Színezők és orgyilkosok újratöltve

Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 96

Tele szemkápráztató rajzokkal az Assassin’s Creed játékokból! Ez a gyönyörű színezőkönyv olyan ikonikus jelenetek tartalmaz, mint amikor Ezio Leonardo da Vinci repülő szerkezetében cikázik Velence egén, Connor száguld a függetlenségi háború csatamezein, vagy Altaïr bizalomugrása egy várfalról. A kötet rengeteg mintát, képet és ábrát vonultat fel a történelemből, amelyek csak arra várnak, hogy az olvasó megtöltse őket színekkel és élettel.

Megénekeltem én már a kalandjaimat és az elsődleges tapasztalataimat Benővel (adtam egy kollektív nevet az assassinoknak, mert amúgy halvány lila ibolyám sincs róla, hogy melyik-melyik, prológusos bloggertársaimnak meg annyira tetszett, hogy azóta is így emlegetjük őket), tehát ha arra vagy kíváncsi, mit szólok a színezőhöz, milyenek a lineartok, kiknek ajánlanám, plusz a két első próbálkozásomat, akkor csekkold az első bejegyzésemet itt.

Ez inkább egy update-ként szolgál, ugyanis mostanság megint elővettem és be is fejeztem egy újabb képet, így gondoltam megmutatom nektek a végeredményt, illetve válaszolnék egyúttal azokra a kérdésekre, amiket nekem szoktak szegezni a színezés kisebb trükkjeivel kapcsolatban. Úgyhogy ha ilyesmik érdekelnek, maradj velünk! (velem és Benővel ;))

Először is, frizbis Benő után bemutatnám nekteeek.... fürdőköpenyes Benőt!

Nagyon szerettem ezt a képet pingálni, tökéletes foglalatosság volt sorozatnézés, illetve hangoskönyvek hallgatása mellé, mert nem vonta el a figyelmemet róluk, de közben mégis lefoglalta a kezemet, ami nálam mindig probléma, ha valami passzív tevékenységet végzek, pl. filmezés vagy hallgatás (akár zene, akár más).

work in progress

 A színezőkben az a jó, hogy nem igazán lehet őket elrontani. Többszörösen igaz ez, ha rétegekben gondolkodunk. Magyarán nem kell megelégedni egyetlen árnyalattal, én szinte az összes részletnél minimum hármat használtam, de inkább négyet, ami élénkebbé teszi a végeredményt, és lefed gyakorlatilag bármilyen hibát. Például Benő fürdőköpenyének első rétege világoskék volt, majd fokozatosan vittem rá a sötétebb kékeket, majd a lilát, végül pedig a feketét. A háztető esetében is világosszürkéről indultunk, majd erre ment rá a sötétkék, végül a fekete.

Ha mélyíteni szeretnéd az árnyékokat, bátran használj fekete zseléstollat! Ezt a trükköt nekem is So-So tanította. A kabáton a gyűrődések árnyéka mind zseléstollal van kiemelve, ahogy a házakon a sötétebb szélek és beugrók is. Csak húzz egy keveset a kiindulóponthoz, majd maszatold el az ujjaddal a színezés irányával párhuzamosan.

Ja, ha már irány. Ha nem szeretnéd, hogy tigriscsíkos legyen a végeredmény, javasolnám az apróbb, körkörös mozdulatokat a függőleges vagy vízszintes satírozás helyett. Kevésbé fárasztó amúgy is, és sokkal egységesebb a végeredmény. Még ha egy bizonyos irányba is haladsz, miközben viszed fel a színt, körökkel érdemesebb operálni vonalak helyett. Illetve mire nem jó a fehér ceruza: nem csak a fénypontokra tökéletes, de arra is, hogy el szeretnéd simítani a ceruza által hagyott textúrát (azokat a fránya kis fehér szemcséket, you know). Bár meg kell jegyeznem, hogy ez elsődlegesen világosabb árnyalatokon működik. Viszont a sötéteknél nem is szokott probléma lenni, legalábbis nálam, mert 3-4 rétegnyi szín tökéletesen lefedi a papírt. Minden másra ott a Mastercard.

Végül, de nem utolsó sorban pedig... türelem rózsát terem. Így elszórakozgatni egy-egy képpel elég babramunka, éppen ezért használom inkább afféle pótcselekvésnek, semmint hogy konkrétan leüljek, hogy akkor én most színezni fogok. Nem kell rágörcsölni, nem tanulmányrajz ez. A lényeg az, hogy érezd jól magad, miközben csinálod: leld örömed a színekben, az árnyékokban, és az alkotás örömében. Ami így nagyon nyálasan hangzik, de alapvetően tényleg ez a lényeg. Nem hiába relaxálásra találták ki ezeket a könyvecskéket. Bár könyvnek nevezni az én példányomat már erős túlzás, ugyanis totálisan elengedett a ragasztó, de annyira nem is bánom, mert így kényelmesebb színezni is.

Úgyhogy hajrá, színezzetek ti is Benőket (vagy ami a kicsi szívetek vágya)!

A könyvet még egyszer köszönöm szépen a Fumax kiadónak.

Cover Reveal #17 Böszörményi Gyula: Nász és téboly

Halihó!

Látszik, hogy már nyakig benne járunk az őszben, hiszen itt jönnek sorban az izgalmasabbnál izgalmasabb megjelenések, és velük együtt a borítóleleplezések! Ezúttal Böszörményi Gyula legújabb Ambrózy kötetének borítójáról rántjuk le a leplet, aminek megjelenése se késik már soká. Ráadásul, ha minden igaz, ez lesz a lezáró kötete a sorozatnak!

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

ISBN: 9789634572626

Várható megjelenés: 2017. ősz

Tedd kívánság- és/vagy várólistádra >>> ide kattintva!

Rendeld meg a könyvet >>> itt!

Fülszöveg

1894 kora tavaszán a fiatal Ambrózy Richárd báró elveszítette bal karját, és vele lelkének azon részét is, mely gyöngéd érzelmekre tette képessé. Ama borzalmas éjszaka hét esztendővel később még mindig sötét árnyat vet az Osztrák-Magyar Monarchia legismertebb magánzó detektívjének életére, és ha ez még nem volna elég, a múlt kísértetei ismét felbukkannak. 

1901-ben Ambrózy báró nősülni készül, ám az oltárhoz vezető utat hátborzongató gyilkosságok sora szegélyezi. Vajon képes lesz-e Mili kisasszony, a detektív hű társa és tanítványa egyszerre megküzdeni a régmúlt és a jelen szörnyetegeivel? 

