Cover Reveal #15 Sara Shepard: Pretty Little Liars

Szép jó napot!

Egy egész borítóleleplezős sorozat van itt a blogon, ezúttal azonban nemzetközi vizekre evezünk. A Sara Shepard regényéből készült sorozatot senkinek nem kell bemutatni, de a könyvet olvastátok már? A Könyvmolyképző kiadó jóvoltából már magyarul is hamarosan kapható lesz, méghozzá új fordítással. Ami pedig a borítót illeti... mi más lehetne?

Oldalszám: 264

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

Eredeti cím: Pretty Little Liars

Fordító: Miks-Rédai Viktória

ISBN: 9789634570912

Várható megjelenés: 2017. ősz

Tedd kívánság és/vagy várólistára >>> ide kattintva!

Rendeld meg a könyvet >>> itt!

Fülszöveg

Alison három éve tűnt el, egy pizsamaparti után, és azóta sem látta senki. Az elit pennsylvaniai iskolába járó barátai meggyászolták, de megkönnyebbülten fel is sóhajtottak. Mindegyikük őrzött egy-egy titkot, amit csak Alison ismert, és ha a pletykára éhes világ tudomására jut, tönkreteheti őket. Amikor egymás után kapják a névtelen e-maileket és szöveges üzeneteket, pánikba esnek. Az áruló vajon a saját köreikből való? Vagy ami rosszabb: Alison visszatért?

Egy rendkívül izgalmas sorozat indító kötete.

Az írónőről

 Sara Shepard a híres Pretty Little Liars és a The Lying Game könyvsorozatok szerzője, mindkettőből sikeres tv-sorozat készült a FreeForm csatornára.

Az írónő Torontóban született, van egy testvére, Ali. A New York Universityn tanult, és Brooklynban kreatív írást is tanult. Az első könyve, a Hazug csajok társasága 2006-ban jelent meg. Az írónő jelenleg Pittsburghben él férjével és kutyusaival.

Érdekesség, hogy a Pretty Little Liars tévésorozat két részében is szerepelt (1x07 és 5x24), igaz, cameo szerepekben tűnt fel csupán.

Nektek a filmes vagy az eredeti borító jön be jobban?

Mary Shelley: Frankenstein #Köd előttem, köd utánam

Szép jó napot mindenkinek!

Kicsit nagy volt a csend a blogon az elmúlt pár napban, de ennek ma vége szakad. Ugyanis mindez csak azért volt, mert csomót törpöltünk, meg szervezkedtünk (meg a távoli szakdogámon görcsöltem tök értelmetlenül), és itt az újdonságok sorából az első: tematikus könyvklub a Kis Könyves Bloggerekkel! A november témája a köd, ezért is a cím. Úgyhogy tartsátok nyitva a szemeteket a hétvégén, mert mindenféle szuper ködös bejegyzéssel készültünk nektek!

November közepe van, már javában benne járunk az év talán legszebb és legszínesebb évszakában és nagy valószínűséggel már mindenki megtapasztalta azt a jelenséget, amely az autóban ülve veszélyes és zavaró, de egy dombtetőről nézve lélegzetelállító, este hazafelé a sötét utcán viszont hátborzongató. Amikor a levegő ily módon besűrűsödik, bármi megtörténhet… Ezt az írók is nagyon jól tudják, és szívesen alkalmazzák egy-egy jelenet, fejezet vagy akár egy egész könyv megírása során. Mi, a Kis Könyves Bloggerek most a Köd előttem, köd utánam projekt keretében szeretnénk elhozni, és megmutatni nektek néhányat ezek közül. Igyekeztünk feltárni a köd minden árnyalatát, több oldalról megközelíti a témát. A bejegyzéseink nagyon változatosak, lesznek könyv értékelések, kimaradt jelenetek, de még olyan könyvekről is írunk, amelyekről az első ránézésre nem is gondolnád, hogy beleillenek ebbe a fátyolos témába. Talán nem fogalmazunk túl ködösen, de ha mégis, reméljük mire vasárnap a közös projektünk véget ér, feloszlik az összes földig érő felhő, és mindenhol kisüt a nap!

,,A világ egy sötét, jégre és hóra épített hely és benne mi vagyunk egymásnak a lámpások. Ahogy ma este a lámpák halvány fényei idevezettek titeket, úgy vezetjük mi is egymást az élet hideg homályában. Sokan magukhoz ölelik a sötétséget, elrejtőznek benne, de nekünk erre semmi szükségünk. Lépjünk előre, és világítsunk egymásnak!

