Leigh Bardugo: Shadow and Bone - Árnyék és Csont

Kiadó: Indigo (magyar fordításban: Könyvmolyképző)

Kiadás éve: 2012

'I've been waiting for you along time, Alina,' he said. 

'You and I are going to change the world'

The Shadow Fold, a swathe of impenetrable darkness, is slowly destroying the once-great nation of Ravka.

Alina, a pale, lonely orphan, discovers a unique power that thrusts her into the world of the kingdom's magical elite - the Grisha. Could she be the key setting Ravka free?

The Darkling, a man of seductive charm and terrifying power. If Alina is to fulfil her destiny, she must unlock her gift and face up to her dangerous attraction to him.

But what of Mal, Alina's childhood best friend? As Alina contemplates her dazzling new future, why can't she ever quite forget him?

Alina ​Starkova sosem várt túl sokat az élettől. A határháborúk során elveszítette a szüleit. Árvaként csupán egyvalakire számíthatott. Egy másik kis földönfutóra, Malra, a legjobb barátjára. Ám mostanra már rá sem számíthatott. Mindkettőjüket besorozták hazájuk, Ravka anyácska hadseregébe. A két fiatalnak életveszélyes küldetésre kell indulnia az Árnyzónába. Ezen az iszonyatos helyen a földöntúli sötétség az úr, ahol valósággal hemzsegnek az emberevő szörnyetegek. Amikor támadás éri a katonai konvojukat, mindannyiuk élete veszélybe kerül. Ám Alina ekkor olyan titokzatos erőnek adja tanújelét, amiről mindaddig még ő sem tudott. A csodálatos megmenekülés kiszakítja a hétköznapok világából.. . Meg sem áll a fővárosig, az uralkodó udvaráig, ahol az árva lány is a Grisa testvériség tagja lesz. Vezetőjük, a titokzatos Kom úr úgy véli, Alina az, akire oly régóta vár Ravka sokat szenvedett népe. A legfőbb varázsló szerint az Alinában rejtőző erő képes lesz elpusztítani az Árnyzónát. A cári udvar fényűző forgatagában sokan Kom úr új kegyeltjének tartják a lányt, aki csak nehezen tud beilleszkedni Mal nélkül. Miközben hazája egyre nagyobb veszélybe kerül, feltárul előtte egy hajmeresztő összeesküvés. Dönteni kell. Szembeszáll a birodalom leghatalmasabb nagyuraival? Egyedül a múltja mentheti meg… hogy Alina megmenthesse a jövőt.

(hivatalos fordítás)

Ez a könyv valószínűleg sokkal jobban tetszett volna, ha a megjelenésekor olvasom. Félreértés ne essék, tulajdonképpen így is élveztem, és viszonylag hamar kivégeztem, de ha 2012-ben (vagy akár 2014-ben, amikor a KMK magyarul is kihozta) találkozom ezzel a sztorival, hát meg lettem volna róla győződve, hogy ez a legjobb dolog a szeletelt kenyér feltalálása óta. Az irónia? 2014-ben én megvettem ezt a könyvet angolul, csak épp 4 évembe telt sort keríteni rá, szóval igazából az egészet magamnak és a halogatós fajtámnak köszönhetem.

Na, de ássunk is bele mélyebben a dologba és lássuk, mi volt az, ami miatt bár élveztem olvasni, mégsem lett kedvenc a Shadow and Bone! Annyi hót ziher, hogy nem a világfelépítésen múlt, mert atyagatya, hát az isteni! A borító nem hazudik, igazi orosz tündérmesés hangulatot árasztanak az oldalak, tele mágiával és azzal a varázslatosan télies hangulattal, ami az ilyen történetek sajátja. Kapunk egy saját mondavilágot is, ami nálam mindig pluszt jelent, és a mágiarendszer se semmi, amit Bardugo felvázol nekünk, pláne hogy mindezt úgy hozza össze, hogy nem térsz ki a hitedből, mire felfogod, hogy mi merre hogyan. Azok, akik csípik az elementális mágiát itt tobzódni fognak! Ez a része csillagos ötös!

A negatívumok számomra a karaktereknél jelentkeztek. A cselekmény három szereplő körül összpontosul, ezek lennének Alina, a Darkling (aki magyarul Éjúr, de már megszoktam Darklingnak, szóval nekem így marad), és Mal. Egy gond van: háromból hármat utáltam. Legalábbis a könyv első felében.

Alina olyan szinten az agyamra ment, hogy az hihetetlen. Bizonytalan, befolyásolható, nem áll ki magáért (ha mégis, azt a szociálisan lehető legretardáltabb módon adja elő), aztán meg megsértődik, amiért nem veszik számításba. Az első százötven oldalon kb. a könyvet szuggeráltam, hogy édes leányom csinááááálj már valami ééééértelmeset! Pls! A kedvemért! Nem állítom, hogy ez az írónő részéről nem volt szándékos (simán lehet, hogy igen), és az is hozzátartozik, hogy Bella Swan fénykorában sok ilyennel volt dolgunk, és Alina még így is ezerszer életrevalóbb volt, mint az a siránkozó vámpírivadék de wáááá, még így is az agyamra ment. Tiszta mázli, hogy ott volt Genya, különben lehet, hogy elvesztem a türelmemet. Igen, szegény leányzót Genyának hívják, de ne tévesszen meg a név, ő volt az egyetlen kedvelhető karakter az egész kompániában, akinek nemcsak értettem a motivációit, de át is éreztem a helyzetét. Remélem, a folytatásokban is látjuk majd!

A Darklingért mindenki odáig meg vissza van, amit bizonyos fokig meg is értek, mert ki ne imádna egy jó kis főgonoszt? Mondjuk a Darklingot szerintem sokan a meg nem értett antihero kategóriába sorolnak, ami nekem egy kicsit távol áll attól, amit valójában produkál a könyvben. Sőt, a számomra kifejezetten frissítő volt egy olyan megalomániás, ijesztő, manipulatív rohadékról olvasni, aki... tényleg egy megalomániás, ijesztő, manipulatív rohadék, és nem egy feminista Rhysand. Btw másnak is feltűnt, hogy a felszínen Rhys és a Darkling mennyire hasonlítanak? Na mindegy, ezt az elméletemet majd máskor kifejtem, amennyiben igény van rá. Maradjunk annyiban, hogy ha nem is kedveltem, de értékeltem a Darklingot mint karaktert, és kifejezetten élveztem az aljas kis húzásait, feldobta az általános szenvedést, amit Alina produkált és cselekvésre késztette, ami messzemenőkig jót tett a karakterének. A végére eljutottunk addig, hogy nem azért szurkoltam, hogy zabálja már fel egy arra járó volkra. 

Ami Malt illeti... eeeh? Vele is nagyjából úgy voltam, mint Alinával, bár más okokból kifolyólag. Az elején az agyamra ment, de a végére egészen megbarátkoztam vele. Belé legalább szorult némi életösztön. Nem egy bonyolult karakter, de amennyit porondon van, nem is csoda, hogy nem ismerjük meg jobban. A könyv 80%-ában azt se tudjuk, hogy életben van-e még. Abban reménykedem, hogy a folytatásokban kap egy kis mélységet, jót tenne a szentemnek.

A cselekmény nem a leggyorsabb a világon, itt-ott leül egy picit, de a végére bepörgünk, és az utolsó 50 oldal egészen fantasztikus. A lezárást elnézve teljesen nyilvánvaló, hogy mindez csak bevezetés volt és a java még csak most jön. Őszintén, alig várom! Már beszereztem a trilógia második és harmadik részét, és legalább a Siege and Stormra (amiről mindig a Sturm und Drang jut eszembe, a bölcsész reflexeket nehéz kikapcsolni) szeretnék még idén sort keríteni. A lassabb részeken pedig átlendít az írói stílus, mert jesszusmariska, Leigh Bardugo aztán tudja mit csinál! Gyönyörű a narratíva, nincs túlcsicsázva, pont annyi és pont olyan, amilyennek lennie kell. Élvezet volt olvasni.

Összességében, teljesen korrekt volt ez. Alapjaiban megrázta a világomat? Nem. De kifejezetten pozitív élmény volt és nagyon kíváncsivá tett. Arról nem beszélve, hogy a Grisha trilógia után ott a Six of Crows, amiről már annyit de annyit hallottam, hogy muszáj megnéznem magamnak közelebbről.

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: a vége

Kedvenc karakter: Genya

Evelyn Skye: The Crown's Game

Kiadó: Balzer + Bray
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 400

Vika Andreyeva can summon the snow and turn ash into gold. Nikolai Karimov can see through walls and conjure bridges out of thin air. They are enchanters—the only two in Russia—and with the Ottoman Empire and the Kazakhs threatening, the tsar needs a powerful enchanter by his side.

And so he initiates the Crown’s Game, an ancient duel of magical skill—the greatest test an enchanter will ever know. The victor becomes the Imperial Enchanter and the tsar’s most respected adviser. The defeated is sentenced to death.

Raised on tiny Ovchinin Island her whole life, Vika is eager for the chance to show off her talent in the grand capital of Saint Petersburg. But can she kill another enchanter—even when his magic calls to her like nothing else ever has?