Nem kétséges, hogy igen, hisz rafinériája és makacssága végtelen – ám az már közel sem tudható ily biztosan, hogy közben ő maga mit veszít el. 

A békebeli bűn- és szívügyek végső titkai, melyek a Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok és az Ármány és kézfogó című regényekben nem fedték fel magukat, a sorozat eme záró kötetében végre kilépnek a fényre.

Az íróról

Böszörményi Gyula magyar író, újságíró. A Gergő és az álomfogók című meseregényével lett ismert országszerte. Színpadi, rádiós és televíziós munkái is jelentősek. Ötven éves korára már több, mint ötven regényt írt, a Lúzer Rádió, Rontásűzők és az Álomfogó sorozatok mellett önálló művekkel, esszékötetekkel és antológiákkal is jelentkezett. A gyerekeknek szánt könyveit a felnőttek is imádják, sőt, végigvigyorogják – ahogy az eKultura kritikusa is tette. Munkásságát számos díjjal jutalmazták. 2007-ben József Attila-díjat kapott, a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés elnökének különdíjával tüntették ki, a Gergő-regények IBBY díjat kaptak az Év Legjobb Gyermekkönyve kategóriában, 2015-ben pedig a Könyvmolyképző Kiadó Nívódíját is átvehette.

***

Kicsit keserédes ez a borítóleleplezés, hiszen Mili és Ambrózy báró kalandjai ezennel véget érnek számunkra, de közben elképesztően izgatott vagyok miatta, és persze kíváncsian várom az író újabb könyveit! Nektek hogy tetszik a borító? Na és olvastátok már az Ambrózy köteteket?

Amitav Ghosh: Sea of Poppies

Kiadó: John Murray

Oldalszám: 544

At ​the heart of this vibrant saga is a vast ship, the Ibis. The ship's destiny is a tumultuous voyage across the Indian Ocean; its purpose is to fight China's vicious nineteenth-century Opium Wars. As for the crew, they are a motley array of sailors and stowaways, coolies and convicts.

In a time of colonial upheaval, fate has thrown a diverse cast of Indians and Westerners together on board, from a bankrupt raja to a widowed tribeswoman, from a mulatto American freedman to a freespirited French orphan. As their old family ties are washed away, they, like their historical counterparts, come to view themselves as jahaj-bhais, or ship-brothers. An unlikely dynasty is born, which will span continents, races, and generations.

The first in an epic trilogy, this historical adventure spans the lush poppy fields of the Ganges, the rolling high seas, the backstreets of Canton. But it is the panorama of characters, whose diaspora encapsulates the vexed colonial history of the East itself, that makes Sea of Poppies so breathtakingly alive--a masterpiece from one of the world's finest novelists.

Egy hatalmas hajó, az Ibis áll eme színektől vibráló saga középpontjában. A hajó sorsa egy hányattatott utazás az Indiai-óceánon keresztül; a végső célja pedig hogy harcba szálljon Kínával a 19. századi Ópium háborúk ádáz küzdelmeiben. Ami a legénységet illeti, egy tengerészekből, szökevényekből, menekültekből és elítéltekből álló szedett-vedett tarka társaság verődik össze.

A kaotikus gyarmatosítás korában, a fedélzeten összetalálkozó emberek között akad indiai és nyugati egyaránt, egy tönkrement rádzsától elkezdve, egy megözvegyült törzsfőnökasszonyon és egy mulatt  amerikai felszabadított rabszolgán keresztül, egy szabadlelkű francia árváig mindenki megtalálható. Ahogy a régi családi és származási szálak, amik a múltjukhoz kötik őket halványodnak, társakként, testvérekként kezdenek tekinteni egymásra. Egy valószerűtlen dinasztia születik a különbségek hamvaiból, ami átível kontinenseken, fajokon és generációkon egyaránt.

Egy epikus trilógia első részeként, ez a történelmi kalandregény a buja pipacsmezőktől a hullámzó óceánig repít minket, majd visszaterel Canton mellékutcáinak útvesztőjébe. De a karakterek színes palettája az, ami igazi mesterművé emeli a Sea of Poppiest, hiszen rajtuk keresztül kirajzolódik a  keleti gyarmatosítás ambivalens és feszültségekkel teli történelme.

(saját fordítás)

***

Őszintén szólva, valószínűleg soha nem olvasom el a Sea of Poppiest, ha nem adják ki kötelezőnek az egyik tantárgyamra. És valószínűleg ma sem tudnám, micsoda élményt hagytam ki! Egy olyan korszakról nyújt átfogó képet ez az egyébként nagyon is szórakoztató és a maga nemében gyönyörűen megírt regény, amiről mi legalábbis vajmi keveset tanultunk suliban: ez pedig nem más, mint az Ópium háborúk a 19. században. A Sea of Poppies, az Ibis trilógia első része pont az első főkonfliktus kitörése előtti években játszódik, így a regény háttereként az egyre feszülő ellentétek hálózata adja. 

Deeti történetével kezdünk, ahol is azonnal megértjük a címet: pipacsok tengere. Elvégre Deeti egy pipacsültetvény tulajdonosa, ami épphogy életben tud maradni a brit ópiumgyár árnyékában, ami lenyomta a pipacs árát és közben kényszeríti a parasztokat a termesztésére a szükséges takarmánynövények és zöldség/gyümölcs helyett. Plusz még ott van a nyakán az ópiumfüggő férje, és gusztustalan sógora, aki meg akarja magának kaparintani a fiatal nőt a férje halála után.

Deeti kétségbeesett menekülése volt az egyik legérdekesebb szála a regénynek, de megragadott Zachary Reid kalandozása is az Ibisen, ahogy Amerikából elszegődött tengerésznek, majd Indiába keveredett és belesodródott a menekültek szállításába Mauritiusra.

Annak ellenére, hogy a felépítése és a hossza a romantikus nagyregények feelingjét idézi, a Sea of Poppies kifejezetten realisztikus a stílusában. Nincsenek ikonikus főgonoszok és végtelenül tisztaszívű hősök, csak emberek, akik a hatalmas politikai játszmák közepette megrekedtek egy régi hajón, kinn a nyílt vízen. Egyesek a tradíciók nyomásától menekülnek, mint Deeti, mások a szerencséjüket próbálják megcsinálni idegen földön, egy idegen kultúrában, mint Zachary, megint mások a szeretteiket követik, mint Pukri, a francia árván maradt lány, akit elrendezett házasságba próbáltak kényszeríteni. A rádzsa az előző generációk, és egy haldokló világ, a régi gyarmatosítás előtti India áldozata, aki csak Byronon és egyéb nyugati költők és írók lencséjén keresztül ismerhette meg a nyugati világot, és így megrekedt félúton Nyugat és Kelet között, egyikhez sem tartozva igazán. 

