John Cure: A gonosz új arca

Kiadó: Mogul

Oldalszám: 328

A holtak visszatérhetnek az élők világába? 

John Marllow, a Véres Casanova néven ismert pszichopata, brutális kegyetlenséggel erőszakol meg és mészárol le nyolc nőt. A sorozatgyilkos végül az FBI elől menekülve egy elhagyatott házban öngyilkosságot követ el. Csakhogy a vérfürdő közel húsz év múlva újra kezdetét veszi, mindössze azzal a különbséggel, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett szexuális indíttatású gyilkosságok áldozatait immáron az Interneten keresztül hálózza be a gonosz ragadozó. 

Joseph Church, a feltörekvő író régi álma válik valóra, amikor megjelenő új regénye végre nagy sikert arat, azonban ezzel egy időben a felhőtlenül boldognak látszó házassága kártyavárként omlik össze. Eddiet, a rémálmokkal küzdő kamaszfiút megtalálja az első szerelem. Felhőtlen, boldog szárnyalását viszont egy a túlvilágról érkező gonosz szellem árnyékolja be, aki egyre jobban az irányítása alá vonja a fiút. 

Gemsi, a fiatal és agilis nyomozónő hosszú éveket töltött az FBI fedett ügynökeként a maffiába beépülve. Mégis a legveszélyesebb küldetése most vár rá, amikor az Interneten ismerkedő sorozatgyilkosnak akar csapdát állítani. Csapatával úgy vélik, egy másolós gyilkos nyomában vannak, azt nem is sejtik, hogy a gonosz lelkek is visszatérhetnek az élők világába. 

John Cure új könyve az élethű szereplőivel, hátborzongató hangulatával és lebilincselő történetvezetésével ismét a misztikus pszichothrillerek legjobbjai közé tartozik.

Amikor a Mogul kiadó egy felhívásában lehetőséget adott a recenziós példány véleményezésére, rendkívül izgatott lettem. A tartalom szuperül hangzott, pont az a fajta pszichothriller, amit én kedvelek. de amiből még nem sokat olvastam - inkább filmek terén vagyok otthon a műfajban. Pláne, hogy mostanában tudatosan próbálok esélyt adni hazai íróknak, ugyanis mint oly sokan, én is rádöbbentem, hogy bizony jó néhány tehetség akad kis hazánkban, akiket abszolút érdemes olvasni.

A példány, amit kézhez kaptam külsőre abszolút kifogástalan: igényesen van kötve, keményborítós, nem esik szét olvasás közben. Arról nem beszélve, hogy az író volt olyan kedves, és névre szólóan dedikálta is nekem.

van bizonyítékom is

Úgyhogy mondanom se kell, amint lehetőségem adódott rá - ami sajnos az évkezdés és a költözés miatt nem túl hamar történt meg - azonnal el is kezdtem olvasni.

Tetszett, ahogy a történet szép lassan felépült. Ahogy azt a tartalom is mutatja, több szálon futnak az események, némi időbeli ugrást is megtapasztalunk, és több személy gondolatain keresztül lehetünk tanúi a történéseknek. Olyan az egész, mint egy lassan összeálló kirakós. Aki pedig ismer, az tudja, hogy egy jó kis kirakóst sose vetek meg, ha történetekről van szó. Jó volt a ritmizálás, és nagyon hamar csúsztak az oldalak, ugyanis könnyű volt belemerülni a történésekbe. Vártam, mi fog az egészből kisülni.

Viszont az írásmóddal volt némi problémám. Ez valószínűleg csak ízlés kérdése, de a leírások alkalmával, számomra a kevesebb néha több. Nem egyszer vettem észre azt, hogy egyre csak torlódnak a melléknevek, és ezzel elveszítjük a fókuszt ahelyett, hogy pontosabb képet kapnánk az eseményekről. A hangulatteremtés fontos, de meg lehet ragadni kevesebb, jól megválasztott szinonimával is. Ugyanazt a hatást érjük el vele az olvasóban, viszont nem lesz dagályos tőle a szöveg.

A karakterek jók voltak, de a fentebb említett helyzet rájuk is volt egy kis hatással. Néha úgy éreztem, kicsit túl van magyarázva a személyiségük ahelyett, hogy cselekedtetés útján ismertük volna meg őket, és levonhattuk volna magunknak a következtetéseket. Megintcsak, van aki ezt szereti, én az utóbbit preferálom. Ettől eltekintve viszont teljesen rendben voltak. Nem egydimenziós papírmasé figurák, hanem érdekes, mélységgel rendelkező személyiségek... kivéve John Marllowt.