A fény a lételemünk: nélküle gyámoltalanok, gyengék vagyunk, védtelenek, még lépteink is bizonytalanok. De ha akár csak a legkisebb világosságot látjuk magunk előtt, máris jobb: hívogat, vezet, és amint elérjük átölel. Ha pedig hozzáadjuk saját kicsi ragyogásunkat, erősebb lesz."

/A. M. Aranth: Dobszó a ködben/

Kiadó: Dover Publications (a fenti borítóval)

Oldalszám: 166

Mary Shelley began writing Frankenstein when she was only eighteen. At once a Gothic thriller, a passionate romance, and a cautionary tale about the dangers of science, Frankenstein tells the story of committed science student Victor Frankenstein. Obsessed with discovering the cause of generation and life and bestowing animation upon lifeless matter, Frankenstein assembles a human being from stolen body parts but; upon bringing it to life, he recoils in horror at the creature's hideousness. Tormented by isolation and loneliness, the once-innocent creature turns to evil and unleashes a campaign of murderous revenge against his creator, Frankenstein.

Victor Frankenstein, a szépreményű tudós ifjú elhatározza, hogy embert alkot a tudomány eszközeivel. Az eredmény irtózatos: torz teremtmény születik. A sorsára hagyott lény szenved a magánytól, a megalázottságtól, de műveli magát, szeretetre, megértésre vágyik, amit nem kap meg. Bosszút esküszik tehát, hogy számon kérje szörnyű sorsát teremtőjén…

Mary Shelley, korának kiemelkedő tehetsége alig tizenhét évesen írja meg minden idők legeredetibb rémtörténetét, amelyből azóta számtalan világhírű filmadaptáció készült. A Frankenstein alapkérdései nem is lehetnének időszerűbbek: mindenható-e a tudomány? Teremthetünk-e embert, saját képünkre? Kell-e határt szabni a vágyainknak?

(hivatalos fordítás)

A Frankensteint elsősorban a borítója miatt választottam a ködös témához, de olvasás után annyit kattogtam rajta, hogy rádöbbentem, ez a könyv több szempontból is jó választás volt. Mindjárt ki is fejtem bővebben.

Az alapsztorit szerintem senkinek nem kell bemutatni, de ennél a helyzet sokkal bonyolultabb. Bár Frankenstein teremtménye egyáltalán nem "irtózatos" elsőre, legalábbis belülről nem. Victor direkt erősebbre és nagyobbra alkotja, mint egy normál embert, valami felsőbbrendűre és tökéletesre törekszik, de amikor sikerrel jár a kísérlete, elborzad az eredménytől. Azonban ez főként azért van, mert a lénynek nem épp esztétikus az ábrázata. A teremtője - kvázi az apa figura - azonnali elutasítása az, ami haragot, értetlenséget, fájdalmat okoz neki, és végül ezért vesznek olyan végzetes fordulatot az események. Persze, el lehet vitatkozni, hogy végül eredendően jó volt-e, vagy sem, de én amellett vagyok, hogy Victor viselkedése változtatta szörnyeteggé. Hiszen még nevet sem adott neki. A Frankenstein ugyanis Victor vezetékneve. Nem várhatja el egy teremtménytől, hogy emberként viselkedjen, ha nem kezeli emberként és nem tanítja meg, hogyan létezzen a társadalomban anélkül, hogy kárt okozna. Márpedig Victor elküldi magától, és rászabadítja a világra a teremtményét, és csak hónapok múltán találkoznak újra.

És a szörny megpróbált jó lenni. Próbált segíteni az embereknek, de azok elhajtották maguktól kinézete miatt. Tanult, kérdéseket tett fel, képes volt fejlődésre. Azonban az a mélyen gyökerező apa-komplexus, és az elfogadás iránti vágy, amit Victor kiváltott benne minden reakciójára rányomta a bélyegét. A körülötte lévő világ formálta végül azzá, aki lett.

"Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek."

Talán érezni lehet, hogy kissé a teremtményt favorizálom, de Victorral szemben csak dühöt éreztem és néha egy kis sajnálatot, szimpátiát biztos nem. A körülötte lévő emberek, akik áldozatul estek a helyzetnek, őket valóban sajnáltam, de Victort nem, mert neki hatalmában lett volna megállítani és megváltoztatni az események folyását, mégse tette, mert a saját gyengesége megakadályozta.

saját fotó

Ami a ködöt illeti? Átvitt értelemben kissé ködösnek mondható a sztori, több helyen is. Egyrészt tele van lázálmokkal, hallucinációkkal, és egyes olvasatok szerint, amiket főként Freud elméletei ihlettek, a lény és Viktor igazából egyek, egy személyiségnek a két oldala. Viktor az Ego (én), azaz a racionális része az embernek, ami tudomásul veszi és betartja a társadalmi normákat, a lény pedig az Id (ösztön-én), aki az alantasabb, társadalmilag nem elfogadott késztetéseket képviseli. A lény alá van rendelve Viktornak, de ő elutasítja ahelyett, hogy tudomást venne róla, így a lény elszabadul és tragédiák sora következik be. Nem mondom, hogy minden aspektusával egyetértek az előbb felvázolt elméletnek, de nagyon érdekesnek találtam, hogyan bontakoznak ki az események, különösen a lény és Frankeinstein interakciói, ha ezen a lencsén keresztül olvassuk a könyvet.

