Az Éjszaka Teremtményei Book Tag

Hello népek!

Itt a nyár, a napsütés, a szép idő... úgyhogy beszéljünk az éjszaka teremtményeiről. Hiszen még mindig szeretek aktuális lenni. Amúgy is, a nyarat mint jelenséget nagyjából két hét után megunom és a telet várom, szóval idézzük fel kicsit a Halloween creepy hangulatát ennek a booktagnek a segítségével.

Nem jelölt senki, csak ahogy Katytastic youtube csatornáját böngésztem, megtetszett, így gondoltam, miért is ne. Hiszen rég volt már tag a blogon, épp itt az ideje. Na, meg kaptam némi backstage nógatást egyesektől.

A booktag lényege, hogy 9 természetfeletti lényhez kell társítani olyan könyveket, amiben szerepeltek, és amit szerettem olvasni. Próbáltam olyanokat összeválogatni, amikről még nem beszéltem annyira sokat, hogy ne hangozzak úgy, mint egy megakadt lemez, több-kevesebb sikerrel.
Úgyhogy ugorjunk is fejest, és jöjjenek az éjszaka teremtményei!

1. Vámpír

forrás

Oké, szóval jó néhány vámpíros könyvhöz volt már szerencsém, de két olyan sorozat jut eszembe, amit tényleg szeretek és a vámpírok központi szerepet töltenek be, nem pedig csak a felépített fantasy világ részei. Nagyon más a kettő, így nem is igazán tudom eldönteni, melyiket szeretem jobban, ezért máris az első kérdésnél csalni fogok, és kettőt nevezek meg.
Először is ott van nekünk Jeaniene Frost: Night Huntress sorozata, ami tökéletes keveréke a kickass akciónak és a romantikának. Pörgős, izgalmas, rettentően szórakoztató, és a vámpírok tényleg vámpírok benne, nem pedig csillogó diszkógömbök. Buffy rajongóknak külön ajánlom!

Aztán, ugyanígy a paranormális berkeiben maradva, Chloe Neill: Chicagoland vámpírjai is megér egy misét. Itt inkább politikai szemfog összeméregetés zajlik némi nyomozással, és ja, gyakran harcjelenetekkel megspékelve, de hangulatában ez a sorozat sokkal lightosabb, és kevésbé véres (haha... mert vámpírok... érted... jó, khmm, izé, hagyjuk).

2. Vérfarkas

forrás

Kb. párban járnak a vámpírral, szóval az előző eset továbbra is fennáll: legalább tíz könyv kapásból eszembe jut. Jó, ha a szimpla alakváltókat nem vesszük bele, akkor kicsit azért szűkül a kör. Ami most beugrott, az Kelley Armstrong: Szellemidéző trilógiája, amit anno nagyon szerettem, de a harmadik rész kicsit elrontotta számomra az élményt. Mindenesetre még mindig ajánlanám, mert nagyon élveztem olvasni, és az állandóan morcos Derek abszolút belopta magát a szívembe. Ha egy szórakoztató YA paranormálisra fájna a fogatok, tudom ajánlani! A vérfarkasok mellé kapunk még mindenféle tehetséget, őrült tudósokat, és némi x-men vibe-ot.

3. Szellem

forrás

Ki más, ha nem Jesse de Silva? Meg Cabot Mediátor sorozata egyike az örökzöld kedvenceimnek, pedig igen gyakran megfeledkezem róla, talán azért, mert olyan eszelősen régen olvastam. Cuki kis sorozat, vicces és szórakoztató, ráadásul a könyvek nem túl hosszúak benne, így elég gyorsan végig lehet söpörni rajta. Jesse pedig... hajj. Imádnivaló. Az egész, úgy ahogy van.

4. Boszorkány

forrás

Azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy túltengenek a paranormális és fantasylények az olvasmánylistámon szereplő könyvekben. Itt is akad nem kevés igencsak kézenfekvő megoldás (de nehogy már elköpjünk minden minisztériumi titkot a mugliknak), én viszont nem bírom ki, hogy ne az egyik legeslegkedvencebb - mert a kedvenceknek fokozataik vannak. duh - könyvemet ne emlegessem a boszik kapcsán. Bár nincs direkt kimondva, de Erin Morgenstern felejthetetlen történetében, az Éjszakai cirkuszban bizony egy mágikus párviadal tanúi lehetünk. Celiát és Marcot egész életükben arra készítették, hogy a másikon felülkerekedjenek. Csak egyikük maradhat életben. Komolyan, ha eddig nem olvastad ezt a könyvet... tiszta szívből tudom ajánlani. Kezdj bele. Most, rögtön, azonnal.

5. Tündér

forrás

Ha a csingilingek jönnek szóba, mindig Moning Tündérkrónikák sorozatát emlegetem, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem túl sok tündibündis könyvvel akadtam össze, és még kevesebb volt ezek közül az, amit tényleg imádtam. Megkockáztatom, hogy talán a Tündérkrónikák az egyetlen, ami teljesen és örökre belopta magát a szívembe. Csak az első öt részről tudok nyilatkozni - a lezárás olyan mértékben tökéletes, hogy nem akartam elrontani az élményt a továbbiakkal, amik csak félig-meddig tekinthetők ugyanannak a sorozatnak - de azok... wow. Tele volt falat kaparós, körömrágós, wtf pillanattal és nagyon-nagyon imádtam minden egyes kötetet!

6. Angyal

forrás

Füst és csont leánya!!!! Komolyan, képtelen vagyok mást megnevezni, egyszerűen azért, mert semmi nem ér a nyomába! Angyalok és kimérák epikus küzdelme, némi Rómeó és Júlia feeling, de nem csöpögős formában, és szívfacsaró, lehengerlő, egyedülálló történetmesélés jellemzi Laini Taylor remekművét. YA a besorolása, és az első rész még tényleg olyan is hangulatában, de a második... inkább a mese felnőtteknek kategóriát erősíti. Kegyetlen, és gyönyörű, és tönkretett. De teljesen.

7. Zombi

Nem vagyok nagy zombi fan, hogy egészen őszinte legyek. Nincs bajom velük, de jobban szeretem a mitológiai háttérrel rendelkező lényeket, mert szerintem több lehetőség rejlik bennük. Az agyatlan fogyasztói társadalom allegória meg igencsak behatárolt terület. Volt szerencsém néhány zombis könyvhöz, de egy se volt olyan jó vagy emlékezetes, hogy azt ki tudnám emelni.

8. Démon

forrás

A démonok is igen gyakran előfordulnak, de ritkán kerülnek középpontba. Az esetek többségében, csak mellékszereplők, illetve kinyiffantásra szoruló rondaságok. Viszonylag kevés olyan könyvhöz volt szerencsém, ahol igazán fontos szerepet játszanának.

Az első, ami eszembe jut, az A rovásember Peter V. Brett-től. Igazi, sötét high fantasy és nem mellesleg egy féltégla a könyv, de a démonok tényleg démonok benne: összecsinálod magad tőlük.

9. Ember szupererővel

forrás

Na, itt megint millióezer jut eszembe hirtelenjében, de a legeslegnagyobb kedvencem egyértelműen Ilona Andrews Burn for Me c. urban fantasy-je. Tudom, hogy állandóan ezt a könyvet emlegetem, és tudom, hogy nemrég még azt mondtam, kicsit el szeretnék térni a megszokott ajánlásaimtól, de egyszerűen nem bírtam ki! A Burn for Me világában ugyanis az egész társadalmi berendezkedést erre építik, és az egész fantasztikus. Houstonban vagyunk napjainkban, de a világot a Házak irányítják. Ez egy félresikerült tudományos kísérletnek köszönhető, ami miatt a múltban a népesség egy része mágikus képességeket szerzett. A kísérletet leállították, de a "baj" már megtörtént, és a mágia vérvonalakon keresztül öröklődik a világban. Értékelés itt.

Nos, ennyi lett volna az Éjszaka Teremtményei book tag. Engem nem hívott ugyan ki senki (hacsak Szonja noszogatását nem vesszük kihívásnak), én viszont szeretném tovább adni Zsebinek, a Maybe I'm a Bookworm bloggerinájának.

Ettől függetlenül, ha kedvet kaptatok hozzá, nyugodtan vigyétek és töltsétek ki ti is, vagy akár válaszoljatok itt lenn, a kommentekben!

Üdv,

Gail Carriger: Heartless - Szívtelen

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 384

A lélektelen Lady Alexia Maccon ismét alaposan benne van… ezúttal azonban a baj nem a saját hibájából szakadt rá. Amikor egy őrült kísértet megfenyegeti a királynőt, Alexia veszi kezébe az ügyet - és a nyomok a férje sötét múltjába vezetnek. Mindezt megtetézi a húga (döbbenetes!) csatlakozása a szüfrazsett-mozgalomhoz, Madame Lefoux legújabb találmánya és tarajos zombisülök áradata -- Alexiának arra sem marad ideje, hogy saját előrehaladott terhességével foglalkozzék.
Sikerül rájönnie, ki akarja megölni Viktória királynőt, mielőtt túl késő lenne? Megint a vámpírok szervezkednek, vagy az áruló ezúttal farkasbundát visel? És egészen pontosan micsoda fészkelte meg magát Lord Akeldama második legjobb szekrényébe??

