Rick Riordan: The Lost Hero (Heroes of Olympus I)

Kiadó: Disney Hyperion (magyarul Könyvmolyképző)
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 557

Jason has a problem.

He doesn’t remember anything before waking up in a bus full of kids on a field trip. Apparently he has a girlfriend named Piper, and a best friend named Leo. They’re all students at a boarding school for “bad kids.” What did Jason do to end up here? And where is here, exactly?

Piper has a secret.

Her father has been missing for three days, ever since she had that terrifying nightmare about his being in trouble. Piper doesn’t understand her dream, or why her boyfriend suddenly doesn’t recognize her. When a freak storm hits during the school trip, unleashing strange creatures and whisking her, Jason, and Leo away to someplace called Camp Half-Blood, she has a feeling she’s going to find out.

Leo has a way with tools.

When he sees his cabin at Camp Half-Blood, filled with power tools and machine parts, he feels right at home. But there’s weird stuff, too—like the curse everyone keeps talking about, and some camper who's gone missing. Weirdest of all, his bunkmates insist that each of them—including Leo—is related to a god. Does this have anything to do with Jason's amnesia, or the fact that Leo keeps seeing ghosts?

Három ​vadonatúj hős. 

Egy eltűnt félisten. 

És egy átok, ami mindegyiküket pusztulással fenyegeti…

Percy Jackson visszatér… Vagy mégsem? Ugyanis minden nyom nélkül eltűnik a Félvér Táborból. Annabeth égre-földre keresi kedvesét, egyelőre eredménytelenül. Ám ugyanolyan rejtélyesen, ahogy Percy felszívódott, feltűnik egy Jászon nevű srác, aki semmire sem emlékszik a múltjából, viszont nagyon sokat tud. Például a küldetésekről, és – csak úgy mellékesen – folyékonyan beszél rómaiul, hogy a farkas-pótszülőkről már ne is beszéljünk…

Elhangzik egy újabb prófécia, és kezdetét veszi egy újabb küldetés – most már Jászon vezetésével. Közben kiderül néhány furcsa dolog… Jászonról is. Tényleg létezik egy másik Félvér Tábor, ahol a római istenek gyermekei nevelkednek, akik halálos ellenségei a görög félvéreknek? És a kedves olimposzi szülők vajon miért nem merik hallatni isteni hangjukat? Ki ejtette foglyul Hérát, az istenek hisztis, undok és bajkeverő királynőjét? Megéri kockáztatni érte az életüket?

Megtudod, csak kövesd kedvenc íród kedvenc hőseit a leges-legújabb és legkockázatosabb küldetésre!

(hivatalos fordítás)

Alig hiszem el, hogy végre sikerült befejeznem ezt a könyvet! Szerintem soha nem mondtam még ezt Riordan könyvre - és remélem, nem is fogom -  de jesszusom de hosszú volt. És nem a jó értelemben. Mielőtt még az összes fanatikus rajongó készítené a köveket és bemelegítené a dobókarját, azért szeretném leszögezni, hogy nem utáltam én ezt a könyvet. A legkevésbé sem. De rettenetesen sokáig tartott átrágnom magam rajta, aminek több oka is volt.

Az eseményeket egy kis idővel a manhattani csata után vesszük fel, ám a közelében sem járunk a Félvér tábornak és jól ismert hőseinknek, helyette egy javítósuli kirándulásán szabadul el a pokol - illetve hát csak néhány viharszellem, de akár a pokol is lehetne - és máris három vadiúj főszereplőt sodornak elénk: Pipert, Leot és Jasont. Utóbbi a főszereplőnk, aki mellesleg amnéziás is, és azt se tudja, melyik galaxisban van, azt meg pláne nem, mit kezdjen a helyzettel. Felbukkannak ismerős arcok, például mindjárt bezúg a képbe Annabeth, aki a szőrén-szálán eltűnt Percyt keresi, aztán pedig tovahussanunk a táborba, de azért nem bővelkedünk visszatérő szereplőkben. Pláne miután három bukdácsoló kismadarunkat elrugdossák egy fontos küldetésre.

Forrás: Pinterest

Kezdjük a pozitívumokkal, Leot egész egyszerűen imádtam! Hülyére röhögtem magam rajta, nagyon kellett az ő személyisége ebbe a trióba, hogy ne az állandó dráma menjen, mert ha Piperen és Jasonön múlik, az első 100 oldalon a kardomba dőlök. Persze nem csak a nagy szája miatt bírom a fejét, hanem mert talpraesett és hiába van neki is elég baja érzelmi szinten, próbálja nem másokra kivetíteni és bízik a barátaiban. Meg a sárkányában.

“Jason scratched his head.
"You named him Festus? You know that in Latin, ‘festus’ means ‘happy’? You want us to ride off to save the world on Happy the Dragon?”

Pipert és Jasont már sokkal nehezebben viseltem, különösen az utóbbit, mert Piper egész szépen kikupálódik a könyv végére. Jason viszont... voltak neki is jó pillanatai, de nagyjából minden fontos jelenetet végigalszik (nem képletesen. Tényleg. Rögtön kiüti magát, biztos ami biztos.) Ha ivós játékot rendeztem volna belőle, hogy hányszor ájul el a gyerek a könyv folyamán, tuti ziher, hogy a toxikológián kötök ki. Lássuk be, azért öt könyvnyi Percy Jackson után, Jason kissé gyenge eresztés. Próbáltam elnyomni az agyamban a sivító PERCYTAKAROM hangot olvasás közben, de nem volt könnyű dolgom.

“Please excuse Jason from eternal damnation. He has had amnesia.”

Valószínűleg az sem segített, hogy miután ennyire bő lére van eresztve ez az első rész, a kezdeti káoszból nagyon lassan kezd körvonalazódni, hogy mi az isten folyik itt (pont az, muhaha), és szó mi szó, néha beleuntam a sztoriba. Főleg az elején csak vánszorgunk és senki nem ért semmit, Jason meg csipkerózsit játszik, és PERCYTAKAROM. Khmm. Nem rossz a sztori, csak rettentő csiga, és nincs elég kakaó a szereplőkben, hogy a nyugisabb részeket is lendületessé tegyék. Nem lehet az egészet egyedül szegény Leora hárítani, na. Amúgy ha már fordulatok. Az, hogy ki a big bad annyira fájdalmasan nyilvánvaló, és annyiszor a szájukba rágják, hogy a végén már én téptem a hajamat, hogy NEM HISZEM EL, HOGY MÉG MINDIG NEM ESIK LE, TE GYÖKÉR. Mindezt úgy, hogy Piper folyamatosan büfizi fel a mitológiai sztorikat, de ez bezzeg egyszer se jut az eszébe. Tejóég. Tejóföld!!!

Mindennek ellenére azért tagadhatatlan, hogy voltak nagyon is élvezetes részei is ennek a könyvnek, Leo Valdez királyságán túlmenően is. Thália ismét felbukkant és brillírozott, főleg amikor Hérának szólogatott be, konkrétan fetrengtem rajta. Aztán Hedge edző se volt semmi, és egyébként itt valahogy az istenek, akik megjelentek is szimpatikusabbak voltak, különösen Aphrodité és Héphaisztosz. A végére pedig a cselekmény is összeszedte magát, és a vége nyilvánvalóvá tette, hogy mindez tényleg csak kezdet, így reménykedem benne, hogy a folytatás ennél már sokkal lendületesebb lesz, na meg persze kedvenc félistenünk is előkerül most már, mert PERCYTAKAROM!

Értékelés: 3.5/5

Rosamund Hodge: Gilded Ashes

Kiadó: HarperTeen Impulse

Oldalszám: 111

Orphan Maia doesn't see the point of love when it only brings pain: Her dying mother made a bargain with the evil, all-powerful ruler of their world that anyone who hurt her beloved daughter would be punished; her new stepmother went mad with grief when Maia's father died; and her stepsisters are desperate for their mother's approval, yet she always spurns them. And though her family has turned her into a despised servant, Maia must always pretend to be happy, or else they'll all be struck dead by the curse.

Anax, heir to the Duke of Sardis, doesn't believe in love either—not since he discovered that his childhood sweetheart was only using him for his noble title. What's the point of pretending to fall in love with a girl just so she'll pretend to fall in love with him back? But when his father invites all the suitable girls in the kingdom to a masked ball, Anax must finally give in and select a wife.

As fate would have it, the preparations for the masquerade bring him Maia, who was asked by her eldest stepsister to deliver letters to Anax. Despite a prickly first encounter, he is charmed and intrigued by this mysterious girl who doesn't believe in love. Anax can't help wishing to see her again—and when he does, he can't help falling in love with her. Against her will, Maia starts to fall in love with him too. But how can she be with him when every moment his life is in danger from her mother's deadly bargain?

Az árván maradt Maia nem érti a felhajtást a szeretet körül, mikor az csak fájdalmat hoz: a haldokló édesanyja alkut kötött a világuk gonosz, mindenható urával, miszerint bárki, aki imádott lányát bántani merészeli büntetésben részesül; az új mostohaanyját őrületbe kergette a gyász, amikor a lány apja meghalt, a mostohatestvérei pedig kétségbeesetten vágynak az anyjuk elfogadására, de csak megvetést kapnak.

