Philip Pullman: La Belle Sauvage - A Por könyve I.

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 482

A tizenegy éves Malcolm Polstead és daimónja, Asta a szüleivel él az Oxford környéki Pisztráng Fogadóban. A Temze folyó túloldalán – amelyen Malcolm gyakran hajózik imádott kenuján, a La Belle Sauvage-on – áll a Goodstow Apátság, az apácák otthona. Malcolm megtudja, hogy az apátságban féltve őriznek egy leány csecsemőt, Lyra Belaquát, akit többen is el akarnak rabolni… Közben a sűrű esőzések miatt az emberek soha nem tapasztalt árvíz közeledtéről beszélnek…

„Mindig szerettem volna elmesélni, hogy Lyra hogyan került a Jordan Kollégiumba. Miközben ezen gondolkoztam, megjelent előttem egy hosszú történet, amely Lyra csecsemőkorában kezdődik és felnőttkorában végződik. Ebben a kötetben Lyra még kisbaba, a következőben pedig húsz éves. A harmadik és egyben utolsó résszel kapcsolatban lakat van a számon…” (Philip Pullman)

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Ciceró kiadónak!

Jelentem, ezúttal hivatalosan is up to date vagyok! Végigmaratonoztam Az Úr sötét anyagai trilógiát, és a legújabb eredet/folytatás/kísérő trilógia első részét, ami igazából egyik se igazán, de mindenesetre ugyanabban a világban játszódik, és az új karakterek mellett a már jól ismert szereplők is felbukkannak. Pullman már elárulta, hogy a második rész jóval az eredeti trilógia után fog játszódni, hiszen abban Lyra már húsz éves lesz, de ez az első rész, ami a La Belle Sauvage címre hallgat, szerintem bátran kezelhető eredettörténetként.

Apró észrevétel azoknak, akik még nem olvasták Az Úr sötét anyagait, és azt fontolgatják, hogy ezzel kezdik inkább, hiszen így lenne kronologikus: inkább ne. Egyelőre nagyon friss az élmény, ráadásul körülöttem nem olvasták még túl sokan, így nem igazán tudom megítélni, hogy ez mennyire igaz univerzálisan a regényre, de számomra az, hogy ismertem a későbbi eseményeket milliószor érdekesebbé tette az ebben a könyvben történteket.

Pullman írásmódjára normál esetben sem kifejezetten jellemző a folyamatosan pörgő cselekmény: ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy unalmas, inkább azt, hogy nem sieti el a dolgokat az alapozásnál, így a nagy tűzijátékok, illetve a feszültséggel teli részek közé hosszabb, lassabb folyású fejezetek vannak beillesztve. Nekem abszolút működik ez a felépítés, mert Pullman remekül kihasználja azokat a lassabb részeket világmagyarázatra és karakterépítésre, amitől minden szépen a helyére kerül. Viszont, el tudom képzelni, hogy annak az olvasónak, aki nem tudja még, hogy Lyra kivé is cseperedik fel, aki számára ismeretlenek a felbukkanó karakterek, mint például Lord Asriel, Coram Van Texell (az eredeti trilógiában már Farder Coram), vagy éppen Hannah Relf, aki csak nagyon minimálisan jelenik meg Az Úr sötét anyagaiban, nos az lehetséges, hogy leteszi a könyvet, mert nem ragadja meg igazán a figyelmét így elsőre.

Amiért pedig kár lenne, mert én abszolúte imádtam! Előzetesen direkt nem olvastam el a tartalmat, így csakis a legminimálisabb információ jutott el hozzám arról, hogy mégis miben lesz részünk ezúttal: tudtam, hogy egy fiú, Malcolm lesz a főszereplő, tudtam, hogy Oxfordban fog játszódni a sztori, és hogy Lyra még kisbaba lesz benne.

Erre ki bukkan fel elsőként? Nem más, mint a jó öreg Farder Coram, csak épp így tíz évvel korábban még kevésbé rozoga állapotában. Na és itt még Coram van Texell, szóval ameddig nem említették, hogy amúgy gyiptus, csakis a daimónja miatt lehettem biztos benne, hogy ugyanarról a személyről van szó, aki aztán Lyrát tanítgatja a gyiptushajón. Látva, milyen szerepet játszott a háttérben, egyáltalán nem csoda, hogy olyan melegséggel fogadta Lyrát a későbbiekben, amikor Az arany iránytűben felkeveredett a fedélzetre.

Mikor pedig megláttam Lord Asriel nevét, szabályosan felvisítottam, bár ez valószínű, hogy inkább az én elborult fangirl állapotomnak tudható be. De olyan jó volt viszont látni ezeket a karaktereket! Látni, milyenek voltak tíz évvel korábban, hogy milyen volt a politikai helyzet, ami ilyen drasztikusan befolyásolta az életüket. Annyi apró részletre fény derült, ami természetesen érdekes volt az aktuális sztori szempontjából is, de az hogy ezzel együtt megmagyarázott néhány ezidáig homályba vesző apró részletet az eredeti trilógiából, mindenképp nagyban megdobta az élvezeti értékét a számomra.

