Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 248

„Úgy ​akarnak rajtunk abortuszt végrehajtani, hogy már régen megszülettünk.” 

Perzselő, kora nyári nap, és egy filozófiatanár, akinek elhullnak az érettségizői. Az egyik holnap nélkül, öntudatlanul várja a halált. A másik végigvágja az ereket a csuklóján. Nincs más nyom, csak az óránkénti SMS, ez tudatja, hogy a lány még nem vérzett el. 

Mi ez, egy különös hatalmi játszma? Vajon hol a pendrive, ami kulcsot ad mindenhez, és megállíthatja a pusztulást? 

A cinikus, fiatal filozófiatanár küzd, kutat, megpróbálja megakadályozni a megakadályozhatatlant, és visszafordítani a visszafordíthatatlant. Válaszokat keres olyan kérdésekre, melyeket senki sem szeretne feltenni. 

Útján nem csak halál, de nagy filozófusok gondolatai is elkísérik. A létezés új értelmet nyer, ha közel a pusztulás. 

Egy olyan világban, ami a szeretet tagadására épül, létezhetnek még hősök? 

Vajon akad bárki köztünk, aki ártatlan? 

***

Most, hogy szokásomhoz híven frankón beillesztettem nektek ide a tartalmat, jelezném, hogy legjobb, ha el se olvasod! Miért? Mert én se tettem, és olvasás közben döbbentem rá, hogy milyen jó döntés volt ez. Amikor a kezembe vettem a könyvet, fogalmam se volt, miről fog szólni. Vonzott a cím, ami fura módon ismerősen csengett, (bár normálisan megjegyezni azt nem tudtam, mert Szenilla kórság az jól van, köszöni szépen) a sötét borító, és Uszáma amúgy is rágta a fülem, hogy olvassam már el, mert imádni fogom, és kíváncsi a véleményemre, szóval úgy voltam vele, miért is ne.

Ez már önmagában is fura volt, mert amúgy szinte mindig elolvasom a fülszöveget - szeretem a meglepetéseket, de bizonyos fokig azt is szeretem tudni, hogy mit várjak az adott könyvtől. Női lélek rejtelmei, ne próbálj értelmet keresni benne. Itt viszont, halvány lila ibolyám se volt, hogy mit várjak. Meglepett, hogy egy pesti gimibe csöppentem, meglepett, hogy egy filozófiatanár bőrébe bújva bontakoztak ki előttem az események, és meglepett, hogy te jó ég, milyen állati jól van ez a könyv megírva. Jó, szóval ez az utolsó nem hangzik túl szépen, de megpróbálom megmagyarázni, mire is gondolok pontosan.

Alapvetően ritkán olvasok kortárs irodalmat, ami nem egyetemre kell, és még ritkábban olvasok magyar kortárs irodalmat, mert egyrészt keveset vagyok itthon, így nem igazán találkozom velük, másrészt még mindig a fantasyk és sci-fik felé húz a szívem alapvetően. Ha mégis a kezembe akad valami ilyesmi, az is a lightosabb YA kategóriába esik, amit nyáron a strandon, vagy a kertben üldögélve elolvasgat az ember lánya. A végtelen térségek örök hallgatása sok minden, de lightos biztos, hogy nem. Gyakran kifejezetten nyomasztó, de közben eszelősen érdekes. Az első mondattól kezdve beléd ereszti a karmait.

Ez a könyv inkább a kortárs szépirodalom felé tendál stílusban, némi thrillerrel megfűszerezve. Nem tudom konkrétan mihez hasonlítani, ugyanis szerintem még soha semmi ilyesmit nem olvastam, így maradjunk ennyiben. Az ilyesfajta könyvekben megvan rá a veszély, hogy 1) kegyetlen unalmasak lesznek és bealszol rajtuk 2) érdekesek, viszont fennakad a szemed a sok forgatástól, mert rettentő fennköltek akarnak lenni, sikertelenül. És itt lép életbe az a mondatom, hogy meglepett, mennyire jól van megírva.Gördülékenyen folyik a szöveg, miközben olyan súlyú mondatokat vág hozzád, hogy ide már Godzilla kéne, hogy kiásson alóla és életet rázzon beléd, de közben olvasol tovább, mert a thriller cselekményszál eléri, hogy kétségbeesetten tudni akard, mi a fene folyik itt a Dunán kívül.

Egyébként érdekes, mennyire visszhangnak érződtek bizonyos mondatok, helyzetek. Kezdve azzal, hogy gimiben én is rettenetesen szerettem a filozófia tanáromat, meg magát a tantárgyat is, így a könyvben leírt mondatok, amik Pascaltól, Descartes-tól, és társaiktól származtak, azonnal visszaidézték a filo faktos plusz óráimat, illetve a tanárommal folytatott beszélgetéseket. Persze az én tanárom nem volt ilyen szinten lelkileg elcseszett, de még így is visszacsengtek mondatok, kérdések, és hogy mennyire imádtam én ezeket az órákat. 

"-És mik ezek a lényegi kérdések?
-Hogy miért éppen itt élünk, nem pedig másutt. Hogy miért éppen most élünk, nem pedig máskor. Hogy miért éppen azok vagyunk, amik, és nem mások. Hogy miért emésztik fel önöket a saját lángjaik még ma. Ha az ember elgondolja, milyen végtelen az idő és megmagyarázhatatlan pontja ő e végtelenségnek, megrémül. Ha nincs hazugság, csak rémület marad. A végtelen térségek örök hallgatása ugyanis rettegéssel tölt el bennünket."

Aztán ott van az a tény, hogy volt szerencsém katolikus gimibe járni (ezt inkább hagyjuk, senkit nem kívánok megsérteni). A tisztesség kedvéért hozzáfűzném, itt sokkal sötétebb színezetet kap az egyház mint szervezet, főleg Kutrovác, a kiugrott pap karaktere kapcsán, akinél nagyjából egy személybe sűrűsödik minden, ami az egyházzal, az oktatással, és a bürokráciával kapcsolatban erősen problematikus, hogy finoman fogalmazzak. Pillanatok alatt felkerült a leginkább gyűlölt fiktív karakterek listájára. Hogy egy jól ismert hasonlattal éljek: sokan mondják, hogy a Harry Potterből Umbridge-et azért utálják jobban az emberek Voldemortnál, mert Umbridge-ekkel nap mint nap találkozni. Na, Kutrovác Umbridge a köbön. A valóság főgonosza.

Annak ellenére, hogy ez a könyv tele volt filozófiával, lélektani problémákkal, és összességében olyan attribútumokkal bír, amikből teljesen nyilvánvaló, hogy az én stílusom, ráadásul mindenki csak ajánlotta, én magam lepődtem meg a legjobban azon, hogy mennyire tetszett. Mert persze, a remek stílus és a feszes cselekmény olvastatja magát, de a végére érve, nem éreztem azt, hogy ezt a könyvet aztán soha többé nem bírnám a kezembe venni, mert olyan szinten kiábrándított az emberekből és a világból, amit a híradó is tökéletesen meg tud tenni. Sőt, legszívesebben kezdtem volna elölről. Át akartam forgatni magamban minden egyes mondatot újra és újra.

A hangulat nyomasztó, néhol egészen sötét, de valahogy nem támad tőle akut emberutálatod. Nincs meg benne az a 21. századi first world spleen, amitől alapból a falnak megyek, és ami miatt például Christos Tsiolkas A pofon című regényét is képtelen voltam élvezni. Inkább egy kissé cinikus, kissé kétségbeesett, néhol beteges, de őszinte keresés jellemzi a regényt: keresik az értelmet, az okot, a célt, az igazságot, a megváltást, miközben a főszereplő maga is tökéletesen tisztában van vele, hogy ez a keresés teljesen hiábavaló. Ahogy már a prológusban is le van szögezve: az életet előrefelé éljük, de csak visszafelé nyer értelmet. És ezekkel az esendő, távolról sem tökéletes, de rendkívüli módon emberi karakterekkel együtt keressük mi is, pedig számunkra is fájdalmasan nyilvánvaló, hogy csak azért keresünk, hogy ne őrüljünk meg. Mert néha mindenki érzi saját magát, az életet, a világot karikatúrának.

A kozmosznak nincs értelme, mi azonban a lehető legerőszakosabban próbáljuk jelentéssel teli beszédre bírni az univerzumot. És ebből következnek játékaink.
Ebből következnek a mindennapok keretéül szolgáló élethazugságaink.

Értékelés: 5/5

Kedvenc jelenet: inkább gondolatok, semmint jelenetek ragadtak meg bennem

Kedvenc karakter: Trenka

Réti László: Falak mögött

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 552

Európát ​szíven találta a két évtizedes migrációs hullám. 

A kontinens bezárkózott

Sötét korszak köszöntött ránk. A kontinens déli- és keleti határát hat méter magas építmény, a Fal szegélyezi. Kétszáz méterenként őrtornyok állnak géppuskákkal, mesterlövészekkel. 