Anax, Sardis hercegi címének várományosa sem hisz a szeretet erejében - amióta csak rájött, hogy gyerekkori szerelme csak felhasználta, a rangjáért. Miért is színlelje, hogy szerelembe esik egy lánnyal, csakhogy az eljátszhassa hogy viszonozza az érzelmeit? De amikor az apja az összes eladó sorban lévő lányt az országban meghívja a közelgő álarcos bálba, Anax kénytelen végre beadni a derekát és feleséget választani.

Úgy esik, hogy az előkészületek az álarcos bál körül a herceg útjába sodorják Maiát, akit az idősebb mostohatestvére azzal bízott meg, hogy juttassa el a levelét Anaxhoz. Az első éles szóváltást követően, a herceget elbűvöli a titokzatos lány, aki nem hisz a szerelemben. Anax nem tehet róla, arra vágyik, hogy még egyszer láthassa - és arról sem tehet, hogy amikor végre újra találkoznak, szerelembe esik.  Maia pedig akarata ellenére viszonozza érzéseit. De hogy is maradhatna a herceggel, amikor élete minden percében veszélyben forogna az anyja halálos alkuja miatt?

(saját fordítás)

***

Tavaly egy este alatt keresztülszáguldottam Rosamund Hodge Kegyetlen Szépség című regényén, amit nagyon imádtam (értékelés itt), és bár frissítő élmény volt végre nem sorozatot olvasni, azért egy kicsit görbült a szám, amikor a végéhez érve nem volt következő rész, ami után nyúlhattam volna. Nos, a Gilded Ashes bár nem konkrét folytatása a Kegyetlen Szépségnek, mégis ez áll a legközelebb ahhoz, amit annak nevezhetünk. Kicsit több mint 100 oldalas kis szösszenet, ami bár tökéletesen megáll a maga lábán, mint önálló történet, ugyanabban a világban játszódik, mint a Kegyetlen szépség, és Ignifexet is emlegetik benne, szóval mégiscsak kötődik valamilyen szinten a Kegyetlen szépséghez. De itt nagyjából ki is fújtak az összekötő szálak. Reméltem, hogy egy rövidke cameo erejéig láthatjuk majd a Kegyes urat, vagy akár Nyxet, de sajnos nem bukkantak fel. Az az érzésem, hogy legalábbis amikor Maia anyja megkötötte az alkut a Kegyes úrral (jóval a Gilded Ashes kezdete előtt, hiszen akkorra Maia anyja már halott, a lány pedig felnőtt), akkor Nyx még káposztában volt c vitamin, de legalábbis nem adták még feleségül kedvenc démon lordunkhoz.

Ha a konkrét szereplők nem is, a Kegyetlen szépség hangulata mindenképp megmutatkozott itt is. A világ ugyanaz, épp csak egy másik szeglete, a démonok jelenléte az öreg, foszladozó házban, ahol a mostohaanya már rég elvesztette a józan eszét, nos mondhatjuk, hogy megalapozza az alaphangulatot. Csodálom Rosamund Hodge tehetségét e téren: a világok amiket megalkot mind sötétek, torzak, de a hangulat mégse nyomasztó, vagy kifejezetten horrorisztikus a klasszikus értelemben véve. Inkább atmoszferikusnak nevezném. Nem az a recsegő padlós "úristen, mi volt ez a hang?!" féle para, hanem inkább az a kíváncsisággal vegyes ámulat, amibe talán egy kis rémület is vegyül, mintha beléptél volna egy antikváriumba, amiről kiderül, hogy igazából egy nagyhatalmú varázsló elátkozott boltja.

A Gilded Ashes Hamupipőke történetét dolgozza fel - az eredetit, nem a Disney verziót -, és őszintén imádtam, amit az írónő művelt ezzel a mesével. A Hamupipőke sose volt a kedvencem, már gyerekként se. Nem tudtam mit kezdeni egy olyan hősnővel, aki ilyen szinten hagyja, hogy keresztülgázoljanak rajta, meg az instalove-val, meg úgy az egész mindenséggel. Itt viszont Maia-nak igencsak jó oka volt arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Még a mostohaanya iránt is komplikáltabbak voltak az érzéseim, mint normálisan, nem beszélve a két testvérről. Úgy általában, ahhoz képest, hogy kemény 100 oldal az egész sztori, a karakterek remekül meg voltak formálva.

forrás

Anax hercegre se lehetett igazán panaszom. Persze, néha egy kicsit irritáló volt a személyisége, de valahogy ez se zavart, egyrészt mert Maia remekül értett ahhoz, hogyan szállítsa le a magas lóról, másrészt pedig ha el kellett volna képzelnem egy herceget Anax helyzetében, pontosan ilyenre képzeltem volna: egy kicsit elkényeztetett, néha talán kicsit átmegy ovisba, de művelt, intelligens, jó humorú és hát... elbűvölő. Tökéletlenül tökéletes. Valahogy Rosamund nagyon érzi, hogyan kell hihetően tökéletlen karaktereket alkotni, amelyek az én ízlésemnek megfelelnek. Tudom, hogy sokan nem kedvelték például Nyxet a Kegyetlen szépségből, de számomra ott is az első pillanattól fogva működött a dolog, és ugyanez volt a helyzet itt is. Ebből következik, hogy ha esetleg a Kegyetlen szépség nem tetszett, ne ezzel a szösszenettel akarj egy második esélyt adni az írónőnek: nagy valószínűséggel, ettől sem leszel hanyatt esve.

Maga a cselekmény nem túl bonyolult, a hangsúly a karaktereken van, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna lendületes. Maia idősebb mostohatestvére, a gyönyörű, de beteges Koré azzal bízza meg a lányt, hogy vigye el a levelét Anaxhoz, a herceghez, aki után az összes hölgyike teper, bár főként a hercegi cím meg az öröksége csábítja őket, nem a két szép szeme, de hát ez részletkérdés. Na, ez sok minden volt, de instalove biztos nem, és ezt nagyon tudtam értékelni. Anax és Maia elsőre nem igazán jönnek ki, de a beszélgetéseik elképesztően érdekesek: egymás és az olvasó számára is. Az érdeklődésből alakul ki szépen lassan a vonzalom, de persze semmi nem ilyen egyszerű.

Maia egész élete egy színjáték. Az Ignifexszel kötött alkuja értelmében, az anyja halála után is vele maradt szellem formájában, hogy vigyázzon egyetlen lányára. Azonban a szellem-lét eltorzította a jellemét annyira, hogy ha Maia bármi jelét adja annak, hogy nem teljesen és tökéletesen boldog, az anyja szelleme és a démonok, akik felett hatalma van gondoskodnak arról, hogy a lány bánatának okozója ne élje túl a napot, legalábbis ne ép ésszel. Éppen ezért Maia tettet: tetteti, hogy boldog, hogy örül, amiért a mostohája cselédként használja, hogy boldog, amiért nem mehet a bálba, amiért ő csinál mindent a ház körül.

“Ghosts are laid to rest when injustices are righted, when their duties are fulfilled. But my mother's duty is to make me happy so long as I live. So there is not rest for her, and no escape for me. I will be happy and happy until it kills me.”

Szóval még ha el is tekintünk a botránytól, amit az okozna, hogy a herceg egy szolgálólányt akar feleségül venni, Maia az anyja alkujának a rabja. Csakúgy, ahogy a "gonosz" mostoha a saját alkujának a rabja: neki a második férje halálát követően ment el végleg az esze, és pontosan ezért képtelen szeretni a lányait, hiába tesznek meg azok mindent az elismeréséért, csak eszközként tud rájuk tekinteni. Ebből a szempontból a két mostohalány élete talán tragikusabb volt, mint a főszereplőé: Koré szó szerint belebetegedett a próbálkozásba, hogy kiérdemelje az anyja szeretetét. 

Összességében, én nagyon élveztem olvasni ezt a kis novellát. Szórakoztató, néhol elgondolkodtató, kerek egész kis történet, és bár már megint többet akartam belőle, mint amennyit kaptam, azt hiszem jól is van ez így. Nagyon bejött ez a fajta újragondolása a Hamupipőkének, illetve az, hogy nem csak a szerelmet mint olyat, hanem a szeretet több fajtáját is szerepeltette: az, ami a szülőkhöz köt, ami a testvérekhez, ami a gyerekkori barátokhoz. Ezen a pár karakteren keresztül érzelmek és kötődések egész garmadáját sikerült megjeleníteni, és bár egyik se az a fajta tiszta, rózsaszín köd, ami a tündérmesék sajátja, cserébe viszont rendkívüli módon emberi, ehhez a sötét, torz, lenyűgöző világhoz pedig tökéletesen illik.

Kegyetlen szépség rajongóknak bátran merem ajánlani!

Promágus kupa

Ha követitek a Prológus tevékenységét, talán tudjátok, hogy ebben az évben egy új várólista csökkentő játékkal álltunk elő, névszerint a Promágus kupával! A részleteket ide kattintva találjátok, de dióhéjban egy tematikus könyvklub szerűségről lenne szó, némi versenyhelyzettel megbolondítva. A februári témánk pedig nem más volt, mint a Why So Serious?

Az első húzás eredménye a Why so serious? kategória lett, azaz olyan könyveket kell elolvasnunk, ahol nem (csak) a klasszikus hősöké a világ. Olyan karakterek is szerepet kapnak, akiknek nincs ki mind a négy kerekük, de ennek ellenére, vagy éppen ezért rendkívül szerethetőek, vagy éppenséggel antihősök. Jöhetnek az ikonikus gonoszok, a klasszikus elmebetegek, a közveszélyes őrültek, a problémásak, a deviánsak, a morálisan korruptak.