A lényeg? Ha teheted, olvass publikálási sorrendben, ne a történet szempontjából kronologikusban, mert úgy feltehetőleg sokkal jobban fogod élvezni.

Ha már amúgy Lord Asrielt emlegettem... hát én lepetéztem, mert mindent vártam, csak azt nem, hogy ebben a könyvben majd Asriel emberi érzéseket demonstrál! Méghozzá nem is olyan retteneteseket! Azok számára, akiknek még nem volt szerencséjük Asrielhez... nehéz elmagyarázni. Az a fajta karakter, aki elég szörnyű ember, de közben nem gonosz, szóval nehéz utálni, főleg mert amúgy zseniális és olyan vasakarata van, amit nem lehet nem csodálni. Viszont a hajad téped tőle néha, mert egy szemétláda, és mindeközben azért tudod, hogy élőben tuti levegőt venni is csak az engedélyével mernél a jelenlétében. Olyan antihős, hogy már egyenesen atomanti. Na, szóval én személy szerint imádom Asriel karakterét, mert annyira jól össze van rakva, olyan rétegelt és érdekes, és mindig meg tud lepni, de itt... főleg egy konkrét jelenetben annyira emberi volt. A végére azért visszajön a régi, jól ismert Asriel, szóval nem kell aggódni, kutyából nem lesz szalonna, de kétségtelen, hogy egy új oldalát ismerjük meg itt.

forrás

Természetesen Mrs. Coulter is kihagyhatatlan, és már csak azért is olvasnám először az eredeti trilógiát, mert az itteni megjelenése egy az egyben elspoilerezi Az arany iránytű azt a részét, ahol felfedik Lyra születési körülményeit. De ami Coultert illeti, ő hozta a formáját, bár csak egy pár jelenet erejéig bukkant fel. Róla is kapunk plusz infókat, de semmi elképesztően megdöbbentőt. Reméltem, hogy többet látunk belőle, de nagyrészt inkább a háttérben működött.

Hannah Relf szála viszont már elképesztően érdekes volt! Az egész Oakley Streetes kémkedősdi rettenetesen izgatta a fantáziámat, és talán ezért is lehet az, hogy jobban élveztem az első felét a könyvnek, amikor még az áradás előtt ment a sakkparti az Egyház diktatúrája és az őket akadályozni próbáló titkosszolgálat között. Jó lett volna többet látni ebből, mert őszintén sokkal érdekesebbnek találtam, mint az áradás során történtek túlnyomó többségét.

Ha már így belemerültem a szereplőkbe, talán illene megemlíteni a két főszereplőnket: Malcolm és Alice mindketten jó karakterek voltak, bár Alice-t időbe telt megkedvelni, de amikor beolvasott Lord Asrielnek, na ott kapituláltam. Szerettem olvasni róluk, könnyű volt kötődni hozzájuk, de kedvencek nem lettek. Itt valahogy a mellékszereplők sokkal érdekesebbnek bizonyultak. Hogy az ügyeletes főgonoszról ne is beszéljünk. Persze, az igazi ellenség itt a diktatúra volt, de kaptunk azért egy személyt is, akitől őszintén a hideg rázott, hacsak megjelent. Nem akarok spoilerezni, így nem is mondanék többet róla, de fuhhhhh...

Egyetlen kifogásom van, mégpedig az utolsó jelenet előtti nagyjából 40 oldal, ahol váratlanul leült a sztori. Bár alapvetően az áradás előtti részeket preferáltam, utána is elég jó ritmust tartott a történet, megvolt a feszültség is, a kalandok, de valahogy eltűnt a feszültség, és csak nehézkesen sikerült visszahozni. Arról nem beszélve, hogy ott a régi istenek behozatalával kicsit meg lett bonyolítva az élet, és nem lett úgy igazán megmagyarázva, mégis mi a helyzet azokkal és hogy passzolnak az eddig felépített világba. Szerintem nagyon későn került be az a relatíve új elem, és nagyon kevés figyelmet kapott, így csak úgy maradt a levegőben. Persze, nem kizárt, hogy majd a folytatásban Pullman visszatér a témához, és kapunk rá választ.