Tűzparancs van érvényben. 

Ezrek halnak meg, mert megkísérlik átmászni vagy áttörni a falat.

A kontinenshez tartozó szigetvilágot fel kellett adni. Szicília, Kréta, Ciprus, Málta – mind elvesztek. Földjükön anarchia tombol, nincs jog, nincs rend, csak forrongó, reményvesztett embertömeg.

Radnai Margit az Európai Bevándorlási Hivatal tapasztalt ügynöke ebben a világban próbálja megvédeni azt, ami számára igazán fontos. A saját elveiért áll ki, akárcsak a többiek: a budapesti egyetem fiatal, radikális elveket való tanára, a New York-i könnyelmű oknyomozó újságírónő, és a világszerte körözött, hidegvérű muszlim terrorista. 

Négyük élete egyre gyorsuló pályán tart egymás és talán a katasztrófa felé.

Min múlik, hol arat a halál?

Réti László izgalmas akcióregénye a nem is oly távoli, sötét jövőbe visz minket. 

A szerző volt rendőrnyomozó, minden szava hiteles, amikor arról ír, ami vérre megy. 

A Célpont Párizsban című thrillerében egyszer már megjósolta a szörnyű jövőt. 

Vajon most is igaza lesz?

***

Réti László neve nem volt ismeretlen a számomra - egy barátnőm imádja a könyveit, évek óta mondja, hogy olvassak már el egyet -, de eddig mindig hátrébb toltam a várólistámon őket, mert egyrészt halogatós típus vagyok, másrészt ritkán kerülök krimis hangulatba. Azonban emellett a regény mellett képtelen voltam elmenni. Annyira mellbevágóan aktuális, hogy úgy éreztem, ezt nem lehet halogatni, mert amiről szól, az itt és most történik, a szemünk előtt, és amilyen képet lefest, az akár a jövőnk is lehet. 

A történet négy szálon fut, négy különböző álláspontból írja le a jövőbeli Magyarországot, és az EU helyzetét a világban. Sheila Ward, amerikai újságírónő, Malki Zakariás, egyetemi tanár és nem mellesleg bevándorló, Radnai Margit, az EBH tisztje, és Mukhtar, a körözött szír terrorista egymást keresztező útjain keresztül rajzolódik ki a világkép, ami minden, csak nem megnyugtató. Ez a könyv nem arra van, hogy megsimogassa a fejünket, és biztosítson arról, hogy minden rendben lesz. Könyörtelenül szembesít a valósággal, és egy nagyon is esélyes jövőképpel, amit nem hiszem, hogy bárki is akarna látni megvalósulni.

A cselekmény pörög, a stílus pedig rendkívül olvasmányos, de nem akarnék róla sokat elárulni. Réti olyan nehéz témákról ír, ami feltételezné a nehézkes olvasást, a lomha történetvezetést, de csak úgy repültek az oldalak az ujjaim alatt. Ha lassan haladtam, az maximum azért volt, mert néha meg kellett állnom szünetet tartani: akartam is tudni, mi fog történni a következő oldalon, meg nem is. Helyenként nagyon az elevenembe talált a könyv. Elérte, hogy megkérdőjelezzek dolgokat, amiket eddig maguktól értetődőnek gondoltam. Persze, ezek az ellentétek már eddig is ott feszültek a mélyben, de a Falak mögött kíméletlenül az arcodba tolja őket, és kénytelen vagy tudomásul venni, és szembenézni velük. Egy olyan helyen élek már három éve, ahol teljesen magától értetődő, hogy mindenféle bőrszín, mindenféle vallás, mindenféle ember nyugiban él egymás mellett, és ez nagyban alakította azt, ahogy hozzáállok kérdésekhez. Malki Zakariás tökéletesen megfogalmazta a problémát:

Amikor Mukhtar emberi sorsokról mesélt neki, általa is ismert távoli rokonok tragédiáiról hallott, a körülötte zajló történelem egyszeriben közelivé vált. Megfoghatóvá.
Színe lett, hangja és szaga.
Már semmi sem volt számára annyira világos, annyira egyértelmű.
Az embert megértette, a tömeget nem.
Az egyéni motivációkat felfogta. A tömegét nem.
Csakhogy a tömeg egyénekből áll. És ezt most leplezetlenül láthatta.

Az a fajta meghasonlás, amin keresztül megy, a belső vívódásai nagyon közel hozták őt hozzám. Nem kedveltem, de megértettem, és bizonyos szavai a fülembe csengtek napokkal később is. Ez a fenti idézet például teljesen beásta magát a gondolataimba. Azt kívánom, és velem együtt, azt hiszem még sokan, bár látnék megoldást. Bár látnám azt a tiszta kiutat, amin elindulva úgy lehetne megoldani ezt a konfliktust, hogy tükörbe is tudjunk nézni a végén, mint személy, mint nemzet, mint Európa. Nem feltétlenül szeretnék politikai részletekbe menni, de egy ilyen témájú könyv esetében ez majdhogynem lehetetlen. Az irodalom amúgy is régi témája, hogy mit is jelent embernek lenni, szabadnak lenni, mit jelent a kultúra, és mit tartogat a jövő itt momentán politikai köntösben manifesztálódik.

Mukhtar részeit is érdeklődve olvastam, elvégre a lehetőség, hogy belelássunk egy terrorista fejébe ugyanazt a beteges kíváncsiságot hozza elő, mint egy sorozatgyilkos esetében. Lásd, Gyilkos elmék. És egészen addig, ameddig Mukhtar Magyarországon kívül volt, és még az ő személyisége se kezdett szétesni, nagyjából ugyanazt az érzést is hozta elő bennem, mintha csak egy Gyilkos elmék epizódot néznék este, elnyúlva a kanapén. A vége felé, amikor bonyolódnak az események, nyilvánvalóvá válik, hogy a hideg logika mögött ugyanaz a pusztító gyűlölet lapul, ami a többi fanatikust is mozgatja. Az az egyébként tőlünk sem túl távol álló hozzáállás, hogy ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a szomszédé is, csak éppen itt a végletekig hajszolva. Akinek ilyen szinten elborul az agya, annak már az sem tűnik fel, hogy lépten-nyomon saját magát cáfolja meg. Itt a vallás nem ok, hanem kifogás. Aztán elérkezett egy éles váltás: amikor megjelentek a regényben az ismerős helyszínek, váratlanul összeugrott a gyomrom. Nem akarok lelőni semmit, de amikor a vége felé részleteibe menően olvashatjuk, mire készül... fizikailag rosszul voltam tőle. Mert ott hirtelen személyessé vált az ügy, eltűnt a kényelmes távolság, eltűnt a kanapé. Eszelősen ritka, hogy ilyen szinten hatással van rám egy könyv.

Azt mindenképpen értékeltem, hogy bár a könyv erős álláspontokat mutat be, senkinek nem ad igazat. Nem rág az olvasó szájába egyetlen véleményt sem, mint a többi felett állót, nem próbálja rózsaszín felhőbe burkolni a rideg valóságot. Nem egyszer tartott görbe tükröt elém, ami egyszerre volt kényelmetlen és frissítően őszinte, és bizony az is előfordult, hogy egyszerűen csak a hajamig szaladt fel a szemöldököm. Ami egyáltalán nem negatívum, sőt. Kellenek ezek a felvetések, a kérdések, és az, hogy az ember igenis rágja meg őket alaposan, mielőtt elfogadja vagy elutasítja őket.

Amikor először elolvastam a tartalmat, azt hittem, már értem is a címet. Falak mögött. A fal, mely a görög határon húzódik. Tiszta sor. Csak olvasás közben döbbentem rá, hogy a falak már épülnek, mégpedig a mi fejünkben. Azok a falak, amiket az elménkben emelünk sokszor vastagabbak, mint bármi, amit a valóságban ember felhúzhat. Lehet, hogy reménytelenül idealista vagyok, de a falak emelése nem lehet megoldás, legalábbis nem hosszútávon.

Mi, emberek, figyelemre méltóan jók vagyunk a struccpolitikában, de ez a könyv kirángatja a fejünket a homokból. Éppen ezért, mindenkinek ajánlom! Lehet egyetérteni, lehet vitatni, lehet bárhogy hozzáállni, de olvasni kell és érdemes, mert ez nem olyan, mint a globális felmelegedés, amiről egyesek még mindig azt tettetik, hogy nem is létezik. Én nem vagyok az a vészmadár típus, de amikor eljutunk arra a szintre, hogy a disztópiákban a saját világunkat látjuk viszont, akkor már sejthetjük, hogy nagy gáz van.

A recenziós példányt köszönöm szépen a Könyvmolyképző Kiadónak!