Teljesítési határidő: 2017. február 28. éjfél

Indoklás

A Gilded Ashes - illetve Rosamund Hodge művei általában - szerintem tökéletesen passzolnak ebbe a kategóriába. Úgy nagy általánosságban elmondható, hogy senki se teljesen normális, és senki se passzol a klasszikus hős kategóriába. Jelen helyzetben főleg a mostohaanya, illetve Maia halott anyjának a szelleme volt teljesen meghibbanva, de ahogy Maia megjegyezte: a szeretet őrület. Mindenki, aki szeret hülyeségeket csinál. (elég durván szabad fordítás) Szóval nem is az a kérdés, hogy ki az őrült, hanem hogy ki nem az? Ez a történet klasszikus esete annak, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. És hát, lássuk be: egy kicsit mind őrültek vagyunk.

Naomi Novik: Rengeteg

Kiadó: Gabo
Oldalszám: 488

Agnyeska szereti csendes faluját a völgyben, az erdőket és a csillogó folyót. Kis világának peremén túl azonban a gonosz varázslattól sötétlő Rengeteg burjánzik, melynek árnyéka a lány életére is rávetül.

Népét egy szigorú varázsló oltalmazza a Rengeteg hatalmától, a Sárkányként ismert mágus azonban szörnyű árat követel a segítségéért: tízévente egy hajadont. Ahogy közeleg a kiválasztás ideje, Agnyeska félelme egyre nő, mert tudja, hogy legjobb barátnőjére, a szépséges és bátor Kasjára fog esni a Sárkány választása, és senki sem mentheti meg a rá váró rettenetes sorstól.

Amikor azonban a Sárkány eljön, nem Kasja lesz az, akit elragad.

„A Rengetegben minden megvan, amit Novik írásaiban szeretek, és ráadásnak némi óvilági mágia és a sötét tündérmesék zamata.” Patrick Rothfuss, A szél neve szerzője

„Vad, pezsdítő és mélyen, sötéten mágikus. Azonnal a klasszikusok közt a helye.” Lev Grossman, A varázslók szerzője

***

Nagyon-nagyon sokáig tartott elolvasnom ezt a könyvet, de ez egyáltalán nem azért van, mert nem tetszett volna, vagy nehezen olvashatónak találtam. Ellenkezőleg, teljesen beleszerettem a Rengeteg világába! Viszont egyszerűen képtelen voltam zavartalanul belemerülni, amikor kinn hét ágra sütött a nap, és harminc fokos hőség tombolt, így hiába kezdtem bele augusztusban, végül úgy döntöttem, egyelőre félbehagyom, és újra előveszem majd, ha borongósabbra fordul az idő. Így is történt, de az évkezdés meg rettentő kaotikusra sikeredett, így végül sokkal hosszabb időbe telt a végére érni a történetnek, mint azt bármikor is gondoltam volna. Azonban ez mit sem vont le az élvezeti értékéből! A hangulat, a karakterek annyira befészkelte magát a fejembe, hogy hiába voltak több napos, illetve  több hetes kényszerszünetek beiktatva, sose éreztem zavart, amikor végre alkalmam volt visszacsöppenni a könyv világába. Na és persze... hát csak tessék ránézni. Elképesztően gyönyörű lett a magyar kiadás! Ki ne akarná kézbe venni ezt a csodát?

Forrás: Pinterest

A helyszín egy képzeletbeli királyság, Polnia, ami azonban eléggé emlékeztet a régi orosz mesék világára. Évek óta dúl a háború Rosziával, a szomszédos királysággal, de az igazi ellenség a Rengeteg, ami szépen lassan kebelezi be az útjába kerülő falvakat. Szarkan, a varázsló a toronyban szüntelenül azon munkálkodik, hogy féken tartsa az erdőt, miközben a királyi udvarban megy a politikai adok-kapok, hogy melyik fenyegetésre reagáljanak és hogyan.

Ebbe a hatalmi játszmákból és udvari intrikákból szőtt pókhálóba gabalyodik bele Agnyeska, akit legjobb barátnője helyett Szarkan a tanoncának választ. Nyeska maga se érti, miért pont ő, hiszen közel sem olyan tökéletes, mint Kasja. Sőt! Állandóan elkószál, koszos lesz, kicsit ügyetlen is. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, az első perctől fogva a szívembe zártam drága főhősnőnket. Hiába csak egy egyszerű leányzó, a helyén van az esze és a szíve, na és jól felvágták a nyelvét, így Szarkannal eszelősen szórakoztatóak voltak, amikor egy légtérbe kerültek.

Tíz percig magából kikelve ordítozott velem, aztán amíg nagy nehezen eloltotta az ádáz mágikus tüzet, többször is megjegyezte, hogy közönséges disznópásztorok birkaeszű fattya vagyok – amikor meg tiltakozva kijelentettem, hogy az apám favágó, azt vicsorogta, hogy fejszelóbáló tahók vagyunk.

Szarkan vén mint az országút (persze nem néz ki annak, mert varázsló és halhatatlan a lelkem), de ennek köszönhetően kellően begyöpösödött, és amúgy is elég fafejű természet, úgyhogy el lehet képzelni, milyen remekül kijöttek Nyeskával kezdetben. A konfliktus legfőbb forrása az volt, hogy a lány nagyon másképp állt a mágiához, mint ő, és így a szokásos tanítási módszerei mind csúfos kudarcot vallottak, miközben azt meg nem érte fel ésszel, amire Agnyeska magától rájött, mert nem volt benne igazán rendszer. Itt már csak hab a tortán, hogy drága házi sárkányunk elég pedáns is, így nehezen viselte, hogy Nyeska állandóan úgy néz ki, mint akit a kutya szájából húztak ki.

A szereplők úgy összességében mind nagyon jól sikerültek. Kasja és Agnyeska barátsága gyönyörűen volt ábrázolva, igazán jó látni ilyen erős női barátságokat a YA irodalomban. Igazából csak egyetlen karakter idegesített, az pedig az ifjú herceg volt, de még őt is megértettem. Nem csak úgy random módon magától volt hülye, hanem neki is megvoltak az indokai, és nem mondanám, hogy nem lettek volna logikusak. A szerelmi szál a történet 99%-ában takaréklángon volt, és ez nekem személy szerint pont megfelelt, még akkor is, ha gyakran azon kaptam magam, várom azt a részt, hogy Szarkan is felbukkanjon végre. De pont ez volt a jó benne, a várakozás. Innen érezni igazán, hogy működik a dolog. Azért azt megjegyezném, hogy maga a romantikus szál kibontását én cseppet siettetettnek éreztem. Jobban ki lehetett volna ezt bontani. Értem, hogy az írónő nem ezt szánta a történet fókuszának, és ez rendben is van, de kicsit hirtelen volt. Tudtam volna mit kezdeni egy kis bővítéssel ezen a téren, még úgy is, hogy nem vagyok nagy híve a nyáladzásnak.

De persze Nyeska és Szarkan verbális mérkőzései csak apró jelenetek erejéig kerülnek előtérbe, elvégre az igazi ellenség a Rengeteg. A főcselekmény pedig legalább annyira lenyűgöző volt, mint amennyire a karakterek szerethetőek. A Rengeteg mint főgonosz remekül működött. Nincs is annál félelmetesebb és érdekesebb, mint amikor nem egy konkrét szörnyet kell legyőzni, hanem valami sunyit és alattomosat, ami észrevétlenül belopózik az emberek szívébe és bábuként használja őket. Imádtam az egész ötletet, néhányszor komolyan kirázott a hideg.

A Rengeteg hatalma nem valami vakon gyűlölködő fenevad. Gondolkozni, tervezni képes, és a saját céljaira törekszik. Belelát az emberek szívébe, hogy mérge erősebben hasson.

Összességében, egy egészen lenyűgöző high fantasyt olvashattam, egyedi hangulattal, csodás karakterekkel és izgalmas cselekménnyel. Igaz, hogy elvileg YA, de egyáltalán nem érződött annak. Az egyetlen, ami indokolttá teszi a megjelölést, az Nyeska életkora, semmi más, így maradjunk annyiban, hogy egyszerűen csak egy remekbe szabott fantasy regény. Tudom ajánlani lányoknak, fiúknak, fiataloknak és idősebbeknek egyaránt!

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet: Szarkan és Nyeska üvöltözései
Kedvenc karakter: Szarkan, Agnyeska

Top 10 őszies hangulatú olvasmány

Hello népek!

Most már novembert írunk, és nyakig ülünk a színes avarban. Sőt miután lecsengett a Halloween, már a karácsonyi fények kerülnek ki a bevásárlóközpontokba, ami persze mindenkit ideje korán kiakaszt, én azonban még mindig az ősznél tartok. Ezt már egy előző bejegyzésnél bővebben kifejtettem, de idén nagyon elkapott az évszak hangulata, ezért ebben a szellemben érkezik a havi rovat is.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de észrevettem magamon, hogy az utóbbi évben egyre inkább az évszakhoz igazítom az olvasmányaimat. Míg ez régebben abszolút nem volt jellemző rám, mostanság valahogy rászoktam. Hogy milyen számomra az ideális őszi olvasmány? Kicsit lassabb, esetleg merengős, talán kicsit félelmetes, vagy egyszerűen csak varázslatos, tudjátok, olyan old school tündérmesés/boszorkányos/varázslós módon.