Ezen kívül azonban igazán nagyon élveztem a La Belle Sauvage-t, egy élmény volt más szemszögből látni a világot és a már jól ismert karaktereket. Az új szereplők is szimpatikusak, remélem viszont látjuk őket a következő részben. Egyszerre örülök és sajnálom az időbeli ugrást a második részben: egyrészről kíváncsi vagyok, milyen lesz Lyra fiatal nőként, másrészről viszont tudván hogy bizonyos karakterek már nem fogják a történet részét képezni, kicsit sajnálom, hogy nem kapunk belőlük többet. Mint ahogy már említettem, főként azoknak ajánlanám ezt a könyvet, akik olvasták és szerették Az Úr sötét anyagait, mert ők garantáltan élvezni fogják!

Értékelés: 4,7/5

Kedvenc karakter: Lord Asriel, Hannah Relf

Kedvenc jelenet: amikor Asriel belógott az apátságba

Philip Pullman: A borostyán látcső

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 518

Közeleg a szörnyű háború, amit a boszorkányok jósoltak meg. Willnek el kell juttatnia minden világok legveszedelmesebb fegyverét, a titokzatos kést Lord Asrielhez. A fiú magányosan néz szembe a veszélyekkel, mivel Lyrának nyoma veszett… A varázserejű borostyán látcső pedig azt is megmutatja, amit szabad szemmel senki sem láthat…

ENYHÉN SPOILERES AZ ELŐZŐ KÉT RÉSZRE!

Ahhoz képest, hogy ez a leghosszabb rész az egy trilógiában, ezzel végeztem a leggyorsabban. Persze, erre számítani lehetett, hiszen A borostyán látcső továbbra is a kedvenc részem az egész trilógiában, azzal együtt, hogy minden alkalommal összetöri a szívemet.

A Titokzatos kés elég brutális módon zárult le, így teljesen természetes, hogy azonnal fejest ugrottam A Borostyán látcsőbe, ami viszont kicsit lassan indult. Értem ezt nagyjából arra az időszakra, amit szegény Will kóválygással töltött. De aztán a külön utakon járó karakterek összetalálkoznak, és igazából is elkezd pörögni a sztori. Persze még így is több szálon fut a cselekmény: Will& Lyra, Lord Asriel, illetve Mary Malone mind a maguk útját járják, Mrs. Coulter pedig hol itt bukkan fel, hol amott, de természetesen ha már ott van, akkor kavarja a karamellásbödönt, mert a bőréből nem tud kibújni.

Ezek közül egyedül Mary Malone részeit untam kissé. Vagyishogy nem untam, mert érdekes volt, csak éppen mindenki más sokkal jobban érdekelt mint ő és a mulefák. Itt a harmadik részben a nagy világjárásban új fajokkal is találkozunk: a már említett mulefák, a Lord Asrielnek segédkező apró epetőrök, illetve jobban megismerjük az angyalokat is, valamint a Felhős Ormot, ahol a Fennhatóság székel.

Megrakta a hátizsákot, nyesett még egy csík húst, belakott vele, telemerte a kulacsot a tóból, aztán így szólt Balthamoszhoz:
– Kellhet más is?
– Némi ész nem ártana – jött a válasz. – Némi fogékonyság a bölcsességre, némi hajlam, hogy kövesd.

Miután Lord Asriel nem egyébbel, mint a Fennhatóság régensével, Metatronnal száll harcba, a vallás mint olyan központi szerepet foglal el a történetben. Nyilván, így volt ez az előző részekben is, de itt most már konkrét angyalokkal, sőt egy ponton magával Istennel van dolgunk, így kicsit jobban az arcunkba van tolva a téma. Természetesen ez nem konkrétan egyenlő a kereszténységgel, de igen erőteljes áthallások vannak. Amit viszont nagyon fontos látni, hogy mindez metaforikus. Elsőre valóban úgy tűnhet, hogy nemcsak ateista, de erőteljesen egyházellenes álláspontot foglal el az író ezzel a könyvvel, de azért ennyire nem egyszerű a helyzet: mennyei királyság helyett köztársaságot akarnak építeni. Ez Lord Asriel célja, nem a rombolás. Nem az a lényeg, hogy van-e Isten. A szabad gondolat, az ártatlanság és a jóság egyenlővé tételének a megkérdőjelezése, az emberiség szerepe a világmindenségben... ezek a kulcsfontosságú kérdések.

Ebben a részben már tagadhatatlanul elrugaszkodunk a fantasy talajától is. Értem ez alatt azt, hogy Pullman több helyen is olyan dolgokat hoz be, ami egy klasszikus fantasy settingben fura kombónak hatna, megkérdőjelezném azt, hogy miért pont az utolsó kötetben, és miért nincs ez jobban megmagyarázva, de itt valahogy működött, talán éppen azért, mert minden többletjelentést kap. A daimónok, a halottak világa, a halál megjelenítése, maga a Felhős Orom. De mindez nem szájbarágós, és nem is fárasztó. Rendkívül okosan összerakott ötletek, gyönyörű, mesés formátumba zárva.