Te jószagú, hogy nekem mennyire hiányzott már ez a sorozat! Hiányzott az érzés, hogy kinyitom a könyvet és máris nevetek, hiányoztak a karakterek és azok az egészen eszement találmányok, amiket Carriger mindig kitalál. Sokáig kellett várnunk az új Napernyő Protektorátusra, és már elvonási tüneteim voltak.

 Fenntartom a véleményemet, hogy a legelső részhez semmi nem ér fel, de azt kell mondjam, a Heartless igen szépen muzsikált. Nagyon-nagyon élveztem a történetet, és az különösen tetszett, hogy Carriger nem kényelmesedett bele a sorozatba, hanem fogta magát, és lazán újrarendezte az egész eddig felépített kapcsolatok tengerét. Igazán bevállalós húzás volt, és mire sikerült felocsúdnom a sokkból, kedvem lett volna megtapsolni a drága írónőt.

A humor a régi, szerencsére, így az volt az alapfelállás, hogy majd' megszakadtam a röhögéstől az esetek jó részében (de legalábbis a nem túl nőies horkantásoktól, amiket próbáltam köhögésnek álcázni). Egyrészről ez jó hír, hiszen a sorozat alapját képezi az írónő sajátos humoérzéke, másrészről viszont nem túl praktikus, mert vihogva igen nehéz tettetni, hogy az ember tanul és nem olvas stikában.

forrás

Ami a karaktereket illeti, mindenki hozta a megszokott formáját, de azt kell mondjam, most inkább a mellékszereplők hátterén volt a hangsúly. Főszereplő párosunkról, bár bőven szerepeltek, és ráadásul együtt, ami határozottan jót tett a lelkemnek a harmadik rész után, nem igazán tudtunk meg új dolgokat. Ez persze nem feltétlenül baj, mert így is volt bőven mivel foglalkozni, de el bírtam volna viselni egy kicsivel több Lord Maccont a történetben. Néha faliszőnyeg-feelingem volt tőle. Ott volt, meg skót volt, és elbűvölően szerelmes, de túl sok mindent nem csinált. Azért így is akadtak igazán aranyos jeleneteik Alexiával, amit képtelen voltam nem vigyorogva olvasni.

 – Mozgékony kisfiú, hát nem?
– Kislány – javította ki a felesége. – Mintha az én gyermekem fiúnak merészelne születni.
Ez már régi civódás volt közöttük.
– Fiú – vágta rá Conall. – Egy gyerek, aki ennyi gondot okozott már az elejétől fogva, bizonyítottan csak fiú lehet.
Alexia felhorkant.
– Mert az én lányom nyugodt természetű és kérlelhető lenne?
Conall vigyorogva lecsapott Alexia kezére, és az ajkához emelte, hogy csókot nyomjon rá; lágy ajkak a szúrós borosta között.
– Igazságod van, feleség. Nagyon is.

Ivy ugyan kicsit kikerült a képből, de ahol megjelent, ott úgy ütött mint egy pocsék fejfedőt viselő tehervonat. Továbbra is fenntartom a véleményem, hogy ez a hölgyike okosabb, mint amilyennek látszik. Lyall professzor is tiszteletét tette, bár talán kevesebb vicces sor jutott neki, mint az előző kötetben. Ezzel együtt viszont olyanokat megtudtunk a karakteréről, amitől leesett az állam. És nem csak róla, de a rejtélyes Alessandro Tarabottiról is kiderült egy-két dolog, úgyhogy bőven volt min csámcsogni. Madame Lefoux-t eddig se kedveltem, és ezután még kevésbé fogom, de aki esetleg szórakoztatónak találja a francia tudósnőt, az megnyugodhat, mert ő is igen fontos szerepet játszik ebben a részben.

– Nagyon köszönöm, asszonyom! Ami a húgát illeti, igazi kincs, hát nem? Idáig rejtegette előlem.
Lady Maccon nem hagyta, hogy ösztökéljék.
– Komolyan, Channing, hiszen tulajdonképpen – elhallgatott és számolgatott – huszadannyi idős, mint ön. Vagy annyi se. Nem kívánna inkább valami érettet az életébe?
– Jó ég, dehogy!
– Hát akkor legalább valami alapvetően tisztességest?
– Most csak sértegeti.

Channing Channing is feltűnt, és én még mindig rettentően élvezem a karakterét, főleg amikor Alexiával szócsatákba keverednek. Már a Changelessben is nagyon jól szórakoztam a falka gammáján, de szerencsére itt a negyedik kötetben többet is láthatunk belőle, csakúgy mint Felicityből, aki viszont nem várt meglepetést okozott nekem! Még mindig szándékoltan idegesítő, de már sokkal érdekesebb, mint eddig.

Lord Akeldama továbbra is eszelősen okos, és még mindig nem fogyott ki a szóvirágokból, szóval tulajdonképpen nincs új a nap alatt, bár a jövőre nézve... nos, igen érdekesen fognak itt alakulni a dolgok. Biffy viszont jelentős karakterfejlődésen megy keresztül, hiszen szegénynek egyáltalán nem megy simán az új helyzetébe való beilleszkedés. Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogunk még látni tőle a jövőben.

forrás

A cselekmény érdekes és pörgős, a nyomozás izgalmas, és mint mondtam, a vége hatalmasat szól! Elérte, hogy ne csak azért várjam a folytatást, mert az egyik kedvenc sorozatomról van szó, és mert imádom a karaktereket és több időt akarok velük együtt tölteni, hanem azért is, hogy lássam, vajon hogy alakulnak a dolgok a jövőben. Igencsak erőteljes erőviszony átrendeződésnek voltunk tanúi!

Egyetlen kivetni valót találtam benne, amit most nem fogok elspoilerezni a nagyérdeműnek, de elég, ha annyit mondok, kicsit csalódtam Alexia agyi képességeiben. Ennél sokkal gyorsabban össze kellett volna raknia a képet, mert nagyon is nyilvánvaló volt a helyzet. Ettől az apróbb bakitól eltekintve viszont, remek élményt nyújtott a Heartles!

Bárki, aki valami szokatlan, vicces, enyhén röhejes, de azért nagyon is szerethető olvasmányra vágyna, bátran kezdjen bele a Napernyő Protektorátusba, mert nem fogja megbánni!

Az elektronikus példányért köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak.

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet: képtelen vagyok választani
Kedvenc karakter: Madame Lefoux és Felicity kivételével kb. mindenki

Kevin Hearne: Hounded - Üldöztetve

Kiadó: Del Rey (magyar fordításban: Könyvmolyképző)

Oldalszám: 292

The first novel in the Iron Druid Chronicles—introducing a cool, new, funny urban fantasy hero

Atticus O’Sullivan, last of the Druids, lives peacefully in Arizona, running an occult bookshop and shape-shifting in his spare time to hunt with his Irish wolfhound. His neighbors and customers think that this handsome, tattooed Irish dude is about twenty-one years old—when in actuality, he’s twenty-one centuries old. Not to mention: He draws his power from the earth, possesses a sharp wit, and wields an even sharper magical sword known as Fragarach, the Answerer.

Unfortunately, a very angry Celtic god wants that sword, and he’s hounded Atticus for centuries. Now the determined deity has tracked him down, and Atticus will need all his power—plus the help of a seductive goddess of death, his vampire and werewolf team of attorneys, a bartender possessed by a Hindu witch, and some good old-fashioned luck of the Irish—to kick some Celtic arse and deliver himself from evil.

Atticus O’Sullivan, a druidák utolsó képviselője, békésen éldegél Arizonában, és egy ezoterikus könyvesboltot vezet. Szabadidejében pedig alakot vált, hogy ír farkaskutyájával vadászatra induljon. Szomszédjai és vásárlói abban a hiszemben élnek, hogy ez a helyes, tetovált, ír srác egy nappal sem több huszonegynél – pedig éppen huszonegy évszázada él a földön. Azt már ne is említsük, hogy energiáját a földből nyeri, éles nyelve van, és egy még élesebb varázskardja: Fragarach, a Válaszadó.

Csak az a probléma, hogy egy fölöttébb dühös kelta isten is szemet vetett kardjára, és évszázadok óta üldözi. Ez a kitartó istenség Atticus nyomára lelt, és barátunknak minden erejére – továbbá egy csábító halálistennő segítségére, vámpír- és vérfarkas ügyvédeinek falkájára, egy szexi csapos lányra (akinek fejét egy hindi boszorkány bérelte ki), és egy adag régimódi, ír szerencsére – szüksége lesz, hogy szétrúgjon néhány kelta ülepet, és megszabadítsa magát a gonosztól…

(hivatalos fordítás)

Bevallom őszintén, az első hatvan oldal elolvasása után kezdtem megijedni, hogy mégse fog ez nekem annyira feküdni, mint amennyire én hittem. Eleve elég magasak voltak az elvárásaim, ugyanis már csomó ideje hallom innen-onnan-amonnan, hogy ez annyira hű meg há, hogy nagyon. Még egy ilyen szép magyar mondatot. Szóval a lényeg, hogy bizony sokat vártam ettől a könyvtől.

Örömmel mondhatom, hogy nem utáltam, sőt. A végére egészen jól összebarátkoztunk, de az út egy pöppet azért rögös volt.