Szóval, ennyi magyarázkodás után térjünk is a lényegre: a Top 10 őszies hangulatú olvasmányra! Általában rangsorolok, de ezúttal nem hinném, hogy túl célravezető lenne, így sorrend nem jelent túl sokat, maximum annyit, hogy így jutottak eszembe. :)

10. Patrick Rothfuss: A szél neve

Már amikor évekkel ezelőtt, az első magyar kiadás alkalmával olvastam, akkor is éreztem, hogy ez a tökéletes könyv az esős napokra. Igazi high fantasy a javából, és ahogy a kocsmai jelenet keretbe foglalja a hihetetlen kalandokat, szinte hallod a tűz pattogását a háttérben. A szél neve egy kifejezetten lassú könyv, de semmihez sem fogható atmoszférával rendelkezik. Manapság már gyakorlatilag klasszikusnak számít a műfajon belül.

9. Cormac McCarthy: Az út

Szintén egy lassú könyvről van szó, de ez főként annak tudható be, hogy a világnak vége lett. Az idő, mint olyan, szintén megszűnt létezni. A napok telnek, de senki nem számolja őket. Egy apa és egy fiú reménytelen vándorlását követjük végig egy halott, szürke világban, ahol az egyetlen dolog, ami az emberi civilizációra emlékeztet, az néhány rom, egy országút, és egy doboz kóla. Ködös reggelekre a legjobb választás.

8. Vivien Holloway: Mesterkulcs

Dobjuk fel egy kicsit a hangulatot, jó? A Mesterkulcs a Winie Langton történetek kisregény sorozat kezdő kötete, és bár a posztapokaliptikus New Yorkban játszódik, a hangnem meglepően könnyed és humoros. Szórakoztató, kalandos, de valamiért számomra kifejezetten őszies. Talán a steampunk beütés teszi. Egy hosszú nap után remek kikapcsolódást nyújt. Értékelés itt.

7. Jean Little: Victoria Cope naplója

Nagyon - nagyon régen olvastam ezt a könyvet először, de utána még jó néhányszor a kezembe akadt. Nem is a történet fogott meg igazán, hanem a hangulat, amit a sorok árasztottak magukból. Úgy bele tudtam merülni a könyv világába, ami teljesen egyedivé tette a számomra, mert ilyesmit addig viszonylag ritkán tapasztaltam meg. Egy biztos, ez a történet tele van szívvel. A személyes hangvételű napló formátum és a történelmi háttér pedig tökéletes választássá teszi egy borongós őszi délutánra.

6. Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Ha már történelem, itt egy remek nyomozós történet, ami a szépséges fővárosunkban játszódik. Mili kisasszony és a mindig morcos Ambrózy báró kalandjai mindenképpen megérnek egy misét, évszaktól függetlenül, én mégis őszre javasolnám leginkább, főleg ha már elég volt egy kicsit a Halloween vibe-ból.

5. Catherine Fisher: Incarceron

Ismét egy disztópikus steampunk regényt emlegetek, de az Incarceron hangulata sokkalta sötétebb, és maga a történet is a lassabb ritmusúak közé tartozik. XVIII. században megrekesztett társadalom érdekes kütyükkel felturbózva, mindenfajta haladás betiltva, és egy börtön, ami él és maga is rab: az Incarceron. Esős reggelekre a tömegközlekedésen ideális, én is ott olvastam anno.

4. J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Talán az iskolakezdés témája teszi, de a Harry Potter és a bölcsek köve számomra tipikusan az őszi olvasmányok közé sorolódik. Pedig őszintén nem emlékszem, mikor olvastam először, talán mert olyan zavarba ejtően régen volt. (Öregszem, na.) Mindenesetre, ha eddig még valami csoda folytán nem vetted a kezedbe ezt a már-már klasszikust, itt az ideális alkalom: sulikezdés, Halloween, esős Anglia, amelyik kifogás jobban tetszik. A lényeg, hogy olvasd el és merülj el ebben a semmihez se fogható világban!

3. Alexandre Dumas: A fekete tulipán

Mindig is imádtam a francia romantikusokat, a kedvenc klasszikusaim nagy része az ő tollukból származik, így erről a listáról se maradhattak le. A fekete tulipán a történelmi Hollandiába repít el minket, ahol nagyban dívik a tulipán tenyésztés, és a kőkemény versengés a kertészek között. Egy stílusos lincseléssel kezdünk, de van itt minden: szerelem, ármány, cselszövés... mindenesetre ezt szívesebben olvastam volna gimiben, egy s másik kötelező helyett.

2. Mary Shelley: Frankenstein

Ha már klasszikusok. Az őszi Top10-ről kihagyhatatlan a horror és science fiction műfaj egyik alapköve, egy tizenéves lány tollából. Frankenstein története mindig lenyűgözött. Rengeteg feldolgozása létezik, engem elsősorban az győzött meg, hogy színházban láttam (Benedict Cumberbatch játszotta a szörnyet, szóval képzelhetitek), de nagyon örülök, hogy végül elolvastam. Egy rendkívül hangulatos gótikus regényről van szó, ami annak ellenére, hogy a XIX. század elején íródott, a modern kor számára nagyon is releváns kérdéskört feszeget. Szeles, hideg estékre ideális választás.

1. Naomi Novik: A Rengeteg

A napokban fejeztem be a könyvet, szóval mondhatni friss az élmény (értékelés is lesz hamarosan). Igazából nyáron kezdtem neki, miután beszereztem a Könyvhéten, de annyira potens az atmoszférája a könyvnek, hogy inkább félretettem az őszi napokra, hiába tetszett nagyon. És milyen jól tettem! Ez a könyv egyszerűen tökéletes erre az évszakra. Egy sötét, elátkozott erdő, az orosz folklórban gyökerező történettel, ahol mindent átitat a mágia. Csak ajánlani tudom!


Nos, ennyi lett volna a novemberi Top10! Ez egy kicsit más volt, mint amit eddig megszokhattatok, de nem bírtam kiverni a témát a fejemből, úgyhogy ez most így alakult. Ígérem, decemberben nem karácsonyi könyvekkel érkezem. :) Ti egyébként szoktátok évszakhoz igazítani az olvasmányaitokat, vagy egyáltalán nincs rátok kihatással? Na és miket olvastatok idén ősszel?

Üdv,

Rosamund Hodge: Kegyetlen szépség

Kiadó: Menő Könyvek

Oldalszám: 432

Leonidas ​​lányát tizenhét éven át képezték arra, hogy megölje a zsarnokot, megmentve ezzel a Királyságot, bár feláldozva saját életét.

De egy dologra nem készítették fel: arra, hogy mit tegyen, ha végzetes szerelembe esne.

Nyxet születétől kezdve arra készítik elő, hogy végezen a Királyság zsarnok uralkodójával, a félelmetes és halhatatlan démonnal. De amikor tizenhét évesen beköltözik a város fölé magasodó kastélyba, rájön, hogy semmi sem olyan, mint amilyennek képzelte: főképp a vonzó és szemtelenül szellemes új férje nem. Nyx tudja, hogy mi a kötelessége, és hogy bármi áron meg kell mentenie a népét, de lassan be kell ismernie, hogy menthetetlenül beleszeretett az esküdt ellenségébe… Vajon ez elég indok arra, hogy feladja a küldetését, és átadja magát ennek a szörnyetegnek?

Ebben a varázslatosan megírt történetben a Szépség és a szörnyeteg tündérmesei bája találkozik az Üvegtrón-sorozat dühös szenvedélyével. A szerző, az amerikai Rosamund Hodge az ókori mítoszok, a középkori angol történetek és a dark fantasy-k megszállottja, jelenleg Seattle-ben él a hét macskájával és a plüss szörnyeivel.

“Imádtam ezt a felemelően sötét és káprázatosan szenvedélyes történetet – alig várom, hogy megjelenjen Hodge következő regénye!”

Sarah J. Maas az Üvegtrón-sorozat szerzője

“Teljesen magával ragadott!”

Alex Flinn, a Beastly – A szörnyszívű írója

***

Ezzel a könyvvel az angol megjelenése óta szemezek, így amikor kiderült, hogy a Menő könyvek megjelenteti itthon is, tudtam, hogy ezt bizony nem húzhatom tovább. Az igazság az, hogy tartottam ettől a könyvtől, de csak mert annyira jól hangzott a tartalom! Mármint... nem elég, hogy Szépség és szörnyeteg retelling, hanem ráadásul Ámor és Psziché, plusz a Kékszakáll is. Ez azért így egy elég ütős koktél. Ámor és Psziché története mindig is lenyűgözött, és aki egy kicsit is ismer, az tudja, mennyire hardcore Szépség és szörnyeteg fan vagyok. Az elvárásaim már csak ebből az okból kifolyólag is az üveghegyről integettek, és akkorák voltak, hogy még az Óperenciás tenger innenső oldalán is tökéletesen látszott, ahogy szelfiznek. (Én kérek elnézést, elment a józan eszem, de ez is csak a könyv hibája.)