[…]az emberiség egész története nem egyéb, mint a bölcsesség harca az ostobasággal.

A karakterek továbbra is fantasztikusak. Lord Asriel és Mrs. Coulter egyenesen remekeltek ebben a részben. Köszönhető ez részben annak, hogy végre tényleg sokat szerepeltek, hiszen saját cselekményszálat kaptak, illetve annak, hogy Pullman nagyon tudja, hogyan kell érdekes szereplőket alkotni, akik többdimenziósak és emberiek, miközben lenyűgözőek maradnak.

Will és Lyra pedig... hajj. Imádom őket. A szívem szakadt meg értük. Annyira jó volt látni, ahogy a második és harmadik kötet alatt nőtt köztük a bizalom, erősödött a barátságuk, ameddig akkor is tudták, hogy számíthatnak egymásra, amikor minden szétesett körülöttük. Imádom őket együtt, imádom őket külön-külön, mint egyéniségek, egyszerűen úgy zseniálisak, ahogy vannak. Csökönyös, szívós, bátor páros, akiknek helyén van a szívük, és akkor is a helyes dolgot próbálják tenni, amikor az lehetetlennek tűnik, és minden más sokkal egyszerűbb lenne.

De mindezen túl... egyszerűen csak imádom ezt a trilógiát. Az újraolvasása erősen nosztalgikus élmény volt, de nem csak arra emlékeztem, hogy mit szerettem benne régen, hanem hogy mit szeretek benne most: új dolgokat fedeztem fel, miközben belesüllyedtem a jól ismert történetbe, ahogy az ember belesüllyed a kedvenc karosszékébe. A megsárgult a lapok, a megtört gerinc (kicsi én kevésbé vigyázott a könyveire), az ismerős szavak eszembe juttatták, miért is szeretek annyira olvasni, és mi is varázsolt el anno ebben az egészben: Az Úr sötét anyagaiban, a fantasyban, a könyvekben.

Most pedig - miután a lelkemet is kibőgtem, és A borostyán látcső bizonyította, hogy 10 év után is tökéletesen képes összetörni a szívemet és kiváltani a katarzist - belevetem magam a A Por könyvének első kötetébe, ami a La Belle Sauvage címet viseli. Kíváncsi vagyok, izgatott, kicsit tartok is tőle... de bízom Pullman tehetségében. De bármennyire is fantasztikus lesz az új trilógia, a régi örökre a kedvencem marad.

Mesélni. Erre nem gondoltunk. Ennyi ideig nem jutott eszünkbe! Pedig kell nekik az igazság. Az táplálja őket. Igaz történeteket kell mondani nekik, és akkor minden jóra fordul. Mesélni, ennyi az egész!

Philip Pullman: Az arany iránytű

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 392

Lyra Belacqa kalandvágyó, fékezhetetlen kislány. Miután szülei meghalnak, nagybátyja a Jordan-kollégium tudósainak gondjaira bízza. Lyra a kollégium Mesterétől titokzatos tárgyat kap, az aletiométert, s ezzel kezdetét veszi egy rendkívüli utazás, mely a messzi északra vezet ahol boszorkányok és harcos jegesmedvék vívják csatáikat. Lyra küldetése nem pusztán a saját világára jár mérhetetlen következményekkel, de a párhuzamos világok sorsát is meghatározza, melyeknek létezéséről nem is tudunk…

Évek óta tervezem újraolvasni ezt a klasszikust, de egészen addig halogattam, ameddig ki nem derült a fantasztikus hír, miszerint Philip Pullman végre, így több mint húsz év után, tovább fűzi a mesét, és újra bepillantást kapunk Lyra Belacqua lenyűgöző világába. Bizony, én is azok közé tartozom, akik az Úr sötét anyagain nőttek fel. A kissé már viharvert, megsárgult lapú, megtört gerincű trilógiám idén tíz éve került a polcokra, amibe már csak belegondolni is megdöbbentő. Egyrészről, hogy ennyi idő eltelt, másrészről, hogy én ezt 11-12 évesen olvastam és annyira imádtam, hogy aztán még 2-3-szor lecsúszott gyors egymásutánban.

Számomra abszolút lehetetlen erről a könyvről, vagy a sorozatról, vagy úgy általában Philip Pullman munkásságáról elfogulatlanul nyilatkozni, így meg sem próbálom. Kevés trilógiát dédelgetek ennyire közel a szívemhez, de talán nem hatalmas túlzás azt állítani, hogy alapjaiban formálta azt, akivé váltam, így ez egyáltalán nem is meglepő. Ez volt az első könyv, amin emlékszem, hogy sírtam. Hamarabb rákattantam, mint a Harry Potterre (amitől évekig féltem, mert az első filmből csak a sikító könyv maradt meg, amit Harry kinyit a könyvtárban, így legközelebb negyedikes koromban merészkedtem a közelébe a sorozatnak xD). Arra már nem mernék megesküdni, hogy az első fantasy is volt, ami könyv formátumban a kezembe került - másik tippem az Eragon, nagyjából ugyanezekben az években repültem azon is keresztül - de tagadhatatlan, hogy nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ennyire hozzáragadtam ehhez a műfajhoz a későbbiekben.

