans the lush poppy fields of the Ganges, the rolling high seas, the backstreets of Canton. But it is the panorama of characters, whose diaspora encapsulates the vexed colonial history of the East itself, that makes Sea of Poppies so breathtakingly alive--a masterpiece from one of the world's finest novelists.

Egy hatalmas hajó, az Ibis áll eme színektől vibráló saga középpontjában. A hajó sorsa egy hányattatott utazás az Indiai-óceánon keresztül; a végső célja pedig hogy harcba szálljon Kínával a 19. századi Ópium háborúk ádáz küzdelmeiben. Ami a legénységet illeti, egy tengerészekből, szökevényekből, menekültekből és elítéltekből álló szedett-vedett tarka társaság verődik össze.

A kaotikus gyarmatosítás korában, a fedélzeten összetalálkozó emberek között akad indiai és nyugati egyaránt, egy tönkrement rádzsától elkezdve, egy megözvegyült törzsfőnökasszonyon és egy mulatt  amerikai felszabadított rabszolgán keresztül, egy szabadlelkű francia árváig mindenki megtalálható. Ahogy a régi családi és származási szálak, amik a múltjukhoz kötik őket halványodnak, társakként, testvérekként kezdenek tekinteni egymásra. Egy valószerűtlen dinasztia születik a különbségek hamvaiból, ami átível kontinenseken, fajokon és generációkon egyaránt.

Egy epikus trilógia első részeként, ez a történelmi kalandregény a buja pipacsmezőktől a hullámzó óceánig repít minket, majd visszaterel Canton mellékutcáinak útvesztőjébe. De a karakterek színes palettája az, ami igazi mesterművé emeli a Sea of Poppiest, hiszen rajtuk keresztül kirajzolódik a  keleti gyarmatosítás ambivalens és feszültségekkel teli történelme.

(saját fordítás)

***

Őszintén szólva, valószínűleg soha nem olvasom el a Sea of Poppiest, ha nem adják ki kötelezőnek az egyik tantárgyamra. És valószínűleg ma sem tudnám, micsoda élményt hagytam ki! Egy olyan korszakról nyújt átfogó képet ez az egyébként nagyon is szórakoztató és a maga nemében gyönyörűen megírt regény, amiről mi legalábbis vajmi keveset tanultunk suliban: ez pedig nem más, mint az Ópium háborúk a 19. században. A Sea of Poppies, az Ibis trilógia első része pont az első főkonfliktus kitörése előtti években játszódik, így a regény háttereként az egyre feszülő ellentétek hálózata adja. 

Deeti történetével kezdünk, ahol is azonnal megértjük a címet: pipacsok tengere. Elvégre Deeti egy pipacsültetvény tulajdonosa, ami épphogy életben tud maradni a brit ópiumgyár árnyékában, ami lenyomta a pipacs árát és közben kényszeríti a parasztokat a termesztésére a szükséges takarmánynövények és zöldség/gyümölcs helyett. Plusz még ott van a nyakán az ópiumfüggő férje, és gusztustalan sógora, aki meg akarja magának kaparintani a fiatal nőt a férje halála után.

Deeti kétségbeesett menekülése volt az egyik legérdekesebb szála a regénynek, de megragadott Zachary Reid kalandozása is az Ibisen, ahogy Amerikából elszegődött tengerésznek, majd Indiába keveredett és belesodródott a menekültek szállításába Mauritiusra.

Annak ellenére, hogy a felépítése és a hossza a romantikus nagyregények feelingjét idézi, a Sea of Poppies kifejezetten realisztikus a stílusában. Nincsenek ikonikus főgonoszok és végtelenül tisztaszívű hősök, csak emberek, akik a hatalmas politikai játszmák közepette megrekedtek egy régi hajón, kinn a nyílt vízen. Egyesek a tradíciók nyomásától menekülnek, mint Deeti, mások a szerencséjüket próbálják megcsinálni idegen földön, egy idegen kultúrában, mint Zachary, megint mások a szeretteiket követik, mint Pukri, a francia árván maradt lány, akit elrendezett házasságba próbáltak kényszeríteni. A rádzsa az előző generációk, és egy haldokló világ, a régi gyarmatosítás előtti India áldozata, aki csak Byronon és egyéb nyugati költők és írók lencséjén keresztül ismerhette meg a nyugati világot, és így megrekedt félúton Nyugat és Kelet között, egyikhez sem tartozva igazán. 

A regény persze nem hibátlan, néha iszonyatosan vontatottá válik, és bizonyos helyeken túl van magyarázva. Ennek ellenére, a hangulata és a történetvezetés nagyjából átlendített ezeken a pontokon, még akkor is, ha itt-ott nem ártott némi kitartás. Főként, hogy bizonyos szemszögöket volt, hogy egyáltalán nem élveztem. Például Neel, a rádzsa története számomra csak onnantól vált érdekessé, hogy elítélték és börtönbe került, előtte halálra untam.

Ettől függetlenül, úgy gondolom, igenis érdemes időt szánni a Sea of Poppiesra, ha másért nem, mert gyönyörűen bemutatja a kulturális hátterét az Ópium háborúk előtti és alatti világnak, segít egy kicsit jobban megérteni a gyarmatosítás nüanszait és a problémákat, amiket hátrahagyott. Az már csak hab a tortán, hogy Amitav Ghosh úgy szövi a történetét, akár valami 21. századi mesét. Egy élmény figyelni, ahogy minden karakter elindul a maga útján, és aztán ahogy ezek az utak keresztezik egymást az Ibis fedélzetén, a tenger és a pipacsok tengerén hánykolódva.

Rosamund Hodge: Gilded Ashes

Kiadó: HarperTeen Impulse

Oldalszám: 111

Orphan Maia doesn't see the point of love when it only brings pain: Her dying mother made a bargain with the evil, all-powerful ruler of their world that anyone who hurt her beloved daughter would be punished; her new stepmother went mad with grief when Maia's father died; and her stepsisters are desperate for their mother's approval, yet she always spurns them. And though her family has turned her into a despised servant, Maia must always pretend to be happy, or else they'll all be struck dead by the curse.

Anax, heir to the Duke of Sardis, doesn't believe in love either—not since he discovered that his childhood sweetheart was only using him for his noble title. What's the point of pretending to fall in love with a girl just so she'll pretend to fall in love with him back? But when his father invites all the suitable girls in the kingdom to a masked ball, Anax must finally give in and select a wife.

As fate would have it, the preparations for the masquerade bring him Maia, who was asked by her eldest stepsister to deliver letters to Anax. Despite a prickly first encounter, he is charmed and intrigued by this mysterious girl who doesn't believe in love. Anax can't help wishing to see her again—and when he does, he can't help falling in love with her. Against her will, Maia starts to fall in love with him too. But how can she be with him when every moment his life is in danger from her mother's deadly bargain?

Az árván maradt Maia nem érti a felhajtást a szeretet körül, mikor az csak fájdalmat hoz: a haldokló édesanyja alkut kötött a világuk gonosz, mindenható urával, miszerint bárki, aki imádott lányát bántani merészeli büntetésben részesül; az új mostohaanyját őrületbe kergette a gyász, amikor a lány apja meghalt, a mostohatestvérei pedig kétségbeesetten vágynak az anyjuk elfogadására, de csak megvetést kapnak.

Anax, Sardis hercegi címének várományosa sem hisz a szeretet erejében - amióta csak rájött, hogy gyerekkori szerelme csak felhasználta, a rangjáért. Miért is színlelje, hogy szerelembe esik egy lánnyal, csakhogy az eljátszhassa hogy viszonozza az érzelmeit? De amikor az apja az összes eladó sorban lévő lányt az országban meghívja a közelgő álarcos bálba, Anax kénytelen végre beadni a derekát és feleséget választani.

Úgy esik, hogy az előkészületek az álarcos bál körül a herceg útjába sodorják Maiát, akit az idősebb mostohatestvére azzal bízott meg, hogy juttassa el a levelét Anaxhoz. Az első éles szóváltást követően, a herceget elbűvöli a titokzatos lány, aki nem hisz a szerelemben. Anax nem tehet róla, arra vágyik, hogy még egyszer láthassa - és arról sem tehet, hogy amikor végre újra találkoznak, szerelembe esik.  Maia pedig akarata ellenére viszonozza érzéseit. De hogy is maradhatna a herceggel, amikor élete minden percében veszélyben forogna az anyja halálos alkuja miatt?