Értékelés: 5*/5
Kedvenc szereplő: nem volt
Kedvenc jelenet: inkább kedvenc gondolatok voltak, abból is a számomra legmegragadóbbat fentebb idéztem

Cover Reveal #9 Réti László: Falak mögött

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, és vége az uborkaszezonnak is, már ami a könyves megjelenéseket illeti! Jobbnál-jobb könyvek érkeznek mostanság, és repes a könyvmoly szíve tőle. Ma egy egészen különleges borítóleleplezést hozunk nektek, a Könyvmolyképző kiadó jóvoltából. Réti László új könyvéről van szó, de nem ám csak a magyar, hanem a készülő angol fordítás borítójáról is lerántjuk a leplet! Arról nem is beszélve, hogy még a fülszöveget se láthattátok sehol, így dupla meglepetés vár!

Fülszöveg

Európát szíven találta a két évtizedes migrációs hullám.

A kontinens bezárkózott.

Sötét korszak köszöntött ránk. A kontinens déli- és keleti határát hat méter magas építmény, a Fal szegélyezi. Kétszáz méterenként őrtornyok állnak géppuskákkal, mesterlövészekkel.

Tűzparancs van érvényben.

Ezrek halnak meg, mert megkísérlik átmászni vagy áttörni a falat.

A kontinenshez tartozó szigetvilágot fel kellett adni. Szicília, Kréta, Ciprus, Málta – mind elvesztek. Földjükön anarchia tombol, nincs jog, nincs rend, csak forrongó, reményvesztett embertömeg.

Radnai Margit az Európai Bevándorlási Hivatal tapasztalt ügynöke ebben a világban próbálja megvédeni azt, ami számára igazán fontos. A saját elveiért áll ki, akárcsak a többiek: a budapesti egyetem fiatal, radikális elveket való tanára, a New York-i könnyelmű oknyomozó újságírónő, és a világszerte körözött, hidegvérű muszlim terrorista.

Négyük élete egyre gyorsuló pályán tart egymás és talán a katasztrófa felé.

Min múlik, hol arat a halál?

Réti László izgalmas akcióregénye a nem is oly távoli, sötét jövőbe visz minket. A szerző volt rendőrnyomozó, minden szava hiteles, amikor arról ír, ami vérre megy. A Célpont Párizsban című thrillerében egyszer már megjósolta a szörnyű jövőt.

Vajon most is igaza lesz?

A borító

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
ISBN: 9789633996652
Kívánság- és/vagy várólistára teszemMegrendelem

Az angol borító

A szerzőről

Sokan sokféleképpen magyarázták már, miért is kezdtek írni. Nálam ez nagyon egyszerű: azért kezdtem írni, mert szórakoztatott.

Ez egy hobbi. Van, aki horgászik, van, aki barkácsol – én írok. A családom szeme előtt vagyok, otthon ülök, írás közben kis helyet foglalok, nem csinálok koszt, és még csak pénzbe sem kerül. Szóval igen praktikus hobbi. Eleinte Marcus Meadow álnéven jelentek meg a könyveim, aztán az Ulpius háznál már saját néven jönnek ki az újak. A fő vezérvonal, ami mentén regényeket írok, hogy olyat szeretek írni, amit szeretek olvasni. Kedvenceim régebben Robert Ludlum, Glenn Meade, Ken Follett, Frederick Forsyth voltak, meg persze Tom Clancy első szériái. Ezeken nőttem fel, ezeken alakult ki a műfajbeli ízlésem. Ma is szívesen olvasom őket, s van egy nagyon nagy új kedvencem: Nelson DeMille. Ha tehát egy havas délutánon be akarnám magam vackolni a kanapé sarkába egy könyvvel, vagy egy nyaralás során az árnyékban való heveréshez keresnék olvasnivalót, elsőként őket vinném magammal.

Számomra az írás során nagyon fontos a hitelesség és a pontosság. Kínosan ügyelek a részletekre és a háttérre, ami legalább akkora jelentőséggel bír, mint maga a sztori. Rendszerint elsőként a történetet találom ki, aztán mögé teszek egy olyan hátteret, ami engem érdekel, és működtetni tudja a mesét. A kandahári fogoly története így került Afganisztánba, a Könnyek városa sztorija pedig Oroszországba. Ha olvasol tőlem valamit, akkor nyugodt lehetsz, mindennek utánanéztem. Ha leírok egy fegyvert, akkor az volt a kezemben, megtapogattam, s ha sikerült elintézni, lőttem is vele. Ha egy autóra hivatkozok, akkor legalább körbejártam, belenéztem, beleültem. Ha egy nyomozásról írok, akkor az fejből megy, két évtized után hagytam ott a rendőrséget, tehát tudom, hogyan néz ki egy helyszín. Csak a példa kedvéért: ha azt írom le, hogy teszem azt Washingtonban a H utca észak felé egyirányú, akkor én annak utána is néztem. Szerintem az olvasó akkor tud kikapcsolódni, és a történetre koncentrálni, ha biztos lehet benne, hogy ezek a dolgok a helyükön vannak. Ne azért olvass egy könyvet, hogy a hibákon bosszankodj, hanem azért, hogy szórakozz!

Ebből következően én mindössze szórakoztatni akarok.

Ennyi – nem több. Nem nagy cél, tudom, de azokat inkább meghagyom az úgynevezett nagyoknak. Olvasd el egy könyvem, és érezd jól magad, élvezd a sztorit! Nem akarok világot megváltani, és nem akarok nagy dolgokat beletuszkolni az agyadba. Szórakoztatni szeretnék, mert amíg írok, én is jól szórakozom. Ebből ered, hogy a hobbimon belül is van egy hobbim: a humoros írások. A két kisregényem, és a különféle novellák ebben a körben születtek. Néha jól esik egy kicsit marháskodni, ráadásul ezeknek a sztoriknak mondjuk a hatvan-hetven százaléka tényleg meg is történt. Viszont nem árulom el, melyik harminc százalék a fikció…

Ha többet szeretnél megtudni róla, látogasd meg a facebook oldalát, vagy a hivatalos írói honlapját!

Részlet a könyvből

"A Hercules simán megérkezett a thesszaloniki repülőtérre. Amikor a gép megállt, Mukhtar egy sapkát húzott a fejébe, nagy napszemüveget tett az orrára. A karabélyt szétszerelte, és berakta a hátizsákjába. A pisztolyt a póló alatt az övbe dugta.

Sheila kíváncsian figyelte, mit csinál.

– Miért szedted szét?

– Itt nem lehet csak úgy az utcán flangálni egy ekkora fegyverrel. A görög rendőrség azért még létezik.

– Akkor hagyd itt.

– Annyira viszont nem jók az állapotok. Még szükség is lehet rá később, a hegyekben. Ahogy közelebb érünk majd a Falhoz, megint keményebb lesz a helyzet.

– Most merre?

– Megkeressük a kapcsolatomat. Itt lakik a hegyek között.

A betonon gyalog vágtak át, és kisétáltak a terminálon keresztül a városba. A csarnok előtt egy régi Fiat járőrkocsiban két rendőr üldögélt, de láthatóan cseppet sem érdekelte őket, mi történik körülöttük. A repülőtér biztonsági előírásaira fütyült mindenki. Sheila szóvá is tette ezt a nemtörődömséget, miközben beszálltak egy szutykos taxiba.

– Mióta az EU kizárta a görögöket, folyamatosan meg vannak sértődve – magyarázta Mukhtar. – Az, hogy a Falat úgy építették fel, hogy ők kívül vannak rajta, mélyen megalázta őket.

– A partvonalukat képtelenség lett volna megvédeni.

– De a kultúrájukat nem. Azt azért lássuk be, Görögország igenis Európa része.

– Ez tény. De mostanság nem sokat tettek Európáért. Emlékszem, amikor ez az egész őrület húsz éve elkezdődött, ők csak a vállukat vonogatták, és simán átengedtek mindenkit az országukon.

– Azt tették, ami nekik a jó. Senki sem akart a szír és afgán menekültek közül itt maradni. Minek akadályozzák azoknak a mozgását, akik amúgy sem ide akartak jönni? Akkoriban minden menekülő számára Merkel volt az isten, és Németország a mennyország.

Sheila beszélgetés közben az utcákat nézte. A görögök látszólag normális életet éltek, eltekintve attól, hogy az utcákon a járókelők legalább fele láthatóan nem idevalósi volt. Rengeteg arab és fekete-afrikai ember lézengett a közterületeken, vagy csak üldögéltek a parkokban. A görögök sietős léptekkel haladtak. Ez volt a legfurcsább, amit Sheila megtapasztalt. Korábban is járt már Görögországban, és az egyik legráérősebb nemzetnek ismerte meg az ittenieket. Most meg mindenki sietett. Mintha megóvhatna bármilyen atrocitástól is az, ha kapkodjuk a lábunkat.

– Merkel ebbe bukott bele.

– Igen, de az zajos volt. És Németországban megint olyan irányzatok kerekedtek fölül, amelyekről azt hitte mindenki, a múlt században már végleg sikerült vele leszámolni.

– A szélsőséges helyzetek szélsőséges megoldásokat hoznak.

– Inkább szélsőséges embereket.

– A németek nem tették meg időben, amit kellett volna – jelentette ki Mukhtar. – Ezért most azok vannak hatalmon, akiket korábban soha nem akartak volna.