For Nikolai, an orphan, the Crown’s Game is the chance of a lifetime. But his deadly opponent is a force to be reckoned with—beautiful, whip-smart, imaginative—and he can’t stop thinking about her.

And when Pasha, Nikolai’s best friend and heir to the throne, also starts to fall for the mysterious enchantress, Nikolai must defeat the girl they both love…or be killed himself.

As long-buried secrets emerge, threatening the future of the empire, it becomes dangerously clear—the Crown’s Game is not one to lose.

Már nagyon régóta érik ennek a könyvnek az értékelése, hiszen az év első olvasmányai közé tartozott nálam, de valahogy sosem vitt rá a lélek. De miután annyira tökéletesen beleillik a jelenlegi projektünk, az Udvari intrikák tematikájába a Prológuson, tudtam, hogy nem halogathatom tovább.

A Crown's Game egy alternatív, mágiával átitatott Oroszországba repít minket, ahol egy kritikus történelmi helyzet (konkrétan az Ottomán birodalom és a Kazahok fenyegetése) arra sarkallja a cárt, hogy megnyissa a címet adó "játékot", abban reménykedve, hogy egy udvari mágus kihúzhatja az országot a kakiból és segíthet visszaverni a készülő támadást. 

A Crown's Game pedig nem más mint egy életre-halálra vívott mágikus küzdelem, ahol a győztes a király legbizalmasabb tanácsadójává és a birodalom védelmezőjévé lép elő, a vesztest pedig a halál várja. Még ha túl is éli magát a viadalt, a sorsa mindenképp megpecsételődik, ugyanis az Evelyn Skye teremtette világban egy kollektív forrásból származik a mágia: ergo csak akkor teljesedhet ki és érheti el a full potenciált, ha egyetlen mágus van, aki fel tudja használni. Jön is a meglepi Vika számára, amikor kiderül, hogy nem ő az egyetlen, akiben megvan ez a képesség, így meg kell küzdenie a címért, aminek birtoklására egész életében készült.

Nikolai-nak is megvannak a maga indokai arra, hogy mindennél jobban akarja ezt a győzelmet. Egy kis falu nincstelen árvájaként kezdte, amikor a mentora rátalált és Szentpétervárra vitte, ám körülményei akkor sem sokkal javultak: mindenért, amilye van foggal-körömmel kellett megharcolnia, és a Crown's Game jelenti számára élete lehetőségét. Ráadásul a cári cím várományosa, Pasha a legjobb barátja, így ki is lenne jobb jelölt a személye védelmére, mint ő?

A sztori lassan bontakozik ki, néha kicsit leül az elején, de az építkezés vezet valahova, egyet se féljetek: nagyon szépen kibontakoznak a három főszereplőnket mozgató motivációk, a váltott nézőpontnak köszönhetően megismerjük a helyzetüket és a gondolataikat, így már az elejétől kezdve ott lebeg az orrunk előtt a dilemma: csak egy maradhat, de mégis ki? Miután ilyen jól ki vannak egyensúlyozva a szerepek és mindenkinek alapos indoka van arra, hogy miért akarja mindennél jobban ezt a győzelmet, csaknem lehetetlen az egyik vagy másik oldalra állni. Csak kapkodtam a fejem, mint egy teniszmeccsen, és közben fogalmam sem volt, hogy kinek szurkolok.

Nikolai

Egy helyen viszont pontosan tudtam, hogy kire teszem le a voksom, ez pedig a romantika része volt a történetnek. Yep, biza, szerelmi háromszöget kapunk, bár ez már a legelejétől sejthető volt. Becsületére legyen mondva az írónőnek, nagyon korrektül és abszolút indokolt módon és mértékben kezelte a méltán gyűlölt klisét, így azt kell mondjam, hogy nem igazán jött a késztetés a hajtépésre. Szemforgatás az akadt, főleg Pashánál, de az ő karaktere úgy összességében nagyon irritált végig. Valahogy sose jövök ki jól a nyápic hercegecskékkel. 

Nikolait már sokkal jobban kedveltem. Persze, ő se volt tökéletes, de hát ki az. Összességében viszont egy remekül felépített karakter volt, akárcsak Vika, akit szintén minden fenntartás nélkül meg tudtam szeretni. Sokat segített, hogy egyetlen ponton sem ment át cél nélküli nyáladzásba, a szerelmi szál végig csak a háttérben zizegett és inkább csak arra szolgált, hogy még tovább komplikáljon egy már alapjáraton is bonyolult helyzetet, ahol emberi életek forognak kockán, és nem mellesleg az ország jövője, aminek a problémakörébe főleg Pasha karakterén keresztül pillanthatunk be. Ezért hát még csak azt se mondhatom, hogy felesleges lett volna a sztoriba: mindenki nagyon a helyén volt, nem voltak céltalan, papírmasé szereplők, akik csak azért tengtek-lengtek, hogy legyen mivel megtölteni néhány oldalt.

Ahogy már említettem, a cselekmény elég lassan építkezik, de a hangulat bőven kárpótol. Még amikor nem is haladtam túl gyorsan, főként az elején, egy élvezet volt olvasni a könyvet amiatt az oldschool oroszos tündérmesés vibe miatt, ami belengett minden oldalt. Ebben a tekintetben erősen Naomi Novik Rengeteg c. könyvére emlékeztetett, amit szintén imádtam, ameddig a cselekmény és a szereplők helyzete az Éjszakai cirkuszt idézte. Aki ismer, az tudja, hogy innentől nálam csak nyerhet egy könyv: mindkét regényt imádtam, különösen az Éjszakai cirkusz foglal el különleges helyet a szívemben. Bevallom, az elején kicsit tartottam ettől a könyvtől, mert annyira vegyesek a vélemények vele kapcsolatban, de végül győzött a coverwhore énem, és ez egyszer őszintén örülök, hogy így alakult, mert imádtam a Crown's Game-et! Szépen megírt, átgondolt, szórakoztató, és rendkívül hangulatos regényhez volt szerencsém, amit bárkinek tudok ajánlani, aki szerette a fentebb említett két könyvet, mert ők jó eséllyel élvezni fogják. Ami engem illet, ezen felbuzdulva már meg is rendeltem a duológia második részét, ugyanis igazán nem hagyhattam annyiban a dolgokat egy ilyen befejezés után. Remélem, hamarosan sikerül rá időt szakítanom!

Értékelés: 4,5/5

Patrick Rothfuss: A szél neve

Kiadás: Gabo
Oldalszám: 812

Rothfuss ​- vagyis Kvothe, aki csakhamar átveszi az elbeszélés fonalát – nagyon tud mesélni. Látszólag minden sora, minden története egyszerű, de az azokat átszövő apróbb utalások százai, a rövid fejezetek csattanóra kihegyezett befejezései, a sejtetésekből kibomló világ egykettőre magához láncol. Nem is lenne igazi fantasy, ha nem egy kocsmából indulna a történet, távolabbról egy városkából, ahol egyre több megmagyarázhatatlan jelenség történik. Feketén izzó szemek, kék lángok, gyilkos, ízeltlábú lények… Azonban nem kelnek útra fiatal kalandorok a világ megmentésére, a történet továbbra is négy fal között, a kocsmában „játszódik”. Itt mondja tollba életét Kvothe. Kvothe, a főhős gyermekkora varázslatosan telik vándorszínész szüleivel, egészen addig, amíg apja és anyja, valamint a társulat többi tagja áldozatul nem esik a földöntúli gonosz erőnek, mert olyan titkokat kutatott, amelyet nem kellett volna. A fiú csak véletlenül marad életben, és erdőkben rejtező vademberként lassan talál vissza a civilizált világba, ahol aztán végül sikerül felvételt nyernie a mágusképző egyetemre. Kivételes tehetséggel bír ugyan, de épp ezért irigyeket és ellenségeket szerez magának, igen sok nehézséggel kell megbirkóznia, miközben egyre azt a valamit vagy valakit keresi, aki vagy ami kioltotta szülei életét. Közben barátok, lányok, mesebeli lények sietnek a segítségére.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Gabo kiadónak!

Nem ez az első köröm Patrick Rothfusszal, hiszen olvastam én már A szél nevét, csak úgy nagyjából hatezer évvel ezelőtt, amikor ez a blog még káposztában volt C vitamin. A viharvert első kiadásom a sötétzöld borítóval aztán valahogy elkallódott az évek során, sanszos, hogy valamelyik kedves ismerősöm, akinek kölcsön adtam nem hozta vissza, így a Prológus High Fantasy hete alkalmából úgy döntöttem, itt az ideje újra fejest ugrani Kvothe világába. 

Nyolc évvel ezelőtt, amikor először itthon megjelent ez a gyönyörű féltégla, még igencsak a fenekemen volt a tojáshéj, és nagyjából bármilyen 300 oldalnál hosszabb fantasyre rávetettem magam, amit megláttam. Őszintén, nem sokra emlékszem az akkori olvasási élményemből, csak annyira, hogy majdnem egy hónapba telt keresztülrágnom magam ezen a könyvön. 800+ oldal, szóval akár azt is mondhatnátok, hogy nem is olyan eszelősen sok idő ez, de annak, aki egy három napos nátha alatt lenyomta az Örökség tetralógia (akkoriban még csak 2 jelent meg) részeit, mert unta magát, hát... értitek a lényeget.