A regény persze nem hibátlan, néha iszonyatosan vontatottá válik, és bizonyos helyeken túl van magyarázva. Ennek ellenére, a hangulata és a történetvezetés nagyjából átlendített ezeken a pontokon, még akkor is, ha itt-ott nem ártott némi kitartás. Főként, hogy bizonyos szemszögöket volt, hogy egyáltalán nem élveztem. Például Neel, a rádzsa története számomra csak onnantól vált érdekessé, hogy elítélték és börtönbe került, előtte halálra untam.

Ettől függetlenül, úgy gondolom, igenis érdemes időt szánni a Sea of Poppiesra, ha másért nem, mert gyönyörűen bemutatja a kulturális hátterét az Ópium háborúk előtti és alatti világnak, segít egy kicsit jobban megérteni a gyarmatosítás nüanszait és a problémákat, amiket hátrahagyott. Az már csak hab a tortán, hogy Amitav Ghosh úgy szövi a történetét, akár valami 21. századi mesét. Egy élmény figyelni, ahogy minden karakter elindul a maga útján, és aztán ahogy ezek az utak keresztezik egymást az Ibis fedélzetén, a tenger és a pipacsok tengerén hánykolódva.

Paullina Simons: A bronzlovas

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 872

Leningrád, 1941. A fehér éjszakák fényében még látni a város egykori nagyságát, a palotákat és sugárutakat, egy letűnt kor meséjét, abból az időből, amikor Leningrádot még Szentpétervárnak hívták. 

A két lánytestvér, Tatjána és Dása egy ágyon osztoznak és egy szobában laknak bátyjukkal és szüleikkel. 

Kemény és nélkülözésekkel teli életük megszokott rendje semmivé lesz, amikor 1941. június 22-én Hitler megtámadja Oroszországot. A Metanov család és Tatjána számára az élet már sosem lesz olyan, mint volt. Egy ragyogó nyári napon Tatjána megismerkedik egy Alexander nevű jóképű katonatiszttel. 

A család rengeteg szenvedésen megy keresztül, ahogy Hitler seregei közelednek Leningrád felé, és az orosz tél is lassan beköszönt. Az ostromlott városban, a bombázások közepette Tatjána és Alexander elkerülhetetlenül sodródnak egymás felé, de szerelmük szétszakíthatja Tatjána családját és a kapcsolatuk mélyén lappangó titok bárki életére veszélyes lehet, aki csak tudomást szerez róla.

Elmondható rólam, hogy világháború idején játszódó regényeket viszonylag ritkán olvasok önszántamból, főként az érzelmi teher miatt, ami általában az ilyen műveket belengi. A bronzlovasról azonban már a magyar megjelenés előtt jóval tudtam, hogy nem hagyhatom ki, mert egyik kedvenc youtuberem, Regan egyszerűen imádta. Így mondanom se kell, milyen izgatott lettem, mikor kiderült, hogy a Könyvmolyképző megjelenteti itthon is. Bár végül nem azt a borítót tartották meg, amiben reménykedtem, még így sem lehet okunk panaszra, mert így is ízlésesen sikerült a magyar kiadás. Számomra kellemes meglepetést okozott, amikor végre kézbe foghattam, mert amúgy képről nem tűnik olyan nagy dobásnak. Ám a fizikai példányon élénkebbek a színek, és a dombornyomott arany felirat igazán megdobja az összhatást.

Ami a belsőt illeti, először is meg kell jegyezzem, hogy ledöbbentem azon, mennyire szépen sikerült a fordítás. Itt-ott éreztem apróbb problémákat, főleg a párbeszédekben, ahol néha picit elcsúszott a "csattanó", viszont a stílust gyönyörűen visszaadta és egyáltalán nem voltak benne magyartalan kifejezések vagy mondatok, amik kizökkenthettek volna.

Meglepődtem, mennyire könnyen bele lehetett merülni a könyv világába. Néhol persze vontatott volt és lelassult, de nem mondhatnám, hogy untam, még a lassabb részeket sem. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy Paullina Simons gyönyörűen ír. Az apróbb problémáim, amik akadtak a könyvvel, és amikre mindjárt kitérek, valószínűleg sokkal jobban idegesítettek volna, ha az írásmód nem ránt be ennyire a könyv világába.

Eme kisebb problémák egyike volt az a bődületesen nagy instalove Alexander és Tatjána között. Még csak nem is próbálják másnak beállítani, drága katonánk csak így meglátja a fagylaltot nyaló lányt a padon, és bumm, szerelmes lesz mint az ágyú. Tagadhatatlanul van valami bája annak, ahogy buszoznak, meg ahogy a férfi minden áldott nap várja a gyár előtt a Tatjánát, amikor végez, csakhogy hazakísérhesse, de fú, azért többször megfordult a fejemben, hogy ez így kissé nagyon rózsaszín és valószerűtlen, arról nem is beszélve, hogy micsoda melodráma követte. Viszont jól megírt melodráma volt! Komolyan, én aki nem bírja a szerelmi háromszögeket, meg az elnyújtott szenvedést, de itt valahogy nem akasztott ki annyira és olyan durván, mint általában. Mondjuk ehhez az is hozzátartozik, hogy amikor Alexander ott szenvedett, és Dásával járt, miközben nyilvánvaló volt, hogy Tatjánába szerelmes, ott meg tudtam volna fojtani az összes részvevőt. Tatjánát, mert olyan szerencsétlen volt, hogy csak meresztette a szemeit és sóhajtozott, Dását, mert az apró elszólásaiból nyilvánvaló volt, hogy érzékeli, mi zajlik körülötte, de inkább figyelmen kívül hagyja, és egy olyan férfira akaszkodik, aki nem akarja őt, Alexandert, mert mindkét lányt csak hülyítette, és nem bírta eldönteni, mit akar, és Dimitrijt szimplán alanyi jogon, mert egy pondró.