A Kegyetlen szépség az első oldalaktól kezdve teljesen beszippantott a világába. Ha saját magamtól meg kellett volna álmodnom egy világot egy sötét Sz&Sz retellinghez, az nagyon közel állt volna ahhoz, amit Hodge elénk tár. A sötét és a varázslatos tökéletes elegyét kaptuk, egyszerűen nem akartam kimászni a könyv világából. Sőt, nem is voltam rá hajlandó. Túl van 400 oldalon a könyv, mégis egyetlen éjszaka alatt végigsöpörtem rajta, és utána hajnali négykor véreres szemekkel bámultam szomorkásan a "vége" feliratot, mert még nem készültem fel rá érzelmileg arra, hogy elhagyjam ezt a pergamenszínű ég alatt elterülő világot. És ha mindez nem lenne elég, még elképesztő meglepetéseket is rejt! Nem akarok részletekbe belemerülni, mert eszem ágában sincs spoilerezni, de wow... rájöttem néhány csavarra a könyvben, de erre nem. Sőt, még a magyarázat után is csak néztem, mint Rozi a moziban, hogy "tessékmondanimitörtént???". Zseniális! Még mindig alig bírom felfogni, de zseniális!

Ami a szereplőket illeti, Nyxet az első pillanattól fogva megszerettem. Sokan panaszkodtak, hogy túl sokat nyavalyog, de ezt az esetében abszolút indokoltnak éreztem. Én se lennék kifejezetten fütyörészős hangulatomban, ha a családom - akik elvileg... you know, szeretnek, meg minden - hozzá akarna adni egy démonhoz, annak tudatában, hogy mázlista leszek, ha túlélem a nászéjszakámat. De amivel teljesen megnyert magának, az a keresetlen őszintesége volt. Ignifex - a házi démonkánk/szerető férj - később nagyon is jól összefoglalta a lényeget: "nekem hazudsz, de magadnak sosem". Az első szám egyes személyű elbeszélési mód miatt, ez tényleg sütött a sorokból, és emiatt, bármilyen hülyeséget csinált vagy gondolt, nem tudtam utálni Nyxet. Egy erős, de mégis esendő női karakter volt, aki a maga módján nagyon is badass. Nem azért, mert jól forgatta a kardot, vagy különleges ereje lett volna, vagy bármi ilyesmi, hanem mert egyszerűen sosem adta fel.

forrás

Ignifex, a szörnyeteg is rendkívül érdekes karakter volt. Főként nála lehetett érezni azt, hogy a Szépség és Szörnyeteg mellett, a Kegyetlen szépség más tündérmesék elemeit is tartalmazza. Főként Kékszakáll és Rumpelstiltskin jutottak eszembe, amiatt ahogy bizonyos ajtókat bezárt és megtiltotta a belépést Nyx számára, illetve ahogy minden este megkérdezte tőle, tudja-e az igazi nevét. Ettől persze csak még kíváncsibb lettem arra, hogy mit fog kihozni Hodge ebből az egészből.

Aztán ott volt Shade, a rejtélyes szolga, aki teljesen ugyanúgy nézett ki, mint az ura, de a jelleme a szöges ellentéte volt. Ez viszont szerencsére nem azt jelentette, hogy Shade tökéletesen jó, ameddig Ignifex tökéletesen rossz volt. Valahogy az írónő tényleg képes volt két tökéletes ellentétet létrehozni, anélkül, hogy fekete-fehér szereplőket alkotott volna (ha-ha, inside joke, de annak is milyen pocsék. Majd megértitek, ha elolvastátok.).

Egy darabig féltem, hogy szerelmi háromszög lesz belőle, akkor biztos lelövöm magam, de szeretnék mindenkit megnyugtatni, szó sincs ilyesmiről, hála a magasságosnak. Viszont a Shade - et övező rejtélyre egyáltalán nem volt kihívás rájönni. Konkrétan már akkor sejtettem, miről van szó, amikor Nyx először találkozott vele, és kb 40 oldal után teljesen biztos is voltam benne. Szóval ezen a fronton abszolút nem ért meglepetés. Viszont ért máshol, szóval efelett nem volt nehéz szemet hunynom, és még kevésbé állíthatnám azt, hogy unatkoztam volna. Nagyon is izgalmas volt a cselekmény! A Kegyetlen szépség nem azon könyvek egyike, ahol van egy nagy csavar, és ha arra rájössz, akkor megette a fene az egészet. Ez a könyv, főleg a vége felé, olyan mint egy centrifuga. Teljesen a feje tetejére állít mindent, és aztán tovább pörög, mint egy kacsalábon forgó palota, és a végén pedig csak így lazán kiköp, hogy parancsolj, itt a vége, fuss el véle.

forrás

És ha már a végnél tartunk. Tetszett a kreatív megoldás, de kicsit lecsapottnak éreztem a dolgot. Annyira hirtelen történt olyan sok minden, hogy kellett volna hagyni egy kis teret az olvasónak, hogy leülepedjen benne a dolog, mielőtt lezárásra kerül a regény. Főként úgy, hogy ez nem sorozat. Bezony, itt van a közmondásos fehér holló, és ezúttal a vége tényleg a vége, és nem vár ránk az újabb rész, ahol hőseink kalandjai folytatódnak. Ez egyrészről számomra abszolút pozitívum, hiszen annyi sorozat van mostanság, hogy igazán frissítő érzés egy olyan történettel találkozni, ami egyetlen könyvből áll, és amikor elérkeztél az utolsó lapra, azt is érzed, hogy egy utazás végére értél, nem pedig azt, hogy csak megpihentél valahol az úton. Viszont pontosan emiatt szerettem volna egy kicsit kerekebb lezárást.

Mindenesetre, ettől az apróságtól eltekintve abszolúte imádtam a Kegyetlen szépséget! Sötét, fordulatos, érzelmekkel teli történet, tele remekül megformált, komplex karakterekkel. A tündérmesék és a fantasy szerelmeseinek bátran merem ajánlani! Na meg persze a romantikus lelkeknek, akik nem tudnak ellenállni egy tragikus szerelmi történetnek!

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc jelenet: sorry, spoileres, de volt benne egy fura szoba repülő puzzle darabkákkal

Kedvenc karakter: Nyx, Ignifex

A. R. Kahler: The Immortal Circus - Act One

Kiadó: 47 North

Oldalszám: 231

Murdered contortionists aren't exactly what Vivienne signed up for when she ran away to join the circus. But like most things under the big top, nothing is what it seems. With a past she can't quite remember, Vivienne finds that running away forever might not be as appealing as it once sounded—especially not when she realizes the devilishly attractive ringleader, Mab, is the Faerie Queen of legend—and that she and the rest of the troupe are locked in an age-old rivalry between the otherworldly Courts. 

Aided by her friends Kingston—a feisty stage magician whose magic is quickly stealing her heart—and his smart-ass assistant, Melody, Vivienne finds herself racing against the clock to discover the culprit behind a series of deaths that should be impossible. However, the answer she seeks might reveal more about her own bloody past—and future—than she bargained for. 

The show's just beginning. Step right up...

Vivienne nem épp meggyilkolt kígyóemberekre számított, amikor csatlakozott a cirkuszhoz, de ahogy az már szokott lenni a nagy sátor árnyékában, semmi sem az, aminek látszik. Ugyan nem emlékszik a múltjára, de arra kezd rájönni, hogy örökké menekülni nem is olyan jó ötlet, mint ahogy azt gondolta. Különösen, amikor kiderül, hogy az ördögien gyönyörű porondmester, Mab igazából a legendákból ismert tündérek téli udvarának királynője, és a társulat egy a két udvar közötti ősi rivalizálás kellős közepén találja magát. Barátai, Kingston és Melody segítségével Vivienne versenybe száll az idővel, hogy megtalálja a felelőst a gyilkosságokért, amik eleve nem is történhettek volna meg. Azonban a válaszok, amiket kutat talán többet felfednek a saját múltjáról és jövőjéről, mint amire emlékezni szeretne. Az előadás csak a kezdet.

(saját fordítás)

Nagyon vártam, hogy olvashassam ezt a könyvet, de az első fele kicsit nyögvenyelős volt. A főhősnő, Vivienne nem volt különösebben szimpatikus, sőt kifejezetten idegesített, és Kingstonnal is csak egy kicsit volt jobb a helyzet. Az első száz oldalon biztos voltam benne, hogy ez a könyv csak egy középszerű koppintása Morgenstern Éjszakai cirkuszának és Moning Tündérkrónikák sorozatának. De szerencsére tévedtem, ugyanis a hátralevő száz oldal bőven kárpótolt, és azon kaptam magam, hogy a végéhez közeledve már alig tudom letenni a könyvet.

A történet kicsit lassan indul be az elején, főként csak a karaktereket ismerjük meg. Személy szerint, én nem pazaroltam volna erre ennyi időt, főleg miután a „semmi nem az, aminek látszik” sora a tartalomnak nem csak egy agyonhasznált marketingfogás, hanem egy tárgyilagos kijelentés. Nos, én nem vettem elég komolyan, tekintve, hogy minden harmadik könyv hátuljára ráírják manapság, de a The Immortal Circus azon kevesek egyike, amelyeknél ez valóban fennáll.