Tehát igencsak lassan haladtak az oldalak. Tetszett a könyv, de nehezen rázódtam bele a hangulatába és a ritmusába, mert sokkal lassabb és melankolikusabb volt, mint amit megszoktam. Azért van, amin segít az idő. Ezúttal sokkal könnyebb volt belesüppedni a történet világába, ami igazából nem is egy történet, hanem kettő. Egyfelől van a mindent átfogó sztori, ami a falusiakkal kezdődik, akik a fogadóban összegyűltek, hogy a régi történeteket hallgassák, másodszor pedig ott van a rejtélyes, csendes kocsmáros Kvothe története, amit ő maga kezd el mesélni egy esős estén.

Ez az összetett nézőpont igazán különlegessé teszi az olvasási élményt, hiszen a szerző gyakorlatilag minket is odaültet a Jelkő fogadó egyik asztalához, hogy szinte halljuk a tűz pattogását és látjuk magunk előtt, ahogy Kvothe elgondolkodva törölgeti a söröskorsókat, és távolba meredő tekintettel meséli lenyűgöző élettörténetét.

– Ez olyan, hogy magában mindenki mesél egy mesét. Mindig. Folyton. Ez a mese tesz azzá, aki vagy. Ebből a meséből építjük föl magunkat.

A lassan hömpölygő történetet kivételes írói stílus teszi feledhetetlenné. Ezt anno még kevésbé tudtam értékelni, de ez a könyv egyébként is türelmet tanít az olvasónak. Igenis ki kell várni az eseményeket, nem rohan a történet előre, csomó ideig még mágia is alig található benne. Kvothe egészen fiatal korától vezet minket végig az életén, lírai megfogalmazással, száraz, csendes humorral, és azzal a melankolikus sóhajjal, ami a mondatok között bujkál, de valahogy mégsem válik tőle depresszívvé a hangulat.

Maga a történet elég klisésen indul, hiszen nem egy ilyet láttunk már: egy fiatal nincstelen kölyök mer nagyot álmodni és nekivág a nagyvilágnak. Ehhez hozzájárul az, hogy én a magam részéről pont szeretem az ilyen típusú coming of age történeteket, de még inkább az, hogy bármelyik klisét lehet jól csinálni, legyen az bármennyire elcsépelt, legalábbis szerintem. Mindig találtam ellenpéldát, még olyanokra is, amiket égő tűzzel gyűlölök (szerelmi háromszög, remélem csuklasz). Patrick Rothfuss nem egy termékeny író, de ejjj de nagyon tud. Nincs jobb szó rá, egyszerűen gyönyörű. A klasszikus nagy mesemondók hangját idézi, mint pl. Tolkien, de emellett nem érződik koppintásnak sem a hang, sem a történet.

Kvothe személyében egy olyan komplikált és mélyen rétegelt karaktert sikerült az írónak megteremtenie, akit egyszerre látunk kristálytisztán a mesemondó bölcs szerepében, és reményekkel teli gyerekként, ahogy a háztetőkön hálva és koldulva próbálja túlélni a telet a városban. Komótosan és keresetlen őszinteséggel vezet végig az egész életén, nem sikálja el a rossz döntéseit, amitől csak még szimpatikusabbá válik. A mellékszereplők is gonddal lettek megalkotva, de ez a történet határozottan egyszereplős (ahogy a kutya egygazdás, érted) abban az értelemben, hogy az egész hitelessége és élvezhetősége Kvothe karakterén állt vagy bukott. (Megsúgom, még csak megbotlani se volt képe.)

Amikor aztán végre besétál az Egyetemre és foglalkozhat a mágiával, na itt kerül igazán a fantasy elem kibontásra. Amiről eddig csak piti tolvajként álmodozott, az most végre valóra vált. Rohamos, de nagyon is tudatos karakterfejlődésen esik át, főként a környezet drasztikus változásának hatására, és őszintén imádtam olvasni, ahogy beilleszkedik ebbe a számára merőben új világrendbe. Kvothe rendkívül intelligens és éleslátású, nem egyszerűen ösztönösen idomul a környezetéhez, így kifejezetten érdekes látni ezt a folyamatot.

– Miből gondolod, hogy nekem bárminemű sejtelmem van a szél szólításáról?
– Kizárásos alapon – feleltem. – Egyik magiszter sem foglalkozik ilyesmivel, így az nagyságod illetékességi körébe tartozik.
– A logikád szerint akkor az én illetékességi körömbe tartoznak a solinade táncok, a kézimunka és a lólopás is.

Kvothe persze távolról sem tökéletes: pimasz, néha arrogáns, és betegesen kíváncsi, de ezek miatt én csak még jobban szerettem. Végigkövetve a fiatalkorát, az első szerelmét, a tanulmányait, magát a folyamatot, ahogy élő legendává vált, mindez olyan közel hozza őt az olvasóhoz, hogy tényleg képtelenség nem szimpatizálni vele.

A vége pedig... a szuszt is kiüti belőled. Egy elhaló sóhaj, és egy eszelős utolsó mondat, amitől kigúvad a szemed és elakad a lélegzeted. Csak annyi jött ki belőlem, hogy "oh." A második részt azóta se olvastam el, de úgy érzem, éppen itt az ideje. Nem mintha a harmadik kötet bármilyen formában is kilátásban lenne. Rothfuss bácsi kicsit régóta kotlik azon a könyvön.

Ajánlanám ezt a könyvet azoknak, akik nem riadnak vissza a féltégláktól, szeretik a klasszikus, varázslatos meséket és a lassú folyású, gyönyörűen megírt történeteket. Fantasy rajongóknak pedig egyenesen kötelező, hiszen már-már klasszikusnak számít a műfajban, és nem alaptalanul. Viszont tanuljatok az én esetemből: érdemes kicsit felnőttebb fejjel kézbe venni, mert annak ellenére, hogy egészen fiatal fiú korában kezdjük Kvothe életét követni, ez a könyv nem igazán gyerekeknek való, vagy akár fiatal tiniknek. Inkább a 16+-os korosztály és a felnőttek azok, akik élvezni tudják majd, nem is igazán a témák, hanem maga a stílus miatt. Én a magam részéről teljesen elvarázsolódtam.

Morgan Rhodes: Falling Kingdoms - Királyok harca

Kiadó: Menő könyvek
Oldalszám: 416

Mytica három királyságában már rég a feledés homályába merült a mágia. Bár évszázadok óta béke uralkodik a birodalmak között, a felszín alatt most megmozdul valami fenyegető sötétség.

Mindhárom királyság vezetője egyeduralomra tör, így az alattvalóik élete nagy fordulatot vesz. A főszereplők – köztük a királyi családok tagjai és a lázadók – ráébrednek, hogy sorsuk visszafordíthatatlanul összefonódik. Cleo, Jonas, Lucia és Magnus egy olyan új, őrült világban találják magukat, ahol gátlástalan árulók, hidegvérű gyilkosok és titkos szövetségesek keresztezik útjukat. Utazásuk során egyre több váratlan fordulattal, titokkal és ismeretlen érzéssel találják szembe magukat.

Az egyetlen dolog, amiben biztosak lehetnek, hogy az egyik birodalom el fog bukni. De vajon lehet bárki győztes, amikor minden széthullik körülöttük?

A Trónok harca YA verzójaként emlegetett Falling Kingdoms végre magyarul!

A Falling Kingdoms elsősorban gyönyörű borítójával hívta fel magára a figyelmemet, még amikor külföldön megjelent. Persze, a hatalmas hype is a javára vált, ugyanis kedvenc youtuberjeim mind imádták, így természetesen azonnal felkerült a TBR listámra. De hát mint az általános a molyok körében, a várólista inkább nőni szokott, semmint csökkeni, nem csoda, hogy a Falling se került egyhamar a kezeim közé. Aztán felröppent a hír, hogy a Menő könyvek megjelenteti magyarul, és végül ez adta meg a végső löketet az olvasáshoz.

Rég olvastam már high fantasyt, ebben az évben ez még csak a második a műfajban, úgyhogy engem nem zavart az a fajta vontatottság, ami az első felét jellemezte a könyvnek, és ami egyébként a műfajtól sem túlságosan idegen. Az első pár fejezet akciódús eseményei után egy hosszabb időre leül a sztori, ameddig a szereplők és az erőviszonyok ismertetése zajlik, amit sokan negatívumként hoznak fel, de engem őszintén nem zavart. Tudván, hogy ez egy iszonyat hosszú sorozat kezdőkötete, őszintén, nem is vártam mást.

A kibontakozó alapszitu egészen egyszerű, ámde egy egész arzenálnyi konfliktus melegágya, ami miatt legszívesebben nyúltam volna a folytatás után azon nyomban, hogy befejeztem az első részt: elvégre a java még csak most jön. Adott három királyság: Limeros, Paelsia és Auranos. A déli Auranos virágzó, gazdag ország, északi szomszédai azonban sínylődnek. A középen megszorult Paelsia folyamatos kizsigerelése lázadást szít, ameddig Limeros északi királyságában is gyűlnek a problémák és a szegénység, amit már a király által bevezetett puritán életmód se tud leplezni. A mágia eltűnt a világból, ami hanyatlásnak indult nélküle. 