– Miért, mit kellett volna tenniük?

Mukhtar a nőre nézett.

– Újságíró vagy, pontosan tudod, mit kell tenni ilyen esetben. Nézd meg, az osztrákokat, huszonöt éve nem haboztak lépni, és ezzel egy sokkal nagyobb bajt előztek meg.

– Úgy emlékszem, az baleset volt.

– Az. Baleset. Persze.

Megállt a taxi, fizettek és kiszálltak.

– Ez az a ház?

– Nem. Soha nem megyünk taxival pontosan ahhoz a házhoz, ahová ténylegesen tartunk. Ezt jegyezd meg.

Mukhtar leintett egy kisbuszt, és felszálltak. A következő egy órában lassú tempóban átzötyögtek a város másik végébe. Ott leszálltak, és felsétáltak a dombok között vezető ösvényen. Egy helyen fiatalok egy csoportja lógatta a lábát az út szélén, a vízelvezető árok peremén. Ahogy meglátták a közeledő párt, néhányan felálltak, és oldalogni kezdtek feléjük. Sheila még nem is észlelte őket, amikor Mukhtar már látta, mi készül. Nyugodt mozdulattal benyúlt a pólója alá, és előhúzta a pisztolyt. Hangos csattanással csőre töltött, majd rámosolygott a fiúkra.

A srácok visszaültek a párkányra, és megalázottan végignézték, ahogy ők tovább mennek. Sheila rémült pillantásokat vetett a háta mögé.

– Nem is vettem észre őket.

– Pedig elég nyilvánvaló volt, mire készülnek a kis férgek.

– Akkor sem láttam.

– Nem értem, hogy gondoltad, hogy élve megúszhatod ezt a kalandot egyedül.

– Azt gondoltam, nem ekkora a baj.

– Ez már Európa, és még itt is ekkora a baj. Hát még, amin eddig keresztülmentél.

– Ha előre tudom, nem vágok neki.

– Szólj, ha eleged van – mondta Mukhtar, és megállt. Szembefordult a nővel, és maga sem tudta miért, de megsimogatta az arcát. – Ha vissza akarsz fordulni, szólj.

– Ha akarnék, akkor se tudnék. Nincsenek irataim.

– Athénban van amerikai konzulátus.

– Már látom, hogy oda sem jutnék el egyedül.

– Ha gondolod, elkísérlek – vetette fel Mukhtar, de azonnal meg is döbbent."

Ami engem illet, én izgatottan várom a regényt! Nagyon érdekes, sokrétű és sajnálatos módon nagyon aktuális témát boncolgat, Réti Lászlótól pedig már régóta tervezek olvasni, szóval mindenképpen várólistás a könyv. Ti mit szóltok hozzá?

Üdv,

J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Kiadó: Vintage (magyar fordításban: Art Noveau)
Oldalszám: 170

For decades the Magistrate has run the affairs of a tiny frontier settlement, ignoring the impending war between the barbarians and the Empire, whose servant he is. But when the interrogation experts arrive, he is jolted into sympathy for the victims, and into a quixotic act of rebellion which lands him in prison.

A ​​2003-ban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett dél-afrikai író regénye 1980-ban látott napvilágot. A történetet egyes szám első személyben meséli el a szerző; a főszereplő egy elképzelt birodalom határvidékén található erődváros bírója. Egy napon váratlan esemény zavarja meg az erődítmény lakóinak az életét: a fővárosból Joll ezredes vezetésével küldöttség érkezik, amelynek feladata, hogy felmérje a határvidék békéjét állítólagosan megzavaró barbárok mozgását. A bíró kissé értetlenül áll az események előtt, hiszen több éve ő felel a városban a rendért, és soha nem tapasztalt túlkapásokat a barbároknak nevezett, de valójában békés, a határvidéken túl élő bennszülöttek részéről. Törvénytisztelő polgárként együttműködik a Birodalom képviselőjével, de amikor az ártatlan nomádokat hurcol a város terére, megalázza és halálra kínozza őket, a bírónak elege lesz a színjátékból. 

Az ezredes távozását követően maga mellé veszi az egyik megkínzott lányt, majd egy koratavaszi napon úgy dönt, hogy katonái kíséretében visszaviszi őt a nomádok közé. A hosszú, fáradtságos út után ismét Joll ezredes fogadja a városban. A katonák vallomása alapján a Birodalom elleni összeesküvéssel és a barbárokkal való szövetkezéssel vádolják, majd válogatott módszerekkel kínozzák, embertársai előtt a végletekig megalázzák.

Coetzee története örökérvényű kérdéseket feszeget. A mesterségesen kreált külső fenyegetettség és az állami terror általi konfliktuson túl mesterien festi meg az egyéni értékrendek és szemléletek párbaját. Rendkivül érzékletesen ábrázolja a regényben mindvégig uralkodó ellentétet: Joll ezredes (és a Birodalom képviselői) számára az érdek által vezérelt birodalmi igazság terjesztése a fontos, és ezt szolgálja az orwelli diktatórikusságot alkalmazó államgépezet és törvényei, rendelkezései – a bíró az egyéni tisztaságával, tiszta lelkiismeretével, erkölcsi erejével áll szembe mindezzel.

A regény 1980-ban született; a történet, a birodalmi terjeszkedés, az eszmék és a módszerek ismerősnek tűnhetnek úgy a közelmúltból, mint a mindennapjainból – és ez utóbbi ijesztő. A 20. század történelme sajnos számos példával alátámasztja azt, amit Coetzee állít, elég ha a hitleri birodalomra vagy a szovjet államgépezetre gondolunk – de a külső fenyegetettség veszélyének állandó ismétlése napjainkban is ismerősen hangzik, a rabok kínzása és megalázása helyenként ma is az állami szervek fedése alatt történik, és ma is kevés olyan bíró létezik, aki feltenné a kérdést: kik az igazi barbárok?

(hivatalos fordítás)

A barbárokra várva nem egy kifejezetten gyorsan olvasható könyv, annak ellenére, hogy 200 oldal sincs az egész, és valószínűleg soha nem kerül a kezembe, ha nem jelölik ki kötelező olvasmánynak a Writing Africa tantárgyamra az egyetemen. Mint az a hosszából is látható, a magyar tartalom sokkal többet elárul a cselekményből, mint az angol, ami kifejezetten szűkszavú, és meg sem próbálja megragadni a könyv hangulatát.

Márpedig számomra ez volt a legmaradandóbb élmény: a hangulat. Nagyon kevés nevet kapunk, nem tudjuk a földrajzi a helyet vagy az évszámot, csak úgy sodródunk ebben a kietlen világban, és hónapokkal a könyv befejezése után ez az, ami megmaradt bennem. Ez a finoman feszülő belső konfliktus, hogy itt egyensúlyozunk a történelem egy fontos eseményének a küszöbén, de hogy kinek a történelme? Mindenkié és senkié egyszerre.

A cím tulajdonképpen egy mondatban összefoglalja a lényeget. Az állandó várakozásból adódó feszültség szinte nulláról épül fel szépen lassan, ameddig a paranoia, az öncélú diktatúra és a hatalmon lévő rezsim agymosása egészen valóssá kreálja a tévképzetet, és amikor már mindenki a háborút várja... nos, a várakozás nyúlik. Jönnek a barbárok? De hát jönniük kell. Nélkülük nem lesz mit írni a történelemkönyvekbe.

"Semmi sem rosszabb, mint amit el tudunk képzelni."

Mi történik, amikor a nagyobb jó, aminek nevében azt a sok szörnyűséget elkövették megszűnik létezni? Amikor kiderül, hogy csak délibáb volt az egész? És mit tesz az ember, aki sose akart hős lenni, nem akarta megváltoztatni a világot, csak békében akart nyugdíjba menni?

Az esszém a terekre és az idő kezelésére fókuszált, és a felmerülő morális kérdések mellett még mindig ezt tartom a regény legérdekesebb aspektusának. Azt az éles kontrasztot, ami a realisztikus, szinte minden érzékre kiterjedő leírások, és a névtelen karakterek, illetve a meghatározatlan helyszín és történelmi korszak között feszül, egyszerre sokkolóan igazivá és felmérhetetlenül távolivá varázsolva a regényt. Mintha egy alternatív valóságba merülnénk, ami szinte a megtévesztésig hasonlít a miénkre.

A barbárokra várva nem egy kellemes olvasmány. Sokszor kifejezetten kényelmetlenül éreztem magam tőle. Gyakran embertelen, kegyetlen, már-már beteges, de mindig őszinte. Nem kímél és nem cenzúráz. Néha pedig annyira lelassul, hogy erőnek erejével kellett koncentrálnom a szavakra a papíron, hogy ne terelődjön el a figyelmem. De megérte elolvasni, és örülök, hogy időt szántam a megértésére. Orwell rajongóknak kifejezetten tudom ajánlani!

Huntley Fitzpatrick: My Life Next Door - Életem a szomszédban

Kiadó: Dial Books For Young Readers (magyar fordítás: Könyvmolyképző)
Oldalszám: 394

"One thing my mother never knew, and would disapprove of most of all, was that I watched the Garretts. All the time."

The Garretts are everything the Reeds are not. Loud, messy, affectionate. And every day from her rooftop perch, Samantha Reed wishes she was one of them . . . until one summer evening, Jase Garrett climbs up next to her and changes everything.

As the two fall fiercely for each other, stumbling through the awkwardness and awesomeness of first love, Jase's family embraces Samantha - even as she keeps him a secret from her own. Then something unthinkable happens, and the bottom drops out of Samantha's world. She's suddenly faced with an impossible decision. Which perfect family will save her? Or is it time she saved herself?

A transporting debut about family, friendship, first romance, and how to be true to one person you love without betraying another.

Garrették megtestesítenek mindent, ami Reedékre nem jellemző. Hangosak, rendetlenek, szeretetteljesek. Samantha Reed a magasleséből minden nap azt kívánja, bárcsak egy lenne közülük… egészen addig, amíg egy nyári éjjel Jase Garrett fel nem mászik mellé és meg nem változtat mindent.
Miközben ők ketten szenvedélyesen egymásba szeretnek az első szerelem minden ügyetlenségén és nagyszerűségén át botladozva, Jase családja befogadja Samanthat még ha ő titkolja is Jase-t a saját családja előtt. Ekkor valami elképzelhetetlen történik, és Samantha lába alól kicsúszik a talaj. Hirtelen egy lehetetlen döntés elé állítja a sors. Melyik tökéletes család fogja megmenteni őt? Vagy talán itt az ideje, hogy saját magát mentse meg?
Egy magával ragadó első könyv családról, barátságról, első szerelemről, és arról, hogyan légy hű az egyik emberhez, akit szeretsz anélkül, hogy elárulnád a másikat.
(hivatalos fordítás)

Már a magyar kiadás borítójának leleplezése alkalmával elkönyveltem ezt a könyvet a vizsgaidőszakos olvasmányaim közé tartozónak, ugyanis ez az az időszak, amikor a könnyed, habos-babos történetek - szóval nagyjából minden, amit amúgy nem igazán szoktam olvasni - tartanak életben. A My Life Next Door pedig pontosan az, aminek elsőre kinéz: egy cuki, fiatalos, nyárias történet az első szerelemről, de a jobbik fajtából. Amitől akkor se mész a falnak, ha már túl vagy az "olvassunk el minden YA-t ami az utunkba kerül" - korszakon, ami nálam igen tipikus módon olyan 14 és 17 éves korom között dübörgött a Green Day-jel egyetemben.

A sztori maga nagyon egyszerű, és kissé klisés is, de ez a tetőről figyelős buli ad neki egy kis pluszt, amitől nem érződik annyira agyonhasználtnak a formula. De őszintén, a borítóról és a tartalomról már nagyjából tudja mit várjon az ember lánya. Nincsenek világrengető felfedezések, viszont van egy kicsike instalove, amit sokkoló módon sikerült az írónőnek olyan elbűvölőre megírnia, hogy én, a cinikus, behúztam logikába kapaszkodós kis karmaimat és csak vigyorogtam, mint valami eszelős, azt kívánva, hogy bár a mi szomszédunkban is lakott volna egy Jase Garrett, amikor én voltam 17. Vagy akár most, a koleszban, három évvel idősebb kiadásban.

forrás:weheartit

A főszereplők, Samantha és Jase mindketten nagyon szerethetőek voltak. Főleg Jase, persze, mert... hú gyerekek, ez a srác tökéletes! Végre nem egy bad boy Daemon copy, hanem egy őszinte, kedves, rendes fiú a szomszédból, aki felelősségteljes, szereti a családját és van egy csomó háziállata. Jó, persze, istenien néz ki meg minden, szóval lehet róla álmodozni, de annyira édes, hogy beleolvadsz tőle a betonba.

A mellékszereplők is remekül szuperáltak, bár Samantha anyját végig rettentően gyűlöltem, és igazából Samre néha dühös is voltam, amiért nem lázadozik egy kicsit. De aztán szerencsére abban a pillanatban, amikor igazán számított, jó döntést hozott, így végül nem mondhatnám, hogy haragudnék rá. És igazából azt is értékeltem, hogy a kedves mamát se lehetett csak úgy leírni, mert elég komplex volt a személyisége ahhoz, hogy a szürke tartományba essen. Tetszett, hogy az írónő nem próbálta simán csak gonosznak vagy megkeseredettnek beállítani.

A Garrett család pedig egész egyszerűen imádni való! Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenki tökéletes. A könyv második felében ott is felmerülnek igen kemény kérdések, és abszolút megértettem Jase vívódásait is, viszont összességében egyszerűen tündériek. Még akkor is, ha alig féken tartott káosz jellemzi a mindennapjaikat. Bevallom, egyke gyerekként, egyrészt teljesen lenyűgözött, másrészt hihetetlennek tűnt egy ekkor família gondolata. De imádtam őket! Mind egy szálig.

Nan és Tim voltak még fontosak, a testvérpár, akik nem is lehettek volna különbözőbbek. Nan okozott némi meglepetést, és ez volt nagyjából az egyetlen dolog, ami kicsit is megdöbbentett. Persze erre is elég hamar rá lehetett jönni, inkább azt nem vártam, hogy aztán a végén úgy maradnak a dolgok, ahogy maradtak. Tim pedig... nos, őt is imádtam. Kissé hihetetlennek tűnt, hogy csak így egyik napról a másikra meghozta a döntését, hogy elég (nem mintha nem lett volna némi motivációja a túlélő táborral), de ettől eltekintve viszont tényleg a szívem csücskévé vált. Pedig az első pár fejezet után nem hittem volna, hogy meg tudom majd kedvelni.

forrás:weheartit

Ami a sztorit illeti, egyszerű volt, de fenntartotta a figyelmet, és a kiszámíthatósága nem vont le az élvezetből, mert azok a kérdések, amikkel az írónő előhozakodott, és a karakterek bőven elvitték a hátukon az egészet. Nagyon szépen összeállt az egész, viszont pont emiatt, szerintem egy sokkal méltóbb lezárást érdemelt volna. Tudom, hogy van második része, de az már nem Samékről szól majd, és igenis nagyon lecsapottnak éreztem a végét. Ez azóta is zavar, mert nekem speciel még csomó kérdésem lenne. Úgy látszik, kénytelen leszek elolvasni a kettőt... *sokat szenvedettek sóhaja*

A stílusát leginkább Sarah Dessen és Simone Elkeles keverékéhez tudnám hasonlítani, a lightos románcba vegyített komolyabb kérdések meglebegtetése miatt. A romantikázáson kívül ezer fontos kis hétköznapi dilemma megvillant benne, és ez nagyon hihetővé tette, még akkor is, ha a kiinduló helyzet igencsak irreális volt. Egyrészről pontosan azt kaptam, amit vártam - egy cuki kis limonádét-, másrészről viszont nem vártam ilyen szintű árnyaltságot a konfliktusban (célzok itt főleg a baleset utáni eseményekre), de örültem, hogy az írónő vette a fáradtságot, és nem egy lebutított változatát kaptuk egy konfliktusnak, aminek csak a műdráma a lényege, hanem egy valós problémát.

A másik, amit nagyon értékeltem, és amin őszintén meglepődtem, az a bevállalós attitűd volt, amivel a románc oldalát kezelte a történetnek. Ez főként annak tudható be, hogy a YA-k eléggé le vannak szabályozva, már ami a szexualitást illeti. A tényleg részletekbe menő könyvek már az NA kategóriába sorolódnak. És ez nem is feltétlenül probléma, hiszen mit keresne Mr. Szürke az ifjúsági polcon, nemde? Azonban attól, hogy nem megyünk részletekbe, az még nem jelenti azt, hogy nem is kell beszélni a cseszett nagy elefántról a szobában.
Sarah Dessennél például én mindig ezt hiányoltam. Remek problémákat hozott fel, emberközeli és szerethető karaktereket alkotott, de kb. nulla kémia volt a párok között. A Figyelj rám c. könyvében konkrétan indokolatlannak éreztem a szerelmi szálat, mert én mint olvasó nem láttam mást, mint barátságot a két főszereplő között. Most épp őt hoztam példának, de amúgy van még jó néhány olyan YA regény, ami nagyon édes, meg szerethető, de messziről bűzlik a naivitástól.

Newflash: a tinik szexelnek. Vagy ha nem, akkor legalábbis rengeteget gondolnak rá. Akkor is, ha a család többi része még a barbies korszaknál van leragadva.

Szóval, pontosan ezért nem vártam Huntley Fitzpatricktől, hogy bármi módon is foglalkozzon a témával, maximum érintőlegesen és nagyon rózsaszín celofánba burkolva, há' me' YA. Az írónő viszont nem kerülgette a témát, hanem laza természetességgel és frissítő szókimondással kezelte, miközben megőrizte azt az édes, YA hangulatot, ami a könyv sajátja, és ezért hatalmas pirospont jár neki!