Ez viszont nem változtat a tényen, hogy a két főszereplőnket sehogy se tudtam megkedvelni, és ennek következtében nálam a szerelmi szál se működött. Vivienne túlságosan tesze-tosza kezdetben, és halálosan bosszantott azzal, hogy abszolút nem érdekelte a saját múltja. Utólag erre magyarázatot kapunk, úgyhogy ezt nem igazán róhatom fel neki, de ettől függetlenül irritált a személyisége. Szerencsére észrevehető volt némi karakterfejlődés a végére, így végül nem mondhatom azt, hogy utáltam volna, de nem is szerettem meg a leányzót. Az már csak hab volt a tortán, ahogy Kingston után ácsingózott. Kedvem lett volna jól megrázni néha, és leüvölteni a fejét, hogy szedje már össze magát. Enyhe Bella Swan feelingem támadt néha, és ez az álmoskönyv szerint se jelent sok jót. Szerencsére azért drága főhősnőnk azért értelmesebb, mint Bellácska és kevesebbet nyavalyog, úgyhogy annyira azért nem kell megijedni.

Kingston pedig úgy tűnt, mint aki csak szórakozik Vivienne-nel, a végén meg kvázi hagyja magát sodródni az árral, és ennyi lenne a szerelmi szál. Egyébként Kingston egész érdekes karakter, csak nem túl szerethető. Boszorkánymesterként elég jó trükkök vannak a tarsolyában, (meg persze tökkkkkéletes teste van és annyira szexi, hogy minden csajról leesik a bugyi félmérföldes körzetben) és határozottan érdekel, mit tartalmazhat a szerződése, ami miatt Mab ennyire dróton tudja rángatni az egész könyv alatt. De hogy álompasi lenne? Ehhh... egyelőre nem igazán. 

A kétpólusú világ, amit Kahler felépített nem túl eredeti, de vannak benne egyedi elemek, amik érdekessé teszik. Ilyen például a szerződés, amit minden cirkuszhoz csatlakozóval aláírat Mab, és ami abszolút személyre szóló. Nincsenek korlátok. Ami a szerződésben le van írva, azok a feltételek, amik a cirkuszosok életét alakítják, és nem lehet kibújni alóla. 

Ééés egy viszonylag nagy SPOILER, úgyhogy tekerj lejjebb picit, ha nem szeretnéd lelőni a meglepit!

3...

2...

1...

Egyszerre zseniális csavar és magyarázat nélkül hagyott félmegoldás, amikor kiderül, hogy a különös változások, amik a cirkuszban történtek (gyilkosság, baleset, etc.) azért történtek, mert valaki besurrant Mabhoz és megváltoztatgatta a szerződések egyes pontjait. Most akkor ez hogy is van? Ebbe akárki belefirkálhat? Miért nem próbálták meg hamarabb az elégedetlenkedők? Miért nem próbálták elégetni a szerződéseket? Kell hozzá varázslat, hogy megváltoztathassa valaki a szerződést? És így tovább. Kicsit sok a megválaszolatlanul maradt kérdés ezzel kapcsolatban.

SPOILER VÉGE

Aztán ott van még az álmokkal való kereskedés. Kicsit a görög mitológiát idézte számomra az ötlet, miszerint a tündérek az emberek álmaiból táplálkoznak. Ezért is szivárogtattak ki annyi infót magukról, hogy létrejöhessenek a tündérmesék. De manapság a felnőttek már nem álmodnak, és Mab ezért hozta létre a cirkuszt. Azonban nyilván a saját udvarának sokkal kevesebbet számít fel, ameddig a nyári udvar szenved az adóktól és a magas áraktól, amiket kiszabott, de kénytelenek fizetni, hiszen létszükséglet a számukra. Egy félvállról odavetett megjegyzésből az is kiderül, hogy a nyári udvar a könyvkiadásba fektetett be, de az fele ennyire se hatékony. Kevés lehet a könyvmoly arrafelé.

Tehát a konfliktus forrása egyrészről az, hogy a nyári udvar be akarja szüntetni az álmokkal való kereskedést, a másik pedig abból, hogy Mab anno megmentett egy kislányt, akinek pusztító ereje miatt meg kellett volna halnia a békeszerződés egyik feltételeként. Lilith, vagy eredeti nevén Kassia határozottan elmebeteg, és Mab nem szívjóságból mentette meg, hanem azért, hogy fegyverként használhassa. A nyári udvar hercege, Oberos démonnak nevezi, de igazából nem tudjuk pontosan, mi is ő. Itt is több a kérdés, mint a válasz, de hát ez egy trilógia első része, így ez várható volt.

Összességében egyáltalán nem volt ez rossz. A cirkusz hangulatát imádom, voltak tündérkék is, meg némi égzengés, és jó adag intrika, ami elérte hogy tudni akarjam, ki borítja ki a bilit a következő oldalon, így abszolút tudom ajánlani azoknak, akik valami érdekes, könnyed, kicsit sötét olvasmány után keresgélnek. Nem lett kedvenc (főként a karakterek és az apróbb logikátlanságok miatt), de azért abszolút kíváncsi vagyok a folytatásra!

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc jelenet: 

Laini Taylor: Vér és Csillagfény Napjai

Kiadó: Kossuth
Oldalszám: 316

A kék hajú Karou végre megkapta a választ kérdéseire. Már tudja, ki is ő, mi is ő valójában. Ezzel a tudással együtt azonban fény derül egy másik titokra is. Egy titokra, amelyet szeretne meg nem történtté tenni: az ellenséget szerette, aki elárulta - és a világ szenvedett miatta.
A világsikerű Füst és csont leánya folytatásában Karounak döntenie kell, milyen áldozatot képes hozni népe megmentéséért. Karou és Akiva a háborúban ismét ellenséges oldalon áll.
Szépséggel, szomorúsággal és titkokkal teli történetük újra az emberi világban ér össze. A lány, mint úámasztó szörnyű hadsereget teremt, Akiva közben az angyalok gonoszsága ellen harcol.
Születhet vajon új remény az elveszett álmokból?

Erre a folytatásra valóban sokat kellett várni. Amikor még 2012-ben bejegyzést írtam az első részről, a blog még nagyon gyerekcipőben járt. Ennyi idő múltán a Füst és csont leányának az emléke egészen elhalványodott bennem, ezért mire a polcokra került a Vér és csillagfény napjai sokkal kevésbé imponzáns példánya, egyáltalán nem rohantam beszerezni.
Szerencsére azonban a könyvakciók istennője nem hagyta, hogy elmulasszam ezt az egyedülálló élményt, és az utamba sodort egy visszautasíthatatlan ajánlatot, így a könyv mégiscsak a polcomra vándorolt.

Talán ez a sok idő tette, hogy az első rész után újból, teljes erővel döntött le a lábamról Laini Taylor utánozhatatlan stílusa. Megint rácsodálkoztam, milyen magával ragadóan tud mesélni - úgy, ahogy csak nagyon kevesen - és arra is, hogy hogyan felejthettem én ezt el ennyire. Hiszen csakúgy, mint a Füst és csont leánya, ez a rész is egy igéző mese. A helyszín most nem Prága, hanem Marokkó és Eretz, a mese pedig kevésbé könnyed, sokkal több benne a dráma, a fájdalom, a veszteség, de a hangulat a régi. Szerintem ez a változás a történet javára vált. A Füst és csont leánya is megragadott, de ez valósággal szorongatta a szívemet egész végig.

"Egyszer volt, hol nem volt, egyszer egy angyal meg egy ördög egymásba szeretett, és olyan életet mertek elképzelni, amelyben nincs tömegmészárlás, nincsenek felszakított torkok, sem hullákból rakott máglyák. Hazajáró lelkek és fattyú harcosok nélküli világot, ahol a gyermekeket nem tépik ki az anyjuk karjából, hogy kivegyék a részüket a gyilkolásból és a halálból. Egyszer a szerelmesek összeölelkezve feküdtek a hold titkos templomában, és egy eljövendő világról álmodtak, amely olyan, mint egy ékszerdoboz ékszer nélkül – maga a paradicsom, és csak arra vár, hogy megleljék és betöltsék boldogságukkal.

Ez nem az a világ volt."

Taylor gyönyörűen kibontotta az első részben felvázolt helyzetet, miközben elképesztő sebességgel pörögnek az események. Sokkal szövevényesebb a történet, több a szereplő és az egymásba érő sorsok.Jobban megismerjük mind a kimérák, mind az angyalok társadalmát és a problémáikat is, miközben eltávolodunk az emberi világtól. Azért Zuzana és Mik bebukdácsol a képbe, és üdítő vidámságot hoznak magukkal, de a mi világunk sokkal inkább stratégiai ponttá válik egy magasabb rendű háborúban, semmint valódi játékossá.

"– Tizennyolc kilométer? Szerelmem, gyalogoltál valaha is tizennyolc kilométert? 

– Persze – mondta Zuzana. – Több részletben. 

Mik nevetve csóválta a fejét. – Még jó, hogy a magas talpú csizmádat otthon hagytad. 

– Nem képzeled? Ott van a hátizsákodban."

Nagyon sok az új szereplő, és az olyan szereplő, akit újra meg kell ismernünk a lélekvándorlás által kialakított élet sajátos értelmezése miatt. Tulajdonképpen maga Karou is az újramegismerés folyamatában sodródik, ezáltal pedig könnyebb átérezni a lány helyzetét. Sokszor szívesen megráztam volna, de mindig megértettem az indokait és az érzéseit, ez pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ennyire mélyen érintett a könyv.

"Nem számít, mi történik velem, mondta magának. Milliárdok közül egy vagyok. Rövid időre formát öltött csillagpor vagyok. Szét fogok szóródni. A csillagpor megmarad, és egyszer majd más lények születnek belőle, én pedig szabad leszek." [Karou]

"Majd visszakapod, ha kedvesebb leszel hozzá!"