Először is, a világfelépítés, hát apám! Totális káosz, legalábbis elsőre. Ugye, szexi kecskeszakállas druidánk a kelta mitológia alakjai közé sorolható, így én személy szerint azt vártam, hogy ez egy remek kis urban fantasy lesz a kelta hitvilágra építve, aztán slussz. Aha... én és a naivitásom. Itt aztán minden van, mint a vásárban. Boszorkány, vérfarkas, vámpír, istenek, és még halál tudja mi. Ja, és ha már itt tartunk, amúgy Halál is tiszteletét teszi. Nem Hádész, vagy ilyesmi, hanem a nagybetűs Halál. Nem teljesen új az az elképzelés, hogy az összes vallás és kultusz alakjai léteznek egymás mellett párhuzamosan, hiszen Ilona Andrewséknál is hasonló a helyzet a Kate Daniels sorozatnál. Itt azonban minden rögtön az ember nyakába szakad.

Annyiban mázlim volt, hogy van némi halvány sejtelmem a kelta istenekről, szóval nem nyomott össze az infóáradat. Mondjuk az a kiejtési útmutató az elején megijesztett. Még szerencse, hogy kábé semmire nem emlékszem belőle, mert lusta voltam folyamatosan visszalapozni.

Ami a sztorit illeti, az kicsikét leült az érdekes nyitás után. Jó volt, meg érdekes, meg minden, de nem éreztem azt, hogy ezt nekem most olvasnom kell! Mindig letettem egy-két fejezet után, mert úgy éreztem, ennyi most elég volt, és megyek, csinálok valami mást. Ez határozottan nem tetszett, és kezdtem félni, hogy végig ilyen lesz.

De hál' Istennek (mindnek), nem ez történt. A második felében elkezdtek pörögni az események, és végre azon kaptam magam, hogy tényleg érdekel, mi fog történni! Az első felén a sztorinak ugyanis nagyrészt a szerethető karakterek juttattak át.

Atticus nem egy tipikus hős alkat, és nem igazán illik a mai főszereplő archetípusok egyik kényelmes kis dobozába sem, de nagyon szerethető karakter. Jó volt a szemszögéből olvasni, egyenesen üdítő, és nem csak azért, mert férfi szemszög. Hiába több, mint 2000 éves, erről nagyon könnyű megfeledkezni. Nem egy letargikus vámpír alkat (éppenséggel, itt még az effektíve vámpírok se azok), tudja értékelni az élet egyszerű örömeit, a barátságot, és ennek eredményeképpen nem szenved általános életuntságban. 

“Sometimes I forget what I look like and I do something out of character, such as sing shepherd tunes in Aramaic while I’m waiting in line at Starbucks, but the nice bit about living in urban America is that people tend to either ignore eccentrics or move to the suburbs to escape them.”

Sőt, néha egyenesen gyerekes. Sokakat idegesített, de én imádtam, hogy ilyen. Persze, azért ő se volt tökéletes. Például ahhoz képest, hogy milyen idős, és elvileg kompetens meg minden, annyiszor vágják át a könyv alatt, hogy azt összeszámolni is elég. Nehéz elhinni, hogy valaki, aki ennyi mindent átélt és ilyen jól ismeri az isteneket meg a világot, amiben él, ennyire könnyen manipulálható legyen. Aztán a másik, amin csak a szememet forgattam, hogy mindjárt három nő rá akarta vetni magát, ebből kettő istennő, a harmadik csak úgy néz ki, és én értem, hogy nagyon szexi a druidánk, de na. Kicsikét túlzásnak éreztem. Nem mintha én nagyon tiltakoznék, ha egy ilyen csávót találnék a hátsó kertemben meztelenül elterülve.

A mellékszereplők szintén nagyon el lettek találva. Oberon határozottan kedvenc lett! Egy kutya, akinek Dzsingisz kán a példaképe, hát hogy a viharba ne! 

"Will you tell me about Genghis Khan’s whores while I’m in the bath?" 

Hordes, not whores. He had both, though, now that you mention it.

"Sounds like he was a busy guy." 

You have no idea.

„Mesélsz nekem Dzsingisz kán bordélyáról fürdés közben?” 

Nem bordélyáról, hanem hordájáról. De most, hogy mondod, volt neki mindkettő. 

„Elfoglalt fickó lehetett.” 

Ne is mondd!

(hivatalos fordítás)

Meg hát ne feledkezzünk el Atticus ügyvédjéről sem. Hal baromi szórakoztató a száraz ügyvédhumorával, meg a fura ismerőseivel (ghoulok gyorshívón, mi?) Tetszett az is, ahogy az isteneket megjelenítette Hearne, bár egy kicsit a görög mitológia isteneit idézték. Szeszélyesek voltak, nem igazán értették a halandókat, és egymással viszálykodtak, de ettől függetlenül nem volt tanácsos nem komolyan venni őket. Granuaile (akinek csak remélni merem, hogy jól írtam le a nevét) nem volt kifejezetten érdekes, de látok arra esélyt, hogy a sorozat előrehaladtával egy jó karakter váljon belőle, úgyhogy egyelőre nem írjuk le a leányzót.

Az özvegy karakterének viszont számomra nem sok értelme volt. Nem kapott túl sok egyéniséget, tulajdonképpen csak azt a célt szolgálta, hogy Atticust jó színben tüntesse fel az olvasó előtt. Aztán, lehet, hogy a folytatásban ez változni fog, sőt remélem!

Végső soron egy izgalmas, érdekes sztorit kapunk szerethető karakterekkel, de kicsit problémás ritmizálással. Az eleje nagyon nyúlik, de birkózzatok meg vele, mert megéri. A kiejtési útmutató pedig ne riasszon el senkit. ;)

Kedvenc jelenet: nem volt

Kedvenc karakter: Oberon, Hal

Rachel Hawkins: Hex Hall

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 272

Négy évvel korábban Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány, amiből természetesen jó pár kalamajka származott. Egy napon aztán, amikor Sophie egyik bűbája meglehetősen rosszul sült el a szalagavató bálon, apja úgy döntött, felügyeletre szorul. A Hex Hallba, egy világtól elzárt nevelőotthonba küldte őt, ami a problémás viselkedésű prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.

A hasonszőrű csodabogár tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhetett:

• három erős, szupermodell kinézetű ellenséget szerzett
• egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelmet
• egy ijesztő kísértet kezdte követni
• és kapott egy szobatársat, akiről kiderült, hogy a suli leggyűlöltebb diákja, ráadásul vámpír.

A legrosszabb azonban akkor következett be, amikor Sophie rádöbbent, hogy a diáktámadások első számú gyanúsítottja az ő szobatársa és egyetlen barátja.

A vérfagyasztó rejtélyek egyre sokasodtak, és Sophie kénytelen volt felkészülni a legnagyobb fenyegetésre, hogy egy ősi, titkos társaság mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa a prodigiumokat - kiváltképp őt.

Üdv a Roxfortban, Szent Vlagyimirban, javítóintézetben Hekatéban! Csak számomra nincs értelme annak, hogy egy helyre zárják a "problémás diákokat" és a tehetségeseket? Jó lett volna eldönteni, hogy ez most javító vagy zseniképző. Értem, hogy a közös pont az emberek elől való elrejtés lenne, de akkor is. Melyik erős boszi szülő szeretné a gyerekét deviánsok társaságában tudni?

saját kép, ne vidd el anélkül, hogy megkérdeznél pls

Bár őszintén, a könyv tartalmát tekintve ez nem is annyira lényeges, hiszen bármelyik amerikai gimnázium megtette volna helyszínnek. Tipikus gimis "táplálékláncot" kapunk, csak épp itt emberek helyett boszorkányok, alakváltók, tündérek és vámpírok szerepelnek.

Ami a legviccesebb? Hogy pont a vámpírok vannak a piramis legalján. Földöntúli szépség, elegancia és szikrázó bőr? Ugyan, inkább halálsápadtság, lángra lobbanás, és a "szörnyeteg" - stigma viselése.

Az egész iskolában keményen ketten vannak, és az egyikük tanár (Lord Byron - igen, AZ a Byron), így mondhatnánk, hogy Sophie igazi szerencsezsák, amiért mégis azzal a maradék egy vámpírral került egy szobába: Jennával.
És természetesen lefutjuk a kötelező köröket is: ellenséget csinálunk a helyi Bajos Csajok alakulatból, ripsz-ropsz belezúgunk az ügyeletes szépfiúba, aki nem mellesleg Regina öhmm izé Elodie pasija is egyben és csak nekem tűnt fel, hogy ez a könyv egy popkult-turmix??

Azt el kell ismernem, hogy ha átússzuk a klisék óceánját és nem kapunk agyvérzést a huszadik oldalon, akkor a könyv azért eléggé szórakoztató. Nem veszi túl komolyan magát, a stílus gördülékeny és Sophie Mercer egy szimpatikus főhősnő. Nem mondom, hogy könnyesre nevettem volna magamat, de azért néhányszor tényleg felkuncogtam.

"Az arcom talán nyugodtnak tűnt, de a gyomrom úgy háborgott, mint egy rockkoncert nézőtere. Egy másodpercig szórakoztatónak találtam, hogy a belső szerveimet szakadt farmerben és kihúzott szemmel képzeltem magam elé."

A cselekményt azt nagyjából a könyv két harmadában nagyítóval kellett keresni, de ez nem zavart annyira, mint amennyire kellett volna. Miért? Nos, ez tulajdonképpen csak Sophie Mercer meg az ő beteges humorérzékének az érdeme. Baromi sok időt felölelt a Hekaté bemutatása, az Archer után való nyálcsorgatás és Elodie meg a két udvarhölgy utálása. Persze, menet közben az írónő behajít néhány boszis dolgot, meg gonosz tanárokat, hogy éreztesse velünk, eme pompázatos intézményben aztán nincs kecmec. Hát jó.

