5 ok, hogy miért olvass Éjszakai cirkuszt

A hónap elején már hoztam nektek egy ehhez hasonló bejegyzést a Winie Langton történetekről, és miután úgy tűnt, tetszik nektek ez a formátum, és én is élveztem írni, így itt a következő hasonló típusú poszt, ezúttal egyik nagy kedvencemről: Erin Morgenstern Éjszakai cirkusz című regényéről.

A Prológuson épp cirkuszos hetet tartunk, így nem teljesen véletlen a témaválasztás, de már amúgy is jó ideje fontolgatok egy bejegyzést erről a könyvről, mert mindig úgy érzem, nem emlegetem eleget, nem kap annyi figyelmet, amennyit megérdemelne.

Szóval vágjunk is bele, íme 5 ok, amiért érdemes elkezdeni az Éjszakai cirkuszt!

1. Mágikus hangulat

Erin Morgenstern valami csodálatosan ír! A stílusa, illetve az, ahogy világokat teremt egészen lenyűgöző és azonnal elkapja az embert, ahogy kinyitja a könyvet. Ott akartam lenni, a saját szememmel akartam látni: egyszerűen nem volt elég a cirkuszból, amely váratlanul érkezik. Az Éjszakai cirkusz rendkívül hangulatos könyv, tele meseszerű varázslattal, aminek ad egy sötétebb élt az alapszituáció, hogy a cirkusz maga egy mágikus párviadal helyszíne és eredménye, aminek végén csak a főszereplők egyike maradhat élve.

2. Titokzatos karakterek

Ez nagyjából mindenkire igaz, szerencsétlen Bailey-t kivéve, aki rettenetesen unalmas a többiekhez képest, de azért szerethető. Mindenki tele van mágiával és sok-sok titokkal ebben a könyvben, és bár emiatt nem kerülnek annyira közel az olvasóhoz, valahogy mégis eléri az írónő, hogy visszafojtott lélegzettel kövesd a sorokat: vajon sikerül-e felülkerekedniük a saját démonaikon? Pont ahogy a cirkuszt is, a karaktereket is a rejtélyeik teszik vonzóvá a számunkra. Vannak dolgok, amikre soha nem derül fény, pedig a két főszereplőt, Celiát és Marcot kiskoruktól fogva végigkövetjük, ahogy nőnek és tanulnak, és készülnek a végső összecsapásra...

3. Gyönyörű szerelmi szál

... és itt elérkezünk az egyik legszebben megoldott részéhez a könyvnek: a románchoz. Aki ismer, az tudja, hogy alapvetően nem vagyok nagy rajongója a nagyívű, drámai szerelmi történeteknek. Persze, kivétel erősíti a szabályt, de többségükben giccsesek és banálisak, azaz teljességgel kiábrándítóak. Az Éjszakai cirkuszban viszont egész egyszerűen gyönyörű. A helyzet nagyon egyszerű: Celia és Marco ellenségek. Az egyiknek meg kell halnia a végén. Nincs kibúvó, nem tudják megszakítani a párbajt. A cirkusz, mely először képességeik fitogtatására készült egy idő után valami mássá változott... nem fenyegetéssé, hanem udvarlássá. Nincs rá jobb szó, gyönyörű. Elegáns és megindító még akkor is, ha a tiltott szerelem kliséje full lerágott csont. Itt a tökéletes példa: bármilyen klisét lehet jól csinálni.

4. Gondolatok, amik veled maradnak

Én az a fajta ember vagyok, aki a legtöbb motiváció idézetet szívből rühelli (No Pain, No Gain, Good Vibes Only, Stay Positive nem köszi, hagyjál békén és prédikálj másnak), így egyáltalán nem ilyen típusú agyonhasznált kijelentésekről van szó, hanem eredeti, elgondolkodtató kérdésekről és válaszokról, amik nem rágnak a szádba semmit, és nem próbálnak meggyőzni arról, hogy a felhők felett mindig kék az ég.

– A titkoknak hatalmuk van – kezdi Dixi. – És ha megosztják őket valakivel, akkor ez a hatalom csökken, úgyhogy ezért is jobb a titkokat megőrizni, méghozzá jól. Ha megosztunk valakivel egy titkot, egy igazi, fontos titkot, még ha csak egyetlen másik személlyel is, az magát a titkot is megváltoztatja. Papírra vetni őket pedig még rosszabb, mert ki tudja, hány szempár fogja majd fürkészni a betűidet, bármennyire gondosan őrzöd is. Szóval tényleg az a legjobb, ha magadban őrzöd a titkaidat, ha már vannak a te érdekedben éppúgy, mint az övékben.

5.  Egy befejezés, amire nem számítasz

Az ember általában tudja, mit várjon egy könyv végétől. Emlékszem, olvasás közben bár izgultam és pörgött az agyam, hogy fognak hőseink kimászni a slamasztikából, és mi fog kisülni ebből az egészből, az agyam egy kis zugában biztos voltam a végkifejletben. Aztán jött a végkifejlett, és elegánsan kigáncsolt egy jól irányzott mozdulattal. Nem fogom lelőni a végét, ne féljetek. Csak annyit mondok, hogy érdekes. Pont olyan sokrétű, kreatív és szívszaggatóan gyönyörű mint az egész könyv.

Carrie Fisher: A hercegnő naplója

Kiadó: Libri

Oldalszám: 244

A hercegnő naplója szellemes, provokatív, őszinte, intelligens és szókimondó. Épp olyan, mint szerzője volt, a napló megszületésekor mindössze 19 éves Carrie Fisher. A színésznő régi újsághalmok között bukkant rá kézzel írott naplójára, és szembesült tinédzserkori önmagával, azzal, hogy milyen is volt megélnie a Csillagok háborújának forgatását vagy éppen „hosszúra nyúlt egyéjszakás kalandját” színésztársával, Harrison Forddal. A hercegnő naplója ezekről az intimitásokról is beszámol, igazán egyedivé azonban az időutazás teszi: az idősebb Carrie Fisher találkozása a 19 évessel. A könyvben a hatvanéves színésznő emlékei a stábról, a forgatásról, a szerelemről, a sikerről vagy éppen a függőségekről izgalmasan keverednek, vetülnek a kézzel írott napló szövegeivel, amelyek egy sokkal naivabb, sebezhetőbb nő képét mutatják. Carrie Fisher utolsó kötete ékes bizonyíték rá, hogy nem csupán egy hollywoodi szupersztárt, generációk ikonját, de egy kiváló írót is elveszítettünk a személyében.

***

Nem igazán szeretek memoárokat, illetve önéletrajzokat értékelni, mert hát... kicsit furán hat, ha közlöd, hogy bocs, haver, az életed nem elég érdekes. A másik, hogy olvasni se igazán szoktam őket, hasonló okokból kifolyólag. Viszonylag kevés ember életútja érdekel olyan behatóan, hogy elolvassak róla egy egész könyvet, ne pedig max pár cikket a neten. Inkább elkalandozom valamelyik kedvenc fantasy világomba, köszönöm szépen. Ez a könyv azonban kezdettől fogva más volt a szememben. Talán éppen azért, mert Carrie Fisher része volt az egyik olyan világnak, amelybe szívesen kalandoztam már évekkel ezelőtt is, ami a tv elé szegezett az első pillanattól fogva: a Star Warsnak. A Libri 1+1/2-es nyári akciója (augusztusig fut, csekkoljátok le ti is, hátha találtok valami kedvetekre valót ITT) pedig kiváló lehetőséget adott arra, hogy frissen megkaparintva a könyvet előrrébb rántsam a várólistámon.

Eredetileg azt terveztem, hogy szépen, apránként olvasgatom el, pláne hogy mostanság olyan nehézkesen merülök bele bármilyen könyvbe, így még a kedvenc műfajaim, szerzőim regényeit is sokkal tovább tart befejeznem, mint általában. Így hát nem kis meglepetésként ért, hogy miután egy este kényelmesen elfészkelve felkaptam A hercegnő naplóját, hogy olvassak pár oldalt, legközelebb akkor néztem fel, amikor már majdnem a könyv felénél jártam. Amikor épp nem mélyen vájkáltam a Leia hercegnőt megformáló színésznő negyven évvel ezelőtti emlékeiben és gondolataiban, akkor mindig csak pislogva konstatáltam, hogy vészesen fogynak az oldalak, és bizony két nap alatt a végére értem a könyvnek.

forrás

Persze, ez normál esetben nem olyan nagy dolog, elvégre alig 250 oldalról beszélünk, ráadásul számos vers, és apróbb írások tarkítják a hagyományos prózát, amitől gyorsan repülnek az oldalak. De egy olvasási válságban szenvedő moly számára? Maga a csoda. Arról nem beszélve, hogy tényleg régen tudtam már ilyen szinten belemerülni egy könyvbe. Olyan volt, mintha Carrie Fisher még mindig itt lenne köztünk, és valami csoda folytán egy angol pubban találtam volna magam vele, jégkocka nélküli kólát szürcsölgetve, miközben keresetlen őszinteséggel, de hatalmas szívvel és fanyar humorral mesélt volna nekem a 19 éves énje élményeiről, benyomásairól, és arról, hogy ő hogyan látta önmagát abban az időben.

"Ha én képes vagyok megbocsátani egy helynek azért, mert nem tartja alapvető fontosságúnak az élethez a jégkockát, az már igazi szerelem."

Carrie Fisher stílusa rendkívüli módon emberközeli, néha kicsit terjengős is, amit aztán sokan negatívumként hoztak fel, mondván, hogy jót tett volna neki egy szerkesztő. Szerintem viszont pont ez a fajta cenzúrázatlanság teremtette meg azt az intim közeget, ami a fenn leírt hatást eredményezte nálam. Nem bántam, hogy néha elkalandozott, vagy magyarázkodott, mert itt megintcsak oda kanyarodunk vissza, hogy ez nem egy mesterségesen felépített történet, előre meghatározott ívvel, kitalált karakterekkel, dramaturgiával, jelenetekkel,  amik egy adott ponthoz fogják elvezetni az olvasót. Ez egy valós ember élete, emlékei, gondolatai, élményei. Egy fiatal, belülről rettentő bizonytalan lány naplóbejegyzései. Nyilván, szelektálni mindig kell, de egy ilyesfajta alapanyaghoz mégiscsak máshogy áll mind az író, mind az olvasó, legalábbis én így voltam vele.

"Az utóbbi időben úgy érzem, ha egyedül vagyok, közelebb állok ahhoz, aki lenni akarok. Ha másokkal, társaságban vagyok, hallom a saját hangomat, és arra gondolok, vajon kiért és miért csinálom ezt az egészet. Miért forgácsolom szét magam az emberek között? Leértékelem amúgy is csekély értékemet azzal, hogy oly készségesen rendelkezésre állok szinte mindenkinek, aki a figyelmem utcájába téved. Ha valaki hallótávolságon belül van, egyenesen szájba lövöm.
Ez a drog hurrikán legközepébe juttatott. Vagy tornádó? Akármi is, komisz idő; kockára tesz mindent, ami értékes. Ha lenne egy saját, fixa ideám, nem kéne folyton más emberekre figyelnem. Nem kéne folyton azzal próbálkoznom, hogy kikövetkeztessem, mit gondolnak, és hogy meggyőzzem őket, gondoljanak rám úgy, ahogy én gondolok magamra."

forrás

 Természetesen szó esik a híres-neves hajviseletéről is az első Star Wars filmben, a hasonlóan ikonná vált metálbikiniről a következőben, amitől egy csapásra szexszimbólummá vált egy rakás pasi szemében, és a kapcsolatáról Harrison Forddal, amiről egészen ezidáig csak találgathatott a nagyérdemű. És bár ezek a sarkallatos pontok tagadhatatlanul érdekesek voltak, mégis, az apróságok, amik talán első pillantásra eltörpülhetnek ezek mellett, sokkal maradandóbb emléket nyújtottak a számomra. Az apjával való kapcsolata, illetve annak hiánya, a benyomásai George Lucasról, és az, hogy 19 évesen Leia Organa hercegnővé változott, és az ő árnyékában érett nővé, így kellett megtalálnia a saját személyiségét.

"Esett az eső. Nem szokott Los Angelesben esni. Most viszont esik, és én vagyok Leia hercegnő. Még sosem voltam Leia hercegnő, de mostantól örökre ő leszek. Soha nem leszek már nem Leia hercegnő. Fogalmam sem volt, milyen mélyen igaz ez, és milyen hosszú idő az örökre."

Őszintén, szívesen olvastam volna tovább is. Ahogy nem kapunk strukturált jeleneteket, tiszta szerkezetet, és szépen rajzolt történetíveket, úgy a sztorik is, bár nagyjából lezártak, ott maradnak a levegőben lógva. Mi történt a többi film forgatásán? Mi történt, mikor találkozott a férjével? Hogyan lépett túl a Harrison Forddal való viszonyán? Hogy dolgoztak később együtt? Legalább annyi minden nem derült ki, mint amennyit megtudtunk, de talán ez pont így van jól. Elvégre egy életről beszélünk, nem egy fikcióról, ahol a következő kötetből majd kiderül minden, csak hogy még több kérdés halmozódjon fel a fináléra. Leia hercegnő ikonikus alakja mögött egy önbizalomhiányos, megrendítően fiatal lány lakott, aki bizony nem volt tökéletes, de hát ki az?

Összességében, azoknak is szívesen ajánlanám, akik alapvetően nem rajongói az önéletrajzoknak, vagy a memoároknak. Akik szerették/szeretik a Star Warst, akik ezen nőttek fel, számukra mindenképp érdekes lehet, illetve akik megtapasztalták, milyen 19 éves tinilánynak lenni... néhol sanszos, hogy visszaolvassák majd saját gondolataikat az oldalakról.