Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 248

„Úgy ​akarnak rajtunk abortuszt végrehajtani, hogy már régen megszülettünk.” 

Perzselő, kora nyári nap, és egy filozófiatanár, akinek elhullnak az érettségizői. Az egyik holnap nélkül, öntudatlanul várja a halált. A másik végigvágja az ereket a csuklóján. Nincs más nyom, csak az óránkénti SMS, ez tudatja, hogy a lány még nem vérzett el. 

Mi ez, egy különös hatalmi játszma? Vajon hol a pendrive, ami kulcsot ad mindenhez, és megállíthatja a pusztulást? 

A cinikus, fiatal filozófiatanár küzd, kutat, megpróbálja megakadályozni a megakadályozhatatlant, és visszafordítani a visszafordíthatatlant. Válaszokat keres olyan kérdésekre, melyeket senki sem szeretne feltenni. 

Útján nem csak halál, de nagy filozófusok gondolatai is elkísérik. A létezés új értelmet nyer, ha közel a pusztulás. 

Egy olyan világban, ami a szeretet tagadására épül, létezhetnek még hősök? 

Vajon akad bárki köztünk, aki ártatlan? 

***

Most, hogy szokásomhoz híven frankón beillesztettem nektek ide a tartalmat, jelezném, hogy legjobb, ha el se olvasod! Miért? Mert én se tettem, és olvasás közben döbbentem rá, hogy milyen jó döntés volt ez. Amikor a kezembe vettem a könyvet, fogalmam se volt, miről fog szólni. Vonzott a cím, ami fura módon ismerősen csengett, (bár normálisan megjegyezni azt nem tudtam, mert Szenilla kórság az jól van, köszöni szépen) a sötét borító, és Uszáma amúgy is rágta a fülem, hogy olvassam már el, mert imádni fogom, és kíváncsi a véleményemre, szóval úgy voltam vele, miért is ne.

Ez már önmagában is fura volt, mert amúgy szinte mindig elolvasom a fülszöveget - szeretem a meglepetéseket, de bizonyos fokig azt is szeretem tudni, hogy mit várjak az adott könyvtől. Női lélek rejtelmei, ne próbálj értelmet keresni benne. Itt viszont, halvány lila ibolyám se volt, hogy mit várjak. Meglepett, hogy egy pesti gimibe csöppentem, meglepett, hogy egy filozófiatanár bőrébe bújva bontakoztak ki előttem az események, és meglepett, hogy te jó ég, milyen állati jól van ez a könyv megírva. Jó, szóval ez az utolsó nem hangzik túl szépen, de megpróbálom megmagyarázni, mire is gondolok pontosan.

Alapvetően ritkán olvasok kortárs irodalmat, ami nem egyetemre kell, és még ritkábban olvasok magyar kortárs irodalmat, mert egyrészt keveset vagyok itthon, így nem igazán találkozom velük, másrészt még mindig a fantasyk és sci-fik felé húz a szívem alapvetően. Ha mégis a kezembe akad valami ilyesmi, az is a lightosabb YA kategóriába esik, amit nyáron a strandon, vagy a kertben üldögélve elolvasgat az ember lánya. A végtelen térségek örök hallgatása sok minden, de lightos biztos, hogy nem. Gyakran kifejezetten nyomasztó, de közben eszelősen érdekes. Az első mondattól kezdve beléd ereszti a karmait.

Ez a könyv inkább a kortárs szépirodalom felé tendál stílusban, némi thrillerrel megfűszerezve. Nem tudom konkrétan mihez hasonlítani, ugyanis szerintem még soha semmi ilyesmit nem olvastam, így maradjunk ennyiben. Az ilyesfajta könyvekben megvan rá a veszély, hogy 1) kegyetlen unalmasak lesznek és bealszol rajtuk 2) érdekesek, viszont fennakad a szemed a sok forgatástól, mert rettentő fennköltek akarnak lenni, sikertelenül. És itt lép életbe az a mondatom, hogy meglepett, mennyire jól van megírva.Gördülékenyen folyik a szöveg, miközben olyan súlyú mondatokat vág hozzád, hogy ide már Godzilla kéne, hogy kiásson alóla és életet rázzon beléd, de közben olvasol tovább, mert a thriller cselekményszál eléri, hogy kétségbeesetten tudni akard, mi a fene folyik itt a Dunán kívül.

Egyébként érdekes, mennyire visszhangnak érződtek bizonyos mondatok, helyzetek. Kezdve azzal, hogy gimiben én is rettenetesen szerettem a filozófia tanáromat, meg magát a tantárgyat is, így a könyvben leírt mondatok, amik Pascaltól, Descartes-tól, és társaiktól származtak, azonnal visszaidézték a filo faktos plusz óráimat, illetve a tanárommal folytatott beszélgetéseket. Persze az én tanárom nem volt ilyen szinten lelkileg elcseszett, de még így is visszacsengtek mondatok, kérdések, és hogy mennyire imádtam én ezeket az órákat. 

"-És mik ezek a lényegi kérdések?
-Hogy miért éppen itt élünk, nem pedig másutt. Hogy miért éppen most élünk, nem pedig máskor. Hogy miért éppen azok vagyunk, amik, és nem mások. Hogy miért emésztik fel önöket a saját lángjaik még ma. Ha az ember elgondolja, milyen végtelen az idő és megmagyarázhatatlan pontja ő e végtelenségnek, megrémül. Ha nincs hazugság, csak rémület marad. A végtelen térségek örök hallgatása ugyanis rettegéssel tölt el bennünket."

Aztán ott van az a tény, hogy volt szerencsém katolikus gimibe járni (ezt inkább hagyjuk, senkit nem kívánok megsérteni). A tisztesség kedvéért hozzáfűzném, itt sokkal sötétebb színezetet kap az egyház mint szervezet, főleg Kutrovác, a kiugrott pap karaktere kapcsán, akinél nagyjából egy személybe sűrűsödik minden, ami az egyházzal, az oktatással, és a bürokráciával kapcsolatban erősen problematikus, hogy finoman fogalmazzak. Pillanatok alatt felkerült a leginkább gyűlölt fiktív karakterek listájára. Hogy egy jól ismert hasonlattal éljek: sokan mondják, hogy a Harry Potterből Umbridge-et azért utálják jobban az emberek Voldemortnál, mert Umbridge-ekkel nap mint nap találkozni. Na, Kutrovác Umbridge a köbön. A valóság főgonosza.

Annak ellenére, hogy ez a könyv tele volt filozófiával, lélektani problémákkal, és összességében olyan attribútumokkal bír, amikből teljesen nyilvánvaló, hogy az én stílusom, ráadásul mindenki csak ajánlotta, én magam lepődtem meg a legjobban azon, hogy mennyire tetszett. Mert persze, a remek stílus és a feszes cselekmény olvastatja magát, de a végére érve, nem éreztem azt, hogy ezt a könyvet aztán soha többé nem bírnám a kezembe venni, mert olyan szinten kiábrándított az emberekből és a világból, amit a híradó is tökéletesen meg tud tenni. Sőt, legszívesebben kezdtem volna elölről. Át akartam forgatni magamban minden egyes mondatot újra és újra.