Persze ahogy a történet haladt előre, rengeteg spoileres dolog kiderült, amit ugyan most nem fogok részletezni, viszont annyit elárulhatok, hogy kapunk a fenti helyzetre magyarázatot. Persze ettől a huzavonától eltekintve, Tatjána karaktere még mindig nagyon bajba jutott királyleány feelinget árasztott magából. Bár az esetek többségében kedveltem őt, és még azon is nagyjából egészéből túltettem magam, amennyire gyerekes tud lenni néha (elvégre nagyon fiatal, amikor a történet kezdődik), főleg az elején, de ebből a törékeny virágszál szerepkörből nem tör ki. Persze azt is meg kell jegyezni, hogy ennek ellenére, helyenként olyan lelki erőről tesz tanúbizonyságot, ami feledteti az idegesítőbb megnyilvánulásait.

forrás

Alexander szintén helyenként problematikus volt a számomra, de ettől függetlenül, ő is alapvetően egy viszonylag jól összerakott karakter volt. Szintén nem nagyon lépett ki az előre meghatározott szerepköréből, a hősszerelmes, bátor katonáéból, viszont a múltja adott egy kis pluszt. Ami még nagyon tetszett, és ami részben ebből is következik, hogy senki sem csak úgy olyan volt, amilyen. Paullina Simons veszi a fáradtságot, hogy rendes háttérsztorit adjon a karaktereinek, megmutassa, hogy miért is váltak ilyenné amellett, hogy el is indítja őket a változás, a fejlődés rögös útján. A Metanov család dinamikája például egyszerre volt dühítő és rendkívül érdekes, ráadásul sok mindent megmagyarázott Tatjána magatartásával kapcsolatban.

A világháború és a történelmi helyszín szintén nem csak jelképesen jelent meg, mintegy háttérként a szerelmi szálhoz, éppen ellenkezőleg. A történelmi események súlya egy hurrikán erejével kapja fel a karaktereket és kompletten szétzilálja megszokott életüket. Messzire sodorja őket egymástól, majd újra összehozza őket, ami már csak azért is remek, mert így van valami, ami aktívan előrehajtsa az eseményeket Dimitrijen kívül, aki gusztustalan egy emberi lény, de megintcsak, szuperül össze volt rakva, mint negatív karakter, aki nem egy ikonikus főgonosz, vagy ilyesmi, szimplán egy pocsék ember.

A vége pedig abszolút váratlan volt, és kifacsarta a szívemet. Kösz, Simons. Ha nem tudnám, hogy van folytatás, lehet, az ereimet is felvágom. Hogy mindazok után, amiken keresztül mentek... jó, inkább nem is mondok semmit.

A lényeg, hogy erre a könyvre bizony érdemes időt áldozni! A bronzlovas csodálatos élmény volt a fenn említett problémáim ellenére, a romantikus lelkek számára kihagyhatatlan! De miután én is élveztem, aki nem igazán rajong a túlzottan rózsaszín történetekért, ezért a kicsit földhöz ragadtabb egyedek is élvezhetik, mert a háború pont elég sötétséget hoz be ahhoz, hogy a chick lit limonádék kategóriájából már kirántsa a könyvet. A bronzlovas kemény tragédiákat és brutális áldozatokat is bemutat, nemcsak szerelmi drámát és szentimentális andalgásokat Leningrád utcáin. Igen, elsősorban szerelmi történet, de nem csak az. Ezért azt tudom javasolni a vonakodóknak, hogy érdemes nyitottnak maradni, és tovább olvasni még akkor is, amikor már mindenkit leírnál mint idiótát a szereplők közül. Paullina Simons még meglephet!

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: spoileres lenne

Kedvenc karakter: nem volt

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Cover Reveal #12 Diana Gabaldon: Őszi dobszó

Sziasztok!

Amint ígértem, íme az este második borítóleleplezése. Ez pedig nem más, mint az Outlander negyedik része, az Őszi dobszó! Én ugyan csak az első részt olvastam, de teljesen átérzem a nagyérdemű frusztrációját, amiért ilyen csigaléptekkel jelennek meg a részek. Persze, ilyen féltéglákat fordítani/kiadni nem kis feladat, szóval azt hiszem, sokan örülhetnek, amiért viszonylag hamar érkezik a folytatás! És már borítónk is van hozzá.

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

Eredeti cím: Drums of Autumn

Fordító: Farkas János

ISBN: 9789633997635

Várható megjelenés: 2017.05.19

Előjegyzési linkért >>> katt ide <<<

illetve csekkold a könyv >>> molyos adatlapját <<< és rakd a kívánság és/vagy várólistádra!

Fülszöveg:

Skóciában kezdődött, egy ősi kőkörnél. Ott, ahol a kiválasztottak számára megnyílik egy átjáró a múltba – vagy a halálba.

Claire Randall túlélte ezt az elképesztő utazást, méghozzá nem is egyszer, hanem kétszer. Első útja végén Jamie Fraser, a 18. századi skót harcos ölelő karjai között kötött ki, akinek iránta érzett szerelme legendássá vált – egy tragikus szenvedély meséjévé, melynek végén Claire visszatért a jelenbe, hogy világra hozza a férfi gyermekét. A nő két évtized elteltével másodjára is útra kelt, ezúttal Amerikába, ahol a határvidéken újra találkozott Jamie-vel. Valakit azonban hátrahagyott a huszadik században: a lányukat, Briannát…

Brianna felkavaró felfedezést tesz, ami a kőkörhöz vezeti őt, ahol a lány a félelmetes ismeretlenbe veti magát. Miközben anyja és sosem látott apja után kutat, kockára teszi saját jövőjét, hogy megváltoztassa a történelmet… És hogy megmentse szülei életét. De ahogy Brianna beleveti magát az érintetlen vadonba, egy szívszorító találkozás folytán talán örökre a múltban ragad…

Vagy ott, ahol lennie kell, ahová a szíve és lelke kötődik…

„Az Öszi dobszó DIANA GABALDON LEGJOBBAN SIKERÜLT ÉS LEGVARÁZSLATOSABB MUNKÁJA”.

Affaire de Coeur

„SZENVEDÉLYES, FIGYELEMREMÉLTÓ – A TÖRTÉNELEM, A FANTÁZIA, A ROMANTIKA ÉS A MERÉSZEN SIKAMLÓS TÖRTÉNETMESÉLÉS KEVERÉKE”.[I1]

Arizona Republic

„CSODÁLATOS! A SZÓRAKOZTATÓ TÖRTÉNELMI REGÉNY MŰFAJÁNAK KIEMELKEDŐ DARABJA.”