Tehát itt van egyszer nekünk a mindent átfogó konfliktus, avagy a mágia kérdésköre, és az ebből következő ellentét, ami viszályt szít Mytica három királysága között. A fantasy világok között Mytica egyelőre egy igencsak behatárolt képet fest, de a belső hatalmi harcok elég érdekessé teszik ahhoz, hogy egyelőre ne is nagyon feszegesse a fantáziámat a külvilág.

Ami problémám akadt, az főként a karakterek szintjén került elő. Ugyanis senkit nem tudtam igazán megkedvelni. Talán ez annak is betudható, hogy hatalmas a szereplőgárda, hullanak is mint a legyek amúgy, és így viszonylag kevés időt kaptunk arra, hogy rendesen megismerjük és szimpatizálni kezdjünk bármelyikükkel is. A másik, hogy mint ahogy már azt korábban is megjegyeztem, ez egy kezdőkötet. Főleg Magnus és Cleo esetében éreztem azt, hogy a hülyeségeik, a naivitásuk és a hibáik, amiktől amúgy néha a falra másztam, azért lettek itt lefektetve, hogy teret adjanak a későbbi karakterfejlődésnek. Nem akarok spoilerezni, de az, ahogyan lezárult a regény, teljesen tisztán előrevetíti ezt. 

Amit ki akarok ebből hozni: nem gáz, ha utálod az összes szereplőt, és az agyadra mennek ezen a ponton. Legalábbis szerintem. Kicsit a Tündérkrónikákhoz tudnám hasonlítani ezen a téren, bár konkrétan semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz, de ott is az emberek többségének a főszereplővel volt problémája, és ezért kaszálták a sorozatot. Holott, az átívelő történetszál érdekében Macnek bizony a buta szőke rózsaszín plasztikbarbie szintjéről kellett indulnia. Cleo nyafogását és Magnus szerencsétlenkedését látva nagyjából ugyanez a megérzésem támadt. Magnusban különösen látom a potenciált, ugyanis itt-ott megvillant a száraz humora, amin jókat vigyorogtam. Cleot már nehezebb volt kedvelni, de a végére érve nem tudtam nem sajnálni.

Lucia még valószínűleg érdekes lesz az elkövetkezendőkben, de ezen a ponton számomra nem igazán lépett ki a születése körül csapott hűhó árnyékából. Amit képvisel, az jelentős a sztori szempontjából, de ő maga, mint személy egyáltalán nem mozgatott meg. Jonasszal már más a helyzet, ő nagyon vegyes érzelmeket generált bennem a könyv folyamán, és azt hiszem, ez nem is baj, mert a karaktere alapvetően nagyon ambivalens. Talán ő volt a legalaposabban megformált szereplő az egész könyvben, pont emiatt.

Tetszett, hogy bár Limeros királyának határozottan főgonosz vibe-ja volt, senki nem lett kikiáltva rossznak vagy jónak. Nincs az, mint például az Üvegtrónban, hogy Adarlan királya a big bad és a lázadók a jófiúk. Itt sokkal komplexebbnek és rétegeltebbnek tűnik a kérdés, bár még nyilvánvalóan csak a felszínt kapargatjuk, ez pedig rendkívüli módon imponált. Persze, Auranos királya egész normálisnak tűnik, de például ott van Aron, aki miatt újragondoltam a Tajgetoszt, mint lehetőséget. Mármint, hogy talán nem is volt az olyan rossz ötlet. És a király ehhez a pondróhoz szándékozik hozzáadni a kisebbik lányát. Hát gratulálok. Ezek a nüanszok adják a dinamikáját az egész könyvnek, és gondolom, majd a sorozatnak is. A Falling Kingdoms nem problémák nélküli, de azt nem lehet elmondani róla, hogy a szádba rágná, ki mellett tedd le a voksod.

A magyar kiadásról el kell mondani, hogy maga a könyv kivitelezése elképesztően gyönyörűre sikeredett. A fordítás viszont már bizonyos pontokon problematikusnak tűnt a számomra. Párhuzamosan olvastam a magyart és az angolt, amit amúgy ritkán csinálok, csak most így költözés kellős közepén épp attól függött a dolog, hogy gép vagy könyv akadt először a kezembe, de így legalább érzékeltem az eredeti stílust is. A magyar szöveg néhol bizony kissé darabosra sikeredett, valahogy az volt az érzésem, hogy a fordító nincs szokva a high fantasy nyelvezetéhez. Viszont a könyv második felére javuló tendenciát mutatott, így reménykedem benne, hogy a folytatásnál már ez is gördülékenyebb lesz.

Összességében annyit tudok mondani: jó-jó, de biztos vagyok benne, hogy lesz ez még jobb is! Alapvetően élveztem olvasni a Királyok harcát, de úgy érzem, nem árt ha tudatosítja magában az olvasó mielőtt még a kezébe venné a regényt, hogy ez még csak a kezdet, minden szempontból. Ha ez egy trilógia lenne, valószínűleg én is jobban húznám a számat, de így, hogy tudom milyen iszonyatos méretű történetív van kibontakozóban, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, és nagyon-nagyon várom a folytatást! Ha ígéretes YA high fantasy után keresgéltek, ne keressetek tovább! Egy epikus utazás küszöbén állunk.

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc jelenet: nem volt

Kedvenc szereplő: Magnus, Jonas

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Menő könyvek kiadónak!

Rosamund Hodge: Gilded Ashes

Kiadó: HarperTeen Impulse

Oldalszám: 111

Orphan Maia doesn't see the point of love when it only brings pain: Her dying mother made a bargain with the evil, all-powerful ruler of their world that anyone who hurt her beloved daughter would be punished; her new stepmother went mad with grief when Maia's father died; and her stepsisters are desperate for their mother's approval, yet she always spurns them. And though her family has turned her into a despised servant, Maia must always pretend to be happy, or else they'll all be struck dead by the curse.

Anax, heir to the Duke of Sardis, doesn't believe in love either—not since he discovered that his childhood sweetheart was only using him for his noble title. What's the point of pretending to fall in love with a girl just so she'll pretend to fall in love with him back? But when his father invites all the suitable girls in the kingdom to a masked ball, Anax must finally give in and select a wife.

As fate would have it, the preparations for the masquerade bring him Maia, who was asked by her eldest stepsister to deliver letters to Anax. Despite a prickly first encounter, he is charmed and intrigued by this mysterious girl who doesn't believe in love. Anax can't help wishing to see her again—and when he does, he can't help falling in love with her. Against her will, Maia starts to fall in love with him too. But how can she be with him when every moment his life is in danger from her mother's deadly bargain?

Az árván maradt Maia nem érti a felhajtást a szeretet körül, mikor az csak fájdalmat hoz: a haldokló édesanyja alkut kötött a világuk gonosz, mindenható urával, miszerint bárki, aki imádott lányát bántani merészeli büntetésben részesül; az új mostohaanyját őrületbe kergette a gyász, amikor a lány apja meghalt, a mostohatestvérei pedig kétségbeesetten vágynak az anyjuk elfogadására, de csak megvetést kapnak.

Anax, Sardis hercegi címének várományosa sem hisz a szeretet erejében - amióta csak rájött, hogy gyerekkori szerelme csak felhasználta, a rangjáért. Miért is színlelje, hogy szerelembe esik egy lánnyal, csakhogy az eljátszhassa hogy viszonozza az érzelmeit? De amikor az apja az összes eladó sorban lévő lányt az országban meghívja a közelgő álarcos bálba, Anax kénytelen végre beadni a derekát és feleséget választani.

Úgy esik, hogy az előkészületek az álarcos bál körül a herceg útjába sodorják Maiát, akit az idősebb mostohatestvére azzal bízott meg, hogy juttassa el a levelét Anaxhoz. Az első éles szóváltást követően, a herceget elbűvöli a titokzatos lány, aki nem hisz a szerelemben. Anax nem tehet róla, arra vágyik, hogy még egyszer láthassa - és arról sem tehet, hogy amikor végre újra találkoznak, szerelembe esik.  Maia pedig akarata ellenére viszonozza érzéseit. De hogy is maradhatna a herceggel, amikor élete minden percében veszélyben forogna az anyja halálos alkuja miatt?