Összességében egy remek kis könyvről van szó, aki valami nyárias hangulatú romantikus olvasmányt keres, annak meleg szívvel tudom ajánlani! Habár egyszerű történet, egyáltalán nem butuska, csak néhol picit hihetetlen, de egyáltalán nem hajtépős-szemforgatós módon. Strandra, illetve vizsgaidősuck és érettségi ellen tökéletes. Néha mindenkinek szüksége van egy kis rózsaszínre. ;)

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: amikor Sam először megy fel Jase szobájába, és beállít George
Kedvenc karakter: Jase, George, Tim

John Cure: A gonosz új arca

Kiadó: Mogul

Oldalszám: 328

A holtak visszatérhetnek az élők világába? 

John Marllow, a Véres Casanova néven ismert pszichopata, brutális kegyetlenséggel erőszakol meg és mészárol le nyolc nőt. A sorozatgyilkos végül az FBI elől menekülve egy elhagyatott házban öngyilkosságot követ el. Csakhogy a vérfürdő közel húsz év múlva újra kezdetét veszi, mindössze azzal a különbséggel, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett szexuális indíttatású gyilkosságok áldozatait immáron az Interneten keresztül hálózza be a gonosz ragadozó. 

Joseph Church, a feltörekvő író régi álma válik valóra, amikor megjelenő új regénye végre nagy sikert arat, azonban ezzel egy időben a felhőtlenül boldognak látszó házassága kártyavárként omlik össze. Eddiet, a rémálmokkal küzdő kamaszfiút megtalálja az első szerelem. Felhőtlen, boldog szárnyalását viszont egy a túlvilágról érkező gonosz szellem árnyékolja be, aki egyre jobban az irányítása alá vonja a fiút. 

Gemsi, a fiatal és agilis nyomozónő hosszú éveket töltött az FBI fedett ügynökeként a maffiába beépülve. Mégis a legveszélyesebb küldetése most vár rá, amikor az Interneten ismerkedő sorozatgyilkosnak akar csapdát állítani. Csapatával úgy vélik, egy másolós gyilkos nyomában vannak, azt nem is sejtik, hogy a gonosz lelkek is visszatérhetnek az élők világába. 

John Cure új könyve az élethű szereplőivel, hátborzongató hangulatával és lebilincselő történetvezetésével ismét a misztikus pszichothrillerek legjobbjai közé tartozik.

Amikor a Mogul kiadó egy felhívásában lehetőséget adott a recenziós példány véleményezésére, rendkívül izgatott lettem. A tartalom szuperül hangzott, pont az a fajta pszichothriller, amit én kedvelek. de amiből még nem sokat olvastam - inkább filmek terén vagyok otthon a műfajban. Pláne, hogy mostanában tudatosan próbálok esélyt adni hazai íróknak, ugyanis mint oly sokan, én is rádöbbentem, hogy bizony jó néhány tehetség akad kis hazánkban, akiket abszolút érdemes olvasni.

A példány, amit kézhez kaptam külsőre abszolút kifogástalan: igényesen van kötve, keményborítós, nem esik szét olvasás közben. Arról nem beszélve, hogy az író volt olyan kedves, és névre szólóan dedikálta is nekem.

van bizonyítékom is

Úgyhogy mondanom se kell, amint lehetőségem adódott rá - ami sajnos az évkezdés és a költözés miatt nem túl hamar történt meg - azonnal el is kezdtem olvasni.

Tetszett, ahogy a történet szép lassan felépült. Ahogy azt a tartalom is mutatja, több szálon futnak az események, némi időbeli ugrást is megtapasztalunk, és több személy gondolatain keresztül lehetünk tanúi a történéseknek. Olyan az egész, mint egy lassan összeálló kirakós. Aki pedig ismer, az tudja, hogy egy jó kis kirakóst sose vetek meg, ha történetekről van szó. Jó volt a ritmizálás, és nagyon hamar csúsztak az oldalak, ugyanis könnyű volt belemerülni a történésekbe. Vártam, mi fog az egészből kisülni.

Viszont az írásmóddal volt némi problémám. Ez valószínűleg csak ízlés kérdése, de a leírások alkalmával, számomra a kevesebb néha több. Nem egyszer vettem észre azt, hogy egyre csak torlódnak a melléknevek, és ezzel elveszítjük a fókuszt ahelyett, hogy pontosabb képet kapnánk az eseményekről. A hangulatteremtés fontos, de meg lehet ragadni kevesebb, jól megválasztott szinonimával is. Ugyanazt a hatást érjük el vele az olvasóban, viszont nem lesz dagályos tőle a szöveg.

A karakterek jók voltak, de a fentebb említett helyzet rájuk is volt egy kis hatással. Néha úgy éreztem, kicsit túl van magyarázva a személyiségük ahelyett, hogy cselekedtetés útján ismertük volna meg őket, és levonhattuk volna magunknak a következtetéseket. Megintcsak, van aki ezt szereti, én az utóbbit preferálom. Ettől eltekintve viszont teljesen rendben voltak. Nem egydimenziós papírmasé figurák, hanem érdekes, mélységgel rendelkező személyiségek... kivéve John Marllowt.

Marllow lenne a főgonosz, aki köré az események fonódnak, de sajnos azon a tényen kívül, hogy nyilvánvalóan elmebeteg volt, nárcisztikus és nagyon-nagyon gonosz - ez többször is ki lett hangsúlyozva - nem sokat tudunk a személyiségéről. Azt még hozzá tudom tenni, hogy rettentő vulgáris volt végig. Számomra azonban sokkal ijesztőbb lett volna, hogyha emberibb, teljesebb képet kapunk róla. Miért lett ilyen? Mi motiválja? (az istenkomplexusán kívül) Mit vetít ki? Milyen lelki/mentális problémái voltak? A múltjáról megtudunk valamicskét néhány megjegyzésből, amit a családjára tesznek, de ez édeskevés a boldogsághoz. Azt reméltem, hogy a naplójából való részletek között esetleg találunk régebbi emlékeket is. Véleményem szerint, nagyban hozzá tudott volna tenni a személyisége árnyalásához. Aztán a másik: a káromkodás. Engem, személy szerint nem zavar. De Marllow néha sok volt, mert azt éreztem, hogy sokkal mélyebbre is lehetne ásni a jellemében, ha nem lennénk elfoglalva azzal a mocsokkal, ami kijön a száján.

Ahogy azt is vártam, hogy a profilozók Gemsi csapatában rendesen beletúrnak a gyilkosunk személyiségébe, és többet is megtudunk róla azon kívül, amit már mi magunk is ki tudtunk következtetni. Szeretem az ilyen lélektani vájkálást, jobb lett volna ebből többet látni, ha már pszichothriller. De nem. Nagyon általánosan fogalmaztak, meg lett állapítva, hogy Marllow egy beteg állat, aki védtelen nőkre vadászik, és nagyjából ennyi. 

A lezárással való fenntartásaim pedig ugyanitt gyökereznek: nem igazán látunk semmit a pszichológiai oldaláról a helyzetnek. Se a szülőknél, ahol minden happy, se Eddie-nél, aki esetében pedig... na jó, nem akarok lelőni senkinek semmit, de legyen elég annyi, hogy azzal a megoldással ott nem tudtam mit kezdeni. Olyan lecsapottnak tűnt tőle a vége, és kimaradt az emberi kapcsolatok útvesztőjében való kalandtúra, meg az ember saját tetteinek/érzéseinek feldolgozása. Pedig kíváncsi lettem volna rá.

Miután teljesen felborult a szokásos sorrendem az értékelés közben, így utoljára vesszük most a helyszínt, azaz Amerikát. Logikus, tekintve, hogy a szerző angolszász néven publikál. Azonban, ha Amerikába helyezünk egy történetet, akkor nem árt, ha passzolnak a részletek. Példának okáért, nem hiszem, hogy ott is van pálinka, vagy ha lehet is kapni, biztos nem egy kisvárosi kocsmában. Aztán, Eddie ugye gimnazista, ami azt jelenti, hogy még valószínűleg 18 sincs, de ha mégis, és Európában ki is szolgálnák, Amerikában 21 év a korhatár az alkoholfogyasztáshoz. Ergo, igen valószínűtlen, hogy egy kocsmában, ahol ráadásul mindenki tudja, kinek a kicsodája és hogy hány éves kiszolgálnák őt és a haverjait.

Ilyen és ehhez hasonló apró gondok okozták azt, hogy habár élvezhető volt a könyv, gyorsan olvasható, nem vált kedvenccé, és ezt én sajnálom a legjobban. Több mélységet vártam volna a karakterektől, ha már pszichothriller. Ettől függetlenül azonban, pozitív élmény volt az olvasása.

A recenziós példányt köszönöm a Mogul kiadónak és John Cure-nek!