(saját fordítás)

***

Tavaly egy este alatt keresztülszáguldottam Rosamund Hodge Kegyetlen Szépség című regényén, amit nagyon imádtam (értékelés itt), és bár frissítő élmény volt végre nem sorozatot olvasni, azért egy kicsit görbült a szám, amikor a végéhez érve nem volt következő rész, ami után nyúlhattam volna. Nos, a Gilded Ashes bár nem konkrét folytatása a Kegyetlen Szépségnek, mégis ez áll a legközelebb ahhoz, amit annak nevezhetünk. Kicsit több mint 100 oldalas kis szösszenet, ami bár tökéletesen megáll a maga lábán, mint önálló történet, ugyanabban a világban játszódik, mint a Kegyetlen szépség, és Ignifexet is emlegetik benne, szóval mégiscsak kötődik valamilyen szinten a Kegyetlen szépséghez. De itt nagyjából ki is fújtak az összekötő szálak. Reméltem, hogy egy rövidke cameo erejéig láthatjuk majd a Kegyes urat, vagy akár Nyxet, de sajnos nem bukkantak fel. Az az érzésem, hogy legalábbis amikor Maia anyja megkötötte az alkut a Kegyes úrral (jóval a Gilded Ashes kezdete előtt, hiszen akkorra Maia anyja már halott, a lány pedig felnőtt), akkor Nyx még káposztában volt c vitamin, de legalábbis nem adták még feleségül kedvenc démon lordunkhoz.

Ha a konkrét szereplők nem is, a Kegyetlen szépség hangulata mindenképp megmutatkozott itt is. A világ ugyanaz, épp csak egy másik szeglete, a démonok jelenléte az öreg, foszladozó házban, ahol a mostohaanya már rég elvesztette a józan eszét, nos mondhatjuk, hogy megalapozza az alaphangulatot. Csodálom Rosamund Hodge tehetségét e téren: a világok amiket megalkot mind sötétek, torzak, de a hangulat mégse nyomasztó, vagy kifejezetten horrorisztikus a klasszikus értelemben véve. Inkább atmoszferikusnak nevezném. Nem az a recsegő padlós "úristen, mi volt ez a hang?!" féle para, hanem inkább az a kíváncsisággal vegyes ámulat, amibe talán egy kis rémület is vegyül, mintha beléptél volna egy antikváriumba, amiről kiderül, hogy igazából egy nagyhatalmú varázsló elátkozott boltja.

A Gilded Ashes Hamupipőke történetét dolgozza fel - az eredetit, nem a Disney verziót -, és őszintén imádtam, amit az írónő művelt ezzel a mesével. A Hamupipőke sose volt a kedvencem, már gyerekként se. Nem tudtam mit kezdeni egy olyan hősnővel, aki ilyen szinten hagyja, hogy keresztülgázoljanak rajta, meg az instalove-val, meg úgy az egész mindenséggel. Itt viszont Maia-nak igencsak jó oka volt arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Még a mostohaanya iránt is komplikáltabbak voltak az érzéseim, mint normálisan, nem beszélve a két testvérről. Úgy általában, ahhoz képest, hogy kemény 100 oldal az egész sztori, a karakterek remekül meg voltak formálva.

forrás

Anax hercegre se lehetett igazán panaszom. Persze, néha egy kicsit irritáló volt a személyisége, de valahogy ez se zavart, egyrészt mert Maia remekül értett ahhoz, hogyan szállítsa le a magas lóról, másrészt pedig ha el kellett volna képzelnem egy herceget Anax helyzetében, pontosan ilyenre képzeltem volna: egy kicsit elkényeztetett, néha talán kicsit átmegy ovisba, de művelt, intelligens, jó humorú és hát... elbűvölő. Tökéletlenül tökéletes. Valahogy Rosamund nagyon érzi, hogyan kell hihetően tökéletlen karaktereket alkotni, amelyek az én ízlésemnek megfelelnek. Tudom, hogy sokan nem kedvelték például Nyxet a Kegyetlen szépségből, de számomra ott is az első pillanattól fogva működött a dolog, és ugyanez volt a helyzet itt is. Ebből következik, hogy ha esetleg a Kegyetlen szépség nem tetszett, ne ezzel a szösszenettel akarj egy második esélyt adni az írónőnek: nagy valószínűséggel, ettől sem leszel hanyatt esve.

Maga a cselekmény nem túl bonyolult, a hangsúly a karaktereken van, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna lendületes. Maia idősebb mostohatestvére, a gyönyörű, de beteges Koré azzal bízza meg a lányt, hogy vigye el a levelét Anaxhoz, a herceghez, aki után az összes hölgyike teper, bár főként a hercegi cím meg az öröksége csábítja őket, nem a két szép szeme, de hát ez részletkérdés. Na, ez sok minden volt, de instalove biztos nem, és ezt nagyon tudtam értékelni. Anax és Maia elsőre nem igazán jönnek ki, de a beszélgetéseik elképesztően érdekesek: egymás és az olvasó számára is. Az érdeklődésből alakul ki szépen lassan a vonzalom, de persze semmi nem ilyen egyszerű.