(saját fordítás)

***

Tavaly egy este alatt keresztülszáguldottam Rosamund Hodge Kegyetlen Szépség című regényén, amit nagyon imádtam (értékelés itt), és bár frissítő élmény volt végre nem sorozatot olvasni, azért egy kicsit görbült a szám, amikor a végéhez érve nem volt következő rész, ami után nyúlhattam volna. Nos, a Gilded Ashes bár nem konkrét folytatása a Kegyetlen Szépségnek, mégis ez áll a legközelebb ahhoz, amit annak nevezhetünk. Kicsit több mint 100 oldalas kis szösszenet, ami bár tökéletesen megáll a maga lábán, mint önálló történet, ugyanabban a világban játszódik, mint a Kegyetlen szépség, és Ignifexet is emlegetik benne, szóval mégiscsak kötődik valamilyen szinten a Kegyetlen szépséghez. De itt nagyjából ki is fújtak az összekötő szálak. Reméltem, hogy egy rövidke cameo erejéig láthatjuk majd a Kegyes urat, vagy akár Nyxet, de sajnos nem bukkantak fel. Az az érzésem, hogy legalábbis amikor Maia anyja megkötötte az alkut a Kegyes úrral (jóval a Gilded Ashes kezdete előtt, hiszen akkorra Maia anyja már halott, a lány pedig felnőtt), akkor Nyx még káposztában volt c vitamin, de legalábbis nem adták még feleségül kedvenc démon lordunkhoz.

Ha a konkrét szereplők nem is, a Kegyetlen szépség hangulata mindenképp megmutatkozott itt is. A világ ugyanaz, épp csak egy másik szeglete, a démonok jelenléte az öreg, foszladozó házban, ahol a mostohaanya már rég elvesztette a józan eszét, nos mondhatjuk, hogy megalapozza az alaphangulatot. Csodálom Rosamund Hodge tehetségét e téren: a világok amiket megalkot mind sötétek, torzak, de a hangulat mégse nyomasztó, vagy kifejezetten horrorisztikus a klasszikus értelemben véve. Inkább atmoszferikusnak nevezném. Nem az a recsegő padlós "úristen, mi volt ez a hang?!" féle para, hanem inkább az a kíváncsisággal vegyes ámulat, amibe talán egy kis rémület is vegyül, mintha beléptél volna egy antikváriumba, amiről kiderül, hogy igazából egy nagyhatalmú varázsló elátkozott boltja.

A Gilded Ashes Hamupipőke történetét dolgozza fel - az eredetit, nem a Disney verziót -, és őszintén imádtam, amit az írónő művelt ezzel a mesével. A Hamupipőke sose volt a kedvencem, már gyerekként se. Nem tudtam mit kezdeni egy olyan hősnővel, aki ilyen szinten hagyja, hogy keresztülgázoljanak rajta, meg az instalove-val, meg úgy az egész mindenséggel. Itt viszont Maia-nak igencsak jó oka volt arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Még a mostohaanya iránt is komplikáltabbak voltak az érzéseim, mint normálisan, nem beszélve a két testvérről. Úgy általában, ahhoz képest, hogy kemény 100 oldal az egész sztori, a karakterek remekül meg voltak formálva.

forrás

Anax hercegre se lehetett igazán panaszom. Persze, néha egy kicsit irritáló volt a személyisége, de valahogy ez se zavart, egyrészt mert Maia remekül értett ahhoz, hogyan szállítsa le a magas lóról, másrészt pedig ha el kellett volna képzelnem egy herceget Anax helyzetében, pontosan ilyenre képzeltem volna: egy kicsit elkényeztetett, néha talán kicsit átmegy ovisba, de művelt, intelligens, jó humorú és hát... elbűvölő. Tökéletlenül tökéletes. Valahogy Rosamund nagyon érzi, hogyan kell hihetően tökéletlen karaktereket alkotni, amelyek az én ízlésemnek megfelelnek. Tudom, hogy sokan nem kedvelték például Nyxet a Kegyetlen szépségből, de számomra ott is az első pillanattól fogva működött a dolog, és ugyanez volt a helyzet itt is. Ebből következik, hogy ha esetleg a Kegyetlen szépség nem tetszett, ne ezzel a szösszenettel akarj egy második esélyt adni az írónőnek: nagy valószínűséggel, ettől sem leszel hanyatt esve.

Maga a cselekmény nem túl bonyolult, a hangsúly a karaktereken van, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna lendületes. Maia idősebb mostohatestvére, a gyönyörű, de beteges Koré azzal bízza meg a lányt, hogy vigye el a levelét Anaxhoz, a herceghez, aki után az összes hölgyike teper, bár főként a hercegi cím meg az öröksége csábítja őket, nem a két szép szeme, de hát ez részletkérdés. Na, ez sok minden volt, de instalove biztos nem, és ezt nagyon tudtam értékelni. Anax és Maia elsőre nem igazán jönnek ki, de a beszélgetéseik elképesztően érdekesek: egymás és az olvasó számára is. Az érdeklődésből alakul ki szépen lassan a vonzalom, de persze semmi nem ilyen egyszerű.

Maia egész élete egy színjáték. Az Ignifexszel kötött alkuja értelmében, az anyja halála után is vele maradt szellem formájában, hogy vigyázzon egyetlen lányára. Azonban a szellem-lét eltorzította a jellemét annyira, hogy ha Maia bármi jelét adja annak, hogy nem teljesen és tökéletesen boldog, az anyja szelleme és a démonok, akik felett hatalma van gondoskodnak arról, hogy a lány bánatának okozója ne élje túl a napot, legalábbis ne ép ésszel. Éppen ezért Maia tettet: tetteti, hogy boldog, hogy örül, amiért a mostohája cselédként használja, hogy boldog, amiért nem mehet a bálba, amiért ő csinál mindent a ház körül.

“Ghosts are laid to rest when injustices are righted, when their duties are fulfilled. But my mother's duty is to make me happy so long as I live. So there is not rest for her, and no escape for me. I will be happy and happy until it kills me.”

Szóval még ha el is tekintünk a botránytól, amit az okozna, hogy a herceg egy szolgálólányt akar feleségül venni, Maia az anyja alkujának a rabja. Csakúgy, ahogy a "gonosz" mostoha a saját alkujának a rabja: neki a második férje halálát követően ment el végleg az esze, és pontosan ezért képtelen szeretni a lányait, hiába tesznek meg azok mindent az elismeréséért, csak eszközként tud rájuk tekinteni. Ebből a szempontból a két mostohalány élete talán tragikusabb volt, mint a főszereplőé: Koré szó szerint belebetegedett a próbálkozásba, hogy kiérdemelje az anyja szeretetét. 

Összességében, én nagyon élveztem olvasni ezt a kis novellát. Szórakoztató, néhol elgondolkodtató, kerek egész kis történet, és bár már megint többet akartam belőle, mint amennyit kaptam, azt hiszem jól is van ez így. Nagyon bejött ez a fajta újragondolása a Hamupipőkének, illetve az, hogy nem csak a szerelmet mint olyat, hanem a szeretet több fajtáját is szerepeltette: az, ami a szülőkhöz köt, ami a testvérekhez, ami a gyerekkori barátokhoz. Ezen a pár karakteren keresztül érzelmek és kötődések egész garmadáját sikerült megjeleníteni, és bár egyik se az a fajta tiszta, rózsaszín köd, ami a tündérmesék sajátja, cserébe viszont rendkívüli módon emberi, ehhez a sötét, torz, lenyűgöző világhoz pedig tökéletesen illik.

Kegyetlen szépség rajongóknak bátran merem ajánlani!

Promágus kupa

Ha követitek a Prológus tevékenységét, talán tudjátok, hogy ebben az évben egy új várólista csökkentő játékkal álltunk elő, névszerint a Promágus kupával! A részleteket ide kattintva találjátok, de dióhéjban egy tematikus könyvklub szerűségről lenne szó, némi versenyhelyzettel megbolondítva. A februári témánk pedig nem más volt, mint a Why So Serious?

Az első húzás eredménye a Why so serious? kategória lett, azaz olyan könyveket kell elolvasnunk, ahol nem (csak) a klasszikus hősöké a világ. Olyan karakterek is szerepet kapnak, akiknek nincs ki mind a négy kerekük, de ennek ellenére, vagy éppen ezért rendkívül szerethetőek, vagy éppenséggel antihősök. Jöhetnek az ikonikus gonoszok, a klasszikus elmebetegek, a közveszélyes őrültek, a problémásak, a deviánsak, a morálisan korruptak.

Teljesítési határidő: 2017. február 28. éjfél

Indoklás

A Gilded Ashes - illetve Rosamund Hodge művei általában - szerintem tökéletesen passzolnak ebbe a kategóriába. Úgy nagy általánosságban elmondható, hogy senki se teljesen normális, és senki se passzol a klasszikus hős kategóriába. Jelen helyzetben főleg a mostohaanya, illetve Maia halott anyjának a szelleme volt teljesen meghibbanva, de ahogy Maia megjegyezte: a szeretet őrület. Mindenki, aki szeret hülyeségeket csinál. (elég durván szabad fordítás) Szóval nem is az a kérdés, hogy ki az őrült, hanem hogy ki nem az? Ez a történet klasszikus esete annak, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. És hát, lássuk be: egy kicsit mind őrültek vagyunk.

Új Philip Pullman könyv érkezik!!!

Hello népek!

Ma valami eszelősen izgalmas hírt hozok nektek, ami teljesen feldobta a napomat, így nem tudom nem megosztani veletek! Általában ritkán közlök le könyves híreket, főként mert mire odáig jutnék, már hatvan helyen megjelenik, de ez... ez hihetetlen, és varázslatos, és azóta nem bírom levakarni a vigyort a képemről.

