Maria V. Snyder: Poison Study - Méregtan

Kiadó: Harlequin Teen (magyar fordítás: Könyvmolyképző)

Oldalszám: 409

Choose: A quick death or slow poison ... 

On the eve of her execution for murder, Yelena Zaltana is offered an incredible reprieve - on the condition that she becomes the food taster for the military leader of Ixia, Commander Ambrose.

Avoiding poison is the least of her troubles, however ... General Brazell, father of the man she killed, has vowed bloody revenge; she's beginning to have feelings for her captor, Valek; and someone is plotting the downfall of the current regime.

In a desperate race against time, Yelena must learn to control the growing magical talent withinn her and master the demons of her past. The Commander's life, the future of Ixia and all those she loves depend on it ...

Merénylet, ​​mágia, megpróbáltatások…

A koporsószerű sötétbe zárva nincs körülöttem az égvilágon semmi, ami elterelhetné figyelmemet az emlékeimről. Megöltem Reyadot. Megérdemelte a halált – ám a törvény szerint a tettemért én is halált érdemlek. Ixiában a gyilkosságért kivégzés jár. S most már csak a hóhér kötelére várok.

Ám ugyanaz a törvény, amely ítélettel sújt, akár meg is mentheti az életemet. Ixia ételkóstolója, akit arra választottak ki, hogy a Parancsnok egészségét a mérgezett ételektől megóvja, immár holtan hever. A törvény pedig kimondja, hogy a soron következő halálbüntetésre ítélt fogolynak – vagyis nekem – fel kell ajánlani a tisztséget.

(hivatalos fordítás)

***

Ez is azon regények egyike, amelyekkel már régóta szemezek, ugyanis tartalom alapján gyakorlatilag garantált, hogy imádni fogom. Mérgek, intrika, mágia, morálisan problematikus karakterek, némi stockholm szindróma... gotta love those pshychopaths. Khmm. Értitek. Ehhez hozzájárult, hogy kb. mindenhol az jött velem szembe, hogy jó jó jó, de VALEK!!!! A lényeg, hogy voltak elvárásaim, ami egy biztos módja annak, hogy művészien előkészítsd a saját pofára esésed, de hát a könyvmoly szeret veszélyesen élni. 

Szerencsére azt kell mondjam, a Poison Study nagyon is pozitív élmény volt. Többnyire. Jó, szóval egy nagyobbacska problémám volt, de erről majd később. Kezdjük a világgal: alapvetően high fantasyre hajaz, de az egyenruhákkal, a kerületekkel, meg a diktatúrával (ami egyébként egyáltalán nincs démonizálva, megmutatva, hogy egy diktatúra lehet az emberek javára, csak túl sok minden múlik egyetlen emberen, ami önmagában véve problematikus, főleg hosszú távon), szóval ezekkel az elemekkel vegyítve, kicsit Orwell feelingem volt tőle helyenként. Mindenesetre azért maradtunk a fantasy talaján, csak az írónő kicsit megcsavarta a hagyományos királyi udvar stílusát, és így Commandert (Parancsnokot) kaptunk, illetve egy militarizált, szigorúan szabályozott birodalmat az udvari dekadencia helyett. Azt kell mondjam, nekem ez így bejött. Jó koktél volt, az írónő okosan építette fel a világot, és végül értelmes indokot is kaptunk arra, hogy a Commander miért tiltotta ki a mágiát a birodalom területéről, és határolódott el a szomszédos Sitiától, ahol gyakorlatilag a mágia használatára épül a társadalom.

forrás

Yelena egy halálra ítélt rab, aki a kivégzésére vár már majdnem egy éve a kastély börtönében. Aztán egy nap felrángatják a második legfontosabb ember elé az egész birodalomban, és Valek ajánlatot tesz neki: lehet életkóstoló, vagy felakasztják. A leányzót eszelősen könnyű volt megkedvelni, de egy gyilkosságért elítélt fiatal lánytól egy kicsit több... hát, pszicho tempót vártam volna. Persze, később kiderülnek a gyilkosság részletei (amit egyébként végig sejteni lehetett), de mégis. Ettől függetlenül, remek főhősnek bizonyult: okos, találékony, és nagy ritkán megcsillant a humora is, amitől vigyorogni támadt kedvem. 

– Hol voltál? -szegezte nekem a kérdést.
– Jancóval. -feleltem. (…)
– Na és mégis mit csináltatok? – faggatott tovább Valek, csípőre tett kézzel felállva.
Hirtelen felvillant szemem előtt a féltékeny férj mulatságos képe. Elfojtottam egy mosolyt.