Marllow lenne a főgonosz, aki köré az események fonódnak, de sajnos azon a tényen kívül, hogy nyilvánvalóan elmebeteg volt, nárcisztikus és nagyon-nagyon gonosz - ez többször is ki lett hangsúlyozva - nem sokat tudunk a személyiségéről. Azt még hozzá tudom tenni, hogy rettentő vulgáris volt végig. Számomra azonban sokkal ijesztőbb lett volna, hogyha emberibb, teljesebb képet kapunk róla. Miért lett ilyen? Mi motiválja? (az istenkomplexusán kívül) Mit vetít ki? Milyen lelki/mentális problémái voltak? A múltjáról megtudunk valamicskét néhány megjegyzésből, amit a családjára tesznek, de ez édeskevés a boldogsághoz. Azt reméltem, hogy a naplójából való részletek között esetleg találunk régebbi emlékeket is. Véleményem szerint, nagyban hozzá tudott volna tenni a személyisége árnyalásához. Aztán a másik: a káromkodás. Engem, személy szerint nem zavar. De Marllow néha sok volt, mert azt éreztem, hogy sokkal mélyebbre is lehetne ásni a jellemében, ha nem lennénk elfoglalva azzal a mocsokkal, ami kijön a száján.

Ahogy azt is vártam, hogy a profilozók Gemsi csapatában rendesen beletúrnak a gyilkosunk személyiségébe, és többet is megtudunk róla azon kívül, amit már mi magunk is ki tudtunk következtetni. Szeretem az ilyen lélektani vájkálást, jobb lett volna ebből többet látni, ha már pszichothriller. De nem. Nagyon általánosan fogalmaztak, meg lett állapítva, hogy Marllow egy beteg állat, aki védtelen nőkre vadászik, és nagyjából ennyi. 

A lezárással való fenntartásaim pedig ugyanitt gyökereznek: nem igazán látunk semmit a pszichológiai oldaláról a helyzetnek. Se a szülőknél, ahol minden happy, se Eddie-nél, aki esetében pedig... na jó, nem akarok lelőni senkinek semmit, de legyen elég annyi, hogy azzal a megoldással ott nem tudtam mit kezdeni. Olyan lecsapottnak tűnt tőle a vége, és kimaradt az emberi kapcsolatok útvesztőjében való kalandtúra, meg az ember saját tetteinek/érzéseinek feldolgozása. Pedig kíváncsi lettem volna rá.

Miután teljesen felborult a szokásos sorrendem az értékelés közben, így utoljára vesszük most a helyszínt, azaz Amerikát. Logikus, tekintve, hogy a szerző angolszász néven publikál. Azonban, ha Amerikába helyezünk egy történetet, akkor nem árt, ha passzolnak a részletek. Példának okáért, nem hiszem, hogy ott is van pálinka, vagy ha lehet is kapni, biztos nem egy kisvárosi kocsmában. Aztán, Eddie ugye gimnazista, ami azt jelenti, hogy még valószínűleg 18 sincs, de ha mégis, és Európában ki is szolgálnák, Amerikában 21 év a korhatár az alkoholfogyasztáshoz. Ergo, igen valószínűtlen, hogy egy kocsmában, ahol ráadásul mindenki tudja, kinek a kicsodája és hogy hány éves kiszolgálnák őt és a haverjait.

Ilyen és ehhez hasonló apró gondok okozták azt, hogy habár élvezhető volt a könyv, gyorsan olvasható, nem vált kedvenccé, és ezt én sajnálom a legjobban. Több mélységet vártam volna a karakterektől, ha már pszichothriller. Ettől függetlenül azonban, pozitív élmény volt az olvasása.

A recenziós példányt köszönöm a Mogul kiadónak és John Cure-nek!

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc jelenet: nem volt

Kedvenc karakter: Gemsi

Tammara Webber - Easy

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 334

Egy ismeretlen megmentő.
Egy nyugtalanító titok.
A szerelem nem mindig sima ügy...

A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált...

Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól.

Csak együtt vehették fel a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére.


Nem kis előítéletekkel kezdtem neki ennek a könyvnek, és akkor nagyon finoman fogalmaztam. Olyan Gyönyörű sorscsapás beütése volt a dolognak, és erre rájátszott a félrevezető tartalom is. Mert ez az. Egyszerűen elveszünk a részletekben, holott ez a könyv nem erről szól elsősorban. Nem egy rózsaszín takony egy egyetemi románcról egy nagyon szexi nagyon sötét és természetesen nagyon elérhetetlen sráccal a középpontban, aki felfigyel a nagyon intelligens, nagyon kedves és - természetesen - nagyon hétköznapi hősnőnkre.

Számomra legalábbis ez jött le a magyar fülszövegből (az angol egy fokkal többet árul el a lényegről, de az is csak a felszínt karcolgatja). Persze, lehet, hogy én vagyok paranoiás, nem zárom ki a lehetőséget.

Viszont innentől kezdve elkezd villogni egy aprócska SPOILER ALERT (ugye milyen szolid?), mert erről a könyvről képtelenség úgy írni, hogy le ne lőnénk néhány "csavart". Idézőjel amiatt, mert amúgy nem volt teljesen kiszámíthatóak... ááá, dehogy is.