Huszonkét évvel az Úr sötét anyagai megjelenése után, újra Lyráról olvashatunk majd! Ráadásul nem csak egy könyvet kapunk, hanem egy egész trilógiát! Túl sokat még nem tudni, de annyi biztos, hogy külföldön október 19-én jelenik majd meg, és a Book of Dust címet viseli.

Forrás

Ami azt jelenti, hogy többet fogunk tudni nemcsak Lyráról, de a Porról is!!!!! Akinek nem volt szerencséje az Úr sötét anyagaihoz, annak először is ejnye-bejnye, hát mit csináltál te a gyerekkoroddal, másodszor kicsit unalmasan hangozhat a Por, de higgyétek el, ez minden, csak nem az. Pullman világában ezer és ezer párhuzamos világ létezik egymás mellett és az egészet áthatja ez a titokzatos Por. Senki nem tudja honnan jött, hogy miből van, de a trilógia folyamán egyre többet és többet tudunk meg róla. Persze, még így sem eleget. Rongyosra olvastam ezt a könyvet anno, és még így is minden alkalommal teljesen lenyűgözött. És nem csak engem, hiszen Philip Pullman is elismerte, hogy a Por miatt akart visszatérni Lyra világába:

"A kérdések, amik a rejtélyes és aggasztó anyag körül keringtek már az Úr sötét anyagainak az eseményei előtt tíz évvel is viszályt szítottak. A The Book of Dust (A Por könyve? Angolul jobban hangzik. :/) középpontjában pontosan ez a küzdelem áll: az egyik oldalon egy zsarnoki és diktatórikus szervezet, amely mindenféle spekulációt és találgatást el akar fojtani még csírájában, a másikon pedig azok, akik hisznek a szólásszabadságban. A Por körüli elméletek áthatották az egész eredeti trilógiát. Lépésről-lépésre tisztul a kép lassacskán, hogy mi is ez a Por, de mindig is vissza akartam térni hozzá és teljesen felfedezni a lényegét."

Lyra, az első trilógia fiatal hősnője, na és persze Pantalaimon, a daimónja. Alig várom, hogy viszont láthassam őket! Az új trilógia középpontjában pedig pontosan Lyra története áll. Az első kötet tíz évvel az Északi fény történései előtt játszódik, tehát a leányzó még nagyon kicsi.

Pullman így nyilatkozott róla:

"Mindig is el akartam mesélni annak a történetét, hogy Lyra hogy került a Jordan Kollégium gondozásába, és miközben ezen gondolkodtam, felfedeztem egy történetet, amely akkor kezdődik, amikor Lyra még csak pólyás baba, és végigkíséri egészen addig, ameddig felnőtt nővé nem válik. Ez a kötet és a következő Lyra életének két részét fedi majd le: a története kezdetét, és a húsz évvel azutáni eseményeket."

(saját fordítás)

Forrás

A szerző szerint ez az új trilógia se nem folytatás, se nem előzményregény. 

"Az Úr sötét anyagai mellett fut majd párhuzamosan, nem előtte vagy utána. Egy másik történet, de az eredeti trilógia olvasói fognak találkozni ismerős karakterekkel."

(saját fordítás)

Természetesen új szereplők is feltűnnek majd a régiek mellett, köztük egy "hétköznapi fiú" (akit egyébként láthattunk megjelenni az eredeti trilógiában, ha odafigyeltünk), és akivel együtt Lyra belegabalyodik ebbe a "rémisztő kalandba, ami egy másik világba repíti őket."

(saját fordítás)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én totálisan be vagyok zsongva! Annyi kérdésem van! Ki ez fiú? Roger? Biztosan nem Will, őt nehéz lenne elfelejteni. Habár Rogert is. Szerintem most megyek, és újraolvasom a trilógiát, aztán pedig aktívan összeesküvés elméleteket fogok gyártani egészen őszig. 

Ha az első könyvben Lyra még kicsi, akkor biztos találkozhatunk majd Mrs. Coulterrel és Lord Asriellel, illetve közelebbről felfedezhetjük magunknak a Jordan Kollégiumot és az ottani erőviszonyokat. Már csak rágondolva is remegni kezd a kezem. Talán ez nem teljesen egészséges. De nekem ez a könyv, ez a világ volt az első igazi szerelmem. Úgy hozta az élet, hogy ez még a Harry Potternél is előbb akadt a kezembe (pedig azt is imádom, hiszen ismertek). Az Úr sötét anyagai miatt imádom annyira a fantasyt és az olvasást, amennyire. Valószínűleg messze túl fiatal voltam hozzá, amikor olvastam, de imádtam minden oldalát. Szerintem ez volt az első könyv, amin rendesen sírtam.

Alig várom, hogy visszatérhessek ebbe a csodálatos világba, és újra felfedezzem, Lyrával együtt!

Akinek valahogy kimaradt az életéből az Úr sötét anyagai (esetleg csak a filmet látta, ami erősen problematikus volt), annak tiszta szívből csakis ajánlani tudom. Egyedi, lenyűgöző, és képtelenség letenni.

forrás (angol)

forrás (angol)

Maria V. Snyder: Poison Study - Méregtan

Kiadó: Harlequin Teen (magyar fordítás: Könyvmolyképző)

Oldalszám: 409

Choose: A quick death or slow poison ... 

On the eve of her execution for murder, Yelena Zaltana is offered an incredible reprieve - on the condition that she becomes the food taster for the military leader of Ixia, Commander Ambrose.

Avoiding poison is the least of her troubles, however ... General Brazell, father of the man she killed, has vowed bloody revenge; she's beginning to have feelings for her captor, Valek; and someone is plotting the downfall of the current regime.

In a desperate race against time, Yelena must learn to control the growing magical talent withinn her and master the demons of her past. The Commander's life, the future of Ixia and all those she loves depend on it ...

Merénylet, ​​mágia, megpróbáltatások…

A koporsószerű sötétbe zárva nincs körülöttem az égvilágon semmi, ami elterelhetné figyelmemet az emlékeimről. Megöltem Reyadot. Megérdemelte a halált – ám a törvény szerint a tettemért én is halált érdemlek. Ixiában a gyilkosságért kivégzés jár. S most már csak a hóhér kötelére várok.

Ám ugyanaz a törvény, amely ítélettel sújt, akár meg is mentheti az életemet. Ixia ételkóstolója, akit arra választottak ki, hogy a Parancsnok egészségét a mérgezett ételektől megóvja, immár holtan hever. A törvény pedig kimondja, hogy a soron következő halálbüntetésre ítélt fogolynak – vagyis nekem – fel kell ajánlani a tisztséget.

(hivatalos fordítás)

***

Ez is azon regények egyike, amelyekkel már régóta szemezek, ugyanis tartalom alapján gyakorlatilag garantált, hogy imádni fogom. Mérgek, intrika, mágia, morálisan problematikus karakterek, némi stockholm szindróma... gotta love those pshychopaths. Khmm. Értitek. Ehhez hozzájárult, hogy kb. mindenhol az jött velem szembe, hogy jó jó jó, de VALEK!!!! A lényeg, hogy voltak elvárásaim, ami egy biztos módja annak, hogy művészien előkészítsd a saját pofára esésed, de hát a könyvmoly szeret veszélyesen élni. 

Szerencsére azt kell mondjam, a Poison Study nagyon is pozitív élmény volt. Többnyire. Jó, szóval egy nagyobbacska problémám volt, de erről majd később. Kezdjük a világgal: alapvetően high fantasyre hajaz, de az egyenruhákkal, a kerületekkel, meg a diktatúrával (ami egyébként egyáltalán nincs démonizálva, megmutatva, hogy egy diktatúra lehet az emberek javára, csak túl sok minden múlik egyetlen emberen, ami önmagában véve problematikus, főleg hosszú távon), szóval ezekkel az elemekkel vegyítve, kicsit Orwell feelingem volt tőle helyenként. Mindenesetre azért maradtunk a fantasy talaján, csak az írónő kicsit megcsavarta a hagyományos királyi udvar stílusát, és így Commandert (Parancsnokot) kaptunk, illetve egy militarizált, szigorúan szabályozott birodalmat az udvari dekadencia helyett. Azt kell mondjam, nekem ez így bejött. Jó koktél volt, az írónő okosan építette fel a világot, és végül értelmes indokot is kaptunk arra, hogy a Commander miért tiltotta ki a mágiát a birodalom területéről, és határolódott el a szomszédos Sitiától, ahol gyakorlatilag a mágia használatára épül a társadalom.

forrás

Yelena egy halálra ítélt rab, aki a kivégzésére vár már majdnem egy éve a kastély börtönében. Aztán egy nap felrángatják a második legfontosabb ember elé az egész birodalomban, és Valek ajánlatot tesz neki: lehet életkóstoló, vagy felakasztják. A leányzót eszelősen könnyű volt megkedvelni, de egy gyilkosságért elítélt fiatal lánytól egy kicsit több... hát, pszicho tempót vártam volna. Persze, később kiderülnek a gyilkosság részletei (amit egyébként végig sejteni lehetett), de mégis. Ettől függetlenül, remek főhősnek bizonyult: okos, találékony, és nagy ritkán megcsillant a humora is, amitől vigyorogni támadt kedvem. 