Természetesen bál is volt. Miért ne lett volna? És természetesen ott is ment a tini cicaharc a legszebb ruháért, na meg Archerért. Ott azért egy pillanatra megtorpantam, amikor Elodie-t majdnem megfojtotta a ruhája a démoncsont miatt, amit Sophie csempészett bele (jó, a nagyanyja szelleme noszogatta, de hát akkor is), és se Sophie-t, se Archert nem érdekelte egy cseppet sem, hogy vajon egyáltalán megmarad-e a leányzó. Ahogy kiment a teremből, simán elkezdtek táncolni és pont tojtak rá. És ettől a csávótól kéne hanyatt vágódnom? Aki nem olyan rég még azt bizonygatta, hogy Elodie-ban több van, de le se sz*rja, hogy megfullad-e? Pardon my French.
Na majd biztos...

DE! Az az utolsó harminc oldal viszont nagyon jól sikerült! Végre felpörögtek a dolgok, és végre nem azt éreztem, hogy csak azért pletykálnak Holly haláláról, (ami nem sokkal azelőtt következett be, hogy Sophie odakerült volna) mert az írónő nem bír jobbat kitalálni cselekmény címen.

Ugyanis Sophie a könyv folyamán összetalálkozik Alice-szel, a fiatalon meghalt nagyanyja szellemével. Alice pedig tanítani kezdi, hogyan uralja az erejét, hiszen Sophie hatalmas lemaradásban van a többiekkel szemben, akik boszorkány-családban nőttek fel mágiával körülvéve.

Nem fogok spoilerezni, de az az utolsó pár fejezet már elérte, hogy tudni akarjam, mi fog kisülni ebből az egészből. Negatívumként azért azt megemlíteném, hogy az iskolát és annak vezetőségét viszont olyan szinten inkompetensnek tünteti fel, hogy csak a szememet forgattam. A dirinek konkrétan mindenre az a válasza, hogy az lehetetlen, mert a védővarázslatok miatt itt aztán se ki, se be senki, még az atyaúristen se. Hát hogyne, meg ahogy azt Móricka elképzelte...

Ami a szerelmi szálat illeti, nos, szerintem elég nyilvánvaló a véleményem Archerről.  Az elején láttam benne fantáziát, és bevallom, viccesek voltak Sophie-val, amikor halálra gyepálták egymást, meg pincét pakoltak, de nálam teljesen elásta magát a bálon. Ami utána jött - amit nem fogok megnevezni, mert nem lövünk le meglepiket - ott egy kicsikét feltornázta az érdeklődésemet, de... egyelőre nagyon messze áll az álompasitól.

És őszintén, Sophie érzéseit se tudom úgy igazán komolyan venni iránta. Azt, hogy sokkolta az, ami kiderült, azt igen, de ez a rajongás, amit a könyv 80%-ában csinál inkább tűnik kislányos képzelgésnek, vagy maximum felületes vonzalomnak, mint szerelemnek. És nem voltam olyan régen tizenhat éves, hogy a korkülönbség okozzon problémát. Ez. Nem. Szerelem.

Talán akkor hihetőbbre sikerül a dolog, ha konkrétan tanúi lettünk volna néhány igazi beszélgetésnek Archer és Sophie között, de az nem elég, hogy Sophie narrációjából kiderül, hogy sokat beszélgettek. Na mindegy, engem nem győzött meg.

Karakterek szintjén igazából egyedül Elodie és Alice tudott meglepni. Elodie amiatt, mert végül mégse volt annyira egydimenziós kliséhalmaz, amilyennek elsőre elkönyveltem, Alice pedig amiatt, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire remek színésznő. Jenna aranyos volt, de semmi különös, Cal pedig ígéretesnek tűnik, de túl keveset szerepelt ahhoz, hogy igazi véleményt tudjak róla alkotni. Bár én biztos vagyok benne, hogy neki is ott csücsülnek a csontvázak a szekrényében. A többiek viszont - Sophie-t leszámítva - elég lagymatagra sikeredtek.

Mi teszi mégis szerethetővé ezt a könyvet ennyi nyavalygás után? Miért nem hajítottam még ki az ablakon? Mert átszövi az irónia. Mint már korábban is említettem, a könyv egyáltalán nem veszi magát komolyan, és néha nem tudtam eldönteni, hogy egyes helyzeteket most paródiának tekintsek, vagy ezt tényleg komolyan gondolták. Néha akaratlanul is felnevettem, és ameddig azzal voltam elfoglalva, hogy a szememet forgassam, hirtelen elfogyott ötven oldal, és feltűnt, hogy de hé, hát én ezen jól szórakozom!

Értékelés: 3,5/5
Kedvenc jelenet: Sophie vs. elszabadult vérfarkas
Kedvenc karakter: Sophie, Elodie

Összesített ömlengés

Tudom, tudom, nem ez életem legjobb címe, de legalább alliterálok (mert az fontos, na).

Tehát, miután igen csúnyán le vagyok maradva a Kate Daniels értékelésekkel, úgy döntöttem, a harmadik és negyedik részt egy bejegyzésen belül fogom kitárgyalni, annál is inkább, hiszen elég szorosan összekapcsolódik a kettő (naná, hiszen sorozat... én és a roppant értelmes megállapításaim).

Kisebb spoilerek az elkövetkezendőkben! (Semmi számottevő csavart nem lövök le, ne aggódjatok, csak a mihez tartás végett írtam ki.)

Kate Daniels...

Drafted into working for the Order of Merciful Aid, mercenary Kate Daniels has more paranormal problems than she knows what to do with these days. And in Atlanta, where magic comes and goes like the tide, that's saying a lot.

But when Kate's werewolf friend Derek is discovered nearly dead, she must face her greatest challenge yet. As her investigation leads her to the Midnight Games - an invitation only, no holds barred, ultimate preternatural fighting tournament - she and Curran, the Lord of the Beasts, uncover a dark plot that may forever alter the face of Atlanta's shapeshifting community...

Kate Daniels...

Amióta rávették, hogy dolgozzon az Irgalmas Segély Rendjének, Kate-nek több paranormális természetű gondja akad, mint amennyivel elbírna. És tekintve, hogy Atlantában úgy jön és megy a mágia, mint az óceán hullámai, ez egy igen sokatmondó kijelentés.

De amikor a barátját, a vérfarkas Dereket félholtan találják, Kate kénytelen élete eddigi legnagyobb kihívásával szembenézni. A nyomokat követve, amik az Éjféli Játékokhoz vezetnek - egy kizárólag meghívásos alapon működő, szabályok nélküli, halálos természetfeletti viadalhoz - Kate és Curran felfedeznek egy sötét cselszövést, amely átformálhatja Atlanta egész alakváltó közösségét.
(saját fordítás)

És igen. Még mindig nagyon imádom. Sőt, egyre jobban!
Így a harmadik kötetnél már kifejezetten érezhető a karakterfejlődés. A szereplőknek közös múltjuk van, amit mi is első kézből ismerünk, viszont még így is bőven tartogatnak meglepetéseket.
Kate most már kifejezetten okosan viselkedik, (még akkor is, ha első látásra ez nem így tűnik, pláne Curran szemszögéből), és felelős döntéseket hoz. Igen, még mindig eszelős egy nőszemély, de legalább azt jól csinálja! És még mindig elképesztően vicces!

“I flexed my wrist, popped a silver needle into my palm, and offered it to him.
'What's this?'
'A needle.'
'What should I do with it?'
He'd walked right into it. Too easy. 'Please use it to pop your head. It's obscuring my view of the room.
(Kate és Saiman)

"Megmozdítottam a csuklómat és egy ezüst tű csusszant a tenyerembe, amit aztán Saiman felé nyújtottam.
- Ez meg mi?
- Egy tű.
- És mit kéne csinálnom vele?
Egyenesen belesétált a csapdába, szinte túl könnyű volt.
- Pukkaszd ki a fejed, légy szíves. Takarja a kilátást."

Saiman nem túl szerethető, de mindenképpen érdekes karakter, és ebben a részben végre kiderül, hogy mi is ő valójában! Mármint azon túl, hogy a pasas úgy változtatgatja a kinézetét, mint más a zokniját, és mindenkiről mindent tud. Hogy meglepett? Az nem kifejezés!

Currant is jobban megismerjük, most már kifejezetten sokat szerepel, és őszintén szólva, nagyon tetszik, amit látok! Az alatt a morgós, arrogáns, rohadt-ijesztő-vagyok-szóval-jobban-jársz-ha-azt-csinálod-amit-mondok stílus alatt egy egész rendes pasas bujkál, kissé száraz humorérzékkel megdobva. Meg se próbál másnak látszani, mint ami, és senkitől nem kér elnézést érte. Tetszik az egyensúly a személyiségében: az alakváltókra jellemző alfahím, aki se lát se hall és veri a mellét, és a a felelősségteljes vezető, aki intelligens, ismeri az embereit és nem hord szemellenzőt.
Persze, amikor Kate is képbe kerül, akkor általában a józan eszét kihajítja az ablakon, de tagadhatatlan, hogy fantasztikusak ezek ketten!