A hangulat nyomasztó, néhol egészen sötét, de valahogy nem támad tőle akut emberutálatod. Nincs meg benne az a 21. századi first world spleen, amitől alapból a falnak megyek, és ami miatt például Christos Tsiolkas A pofon című regényét is képtelen voltam élvezni. Inkább egy kissé cinikus, kissé kétségbeesett, néhol beteges, de őszinte keresés jellemzi a regényt: keresik az értelmet, az okot, a célt, az igazságot, a megváltást, miközben a főszereplő maga is tökéletesen tisztában van vele, hogy ez a keresés teljesen hiábavaló. Ahogy már a prológusban is le van szögezve: az életet előrefelé éljük, de csak visszafelé nyer értelmet. És ezekkel az esendő, távolról sem tökéletes, de rendkívüli módon emberi karakterekkel együtt keressük mi is, pedig számunkra is fájdalmasan nyilvánvaló, hogy csak azért keresünk, hogy ne őrüljünk meg. Mert néha mindenki érzi saját magát, az életet, a világot karikatúrának.

A kozmosznak nincs értelme, mi azonban a lehető legerőszakosabban próbáljuk jelentéssel teli beszédre bírni az univerzumot. És ebből következnek játékaink.
Ebből következnek a mindennapok keretéül szolgáló élethazugságaink.

Értékelés: 5/5

Kedvenc jelenet: inkább gondolatok, semmint jelenetek ragadtak meg bennem

Kedvenc karakter: Trenka

On Sai: Esővágy

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 248

Exkluzív válogatás On Sai novelláiból 

Bölcsesség, derű, kínzó önvizsgálat, rakoncátlan, pajkos humor, hatalmas vállalás. 

On Sai világokat alkot számunkra, hogy megkönnyítse létünket a teremtett világban, és hogy ablakokat nyisson világainkra, ajtókat belső útjainkhoz. 

Hol képet kapsz, hol gondolatbonbont, nyugtalanító kérdést; 

hol egy üde ötletet, felszabadító élcet. 

Tizenhárom történet, tizenhárom feledhetetlen élmény, mely elkísér! 

Boldogan nyújtjuk át számodra, Kedves Olvasó. 

Csemegézz, érezz, érts!

***

Már abban a pillanatban tudtam, hogy kell nekem ez a könyv, amikor először felreppentek a hírek a megjelenéséről. Nem titok, hogy nagyon szeretem az írónő könyveit, így alig vártam, hogy megtudjam, mégis mely történetek fognak szerepelni a kötetben. Aztán jött a borító leleplezés, és engem teljesen ledöbbentett a fehér alap és a gyönyörű tollrajz rajta. Az eddigi On Sai borítók alapján nagyon mást vártam, de így utólag azt kell mondjam, ez a stílus tökéletes választás volt ehhez a könyvhöz. László Maya tollrajzai valami olyan pluszt adtak a történetekhez, amitől tényleg olyan érzése volt az embernek, mintha minden novella elkezdésével egy kincsesládát nyitna fel.

Először azonnal a Sose szólj be varázslónak! című novellához lapoztam, mert ahhoz már régebben volt szerencsém az írónő blogján, és betegre nevettem magam rajta. Így a vizsgaidőszak kellős közepén jól jött pár vidám perc. Még mindig egy szívderítően vicces kis történet, és örülök, hogy így bármikor lekaphatom a polcról.

– Erős kétségeim vannak kijelentésed igazságtartalmát illetően.  

Azannya! Ilyen szépen még sose mondták, hogy hazudsz, ócska ribanc.

Scar első báljára szintén nagyon kíváncsi voltam, hiszen a Szivárgó sötétség sorozat nagy kedvencem, és bár Artúr az agyamra megy, valahogy mégis mindig élvezem a részeket, amikben szerepel. Főleg, ha Scarral veszekszik. És azért mégiscsak aranyosak együtt, még akkor is, ha ezen a ponton Scar még túl fiatal ahhoz, hogy bármiféle konkrétan romantikus irányba terelődjön a kapcsolatuk. Így a második kötet fényében már ezt is be tudom ismerni. :)

De a novellák nagy része inkább elgondolkodtató, és néha borzongató volt; a könnyed történetek voltak kisebbségben. Azonban ezt egyáltalán nem bántam, mert imádom ezt a fajta filozofikus, kicsit sötét, kicsit talán már néhol beteges típusú történetmesélést, amikor felemeljük azt a bizonyos szőnyeget, és megnézzük, mit sepertünk be alá. A Hogyan ölne Jung c. novella még napokkal az olvasása után is ott motoszkált az agyam hátsó részében. Random pillanatokban eszembe jutott, felötlött belőle egy-egy mondat. Egyszerűen imádtam. Képtelen voltam elszakadni tőle, míg olvastam, és velem maradt azután is, hiába tértem át egy másik történetre. De nem csak én, Szonja is bezsongott tőle, szóval vele és Zsebivel egymásnak küldözgettük a Jungról tanult illetve guglizott infókat, mert annyira érdekelt minket az egésznek a háttere.

A Csak mi, lélekharcosok is elképesztő módon megmozgatott. Már az első mondat is nagyot üt:

Péntek este volt, így hár felvágtam az ereimet; olyan szokássá vált ez, mint a WC-fedél lehajtása, vagy a papucs az ágy mellett.

Ezek után nem tudsz nem tovább olvasni. Egy pszichológus és egy pap találkozása és különös, ámde annál erőteljesebb kapcsolata, a transzcendens és a tudomány találkozása. Lenyűgöző téma, fantasztikusan és nagyon - nagyon emberközeli módon megragadva.

De az Emlékkufár is betalált a megfásult ördöggel, aki még így is megtalálja a kiskaput az emberi életek tönkretételéhez, vagy legalábbis megpróbálja. A mi lett volna ha csábítása, a főszereplő reakciói, a kapcsolatai benne, az egész nagyon is életszagú volt, pedig egy jövőben játszódó novelláról beszélünk, ahol az ördög emlékekkel kereskedik.

A címadó novella pedig, az Esővágy, tökéletes lezárásnak bizonyult. Persze, nem vagyunk kötelesek egymás után olvasni a novellákat, lehet össze-vissza is, ahogy éppen megtetszenek, de mégis úgy érzem, jól tettem, hogy az Esővágyat utoljára hagytam. Olyan gyönyörűségesen van megírva, olyan érzelmi töltettel rendelkezik, ami egyszerre teljesen egyedi, és nagyon is hasonlatos ahhoz, ahogyan a többi fenn említett novella megragadta a figyelmem. Az utolsó mondat után pedig egyszerre éreztem egy különös megnyugvást, és halvány kíváncsiságot: azon kaptam magam, hogy tovább szeretném olvasni Ezüst történetét. Várni vele együtt az újbóli találkozást. De a könyvnek vége lett, és hiába lapoztam, már csak a hátlap maradt az ujjaim között.