– Hol voltál? -szegezte nekem a kérdést.
– Jancóval. -feleltem. (…)
– Na és mégis mit csináltatok? – faggatott tovább Valek, csípőre tett kézzel felállva.
Hirtelen felvillant szemem előtt a féltékeny férj mulatságos képe. Elfojtottam egy mosolyt.

Ami Valeket illeti, meg tudom érteni, miért van odáig érte mindenki. Rohadék, de szerethető rohadék a lelkem. Izgalmas, rejtélyes, pont amilyet egy ilyen karaktertől el lehet várni. Nagyon tetszett, ahogy a kapcsolata alakult Yelenával... az elején. A másik kóstolgatása, a tapogatózó barátság, a bizalom kialakulása tökéletes tempóban zajlott, és mindezek alatt ott lappangott a kémia a két szereplőnk között, úgy nagyjából 70%-áig a könyvnek. Ameddig Yelena vonzalma nagyon fokozatosan alakul ki, addig Valek nagyjából semmi jelét nem adja ilyesminek, amikor csak így egyszerre fénysebességgel romantikázni kezdenek.  Én meg így néztem, mint Rozi a moziban, hogy he? Ez így hogy? Meg mikor? Kimaradt 40 oldal? Persze, annak örülünk, hogy nem úszik nyálban a könyv, és értem én, hogy Valek egy alapvetően zárkózott karakter, és volt is néhány utalás, de... ehh, ennél azért többet vártam. Hirtelen túl sokat akart a szarka. Abszolút random, és kissé illuzióromboló volt az a lépésváltás ott a vége fele. Olyan érzésem volt, mintha az írónőnek lekoppant volna, hogy hupika, mindjárt vége a könyvnek, ezek még nem jöttek össze. Csávóka dobja már be magát, és akkor még egy gyors menetre szorítunk időt két harcjelent között. 

Szóval, igazából ez volt a legnagyobb problémám: a romantikus szál kibontása. Mert a cselekmény további része amúgy teljesen jól stimmelt. Izgalmas volt, bár nem rágtam tőle le a körmömet, de azért fenntartotta a figyelmem, annak ellenére, hogy a csavarok nagy része fájdalmasan egyértelmű volt, és legszívesebben megráztam volna Yelenáékat néhányszor, hogy "HÁ' NEM LÁTOD, GYÖKSI????"

Nos, nem látták. Illetve de, csak jóval később. De ezek csak apró bosszúságok voltak, mert ennek ellenére, nem vádolhatom egyik főszereplőt se krónikus sötétséggel, mint egyeseket (khmm.... Feyre... khmm...).

A mellékszereplők is rendben voltak, különösen tetszett, ahogy Yelena barátságokat kötött, és az, hogy annak ellenére, hogy nem ők voltak a fókuszban, senki nem csak egy merő járkáló sztereotípia volt. Ez különösen megmutatkozott a szakács, Rand esetében, aki őszintén meglepett. Ahogy az is, hogy a Commander se csak egy BIG BAD diktátor volt. Ezt már említettem korábban is, de azon túl, hogy egy karizmatikus vezető, ennél több is volt benne, amibe a vége felé kapunk igazán bepillantást. Az igazi negatív karakter itt Brazell, akit lehet is utálni rendesen, szóval egy szavam se lehet rá. Mondjuk, néhol már rajzfilmes szinten ment át gonoszba, de nekem nagyon feküdt ez a fajta számító kígyó stílus, amit ő képviselt.

Összességében ez egy remek kis könyvecske volt, abszolút érdemes a dicséretre. A szerelmi szál kibontását kifogásoltam, de ezen kívül, és ennek ellenére nagyon is élveztem, és várom a folytatást, elvégre igencsak a szitu közepén hagytuk ott a történéseket. Nem kifejezett függővég, de azért piszkálja a kíváncsiságom. A Magic Study-ra még idén szeretnék sort keríteni, és ahogy hallottam, a kiadóhoz magyarul is érkezik a folytatás, szóval pont aktuális lesz a dolog itthon is. Akik az Üvegtrónt szerették, ezt is élvezni fogják. Kevesebb divatbemutató, több intrika, zéró szerelmi háromszög.

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: Valek kis tesztjei. Olyan köcsög, imádom.

Kedvenc karakter: Yelena, Valek

On Sai: Esővágy

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 248

Exkluzív válogatás On Sai novelláiból 

Bölcsesség, derű, kínzó önvizsgálat, rakoncátlan, pajkos humor, hatalmas vállalás. 

On Sai világokat alkot számunkra, hogy megkönnyítse létünket a teremtett világban, és hogy ablakokat nyisson világainkra, ajtókat belső útjainkhoz. 

Hol képet kapsz, hol gondolatbonbont, nyugtalanító kérdést; 

hol egy üde ötletet, felszabadító élcet. 

Tizenhárom történet, tizenhárom feledhetetlen élmény, mely elkísér! 

Boldogan nyújtjuk át számodra, Kedves Olvasó. 

Csemegézz, érezz, érts!

***

Már abban a pillanatban tudtam, hogy kell nekem ez a könyv, amikor először felreppentek a hírek a megjelenéséről. Nem titok, hogy nagyon szeretem az írónő könyveit, így alig vártam, hogy megtudjam, mégis mely történetek fognak szerepelni a kötetben. Aztán jött a borító leleplezés, és engem teljesen ledöbbentett a fehér alap és a gyönyörű tollrajz rajta. Az eddigi On Sai borítók alapján nagyon mást vártam, de így utólag azt kell mondjam, ez a stílus tökéletes választás volt ehhez a könyvhöz. László Maya tollrajzai valami olyan pluszt adtak a történetekhez, amitől tényleg olyan érzése volt az embernek, mintha minden novella elkezdésével egy kincsesládát nyitna fel.

Először azonnal a Sose szólj be varázslónak! című novellához lapoztam, mert ahhoz már régebben volt szerencsém az írónő blogján, és betegre nevettem magam rajta. Így a vizsgaidőszak kellős közepén jól jött pár vidám perc. Még mindig egy szívderítően vicces kis történet, és örülök, hogy így bármikor lekaphatom a polcról.

– Erős kétségeim vannak kijelentésed igazságtartalmát illetően.  

Azannya! Ilyen szépen még sose mondták, hogy hazudsz, ócska ribanc.

Scar első báljára szintén nagyon kíváncsi voltam, hiszen a Szivárgó sötétség sorozat nagy kedvencem, és bár Artúr az agyamra megy, valahogy mégis mindig élvezem a részeket, amikben szerepel. Főleg, ha Scarral veszekszik. És azért mégiscsak aranyosak együtt, még akkor is, ha ezen a ponton Scar még túl fiatal ahhoz, hogy bármiféle konkrétan romantikus irányba terelődjön a kapcsolatuk. Így a második kötet fényében már ezt is be tudom ismerni. :)

De a novellák nagy része inkább elgondolkodtató, és néha borzongató volt; a könnyed történetek voltak kisebbségben. Azonban ezt egyáltalán nem bántam, mert imádom ezt a fajta filozofikus, kicsit sötét, kicsit talán már néhol beteges típusú történetmesélést, amikor felemeljük azt a bizonyos szőnyeget, és megnézzük, mit sepertünk be alá. A Hogyan ölne Jung c. novella még napokkal az olvasása után is ott motoszkált az agyam hátsó részében. Random pillanatokban eszembe jutott, felötlött belőle egy-egy mondat. Egyszerűen imádtam. Képtelen voltam elszakadni tőle, míg olvastam, és velem maradt azután is, hiába tértem át egy másik történetre. De nem csak én, Szonja is bezsongott tőle, szóval vele és Zsebivel egymásnak küldözgettük a Jungról tanult illetve guglizott infókat, mert annyira érdekelt minket az egésznek a háttere.

A Csak mi, lélekharcosok is elképesztő módon megmozgatott. Már az első mondat is nagyot üt:

Péntek este volt, így hár felvágtam az ereimet; olyan szokássá vált ez, mint a WC-fedél lehajtása, vagy a papucs az ágy mellett.

Ezek után nem tudsz nem tovább olvasni. Egy pszichológus és egy pap találkozása és különös, ámde annál erőteljesebb kapcsolata, a transzcendens és a tudomány találkozása. Lenyűgöző téma, fantasztikusan és nagyon - nagyon emberközeli módon megragadva.

De az Emlékkufár is betalált a megfásult ördöggel, aki még így is megtalálja a kiskaput az emberi életek tönkretételéhez, vagy legalábbis megpróbálja. A mi lett volna ha csábítása, a főszereplő reakciói, a kapcsolatai benne, az egész nagyon is életszagú volt, pedig egy jövőben játszódó novelláról beszélünk, ahol az ördög emlékekkel kereskedik.