Hogy tartottam-e attól, hogy így felnőtt fejjel nem fog annyira tetszeni? Érdekes, de meg sem fordult a fejemben egészen addig, ameddig Horsegirl molyon meg nem kérdezte tőlem. És bár mindenképpen kicsit más szemmel olvastam ezúttal, mint anno 12 évesen, örömmel jelenthetem ki: ez a könyv még mindig zseniális, még mindig csodálatos, és még mindig olyan egyedülálló a hangulata, mint régen.

Viszont így huszonkét éves fejjel rácsodálkoztam, hogy valójában mennyire sötét is ez a történet. A képzelet, a csodák, a meseszerű kalandok mellé élesen megfogalmazott valláskritika, halál, emberi kegyetlenség társul. Ha nem tudnám saját tapasztalatból, mennyire imádtam én ezt régen, nem biztos, hogy bátran merném ajánlani annak a korosztálynak, amit elméletben megcéloz a besorolása, azaz a middle grade. 

Valahol odakint van a Por, a halál, a bűn, a nyomorúság, a világ minden romboló erejének az eredete. Az ember akármit lát, menten le akarja rombolni. Ez az eredendő bűn, Lyra.

Persze, mint sok más MG könyv, ez is a határon billeg, főként, hogy láthatjuk benne Lyrát felnőni. Azonban miután ebben az első könyvben még ő is csak 12-13 éves körül van, így ez még határozottan a middle grade korosztályába tartozik. Talán ezért is van, hogy ez a könyv, ez az egész trilógia korra és nemre való tekintettel elvarázsolhat bárkit: nem romantizálja a képet, nem takarja el a történetben rejlő sötétséget, viszont közben olyan gyönyörű gondolatokat és tanulságokat fogalmaz meg, amik megragadnak az emberben, attól függetlenül, hogy épp mennyire ért egyet az egész vallásos konnotációjával, ami már csak abból is sejthető, hogy már az első oldalon John Milton: Az elveszett paradicsom című művéből idéz az író.

A csillagok élnek, gyermek. Odakint minden él, és mindennek magas rendű célja van! A világegyetem csupa-csupa szándék. Mindennek, ami történik, rendeltetése van. A te rendeltetésed, hogy erre emlékeztess.

A világfelépítés finomságai ebben a részben még csak éppen csak megcsillannak itt-ott. Az elsődleges fókusz, ami átöleli az egész trilógiát, és ami az újat is át fogja - nem semmiért A Por könyve a címe - az ez a rejtélyes anyag, a Por, ami áthatja az univerzumot. Minden konfliktusnak ez a forrása, elvégre a megmásíthatatlan tényeknél csak egy ijesztőbb létezik az emberiség számára: az ismeretlen. Az egyik legegyedibb elem, a daimónok létezése is természetesen a Porhoz kötődik. A daimón az ember lelkének egy darabja, ami állat formájában jár mellette. Gyerekkorban szabadon vált alakot, ám ahogy eljön a pubertáskor, és a gyermekből felnőtt lesz, a daimón állati alakja is megállapodik. Változatlanul imádom ezt az egész kialakított rendszert és a kulturális szokásokat, amiket a daimónok köré épített Pullman, például, hogy egy daimónt egy másik embernek megfogni abszolút tabu.

A főszereplő Lyra vakmerő nyughatatlansága és éles nyelve egy mélyen érző, megalkuvást nem ismerő szívet takar, amitől azonnal megkedveli az ember, és képtelen haragudni rá, bármit is művel. Az sem árt, hogy vág az esze, mint a borotva, így sosem érzi azt az olvasó, hogy a drága hősnő már megint le van maradva. Persze, ez a szüleit tekintve igazán nem nagy meglepetés, de mindig rácsodálkozom, Pullman mennyire fantasztikusan összeállította nemcsak Lyra karakterét, de mindenkiét. Egy MG könyvhöz képest elképesztő mélységgel rendelkeznek. Különösen igaz ez Lord Asrielre és Mrs. Coulterre, de nem maradhat említés nélkül a Jordan kollégium Mestere sem, aki pedig abszolút minimális szerepet kap, és ennek ellenére mégis nagyon igazinak érződik.

forrás: a szerző hivatalos oldala

A többi mellékszereplő is remekül meg van formálva, őket csak azért nem soroltam most hirtelen ide, mert ők igazából a következő két kötetben bomlanak ki. Itt is szerethetőek voltak, de a folytatásokban mutatkozik meg igazán, mire is képes Philip Pullman. Vonatkozik ez elsősorban Lee Scoresbyra és Iorekre, de mindenki rengeteget változik. Pullman nem arról híres, hogy kímélné a karaktereit, így előre fáj a szívem értük, hiszen bár a részletek talán már nem annyira élesek, azért élénken él az emlékezetemben, milyen szinten darabokra szedett ez a trilógia.

