Kiadó: Hyperion CH
Oldalszám: 281
Alona Dare–Senior in high school, co-captain of the cheerleading squad, Homecoming Queen three years in a row, voted most likely to marry a movie star… and newly dead.
I’m the girl you hated in high school. Is it my fault I was born with it all-good looks, silky blond hair, a hot body, and a keen sense of what everyone else should not be wearing? But my life isn’t perfect, especially since I died. Run over by a bus of band geeks—is there anything more humiliating? As it turns out, yes—watching your boyfriend and friends move on with life, only days after your funeral. And you wouldn’t believe what they’re saying about me now that they think I can’t hear them. To top it off, I’m starting to disappear, flickering in and out of existence. I don’t know where I go when I’m gone, but it’s not good. Where is that freaking white light already?
Will Killian–Senior in high school, outcast, dubbed “Will Kill” by the popular crowd for the unearthly aura around him, voted most likely to rob a bank…and a ghost-talker.
I can see, hear, and touch the dead. Unfortunately, they can also see, hear and touch me. Yeah, because surviving high school isn’t hard enough already. I’ve done my best to hide my “gift.” After all, my dad, who shared my ability, killed himself because of it when I was fifteen. But lately, pretending to be normal has gotten a lot harder. A new ghost—an anonymous, seething cloud of negative energy with the capacity to throw me around—is pursuing me with a vengeance. My mom, who knows nothing about what I can do, is worrying about the increase in odd incidents, my shrink is tossing around terms like “temporary confinement for psychiatric evaluation,” and my principal, who thinks I’m a disruption and a faker, is searching for every way possible to get rid of me. How many weeks until graduation?
Alona Dare: végzős gimnazista, a pompomlányok kapitánya, háromszoros bálkirálynő, a "legvalószínűbb, hogy elveszi egy filmsztár" szavazás nyertese... és újabban, halott.
Én vagyok a lány, akit utáltál a gimiben. Most tényleg az én hibám, hogy tökéletes kinézettel születtem? Azaz selymes szőke hajjal, jó alakkal és remek stílusérzékkel. De az életem nem tökéletes, pláne mióta nem élek. Elütött egy busznyi stréber zenész - hát van ennél megalázóbb? Mint kiderült, van - nézni, ahogy a pasid és a barátaid tovább élik az életüket, mintha mi sem történt volna, már napokkal a temetésed után. El se hinnéd, miket mondanak rólam most, hogy azt hiszik, nem hallom őket! A hab a tortán pedig, hogy kezdek eltűnni, egyszerűen lassan megszűnök létezni! Nem tudom, hova megyek, ha innen eltűnök, de kétlem, hogy jó hely lenne. Hol a fenében van már az a nyamvadt fény?
Will Killian: végzős gimnazista, kirekesztett, a népszerű társaság a "Will Kill" nevet ragasztotta rá az őt körülvevő fura aura miatt, a "legvalószínűbb, hogy kirabol egy bankot" szavazás nyertese... és beszélni tud a szellemekkel.
Látom, hallom és meg tudom érinteni a szellemeket. Sajnos ez fordítva is igaz. Ja, mintha a gimnázium túlélése nem lenne így is éppen elég nehéz. Mindent elkövettem, hogy eltitkoljam a "tehetségem", hiszen az apám - akitől örököltem - is pont amiatt lett öngyilkos 15 éves koromban. De az utóbbi időben egyre nehezebb azt tettetnem, hogy normális vagyok. Egy új szellem - egy névtelen és arctalan kavargó felhő negatív energiával és azzal a képességgel, hogy ide-oda tud dobálni engem - üldöz és bosszút akar. Az anyám, aki mit sem tud arról, hogy mire vagyok képes, halálra aggódja magát a fura incidensek miatt, amik körülöttem történnek, az agyturkászom olyan kifejezésekkel dobálózik, mint "ideiglenes elzárás" meg "pszichés kiértékelés" és az igazgató, aki szerint bomlasztom a rendet és szimulálok, indokot keres arra, hogy kirúghasson.
Hány hét van még hátra az érettségiig?
(saját fordítás)
Nem is tudom, hol kezdjem. Nyavalyoghatnék, hogy ez mennyire iszonyatosan tipikus YA, de őszintén, ez már a tartalomból is elég nyilvánvaló. Nem vártam tőle világmegváltást. De így is kissé csalódott vagyok.
Hiszen mi menthet meg egy könyvet, ami ennyire tudatosan klisékre épül? A humor, hölgyeim és uraim, a humor. Hogy átfordul egy kissé paródiába és jól kiröhögi magát is, meg az összes többi nyálas wannabe tinirománcot, ami az agyunkra megy. És ezt teszi?