Ami Akivát illeti, az első rész végén nagyon pipa voltam rá. Most már legszívesebben csak adnék neki egy hatalmas ölelést, meg egy doboz fagyit. A szívem megszakadt érte, sőt mindkettejükért. És nem csak a főszereplőkért, de Lirazért, Hazaelért, Ziriért, Sveváért és Rathért, és még sorolhatnám. Akiva és Karou kapcsolatának mélysége és valódisága ebben a részben mutatkozott meg igazán - ez már csak azért is érdekes, mert egyetlen ujjal sem értek egymáshoz egész végig. De a tetteik és a gondolataik árulkodóbbak voltak minden másnál, és most már kétségbeesetten szurkolok nekik, hogy mindennek ellenére találják meg a boldogságot egymás mellett. Nagyon megérdemlik.

Akadnak új ellenségek is dögivel. Jael például egy kivételesen undorító rohadék, akibe mosolyogva ereszteném bele egy AKA47-es teljes tárát, de akadnak mások is, akiket nagyon nem szívleltem, pl. a Fehér Farkast, Tent és Razgutot.

Szóval van itt minden, mint a vásárban. Aki egy fantáziadús, érzelmekkel teli, sodró lendületű mesére vágyik, az ne hagyja ki ezt a trilógiát!

Azt azért meg kell jegyeznem, hogy a magyar kiadás hagy némi kívánni valót maga után. Az egy dolog, hogy a borító kriminális és a kiadás abszolút nem passzol az első részéhez, de a szövegben akad jó néhány magyartalan mondat, amire egyszerűen nem találtam épkézláb magyarázatot. Nem fordítási probléma, hanem szimpla magyar nyelvtan, ami bármelyik anyanyelvi használónak feltűnik, annyira nyilvánvaló.

Ez azonban nem von le a tartalom értékéből, ugyanis az valami csodálatos! Teljesen biztos, hogy nem várom meg, ameddig a kiadó kiköhögi magából a harmadik részt. Amint hazaérek a nyaralásból, gyorsan megrendelem angolul.

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: Sveva és Rath kalandjairól szóló részek, Akiva és Karou jelenetei, Mik és Zuzana részei
Kedvenc szereplő: Akiva, Karou, Zuzana, Mik, Ziri, Rath

Kevin Hearne: Hounded - Üldöztetve

Kiadó: Del Rey (magyar fordításban: Könyvmolyképző)

Oldalszám: 292

The first novel in the Iron Druid Chronicles—introducing a cool, new, funny urban fantasy hero

Atticus O’Sullivan, last of the Druids, lives peacefully in Arizona, running an occult bookshop and shape-shifting in his spare time to hunt with his Irish wolfhound. His neighbors and customers think that this handsome, tattooed Irish dude is about twenty-one years old—when in actuality, he’s twenty-one centuries old. Not to mention: He draws his power from the earth, possesses a sharp wit, and wields an even sharper magical sword known as Fragarach, the Answerer.

Unfortunately, a very angry Celtic god wants that sword, and he’s hounded Atticus for centuries. Now the determined deity has tracked him down, and Atticus will need all his power—plus the help of a seductive goddess of death, his vampire and werewolf team of attorneys, a bartender possessed by a Hindu witch, and some good old-fashioned luck of the Irish—to kick some Celtic arse and deliver himself from evil.

Atticus O’Sullivan, a druidák utolsó képviselője, békésen éldegél Arizonában, és egy ezoterikus könyvesboltot vezet. Szabadidejében pedig alakot vált, hogy ír farkaskutyájával vadászatra induljon. Szomszédjai és vásárlói abban a hiszemben élnek, hogy ez a helyes, tetovált, ír srác egy nappal sem több huszonegynél – pedig éppen huszonegy évszázada él a földön. Azt már ne is említsük, hogy energiáját a földből nyeri, éles nyelve van, és egy még élesebb varázskardja: Fragarach, a Válaszadó.

Csak az a probléma, hogy egy fölöttébb dühös kelta isten is szemet vetett kardjára, és évszázadok óta üldözi. Ez a kitartó istenség Atticus nyomára lelt, és barátunknak minden erejére – továbbá egy csábító halálistennő segítségére, vámpír- és vérfarkas ügyvédeinek falkájára, egy szexi csapos lányra (akinek fejét egy hindi boszorkány bérelte ki), és egy adag régimódi, ír szerencsére – szüksége lesz, hogy szétrúgjon néhány kelta ülepet, és megszabadítsa magát a gonosztól…

(hivatalos fordítás)

Bevallom őszintén, az első hatvan oldal elolvasása után kezdtem megijedni, hogy mégse fog ez nekem annyira feküdni, mint amennyire én hittem. Eleve elég magasak voltak az elvárásaim, ugyanis már csomó ideje hallom innen-onnan-amonnan, hogy ez annyira hű meg há, hogy nagyon. Még egy ilyen szép magyar mondatot. Szóval a lényeg, hogy bizony sokat vártam ettől a könyvtől.

Örömmel mondhatom, hogy nem utáltam, sőt. A végére egészen jól összebarátkoztunk, de az út egy pöppet azért rögös volt.

Először is, a világfelépítés, hát apám! Totális káosz, legalábbis elsőre. Ugye, szexi kecskeszakállas druidánk a kelta mitológia alakjai közé sorolható, így én személy szerint azt vártam, hogy ez egy remek kis urban fantasy lesz a kelta hitvilágra építve, aztán slussz. Aha... én és a naivitásom. Itt aztán minden van, mint a vásárban. Boszorkány, vérfarkas, vámpír, istenek, és még halál tudja mi. Ja, és ha már itt tartunk, amúgy Halál is tiszteletét teszi. Nem Hádész, vagy ilyesmi, hanem a nagybetűs Halál. Nem teljesen új az az elképzelés, hogy az összes vallás és kultusz alakjai léteznek egymás mellett párhuzamosan, hiszen Ilona Andrewséknál is hasonló a helyzet a Kate Daniels sorozatnál. Itt azonban minden rögtön az ember nyakába szakad.

Annyiban mázlim volt, hogy van némi halvány sejtelmem a kelta istenekről, szóval nem nyomott össze az infóáradat. Mondjuk az a kiejtési útmutató az elején megijesztett. Még szerencse, hogy kábé semmire nem emlékszem belőle, mert lusta voltam folyamatosan visszalapozni.

Ami a sztorit illeti, az kicsikét leült az érdekes nyitás után. Jó volt, meg érdekes, meg minden, de nem éreztem azt, hogy ezt nekem most olvasnom kell! Mindig letettem egy-két fejezet után, mert úgy éreztem, ennyi most elég volt, és megyek, csinálok valami mást. Ez határozottan nem tetszett, és kezdtem félni, hogy végig ilyen lesz.

De hál' Istennek (mindnek), nem ez történt. A második felében elkezdtek pörögni az események, és végre azon kaptam magam, hogy tényleg érdekel, mi fog történni! Az első felén a sztorinak ugyanis nagyrészt a szerethető karakterek juttattak át.

Atticus nem egy tipikus hős alkat, és nem igazán illik a mai főszereplő archetípusok egyik kényelmes kis dobozába sem, de nagyon szerethető karakter. Jó volt a szemszögéből olvasni, egyenesen üdítő, és nem csak azért, mert férfi szemszög. Hiába több, mint 2000 éves, erről nagyon könnyű megfeledkezni. Nem egy letargikus vámpír alkat (éppenséggel, itt még az effektíve vámpírok se azok), tudja értékelni az élet egyszerű örömeit, a barátságot, és ennek eredményeképpen nem szenved általános életuntságban. 

“Sometimes I forget what I look like and I do something out of character, such as sing shepherd tunes in Aramaic while I’m waiting in line at Starbucks, but the nice bit about living in urban America is that people tend to either ignore eccentrics or move to the suburbs to escape them.”

Sőt, néha egyenesen gyerekes. Sokakat idegesített, de én imádtam, hogy ilyen. Persze, azért ő se volt tökéletes. Például ahhoz képest, hogy milyen idős, és elvileg kompetens meg minden, annyiszor vágják át a könyv alatt, hogy azt összeszámolni is elég. Nehéz elhinni, hogy valaki, aki ennyi mindent átélt és ilyen jól ismeri az isteneket meg a világot, amiben él, ennyire könnyen manipulálható legyen. Aztán a másik, amin csak a szememet forgattam, hogy mindjárt három nő rá akarta vetni magát, ebből kettő istennő, a harmadik csak úgy néz ki, és én értem, hogy nagyon szexi a druidánk, de na. Kicsikét túlzásnak éreztem. Nem mintha én nagyon tiltakoznék, ha egy ilyen csávót találnék a hátsó kertemben meztelenül elterülve.

A mellékszereplők szintén nagyon el lettek találva. Oberon határozottan kedvenc lett! Egy kutya, akinek Dzsingisz kán a példaképe, hát hogy a viharba ne! 

"Will you tell me about Genghis Khan’s whores while I’m in the bath?" 

Hordes, not whores. He had both, though, now that you mention it.

"Sounds like he was a busy guy." 

You have no idea.

„Mesélsz nekem Dzsingisz kán bordélyáról fürdés közben?” 

Nem bordélyáról, hanem hordájáról. De most, hogy mondod, volt neki mindkettő. 