Persze nem hibátlan ez a könyv sem. Itt-ott bizony leül a sztori, elcsúszik a ritmizálás, és Lyra születésének körülményeire is kissé antiklimatikus úton derül fény, de számít ez bármit is összességében? Számomra nem. És persze, ez összefüggésben áll azzal, hogy minden, amit szeretek az olvasásban benne van ebben a trilógiában, de nem csak a gyógyíthatatlan elfogultságomról és a nosztalgiáról van szó. Őszintén úgy gondolom, hogy ha most kerülne először a kezembe, akkor se zavarnának túlzottan ezek a kisebb bökkenők az úton, mert a hangulat, a karakterek, a gondolkodnivaló, amit ad bőven kárpótol az esetlegesen unalmasabb részekért. 

Hogy a fináléról már ne is beszéljünk! Pontosan tudtam, hogy mi fog történni, és még így is elakadt a lélegzetem. Pullman mestere az utolsó mondatoknak. A második rész talán kicsit kilóg, mert annak az utolsó mondata most így kapásból nem rémlik, de annyi szent, hogy az első és az utolsó rész vége egyszerre inspiráló, szívszakasztó és pont annyira nyitott és lehetőségekkel teli, amennyire ez az egész világ, amit az író teremtett.

Ha ebből az ömlengésből nem lett volna nyilvánvaló, bátran merem ajánlani bárkinek, aki hajlandóságot érez rá! Lehet, hogy te nem leszel olyan szinten megszállott, lehet, hogy nem fog annyira feküdni, még az is lehet, hogy unni fogod. De az, hogy elgondolkodtat majd, azt garantálni tudom! Sokszor kérdezték tőlem, melyik lenne az a könyv, amit mindenkivel elolvastatnék, és én erre mindig azt felelem, hogy a kényszer kapásból elveszi legalább a fele élvezetet, másrészről meg annyira mások vagyunk, nehéz lenne olyat választani, ami tényleg mindenki számára releváns, élvezhető és érdekes. De talán az Úr sötét anyagai áll a legközelebb ahhoz, amit ilyen szinten univerzálisnak tartok. Ajánlom kislányoknak, hogy merjenek Lyrák lenni, fiúknak, hogy élvezhessék a kalandos északi sarkot a vad tatárokkal, felnőtteknek, hogy eltöprengjenek a filozófiai hátterén is az élvezet mellett, és gyermeklelkűeknek, akik mindig is páncélos medvén akartak lovagolni.

TBR Book Tag 2017

Hello népek!

Ezer éve nem book tageltünk már egy jót itt a blogon, főként, mert nem igazán találtam olyat, amire úgy tényleg azt mondtam volna, hogy szívesen kitölteném. Így a nagy kánikulától a blogos böngészésbe menekülve viszont belebotlottam egy tagbe Abstractelfnél, az Always Love a Wild Book bloggerinájának birodalmában, ami rettentő testhezállónak érződött, miután úgyis mindig a TBR-omról hápogok itt nektek.

TBR, azaz To Be Read, magyarán várólista, ami mindig csak terebélyesedik, és nekem legalábbis, erősen love-hate viszonyom van vele. Egyrészről fantörpikusan hasznos, mert az agyam rövidebb, mint az aranyhalé, és azt is elfelejtem, mit ebédeltem, hát még a számtalan kinézett áldozatomat, amire rá akarom tenni a mancsomat. Másrészről viszont... THE PRESSURE. Gyűlik-gyűlik-gyűlik, ha elolvasok egyet, hozzáadok tízet, és állandó jelleggel le vagyok maradva. Tudom én, hogy nem lóverseny, de még így se értettem soha azokat, akik attól félnek, hogy egyszer csak kifogynak olvasnivalóból. Én attól félek, hogy nem egy, de három élet se lenne elég arra, hogy a várólistám végére érjek. Vajon erre is van valami flancos fóbianév?

Mindenesetre, én nem orvoshoz megyek a problémámmal, hanem inkább a blogoláshoz fordulok, és ezúttal konkrétan ehhez a book taghez.

1. Hogyan követed nyomon, hogy mi van a várólistádon?

Egy időben még a molyt használtam, de aztán átálltam a goodreadsre. A molyos várólistám is megvan, de a GR-es az up to date jelenleg. Bár az up to date is egy cseppet relatív, ha rólam van szó, mert azt is ki kellene már takarítani egy kicsit, de hát mindig van valami fontosabb.