Ez egy romantika korában íródott gótikus horror, így gyors ritmusú cselekményt senki ne várjon, de érdemes elolvasni. Néha lassú, de a stílus - engem személy szerint - kárpótolt, ugyanis nagyon szerettem Mary Shelley sorait olvasni. A mély filozofikus tartalom és az abszolút ma is aktuális kérdések, amiket feszeget pedig mindenképpen érdemessé teszik arra, hogy a kezünkbe vegyük majdnem 200 évvel az eredeti megjelenése után is. 

Amit ebből ki akarok hozni? Valószínűleg nem olyan lesz, amilyenre számítanál, de érdemes elolvasni, mert érdekes, releváns, és mert valahogy egyik általam látott adaptáció sem tudta megragadni a lényeget. Talán egyet kivéve: a londoni National Theatre tavaly színpadra vitte Benedict Cumberbatch főszereplésével (ő volt a lény). Ugyan nem élőben, hanem egy vetítésen láttam, de még így is a legjobb Frankeinstein adaptáció, amihez valaha szerencsém volt.

Linkelem a hivatalos trailert youtube-ról. Ha esetleg rá tudjátok tenni a kezeteket egy felvételre, teljes szívből tudom ajánlani, mert zseniális! Ja, és azt a verziót ajánlanám, ahol Cumberbatch játssza a lényt, mert Johnny Lee Miller nekem nem jött be annyira.

Remélem, kedvet kaptatok hozzá, és a kezetekbe veszitek alkalomadtán Mary Shelley klasszikusát! Ha úgy gondoljátok, ez mégsem nektek való, vagy csak kíváncsiak vagytok, a többiek milyen könyvvel készültek, mindenképp nézzetek be a többiekhez, hiszen elképesztően színes lett a paletta, mindenki találhat kedvére való ködös olvasmányt novemberre!

Rajzolt valóság - a Libanoni keringő

Kiadó: Metropolitan Books
Oldalszám: 128

One night in Beirut in September 1982, while Israeli soldiers secured the area, Christian militia members entered the refugee camps of Sabra and Shatila and began to massacre hundreds, if not thousands, of Palestinians. Ari Folman was one of those Israeli soldiers, but for more than twenty years he remembered nothing of that night or of the weeks leading up to it. Then came a friend’s disturbing dream, and with it Folman’s need to excavate the truth of the war in Lebanon and answer the crucial question: what was he doing during the hours of slaughter?

Challenging the collective amnesia of friends and fellow soldiers, Folman painfully, candidly pieces together the war and his place in it. Gradually, the blankness of his mind is filled in by scenes of combat and patrol, misery and carnage, as well as dreams and hallucinations. Soldiers are haunted by inexplicable nightmares and flashbacks—snapping, growling dogs with teeth bared and eyes glowing orange; a recurring image of three young men rising naked out of the sea to drift into the Beirut battlefield. Tanks crush cars and buildings with lethal indifference; snipers pick off men on donkeys, men in cars, men drinking coffee; a soldier waltzes through a storm of bullets; rock songs fill the air, and then yellow flares. The recollections accumulate until Ari Folman arrives at Sabra and Shatila and his investigation reaches its terrible end.

The result is a gripping reconstruction, a probing inquiry into the unreliable quality of memory, and, above all, a powerful denunciation of the senselessness of all wars. Profoundly original in form and approach, Waltz with Bashir will take its place as one of the great works of wartime testimony.

1982-ben, egy szeptemberi éjszakán Beirútban palesztínok százait, ha nem ezreit mészárolták le, amikor a Keresztény milícia behatolt az izraeli katonák által védett, Sabra és Shatila nevű menekült táborokba. Ari Folman azon izraeli katonák egyike volt, de több mint húsz éven keresztül semmire nem emlékezett abból az éjszakából, vagy az azt megelőző hetek történéseiből. De mikor egy barátja elmeséli neki egy bizarr visszatérő rémálmát, Folman elhatározza, hogy kideríti az igazságot a libanoni háborúról, és a választ a legfontosabb kérdésére: mit csinált ő a mészárlás órái alatt?