“His Majesty needs a can-I girl anyway. And I'm not it."
"A can-I girl?" Andrea frowned.
I leaned back. "'Can I fetch your food, Your Majesty? Can I tell you how strong and mighty you are, Your Majesty? Can I pick your fleas, Your Majesty? Can I kiss your ass, Your Majesty? Can I..."
It dawned on me that Raphael was sitting very still. Frozen, like a statue, his gaze fixed on the point above my head. "He's standing behind me, isn't he?"
Andrea nodded slowly.
"Technically it should be 'may I'," Curran said, his voice deeper than I remembered. "Since you're asking for permission."
Why me?
"To answer your question, yes, you may kiss my ass. Normally I prefer maintain my personal space, but you're a Friend of the Pack and your services have proven useful once or twice. I strive to accomodate the wishes of persons friendly to my people. My only question is, would kissing my ass be obeisance, grooming, or foreplay?”

"- Őfelségének amúgy is egy lehet-lányra van szüksége, aki nem én vagyok.
- Egy lehet-lányra? - ráncolta a szemöldökét Andrea, mire hátradőltem a székemen.
- Idehozhatom az ételét, Őfelsége? Elmondhatom, milyen nagyszerű és erős, Őfelsége? Kiszedegethetem a bolháit, Őfelsége? Megcsókolhatom a seggét, Őfelsége? Meg...
Idő közben rájöttem, hogy Raphael dermedten ül a helyén, akár egy jégszobor, és a tekintetét egy a fejem feletti pontra szegezi. - Itt áll mögöttem, igaz?
Andrea lassan bólintott.
- Tulajdonképpen, úgy kellene kérdezned, hogy "szabad lesz?" - Curran hangja mélyebb volt, mint amire emlékeztem. - Miután engedélyt kérsz.
Miért én?
- Hogy válaszoljak a kérdésedre, igen, megcsókolhatod a seggem. Általában szeretem megőrizni a privát szférámat, de te a Falka Barátja vagy, és a szolgálataid is hasznosnak bizonyultak már néhányszor. Én pedig igyekszem teljesíteni az olyan emberek kívánságait, akik a népem barátai. Az egyetlen kérdésem az lenne, hogy ha megcsókolod a seggem, akkor az nálad a tisztelet jele, kefélés vagy előjáték."
(saját fordítás, és nem a legjobb, de ezt bírtam kihozni belőle)

Angolul tudók előnyben, ugyanis úgy sokkal viccesebb, de szerintem ez a jelenet így is mindent elmond a kettejük kapcsolatáról. Ezt játsszák ugyanis az egész köteten keresztül: kerülgetik egymást, mint macska a forró kását. Viszont ezt olyan szórakoztatóan teszik, hogy amikor épp nem lerágtam a körmöm a cselekmény miatt, akkor iszonyat jókat kacarásztam rajtuk. És ebben a részben már nem csak célozgatnak, úgyhogy ehhez már nyugodt szívvel hozzá tudom tenni a romantikus címkét is, habár még így is nagyon szűkmarkúan bánnak vele az írók, de jól van ez így. Ez egy ilyen sorozat, és én nagyon is élvezem!.

A cselekmény pedig a szokásos Ilona Andrews: pörgős, akciódús, rengeteg harcjelenettel és komplex mitológiai háttérrel. Ezúttal hőseink egy arénába szorítva gyilkolásznak, de ettől még az igazi küzdelem az a színfalak mögött zajlik.És ez az első alkalom, hogy egy olyan karakternek is komoly - mármint úgy igazán komoly - baja esik, aki az olvasó szívéhez nőtt. Legalábbis az enyémhez biztosan. Majd megszakadt a szívem Derekért, de így utólag belátom, hogy szükséges volt az, ami vele történt, hiszen ő volt a katalizátora az eseményeknek. Raphael végre többet szerepel, és határozottan bírom a srácot, jó a dumája és kellően őrült (elvégre egy vér-hiénáról beszélünk).

“If the lot of you survives, Curran will flay the skin off your backs,” Doolittle said.
“That’s what I always love about you, Doctor.” Raphael grinned. “You’re a cup-halfway-full kind of guy. All flowers and sunshine.”

"- Ha ezt túlélitek, Curran lenyúzza a bőrt a hátatokról - mondta Doolittle.
- Ezt szeretem magában, doki - vigyorodott el Raphael. - Olyan pozitív egy fickó maga; csupa virág meg napsütés."

És a négy pont ott folytatja, ahol a három abbahagyta! Hiszen egy kisebb függővéggel zárunk, és Kate tartozik egy meztelenül felszolgált vacsorával Curran-nek, bár mindenki kedvenc Simbája volt olyan szívélyes, és tett annyi engedményt, hogy Kate viselhet fehérneműt.
Hát ez olyasmi, amit látni kell!
Nem is volt kérdés, hogy azonnal elkezdtem a négyet olvasni...

 Kate Daniels works for the Order of Knights of Merciful Aid, officially as a liaison with the mercenary guild. Unofficially, she cleans up the paranormal problems no one else wants to handle - especially if they involve Atlanta's shapeshifting community. When she's called in to investigate a fight at the Steel HORSE, a bar on the border between the territories of the shapeshifters and the necromancers, Kate quickly discovers that there's a new player in town. One who's been around for thousands of years - and who rode to war at the side of Kate's father. This foe may be too much even for Kate and Curran, the Beast Lord, to handle. Because this time Kate will be taking on family.

Hivatalosan, Kate Daniels összekötőként dolgozik az Irgalmas Segély Rendje és a zsoldos céh között. Nem hivatalosan, ő takarítja fel azokat a paranormális gondokat, amiket senki más nem hajlandó - különösen, ha Atlanta alakváltói is a képbe kerülnek.
Amikor kihívják egy verekedéshez, ami a Vasló nevű kocsmában tört ki - amely a nekromanták és az alakváltók területének a határán fekszik, Kate hamar rájön, hogy egy új játékos érkezett a városba. Valaki, aki már több ezer éves és Kate apja mellett vonult csatába. Ez az alak még Kate és Curran számára is túl erősnek bizonyulhat, ugyanis ez alkalommal, Kate a saját vére ellen küzd.
(saját fordítás)

Bevallom, nekem eddig ez a kötet tetszett a legjobban! Most már rendesen tétje van a dolgoknak, mind a cselekmény, mind a karakterábrázolás szintjén, és ez bizony érződik. Elképesztő, mennyi remek jelenettel van tele ez a könyv!
Kate és Curran kapcsolata természetesen nem halad zökkenőmentesen (most komolyan, mit vártatok?), de végre beszélhetünk valamiféle kapcsolatról, és ennek már épp itt volt az ideje - remek időzítés! És tökéletes szinkronban van a nyomozós szállal, hiszen Kate-et a múltja is kísérti, és a titkai, amiket még nekünk se árult el, csak apránként.
Annak ellenére, hogy ez a rész tele van feszültséggel és konfliktusokkal, természetesen humorból sincs hiány, elvégre Kate Danielsről beszélünk! Mindjárt ott van az a tény, hogy kedvenc zsoldosunk örökbe fogad egy uszkárt.

Derek nodded at the vehicle. “Who is that?”
“Your replacement.”
He led me away from the front gate to a narrow side door.
“You replaced me with a shaved poodle?”
“He’s got mad skills.”
Derek’s eyebrows crept up.
“He can vomit and urinate at the same time and he doesn’t make fun of my car.”

"- Ez meg kicsoda? - bökött Derek a járműre a fejével.
- A helyettesed.
A fiú az elülső nagykapu helyett egy keskeny oldalbejárathoz vezetett.
- Te lecseréltél egy borotvált pudlira?
- Remek trükköket tud.
Derek felvonta a szemöldökét.
- Képes hányni és vizelni egyszerre és nem cikizi a kocsimat."
(saját fordítás)

Andrea és Derek mellett Saiman is kifejezetten sokat szerepel. Már a háromban is hangsúlyos volt a jelenléte, de számomra ebben a részben kapott igazi mélységet a személyisége. Nem a kedvenc karaktereim egyike, viszont értékelem, hogy milyen alaposan össze lett rakva. Nem esik bele egyik sztereotípiába se túlságosan, és nem lehet rámondani se azt, hogy jó, se azt hogy rossz lenne. Ugyanez a helyzet Gashtekkel is, de Saimant sokkal behatóbban megismerjük, míg a másik férfiról a nekromanta képességeit leszámítva rettentő keveset tudunk meg.

Kate és Curran pedig... kedvenc párosaim sorába léptek, mégpedig végérvényesen! Amit ebben a kötetben levágnak, az túlmegy minden eddigin! Fuldokoltam a röhögéstől, de nem mondom el, miért! Ugyanis ebben az a legjobb, ha derült égből villámcsapásként ér a dolog. Kb. 6 évesek szintjére süllyednek, de nem az idegesítő értelemben, és nyilvánvaló, hogy a morgás meg a hiszti alatt, ők is élvezik.

Ami a cselekményt illeti... ledöntött a lábamról! Eleve nagyon rejtélyesen kezdődik, hiszen ez a különös köpenyes fazon teljes káoszba taszítja a várost, senki se tudja, hol fog legközelebb felbukkanni, vagy hogy mit fog csinálni, és látszólag célja sincs. Ahogy pedig a nyomozás halad, és egyre több minden derül ki, én csak tátott szájjal figyeltem. Hát, Andrewsék nem szívbajosak, az biztos!

Szóval, számomra eddig ez a rész vitte a prímet, mert minden aspektusa annyira a helyén volt, hogy garantált a szórakozás! Sokáig halogattam ezt a sorozatot, mert olyan hosszúnak tűnt, meg tucatnak, hiszen már megint alakváltók, meg zsoldosok, meg mit tudom én, de hatalmasat tévedtem.