2. Hogyan döntöd el, hogy mit olvasol a várólistádról legközelebb?

Mostanság a Prológusos Projektek vették át az olvasási szokásaim felett az uralmat, az az elsődleges szempont, hogy ott épp milyen tematika következik. Ezen felül eddig az egyetem is eléggé lekorlátozott, de idén nyáron hivatalosan is friss diplomás lettem, szóval most a nyárra legalábbis ez nem köt meg még jobban, és élvezem a szabadságot, így nagyjából azt olvasok, amihez épp kedvem támad.

3. Melyik könyv van a legrégebb óta a várólistádon?

A goodreads szerint Cinda Williams Chima: The Demon King, amit 2012 június 2-án adtam a TBR listámhoz, vagyis amit szolid 5 éve tologatok. Mentségemre legyen mondva, csak pár hónapja jutottam el a beszerzésig, ami elég sarkallatos pont. Remélhetőleg, hamarosan sorra kerül.

4. Egy könyv, amit nemrég raktál a várólistádra

A várólista bővítést is általában tömegben művelem, a legutóbbi megmozdulásom eredményéből ez a három érdekel a legjobban jelenleg:

5. Egy könyv, amit csak a borítója miatt raktál a várólistádra

Alwyn Hamilton: The Rebel of the Sands majdnem így járt. Az a csodálatos borítója már jó ideje csábított, de maga a fülszöveg nem érdekelt annyira, hogy beszerezzem, így csak flörtöltem az ötlettel. Aztán Szonja és Zsebi teljesen ráfüggtek, így ők győztek meg arról, hogy igenis tegyek egy próbát. Amúgy kizárólag borító alapján nemigen rakok várólistára könyvet, az Zsebi reszortja. Semmi kétség, egy szép borító jobban felkelti a figyelmem, de azért annál több kell az elköteleződéshez.

6. Egy könyv a várólistádon, amit nem tervezel olvasni

Mint azt említettem, még a GR várólistám se up to date teljesen, így akad rajta olyan, amit már nem tervezek elolvasni. Példának okáért, Cassie Clare: Elveszett lelkek városáról már lemondtam, meg úgy az egész Árnyvadász hajcihőről. Nem az én idegeimnek való az a vergődés.

7. Egy még kiadásra váró könyv a várólistádról, ami miatt nagyon izgatott vagy

Philip Pullman legújabb megmozdulását repesve várom! A The Book of Dust kiegészítő kötete lesz az eredeti Az Úr sötét anyagai trilógiának, ami nagy és régi kedvencem, így érthető módon, kisebb szívrohamot kaptam a hírtől, hogy húsz év után egy új könyv érkezik Lyra kalandjai mellé.

8. Egy könyv a várólistádról, amit mindenki olvasott, kivéve te

Harry Potter és az Elátkozott Gyermek. Esküszöm, nem merem elkezdeni.

9. Egy könyv a várólistádról, amit mindenki ajánl

Már én is várom, hogy olvashassam, előbb azonban a Grisha trilógiát szeretném letolni az írónőtől, mert hogy az az előzménye ennek a duológiának.

10. Egy könyv a várólistádról, amit nagyon el szeretnél olvasni

Ilona Andrews: Wildfire című könyvéért már erőteljesen folyik a nyálam, de egyrészről, most más határidős könyvek sorakoznak előtte, másrészről, nem vagyok kész sem arra, hogy esetlegesen véget ér a sorozat (bizonytalan, hogy meghosszabítják-e, miután eredetileg trilógiának tervezték), illetve az utána következő érkező book hangoverre, amikoris megint képtelen leszek kb egy hónapig bármi mást olvasni, mint Hidden Legacyt. #fangirlproblems

11. Könyvek száma a várólistádon

608. Höhöhö. *help*

Nos, ennyi lett volna a TBR Book Tag 2017. Ti hogy álltok a saját várólistátotokkal? 

Új Philip Pullman könyv érkezik!!!

Hello népek!

Ma valami eszelősen izgalmas hírt hozok nektek, ami teljesen feldobta a napomat, így nem tudom nem megosztani veletek! Általában ritkán közlök le könyves híreket, főként mert mire odáig jutnék, már hatvan helyen megjelenik, de ez... ez hihetetlen, és varázslatos, és azóta nem bírom levakarni a vigyort a képemről.

Huszonkét évvel az Úr sötét anyagai megjelenése után, újra Lyráról olvashatunk majd! Ráadásul nem csak egy könyvet kapunk, hanem egy egész trilógiát! Túl sokat még nem tudni, de annyi biztos, hogy külföldön október 19-én jelenik majd meg, és a Book of Dust címet viseli.