Folman fájdalmasan őszinte kutatása a háborúról és a saját részvételéről egyben a bajtársait és barátait is emlékezésre készteti. Az elméjében lévő űrt szépen lassan kitöltik az ütközetekről, őrjáratokról, nyomorúságról és vérontásról szóló jelenetek, amik közé álmok és hallucinációk is vegyülnek. A katonákat megmagyarázhatatlan rémálmok és flashback-ek kísértik - morgó, vicsorgó kutyák világító narancssárga szemekkel; egy visszatérő kép három fiatalemberről, ahogy a tengerből kiemelkedve a beirúti hadszíntérre sodródnak; rockzene a levegőben, majd a sárga villanások. Az emlékek egyre csak torlódnak, egészen ameddig Ari Folman nyomozása eléri rettenetes célját Sabra és Shatila képében.

Az eredmény egy megragadó újragondolás, egy tapogatózó nyomozás, ami az emberi emlékezet megbízhatatlanságának mélységeibe enged bepillantást, és mindenekelőtt, egy erőteljes állásfoglalás a háború - minden háború - értelmetlensége mellett. Elképesztően eredeti mind kivitelezésben, mind megközelítésben, a Libanoni keringő méltán foglalja el helyét a legjobb háborús tanúságtételek között.
(saját fordítás)

Ez egy kicsit rendhagyó poszt lesz, ugyanis a Vals im Bashir, azaz magyar címén Libanoni keringő, nem a szokásos könyv-film kombó. Adaptációkról már volt szó többször is - még Top 10 is készült belőle, szóval mondhatni ismerős a terep, - azonban ez egy kicsit más tál tészta.

A film, amivel Ari Folman izraeli rendező európai hírnévre tett szert 2008-ban jelent meg és először a Cannes-i filmfesztiválon vetítették le. A siker elsöprő volt, és a necces témát tekintve igencsak meglepő is.

Ami igazán különlegessé teszi, az a formátum: animált dokumentumfilm. Oximoronnak hangzik, mi? Nem az. Egyszerűen zseniális! Ez a Cartoon Network és a National Geographic szerelemgyereke!
Amikor megtudtam, hogy épp mit készülök megnézni, teljesen biztos voltam benne, hogy ez vagy fantasztikus lesz, vagy eszméletlenül pocsék. Ilyenkor egyszerűen nincs középút. És egyébként a hozzászólásokból is, amiket olvastam ez jött le - és hidd el, rengeteget elolvastam. Az utóbbi pár hétben a fejem búbjáig voltam a témában. Az utálat mondjuk általában az érzékeny téma kezelésének szól, és nem a formátumnak, de ez egy másik kérdés.

A képregény egy évvel később jelent meg egy new yorki kiadó gondozásában, tehát a szokásos folyamat itt megfordult. És miután a képregény a filmben mozgóképként megjelenő rajzokat tartalmazza, nincs sok értelme külön kezelni a kettőt. Ha már láttad a filmet, a képregény nem fog sokat nyújtani, ugyanis pontosan ugyanaz a látványvilág köszön vissza, ugyanazzal a történettel. Semmit nem hagytak ki, vagy variáltak át, inkább egy kivonatnak tekinthető a könyv, mintsem egy különálló műnek. De ez nem negatívum, legalábbis számomra abszolút nem tűnt annak, ugyanis a film olyan szinten kifilézett agyilag és lelkileg, hogy jól jött a képregény, amihez nyúlhattam, ha valami nem rémlett kristálytisztán.

Így viszont, azt javasolnám, hogy hacsak nem jársz az én cipőmben, és nem kell beadandót írnod a Libanoni keringőből, hagyd a francba a képregényt és inkább csak nézd meg a filmet. Semmit nem ad az élményhez, és mégiscsak a film az igazi. Arról nem beszélve, hogy a képregény esetében lemaradnál a fantasztikus soundtrack-ről!

A film felépítése erősen mozaikos; amint a flashbackek elkezdődnek, a valóság és hallucináció határai finoman egybemosódnak. Gyönyörűen van érzékeltetve, hogy maga a főszereplő sem biztos abban, hogy mi az emlék, és mi a képzelgés, és erre ráadásul tudományos magyarázatot is kapunk. Ugyanis Ari a nyomozása folyamán nem csak volt bajtársaival veszi fel a kapcsolatot, hanem egy pszichológussal, aki világhírű PTSD szakértő, és egy híres riporterrel is, aki a nyolcvanas években a frontról tudósított. Ezek az interjúk a valóságban is lezajlottak, mi több, két szereplő kivételével, a hangjuk is a sajátjuk. Talán ezért is nem lett szinkronizálva soha: csakis héberül, felirattal található meg. Nem mondanám, hogy bántam volna ezt a tényt. Amúgy is az eredeti nyelvet szoktam preferálni, és héberül még sose néztem filmet. Nekem tetszett a nyelv hangzása, hozzáadott az élményhez.