Szóval, aki nem olvasta, és nem akar megtudni további infókat a könyvről, attól elköszönök szépen! A többieknek pedig... emberek, most jön a java.

Az senki előtt nem titok, hogy én azért többet várok egy könyvtől (akkor is, ha romantikus, akkor is, ha YA, vagy netán mindkettő egyszerre) mint egy sablon sztorit, sablonos karakterekkel és némi nyállal kevert... izét.
A Gyönyörű sorscsapásra pontosan azért voltam dühös, mert az írónő alapvetően jól írt, nagyjából tisztességesek voltak a karakterek is - nem volt óceán mélységű személyiségük, de azért a Velencei tavat ütötték - és... és nem volt mögötte lényeg. Konkrétan nem tudtam elmondani miről szól a könyv azon túl, hogy Abby és Travis összejönnek, majd szétmennek, aztán megint össze és így tovább párszáz oldalon keresztül, mígnem Elvis összeadja őket és boldogan éltek, míg meg nem haltak...

Az Easy-vel hál istennek nem teljesen ez a helyzet. És mivel ez a blog amúgy is a színtiszta jóság és megértés csendes réve, kihangsúlyoznám azt a szót, hogy TELJESEN.

Akik még nem olvasták a könyvet, de ennek ellenére tovább olvasták, azoknak megsúgom, hogy a tartalomból kimaradt egy aprócska, ám igencsak jelentőségteljes részlet. Jacqueline-t majdnem megerőszakolták. Nem egy ismeretlen pszichopata sorozatgyilkos vadállat, hanem egy ismerőse. Valaki, akinek tudta a nevét, akivel egy társaságba jártak. Ettől mentette meg aznap este Lucas.

Ez azért merőben más fénybe helyezi a dolgokat.

Tetszett, hogy az írónő nem félt ettől a témától, nem kozmetikázta ki és nem hitegetett minket a végén valami cukormázas anyámkínjával ama rohadék sorsát illetően. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
Szóval a történet az konkrétan létezett, aminek örülünk, csakhogy a "csavar" benne valami olyasmi volt, amire kb. azonnal rájöttem (és mindenki más is, aki valaha is megnézett/elolvasott egy valamire való tipikus amerikai romantikus filmet; a tökéletes példa: A szerelem hullámhosszán. Igen, láttam. Nem, nem akarok róla beszélni. xD). Szóval nem én vagyok zseni, csak a könyv volt marhára kiszámítható.

Pirospont az írónőnek Lucas múltjáért, mert az kreatív volt, oda nem kellett cliché-számláló. Arról nem beszélve, hogy sikerült elérnie, hogy összerezzenjek a szobám melegében. Kreativitás szintjén nagyjából itt befejeződött a pozitívumok sora.

Nézzük a karaktereket:
sötét, veszélyes szexi pasi - pipa
pomponlány, izgága barátnő, aki bulikba rángat - pipa
jófej meleg barát - pipa
két másik barátnő, akik csak azért voltak, hogy legyenek - pipa

Fenti zseniális bőbeszédűségemet félretéve, a személyiségek elbírtak volna még némi kakaót, mert így nagyon egysíkú volt mindenki, senki nem tett olyat, amit nem vártam volna tőle, márpedig egy ilyen típusú könyv az erős, kidolgozott karakterektől lesz az igazi.

Ennek ellenére pozitívumnak említeném meg a stílust. Gördülékeny, kellemes, nem érzem azt, hogy egy egyetemista szájából idegennek hatnak ezek a szavak, de nem volt tele káromkodásokkal. Finomabb lelkek számára mondanám, hogy ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem volt benne.

A legvégére hagytam a legkeményebb diót; a komoly témához való hozzáállását a karaktereknek. Nem akarok okoskodni, mert még sosem voltam abban a helyzetben, még csak a közelében sem - remélem soha nem is leszek - tehát nem tudhatom, pontosan mit kellett volna éreznie vagy nem éreznie a főhősnőnknek. Számomra azért hihetetlennek tűnik, hogy pár nap múlva már a rajzos gyerekkel fetreng a szobájában, miközben alig tud valamit a srácról.

Viszont a regény üzenete összességében nagyon pozitív és fontos, a Köszönetnyilvánítás (amit szerintem egyedül én meg az említett személyek szoktak elolvasni) még inkább ráerősít. Mégpedig, hogy a nemi erőszak sose a nő, vagy bárki más hibája, egyedül azé, aki elkövette, hogy ilyenkor nem szabad csendben maradni és hogy a legnagyobb feladat magunknak megbocsátani.

Szóval igen, megérte elolvasni. Én legalábbis egyáltalán nem bántam meg.

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: nem volt kifejezetten
Kedvenc karakter: Dr. Heller, Lucas