Forrás

Ami azt jelenti, hogy többet fogunk tudni nemcsak Lyráról, de a Porról is!!!!! Akinek nem volt szerencséje az Úr sötét anyagaihoz, annak először is ejnye-bejnye, hát mit csináltál te a gyerekkoroddal, másodszor kicsit unalmasan hangozhat a Por, de higgyétek el, ez minden, csak nem az. Pullman világában ezer és ezer párhuzamos világ létezik egymás mellett és az egészet áthatja ez a titokzatos Por. Senki nem tudja honnan jött, hogy miből van, de a trilógia folyamán egyre többet és többet tudunk meg róla. Persze, még így sem eleget. Rongyosra olvastam ezt a könyvet anno, és még így is minden alkalommal teljesen lenyűgözött. És nem csak engem, hiszen Philip Pullman is elismerte, hogy a Por miatt akart visszatérni Lyra világába:

"A kérdések, amik a rejtélyes és aggasztó anyag körül keringtek már az Úr sötét anyagainak az eseményei előtt tíz évvel is viszályt szítottak. A The Book of Dust (A Por könyve? Angolul jobban hangzik. :/) középpontjában pontosan ez a küzdelem áll: az egyik oldalon egy zsarnoki és diktatórikus szervezet, amely mindenféle spekulációt és találgatást el akar fojtani még csírájában, a másikon pedig azok, akik hisznek a szólásszabadságban. A Por körüli elméletek áthatották az egész eredeti trilógiát. Lépésről-lépésre tisztul a kép lassacskán, hogy mi is ez a Por, de mindig is vissza akartam térni hozzá és teljesen felfedezni a lényegét."

Lyra, az első trilógia fiatal hősnője, na és persze Pantalaimon, a daimónja. Alig várom, hogy viszont láthassam őket! Az új trilógia középpontjában pedig pontosan Lyra története áll. Az első kötet tíz évvel az Északi fény történései előtt játszódik, tehát a leányzó még nagyon kicsi.

Pullman így nyilatkozott róla:

"Mindig is el akartam mesélni annak a történetét, hogy Lyra hogy került a Jordan Kollégium gondozásába, és miközben ezen gondolkodtam, felfedeztem egy történetet, amely akkor kezdődik, amikor Lyra még csak pólyás baba, és végigkíséri egészen addig, ameddig felnőtt nővé nem válik. Ez a kötet és a következő Lyra életének két részét fedi majd le: a története kezdetét, és a húsz évvel azutáni eseményeket."

(saját fordítás)

Forrás

A szerző szerint ez az új trilógia se nem folytatás, se nem előzményregény. 

"Az Úr sötét anyagai mellett fut majd párhuzamosan, nem előtte vagy utána. Egy másik történet, de az eredeti trilógia olvasói fognak találkozni ismerős karakterekkel."

(saját fordítás)

Természetesen új szereplők is feltűnnek majd a régiek mellett, köztük egy "hétköznapi fiú" (akit egyébként láthattunk megjelenni az eredeti trilógiában, ha odafigyeltünk), és akivel együtt Lyra belegabalyodik ebbe a "rémisztő kalandba, ami egy másik világba repíti őket."

(saját fordítás)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én totálisan be vagyok zsongva! Annyi kérdésem van! Ki ez fiú? Roger? Biztosan nem Will, őt nehéz lenne elfelejteni. Habár Rogert is. Szerintem most megyek, és újraolvasom a trilógiát, aztán pedig aktívan összeesküvés elméleteket fogok gyártani egészen őszig. 

Ha az első könyvben Lyra még kicsi, akkor biztos találkozhatunk majd Mrs. Coulterrel és Lord Asriellel, illetve közelebbről felfedezhetjük magunknak a Jordan Kollégiumot és az ottani erőviszonyokat. Már csak rágondolva is remegni kezd a kezem. Talán ez nem teljesen egészséges. De nekem ez a könyv, ez a világ volt az első igazi szerelmem. Úgy hozta az élet, hogy ez még a Harry Potternél is előbb akadt a kezembe (pedig azt is imádom, hiszen ismertek). Az Úr sötét anyagai miatt imádom annyira a fantasyt és az olvasást, amennyire. Valószínűleg messze túl fiatal voltam hozzá, amikor olvastam, de imádtam minden oldalát. Szerintem ez volt az első könyv, amin rendesen sírtam.

Alig várom, hogy visszatérhessek ebbe a csodálatos világba, és újra felfedezzem, Lyrával együtt!

Akinek valahogy kimaradt az életéből az Úr sötét anyagai (esetleg csak a filmet látta, ami erősen problematikus volt), annak tiszta szívből csakis ajánlani tudom. Egyedi, lenyűgöző, és képtelenség letenni.

forrás (angol)

forrás (angol)