Meh... maximum megpróbálja.
A történet az nagyjából a könyv két harmadáig nem igazán nagy szám. Szépen, csendesen csordogál és nem zavar sok vizet, de miután nem is vártam eszelősen izgalmas sztorit, ez tulajdonképpen rendben is volt. Én ugyanis végig a karakterekben reménykedtem. De aztán az írónő mintha magához tért volna és hirtelen mindent ránk dobált, ami csak eszébe jutott, hogy felpörgesse az eseményeket és nagyobb súlyt adjon a dolgoknak.
Olyan ez, mint amikor elrugaszkodsz az ugródeszkáról azzal a szándékkal, hogy ugrasz a medencébe egy fejest, de a levegőben meggondolod magad, mert inkább bombát szeretnél és megpróbálod valahogy módosítani a testhelyzetet, de már nincs időd rá. Az eredmény? Egy hasas, ami se nem fejes, se nem bomba, de cserébe rohadtul fáj.
A két főszereplő pedig nem több annál, mint ami a tartalomban is szerepel. Túl nyilvánvaló, túl egysíkú, és közel sem elég érdekfeszítő. Persze-persze, a tökéletes leányzó élete végül nem is annyira tökéletes, minden csak látszat, a szépség nem egyenlő a boldogsággal, bla bla bla. A fura gót srác pedig nem egy ijesztő pszichopata, csak van egy különleges képessége, amit próbál elrejteni és a góthoz pedig köze sincsen (őszintén, szerintem csak azért bélyegezték gótnak, hogy alliteráljon a cím -.-").
Annyira tanmese szaga van az egésznek, hogy csak a szememet forgattam egész végig. Átfutott az agyamon, hogy egyszerűen csak kezdek kinőni ebből a műfajból, és egy 14-15-16 éves biztos élvezné, és ez épp nem is kizárt, de íródtak sokkal jobb, sokkal őszintébb és sokkal megragadóbb könyvek hasonló témában. Ha a sztereotípiákra és gimis klikkesedésre gondolok, akkor a Tökéletes kémia jut az eszembe Simon Elkelestől, ha pedig egy jópofa szellemes sztorira vágynék, akkor Meg Cabottól a Mediátor sorozatot venném a kezembe. Mindkettő YA, és ennek ellenére lekötött és megmozgatott, szóval a műfaj nem lehet kifogás.
Elvileg lett volna nekünk egy nagyon halovány szerelmi szálunk, amihez teljesen adott volt minden, de ez se jött össze, ugyanis olyan szinten nem sikerült egy szikrányi vonzalmat se megjeleníteni a két szereplő között, hogy sírhatnékom támadt annál a pár kísérletnél is, amikor a romantika egyáltalán előtérbe kerülhetett volna. Gyerekek, ez nem romantika. Lehet, hogy annak reklámozzák, de egy fikuszba több érzés szorult, mint ebbe a könyvbe.
Egyedül a mellékszereplőkben láttam némi potenciált, ők sokkal érdekesebbek voltak, miután kevésbé épültek a megszokott sémára, mint Alona és Will, de ők meg hiába voltak érdekesek, az írónő nem igazán ért el velük semmit. Volt néhány érdekes gondolat és felvetés, de csak lógtak a levegőben.
Elismerem, volt néhány vicces pillanat, ami megmosolyogtatott, de egyszer sem fetrengtem visítva a röhögéstől, ami gondolom a cél lett volna amellett, hogy magvas (és alapjába véve teljesen pozitív) gondolatokat ültessen a kis buksimba, de mindkettőnek nagyon izzadtság szaga volt. Csakis emiatt éreztem magam újra a gimiben, méghozzá a fiú öltözőben, mert annak volt hasonló bukéja.
Összességében, nem volt ez rossz könyv, de jó se. Olyan közepes kettes, éppen elmegy, ha más nem akad az ember kezébe, de nem reszketek a folytatásért. Lagymatag volt, erőltetett, tipikus "sokat akart a szarka, de nem bírt a farka". Egyszerre akart paranormális, romantikus, akciódús és tanmese-szerű lenni, plusz komolyan venni magát, ugyanis bele-bele kapott komolyabb témákba, csak épp egyik se jött össze igazán. Mi marad? Egy feledhető próbálkozás, néhány félig-meddig vicces beszólással és tanulságosnak álcázott, de rettentő erőltetett tételmondattal.
Meg Cabot, vigasztalj meg!
Értékelés: 3/5
Kedvenc jelenet: nem volt
Kedvenc karakter: a tolókocsis szellem kislány a kórházból
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése