Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2019Oldalszám: 528
Nahri sosem hitt a mágiában, de megvan a tehetsége hozzá: a 18. századi Kairó utcáin nem találni nála kiválóbb szélhámosnőt. Ám mindenkinél jobban tudja, hogy amivel a kenyerét keresi – tenyérjóslás, zár-szertartások, gyógyítás –, az egytől egyig szemfényvesztés, bűvészmutatvány, tanulható képesség. Eszköz arra a csodás célra, hogy kizsebelhesse az oszmán nemeseket.
De amikor Nahri véletlenül megidézi maga mellé Dárát, a hozzá hasonlóan dörzsölt és sötéten rejtélyes dzsinn harcost, akkor kénytelen elismerni, hogy a varázsvilág – melyről szentül hitte, hogy csupán a gyerekmesékben létezik – valódi. Mert Dára megoszt vele egy lélegzetelállító történetet: a tűz lényeitől hemzsegő forró, szélfútta sivatagon és a rejtélyes máridok nyughelyének otthont adó folyókon, az egykor szemkápráztató emberi világvárosok romjain és a hegyeken túl – ahol még az égben köröző ragadozó madarak sem azok, aminek látszanak – terül el Dévábád, a legendás bronzváros, melyhez Nahrit eltéphetetlen kötelék fűzi.
Dévábád bűbájokkal átitatott díszes bronzfalai és a hat dzsinntörzs kapui mögött régi ellentétek húzódnak. Amikor Nahri úgy dönt, hogy belép ebbe a világba, az érkezése egy évszázadok óta fortyogó háború kirobbanásával fenyeget. Nahri hamarosan kénytelen megtanulni, hogy az igazi hatalom kegyetlen és könyörtelen. Még a mágia sem védheti meg a nemesi intrikák veszélyes hálójától, és a legagyafúrtabb cselszövések is végzetes következményekkel járhatnak.
Az elsőkönyves S. A. Chakraborty különleges utazásra invitálja az olvasót a Bronzvárosban. Az elmúlt évek egyik legnépszerűbb fantasy debütálása elképesztő kaland egy olyan világban, amit egyhamar nem felejtünk el.
A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm az Agave Könyveknek!
Ülök itt a könyv befejeztével, bámulom ezt a sírnivalóan gyönyörűséges borítót, és csak nyomdafestéket nem tűrő szavak jutnak az eszembe. Mondjuk ehhez talán az is hozzájárul, hogy még mindig az államat keresem, amit elhagytam valahol a Százholdas Pagonyban, miután az utolsó száz oldal eseményeit követően úgy döntött, hosszú vakációra van szüksége. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
Már a magyar megjelenés előtt felfigyeltem a Bronzvárosra, egyrészről a gyönyörű borító miatt, másrészről mert egyre-másra érkeztek a méltatások, miszerint egyszerűen fantasztikus, de csak nagyvonalakban tudtam, hogy miről is szól, és az alapján nem úgy tűnt, mintha igazán az én világom lenne. Tudtam, hogy egy fiatal nő a főszereplője, aki nem hisz a mágiában, hogy high fantasy, és hogy a 18. századi Egyiptom területén játszódik a sztori. Azt kell mondjam, az utóbbi években viszonylag kevés olyan high fantasyt olvastam, ami úgy igazán rezonált velem. Persze, akadtak kivételek, mint például V. E. Schwab Shades of Magic trilógiája, vagy Christelle Dabos Tükörjáró sorozata, de sokkal több volt az olyan élmény, ami csak olyan... meh volt.
Ez nem feltétlenül a könyvek hibája, sokkal inkább az én ízlésem változása, és hogy mostanság valahogy jobban megmozgatnak a karakterdrámák, ahol az emberi lélek rejtelmeiben vájkálunk, ami gyakran háttérbe szorul, amikor hatalmas világokat kell felépíteni nyolc nézőponttal és tele politikával. Ezt vártam a Bronzvárostól is: hogy jó lesz, részletesen kidolgozott... de a szokásos fantasy karakter archetípusokkal, akikbe nem sok belső konfliktus szorult a nyilvánvalón kívül, ami ahhoz kell, hogy a cselekményt előre vigye.
Jesszusom, sose voltam még ilyen boldog, hogy alaposan melléfogtam! S. A. Chakraborty megvalósította a - közel - lehetetlent, és emellé a páratlanul gazdag és részletesen kidolgozott világ mellé hús-vér, rétegelt karaktereket alkotott nekünk!
Ez főként annak köszönhető, hogy csupán két nézőpontot kaptunk, és igazából nem is volt többre szükség ahhoz, hogy úgy bontakozzon ki a cselekmény, hogy több oldalról is láthassuk a konfliktust, vagyis inkább konfliktusok labirintusát, ami a több évszázaddal előttről indul. Egyik hátránya a hosszú életű lényeknek: az idő nem igazán mossa el a sérelmeket.