Ami Valeket illeti, meg tudom érteni, miért van odáig érte mindenki. Rohadék, de szerethető rohadék a lelkem. Izgalmas, rejtélyes, pont amilyet egy ilyen karaktertől el lehet várni. Nagyon tetszett, ahogy a kapcsolata alakult Yelenával... az elején. A másik kóstolgatása, a tapogatózó barátság, a bizalom kialakulása tökéletes tempóban zajlott, és mindezek alatt ott lappangott a kémia a két szereplőnk között, úgy nagyjából 70%-áig a könyvnek. Ameddig Yelena vonzalma nagyon fokozatosan alakul ki, addig Valek nagyjából semmi jelét nem adja ilyesminek, amikor csak így egyszerre fénysebességgel romantikázni kezdenek.  Én meg így néztem, mint Rozi a moziban, hogy he? Ez így hogy? Meg mikor? Kimaradt 40 oldal? Persze, annak örülünk, hogy nem úszik nyálban a könyv, és értem én, hogy Valek egy alapvetően zárkózott karakter, és volt is néhány utalás, de... ehh, ennél azért többet vártam. Hirtelen túl sokat akart a szarka. Abszolút random, és kissé illuzióromboló volt az a lépésváltás ott a vége fele. Olyan érzésem volt, mintha az írónőnek lekoppant volna, hogy hupika, mindjárt vége a könyvnek, ezek még nem jöttek össze. Csávóka dobja már be magát, és akkor még egy gyors menetre szorítunk időt két harcjelent között. 

Szóval, igazából ez volt a legnagyobb problémám: a romantikus szál kibontása. Mert a cselekmény további része amúgy teljesen jól stimmelt. Izgalmas volt, bár nem rágtam tőle le a körmömet, de azért fenntartotta a figyelmem, annak ellenére, hogy a csavarok nagy része fájdalmasan egyértelmű volt, és legszívesebben megráztam volna Yelenáékat néhányszor, hogy "HÁ' NEM LÁTOD, GYÖKSI????"

Nos, nem látták. Illetve de, csak jóval később. De ezek csak apró bosszúságok voltak, mert ennek ellenére, nem vádolhatom egyik főszereplőt se krónikus sötétséggel, mint egyeseket (khmm.... Feyre... khmm...).

A mellékszereplők is rendben voltak, különösen tetszett, ahogy Yelena barátságokat kötött, és az, hogy annak ellenére, hogy nem ők voltak a fókuszban, senki nem csak egy merő járkáló sztereotípia volt. Ez különösen megmutatkozott a szakács, Rand esetében, aki őszintén meglepett. Ahogy az is, hogy a Commander se csak egy BIG BAD diktátor volt. Ezt már említettem korábban is, de azon túl, hogy egy karizmatikus vezető, ennél több is volt benne, amibe a vége felé kapunk igazán bepillantást. Az igazi negatív karakter itt Brazell, akit lehet is utálni rendesen, szóval egy szavam se lehet rá. Mondjuk, néhol már rajzfilmes szinten ment át gonoszba, de nekem nagyon feküdt ez a fajta számító kígyó stílus, amit ő képviselt.

Összességében ez egy remek kis könyvecske volt, abszolút érdemes a dicséretre. A szerelmi szál kibontását kifogásoltam, de ezen kívül, és ennek ellenére nagyon is élveztem, és várom a folytatást, elvégre igencsak a szitu közepén hagytuk ott a történéseket. Nem kifejezett függővég, de azért piszkálja a kíváncsiságom. A Magic Study-ra még idén szeretnék sort keríteni, és ahogy hallottam, a kiadóhoz magyarul is érkezik a folytatás, szóval pont aktuális lesz a dolog itthon is. Akik az Üvegtrónt szerették, ezt is élvezni fogják. Kevesebb divatbemutató, több intrika, zéró szerelmi háromszög.

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: Valek kis tesztjei. Olyan köcsög, imádom.

Kedvenc karakter: Yelena, Valek

Chuck Wendig: Blackbirds - Vészmaradak

Kiadó: Angry Robot (magyar kiadásban: Fumax)
Oldalszám: 381

Miriam Black knows when you will die.

She’s foreseen hundreds of car crashes, heart attacks, strokes, and suicides.

But when Miriam hitches a ride with Louis Darling and shakes his hand, she sees that in thirty days Louis will be murdered while he calls her name. Louis will die because he met her, and she will be the next victim.

No matter what she does she can’t save Louis. But if she wants to stay alive, she’ll have to try.

Miriam ​Black tudja, hogyan fogsz meghalni.

És ez pokollá teszi a hétköznapjait, különösen, mivel semmit sem tehet, hogy megakadályozza az előre látott több száz autóbalesetet, szívrohamot, szélütést vagy öngyilkosságot. Csak meg kell érintenie téged, és látja, hogyan és mikor kerül sor az utolsó pillanataidra.

Miriam már rég nem próbálja megmenteni az emberek életét, mivel azzal csak beteljesíti a végzetüket. De amikor Louis Darling felveszi a kamionjába, és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy a férfit harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják, miközben az ő nevét ejti ki a száján. Louis azért fog meghalni, mert találkozott vele, és a következő áldozat maga Miriam lesz. Bármivel próbálkozik, Louist nem tudja megmenteni. De ha életben akar maradni, mégis meg kell próbálnia.

***

A zsánerirodalom általában igen könnyen bekategorizálható. Ez történelmi romantikus, az horror, a harmadik krimi. Ez pedig általában megkönnyíti mindenki dolgát. De vannak könyvek, amik egyszerűen nem passzolnak sehova. Egy kicsit a Blackbirds is ilyen. Nevezhetjük éppen horrornak, vagy paranormálisnak, és nem is tévednénk nagyot, de valahol mindig ki fog lógni a lóláb. Ha a lényegét akarnám megragadni anélkül, hogy lelőnék bármiféle fontosabb csavart, azt mondanám, olyan mintha Chuck Palathniuk, Tarantino és Stephen King összeültek volna egy füstös kocsmában, és ennek az estének az írásos eredményéhez lett volna szerencsém.

A világ, amit Wendig lefest teljesen realisztikus, teljesen a miénk, és mégis annyira távolinak érződik, mintha csak egy párhuzamos univerzumban lenne. Olyan mesteri módon teremt hangulatot, hogy azt tanítani kéne. Végig úgy éreztem, hogy ezt a könyvet majdhogynem istenkáromlás napsütésben olvasni. Ez a világ kegyetlen, sötét, kicsavart, megkeseredett és cinikus, amiben szépségnek és optimizmusnak semmi helye, még olyan hétköznapi formában sem, mint a napsütés.

forrás

Miriam Black pedig azt hiszem, a legjobb női antihős, akiről valaha volt szerencsém olvasni. Pontosan olyan, amilyennek egy főhősnek nem kellene lennie: passzív, csak sodródik az árral és morálisan egy kisebb katasztrófa. Nincsenek álmai, nincsenek céljai, nincs motivációja. Ő maga se tudja, hogy menekül valami elől vagy siet valami felé, és nem is igazán érdekli. Alkoholista, láncdohányos, és annyira utálja saját magát, aminek már rég fárasztania kéne az olvasót, de valahogy nem ez történt. Nagyon is szerettem Miriamről olvasni, még akkor is, ha néha legszívesebben üvöltöttem volna vele, hogy ne csak sodródjon az árral, hanem tegyen is valamit. Talán azért van ez, mert tökéletesen érthető, hogy miért olyan, amilyen. A maga kifacsart, beteges módján egy kerek egész karakter, aki több mint érdemes a figyelmünkre. Sok olyanról olvastunk már, aki utálja a különleges képességét, de még soha nem olvastam olyanról, aki ezt meggyőzően tette volna. Egészen mostanáig. Miriam nem alapvetően rossz ember, csak tönkretette a súly, ami a vállára neheződik: hogy bárhogy próbálkozott is, képtelen volt megváltoztatni azt, aminek a látomásaiban tanúja volt, így egyszerűen felhagyott a próbálkozással és egyre mélyebbre süllyedt. A humorérzéke pedig – még ha erősen akasztófahumor kategóriába is esik – határozottan sokat segít abban, hogy az olvasó minden hibája ellenére megkedvelje és együtt érezzen vele.

És bizony szükség volt arra, hogy Miriam ilyen szinten emberközeli legyen, ugyanis – Louis kivételével – itt mindenki más egy hatalmas féreg. Viszonylag kevés szereplőről beszélünk, ha nem számítjuk azokat, akik csak egy-egy fejezetig tűnnek fel, de azok mindegyike elég szörnyű ember. Wendignek hatalmas tehetsége van ahhoz, hogy felkeltse az olvasóban a zsigeri utálatot a negatív karakterek iránt. Márpedig igazán eredeti negatív karaktert alkotni, akinek személyisége, céljai és motivációi vannak, és mindez hihető is, határozottan nem egyszerű feladat.

Ami Louist illeti, ő nem túl sok személyiséget kapott, de nem is ez volt a jelentősége. Ő volt az egyetlen pozitív behatás, ami Miriamet érte, az egyetlen, aki minden hátsó szándék nélkül kedves volt vele, és ez volt az, ami súlyt adott a jelenlétének, nem pedig az, hogy egyébként milyen volt. Az a kis romantikus szál se volt lényeges, csak az, amit jelképezett. Valami, ami fontos, ami jó, amiért megéri tenni valamit, amiért Miriamnek meg kell próbálnia megváltoztatni a jövőt, bárhogy is erősködik, hogy az kőbe van vésve.

A cselekmény néha kicsit leül, de azokon a részeken könnyedén átsegít a rágódás a mondanivalón, és Miriam zseniális fekete humora. Ez ugyan nem mindenkinek fekszik, de aki szereti, az nem fog csalódni, mert ebben a könyvben bőven akad. Ahogy haladunk előre, a sztori egyre sötétebb lesz, egyre több erőszakkal, traumával és vérrel, ami határozottan indokolttá teszi a horror besorolást. Sőt, azt is simán kinéztem Wendigből, hogy egyáltalán nem ad kiutat a végén, és megöli Louis-t, pontosan, ahogy Miriam egész végig sulykolja: a végzet megkapja, amit akar, felesleges próbálkozni, semmi esélyünk, minden meg van írva előre, és mi csak eljátsszuk a szerepünket, és bármerre fordulunk, csak a halál vár az út végén. Nem voltam biztos benne, hogy jól végződik a dolog, és ez segített belegondolni abba, hogy Miriam ennek a kis kétségben a százszorosával él együtt nap mint nap.

A jelen idejű narrálás pedig most először tűnt úgy, mint egy tudatos döntés az író részéről, aminek művészeti szempontból is hatása van, és nem csak egy kifogás arra, hogy ne kelljen a különböző múlt időkkel vacakolni. Egy olyan könyvben, ahol ennyire hangsúlyos a jövő és a múlt, evidens, hogy a jelennek is nagy szerepe kell, hogy legyen, és ennek a hangsúlyozása adott egy plusz rezonanciát a történetnek, ami nekem nagyon tetszett.

Összességében, én egy nagyon pozitív élményként könyvelem el a Blackbirds-öt, de szem előtt kell tartani, hogy ez az a fajta könyv, ami megosztja az embereket, és határozottan nem való mindenkinek. Ettől függetlenül, akinek fekszik ez a stílus, és nem zavarja a durva nyelvezet, illetve az erőszak, annak tudom ajánlani, mert a remek olvasási élményen kívül mondandója is van, és úgy gondolom, olyan témát feszeget – hozzátenném, konstruktív módon – ami nem megy ki a divatból.

Elvileg filmsorozat is készül a könyvből, szóval csekkoljátok azt is, ha érdekel. Én nézni biztos nem fogom, mert ez a könyv is bőven hozzáadott a rémálmaimhoz, nem kell még ide Hollywood összes művére.

Ami a második részt illeti... olvastam, nem tetszett, szerintem kár volt sorozatot csinálni belőle. Készül róla a bejegyzés.

Sarah J. Maas: Éjkorona

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 494

Celaena könyörtelen küzdelemben legyőzte ellenfeleit és a király bajnoka lett. Ezentúl a király ellenségeit kell elpusztítania, akik kegyetlen uralmának akarnak véget vetni. A lány azonban ahelyett, hogy eltenné őket láb alól, figyelmezteti őket és ezzel segít nekik. Szörnyű titkát eleinte még Chaolnak sem meri bevallani, akihez akarata ellenére egyre inkább vonzódik. Mennyire bízhat meg benne? Végül is Chaol a királyi testőrség kapitánya. A szívére vagy az eszére hallgasson?

Spoileres tartalom az első részre vonatkozólag!

Az Éjkorona egy remek folytatása egy igencsak döcögős kezdetnek. Az Üvegtrónt a tavalyi évben olvastam, ám a kezdeti várakozásaimat messze alulmúlta, és őszintén, egyáltalán nem értettem a felhajtást körülötte. (Értékelés itt) Úgy éreztem, mintha egy háromszáz oldalas bevezetést olvasnék, de a tárgyaláshoz sose jutottunk el, ugyanis vége lett a könyvnek. Éppen ezért, bár az első rész nem jött be, mégis nagy reményeket fűztem a folytatáshoz, hiszen az írónő által felépített világ és a tündérmesei hangulat a fenntartásaim ellenére megnyert magának.

Örömmel jelentem, hogy az Éjkorona beváltotta az összes reményemet! Ilyennek képzeltem el már az Üvegtrónt is, de hát ott aztán várhattam az akciót. Na de ebben a részben... Pár hónappal az Üvegtrón vége után vesszük fel a fonalat: Celaena a király szolgálatában áll, és teszi a dolgát, azaz eltávolítja a képből azokat, akik szúrják őfelsége szemét – legalábbis a felszínen. A legújabb célpontja azonban nem egy idegen, akit csak úgy hajóra tud pakolni.

A király úgy gondolja, hogy Archer Finn részt vesz a korona ellen szerveződő ellenállásban, így kiadja kedvenc orgyilkosunknak, hogy likvidálja a látszólag ártalmatlan, híres kurtizánt. Archer és Celaena azonban régi ismerősök, így a helyzet bonyolódik, és amikor már azt hinnénk, hogy kezd minden egyenesbe jönni, az írónő csavar még egyet a dolgokon.
Imádtam, ahogy az események kibontakoztak! Ezúttal tökéletes volt a tempó; nem toporgott a cselekmény egy helyben, hanem szépen haladt a maga útján, a vége pedig akkorát szólt, mint az augusztus huszadikai tűzijáték. Még akkor is, ha amúgy már negyven oldallal a leleplezés előtt teljesen egyértelmű volt a nagy titok. Viszont ezt nem éreztem akkora problémának, mint amekkorának talán kellett volna, ez pedig annak tudható be, hogy millió ezer más történés terelte el a figyelmem. Sarah J. Maas aztán nem szívbajos, és végre kapunk némi akciót is, de még milyet!

Celaena végre kibontakozik, és első kézből tudhatjuk meg, miért is ő Adarlan leghírhedtebb orgyilkosa. Sokkal többet mutat meg a veszélyesebbik oldalából, és nem csak szép ruhákban parádézik, illetve billiárdozni tanul, hanem tényleg úgy is viselkedik, ahogy egy erős, ravasz női karaktertől elvárható. Nagyon is ügyesen lavírozik a királyi udvarra jellemző cselszövések és intrikák labirintusában, amiből végre már mi is többet láthatunk. Ezt határozottan hiányoltam az előző kötetből, úgyhogy külön örültem, hogy itt végre nagyobb jelentőséget kapnak a politikai játszmák.

Az elsőben félig-meddig kialakult szerelmi háromszög persze tovább bonyolódik, és én még mindig utálom. Szerintem semmi szükség nem volt rá, ez a felesleges nyűglődés többet ártott mint használt a könyvnek, de el kell ismernem némi elfogultságot ezzel kapcsolatban: az összes szerelmi háromszöget gyűlölöm, így nem csoda, ha ez a vonulat nem nyerte el a tetszésem. Viszont, azt vonakodva meg kell jegyezzem, hogy helyzethez képest egészen tűrhető volt a drámázás mennyisége.
Dorian, a koronaherceg, aki mellékállásban önjelölt Casanovát is játszik még mindig nem a kedvencem, így nem is csoda, hogy ha az ő belső őrlődéseit untam a legjobban. Még mindig messze túl sokat nyafog, ezáltal pedig képtelen vagyok komolyan venni. De az, ami kiderült róla érdekessé tette számomra a karakterét. Erre a fordulatra nem számítottam – pedig így visszanézve, igazán nem értem, hogy nem vettem észre.

forrás

Chaolt viszont még mindig imádom, így rettenetesen örültem, hogy végre többet szerepelt! Én már az Üvegtrónban is neki szurkoltam; és nem csak azért mert Dorian az agyamra ment, hanem mert szerintem ő és Celaena tökéletesen összeillenek. Arról nem beszélve, hogy Chaol volt az egyetlen, aki egyszer sem félt igazán a lánytól. Ebben a részben pedig csak tovább bonyolódik kettejük kapcsolata, és élvezettel olvastam a közös jeleneteiket. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a vége a regénynek teljesen kiborított. Sarah J. Maas kíméletlenül kipukkasztotta a boldog kis buborékomat, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy örüljek neki, vagy dühöngjek miatta. Jobbára dühöngök.

„Chaol félórányi hallgatás után úgy vélte, talán lecsillapodott annyira, hogy újra civilizáltan tudjon viselkedni.
– Laena? – kérdezte.
Legalábbis valamelyest civilizáltan.
A Celaena türkizkék pupillája körüli aranyló gyűrű fénylett a délutáni napfényben.
– A beszélgetésünkből ez zavart téged a legjobban?
(…)
– Chaol? – szólt a lány néhány perc múlva.
– Hm?
– Tudod, hogy én egyenesen utálom, ha Laenának nevez?
Mosoly jelent meg a szája szegletében, és szinte megkönnyebbült.
– Tehát ha legközelebb fel akarlak idegesíteni, akkor…
– Eszedbe ne jusson!”

Az Üvegtrónban megismert szereplők – már akik életben maradtak – nagyrészt mind visszaköszönnek itt is, de a régiek mellé bizony kapunk néhány izgalmas új arcot is. Feltűnik például Dorian unokatestvére, Roland, aki számomra sokkal veszélyesebbnek tűnik, mint Perrington valaha is, illetve – ahogy azt már említettem korábban – Archer is bőven tartogat meglepetéseket. A király továbbra is remekül működik főgonoszként; még mindig nagyon könnyű utálni, de ettől még nem válik kevésbé hátborzongatóvá. Az, hogy az elejtett információknak köszönhetően már tudjuk, mi a hatalmának forrása egyáltalán nem tompítja ezt a félelemmel vegyes utálatot, amit inspirál már csak azzal, hogy levegőt vesz. Az Eragonban szereplő Galbatorix királyhoz tudnám leginkább hasonlítani, ő volt még rám ilyen hatással.

A világ is kezd szépen lassan kikerekedni, de főleg a mágiáról és a rémjelekről tudunk meg többet, és jobb későn, mint soha – alapon utólag az Üvegtrónban lezajlott események is több értelmet nyertek. Erre már mindenképpen nagy szükség volt, ugyanis az első kötet végéről nagyon hiányoltam a magyarázatokat. Ezeknek híján teljesen véletlenszerűnek tűnt a mágia használata, márpedig a rémjelek nyelve is azt mutatja, hogy egyáltalán nem az. Ezeket a lyukakat az Éjkoronában sikerült úgy-ahogy betömni, így már sokkal több értelmet látok benne. Persze még mindig maradtak kérdéseim bőven, de bízom benne, hogy a folytatásokban választ kapok.

Összességében az Éjkorona egy rendkívül kellemes csalódás volt, és csak reménykedem benne, hogy a folytatások még ennél is jobban fognak tetszeni! Ha esetleg nem nyerte el a tetszésedet az Üvegtrón, őszintén tudom ajánlani, hogy tégy egy próbát a második résszel, mielőtt még leírnád a sorozatot, mert tényleg fényévekkel jobban sikerült, mint az első rész. Ha pedig már az Üvegtrón is tetszett, akkor ezt egyenesen imádni fogod! Izgalmas cselekmény, egy erős női főszereplő, összeesküvések, mágia és egy csipetnyi szerelem. Ugyan mi kell még?

Kedvenc jelenet: Celaena és Chaol szócsatái
Kedvenc karakter: Chaol, Nehemia

Üvegkastélyok, hercegek, szép ruhák... jah, meg van egy bérgyilkosunk is

Kiadó: Bloomsbury Publishing (magyar fordításban: Könyvmolyképző)

Oldalszám: 416

 

After serving out a year of hard labor in the salt mines of Endovier for her crimes, 18-year-old assassin Celaena Sardothien is dragged before the Crown Prince. Prince Dorian offers her her freedom on one condition: she must act as his champion in a competition to find a new royal assassin. Her opponents are men-thieves and assassins and warriors from across the empire, each sponsored by a member of the king's council. If she beats her opponents in a series of eliminations, she'll serve the kingdom for three years and then be granted her freedom.

Celaena finds her training sessions with the captain of the guard, Westfall, challenging and exhilarating. But she's bored stiff by court life. Things get a little more interesting when the prince starts to show interest in her... but it's the gruff Captain Westfall who seems to understand her best.

Then one of the other contestants turns up dead... quickly followed by another.

Can Celaena figure out who the killer is before she becomes a victim? As the young assassin investigates, her search leads her to discover a greater destiny than she could possibly have imagined.


Az ismert világ leghíresebb orgyilkosa. Celaena Sardothien gyönyörű és halálos. A sors nagy dolgokat tartogat a lenyűgöző, ifjú nő számára.
Távolvég sötét, nyomorúsággal teli sóbányáinak mélyén egy megviselt,tizennyolc éves lány robotol a rabszolgák között. Életfogytiglanig tartó kényszermunkára ítélték. Hiába képezték ki a földrész legjobb orgyilkosai. Hiába lett a halálos mesterség leghíresebb művésze. Elkövetett egy végzetes hibát. Elfogták.
A kegyetlen börtönbe egy napon különös látogató érkezik. Az ifjú és felettébb jóképű Westfall kapitány meglepő ajánlatot tesz a rettegett orgyilkosnak. Szabad lehet, ha előtte végrehajt egy hihetetlenül vakmerő és elképesztően nehéz feladatot. Az ország koronahercege bajnokot akar küldeni az apja halálos versenyére. Csatasorba állnak a birodalom legtehetségesebb tolvajai és legkönyörtelenebb harcosai. A küzdelem tétje az életben maradás. Ha győz, Celaena visszanyeri a szabadságát. Függetlenül attól, hogy képes lesz-e megnyerni a kegyetlen versengést, megrázó felfedezés vár az ifjú hölgyre. Már csupán az a nagy kérdés, hogy meglágyulhat-e egy orgyilkos kőszíve.
(hivatalos fordítás)

Cseppet átverve érzem magam, hogy teljesen őszinte legyek. Mintha a tartalmat (angolt és magyart egyaránt) egy másik könyvhöz írták volna. Igen, a nevek stimmelnek és úgy nagyobb vonalakban a cselekménynek is köze van hozzá, de... kőszívű orgyilkos? Westfall kapitány ajánlata (ami a koronahercegé, ugyanis Chaol végig ellenzi, hogy Celaena-t is bevonják)? És ami a legfontosabb...
MI AZ ISTENNEK NEM SZÓLT NEKEM SENKI ÉLETEM MEGKESERÍTŐJÉRŐL???

Bezony. Szerelmi átkozott háromszög.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fel nem bírom fogni, hogy miért nem szól egyik tartalom se Dorianról, amikor többet szerepel, mint Chaol (nagy bánatomra). Na de, erre majd még a karaktereknél kitérek.

 

Szóóóval, a történet. Amikor elkezdtem olvasni, teljesen biztos voltam benne, hogy én ezt imádni fogom. Elnyomó hatalom, diktatúra, rabszolgák a sóbányákban, ármány, cselszövés, mágia trallala. Ez egészen tartott a könyv kb harmadáig.

Mármint az, hogy vártam, hogy elkezdhessem imádni.

Sokan felhozták, hogy lassan indul be a sztori, sokat tötymörögnek az elején, de engem nem zavart a lassú építkezés. Ellenben az, hogy végig csak építkeztünk és vakaróztunk, az nagyon. Öcsém, hát itt alig történik valami!!! Ami bosszantó, tekintve, hogy MINDEN adott volt egy rettentő izgalmas high fantasyhoz, és már olyan rég olvastam ebben a műfajban (megjegyzés: ezt sürgősen orvosolnom kell), hogy ki voltam éhezve. Ha kapok egy lebilincselő történetet, eskü nem érdekelt volna az a nyamvadt szerelmi háromszög se.

 



 Az elején legalább lekötött a világ, meg a karakterek megismerése, és abszolúte imádtam, hogy hajaz egy kicsit a tündérmesékre, de közben sokkal árnyaltabb és élvezettel vetettem bele magam a könyvbe. Nagyjából a verseny első fordulójáig ezzel teljesen jól elvoltam. Utána viszont, még a rejtélyes gyilkosságok ellenére is nagyrészt csak vártam, hogy történjen valami. Nem azt mondom, hogy konkrétan unalmas volt a könyv, csak abszolút úgy éreztem, hogy most azért csücsülünk egy helyben, mert valami hatalmas és lenyűgöző fog történni mindjárt a következő oldalon... csak nem történt.

Szerintem ez volt a világ legvontatottabb viadala. Hiába az egy-két nagyjából érdekes jelenet, ha voltak fordulók, amiket két részletes ruhaleírás közepette megemlítettek, hogy jah, azon is túl vagyunk.

Ehhez kapcsolódó problémám, hogy mind tudjuk, mi lesz a vége a könyvnek. SPOILER (már akinek nem teljesen nyilvánvaló a tartalomból), de Celaena megnyeri a bajnokságot. Itt tulajdonképpen a hogyan lett volna érdekes... de miért is lennének izgalmas, kiélezett harcjelenetek, ha helyette tudunk ruhákkal foglalkozni és billiárdozni tanulni?? Nem,kiborulást késleltetjük, majd a karaktereknél... nem létező SPOILER VÉGE (csak a biztonság kedvéért.)

Maga a világ nagyon tetszik, de még jobban tetszene, ha többet tudnánk róla. Az elejét leszámítva, az egész cselekmény a királyi udvaron belül játszódik, ezért nem nagyon kapunk kitekintést, de ezt nem éreztem annyira nagy hibának, ugyanis abban reménykedem, hogy a következő részekben ez változni fog. Még így is, rengeteg kérdésem maradt. Miért tiltották be a mágiát? Hogy biztosította a zsarnok király a hatalmát? Kik állnak mellette? Hiszen ha most józanul gondolkodunk, egy ekkora kiterjedésű területet anélkül nem lehet megtartani, hogy ne lennének udvar szimpatizánsok a leigázottak között, vagy pedig baromi erőskezű helytartóság a meghódított területeken.

a német borító képe

Na, most jön a fekete leves, a szereplők. Ugyanis a vontatott cselekményen kívül, nálam itt hasalt el a könyv. Celaenát nagyon bírtam... az elején. Igen, öntelt volt és pökhendi, viszont éleslátó, okos és baromi badass! Imádtam, hogy olyan ravasz és számító, de közben azért szimpatikus, ilyennek kell lennie egy bérgyilkos főhősnek, elvégre azok nem a becsületről híresek.

Csakhogy, valahol a történet folyamán, amikor egy pillanatra nem figyeltem, Celaena átváltozott disney hercegnővé és abból a vagány hősnőből az elejéről szinte semmi nem maradt. Itt-ott még felvillant, és akkor megint feltámadt bennem a remény, de összességében, benne ragadt ebben a hisztis, sekélyes és nagyon is elhamarkodott döntéseket hozó kislány szerepében. Nem értem, miért, abszolút karakter-idegen volt a viselkedése és a gondolkodása.

"Celaena undorodó pillantást vetett az ételre. Elfintorított az orrát.
- Nem szereted a lazacot?
- Utálom a halat. Inkább meghalok, minthogy egyek belőle.
- Ez meglepő - felelte a testőr, és nagyot harapott az ételbe.
- Miért?
- Mert árad belőled a halszag.
Celaena dühösen eltátotta a száját. Odabent jól látszott a félig megrágott kenyér és marhahús. A férfi megcsóválta a fejét.
- A harcban egész jó vagy, de viselkedni meg kellene tanulnod."

(Alapvetően vicces jelenet, de nehéz elhinni, hogy valaki, aki rabszolga volt egy sóbányában ilyen válogatós legyen.)
　Szedd össze magad, te lány!

Mindennek ellenére, amikor épp nem tört ki belőle ez a hülyeség, akkor nagyon-nagyon kedveltem orgyilkos Hamupipőkénket, főleg amikor használta a buksiját, mert egyébként meg nem volt sötét. Az is nagyon tetszett, hogy az Endovierben töltött idő ellenére se keseredett meg és elképesztő élni akarás szorult belé. Ez is azt mutatja, hogy a sekélyes sallang alatt egy erős női karakter bujkál valahol. Komolyan, mintha bipoláris lenne a leányzó. Különösen a Chaollal közös jeleneteit szerettem, amiből bár nem volt sok, azok nagyon is jól sikerültek lettek.

Chaol Westfall. Na, őt imádtam... egészen a legvégéig. Kellően badass volt, cseppet mogorva és előítéletes, és néha legszívesebben jól elmagyaráztam volna neki, hogy merre hány méter, de ettől függetlenül -vagy talán éppen ezért - nagyon-nagyon szerethető karakter. Egyike azon keveseknek, aki egyszer se félt Celaenától, habár nem is bízott meg a lányban. Igen, ettől talán kevésbé kellett volna kedvelnem, de az a helyzet, hogy ő sokkal ésszerűbben viselkedett, mint mondjuk Dorian. Ha az ország legjobb bérgyilkosát a királyi palotába viszik és az én felelősségem lenne a biztonság, én se lennék elragadtatva, és tuti nem győzne néhány szép mosoly. Arról nem is beszélve, hogy nagyon-nagyon tetszett az a változás, ami végbement a viselkedésében, szerintem az övé a legjobb karakterfejlődés a könyvben.

Az illúziót az utolsó pár oldalon sikerült lerombolni, amikor is... sorry emberek, de SPOILER!!!!!!! Szóval, amikor is kiderült, hogy még nem ölt meg senkit, és totál kiborult azon, hogy leszúrta Káint. Na már most, nem azért, de milyen kapitány az ilyen?! Ő egy katona lenne és feltételeztem, hogy nem a gyakorlótérről pakolták azonnal a királyi gárda élére. Meg úgy őszintén, mi az istent várt, amikor ezt a karriert választotta? SPOILER VÉGE!

a kép forrása: deviantart

És aki kimaradt a tartalomból, Dorian Havilliard. Őt is főként az elején szerettem nagyon, utána sok lett belőle. Ő lenne az arrogáns, de azért elbűvölő koronaherceg, aki ajánlatot tesz Celaenának: legyen a bajnoka, nyerje meg a viadalt és négy év múlva szabad lehet. És hát ő lenne a harmadik szöge ennek az istenverte szerelmi nyűglődésnek. Na jó, ez most így túlzás, mert végül is nem nyűglődnek annyit, aminek kifejezetten örültem. Eléggé le van tompítva a szappanopera, csak ezért nem téptem ki a hajamat olvasás közben. Azért még így se voltam elragadtatva, de elviseltem.

Könyvmoly, playboy és teeermészetesen tragikusan félreértett a mi drága hercegünk. Tulajdonképpen jót akar, de az esetek többségében képtelen kiállni magáért, és én így nem igazán tudtam őt komolyan venni. Pedig jó a humora, és az esetleges elkényeztetett-kisfiú kitöréseitől eltekintve egy pozitív karakter.

De ha már szerelmi háromszög, és választani kell, akkor én bizony Team Chaol vagyok!

Ami a mellékszereplőket illeti, Nehemia volt az egyik kedvencem, vele tényleg semmi gondom nem volt. Szimpatikus, őszinte, de megvan a magához való esze és hercegnőhöz méltón viselkedik, igazi hercegnőhöz méltón, aki bármit megtenne a népéért.

A legnagyobb meglepetést egyértelműen Perrington okozta, akit az első pillanatban leírtam, de végül sokkal ravaszabbnak bizonyult, mint azt bármikor is feltételeztem volna róla. Ez a meglepetés volt az egyik oka annak, hogy végülis azt mondhatom, mindennek ellenére tetszett a könyv, ugyanis itt felvillant az a körmönfont politikai játszma, amiből én többet szerettem volna látni, tekintve, hogy ez a királyi udvarok sajátja.

Káin viszont abszolút nem hatott meg, nagyon kidolgozatlan maradt, amit sajnáltam, mert ha kicsivel több figyelmet kap, sokkal izgalmasabbá tehette volna az eseményeket. A nagy fináléra annyira felkészültem, hogy már majdnem a körmömet rágtam, és iszonyat jó lehetett volna, de nálam valahogy nem működött.

Azonban összességében egy pozitív élménynek könyvelem el az Üvegtrónt. Igen, voltak gyengeségei és igen, néha dühös voltam rá, viszont el is varázsolt és a karaktereket minden idiotizmusuk ellenére mégiscsak megkedveltem. Arról nem beszélve, hogy tényleg úgy érzem, mintha egy négyszáz oldalas bevezetőt olvastam volna, és még csak most kezdődne a történet úgy istenigazából, szóval nagyon várom a folytatást!

Értékelés: 4/5 (ez után a vélemény után én magam sem értem, de a 3,5-öt még így is kevésnek érzem hozzá)
Kedvenc jelenet: Chaol x Celaena beszélgetések
Kedvenc szereplő: Chaol, Nehemia