A szereplőknek nem csak a hangja, a kinézete is elképesztően realisztikus és valósághű, de határozottan a rajzfilm birodalmában marad. Bizonyos jeleneteknél az erős kontúrok és drámai kontrasztok az amerikai képregények stílusát idézték. Furcsa volt az én X-Menen meg Batmanen meg egyéb szuperhősökön szocializálódott agyamnak ilyen komoly, nyomasztó témát ebben az ismerős stílusban feldolgozva látni.

Ari Folman:

Ron Ben-Yishai

Csak kettejükről sikerült viszonylag értelmes képeket előhalásznom az internet végtelen útvesztőiből, de szerintem a képek így is magukért beszélnek. Órákat tudnék még beszélni csak a formátumról (van hozzá anyagom, most írtam róla 3000 szót), de megkíméllek titeket. Inkább áttérek a sztorira, mert ott is van bőven mit kitárgyalni.

A sok elismerés mellett, rengeteg kritikát is kapott a film: nulla történelmi kontextus, kitekintés, csak a hatásvadászatra mentek rá, nincs semmi a felszín alatt, stb.
Egyetlen reakcióm van: mi most ugyanazt a filmet láttuk???

Nagyon-nagyon kényes a történelmi aspektusa, egy politikai viperafészek, mindenki ujjal mutogat, középen pedig ott van az a rengeteg áldozat, így érthető, ha nagyon sokak számára fájó, érzékeny pont a '82-es mészárlás. Azonban fel szeretném hívni egy nagyon fontos tényre a figyelmet. Valamire, amire maga Ari Folman is felhívta majdnem az összes interjúban, amit adott. A Libanoni keringő NEM egy történelmi film. Azért nem ad kontextust, mert nem az az elsődleges cél, hogy egy képet kapjunk a konfliktusról. 

Ez egy nagyon személyes hangvételű vallomás, aminek a főszereplője részt vett a nyolcvanas években lezajló eseményekben. Ergo, a film szempontjából nem szükséges perspektívába helyezni az eseményeket, miután maguk az események tekinthetők a kontextusnak. A film szól arról, hogy mit jelent fiatalon katonaként szolgálni, hogy milyen láthatatlan sebeket hagy maga után, szól az emberi emlékezet megbízhatatlanságáról, és van egy nagyon határozott háború-ellenes állásfoglalása.

De nem igazán töri magát, hogy a politikai nüanszokat bemutassa. Ez abból is adódik, hogy Ari egy alacsony rangú újonc volt, alig nagykorú, így rohadtul semmit nem kötöttek az orrára. Az ott lévő katonáknak halvány lila ibolyájuk se volt a politikai játszmákról, amik a háttérben zajlottak a vezetőség szintjén.
Ari Folman azért kezd nyomozásba, mert a felvillanó flashbackek nem hagyják nyugodni, és azt reméli, hogy ha mások meg tudják erősíteni, vagy meg tudják cáfolni azt, hogy mit csinált és mit nem, békére lelhet. A film felvet kérdéseket moralitásról, felelősségről, bűntudatról, de azon kívül, hogy az akkori vezetőséget nyíltan elítéli, mást nem igazán rág a néző szájába. Megismertet a saját valóságával, ami a személyes vonatkozáshoz mérten bizonyos fokig nyíltan szubjektív, és innentől fogva ott hagy gondolkodni.
Igen, tényleg nem árt, ha van némi sejtelmünk a történelmi eseményekről, de azt nem ebből a filmből fogjuk megtudni. Azonban megéri utána olvasni, mert számomra megdöbbentő volt, hogy még soha életemben nem hallottam a nyolcvanas években lezajlott libanoni háborúról. Lehet, hogy egyszerűen túl fiatal vagyok ahhoz, hogy emlékezzek, de te jó ég! EZT miért nem tanítják az iskolában?