Talán említettem már, hogy nagyon tudom értékelni a nyitott befejezéseket, a kétértelmű mondatokat, amik úgy maradnak a levegőben lógva. Talán ezért is szeretek annyira novellákat olvasni, annak ellenére, hogy sokkal több regényt és sorozat akad alapjáraton a kezem közé, mint novelláskötet. Imádom a regényeket, a hosszú sorozatokat, amik folytán a szereplők régi barátokká, családtaggá válnak. De tagadhatatlanul vonz a rövidke történetek varázslata is, amikor pár oldalba egész életek, egész világok vannak bezárva.

A nagy helyzet pedig az, hogy On Sai mindkettőt mesterien csinálja! Komolyan, nem hiszem el, hogy eddig mindent imádtam, amit kiadott a kezei közül, de így van. A vicces és a komoly tökéletes keverékét jelenti számomra. Mindig megnevettet, mindig elgondolkodtat, és mindig úgy érzem, többé váltam azzal, hogy a kezembe vettem egy kötetét. Ennél többet nem is kérhetek.

Értékelés: 5/5*

Kedvenc novella: esélyem sincs választani

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Kiadó: Vintage (magyar fordításban: Art Noveau)
Oldalszám: 170

For decades the Magistrate has run the affairs of a tiny frontier settlement, ignoring the impending war between the barbarians and the Empire, whose servant he is. But when the interrogation experts arrive, he is jolted into sympathy for the victims, and into a quixotic act of rebellion which lands him in prison.

A ​​2003-ban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett dél-afrikai író regénye 1980-ban látott napvilágot. A történetet egyes szám első személyben meséli el a szerző; a főszereplő egy elképzelt birodalom határvidékén található erődváros bírója. Egy napon váratlan esemény zavarja meg az erődítmény lakóinak az életét: a fővárosból Joll ezredes vezetésével küldöttség érkezik, amelynek feladata, hogy felmérje a határvidék békéjét állítólagosan megzavaró barbárok mozgását. A bíró kissé értetlenül áll az események előtt, hiszen több éve ő felel a városban a rendért, és soha nem tapasztalt túlkapásokat a barbároknak nevezett, de valójában békés, a határvidéken túl élő bennszülöttek részéről. Törvénytisztelő polgárként együttműködik a Birodalom képviselőjével, de amikor az ártatlan nomádokat hurcol a város terére, megalázza és halálra kínozza őket, a bírónak elege lesz a színjátékból. 

Az ezredes távozását követően maga mellé veszi az egyik megkínzott lányt, majd egy koratavaszi napon úgy dönt, hogy katonái kíséretében visszaviszi őt a nomádok közé. A hosszú, fáradtságos út után ismét Joll ezredes fogadja a városban. A katonák vallomása alapján a Birodalom elleni összeesküvéssel és a barbárokkal való szövetkezéssel vádolják, majd válogatott módszerekkel kínozzák, embertársai előtt a végletekig megalázzák.

Coetzee története örökérvényű kérdéseket feszeget. A mesterségesen kreált külső fenyegetettség és az állami terror általi konfliktuson túl mesterien festi meg az egyéni értékrendek és szemléletek párbaját. Rendkivül érzékletesen ábrázolja a regényben mindvégig uralkodó ellentétet: Joll ezredes (és a Birodalom képviselői) számára az érdek által vezérelt birodalmi igazság terjesztése a fontos, és ezt szolgálja az orwelli diktatórikusságot alkalmazó államgépezet és törvényei, rendelkezései – a bíró az egyéni tisztaságával, tiszta lelkiismeretével, erkölcsi erejével áll szembe mindezzel.

A regény 1980-ban született; a történet, a birodalmi terjeszkedés, az eszmék és a módszerek ismerősnek tűnhetnek úgy a közelmúltból, mint a mindennapjainból – és ez utóbbi ijesztő. A 20. század történelme sajnos számos példával alátámasztja azt, amit Coetzee állít, elég ha a hitleri birodalomra vagy a szovjet államgépezetre gondolunk – de a külső fenyegetettség veszélyének állandó ismétlése napjainkban is ismerősen hangzik, a rabok kínzása és megalázása helyenként ma is az állami szervek fedése alatt történik, és ma is kevés olyan bíró létezik, aki feltenné a kérdést: kik az igazi barbárok?

(hivatalos fordítás)

A barbárokra várva nem egy kifejezetten gyorsan olvasható könyv, annak ellenére, hogy 200 oldal sincs az egész, és valószínűleg soha nem kerül a kezembe, ha nem jelölik ki kötelező olvasmánynak a Writing Africa tantárgyamra az egyetemen. Mint az a hosszából is látható, a magyar tartalom sokkal többet elárul a cselekményből, mint az angol, ami kifejezetten szűkszavú, és meg sem próbálja megragadni a könyv hangulatát.

Márpedig számomra ez volt a legmaradandóbb élmény: a hangulat. Nagyon kevés nevet kapunk, nem tudjuk a földrajzi a helyet vagy az évszámot, csak úgy sodródunk ebben a kietlen világban, és hónapokkal a könyv befejezése után ez az, ami megmaradt bennem. Ez a finoman feszülő belső konfliktus, hogy itt egyensúlyozunk a történelem egy fontos eseményének a küszöbén, de hogy kinek a történelme? Mindenkié és senkié egyszerre.

A cím tulajdonképpen egy mondatban összefoglalja a lényeget. Az állandó várakozásból adódó feszültség szinte nulláról épül fel szépen lassan, ameddig a paranoia, az öncélú diktatúra és a hatalmon lévő rezsim agymosása egészen valóssá kreálja a tévképzetet, és amikor már mindenki a háborút várja... nos, a várakozás nyúlik. Jönnek a barbárok? De hát jönniük kell. Nélkülük nem lesz mit írni a történelemkönyvekbe.

"Semmi sem rosszabb, mint amit el tudunk képzelni."

Mi történik, amikor a nagyobb jó, aminek nevében azt a sok szörnyűséget elkövették megszűnik létezni? Amikor kiderül, hogy csak délibáb volt az egész? És mit tesz az ember, aki sose akart hős lenni, nem akarta megváltoztatni a világot, csak békében akart nyugdíjba menni?

Az esszém a terekre és az idő kezelésére fókuszált, és a felmerülő morális kérdések mellett még mindig ezt tartom a regény legérdekesebb aspektusának. Azt az éles kontrasztot, ami a realisztikus, szinte minden érzékre kiterjedő leírások, és a névtelen karakterek, illetve a meghatározatlan helyszín és történelmi korszak között feszül, egyszerre sokkolóan igazivá és felmérhetetlenül távolivá varázsolva a regényt. Mintha egy alternatív valóságba merülnénk, ami szinte a megtévesztésig hasonlít a miénkre.