San Antonio Express News

A lélegzetelállító családtörténet folytatódik…

Gondolatok:

Mint említettem, a 2-3. részhez nem volt szerencsém, de az egy tényleg élvezetes volt, a fordítás pedig kivételesen jó. Az a hír járja, hogy ez a rész lesz az eddigi leghosszabb, több mint 1000 oldal. Úgyhogy, reménykedjünk, hogy nem csúszik a megjelenés, és nyáron már a kezünkbe foghatjuk a legújabb drágaszágot, a sorozat rajongóinak pedig addig is kitartást!

Cover Reveal #10 Paullina Simmons: A bronzlovas

Hello népek!

Ma egy rendkívül izgalmas borító leleplezéssel érkezem, a Könyvmolyképző kiadó jóvoltából. Egy olyan könyv borítójáról rántjuk le a leplet, amit már nagyon régóta nézegetek angolul, és azt hiszem most, hogy magyarul is érkezik a Könyvfesztiválra, már tényleg kifogytam a kifogásokból. Nem másról, mint Paullina Simmons A bronzlovas című regényéről van szó. Történelmi regény, méghozzá második világháborús, amiből sosem olvastam túl sokat, de ez valamiért nagyon megragadott. Talán ahhoz lehet köze, amilyen lelkesedéssel az egyik kedvenc youtuberem beszélt róla. Mindenesetre alig várom, hogy olvashassam!

Kötéstípus: kartonált 

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó 

Eredeti cím: The Bronze Horseman 

Fordító: Farkas János 

ISBN: 9789633994863

Előjegyzési linkért katt >>> ide <<< 

illetve csekkold a könyv >>> molyos adatlapját <<< és rakd a kívánság- és/vagy várólistádra!

Fülszöveg:

Leningrád, ​1941. A fehér éjszakák megvilágítják a város egykori nagyságát, melynek palotái és sugárútjai egy letűnt korról mesélnek, amikor Leningrádot még Szentpétervárnak ismerték.  A két lánytestvér, Tatjána és Dása egy ágyon osztoznak és egy szobában laknak bátyjukkal és szüleikkel. 

Kemény és nélkülözésekkel terhelt életük megszokott rendje semmivé lesz, amikor 1941. június 22-én Hitler megtámadja Oroszországot. A Metanov család és különösen Tatjána számára az élet már sosem lesz olyan, mint volt. Egy sorsdöntő napon Tatjána megismerkedik egy Alexander nevű hetyke fiatalemberrel. 

A család sok szenvedésen megy keresztül, ahogy Hitler seregei közelednek Leningrád felé és az orosz tél is lassan beköszönt. A bombázások közepette az ostromlott városban Tatjána és Alexander elkerülhetetlenül egymáséi lesznek, de szerelmük szétszakíthatja Tatjána családját és a kapcsolatuk mélyén lappangó titok mindenkinek az életébe kerülhet, aki csak tudomást szerez róla. 

Egyik oldalon Hitler elképesztő erejű háborús gépezetével, a másikon a szovjet állammal, ami eltökélt, hogy eltapossa az emberi szellemet, Tatjána és Alexander a történelem viharában próbál helytállni, a huszadik század egy olyan fordulópontján, ami alapjaiban határozta meg a modern világ fejlődését.

az amerikai borító

Gondolatok:

Őszinte leszek, jobban örültem volna, ha a másik külföldi borítónál marad a kiadó, mert szerintem az sokkal szebb és hangulatosabb, mint amit mi kaptunk. Ez az "oroszok vannak benne, rakjunk rá egy szőke hölgyikét" nekem nem nagyon működik. A kontraszt a betűtípusnál viszont abszolút bejön: a modern és a klasszikus stílus nagyon jól mutat egymás mellett. Ami a tartalmat illeti, ahogy már azt említettem, izgatottan várom a megjelenést!

Az írónő:

Paullina Simons Leningrádban, az egykori Szovjetunióban született 1963-ban. Amikor tíz éves volt, családja az Egyesült Államokba emigrált. Gyerekkorában arról álmodott, hogy egy nap író lesz. Álma később válhatott valóra, mikor megtanult angolul és feldolgozta az új környezet okozta kulturális sokkot. 

New Yorkban, Kansasben és Angliában járt egyetemre. Kansasben politikatudományt tanult. Pénzügyi újságíróként dolgozott a Financial News Networknél, és közben fordított is, mielőtt megírta Tully című első könyvét. A könyvet szerte a világban jól fogadták. 

Ezután további regényeket írt, többek között a Red Leaves, az Eleven Hours, Tatiana and Alexander, a The Summer Garden és a The Girl in Times Square című műveket, illetve egy szakácskönyvet is, Tatiana’s Table címmel. Paullina Simons jónéhány regénye felkerült a nemzetközi bestsellerlistákra. 

Paullina Simons második férjével, Kevin Ryannel Long Islanden, New Yorkban él. Négy gyerekük van.

Cover Reveal #2 Anne-Charlotte Voorhoeve: Liverpool Street

Ködös, őszi szép jó napot mindenkinek!

Megérkezett a második Cover Reveal a blogra, a Könyvmolyképző kiadó jóvoltából! Egy Arany Pöttyös könyvről van szó, ami a második világháború ideje alatt játszódik.

2015 őszén jelenik meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában Anne-Charlotte Voorhoeve gyönyörű regénye, a Liverpool Street. Izgalmas történet családról, hűségről, bűntudatról, szeretetről és mindenek felett a reményről.

A könyv adatai:

Oldalszám: 528

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

Eredeti cím: Liverpool street

Fordító: Szakál Gertrúd

ISBN: 9789632459950

Jegyezd elő Te is!

(Technikai megjegyzés: Az előjegyzés nem minősül rendelésnek. Előjegyzés esetén értesítést küldünk, amikor előrendelhetővé/rendelhetővé válik a könyv. Természetesen amint változik a könyv státusza, megrendelni is ezeken a linkeken lehet majd, nem fognak elavulni.)

>>> Kartonált kiadásban

illetve 

vess egy pillantást a könyv >>> molyos adatlapjára <<< és tedd a kívánság és/vagy várólistádra!

Fülszöveg:

„Ha Mamu engem egyedül akarna Angliába küldeni, megszöknék, és addig bujdosnék, amíg el nem megy a vonat nélkülem! Semmiképpen sem utaznék a szüleim nélkül…”

1939 tele, Liverpool Street vasútállomás, London. Egy tizenegy éves berlini kislány, Ziska Mangold leszáll a vonatról. Nem akármilyen vonat ez, hanem egyike azoknak a gyermektranszportoknak, amelyek közel tízezer zsidó fiút és lányt menekítettek ki a náci Németországból. Ziska pontosan tudja, mit akar: amint lehet, ki kell juttatnia a szüleit és legjobb barátnőjét, Bekkát is. Ám nem sok ideje marad, a gyilkos háború már előreveti árnyékát. Ziskára egy idegen család, egy idegen nyelv, honvágy és bizonytalanság vár – de egyúttal élete legnagyobb kalandja is, hét évvel később pedig meg kell hoznia egy nehéz döntést.