Ahogy a főszereplő próbálja kideríteni, mire nem emlékszik, eszelősen rémisztő dologgal kell szembesülnie: az, amire annyit támaszkodunk, ami nélkül széthullana az életünk, olyan mint egy részeg hároméves. Az emberi memória, mint olyan, eszméletlenül könnyen befolyásolható. Elég egy photoshoppolt kép, és olyasmire is emlékszik az ember, ami soha nem történt meg. És ez nem valami feltételezés, vagy elszigetelt eset: ez egy tudományos kísérlet eredménye, és nincs kivétel. Egyesek elsőre tagadták, hogy az eléjük tett fotón lévő esemény megtörtént, de egy idő után "emlékezni" kezdtek rá. Mert így működik az agyunk. Mindenféle tudatos döntés/erőfeszítés nélkül a részünkről, egyszerűen kitölti a fekete foltokat.


A vége pedig... a vége kegyetlen. Teljesen lerombol, számos kérdést hagy maga után. Kiránt az addig gondosan felépített világból és a nagybetűs valóság arcába hajít, de úgy, hogy felcuppansz a szélvédőjére. Egyszerűen rövidzárlatot okozott: percek múltán is csak ültem és bámultam a képernyőt. De nem fogom elmondani miért. Nézzétek meg!

Íme a nemzetközi trailer magyar felirattal:

Top 10 könyvadaptáció

Tegnap, vagyis inkább ma hajnalban békésen böngészgettem a blogspotos feliratkozásaim között, és így botlottam bele Üstökös bejegyzésébe, ami arról szólt, miért is jó, hogy készítenek könyveket filmekből. És valóban, milyen jó, hogy vannak! Eddig fel se merült bennem, hogy van olyan rajongó, aki ne örülne a hírnek, hogy kedvenc agyonolvasott könyvét Hollywood megkísérli életre kelteni a filmvásznon is.

Én legalábbis mindig izgatott leszek, ha ilyesmi hírt kapok. Lenyűgöz az a kreatív folyamat, amit az adaptációra vállalkozó filmkészítők véghez visznek, és természetesen én is szeretem összehasonlítgatni a könyvet és a filmet. Rossz könyvmoly szokás ez, mondják sokan, de szerintem abszolút nincs igazuk. Ugyanis összehasonlítani a két megközelítést és értelmes beszélgetést folytatni róla nem ugyanaz, mint felhúzott orral kijelenteni, hogy "hát a könyv az sokkal jobb, és az a majom a sarokban amúgy is lila volt és nem zöld", majd elvonulni önnön felsőbbrendűségünk tudatában.

Tehát, adja magát a kérdés: Mitől lesz jó egy film adaptáció?

Persze én nem vagyok szakértő, de szvsz a válasz rettentő egyszerű: az első és legfontosabb dolog, az egyensúly.

Egyensúlyt kell tartani a forgatókönyvírásnál, hogy annak is egy teljes élményt nyújtson a film, aki nem olvasta a könyvet, de legyenek benne olyan momentumok, amik megragadják azokat is, akik ismerik a történetet. Egyensúlyra van szükség a legkényesebb pontnál is, ami pedig a hűség az eredeti történethez, hiszen néhány változtatás elkerülhetetlen. Karakterek eltűnnek és feltűnnek, a cselekmény kurtább lesz, a majom színe változik, stb.

A második pedig a hangulat.

Stimmelnie kell a hangulatnak és ezzel együtt az üzenetnek is. Ez pedig nem csak azért fontos, hogy a könyves fanbázis elégedetten távozzon a moziteremből, hanem azért is, hogy azok, akik esetleg még nem olvasták az adott könyvet, de kedvet kaptak hozzá, ne csalódjanak. Hiszen egyedül azzal is el lehet rontani egy könyvélményt, ha az ember valami teljesen mást vár, mint amit kap.

Egy könyv filmre vitele soha nem egyirányú folyamat, nem csak Hollywood húz le egy újabb rókabőrt egy sikeres sztoriról. A könyv is nagyobb figyelmet kap azáltal, hogy filmre viszik.

Előrebocsátanám, hogy a listámon CSAK olyan adaptációk szerepelnek, amiből olvastam a könyvet és láttam a filmet is. Ezért és csak ezért nem szerepel a listán a Trónok harca. Elkezdtem ugyan a könyvet, de nagyon nem volt az én világom. De a sorozat? MÉG MÉG MÉG!
Most pedig, egy ilyen hosszúra sikeredett bevezető után, íme a tíz film, ami számomra kimeríti a jó adaptáció fogalmát:

10.  Villámtolvaj

Ahamm... tudom. Ne nézzetek így rám!










Majdnem mindenki, akivel beszéltem erről nagyon gyűlölte ezt az adaptációt, de nekem tetszett.Való igaz, kicsit megkavarták a sztorit, de nem annyira, hogy érthetetlenné váljon, vagy hogy bekavarjon a következő részeknek, így én elég hamar túlléptem ezen. A casting jó volt, Annabeth haja engem speciel rohadtul nem érdekelt, és a hangulat nagyon stimmelt.