Ez a sorozat abszolút egyedi és sodró lendületű - habár elismerem, az első kötet kicsit döcögősen indul. Viszont nem is esik abba a hibába, mint amelyikbe sok másik, mégpedig, hogy egy erős indítás után a további részek már nem érnek fel a kezdethez. Nagyon is tudatosan építkezik, mind karakterfejlődés, mind cselekmény-kezelés szintjén.

Csak ajánlani tudom!

Értékelés: 5/5
Kedvenc jelenet: Kate irodája, a széke és az áfonyás muffin (aki olvasta, az tudja :))
Kedvenc karakter: Kate, Curran, Derek

Ilona Andrews - Magic Burns

 

Kiadó: Ace

Oldalszám: 260

 

Down in Atlanta, tempers – and temperatures – are about to flare…

As a mercenary who cleans up after magic gone wrong, Kate Daniels has seen her share of occupational hazards. Normally, waves of paranormal energy ebb and flow across Atlanta like a tide. But once every seven years, a flare comes, a time when magic runs rampant. Now Kate’s going to have to deal with problems on a much bigger scale: a divine one.

When Kate sets out to retrieve a set of stolen maps for the Pack, Atlanta’s paramilitary clan of shapeshifters, she quickly realizes much more at stake. During a flare, gods and goddesses can manifest – and battle for power. The stolen maps are only the opening gambit in an epic tug-of-war between two gods hoping for rebirth. And if Kate can’t stop the cataclysmic showdown, the city may not survive…

 

Délen Atlantában, a hangulat - meg a hőmérséklet - hamarosan a tetőfokára hág.

 

Zsoldosként, akinek az a dolga, hogy eltakarítsa a félresikerült varázslatok utáni katyvaszt, Kate Danielsnek épp elég munkahelyi balesetben volt már része. Általában paranormális hullámok majd aszályok váltják egymást Atlantában, de minden hét évben egyszer jön egy villanás, ami alatt a mágia elszabadul. Ennek köszönhetően Kate most kénytelen még a szokásosnál is nagyobb horderejű problémákkal szembenézni: istenekkel.

 

Amikor Kate elhatározza, hogy visszaszerzi a Falkától - Atlanta alakváltókból álló paramilitáris klánjától - ellopott térképeket, hamar rájön, hogy sokkal több forog kockán. A villanás alatt istenek és istennők képesek megtestesülni, és küzdeni a hatalmukért. Az ellopott térképek csak a kezdetét jelentik egy epikus csatának két isten között, akik mindketten újjá akarnak születni. És ha Kate nem állítja meg a világméretű leszámolást, Atlantát talán eltörlik a Föld színéről...

(saját fordítás)

 



Az előző részen még csak jól szórakoztam, ezen már hisztérikusan vinnyogtam.
Ahogy a Magis Bites kritikámban is említettem, az volt a lappangási időszak. Akkor most jelezném minden ártatlan szemlélődőnek, hogy a Kate Daniels - szindróma gyógyíthatatlan verziója tört ki rajtam és nagy valószínűséggel menthetetlen vagyok!

Ez az utolsó esély a menekülésre...

JÉÉÉZUSOM MENNYIRE IMÁDTAM ÉN EZT!
Egy kicsit aggódtam, mikor neki kezdtem, gondolván, hogy istenek? Azoknál könnyű elcsúszni, nagyon kevés író használja igazán jól a mitológiát, pláne ha egy saját szabályaival rendelkező félig-meddig mágikus poszt-apokaliptikus világba akarja beilleszteni, ráadásul nem is egyet, hanem mindet egyszerre!

Jah, csak tízmillió helyen tudták volna végzetesen tönkretenni ezt a könyvet...

De láss csodát, nem sikerült! Sőt, jobb lett mint az első!
Mint említettem vala, az első rész tipikus sorozatkezdő volt. Ez a kötet amellett, hogy tovább magyarázza a világot és folytatja a karakterizálást, már komolyabban foglalkozik a cselekménnyel is. A villanás körül koncentrálódik minden. Megjegyezném, azért ahhoz kell némi kurázsi, hogy az előző részen keresztül többé-kevésbé felépített és megismertetett világ szabályain keresztül tapossanak, azt kiáltva, hogy "most tojunk az egész rendszerre és szabad a pálya!".
Ugyanis ez történt.
A lefektetett és megismert szabályok többsége ezúttal abszolút jelentőségét veszti, vagy átalakul. A mágia megerősödik, a szereplők olyasmire is képesek lesznek, ami eddig a lehetetlen és/vagy irreális kategóriába esett, és ezáltal módosulnak az erőviszonyok is.

Látszólag két szálon fut a cselekmény, de minden összefügg, így nagyon szépen kidolgozott és átgondolt sztorit kapunk, viszonylag komplex mitológiai háttérrel, ami ezúttal a kelta legendákból merít ihletet. Nem akarok lelőni senkinek semmit, de úristen, mennyire ki van ez találva! Hiába ugrálnak össze vissza istenek, alakváltók, vámpírok, boszorkányok, és teknősök (jól hallottad, teknősők. Azaz egy teknős, de az jó nagy, és Kate pinokkiósat játszik vele - értsd, besétál a szájába.), nem igazán merült fel bennem, hogy vajon mit szívott a szerzőpáros. Pedig így visszanézve...

A titok a karakterekben rejlik. Kate megintcsak sziporkázott, de érezni rajta némi karakterfejlődést az első részhez képest. Halleluja, egy karakter, aki tanul a hibáiból. Persze, nem mintha vesztegetné az idejét, elkövet ő újakat, de nem válik idegesítővé. Ilona Andrewsnak sikerül azt az érzést keltenie, hogy Kate-tel együtt mi is tanulunk és ettől nagyon könnyű azonosulni vele.

Curran végre többet szerepel, és kezdem érteni, miért imádják őt annyian. Az első részben különösebben nem hatott meg, maximum kíváncsivá tett, de itt végre hagyták kibontakozni, és a hatás... öregem. Minden alkalommal könnyesre röhögtem magam, amikor ezek ketten egy légtérbe kerültek. Úgy sipítottam, mint valami bekattant régi vízforraló.

“Why me?” he said finally. “Are you on some sort of mission to fuck up my life?”
“I try my best to avoid you.”
“You’re doing a hell of a job.”
“I honestly don’t mean to cause problems.”
“You don’t cause problems. An unpiloted vampire causes problems. You cause catastrophes.”

"- Miért én? - kérdezte végül. - A küldetésednek érzed, hogy elcseszd az életem?
- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elkerüljelek.
- Mondhatom, remek munkát végzel.
- Tényleg nem akarok gondot okozni.
- Te nem okozol gondot. Egy elszabadult vámpír okoz gondot. Te katasztrófát okozol."
(saját fordítás)

De azon kívül, hogy non-stop szívják egymás vérét (na, nem szó szerint), más is kezd alakulni kettejük között. Még mindig nagyon tetszik, ahogy fel van építve a kapcsolatuk. Nincs instalove, de még csak instant kémia se nagyon. Bár az előző kötetben is felvillant itt-ott valami, de azért azt még nem igazán lehetett komolyan venni. Itt azért már körvonalazódnak a dolgok és kipattant egy két szikra. Nagyon-nagyon jól szórakoztam azon, ahogy kóstolgatták egymást, ugyanis sikerült mindezt a szokásos szenvedés nélkül lebonyolítani. A szenvedést is lehet jól csinálni, de ez egy igen hosszú sorozat, és még nagyon az elején vagyunk. Meg úgy őszintén, abszolút nem illene a karakterekhez, ráadásul - egyelőre - nincs is okuk rá. Szóval, piros pont érte!

Új karaktereket is kapunk (jó sokat, nem kímélnek), de talán a legfontosabbak Andrea, Bran és Julie. Bran, az egocentrikus teleportáló tolvaj, aki az őrületbe kergeti az alakváltókat (főleg Currant) és rámozdul Kate-re, és Julie, az utcagyerek, aki belekeveredett a sűrűjébe ennek az egész kalamajkának, és miután az anyukája eltűnt, Kate ideiglenesen magához veszi. Andreáról egyelőre nem mondanék sok mindent, egy jó karakternek tűnik, és tuti lesznek még bonyodalmak körülötte. (Te jó ég, de nehéz úgy érdemben megállapításokat tenni, hogy közben nem lövök le csavarokat.)

“What’s with the cute shoelace on your head?” [Kate]
“What this?” He flicked the end of the cord with his finger. [Bran]
“Yeah. Rambo called, he wants his bandana back.” [Kate]
“This Rambo, he a friend of yours?” [Bran]
“Who’s Rambo?” Julie asked.
If a cultural reference flies over a man’s head, does it make a sound if nobody else gets it?

"- Mit akartál elérni azzal a cuki cipőfűzővel a fejeden? [Kate]
- Hogy ezzel? - azzal megpöccintette a madzag végét. [Bran]
- Aha. Rambo üzeni, hogy kéri vissza a fejkendőjét. [Kate]
- Ez a Rambo a barátod? [Bran]
- Ki az a Rambo? - kérdezte Julie.
Ha egy kulturális utalás átrepül egy ember feje felett és senki más nem kapja el, vajon kiad valamilyen hangot?"
(saját fordítás)

Nagyon féltem egy esetleges szerelmi háromszögtől, de megnyugtatnék mindenkit, nem játsszák ki ezt a kártyát. Brant nem igazán szerettem az elején, de a végére megkedveltem. Gondolom, ez is volt a cél, tekintve a végét a könyvnek. Ezt megjegyeztem, Andrewsék!