Gondolatok:

Két másik könyv is eszembe jutott a tartalmat olvasva, az egyik a Könyvtolvaj - elég nyilvánvaló okokból kifolyólag, a másik pedig Jean Little: Victoria Cope naplója. Nagyon szerettem azt a könyvet kislány koromban, és bár csak nyomokban emlékeztet a Liverpool streetre, ott is központi téma az idegen családba való beilleszkedés. A fülszövegből úgy tűnik, hogy az érzelmi töltet mellett a cselekmény is nagy szerepet kap, ez pedig csak még inkább felkeltette az érdeklődésemet. Arról nem beszélve, hogy mostanság nagyon rákaptam a történelmi regényekre, úgyhogy alig várom, hogy olvashassam!

Ami a borítót illeti, a kiadó nagyon jó munkát végzett vele. Több külföldi kiadást is lecsekkoltam a neten, és a magyar igazán szépen sikerült. Örömmel tudnám a könyvespolcomon.

A szerzőről:

Anne-Charlotte Voorhoeve német díjnyertes szerző, aki azóta Amerikát is meghódította. Nem csupán regény-, hanem forgatókönyvíró is. Politológiát, amerikanisztikát és történelmet hallgatott Mainzban, ezután dolgozott is a tengerentúlon. Miután hazatért, lektorként helyezkedett el, emellett pedig maga is írni kezdett. Jelenleg Berlinben él, és innen hódítja meg olvasók millióinak szívét.

Böszörményi Gyula - Leányrablás Budapesten

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 336

1896-ban, a Milleniumi Ünnepségek forgatagában nyoma vész Hangay Emmának, a Marosvásárhelyről érkezett 16 éves leánynak. Négy évvel később titokzatos távirat érkezik tőle, amit jóval az elrablása után adott fel. Húga, a 17 éves Mili kisasszony azonnal a fővárosba utazik, ahol kezdetét veszi a rémálom, melyben egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró.

Te jóságos magasságos, mennyire imádtam én ezt a könyvet!!!

Teljesen véletlenül botlottam bele a könyvesboltban még hónapokkal ezelőtt, és amint a kezembe fogtam, tudtam, hogy ez nekem kell! Krimi, történelem (ráadásul történelmi Magyarország, a XIX. és XX. század fordulója, az egyik kedvenc korszakom!) és egy sejthető szerelmi szál? Ennél jobb pozícióból nehezen indulhat egy könyv nálam. Na, meg persze maga a tény, hogy Böszörményi Gyula írta. A 9...8...7 sorozatát anno úgy adtuk kézről kézre az osztályban.

Finoman szólva meglepődtem, hogy egy ilyen látszólag kifejezetten lányoknak szóló történelmi regény jelent meg tőle. De mindez csak látszat. A Leányrablás Budapesten NEM egy lányregény. Sokkal inkább egy rettentő izgalmas, szövevényes krimi, amihez történelem, kultúra és remek karakterek társulnak.

Normális esetben nem sok szót szoktam a körülményekre pazarolni, de itt muszáj! Hiszen a történelmi rész itt nem merül ki abban, hogy főszereplőink szép ruhákban parádéznak és konflisokban utaznak, meg nincsen facebook. A történelem-geek énemnek csak úgy dobogott a szíve annak láttán, hogy az író milyen elképesztő pontosan utána járt a legapróbb részleteknek is.

A korabeli szleng, a történelmi személyek, a miliő, amit ezáltal megteremtett abszolút egyedi élményt nyújtott. Állítom, hogy bármely bekezdését felismerném a regénynek, ha cím és szerző nélkül az orrom alá tolnák, annyira egyedi és különleges az egész. Minden megelevenedik, színekben pompázik, egy pillanatra sem kellett erőlködnöm, hogy belerázódjak a könyv világába - felszippantott, ahogy szöszt a porszívó (igen, tudom, hogy még mindig furák a hasonlataim).

A lábjegyzetek hasznosak, tényleg hozzáadnak az élményhez, viszont nem magyaráznak meg fűt, fát, virágot, csakis azokat a szavakat, amelyek már teljesen kikoptak a köztudatból, hiszen a nyelv folyamatosan változik. Még jobban tetszettek a megjegyzések, amik a történet folyamán feltűnő valós személyek adatait taglalták (ugyanis itt nem mindenki kitalált személy, ó nem). Számomra ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy olyan igazinak és élőnek tetszett az egész. Végig úgy éreztem, hogy ha felállok és kisétálok az ajtón, akkor nem is a buszra fogok felszállni, hanem keresnem kell egy bérkocsit, hogy bevigyen a belvárosba.

A történet két szálon fut, az egyiken keresztül követhetjük végig Mili és Ambrózy báró nyomozását a lány eltűnt nővére, Emma után, míg a másikon a négy évvel ezelőtti eseményekbe kapunk bepillantást. Éppen ezért nem árt odafigyelni, hogy milyen dátum van felírva a fejezetek elején, máskülönben igen könnyen összezavarodhat az ember. Túl sok mindent nem szeretnék azonban elárulni a történetről, mert vétek lenne lelőni akár egyetlen csavart is. Higgyétek el, nem véletlenül ilyen rövid a tartalom. ;) De annyit elárulhatok, hogy fantasztikusan át van gondolva!

A nézőpont kezelésével viszont már akadtak problémáim. Ugye a két szál miatt elkerülhetetlen a nézőpontváltások sora, ami nem is zavart alapvetően. A könyv szempontjából jelenkori - tehát 1900-ban játszódó - eseményeket Mili szemein keresztül láthatjuk kibontakozni, míg a négy évvel korábbiakat egy E/3-as nézőpontból, ami azonban nem a mindentudó elbeszélő nézőpontja, így gyakorlatilag Emmához köthető. Miután ezeket fejezetek és egy jó nagy időbeli ugrás választja el, egyáltalán nem zavaró, sőt igazán élveztem, mert így Emma is esélyt kapott arra, hogy igazi karakterré válhasson az olvasó szemében, és ne csak a múlt ködös árnya legyen, aki után olyan kétségbeesetten kutatnak.

De, miután sok olyan jelenetnek is tanúi kell hogy legyünk, amiről Mili egyáltalán nem, vagy csak hallomásból szerez tudomást, időről-időre egy-egy jelenet erejéig elszakadunk az ő nézőpontjától és ezen esetekben egy távoli elbeszélő narrál. 

Na, ez már bonyolítja a dolgokat, miután ezek a váltások fejezeteken belül történnek, de nagyrészt ügyesen voltak megoldva, így nem volt velük problémám. Viszont! Volt egy jelenet (lehet, hogy több is, de konkrétan egyre emlékszem), ahol Mili mesélt, viszont olyan dolgokat, amiket ő személy szerint nem láthatott/hallhatott, és erre semmilyen magyarázatot nem kaptunk. Hogy itt most mi történt?

Szóval szerintem jót tett volna a regény egységének, ha egy kicsit gatyába rázzák a narratívát, bár ez számomra nem vont le az élvezetből, csak megtorpantam egy pillanatra, hogy most akkor hol vagyunk és kik vagyunk? Ez pedig elkerülhető lett volna.

korabeli Budapest

A szereplők azonban bőven kárpótolnak! Egytől-egyig kidolgozottak, érdekesek, és ami a legfontosabb: emberiek. 
Mili remek főhősnő; éleslátó, bátor és talpraesett, így nem csoda, hogy élvezet volt az ő szemszögét olvasni. Egyszer se idegesített, pedig volt, hogy egyáltalán nem értettem egyet a döntésével (persze, menj és ess neki egy nálad háromszor akkora férfinak, aki éppen végez valakivel egy sötét kihalt utcán, nálad meg nincs fegyver és neki meg van egy tettestársa... soha jobb ötleted még nem támadt, virágszálam!). De hát, minden karakterre rájön néha az ötperc, és ez így van jól, hiszen ettől lesznek összetettek, esendőek és igaziak.

A drága báró úr pedig teljesen levett a lábamról annak ellenére, hogy minden második megszólalásánál legszívesebben széttörtem volna egy teáskészletet a fején, úgy úri lány módjára. Fogalmam sincs, hogy lehet valaki ilyen maradi és teljesen felháborító véleménnyel a nőkről, amikor olyan anyja van, mint Agáta mama. Viszont a viselkedése százszor többet elmond róla, mint a szavak, amelyek elhagyják a száját. Ez a komor, zord habitus és a néha rettentő idegesítő arrogancia mind csak védekező mechanizmus nála.

"– Hangay kisasszony – hajolt meg felém kimérten, majd lenyomta a kilincset.
Egyből elfogott a pulykaméreg, hogy ilyen félvállról… ekkora közönnyel… szinte az egész villát kitöltő egykedvűséggel üdvözöl.
– Magának is szép napot, báró úr! – mondtam ridegen. – Ha szabad megjegyeznem, ma reggel igen pocsékul méltóztatik festeni!"

Ambrózy Richárd tökéletes úriember (már amikor épp nincs egy bizonyos fiatal hölgy társaságában, mert akkor esetenként elhagyja a jó modora;)), zseniális detektív, és csak úgy mellékesen, az egyik karja hiányzik. Valahogy mégis elérte, hogy ne ez jusson először eszembe róla, és hogy ne sajnáljam. Azt hiszem, ez is volt a célja. Kétségkívül, ő az egyik legkomplexebb karakter, akiről mostanában olvastam. Nagyon remélem, hogy a továbbiakban többet megtudhatunk róla, ugyanis ezalatt a kötet alatt a zárkózottság volt a második neve. És természetesen, ettől csak még inkább meg akarom ismerni!

Őszintén sajnálom, hogy nem vártam meg a következő hónapot a top 10 okos karakterrel, mert drága báró urunk biztos dobogós helyezést kapott volna! (Bocs, Calderon, még mindig imádlak, de azt hiszem, itt a konkurencia xD)

Viszonylag nagy a szereplőgárda, így most a többiekről nem beszélnék, mert napestig itt ülhetnénk. Azt viszont mindenképp megemlíteném, hogy aki romantikát vár, az koppanni fog. Ugyanis nincs benne. Komolyan, nem is értem, miért van úgy kategorizálva mindenhol ez a könyv, mint romantikus. Látom a lehetőségét egy romantikus szálnak, de egyelőre szó sincs semmi ilyesmiről. A lehetőségnek viszont nagyon szorítok, és nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem azok a legjobb regények, amikor szurkolsz a két jó madárnak, hogy vegyék már észre egymást. És a várakozás épp oly szórakoztató! Szóval én nem bánom, hogy nem kaptunk semmiféle érzelmes részt. Nem lett volna hiteles, és lerombolta volna mindazt a jót, ami fel lett építve.

Így viszont? Egy csavaros, izgalmas történelmi krimit kapunk remek karakterekkel! És ha szabad lenne megjegyeznem... 

HÁT HOGY A KÉNKÖVES POKOLBA LEHET ÍGY ABBAHAGYNI????

Nem volt szép, igazán nem volt szép...

Mi lesz velem a következő részig???

MIKOR JÖN A KÖVETKEZŐ RÉSZ??

*befejeztem a kiborulást, most elmegyek újraolvasni a kedvenc részeimet*

Értékelés: 5/5*

Kedvenc jelenet: az elején a vonaton a Jókai kötettel. Ott szerettem meg Milit visszavonhatatlanul. :)

Kedvenc szereplő: Ambrózy báró, Mili, Kruger Tóni, Hangay Árpád

Orhan Pamuk - Nevem Piros



Kiadó: Ulpius

Oldalszám: 604

Nevem Piros című regényével a Nobel-díjas török író, Orhan Pamuk akárha első szerelmét, a festészetet köszöntené. Ő maga "legszínesebb és legoptimistább" regényének nevezi. A történet 1591 havas téli napjaiban, Isztambulban játszódik.

Bevallom, ezt a könyvet én angolul olvastam, ugyanis kötelezőnek adták fel az egyetemen, de miután a magyar és az angol is egyaránt fordítás az eredeti törökről, úgy gondoltam, ez így egyszerűbb lesz. Viszont a magyar tartalom nem árul el túl sokat a történetről, így mielőtt belemennénk a részletekbe, mesélek nektek egy kicsit elfátyolozott török szépségekről, művészetről, ármányról és gyilkosságról.