A barbárokra várva nem egy kellemes olvasmány. Sokszor kifejezetten kényelmetlenül éreztem magam tőle. Gyakran embertelen, kegyetlen, már-már beteges, de mindig őszinte. Nem kímél és nem cenzúráz. Néha pedig annyira lelassul, hogy erőnek erejével kellett koncentrálnom a szavakra a papíron, hogy ne terelődjön el a figyelmem. De megérte elolvasni, és örülök, hogy időt szántam a megértésére. Orwell rajongóknak kifejezetten tudom ajánlani!

On Sai: Lucy

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 398

A ​​kalózkirály megindult a végeken. Senki sem tudja, a mentálok mit tesznek, védik az emberiséget, vagy a sorsukra hagyják őket.

Don rájön, hogy az események láncolata mögött a Gonosz áll, és a Navran bolygón élők kiirtását akarja. Mi a bölcsesség útja, beavatkozhat-e az emberiség sorsába egy mentál erőszakkal? És mit forral Lucy az árnyas, tóparti fák alatt?

Lucyt felkavarja Don jelenléte, és felbosszantja Chester politikai ügyeskedése. Rendet akar a világegyetemben, és úgy avatkozik be a harcba, amire senki sem számít. Ám a segítségnek ára van, és Lucy megfizet érte. Vajon elhiszi neki valaki, hogy helyes döntéseket hoz?

Scar még Artúr szerelmi vallomásán dühöng, miközben a katonai központban elkezdi az ügynökképzést. Megpróbál beilleszkedni, de rögtön gyanússá válik. Főleg, hogy megérkezik Don, és egy akció után a feje tetejére áll a titkosszolgálat.

Mindeközben Artúr az események sűrűjében próbáll helyt állni, az életét kockáztatja, hogy véghezvigye az astori szerelőkkel a lehetetlent. Ráadásul találkozik Scarral. Vajon el tudja mondani, mit érez? Isten vagy a Sátán kísértése az a különös éjjel?

És mit tesz mindeközben Chester?

Lehet-e a jó ügyért rosszat tenni? Feláldozhatók-e mások magasabb célokért?

Mi a szerelem? Felszabadító erő, pusztító sötétség, vagy egy váll, ahol békére találsz?

***

Emberek, én megint ott állok, hogy fogalmam sincs, mi a fene történt ebben a könyvben. A Scar után is ezt éreztem, de azt ráfogtam a hosszára, meg hogy mennyi minden történt benne. A Lucyval meg úgy voltam, hogy áh, ez olyan kis rövidke, menni fog ez mint a karikacsapás. Aha... Az olvasás része ment is, elég hamar kivégeztem, de szerintem utána egy mentál suttyomban végigtisztogatta az agytekervényeimet, mert megint ott állok, hogy nem bírom nektek még csak körvonalaiban se összefoglalni a világot, amit ez a könyv magába zár. Azért ehhez tehetség kell.

Ez a sorozat még mindig egy totális mindfuck, de ennek ellenére, vagy inkább pontosan emiatt, nagyon-nagyon imádom. Az első rész végére nagyjából letisztult a kép a karaktereket illetően. Lucyt és Chestert imádtam, Donnal és Scarral elvoltam, Artúrt úgy gyűlöltem, ahogy volt. Na, ezt a szépen kialakult kis rangsoromat a második rész szisztematikusan szétcincálta, és még jól meg is taposta. 

Ugye ott a dilemma, hogy mit csináljanak a mentálok: maradjanak vagy szigetelődjenek el az emberektől. Chester, Lucy, Don és a főmentál végig ezen meccseztek, amit rettentő izgalmas volt nézni, pláne hogy még ott volt nekünk emellé Lucy és Don személyes konfliktusa is, illetve a személyes vívódások. Hát wow. Teljesen rákattantam az egészre.

Aztán ott volt nekünk Scar és a kiképzése, illetve Artúr, aki az astori szerelőállomást próbálja tető alá hozni Márk és a többi astori segítségével. Márkot az előző részben is kedveltem, de itt kifejezetten megszerettem. Szórakoztató karakter, és ami még ennél is fontosabb, több van benne, mint a jó dumája.

Miután Artúr az egész első rész alatt az agyamra ment, és azt kívántam, bár csapná el egy kóbor aszteroida, kellemes meglepetésként ért ez a rész. Nem, még mindig nem a kedvencem, de sokkal jobban szívlelem, mint az első kötetben bármikor. A barátsága Márkkal határozottan a javára vált. Meg az is, hogy végre leesett neki a húsz filléres Scarral kapcsolatban. Ideje volt. Öcsém, de lassú ez a gyerek.

Ebben a részbe a poénokból is kicsit több jutott, ami lazított kicsit a közhangulaton, de a komoly témák ugyanúgy megmaradtak. Határozottan jót tettek a vicces részek, néha fel kell lélegezni, amikor ilyen mély fundamentális, filozofikus adok-kapok zajlik a könyv világában. Ez persze főleg Márknak volt köszönhető, de a többiek is hozták a formájukat.

– Márk, te anyaszomorító! Hallottam, megint mit tettél! – Ignác atya lendületesen nyakon legyintette a csempészt. – A szüzesség fontos dolog. Miért csábítod el a lányokat?
– Hé, atyám, én csak szexuális felvilágosítást tartok. A tudás érték, át kell adni, benne volt a prédikációdban, és én mindig hallgatok a szavadra.

Még Lucy is rettentő vicces volt a maga módján, bár ő valószínűleg kisütné az agyam ezért a megjegyzésért. Na persze, ebben az is közre játszik, hogy allergiás az emberiségre. Nem csoda, hogy az első perctől fogva kedveltem!

Persze ezek mellett a vidámabb pillanatok mellett ott volt a háború, a két entitás, a kalózkirály, meg Chester machinációi, amiktől az ember bőven lerághatta a körmét, de ami még ennél is fontosabb, jó mélyen elgondolkodhatott a világ nagy dolgain. Többször becsuktam egy kicsit a könyvet és hümmögve elmerengtem, még akkor is, ha épp nagyon tudni akartam, mi fog történni a következő oldalon.

Pontosan ezt szeretem On Sai könyveiben. Ezeket a hümmögős pillanatokat. Mert az egy dolog, hogy ha egy könyv szórakoztató, vicces, fordulatos, eredeti karakterekkel és átérezhető problémákkal. De ha eléri, hogy hümmögj... az az igazi. És ehhez nem kell, hogy szépirodalom legyen, vagy egy klasszikus. Elég egy jól megírt science fiction a jó és a gonosz örökös harcáról.

Amie Kaufman & Jay Kristoff: Illuminae

Kiadó: Knopf Books for Young Readers
Oldalszám: 600

This morning, Kady thought breaking up with Ezra was the hardest thing she’d have to do.

This afternoon, her planet was invaded.