Vicces, szórakoztató és könnyed. Pont, mint ez a könyv. Azt imádom benne a legjobban, amilyen hétköznapi lazasággal kezeli a mitológiát és beilleszti a 21. századba és ezt az attitűdöt a film abszolút hozta. Nem mondom, hogy nem voltak hibái, de hát melyik filmnek nincsenek?

 

9. Az utolsó dal

Ezzel az adaptációval két hatalmas problémám is volt: 1) teljesen megbuherálják a történetet 2) Miley Cyrus játssza a főszerepet. KI AZ ISTENNEK JUTOTT ESZÉBE RONNIE SZEREPÉRE BEVÁLOGATNI HANNAH FCKNG MONTANÁT???
És hogy mit keres akkor a listán?
Egy szó: hangulat.
Teljesen, pontosan, hidegrázósan ugyanolyan, és ettől lesz nem csak jó könyv és jó film, de jó adaptáció is.
Ettől függetlenül nagyon különbözik a könyv és a film, és nem csak a történet miatt. Ronnie apjának a karaktere alapjaiban más a könyvben. Miley Cyrus még mindig az agyamra megy, és Marcus karakterét indokolatlanul elhanyagolják, de a film végén már ezek egyike se érdekelt. Bőgtem, mint egy kisgyerek, akitől elvették a játékát, csakúgy, mint a könyvön. Senkit ne tévesszen meg a plakát: a szerelmi szál csak bepalizás. Ez a könyv elsősorban az egymástól elidegenedett családtagokról szól, és attól annyira erőteljes, hogy valahol, valakiben mindenki magára ismer.


8. Csillagainkban a hiba

Jah, szóval ezt már kifejtettem egy bejegyzésben, méghozzá itt. Mint adaptáció, zseniális! Csak jön az a kínos érzés, hogy a film jobb lett, mint a könyv. Számomra legalábbis csalódás volt elolvasni a mozi élmény után, ahol taknyom-nyálam egybe folyt, annyira zokogtam. A könyvön meg egyáltalán nem is pityeregtem. Szívtelen dög vagyok, semmi kétség.

7. Harry Potter 1-4

Ugyan, gyerekek, kell ezt ragozni? Bárki, aki ránéz erre a két betűre, azonnal tudja, hogy miről van szó.
Bár nagyon szerettem a Harry Pottert, olvastam a könyveket (többször), láttam a filmeket (milliószor), mégse tartom magam olyan hatalmas rajongónak. Remek történet, fantasztikus világ, egy jelenség, ez tagadhatatlan. De sose voltam annyira rákattanva, mint jó néhányan. És hogy miért áll csak a hetedik helyen? Mert szerintem mint adaptáció, bár élvezetes, azért közel sem hibátlan.
Az első négy rész filmben is nagyon tetszett, de a második fele már sokkal kevésbé. A történetet annyira összekuszálták, hogy a könyvek nélkül nem is értené az ember, hogy mi a halál folyik a vásznon. A két utolsó filmet pedig kifejezetten untam. Majdnem bealudtam a finálén!!! Ez mi???

Már csak azért is furcsa, mert könyvből pedig pont fordítva történt a dolog. Az elejét szerettem, a végét már imádtam! A hetet olvastam újra a legtöbbször. Ehhez képest, vagy talán éppen ezért, a film nagyon nem tetszett. Vártam a pörgős, feszült, hatalmas finálét, amit már kívülről tudtam a könyvből, és kaptam helyette egy vontatott, sötét, kifáradt véget, ami közel sem lett akkora durranás, mint amekkorának beharangozták. És miután a vége csalódás volt, nehéz úgy emlékezni a filmekre, mint egy alapvetően pozitív élmény. De a könyvsorozat csillagos ötös. Még akkor is, ha Harry néha rettentő idegesítő volt.


6. Angyalok és Démonok

Nekem mind a könyv, mind a film milliószor jobban tetszett, mint a Da Vinci - kód. Hatalmas kihívás lehetett hatszáz oldal cselekményét és főként információ áradatát egyetlen filmbe sűríteni úgy, hogy érthető, követhető és szórakoztató is legyen egyben.

Jelentem, sikerült!

A színészek fantasztikusak, a forgatókönyv remek, a helyszín lenyűgöző és az a feszültség, ami átjárja az egészet... emlékszem, anno legszívesebben kiugrottam volna a moziszékből.

Fantasztikus, sodró lendületű thriller, természetesen Dan Browntól megszokott igen kényes témákkal. Azonban, mint ahogy maga a szerző is mindig hangoztatja: a cél nem a leleplezés, hanem a szórakoztatás.