Julie aranyos volt, és viszonylag ritkán idegesítő, szóval vele se volt problémám. Ami viszont igazán tetszett, az az volt, ahogy az első kötetben abszolút mellékesen felbukkanó kissrác, Red újra megjelent egy elég fontos szerepben. Íme a bizonyíték, ebben a sorozatban soha semmi nem történik véletlenül!

Nem szándékozom spoilerezni, így ezt ennyiben is hagyom, de ez a fajta tervezés az, ami miatt ez a sorozat számomra nem csak jó, de kedvenc már így, két kötet után is. Rendkívüli módon tudatos az egész, és ezt imádom benne. Nem azért lett belőle sorozat, mert mostanában sorozatmánia van, vagy mert a kiadó felajánlott egy szerződést, hanem azért, mert ezt ilyennek álmodták meg. A sorozat, mint forma igenis lehet művészi eszköz és ez itt remekül van demonstrálva.

Természetesen sokan visszaköszönnek az első részből is: Jim, Derek, Doolittle, Red (!!!), meg még rengetegen akikre valószínűleg nem is emlékszem, ugyanis olyan tempóban rohantam végig a könyveken, hogy most össze-vissza keverem, hogy ki melyikben mit csinált. Hát igen, kellett nekem... na de, ez van.

És még egy csomó mindent meg se említettem, de ez a bejegyzés már így is hosszúra nyúlik. Le kéne állítanom magam, de annyi jó csámcsogni-való van ebben a sorozatban, hogy egyszerűen nem megy.

A lényeg? Hatalmas szereplőgárda, bonyolult világ, mitológia túltengés, akció és szarkasztikus humor dögivel. És a legjobb, hogy könyvről-könyvre egyre jobb lesz az egész! Romantikusnak még mindig nem nevezném, de határozottan alakul valami a láthatáron és őszintén, minden pillanatát élvezem ennek az alakulásnak, úgyhogy kérem a következőt!

Mi? Ja nem. Azt már elolvastam.

Kedvenc jelenet: a leves! Na meg a kioktatás, ami utána a bouda-házban zajlik. Meghaltam. xD
Kedvenc szereplő: Kate, Curran, Derek
Értékelés: 4,5/5 (de csak mert úgy érzem, lesz ez még jobb is)

Mi az istennek nem olvastam én ezt el előbb???

Kiadó: Ace

Oldalszám: 260

 

Kate Daniels is a down-on-her-luck mercenary who makes her living cleaning up paranormal problems. Atlanta has two factions struggling for power. Masters of the Dead are necromancers who control vampires. The Pack are a paramilitary clan of shapechangers. When Kate's guardian is killed, she is caught between.

 

Kate Daniels egy jobb napokat is megélt zsoldos, aki azzal keresi a kenyerét, hogy paranormális zűröket old meg Atlantában, ahol két csoport tagjai feszülnek egymásnak az erőért folytatott küzdelemben: a halottak mesterei a nekromanták a vámpírokat irányítják, a Falka pedig egy alakváltókból álló paramilitáris klán. Amikor Kate gyámját meggyilkolják, a lány kereszttűzbe kerül.

(saját fordítás)

 

Ó, igen. Engem is elért a Kate Daniels - szindróma.

Tünetek: wc-re könyvvel járás, heveny röhögőgörcs tömegközlekedésen, káromkodással teletűzdelt, heves gesztikulációval kísért pszichotikus kitörések.

 

Jó, szóval ennek nagy része a második résznél teljesedett ki, de a lappangás már a ebben a kötetben megkezdődött. És miután ez kvázi előrevetítette mennyire rákattantam én erre a sorozatra, akkor kezdeném a negatívumokkal. (Csak mert olyan aranyos és megértő vagyok.)

Először is, én nem tudom felfogni, miért nem képesek Andrews-ék egy valamire való szinopszist összerántani. Mi ez a tartalom??? Rendben, ez elsősorban igazából a kiadó hibája, de most komolyan! 

 

Egyrészt hibás, mert Kate NEM Greg halála miatt kerül ennek az egész katyvasznak a közepére, hanem mert mindenáron meg akarja találni a gyilkost (tudom, hogy nem is konkrétan ezt mondja, de akkor is rohadtul félrevezető), másrészt pedig ha nincs épp heveny Ilona Andrews - hiányom a Burn for Me után, ez alapján soha nem kezdtem volna neki ennek a sorozatnak. A tartalom figyelemfelkeltésre szolgálna, elviekben legalábbis, de ettől maximum ásítani lenne kedvem.

 

A második negatívum, amit említeni tudnék nem is igazán negatívum, csupán egy észrevétel. Akik először a későbbi munkáikat olvasták (mint én is), azoknak fel fog tűnni a különbség. A szerzőpáros nagyon sokat fejlődött és a legkésőbb kiadott könyvüktől visszaugrani 7 évvel korábbra megteszi a hatását. Feltűnővé válnak az olyan apróságok, amelyek felett elsőkönyves íróknál - én legalábbis - hajlamos vagyok elsiklani, mert egyszerűen másra figyelek.

 

Ilyen volt például az, hogy itt még néhol a leírások szinte megszakítják a cselekményt, ahelyett, hogy beleilleszkednének. Hirtelen kapunk rengeteget és nagyon részletesen, utána pedig bekezdésekig szinte semmi. Fel se bírja dolgozni hirtelen az ember lánya (pláne ha olyan tornádóként száguld végig a könyvön, ahogy én tettem, úgyhogy magamra vessek, mi?).

 

A másik, amin csak a szemöldököm emelgettem, hogy tulajdonképpen húzhattam volna a strigulákat, hogy két héten belül hányszor szerzett drága főhősnőnk halálos sérüléseket, amelyek hajszál híján az örök vadászmezőkre repítették. Ehhez képest vígan ugrált tovább, és persze ilyen-olyan módon meg lett magyarázva a dolog, de akkor is valószerűtlennek hatott. Ha túl sokat sütöd el ugyanazt a poént, egy idő után elveszti a jelentőségét. Pedig nem hátrány, ha az olvasót érdekli, hogy a főhős majdnem meghal.

 

Most, hogy kinyavalyogtam magam a két legnagyobb problémámat illetően, akkor had mondjam el, hogy új kedvenc sorozatot avattam! Úristen, mennyire imádtam én ezt!

A világ alapötlete meglepően kreatív, a mágia benne komplex, a mitológia színes, a karakterek pedig... a "kick-ass" kifejezés összetenné a két kicsi kacsóját, ha a szótárban definícióként Kate és Curran neve állna mellette.

 

 

 

Na de, kezdjük a történettel, arra úgyse szeretnék túl sok szót pazarolni. Egyszerűen azért, mert bár érdekes és izgalmas, egy tipikus urban fantasys nyomozós szálról beszélünk, természetesen Ilona Andrewshoz méltó kidolgozottsággal és frankó akciójelenetekkel. A cselekmény tisztességes, bár talán egy cseppet egyszerű de nem is ez a fontos. Tipikus sorozatkezdőhöz méltóan, az elsődleges cél az, hogy nagyjából megismertessen a világgal, bemutassa a főbb karaktereket és lefektesse az erőviszonyokat, illetve a kapcsolatok alapjait, hogy legyen honnan fejlődnie a dolognak.

 

Ezt pedig remekül csinálja, de ez nem változtat a tényen, hogy a lezajló események nagy része csak arra szolgál, hogy mindenki találkozzon azzal, akivel találkoznia kell, megismerje azt, akit meg kell ismernie és előkészítse a terepet a rákövetkező részeknek. Ez nem egy rossz dolog, hanem egyszerű tény. Sőt, így visszanézve azt mondanám, remekül működött a dolog ilyen téren, így kell sorozatot kezdeni, kérem szépen!

 

Úgyhogy térjünk is át a világra. A helyszín Atlanta napjainkban, azonban egy alternatív valóságban, ahol a tech és mágia hullámok irányítanak mindent. Ha a tech uralkodik, akkor van elektromosság, viszont a varázslat nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben működik, ha a mágia akkor vice versa. A helyzetet az cifrázza, hogy a hullámok különböző erősségűek és ennek megfelelően különböző mértékben nyomják el a másik oldalt, illetve hogy a mágia nem igazán kedveli a magas épületeket, így Atlantát egy cseppet posztapokaliptikus hangulat lengi be a kibelezett felhőkarcolóknak és a mágia által átkozmetikázott látképnek köszönhetően. Nagyon tetszett ez a fura, groteszk világ, ahol a lefulladt kocsik között tevéken meg lovakon utazó emberek baktatnak az AUTÓPÁLYÁN! Ez mennyire király már? Én már csak hasonló helyzeteket elképzelve is tök jól elszórakoztam.

 

Drága főhősnőnk, Kate enyhén ön - és közveszélyes, nagyszájú és szarkasztikus hölgyemény egy menő karddal, ami füstöl, ha dühös lesz. Ja, és figyelemre méltó mértékben vonzza a bajt. Kate rettentően szerethető, ugyanis Ilonáéknak valahogy sikerült tökéletesen kiegyensúlyozni a pozitív és negatív tulajdonságait. Erős, de nem legyőzhetetlen, kemény és önfejű de elismeri, ha hibázott, nem tökéletes a kinézete, de nincsenek önértékelési problémái, ismeri a világot, amelyben él és a benne élő fajok szokásait, de azért ő se tud mindent. És ami a legfontosabb: eszelősen vicces!