The year is 2575, and two rival megacorporations are at war over a planet that’s little more than an ice-covered speck at the edge of the universe. Too bad nobody thought to warn the people living on it. With enemy fire raining down on them, Kady and Ezra—who are barely even talking to each other—are forced to fight their way onto an evacuating fleet, with an enemy warship in hot pursuit.

But their problems are just getting started. A deadly plague has broken out and is mutating, with terrifying results; the fleet's AI, which should be protecting them, may actually be their enemy; and nobody in charge will say what’s really going on. As Kady hacks into a tangled web of data to find the truth, it's clear only one person can help her bring it all to light: the ex-boyfriend she swore she'd never speak to again.

Told through a fascinating dossier of hacked documents—including emails, schematics, military files, IMs, medical reports, interviews, and more—Illuminae is the first book in a heart-stopping, high-octane trilogy about lives interrupted, the price of truth, and the courage of everyday heroes.

Ma reggel még Kady azt hitte, hogy az Ezrával való szakítás élete legnehezebb döntése volt.

Ma délután elfoglalták a bolygót, ahol élt.

2575-öt írunk, és két rivalizáló vállalatóriás száll hadba egy bolygóért, ami alig több, mint egy jég borította lebegő pötty a világűrben. Sajnálatos módon azonban, senkinek nem jutott eszébe figyelmeztetni az ott élő embereket. A kereszttűzben rekedt Kady és Ezra - akik egyébként alig állnak szóba egymással - kénytelenek együtt átküzdeni magukat a káoszon, hogy feljuthassanak az evakuáló hajók egyikére, miközben az ellenség csatahajója szorosan a nyomukban van.

De mindez csak a problémák kezdetét jelenti. Egy halálos járvány üti fel fejét a hajón, és gyorsan mutálódik, az eredmények pedig vérfagyasztóak. A flotta mesterséges intelligenciája, az AI (Aidan), amit arra terveztek, hogy védelmezze a hajón lévő embereket, talán igazából az ellenségük, a tisztek pedig csak titkolóznak, ahelyett, hogy elárulnák, mi folyik itt. Kady felesküszik arra, hogy kideríti az igazságot, így meghackeli a rendszert, de hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy egyetlen ember segíthet neki abban, hogy feltárja az igazságot: az ex, akihez soha többé nem akart hozzászólni.

Az Illuminae, aminek történetét meghackelt dokumentumokon (emailek, tervrajzok, katonai és orvosi jelentések, interjúk, és hasonlók) keresztül láthatjuk kibontakozni, egy lélegzetelállító trilógia kezdete félbeszakadt életekről, az igazság áráról, és a mindennapi hősök bátorságáról.
(saját fordítás)

Te. Jó. Ég.
*Kérem, vigyázzanak!Az ajtók záródnak. A következő megálló: Fangörcs Town.*

Én kész... nem, nem is tudom, hol kezdjem! Ez a könyv dróton rángatott egész végig, minden egyes szabad - és kevésbé szabad - percemben ezt bújtam, szinte faltam a sorokat, és majd' meghaltam, hogy megtudhassam végre, mi a fene történik a következő oldalon!

Mély levegő, lelki béke, nyugalom... kezdjük az elejéről, jó?

Szóval, az Illuminae-t sokat hallottam emlegetni, főleg booktube-on, ahol mindenki meg volt zakkanva érte, de elhessegettem magamtól a dolgot, még csak igazán meg se tudom mondani, hogy miért. Talán, mert még mindig utálom a hype egyetemes nyomását, amikor még a csapból is ugyanaz folyik egy-huszonnégy órában. Aztán belebotlottam bookdepón, le volt értékelve, és hát a többi már történelem. Ahogy megérkezett a postán, egyszerűen a kezemhez ragadt.

Az első, amit észrevesz az ember rajta nyilván az, hogy eszelősen gyönyörű kívül-belül. Olyan szinten rendhagyó és formabontó az egész, hogy már csak a kíváncsiság miatt is képtelen voltam letenni és fölpakolni a polcra az olvasatlanok közé. Aztán megláttam a levelet az elején, ami keretet ad az egész adathalmaznak, amiből tulajdonképpen felépül ez a magával ragadó történet, és onnantól kezdve aztán tényleg nem volt megállás.

Mármint... tessék ezt megnézni:

forrás

Sokaknál láttam, hogy a szokatlan történetmesélési mód miatt gondot okozott belerázódni a sztoriba és felvenni az események fonalát, de én nem tapasztaltam ilyesmit. Lehet, hogy azért, mert amúgy is erősen vizuális típus vagyok, vagy csak mert már az első mondattól kezdve minden idegszálammal erre a könyvre figyeltem, de az én agyam rettentő könnyen ráállt erre az újfajta felállásra. Az infóhiány majd megőrjített, de nem jut eszembe olyan alkalom, amikor egyszerűen nem vettem volna az adást, vagy elvesztem volna a fonalat a könyv formátuma miatt. Sőt, repültek az oldalak, pont amiatt, mert hiába tűnik vaskosnak a kötet, nagyon ritkán kapunk klasszikusan rendezett szöveget.

Az esetek többségében emailek, interjúk, chat beszélgetések és egyéb hivatalos dokumentumok teszik ki a lapokat, ami talán innen száraznak hangozhat, de biztosítalak róla, ez minden csak nem az! Megdöbbentő volt számomra, milyen alaposan kirajzolódtak az emberi jellemek, a szereplők apró-cseprő dolgai, miközben ekkora volumenű a cselekmény íve. Elvégre itt van a két cégóriás vendettája egymás ellen, aminek a során a Kerenza (a bolygó, ahol Kady és Ezra éltek) elpusztítása járulékos veszteségnek tekinthető, aztán az eszeveszett menekülés a BeiTech csatahajója elől, majd a kitörő vírus a három, menekültekkel teli hajón, plusz a mesterséges intelligencia bekattanása... százezrek élete, etikai, morális dilemmák, hatalmas filozófiai kérdések tömkelege, és kétségbeesett harc a túlélésért, ahol nincs jó döntés, és az emberi életek statisztikává zsugorodnak.

De emellett megfért a személyes dráma, a barátságok, az hogy Kady pont az invázió napján szakított Ezrával, pedig még mindig szerette a fiút. Az, hogy a lány nem tudta, vajon az anyja feljutott-e valamelyik hajóra, és bármit hajlandó volt meghackelni, csak hogy kiderítse. Olyan meghökkentően közelről megismertük a szereplőket, és nem csak Kadyt meg Ezrát, hanem a többieket is. Ezra haverjait, Byront, a zseni hackert, aki úgy döntött, segít Kadynek. A felső vezetést, akiket néha őszintén megvetettem, máskor sajnáltam.

Lenyűgöző volt számomra, ahogy egyszerre láttuk a nagyot és a kicsit. Elvégre a nagy a sok kicsiből épül fel, és a kicsik ismerete nélkül a nagy csak puszta számadat. Ez pedig egy csúszós lejtő.