A címadó novella pedig, az Esővágy, tökéletes lezárásnak bizonyult. Persze, nem vagyunk kötelesek egymás után olvasni a novellákat, lehet össze-vissza is, ahogy éppen megtetszenek, de mégis úgy érzem, jól tettem, hogy az Esővágyat utoljára hagytam. Olyan gyönyörűségesen van megírva, olyan érzelmi töltettel rendelkezik, ami egyszerre teljesen egyedi, és nagyon is hasonlatos ahhoz, ahogyan a többi fenn említett novella megragadta a figyelmem. Az utolsó mondat után pedig egyszerre éreztem egy különös megnyugvást, és halvány kíváncsiságot: azon kaptam magam, hogy tovább szeretném olvasni Ezüst történetét. Várni vele együtt az újbóli találkozást. De a könyvnek vége lett, és hiába lapoztam, már csak a hátlap maradt az ujjaim között.

Talán említettem már, hogy nagyon tudom értékelni a nyitott befejezéseket, a kétértelmű mondatokat, amik úgy maradnak a levegőben lógva. Talán ezért is szeretek annyira novellákat olvasni, annak ellenére, hogy sokkal több regényt és sorozat akad alapjáraton a kezem közé, mint novelláskötet. Imádom a regényeket, a hosszú sorozatokat, amik folytán a szereplők régi barátokká, családtaggá válnak. De tagadhatatlanul vonz a rövidke történetek varázslata is, amikor pár oldalba egész életek, egész világok vannak bezárva.

A nagy helyzet pedig az, hogy On Sai mindkettőt mesterien csinálja! Komolyan, nem hiszem el, hogy eddig mindent imádtam, amit kiadott a kezei közül, de így van. A vicces és a komoly tökéletes keverékét jelenti számomra. Mindig megnevettet, mindig elgondolkodtat, és mindig úgy érzem, többé váltam azzal, hogy a kezembe vettem egy kötetét. Ennél többet nem is kérhetek.

Értékelés: 5/5*

Kedvenc novella: esélyem sincs választani

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

Naomi Novik: Rengeteg

Kiadó: Gabo
Oldalszám: 488

Agnyeska szereti csendes faluját a völgyben, az erdőket és a csillogó folyót. Kis világának peremén túl azonban a gonosz varázslattól sötétlő Rengeteg burjánzik, melynek árnyéka a lány életére is rávetül.

Népét egy szigorú varázsló oltalmazza a Rengeteg hatalmától, a Sárkányként ismert mágus azonban szörnyű árat követel a segítségéért: tízévente egy hajadont. Ahogy közeleg a kiválasztás ideje, Agnyeska félelme egyre nő, mert tudja, hogy legjobb barátnőjére, a szépséges és bátor Kasjára fog esni a Sárkány választása, és senki sem mentheti meg a rá váró rettenetes sorstól.

Amikor azonban a Sárkány eljön, nem Kasja lesz az, akit elragad.

„A Rengetegben minden megvan, amit Novik írásaiban szeretek, és ráadásnak némi óvilági mágia és a sötét tündérmesék zamata.” Patrick Rothfuss, A szél neve szerzője

„Vad, pezsdítő és mélyen, sötéten mágikus. Azonnal a klasszikusok közt a helye.” Lev Grossman, A varázslók szerzője

***

Nagyon-nagyon sokáig tartott elolvasnom ezt a könyvet, de ez egyáltalán nem azért van, mert nem tetszett volna, vagy nehezen olvashatónak találtam. Ellenkezőleg, teljesen beleszerettem a Rengeteg világába! Viszont egyszerűen képtelen voltam zavartalanul belemerülni, amikor kinn hét ágra sütött a nap, és harminc fokos hőség tombolt, így hiába kezdtem bele augusztusban, végül úgy döntöttem, egyelőre félbehagyom, és újra előveszem majd, ha borongósabbra fordul az idő. Így is történt, de az évkezdés meg rettentő kaotikusra sikeredett, így végül sokkal hosszabb időbe telt a végére érni a történetnek, mint azt bármikor is gondoltam volna. Azonban ez mit sem vont le az élvezeti értékéből! A hangulat, a karakterek annyira befészkelte magát a fejembe, hogy hiába voltak több napos, illetve  több hetes kényszerszünetek beiktatva, sose éreztem zavart, amikor végre alkalmam volt visszacsöppenni a könyv világába. Na és persze... hát csak tessék ránézni. Elképesztően gyönyörű lett a magyar kiadás! Ki ne akarná kézbe venni ezt a csodát?

Forrás: Pinterest

A helyszín egy képzeletbeli királyság, Polnia, ami azonban eléggé emlékeztet a régi orosz mesék világára. Évek óta dúl a háború Rosziával, a szomszédos királysággal, de az igazi ellenség a Rengeteg, ami szépen lassan kebelezi be az útjába kerülő falvakat. Szarkan, a varázsló a toronyban szüntelenül azon munkálkodik, hogy féken tartsa az erdőt, miközben a királyi udvarban megy a politikai adok-kapok, hogy melyik fenyegetésre reagáljanak és hogyan.

Ebbe a hatalmi játszmákból és udvari intrikákból szőtt pókhálóba gabalyodik bele Agnyeska, akit legjobb barátnője helyett Szarkan a tanoncának választ. Nyeska maga se érti, miért pont ő, hiszen közel sem olyan tökéletes, mint Kasja. Sőt! Állandóan elkószál, koszos lesz, kicsit ügyetlen is. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, az első perctől fogva a szívembe zártam drága főhősnőnket. Hiába csak egy egyszerű leányzó, a helyén van az esze és a szíve, na és jól felvágták a nyelvét, így Szarkannal eszelősen szórakoztatóak voltak, amikor egy légtérbe kerültek.

Tíz percig magából kikelve ordítozott velem, aztán amíg nagy nehezen eloltotta az ádáz mágikus tüzet, többször is megjegyezte, hogy közönséges disznópásztorok birkaeszű fattya vagyok – amikor meg tiltakozva kijelentettem, hogy az apám favágó, azt vicsorogta, hogy fejszelóbáló tahók vagyunk.

Szarkan vén mint az országút (persze nem néz ki annak, mert varázsló és halhatatlan a lelkem), de ennek köszönhetően kellően begyöpösödött, és amúgy is elég fafejű természet, úgyhogy el lehet képzelni, milyen remekül kijöttek Nyeskával kezdetben. A konfliktus legfőbb forrása az volt, hogy a lány nagyon másképp állt a mágiához, mint ő, és így a szokásos tanítási módszerei mind csúfos kudarcot vallottak, miközben azt meg nem érte fel ésszel, amire Agnyeska magától rájött, mert nem volt benne igazán rendszer. Itt már csak hab a tortán, hogy drága házi sárkányunk elég pedáns is, így nehezen viselte, hogy Nyeska állandóan úgy néz ki, mint akit a kutya szájából húztak ki.

A szereplők úgy összességében mind nagyon jól sikerültek. Kasja és Agnyeska barátsága gyönyörűen volt ábrázolva, igazán jó látni ilyen erős női barátságokat a YA irodalomban. Igazából csak egyetlen karakter idegesített, az pedig az ifjú herceg volt, de még őt is megértettem. Nem csak úgy random módon magától volt hülye, hanem neki is megvoltak az indokai, és nem mondanám, hogy nem lettek volna logikusak. A szerelmi szál a történet 99%-ában takaréklángon volt, és ez nekem személy szerint pont megfelelt, még akkor is, ha gyakran azon kaptam magam, várom azt a részt, hogy Szarkan is felbukkanjon végre. De pont ez volt a jó benne, a várakozás. Innen érezni igazán, hogy működik a dolog. Azért azt megjegyezném, hogy maga a romantikus szál kibontását én cseppet siettetettnek éreztem. Jobban ki lehetett volna ezt bontani. Értem, hogy az írónő nem ezt szánta a történet fókuszának, és ez rendben is van, de kicsit hirtelen volt. Tudtam volna mit kezdeni egy kis bővítéssel ezen a téren, még úgy is, hogy nem vagyok nagy híve a nyáladzásnak.

De persze Nyeska és Szarkan verbális mérkőzései csak apró jelenetek erejéig kerülnek előtérbe, elvégre az igazi ellenség a Rengeteg. A főcselekmény pedig legalább annyira lenyűgöző volt, mint amennyire a karakterek szerethetőek. A Rengeteg mint főgonosz remekül működött. Nincs is annál félelmetesebb és érdekesebb, mint amikor nem egy konkrét szörnyet kell legyőzni, hanem valami sunyit és alattomosat, ami észrevétlenül belopózik az emberek szívébe és bábuként használja őket. Imádtam az egész ötletet, néhányszor komolyan kirázott a hideg.

A Rengeteg hatalma nem valami vakon gyűlölködő fenevad. Gondolkozni, tervezni képes, és a saját céljaira törekszik. Belelát az emberek szívébe, hogy mérge erősebben hasson.

Összességében, egy egészen lenyűgöző high fantasyt olvashattam, egyedi hangulattal, csodás karakterekkel és izgalmas cselekménnyel. Igaz, hogy elvileg YA, de egyáltalán nem érződött annak. Az egyetlen, ami indokolttá teszi a megjelölést, az Nyeska életkora, semmi más, így maradjunk annyiban, hogy egyszerűen csak egy remekbe szabott fantasy regény. Tudom ajánlani lányoknak, fiúknak, fiataloknak és idősebbeknek egyaránt!

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet: Szarkan és Nyeska üvöltözései
Kedvenc karakter: Szarkan, Agnyeska