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc jelenet: nem volt

Kedvenc karakter: Gemsi

Jojo Moyes: Me Before You

Kiadó: Penguin (hazai kiadás: Cartaphilus)
Oldalszám: 481

Lou Clark knows lots of things. She knows how many footsteps there are between the bus stop and home. She knows she likes working in The Buttered Bun tea shop and she knows she might not love her boyfriend Patrick.
What Lou doesn't know is she's about to lose her job or that knowing what's coming is what keeps her sane.
Will Traynor knows his motorcycle accident took away his desire to live. He knows everything feels very small and rather joyless now and he knows exactly how he's going to put a stop to that.
What Will doesn't know is that Lou is about to burst into his world in a riot of colour. And neither of them knows they're going to change the other for all time.

Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… 
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes… 
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?

(hivatalos fordítás)

Nincs más magyarázat, mazochista vagyok.

A Mielőtt megismertelek három éve jelent meg magyarul, így került a látóterembe, és azóta nem hagyott nyugodni. Három évig tologattam a várólistámon, mert pontosan tisztában voltam vele, hogy ha ez tényleg olyan jó, mint amennyire mindenki mondja, akkor ki fog facsarni, mint matektanár a vizes szivacsot. Aztán három év elteltével, egyszer csak elhagyott a józan eszem, és megrendeltem ezt a könyvet, amit képtelen voltam kiverni a fejemből.

Azt hiszem, nem csoda, hogy ezek után nem bírtam sokáig a polcon hagyni olvasatlanul.

Vannak történetek, amik bekúsznak a bőröd alá. Nemcsak olvasás közben, de már előtte. Amikor meglátod a címet, a fülszöveget, a borítót. Amikor először a kezedbe fogod a könyvet, és hirtelen nem akarod letenni. És ha mégis leteszed, és ott hagyod, akkor folyton azon kattogsz. Ez idővel csökken, talán el is feledkezel róla hosszabb-rövidebb időszakokra, de valahogy mindig újra és újra bekúszik a gondolataid közé.

Valahogy így jártam én is ezzel a könyvvel. Aki ismer, az tudja, hogy nagyrészt elkerülöm az ilyen sírós sztorikat. Nem azért, mert nem szeretem őket, vagy nem nekem valók, hanem azért, mert túlságosan is. Ha könyvekről és filmekről van szó, rettentő könnyen elpityeredek. Annyira beleélem magam, hogy egy enyhébb depresszióba tudok zuhanni tőlük, akár napokra is. Beteges, tudom. Egyszerűen ilyen vagyok. Ez teszi számomra lehetővé, hogy ennyire szeressem a könyveket.

Szerintem senkinek nem okozok meglepetést azzal, hogy a Mielőtt megismertelek bőgőmasinát csinált belőlem. Én meg kedvencet belőle.

A sztori összességében elég egyszerű, és a tartalom elég jól összefoglalja az alapszitut. Azonban van benne egy csavar, amit nem fogok nektek elárulni. Ami hozzáad némi gondolkodnivalót, némi etikai-morális dilemmát az amúgy csupaszív, emberi történethez, ami a szemünk előtt bontakozik ki.

Ez egy kicsit megnehezíti ugyan azt, hogy a végéről beszéljek - pedig bőven van mit mondanom - de majd megoldjuk. Mert vannak spoilerek, amiket egyszerűen nem szabad ellőni. és szerintem ez azok közé tartozik.

A könyv mozgatórugói egyértelműen a karakterek, és azt kell mondjam, mindenki fantasztikusan meg van formálva. Lou egy nagyon könnyen megkedvelhető karakter, bár egy ponton a vége felé legszívesebben a lelket is kiráztam volna belőle. De az esetek többségében imádtam a szemszögét olvasni, ugyanis pont mint az apja, én se tudtam, hogy mi jön ki legközelebb a száján. Egy kedves, bohókás, de gyakorlatias lány, hibákkal, problémákkal, erényekkel, de ambíciók és álmok nélkül. Nem akarja megváltani a világot, nem akar elmenekülni a kisvárosból, ahonnan alig tette ki a lábát élete során, nem akar elköltözni a szülei házából, csak úgy elvan köszöni szépen.

Will Traynor pont az ellentéte. A balesete előtt meghódította a világot maga körül. Keresztbe-kasul utazta a földgolyót, kipróbált mindent a sziklamászástól a tandemugrásig, könyörtelen volt az üzleti életben és bármit megtehetett, amihez csak kedve szottyant. Azonban egy szerencsétlen hétfő reggel minden megváltozott. Ő volt az ártatlan szemlélődő, és ő húzta a legrövidebbet. Teljesen lebénult és tolószékbe kényszerült; egyedül a fejét és az egyik kezét képes mozgatni, azt is elég limitáltan, és egy csapásra mindent elveszített és a teste a börtönévé vált.

Will és Lou igencsak utálják egymást kezdetben, ami nem csoda, tekintve, hogy Will egy igazi káposztafej a lánnyal. A viszonyuk viszont kezdettől fogva sokkal árnyaltabb és komplikáltabb annál, mintsem hogy ráhúzhassuk a szokásos love-hate kapcsolatok mintáját. Will viselkedése nagyrészt nyilván a helyzetéből adódó keserűségével magyarázható, de a csavar, amit már korábban említettem sokkal eredetibb és szívfacsaróbb magyarázatot szolgáltat. A meglepetés akkor jön, amikor Lounak elege lesz, és elkezd ő is visszaszólni. Ezek a könnyedebb pillanatok pedig nagyon is kellenek, főleg a könyv második felébe, amikor a hangulat szépen fokozatosan egyre nehezebbé válik.

"Elég gondterheltnek tűnhettem, mert hozzátette:
– Nem lesz semmi baj. Ártalmatlan vagyok.
– Tessék?
– Ha netán amiatt aggódna, hogy valami ördögi, titkos tervet szövögetek, hogy elcsábítsam, majd egyszerűen kihúz a konnektorból.
– Nagyon vicces.
– Komolyan. Gondolja csak végig."

Először észre se vettem. Már a két harmadánál jártam a könyvnek, és még egy könnycseppet se ejtettem. Imádtam a történetet, előfordult, hogy bepárásodott a szemem, de ez főként annak volt köszönhető, hogy néha megálltam gondolkodni. Moyes valahogy elérte nálam, hogy ne csak azokra a szavakra és érzésekre figyeljek, amiket leírt, hanem azokra is, amiket nem. Csak egy kis szorítást éreztem a mellkasomban, amikor fejemet a falnak döntve pörgött az agyam, de a könnyek nem jöttek. Le kellett volna kopognom. A maradék ötven oldal az egész havi adagomat fedezte. Egy ponton képtelen voltam tovább olvasni, mert nem láttam a betűket és egyszerűen csak rázott a zokogás. Talán ez lenne a katarzis?

A többi szereplőről nem ejtenék szót. Nathanon kívül kb. senkit nem kedveltem, egyeseket kifejezetten utáltam, de ettől még abszolút emberiek voltak mind. Épp csak... úgy tűnt számomra, mintha Lou-n és Willen kívül nem lett volna olyan ember a környéken - Nathant kivéve -, akinek ne lettek volna olyan pillanatai, amikor legalább egy kicsit megutáltatta magát velem. De hát mind ilyenek vagyunk, nem? Akadnak ronda pillanataink. Lou családjának viszont képtelen voltam megbocsájtani azért, ahogy végig kételkedtek Lou-ban. Egy darabig vicces volt, de egy ponton túl egy szülőnek csak oda kéne állnia és azt mondani, hogy "meg tudod csinálni".

Ami a végét illeti... nekem sincs jó válaszom. Megértettem Willt, nem hibáztattam a döntéséért. Mert ez az ő döntése, és senki másé. Az, hogy végre nem vették ki a kezéből a kontrollt visszaadott neki valamit, legalábbis én szeretném ezt hinni. Itt nincs tündérkeresztanya, vagy három kívánság. De választás mindig van. Ez tesz minket teljes értékű emberekké: a döntés szabadsága.

Gyerekek.... Rómeó és Júlia ehhez képest szivárvány, pónik és boldogság. De a dráma mellett ad mást is: perspektívát, gondolatokat és felvetéseket, amiken elrágódhatunk. Nem foglal állást, nem mondja meg mi a helyes, és ami a legfurcsább: a te véleményedet se próbálja kiprovokálni. Csak elmesél egy történetet egy közvetlen, személyes hangnemben két emberről, akik többé váltak azáltal, hogy ismerték egymást.

És az a tény, hogy még értékelés írása közben is kibuggyantak a könnyeim, remélem, elég bizonyítékul szolgál arra, hogy ez a könyv páratlanul erőteljes a maga egyszerűségében, és mindenkinek csak ajánlani tudom.

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: az összes Will x Lou
Kedvenc karakter: Will, Lou

Cover Reveal #2 Anne-Charlotte Voorhoeve: Liverpool Street

Ködös, őszi szép jó napot mindenkinek!