A két főszereplőnk, Nahri és Ali egymás szöges ellentétei - legalábbis a felszínen. Nahri egy végletekig gyakorlatias szélhámos, akinek fogalma sincs, milyen erőkkel játszik, amikor is véletlenül megidézi Dárát, a dzsinnt és onnantól fogva minden a feje tetejére áll. Dára volt valószínűleg a kedvencem az egészben. Egy igazi érzelmi zsákutca, alig tudunk róla valamit, és az a valami se túl bizalomgerjesztő, de közben rettenetesen okos, és had mondjak annyit, nem igazán szeretnék vele összefutni, ha bal lábbal kelt fel. Nahri szintén a szívembe lopta magát, főleg a száraz humorával, és hogy minden helyzetben képes feltalálni magát.
– Megesik, hogy… másféle… munkákkal biztosítom a kenyérrevalót.
A dzsinn – nem, a dév, helyesbített magában – összehúzta a szemét.
– Vagyis amolyan tolvaj lennél?
– Ez egy felettébb szűk látókörű megfogalmazás. Jómagam úgy mondanám, hogy kényes feladatokkal foglalkozó vállalkozó.
Alival már nehezebb dolgom volt, főleg mert az agyamra ment. Ez nem feltétlenül az írás problémája, mert következetesen volt idegesítő, és a jelleme nagyon is átgondoltan volt összeállítva - csak épp az összes tyúkszememre rálépett minden második lélegzetvételével. Tipikusan az a karakter, aki jót akar, csak rettentően naiv és a naivitása gyakran szűklátókörűségben jelentkezik. Meg tudtam érteni a belső vívódásait, de ettől még alig vártam, hogy valami kósza nyíl telibe találja. Mindettől függetlenül jó választás volt az ő nézőpontja Nahri mellé, mert így elég átfogó képet kaptunk az egymásnak feszülő érdekek kusza labirintusáról, ami önmagában elég érdekes volt ahhoz, hogy átlendítsen - Nahri szavaival élve - őkirályi taknyossága szemszögein.
 |
| Forrás: a szerző hivatalos oldala |
A cselekményen tisztán látszik, hogy Chakraborty nem csak érti, de nagyon is szereti a történelmet, és megvan benne az a képesség, hogy közel tudja hozni az emberhez, ameddig a hatalomért való küzdelem alatt meglátjuk a személyes kapcsolatok hálóját. Sokszor halljuk, hogy a történelmet a győztesek írják, de ritkán látni ennyire tökéletesen illusztrált példát: mindenkinek megvan a maga verziója, megvan a hivatalos verzió, és egyik se a teljes igazság. Imádtam, ahogy Chakraborty kibontotta ezt az alapjában véve nagyon egyszerű konfliktust, amiről mi is ezerszer hallottunk a valóságban: egyik törzs/család/nemzet kezéből átkerül a hatalom a másikéba.
Miután Szulejmán, a prófétakirály hat különálló törzzsé választotta őket, a legtöbb dzsinn jobb szerette népe társaságát; mi több, állítólag Szulejmán pontosan abból a célból osztotta fel őket, hogy a lehető legmagasabbra hágjanak az elégedetlenség hangjai. A dzsinnek minél többet harcoltak egymással, annál kevésbé háborgatták az embereket.
A sztori a közepe táján egy picit megfeneklik, és olvasás közben azt hittem, ez csak a szokásos "itt vagyunk a felénél, nyugodj már le egy kicsit" szakasz, ahol teázgatunk, meg mindenki próbál napirendre térni az új helyzet felett, és őszintén? Kicsit el is untam magam. De akkor még nem tudtam, amit most már igen: nem pihi volt az, hanem vihar előtti csend. Mert az utolsó száz oldal?
Emlékeztek az értékelés elejére? Nah, az állam azóta sincs meg. Említettem már többször, hogy mennyire klisés az a mondat, hogy "senki nem az, akinek látszik", főleg, hogy nagyon ritkán érzem tényleg úgy egy könyv elolvasása után, hogy jogos a kijelentés. Cinikus lélek vagyok, nehéz meglepni. Höhöhöhö. Chakrabortynak erről nem szóltak. Ebben az esetben inkább úgy szólna a marketing mondat, hogy "senki nem csak az, akinek látszik." Az ogre mint a hagyma. Meg a dzsinn is, ezek szerint. Bár őszintén, ez nagyjából mindenkiről elmondható, csak jóságos atyám, NAGYON ritka, hogy ennyire hatásosan és hihetően ábrázolják ezt az örökérvényű igazságot könyvekben. Máris viszket a kezem a következő rész után, de azt hiszem, jobban járok, ha hagyom ezt az élményt ülepedni egy kicsit, különben elkerülhetetlen lesz a szívroham.
Összességében? IMÁDTAM. Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló. Az eddigi év legjobb olvasmánya.