Azt egyébként hiányoltam a filmből, ami a könyv elején is ott van, a felsorolás arról, hogy mi az, ami történelmi tény. Egyrészt érdekes, másrészt ezzel elkerülhető lenne a közfelháborodás.

Na persze, akkor miből kapná meg a zsebpénzét a média?











5. Csillagpor

Az egyik kedvencem mind a mai napig! A film gyönyörű lett, igazi tündérmese, de visszaköszön Gaiman sajátos humorérzéke, és az az enyhén groteszk hatás, amitől olyan feledhetetlenné válik az élmény. Van itt kalandor, gonosz boszorkány, meg elvarázsolt királyleány, de ez senkit ne tévesszen meg: ez nem szokványos tündérmese.
Aki nem hiszi, járjon utána!

4. Hunger Games

Most komolyan, tegye fel a kezét aki meglepődött! Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok túl nagy rajongó, és ha team-et kellene választanom, akkor én team Haymitch lennék, de el kell ismerni, fantasztikus munkát végeztek a filmekkel. Sőt, tulajdonképpen a filmek miatt rágtam végig magam az első két könyvön is (a harmadik még folyamatban, nem vagyok egy kapkodó idegbeteg). De a filmeket nagyon szerettem. (Woody Harrelsont meg főleg!) Sokan húzták a szájukat a Mockingjay első részére, de nekem épp az tetszett eddig a legjobban. Hogy miért? Lenyűgöz a politikai manipuláció és az érzelmi hadviselés benne. Számomra sokkal érdekesebb volt, mint mondjuk az első rész. Persze, szórakoztató volt, meg csilli-villi meg mit tudom én, de ez... öregem, feszült figyelemmel kísértem Snow elnök minden szemöldökrántását. Annyira remekül lett modellezve az elnyomó hatalom, az ellenállás és a politikai manőverek háttere, hogy épp rohadtul nem érdekelt, mi folyik Katniss meg a srácok között.

3. Gyűrűk Ura

Bocs a képért, de nem bírtam ki xD
 

Tolkien legendás műve éppúgy megkerülhetetlen, ha a fantasy műfajáról beszélünk, mint amikor megfilmesítésekről. Én momentán ezen nőttem fel, úgyhogy ez jutott eszembe elsőként, de idő közben rájöttem, hogy bár fantasztikus és majdhogynem hibátlan, mégsem ezt tartom a legeslegjobbnak. Ettől függetlenül, nagyon sokan vannak azon a véleményen, hogy ez a valaha volt legtökéletesebb filmadaptáció, és őszintén, szerintem nem állnak messze az igazságtól.

2. Büszkeség és Balítélet (BBC)

Ha a titkos csodálóm erre tévedne...
egy ilyen kiadásért akár hozzá is megyek feleségül

Igen, tudom, hogy ez tulajdonképpen minisorozat, semmint film, de még így se hosszabb egybe, mint mondjuk a Gyűrűk Ura, úgyhogy efelett a tény felett most lazán el fogok siklani. Ugyanis a BBC-s verziót egyik másik se veri (szerintem). Korhű, bájos, és szó szerinti idézeteket tartalmaz szép számmal! Tökéletesen visszaadja a könyvet. Hiába láttam már milliószor, mindahányszor odaragadok a tv elé, ha adják. Hiába tudom, mi a vége, nem tudok felállni. Ja, és Jennifer Ehle a legtökéletesebb Lizzie, akit valaha láttam! Colin Firth meg... én ugyan nem hatalmas rajongója, de mint Darcy? Imádom!

1. Felhőatlasz

Bár a könyvet még nem fejeztem be, így is biztos vagyok benne, hogy számomra ez A filmadaptáció. Példátlanul nehéz feladatot oldottak meg a készítők egyszerűen brilliánsan! Sőt, elmennék odáig is, hogy bár a könyvet is imádom, filmben még megragadóbb az alapötlet. Egyszerűen azért, mert a vizuális eszközök miatt sokkal finomabbak a váltások a síkok között. A sminkek meg néhol olyan jól sikerültek, hogy első nézésre le se esett, hogy ki kicsoda. Őszintén szólva, még mindig nehezemre esik elhinni, hogy a zeneszerző lánya az Halle Berry. Ja és a zene? Napok múltán se ment ki a fejemből. Néha azon kapom magam, hogy dúdolom. Megszállott vagyok. Nem tudok leakadni erről a filmről, ha választhatnék, melyiket nézzem újra és újra életem végéig, ez lenne az. Mindig felfedezel valami újat, mindig találsz egy újabb látószöget.

Because everything is connected. Our past, our present and our future.