Maia egész élete egy színjáték. Az Ignifexszel kötött alkuja értelmében, az anyja halála után is vele maradt szellem formájában, hogy vigyázzon egyetlen lányára. Azonban a szellem-lét eltorzította a jellemét annyira, hogy ha Maia bármi jelét adja annak, hogy nem teljesen és tökéletesen boldog, az anyja szelleme és a démonok, akik felett hatalma van gondoskodnak arról, hogy a lány bánatának okozója ne élje túl a napot, legalábbis ne ép ésszel. Éppen ezért Maia tettet: tetteti, hogy boldog, hogy örül, amiért a mostohája cselédként használja, hogy boldog, amiért nem mehet a bálba, amiért ő csinál mindent a ház körül.

“Ghosts are laid to rest when injustices are righted, when their duties are fulfilled. But my mother's duty is to make me happy so long as I live. So there is not rest for her, and no escape for me. I will be happy and happy until it kills me.”

Szóval még ha el is tekintünk a botránytól, amit az okozna, hogy a herceg egy szolgálólányt akar feleségül venni, Maia az anyja alkujának a rabja. Csakúgy, ahogy a "gonosz" mostoha a saját alkujának a rabja: neki a második férje halálát követően ment el végleg az esze, és pontosan ezért képtelen szeretni a lányait, hiába tesznek meg azok mindent az elismeréséért, csak eszközként tud rájuk tekinteni. Ebből a szempontból a két mostohalány élete talán tragikusabb volt, mint a főszereplőé: Koré szó szerint belebetegedett a próbálkozásba, hogy kiérdemelje az anyja szeretetét. 

Összességében, én nagyon élveztem olvasni ezt a kis novellát. Szórakoztató, néhol elgondolkodtató, kerek egész kis történet, és bár már megint többet akartam belőle, mint amennyit kaptam, azt hiszem jól is van ez így. Nagyon bejött ez a fajta újragondolása a Hamupipőkének, illetve az, hogy nem csak a szerelmet mint olyat, hanem a szeretet több fajtáját is szerepeltette: az, ami a szülőkhöz köt, ami a testvérekhez, ami a gyerekkori barátokhoz. Ezen a pár karakteren keresztül érzelmek és kötődések egész garmadáját sikerült megjeleníteni, és bár egyik se az a fajta tiszta, rózsaszín köd, ami a tündérmesék sajátja, cserébe viszont rendkívüli módon emberi, ehhez a sötét, torz, lenyűgöző világhoz pedig tökéletesen illik.

Kegyetlen szépség rajongóknak bátran merem ajánlani!

Promágus kupa

Ha követitek a Prológus tevékenységét, talán tudjátok, hogy ebben az évben egy új várólista csökkentő játékkal álltunk elő, névszerint a Promágus kupával! A részleteket ide kattintva találjátok, de dióhéjban egy tematikus könyvklub szerűségről lenne szó, némi versenyhelyzettel megbolondítva. A februári témánk pedig nem más volt, mint a Why So Serious?

Az első húzás eredménye a Why so serious? kategória lett, azaz olyan könyveket kell elolvasnunk, ahol nem (csak) a klasszikus hősöké a világ. Olyan karakterek is szerepet kapnak, akiknek nincs ki mind a négy kerekük, de ennek ellenére, vagy éppen ezért rendkívül szerethetőek, vagy éppenséggel antihősök. Jöhetnek az ikonikus gonoszok, a klasszikus elmebetegek, a közveszélyes őrültek, a problémásak, a deviánsak, a morálisan korruptak.

Teljesítési határidő: 2017. február 28. éjfél

Indoklás

A Gilded Ashes - illetve Rosamund Hodge művei általában - szerintem tökéletesen passzolnak ebbe a kategóriába. Úgy nagy általánosságban elmondható, hogy senki se teljesen normális, és senki se passzol a klasszikus hős kategóriába. Jelen helyzetben főleg a mostohaanya, illetve Maia halott anyjának a szelleme volt teljesen meghibbanva, de ahogy Maia megjegyezte: a szeretet őrület. Mindenki, aki szeret hülyeségeket csinál. (elég durván szabad fordítás) Szóval nem is az a kérdés, hogy ki az őrült, hanem hogy ki nem az? Ez a történet klasszikus esete annak, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. És hát, lássuk be: egy kicsit mind őrültek vagyunk.