 

“As one, the shapechangers turned and looked at me. I wondered what they'd do if I asked to borrow a cup of sugar.”  

 

"Az összes alakváltó egyszerre fordult meg és nézett rám. Eltűnődtem, vajon mit csinálnának, ha kérnék tőlük egy kis cukrot kölcsönbe."

(saját fordítás)

 

Komolyan, minden második megszólalásán hülyére röhögtem magam.

Viszont annak ellenére, hogy Kate szemszögéből látjuk a dolgokat egész végig, így is maradnak titkai. Példának okáért fogalmam sincs, hogy mi is ő tulajdonképpen. Elég nyilvánvaló, hogy Ilona Andrews jó sokáig akarja rángatni az orrom előtt a mézesmadzagot rejtélyes elszólásokkal és újabb és újabb fura képességekkel, úgyhogy nyilván nem fogja lelőni a poént, de igazán ritka, hogy E/1-ben a főhős maga ekkora titkot rejtegessen még az olvasó előtt is.

 

Curran... nos, az első rész olvasása után még nem vagyok benne biztos, hogy mit gondoljak róla. Mindenképpen látom benne a potenciált egy remek karakterre, de őszintén, nem láttunk belőle eleget ahhoz, hogy igazából megismerjük. Viszont az nagyon tetszett, hogy nem volt megmagyarázhatatlan azonnali kémia a két főszereplő között, amint egymásra néztek. Persze, az is izgalmas, de most jó valami mást olvasni. Ennek ellenére nagyon szerettem olvasni minden interakciójukat.

Kate ott és azonnal a szívembe lopta magát, amikor Currant, a Falka választott alfáját képes volt úgy üdvözölni, hogy “Here, Kitty, Kitty, Kitty...”

 

A mellékszereplők közül egyértelműen Derek a kedvencem. A tini vérfarkas kicsit esetlen ugyan, és még bőven van mit tanulnia, de akadnak jó pillanatai és a zűrös családi háttere ellenére egy rendes gyereknek tűnik. Gyerekeket és tiniket talán még nehezebb hihetőre kreálni, mint felnőtteket, úgyhogy mindenképpen pirospont amiért ilyen realisztikusra és szerethetőre írták Derek karakterét.

Ha nem bánjátok a romantika hiányát és az igen részletes és sokszor gyomorforgató véres leírásokat (mert azok vannak benne dögivel, szóval akik nem bírják az erőszakot, azok ezt se fogják szeretni), akkor csak javasolni tudom. Nem tökéletes, rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul, de én nem hinném, hogy ez akkora probléma.

 

Rengeteg olyan értékeléssel találkoztam, ami nehezményezte az írói stílust (van benne valami, de ez volt az első könyvük, mit vártak? Ebbe is bele kell tanulni, később jobb lesz.) és azt, hogy semmire se kapunk választ, vagy ha mégis, akkor sokkal később és hogy csak úgy behajítanak a világba. Nos, van alapja, de ha mindent állandóan megmagyaráznának, akkor nem urban fantasy regény lenne, hanem lexikon. Ez egy bonyolult világ, sokrétű és nem lehet elintézni pár mondatban.

Nekem tetszik, hogy bíznak az olvasó intelligenciájában, hogy majd szépen összerakja a képet, ahogy zajlik a cselekmény. Igen, sok mindent nem tudunk még. De ez egy sorozatkezdő! Szép is lenne, ha nem lennének kérdéseink, akkor mi a fenének akarnánk folytatni?

 

 

Értékelés: 4/5 (hármat akartam adni, mert hat részes és úgy érzem, ennél csak jobb lesz, de gyenge vagyok és esendő, nagyon imádtam xD)

Kedvenc jelenet: a végén, amikor Curran a tetőt javítja

Kedvenc karakter: Kate, Derek

 





Gail Carriger - Blameless - Szégyentelen

A technikai zűrök megoldódtak és az oldal ezentúl normálisan fog működni! A kényszer-szünetnek vége! :)

Kiadó: Könyvmolyképző; Aranypöttyös

Oldalszám: 352

A szezon botránya!

Lady Maccon elhagyta férjét, és visszaköltözött családjához!

Viktória királynő elbocsátja Alexiát az árnyékkormányból, és az egyetlen személy, aki bármiféle magyarázattal szolgálhatna - Lord Akeldama - váratlanul elhagyja a várost.
Mindennek tetejébe Alexiára gyilkos gépkaticák támadnak, jelezve (ahogy azt csak katicák képesek), hogy immár London minden vámpírja igencsak érdekelt Lady Maccon meglehetősen alapos halálában.

Mindeközben Lord Maccon szeszben pácolja magát, Lyall professzor pedig kétségbeesetten igyekszik összefogni a Woolsey-falkát.

Alexia végül elmenekül Angliából, és meg sem áll Itáliáig, hogy megkeresse a titokzatos templomosokat. Csak ők tudnak eleget a természeten túliakról ahhoz, hogy feltárják előtte növekvő mértékben terhes állapotának titkait.

Csakhogy ők még a vámpíroknál is rosszabbak lehetnek - és pestót hordanak maguknál!

Örömmel jelentem, hogy ez a sorozat még mindig pont olyan szívderítően röhejes, mint az elején! A Skóciában történtek után Alexia újfent a családja körében tölti az idejét, de éppen csak annyi ideig, hogy az olvasó ne kapjon agyérgörcsöt a kedves mamától, ami pozitívum, mert a Soulless-ben többször elkapott az indulat és legszívesebben leütöttem volna egy péklapáttal Mrs. Loontwillt.
Lord Maccon, miután az alkoholtól nehéz berúgni egy farkasembernek, Lyall prof formaldehid-készletét éli fel, ami elég szórakoztató, de így a fafejű alfa nem túl sok mindenre alkalmas. Sajnos ennélfogva kevés volt a szerepe is a könyv folyamán, úgyhogy határozottan hiányoltam. Főleg miután Alexiával nem is kerültek egy légtérbe, egészen a végéig. Miután az ő szócsatáik voltak mindig is a kedvenceim (és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül), volt némi hiányérzetem ezzel kapcsolatban. Nagyon remélem, hogy a következő kötet kárpótol.

"– Lord Akeldama után? 
Lord Maccon erre ismét kijózanodott kissé. 
– Eltűnt az az árvácska? Helyes. Mindig is szottyadt habos süteményre emlékeztetett, csupa krém, semmi tészta. Sosem értettem, mit látott Alexia abban a hegyes fogú lükében. A feleségem! Tésztátalan vámpírokkal játszódik!"

Viszont többet láthattunk Lyall profból és Madame Lefoux-ból. Előbbinek nagyon örültem, tulajdonképpen azok voltak a kedvenc részeim a könyv folyamán. A professzornak csendes, száraz humora van, amit élvezet olvasni, és persze az is nagy előny, hogy ő legalább józan. A francia tudósnőnek kevésbé örültem, már az előző kötetben se kedveltem túlságosan, és most se lopta be magát a szívembe, de igazából nem tudom megmondani, miért.
Ivy Hisselpenny úgy ahogy volt, nagyon meglepett. Nem szép dolog, de teljesen leírtam őt egy kissé együgyű leányzónak, pedig igazából nem is olyan buta, mint amennyire eljátssza, hogy az.
Oh, és újra feltűnt Channing Channing a chesterfieldi Channing családból! Nem volt sok szerepe, de már csak a neve miatt is megér egy misét.

A cselekmény jól felépített és érdekes volt, de megint csak sokkal jobban izgattak a londoni események, mint az, hogy mi történik Itáliában. A politikai és hatalmi harcok a gyengéim, viszont ez az elvakult idiotizmus, ami a spagetti országában zajlott nem igazán nyerte el a tetszésem. Floote szerencsére feldobta a hangulatot, és persze Alexia is hozta a sajátos viselkedését, de kicsit idegesítő volt hallgatni minden második oldalon, amiért mindenért a férjét hibáztatja. Teljesen igazat adok neki, de nem kell elismételni állandóan.

A nagy bocsánatkérős jelenetet viszont várhattam, mert amennyire Lord Maccon felkészítette magát a meghunyászkodásra, annyira nem lett belőle semmi. Jó-jó, persze, ott volt az újságos dolog, de könyörgöm! Amekkora tuskó volt, minimum térden állva kellett volna bocsánatot kérnie. Igaz, mindent megígért, amit csak Alexia kért, de akkor is... igazi, régimódi bocsánatkérés kellett volna. Minimum.

Összességében, a hangulata ismét remekül berántott, fordulatos volt, és érdekes, de még mindig az első könyv volt a legjobb a megjelentek közül. De a Blamelesst is nagyon szerettem, bár a cím fordítása számomra enyhén szólva problémás. Sokat gondolkodtam, hogyan lehetne jól visszaadni úgy, hogy a koncepció megmarad, és őszintén bevallom, nem lettem okosabb. De nekem nem is ez a szakmám.
Ettől függetlenül egy jó élmény volt, még mindig szeretem ezt a sorozatot. Akkor is, ha az első kötetet nem tudja felülmúlni a többi. :)


Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet: Lyall prof vs. részeg Lord Maccon
Kedvenc szereplő: Lyall professzor