Annak ellenére, hogy maga a történet nem túl vidám, meglepően sokat nevettem. A szerzőpáros nagyon jól érezte, hogy mikor kell lazítani kicsit a hangulaton, sosem feszítették túl a húrt. A pattanásig feszült idegeim nem hiszem, hogy kibírták volna ezek nélkül a könnyedebb pillanatok nélkül. És végső soron ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megszeressük a karaktereket, és hogy annál jobban fájjon. az esetleges elvesztésük.

Interviewer: So. Tell me about your mother.
Ezra: You're taping this, right?
Interviewer: Audio only. Camera is faulty.
Ezra: Okay, well for the benefit of the sight-impaired, I am now raising my... oh, dear... yes, it's my MIDDLE finger at Mr. Postgrad here.
Interviewer: Mr. Mason...
Ezra: Now I'm wiggling it.
Interviewer: Terminating interview at 13:58 on 03/19/75
Ezra: Look at it wiggl-
-audio ends -

Mert bizony, az írók nem szívbajosak. Annyi embert kinyírtak, hogy azon csodálkoztam, egyáltalán maradt szereplő a végére. Illetve csodálkoztam volna, ha maradt volna bennem annyi sztoicizmus, de a dühös könnyek és a megtépázott kicsi szívem nagyrészt kiszorította az értelmes gondolkodásért felelős részét az agyamnak, és így nem sok mindenre voltam képes azon kívül, hogy elfehéredett ujjakkal szorongattam a könyvet, és igencsak egyoldalú beszélgetést folytattam a lapokkal, ami nagyjából ebből állt:

"Nem teheted, nem teheted, nem teheted! NEM! Ő jófej, őt nem nyírhatod ki! Mi az, hogy NE NÉZZ RÁM???? NEM! Ő nem lehet fertőzött! Deus ex machinát követelek! Ne csináld már, őt bírtam. Nem! TEDD LE A KÉST!"

Általában, ha olyan könyvet olvasok, ahol hullanak az emberek, mint a legyek, egy idő után eltompulok, és maximum csak egy-két haláleset üt akkorát, hogy arra emlékezzek is. Na, itt nem. De ez pont jó is volt így, hiszen ez a kérdéskör - több másik mellett - központi szerepet foglal el. Kinek az élete ér többet? Fel lehet-e áldozni a többség túlélésének oltárán a kisebbség életét? Kinek van joga ilyen döntést meghozni? És mit veszít el önmagából az, aki meghoz egy ilyen döntést?

Aztán ott a mesterséges intelligencia. Az Aidan technikailag mérföldkövekkel okosabb az embereknél, a tudása majdhogynem felfoghatatlan, és mégse érti őket. Így pedig hiába akar segíteni nekik, de a teljes objektivitás gyakran vezet különös kegyetlenséghez, és nem segít az igencsak egyedi meghibásodása sem, amit jobb szó híján, őrületnek lehetne nevezni leginkább. Arra lett programozva, hogy az emberek jólétét tartsa szem előtt, most valamiért mégis a pusztításukra tör. Ez a vonal volt az, ahol bejöttek a filozófiai kérdések, amiket egyébként én rettenetesen élveztem, mert igazán elgondolkodtatott. Ugyanis ezek a kérdések azok, amiken nincs lejárati dátum. Az élet, a halál, a szabad akarat, hogyan lehet jó döntést hozni egy olyan helyzetben, ahol csak rossz döntések léteznek. Lehet-e a tömegpusztítást nagyobb jóként elkönyvelni?

Ez a könyv azonnali kedvenc lett, így tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek. Se a YA, se a romantikus jelző ne riasszon el senkit: egyik se túl hangsúlyos. Lányoknak, fiúknak, idősebbeknek, fiataloknak, sci-fit kedvelőknek és a műfajtól idegenkedőknek... fűnek, fának virágnak. Olvassatok Illuminae-t, mert nem fogjátok megbánni! Mert nem csak bravúros, formabontó történetvezetést kaptok, de megfontolandó gondolatokat, szívszorító pillanatokat, és jó poénokat még a legkeményebb helyzetek közepette is. Az Illuminae olyan élményt nyújt, ami veled marad.

Ősszel pedig érkezik a folytatás, a Gemina, de addig én még biztosan újraolvasom az első részt, mert biztos vannak részletek, amik felett elsőre átsiklottam. Nagyon remélem, hogy valamelyik itthoni kiadó felkarolja ezt a csodát, mert alig várom, hogy itthon is beinduljon a hype körülötte. Ez a könyv tényleg megérdemli!

Mary Shelley: Frankenstein #Köd előttem, köd utánam

Szép jó napot mindenkinek!

Kicsit nagy volt a csend a blogon az elmúlt pár napban, de ennek ma vége szakad. Ugyanis mindez csak azért volt, mert csomót törpöltünk, meg szervezkedtünk (meg a távoli szakdogámon görcsöltem tök értelmetlenül), és itt az újdonságok sorából az első: tematikus könyvklub a Kis Könyves Bloggerekkel! A november témája a köd, ezért is a cím. Úgyhogy tartsátok nyitva a szemeteket a hétvégén, mert mindenféle szuper ködös bejegyzéssel készültünk nektek!

November közepe van, már javában benne járunk az év talán legszebb és legszínesebb évszakában és nagy valószínűséggel már mindenki megtapasztalta azt a jelenséget, amely az autóban ülve veszélyes és zavaró, de egy dombtetőről nézve lélegzetelállító, este hazafelé a sötét utcán viszont hátborzongató. Amikor a levegő ily módon besűrűsödik, bármi megtörténhet… Ezt az írók is nagyon jól tudják, és szívesen alkalmazzák egy-egy jelenet, fejezet vagy akár egy egész könyv megírása során. Mi, a Kis Könyves Bloggerek most a Köd előttem, köd utánam projekt keretében szeretnénk elhozni, és megmutatni nektek néhányat ezek közül. Igyekeztünk feltárni a köd minden árnyalatát, több oldalról megközelíti a témát. A bejegyzéseink nagyon változatosak, lesznek könyv értékelések, kimaradt jelenetek, de még olyan könyvekről is írunk, amelyekről az első ránézésre nem is gondolnád, hogy beleillenek ebbe a fátyolos témába. Talán nem fogalmazunk túl ködösen, de ha mégis, reméljük mire vasárnap a közös projektünk véget ér, feloszlik az összes földig érő felhő, és mindenhol kisüt a nap!

,,A világ egy sötét, jégre és hóra épített hely és benne mi vagyunk egymásnak a lámpások. Ahogy ma este a lámpák halvány fényei idevezettek titeket, úgy vezetjük mi is egymást az élet hideg homályában. Sokan magukhoz ölelik a sötétséget, elrejtőznek benne, de nekünk erre semmi szükségünk. Lépjünk előre, és világítsunk egymásnak!