Megérkezett a második Cover Reveal a blogra, a Könyvmolyképző kiadó jóvoltából! Egy Arany Pöttyös könyvről van szó, ami a második világháború ideje alatt játszódik.

2015 őszén jelenik meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában Anne-Charlotte Voorhoeve gyönyörű regénye, a Liverpool Street. Izgalmas történet családról, hűségről, bűntudatról, szeretetről és mindenek felett a reményről.

A könyv adatai:

Oldalszám: 528

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

Eredeti cím: Liverpool street

Fordító: Szakál Gertrúd

ISBN: 9789632459950

Jegyezd elő Te is!

(Technikai megjegyzés: Az előjegyzés nem minősül rendelésnek. Előjegyzés esetén értesítést küldünk, amikor előrendelhetővé/rendelhetővé válik a könyv. Természetesen amint változik a könyv státusza, megrendelni is ezeken a linkeken lehet majd, nem fognak elavulni.)

>>> Kartonált kiadásban

illetve 

vess egy pillantást a könyv >>> molyos adatlapjára <<< és tedd a kívánság és/vagy várólistádra!

Fülszöveg:

„Ha Mamu engem egyedül akarna Angliába küldeni, megszöknék, és addig bujdosnék, amíg el nem megy a vonat nélkülem! Semmiképpen sem utaznék a szüleim nélkül…”

1939 tele, Liverpool Street vasútállomás, London. Egy tizenegy éves berlini kislány, Ziska Mangold leszáll a vonatról. Nem akármilyen vonat ez, hanem egyike azoknak a gyermektranszportoknak, amelyek közel tízezer zsidó fiút és lányt menekítettek ki a náci Németországból. Ziska pontosan tudja, mit akar: amint lehet, ki kell juttatnia a szüleit és legjobb barátnőjét, Bekkát is. Ám nem sok ideje marad, a gyilkos háború már előreveti árnyékát. Ziskára egy idegen család, egy idegen nyelv, honvágy és bizonytalanság vár – de egyúttal élete legnagyobb kalandja is, hét évvel később pedig meg kell hoznia egy nehéz döntést.

Gondolatok:

Két másik könyv is eszembe jutott a tartalmat olvasva, az egyik a Könyvtolvaj - elég nyilvánvaló okokból kifolyólag, a másik pedig Jean Little: Victoria Cope naplója. Nagyon szerettem azt a könyvet kislány koromban, és bár csak nyomokban emlékeztet a Liverpool streetre, ott is központi téma az idegen családba való beilleszkedés. A fülszövegből úgy tűnik, hogy az érzelmi töltet mellett a cselekmény is nagy szerepet kap, ez pedig csak még inkább felkeltette az érdeklődésemet. Arról nem beszélve, hogy mostanság nagyon rákaptam a történelmi regényekre, úgyhogy alig várom, hogy olvashassam!

Ami a borítót illeti, a kiadó nagyon jó munkát végzett vele. Több külföldi kiadást is lecsekkoltam a neten, és a magyar igazán szépen sikerült. Örömmel tudnám a könyvespolcomon.

A szerzőről:

Anne-Charlotte Voorhoeve német díjnyertes szerző, aki azóta Amerikát is meghódította. Nem csupán regény-, hanem forgatókönyvíró is. Politológiát, amerikanisztikát és történelmet hallgatott Mainzban, ezután dolgozott is a tengerentúlon. Miután hazatért, lektorként helyezkedett el, emellett pedig maga is írni kezdett. Jelenleg Berlinben él, és innen hódítja meg olvasók millióinak szívét.

Cover Reveal #1 Kristin Hannah: Szentjánosbogár lányok

Hello népek!

Ma valami különlegességet hoztam nektek, a Könyvmolyképző jóvoltából. Ugyanis a kiadó úgy döntött, hogy itthon is elindítja a külföldön oly' népszerű "Cover Reveal", kezdeményezést, aminek keretében a résztvevő blogokra kerül ki legelőször az itthoni borítója a megjelenésre váró könyveknek. Hát nem izgalmas? :)

Elsőként egy Arany Pöttyös könyv kerül terítékre:

2015 őszén jelenik meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában Kristin Hannah New York Times bestseller regénye, a Firefly Lane - Szentjánosbogár lányok. Csodálatos, magával ragadó történet szerelemről, veszteségről és a barátság mindent elsöprő erejéről.

hát nem gyönyörű? *.*

A könyv adatai:

Oldalszám: 656

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

Eredeti cím: Firefly Lane

Fordító: Palásthy Ágnes

ISBN: 9789633736074

Várható megjelenés: 2015. ősz

Jegyezd elő Te is!

(Technikai megjegyzés: Az előjegyzés nem minősül rendelésnek. Előjegyzés esetén értesítést küldünk, amikor előrendelhetővé/rendelhetővé válik a könyv. Természetesen amint változik a könyv státusza, megrendelni is ezeken a linkeken lehet majd, nem fognak elavulni.)

>>> Kartonált kiadásban

         vagy

>>> Keményborítós kiadásban (védőborítóval)

illetve

Csekkold le a >>> molyos adatlapját <<< és tedd a kívánság és/vagy várólistádra!

Fülszöveg:

1974 nyarára Kate Mularkey már belenyugodott, hogy a nyolcadikos évfolyam társadalmában az ő helye a tápláléklánc legalján van. Aztán legnagyobb ámulatára, a szemközti házba beköltözik a „világ legmenőbb csaja”, és vele akar barátkozni. Úgy tűnik, Tully Hartnak megvan mindene: szép, okos, ambiciózus. Látszólag nem is különbözhetnének jobban. Kate-nek reménye sincs, hogy szerető családjával, akik lépten-nyomon szégyent hoznak rá, valaha is a menők közé tartozzon. Tully viszont csupa titok és csillogás, ám belülről titok emészti. Ők ketten megfogadják, hogy barátok lesznek mindörökre, és a nyár végére TullyésKate-té, elválaszthatatlan barátnőkké forrnak össze.

Így indul Kristin Hannah nagyszerű új regénye. A több mint három évtizeden átívelő, a Csendes-óceán északnyugati partvidékén játszódó Szentjánosbogár köz két nő megrendítő, nagy hatású története, és egy olyan barátságé, amely életük meghatározó eleme lesz.

Tully a kezdetektől fogva kétségbeesetten igyekszik bebizonyítani a világnak, hogy ér valamit. Mivel anyja kicsi korában elhagyta, feltétel nélküli szeretetre vágyik. Vakon követi becsvágyát New Yorkba, majd a világ körül, s hírnévre és sikerre tesz szert… magányosan.

Kate valójában nem akar mást, csak szerelmet és családot, teljesen hétköznapi életet. A maga csendes módján Kate ugyanolyan elszánt, mint Tully. Azt azonban nem tudja, hogy a házasság és az anyaság mennyire megváltoztatja majd. Hogy mennyire szem elől téveszti, ki volt azelőtt, és mit akart. És hogy mennyire irigyli majd híressé vált legjobb barátnőjét…

Tully és Kate harminc éven át támogatják egymást jóban és rosszban, túlélve a barátság viharait is: féltékenységet, haragot, megbántottságot, neheztelést. Azt hiszik, már semmi nem árthat nekik, amikor egyetlen árulás elszakítja őket egymástól… és végső próbának veti alá a bátorságukat és a barátságukat.

Gondolatok:

A fülszöveg eleje nagyon tipikusan kezdődik, leszámítva az évszámot. 1974. Érdekes választás. Úgy hangzik, mintha iszonyatosan régen lett volna, de utána számoltam, és nem. Belátható távolságban vannak ám azok a hetvenes évek (csak nem feltétlenül nekem), és ez, illetve a tény, hogy milyen hosszú időt ölel fel a regény (tulajdonképpen napjainkig előrenyúlik), mindenképpen egy nosztalgikus hangulatot kölcsönöz neki.

Ami a borítót illeti... eszméletlenül gyönyörű lett, és a cím is nagyon tetszik! Nagyon hangulatos, és pontosan ezt remélem a könyvtől is: erős atmoszférát, ami magába szippant. Még nem olvastam az írótól (meg úgy egyáltalán, kevés ilyen típusú regényhez volt szerencsém), de a Szentjánosbogár lányok határozottan felkeltette az érdeklődésemet, és alig várom, hogy a boltokba kerüljön.

A szerzőről:

Kristin Hannah 21 regény New York Times bestseller szerzője. Hawaiion él férjével és fiával, ahol gyakran hódol egyik kedvenc foglalatosságának: az olvasásnak. Kislányként balerina szeretett volna lenni, végül jogász lett belőle. Íróvá egy utólag szerencsésnek bizonyuló nehézség miatt vált: amikor kisfiát várta, ágynyugalomra ítélték - így minden keze ügyébe kerülő könyvet elolvasott. Akkor jött az ötlet az íráshoz, amit azóta töretlenül folytat is.

Remélem, ti is kedvet kaptatok hozzá!

Üdv,