Az eredeti borító képét maga az író festette

Tehát, a történet szerint 1551-et írunk, és Isztambulban járunk. A regény rögtön egy gyilkossággal kezdődik, de ami rendhagyó benne, az az, hogy az olvasó a hulla szemszögéből látja az eseményeket. Finom Efendit, aki miniatúrákat festett a helyi műhelyben és az egyik legjobbként volt számon tartva, meggyilkolja valaki és egy kút mélyén végzi, azonban a gyilkos kiléte ismeretlen. A nyomozást végül Fekete vállalja magára, aki 12 évnyi távollét után tér vissza a városba, és még mindig reménytelenül szerelmes Sekürébe, aki a műhely vezetőjének, Eniste Effendinek a lánya. Seküre férjhez ment, amíg Fekete távol volt és született két fia, de miután a férje nem jött haza a háborúból, nem hivatalosan már özvegy, és a sógora, Hasan mindent elkövet annak érdekében, hogy feleségül vehesse.

Ez az alapfelállás, innen indul ez a szerteágazó, lenyűgöző mese egy letűnt kor csodáiról, amik nyomán mi is úgy érezhetjük, mintha a középkori Isztanbul utcáit rónánk.

Azonban ez közel sem minden: a művészet, vallás és filozófia éppen olyan fontos szerepet játszik, mint maga a cselekmény, sőt. Kelet és Nyugat állandó viaskodása, a vágy a felsőbbrendűség bizonyítására ezúttal a művészeten keresztül jelenítődik meg.

"Egy képet önmaga tesz legendássá, vagy az, amit mondanak róla?"

Bevallom, nekem ez az aspektusa tetszett a legjobban a könyvnek, és nem a konkrét történések, de erre majd még később kitérek.

Különösen érdekes volt úgy olvasni, hogy akaratlanul is folyton az Egri csillagok jutott eszembe. Hiába olvastam nagyon-nagyon régen, az egyik kedvenc kötelezőm volt és mai napig élénken él bennem az élmény. Eger ostroma 1552-ben volt, így a két regény mondhatni egy időben játszódik, sőt a Nevem Pirosban többször is emlegetik a magyar követeket, bár jelentősebb szerepet nem játszanak. Ezen a regényen keresztül vethetünk egy pillantást az érem másik oldalára, és ez volt az, ami igazán megragadott benne.

A történet ugyanis elég vontatott. Az eleje nagyon ígéretesnek tűnik, de aztán lelassul és csak vonszolja magát, majd a közepe tájékán újra felpörög és érdekes lesz, majd a vége annyira el van nyújtva, hogy szinte minden jelentőségét veszti. Tudom, hogy Nobel-díjas, és szépirodalom és stb, de nekem akkor is gondjaim voltak a ritmizálással.

A regény elég szerteágazó, nagy a szereplőgárda, de ami összefogja és előreviszi a cselekményt az egyértelműen a krimi szál. Ki ölte meg Finom Effendit? Néhány ponton már tényleg csak azért olvastam tovább, mert egyszerűen elviselhetetlennek tartottam a gondolatot, hogy még mindig NEM TUDOM KI A FENE A GYILKOS! Ekkor pedig pörögtek a lapok az ujjaim alatt. Azonban sajnos a feszültség nagyban megcsappant a vége felé, aminek semmi értelme, hiszen pont akkorra kellett volna a tetőfokára hágnia. Ehhez képest, a végét untam a legjobban. Az utolsó kb ötven oldal teljesen szét van csúszva.

A karakterek... a karakterek színesek és érdekesek voltak, de nem igazán tudtam azonosulni egyikőjükkel sem. Jól megformáltak voltak, de egyáltalán nem emberközeliek. Ez talán a szerkezet számlájára is írható - többek között. Az E/1-nek elvileg közel kéne hoznia a karaktereket az olvasóhoz, de miután minden fejezetet valaki más nézőpontjából láthatunk, senkihez se kerülünk igazán közel. A másik, hogy a szereplők úgymond tudatában vannak az olvasó jelenlétének: gyakran kiszólnak, és ezzel emlékeztetnek arra, hogy mi nem vagyunk részesei a történetnek. Számomra ettől csak még nagyobbnak tűnt a távolság, de ez igazából kétélű fegyver. Hiszen pont ennek a technikának köszönhető az az érzet, hogy az olvasónak össze kell raknia a képet, ugyanis ő tudja és ő látja a legtöbbet az eseményekből.

A gyilkos is többször feltűnik a mesélők között, az ő részeit szinte kivétel nélkül élveztem. Lenyűgöző volt látni a dolgokat az ő szemszögéből, miközben eszelősen kutattam mindenféle nyom után, hogy vajon ki lehet ő.

Érdekesség, hogy nem csak emberek fejébe nyerhetünk bepillantást, hanem tárgyak, sőt elvont fogalmak "gondolataiba" is. A piros, mint szín, egy aranyérme, egy lónak a rajza, maga a Sátán, csak hogy felsoroljak egy párat. Ezek voltak a kedvenceim, bár a cselekményhez, mint olyanhoz viszonylag keveset tettek hozzá, inkább a gondolatiságát szolgáltatták a műnek, de mint korábban említettem, ez - néhány kivételt leszámítva - sokkal jobban lekötött, mint mondjuk a románc Seküre és Fekete között.

Rengeteg érdekes kérdést felvet a mű. Főként a tradíció és haladás kényes egyensúlyát feszegeti, illetve azt, hogy a haladás egyet jelent-e azzal, amit a Nyugat képvisel.
Az Oszmán birodalomban a vallás és művészet szétválaszthatatlan, miniatúrát festeni olyan, mint Allah szemeivel látni a világot (ezért is kelt akkora felháborodást a perspektíva használata). Azonban az új stílus, a Reneszánsz emberközpontúsága és realisztikus ábrázolásmódja megállíthatatlanul szivárog át a világukba, és miközben elítélik, csodálják is az új művészetet.

Számomra ebben rejlik a könyv igazi varázsa, így bárkinek tudom ajánlani a könyvet, aki érdeklődik a művészettörténet iránt.

"The beauty and mystery of this world only emerges through affection, attention, interest and compassion... open your eyes wide and actually see this world by attending to its colors, details and irony."

Kedvenc idézetem, muszáj volt megmutatnom, de sajnos nem találtam meg a magyar megfelelőjét, bármennyit kutattam. Rettentő kevés idézet van fenn neten ebből a könyvből.

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: azok a részek, ahol a művészetről vitatkoznak mindig lekötöttek :)

Kedvenc karakter: egyetlen fejezet erejéig szerepel, de akkor is azt mondanám, hogy a Sátán