A fény a lételemünk: nélküle gyámoltalanok, gyengék vagyunk, védtelenek, még lépteink is bizonytalanok. De ha akár csak a legkisebb világosságot látjuk magunk előtt, máris jobb: hívogat, vezet, és amint elérjük átölel. Ha pedig hozzáadjuk saját kicsi ragyogásunkat, erősebb lesz."

/A. M. Aranth: Dobszó a ködben/

Kiadó: Dover Publications (a fenti borítóval)

Oldalszám: 166

Mary Shelley began writing Frankenstein when she was only eighteen. At once a Gothic thriller, a passionate romance, and a cautionary tale about the dangers of science, Frankenstein tells the story of committed science student Victor Frankenstein. Obsessed with discovering the cause of generation and life and bestowing animation upon lifeless matter, Frankenstein assembles a human being from stolen body parts but; upon bringing it to life, he recoils in horror at the creature's hideousness. Tormented by isolation and loneliness, the once-innocent creature turns to evil and unleashes a campaign of murderous revenge against his creator, Frankenstein.

Victor Frankenstein, a szépreményű tudós ifjú elhatározza, hogy embert alkot a tudomány eszközeivel. Az eredmény irtózatos: torz teremtmény születik. A sorsára hagyott lény szenved a magánytól, a megalázottságtól, de műveli magát, szeretetre, megértésre vágyik, amit nem kap meg. Bosszút esküszik tehát, hogy számon kérje szörnyű sorsát teremtőjén…

Mary Shelley, korának kiemelkedő tehetsége alig tizenhét évesen írja meg minden idők legeredetibb rémtörténetét, amelyből azóta számtalan világhírű filmadaptáció készült. A Frankenstein alapkérdései nem is lehetnének időszerűbbek: mindenható-e a tudomány? Teremthetünk-e embert, saját képünkre? Kell-e határt szabni a vágyainknak?

(hivatalos fordítás)

A Frankensteint elsősorban a borítója miatt választottam a ködös témához, de olvasás után annyit kattogtam rajta, hogy rádöbbentem, ez a könyv több szempontból is jó választás volt. Mindjárt ki is fejtem bővebben.

Az alapsztorit szerintem senkinek nem kell bemutatni, de ennél a helyzet sokkal bonyolultabb. Bár Frankenstein teremtménye egyáltalán nem "irtózatos" elsőre, legalábbis belülről nem. Victor direkt erősebbre és nagyobbra alkotja, mint egy normál embert, valami felsőbbrendűre és tökéletesre törekszik, de amikor sikerrel jár a kísérlete, elborzad az eredménytől. Azonban ez főként azért van, mert a lénynek nem épp esztétikus az ábrázata. A teremtője - kvázi az apa figura - azonnali elutasítása az, ami haragot, értetlenséget, fájdalmat okoz neki, és végül ezért vesznek olyan végzetes fordulatot az események. Persze, el lehet vitatkozni, hogy végül eredendően jó volt-e, vagy sem, de én amellett vagyok, hogy Victor viselkedése változtatta szörnyeteggé. Hiszen még nevet sem adott neki. A Frankenstein ugyanis Victor vezetékneve. Nem várhatja el egy teremtménytől, hogy emberként viselkedjen, ha nem kezeli emberként és nem tanítja meg, hogyan létezzen a társadalomban anélkül, hogy kárt okozna. Márpedig Victor elküldi magától, és rászabadítja a világra a teremtményét, és csak hónapok múltán találkoznak újra.

És a szörny megpróbált jó lenni. Próbált segíteni az embereknek, de azok elhajtották maguktól kinézete miatt. Tanult, kérdéseket tett fel, képes volt fejlődésre. Azonban az a mélyen gyökerező apa-komplexus, és az elfogadás iránti vágy, amit Victor kiváltott benne minden reakciójára rányomta a bélyegét. A körülötte lévő világ formálta végül azzá, aki lett.

"Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek."

Talán érezni lehet, hogy kissé a teremtményt favorizálom, de Victorral szemben csak dühöt éreztem és néha egy kis sajnálatot, szimpátiát biztos nem. A körülötte lévő emberek, akik áldozatul estek a helyzetnek, őket valóban sajnáltam, de Victort nem, mert neki hatalmában lett volna megállítani és megváltoztatni az események folyását, mégse tette, mert a saját gyengesége megakadályozta.

saját fotó

Ami a ködöt illeti? Átvitt értelemben kissé ködösnek mondható a sztori, több helyen is. Egyrészt tele van lázálmokkal, hallucinációkkal, és egyes olvasatok szerint, amiket főként Freud elméletei ihlettek, a lény és Viktor igazából egyek, egy személyiségnek a két oldala. Viktor az Ego (én), azaz a racionális része az embernek, ami tudomásul veszi és betartja a társadalmi normákat, a lény pedig az Id (ösztön-én), aki az alantasabb, társadalmilag nem elfogadott késztetéseket képviseli. A lény alá van rendelve Viktornak, de ő elutasítja ahelyett, hogy tudomást venne róla, így a lény elszabadul és tragédiák sora következik be. Nem mondom, hogy minden aspektusával egyetértek az előbb felvázolt elméletnek, de nagyon érdekesnek találtam, hogyan bontakoznak ki az események, különösen a lény és Frankeinstein interakciói, ha ezen a lencsén keresztül olvassuk a könyvet.

Ez egy romantika korában íródott gótikus horror, így gyors ritmusú cselekményt senki ne várjon, de érdemes elolvasni. Néha lassú, de a stílus - engem személy szerint - kárpótolt, ugyanis nagyon szerettem Mary Shelley sorait olvasni. A mély filozofikus tartalom és az abszolút ma is aktuális kérdések, amiket feszeget pedig mindenképpen érdemessé teszik arra, hogy a kezünkbe vegyük majdnem 200 évvel az eredeti megjelenése után is. 

Amit ebből ki akarok hozni? Valószínűleg nem olyan lesz, amilyenre számítanál, de érdemes elolvasni, mert érdekes, releváns, és mert valahogy egyik általam látott adaptáció sem tudta megragadni a lényeget. Talán egyet kivéve: a londoni National Theatre tavaly színpadra vitte Benedict Cumberbatch főszereplésével (ő volt a lény). Ugyan nem élőben, hanem egy vetítésen láttam, de még így is a legjobb Frankeinstein adaptáció, amihez valaha szerencsém volt.

Linkelem a hivatalos trailert youtube-ról. Ha esetleg rá tudjátok tenni a kezeteket egy felvételre, teljes szívből tudom ajánlani, mert zseniális! Ja, és azt a verziót ajánlanám, ahol Cumberbatch játssza a lényt, mert Johnny Lee Miller nekem nem jött be annyira.

Remélem, kedvet kaptatok hozzá, és a kezetekbe veszitek alkalomadtán Mary Shelley klasszikusát! Ha úgy gondoljátok, ez mégsem nektek való, vagy csak kíváncsiak vagytok, a többiek milyen könyvvel készültek, mindenképp nézzetek be a többiekhez, hiszen elképesztően színes lett a paletta, mindenki találhat kedvére való ködös olvasmányt novemberre!

Top 10 világmegváltó gondolat

A legtöbb könyvben, még ha keresni is kell, találunk olyan mondatokat/bekezdéseket, amik megpróbálnak választ adni a legalapvetőbb emberi kérdésekre, vagy új kérdéseket tesznek fel, esetleg általános megállapításokat tesznek az élettel és halállal kapcsolatban, na meg minden mással, ami közte van. Filozófiai kérdések, amik újra és újra előkerülnek, amikre nincsen stabil magyarázat, de azért mégiscsak újra és újra megkíséreljük megválaszolni őket. És megállapítások, amik görbe tükröt tartanak nekünk, másoknak, a világnak.

Kedvenc filó tanárom ezt nevezte kocsma filozófiának, mert erre legalább az egész osztály felkapta a fejét, teljesen mindegy, éppen milyen mély kómába süllyedt. Már nem a filozófia, hanem a kocsma említésére, természetesen.


Az ilyen gondolatok, bár mindenkit foglalkoztatnak, könnyen közhellyé válhatnak, és bár nem vesztenek az igazságtartalmukból, de kevésbé ragadnak meg és gondolkodtatnak el. Nehéz ám ilyen hatalmas dolgokat megfogalmazni újszerűen, hitelesen és őszintén, így abszolút érdemesnek tartom arra, hogy kiemeljem a számomra legjobbakat, a teljesség igénye nélkül.

Próbáltam olyan művekre koncentrálni, ami nem kifejezetten ilyesmivel foglalkozik, mert különben az egész toplista Bűn és bűnhődés, Az ember tragédiája és Sofie világa idézetekkel lenne tele, és egyéb hasonló kérdéseket feszegető művekkel. A másik szabályom pedig az volt, hogy egy könyvből csak egy idézetet emelek ki, különben esélyem se lett volna megállni tíznél.

Íme a Top 10 világmegváltó gondolat, amelyek elérték, hogy megálljak és körülnézzek, hogy kérdéseket tegyek fel, amelyek velem maradtak azután is, hogy a könyvet befejeztem.


10.
"Éltél már át olyan pillanatot, amikor a leghalványabb kétely nélkül tudtad, hogy a helyeden vagy? A jó úton jársz? Talán olyasmit is, hogy átléptél egy határon, átugrottá! egy akadályt, vagy miután szembekerültél valami bevehetetlen hegycsúccsal, hirtelen valahogy a túloldalán találtad magad? Amikor langyos volt az éjszaka, a szellő hűvös, és egy dal vitt végig a csendes utcákon. Amikor érezted magad körül az egész világot, és a részének tudtad magad – része lettél a zsongásnak –, és minden olyan jó volt. Gondolom, erre az elégedettség az egyszerű magyarázat. Mégis többnek tűnik ennél, sűrűbbnek, a célok valamiféle egységének, olyan érzés, mintha abban a pillanatban igazán, valóban otthon lenne az ember. Az ilyen pillanatok sosem tartanak elég ideig. Vége lesz a dalnak, elcsendesül a szellő, visszakúsznak a félelmek és szorongások, próbálsz továbbmenni, de ahogy visszapillantasz a hegyre, és azon tűnődsz, hogyan is mászhattad meg, attól félsz, valójában meg sem tetted az utat. Köddé válik a hátad mögött tornyosuló tömeg, és újra megjelenik előtted, ismét ott az akadály, mert újra le kell küzdeni. Csak bámulsz a néma, sötét házra, lenyomod a kilincset, és visszasétálsz az életedbe."
(Chloe Neill: A lányok olykor harapnak)

9.
"Mély a kétségbeesés kútja. Egy szakadék, amely elnyeli az álmokat. Egy fal, amely a világ végét jelöli."
(Catherine Fisher: Incarceron)

8.
"Az idő az, ami egy szemvillanás alatt megállítja a történelem menetét; az idő az az iram, mellyel a múlt eltűnik. A film átmenetileg feltámasztja a letűnt világokat. Azok a mára leomlott épületek, azok a rég elporladt arcok magukkal ragadtak. Olyanok voltunk, amilyen te vagy – mondták. – A jelen nem számít."
(David Mitchell: Felhőatlasz)

7.
"Elmondta, hogy az emberiség egész története nem egyéb, mint a bölcsesség harca az ostobasággal."
(Philip Pullman: A borostyán látcső)

6.
"A tükrök csodálatos dolgok. Úgy tűnik, az igazat mondják, az életet vetítik vissza ránk; de egy megfelelőképpen elhelyezett tükör olyan meggyőzően képes hazudni, hogy azt hisszül valami eltűnt, ott sem volt; egy galambokkal, pókokkal, zászlócskákkal teli doboz valójában üres; esetleg a színpad szélén, vagy a zenekari árokban rejtőző emberek szellemként repülnek át a színpadon. A megfelelő szögben beállított tükör mágikus tuljadonságokkal bír; olyan dolgokat mutathat, amiket csak a képzeletben láthat az ember, vagy még ott sem."
(Neil Gaiman: Tükör és füst)

5.
"Ez mágikus dolog. De a mágia a hallgatóban van, és minden egyes fül mást fog hallani, és mindenkire másként fog hatni, de soha nem lehet előre tudni, hogy hogyan. Megeshet, hogy a történet, amit elmesélsz, beköltözik valakinek a lelkébe, a vérévé válik, része lesz a személyiségének és az élete céljának."
(Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz)

4.
"Only humans are capable of inhumanity."
"Csak az emberek képesek embertelenül viselkedni."
(Ilona Andrews: Magic Strikes)

3.
"Az igazi személyiség fokmérője az, ahogyan továbbmegy az ember."
(Karen Marie Moning: Álom és valóság)

2.
"Sosem a gonoszok borítják vérbe a világot, hanem azok az igaz emberek, akik felsőbbrendű eszmékben hisznek. Nem a célok minősítenek, hanem az eszközök, amiket felhasználnak az elérésükhöz."
(On Sai: Calderon 2. Avagy felségáruláshoz bricsesz dukál)

1.
"Az élet legnagyobb boldogsága az a meggyőződés, hogy szeretnek bennünket, hogy önmagunkért, sőt tulajdonképpen önmagunk ellenére szeretnek bennünket."
(Victor Hugo: A nyomorultak)

Ennyi lett volna a februári Top 10, remélem tetszett és talán kedvet kaptatok egyik-másik könyvhöz.
Addig is, nektek mik a kedvenc idézeteitek? Mely könyvek azok, amelyek elérték, hogy más színben lássátok magatokat, másokat, vagy a világot?

Milyen toplistát látnátok még szívesen?
Írjatok, beszélgessünk, esküszöm nem harapok nagyot. :)