„Elfoglalt fickó lehetett.” 

Ne is mondd!

(hivatalos fordítás)

Meg hát ne feledkezzünk el Atticus ügyvédjéről sem. Hal baromi szórakoztató a száraz ügyvédhumorával, meg a fura ismerőseivel (ghoulok gyorshívón, mi?) Tetszett az is, ahogy az isteneket megjelenítette Hearne, bár egy kicsit a görög mitológia isteneit idézték. Szeszélyesek voltak, nem igazán értették a halandókat, és egymással viszálykodtak, de ettől függetlenül nem volt tanácsos nem komolyan venni őket. Granuaile (akinek csak remélni merem, hogy jól írtam le a nevét) nem volt kifejezetten érdekes, de látok arra esélyt, hogy a sorozat előrehaladtával egy jó karakter váljon belőle, úgyhogy egyelőre nem írjuk le a leányzót.

Az özvegy karakterének viszont számomra nem sok értelme volt. Nem kapott túl sok egyéniséget, tulajdonképpen csak azt a célt szolgálta, hogy Atticust jó színben tüntesse fel az olvasó előtt. Aztán, lehet, hogy a folytatásban ez változni fog, sőt remélem!

Végső soron egy izgalmas, érdekes sztorit kapunk szerethető karakterekkel, de kicsit problémás ritmizálással. Az eleje nagyon nyúlik, de birkózzatok meg vele, mert megéri. A kiejtési útmutató pedig ne riasszon el senkit. ;)

Kedvenc jelenet: nem volt

Kedvenc karakter: Oberon, Hal

Összesített ömlengés

Tudom, tudom, nem ez életem legjobb címe, de legalább alliterálok (mert az fontos, na).

Tehát, miután igen csúnyán le vagyok maradva a Kate Daniels értékelésekkel, úgy döntöttem, a harmadik és negyedik részt egy bejegyzésen belül fogom kitárgyalni, annál is inkább, hiszen elég szorosan összekapcsolódik a kettő (naná, hiszen sorozat... én és a roppant értelmes megállapításaim).

Kisebb spoilerek az elkövetkezendőkben! (Semmi számottevő csavart nem lövök le, ne aggódjatok, csak a mihez tartás végett írtam ki.)

Kate Daniels...

Drafted into working for the Order of Merciful Aid, mercenary Kate Daniels has more paranormal problems than she knows what to do with these days. And in Atlanta, where magic comes and goes like the tide, that's saying a lot.

But when Kate's werewolf friend Derek is discovered nearly dead, she must face her greatest challenge yet. As her investigation leads her to the Midnight Games - an invitation only, no holds barred, ultimate preternatural fighting tournament - she and Curran, the Lord of the Beasts, uncover a dark plot that may forever alter the face of Atlanta's shapeshifting community...

Kate Daniels...

Amióta rávették, hogy dolgozzon az Irgalmas Segély Rendjének, Kate-nek több paranormális természetű gondja akad, mint amennyivel elbírna. És tekintve, hogy Atlantában úgy jön és megy a mágia, mint az óceán hullámai, ez egy igen sokatmondó kijelentés.

De amikor a barátját, a vérfarkas Dereket félholtan találják, Kate kénytelen élete eddigi legnagyobb kihívásával szembenézni. A nyomokat követve, amik az Éjféli Játékokhoz vezetnek - egy kizárólag meghívásos alapon működő, szabályok nélküli, halálos természetfeletti viadalhoz - Kate és Curran felfedeznek egy sötét cselszövést, amely átformálhatja Atlanta egész alakváltó közösségét.
(saját fordítás)

És igen. Még mindig nagyon imádom. Sőt, egyre jobban!
Így a harmadik kötetnél már kifejezetten érezhető a karakterfejlődés. A szereplőknek közös múltjuk van, amit mi is első kézből ismerünk, viszont még így is bőven tartogatnak meglepetéseket.
Kate most már kifejezetten okosan viselkedik, (még akkor is, ha első látásra ez nem így tűnik, pláne Curran szemszögéből), és felelős döntéseket hoz. Igen, még mindig eszelős egy nőszemély, de legalább azt jól csinálja! És még mindig elképesztően vicces!

“I flexed my wrist, popped a silver needle into my palm, and offered it to him.
'What's this?'
'A needle.'
'What should I do with it?'
He'd walked right into it. Too easy. 'Please use it to pop your head. It's obscuring my view of the room.
(Kate és Saiman)

"Megmozdítottam a csuklómat és egy ezüst tű csusszant a tenyerembe, amit aztán Saiman felé nyújtottam.
- Ez meg mi?
- Egy tű.
- És mit kéne csinálnom vele?
Egyenesen belesétált a csapdába, szinte túl könnyű volt.
- Pukkaszd ki a fejed, légy szíves. Takarja a kilátást."

Saiman nem túl szerethető, de mindenképpen érdekes karakter, és ebben a részben végre kiderül, hogy mi is ő valójában! Mármint azon túl, hogy a pasas úgy változtatgatja a kinézetét, mint más a zokniját, és mindenkiről mindent tud. Hogy meglepett? Az nem kifejezés!

Currant is jobban megismerjük, most már kifejezetten sokat szerepel, és őszintén szólva, nagyon tetszik, amit látok! Az alatt a morgós, arrogáns, rohadt-ijesztő-vagyok-szóval-jobban-jársz-ha-azt-csinálod-amit-mondok stílus alatt egy egész rendes pasas bujkál, kissé száraz humorérzékkel megdobva. Meg se próbál másnak látszani, mint ami, és senkitől nem kér elnézést érte. Tetszik az egyensúly a személyiségében: az alakváltókra jellemző alfahím, aki se lát se hall és veri a mellét, és a a felelősségteljes vezető, aki intelligens, ismeri az embereit és nem hord szemellenzőt.
Persze, amikor Kate is képbe kerül, akkor általában a józan eszét kihajítja az ablakon, de tagadhatatlan, hogy fantasztikusak ezek ketten!

“His Majesty needs a can-I girl anyway. And I'm not it."
"A can-I girl?" Andrea frowned.
I leaned back. "'Can I fetch your food, Your Majesty? Can I tell you how strong and mighty you are, Your Majesty? Can I pick your fleas, Your Majesty? Can I kiss your ass, Your Majesty? Can I..."
It dawned on me that Raphael was sitting very still. Frozen, like a statue, his gaze fixed on the point above my head. "He's standing behind me, isn't he?"
Andrea nodded slowly.
"Technically it should be 'may I'," Curran said, his voice deeper than I remembered. "Since you're asking for permission."
Why me?
"To answer your question, yes, you may kiss my ass. Normally I prefer maintain my personal space, but you're a Friend of the Pack and your services have proven useful once or twice. I strive to accomodate the wishes of persons friendly to my people. My only question is, would kissing my ass be obeisance, grooming, or foreplay?”

"- Őfelségének amúgy is egy lehet-lányra van szüksége, aki nem én vagyok.
- Egy lehet-lányra? - ráncolta a szemöldökét Andrea, mire hátradőltem a székemen.
- Idehozhatom az ételét, Őfelsége? Elmondhatom, milyen nagyszerű és erős, Őfelsége? Kiszedegethetem a bolháit, Őfelsége? Megcsókolhatom a seggét, Őfelsége? Meg...
Idő közben rájöttem, hogy Raphael dermedten ül a helyén, akár egy jégszobor, és a tekintetét egy a fejem feletti pontra szegezi. - Itt áll mögöttem, igaz?
Andrea lassan bólintott.
- Tulajdonképpen, úgy kellene kérdezned, hogy "szabad lesz?" - Curran hangja mélyebb volt, mint amire emlékeztem. - Miután engedélyt kérsz.
Miért én?
- Hogy válaszoljak a kérdésedre, igen, megcsókolhatod a seggem. Általában szeretem megőrizni a privát szférámat, de te a Falka Barátja vagy, és a szolgálataid is hasznosnak bizonyultak már néhányszor. Én pedig igyekszem teljesíteni az olyan emberek kívánságait, akik a népem barátai. Az egyetlen kérdésem az lenne, hogy ha megcsókolod a seggem, akkor az nálad a tisztelet jele, kefélés vagy előjáték."
(saját fordítás, és nem a legjobb, de ezt bírtam kihozni belőle)

Angolul tudók előnyben, ugyanis úgy sokkal viccesebb, de szerintem ez a jelenet így is mindent elmond a kettejük kapcsolatáról. Ezt játsszák ugyanis az egész köteten keresztül: kerülgetik egymást, mint macska a forró kását. Viszont ezt olyan szórakoztatóan teszik, hogy amikor épp nem lerágtam a körmöm a cselekmény miatt, akkor iszonyat jókat kacarásztam rajtuk. És ebben a részben már nem csak célozgatnak, úgyhogy ehhez már nyugodt szívvel hozzá tudom tenni a romantikus címkét is, habár még így is nagyon szűkmarkúan bánnak vele az írók, de jól van ez így. Ez egy ilyen sorozat, és én nagyon is élvezem!.

A cselekmény pedig a szokásos Ilona Andrews: pörgős, akciódús, rengeteg harcjelenettel és komplex mitológiai háttérrel. Ezúttal hőseink egy arénába szorítva gyilkolásznak, de ettől még az igazi küzdelem az a színfalak mögött zajlik.És ez az első alkalom, hogy egy olyan karakternek is komoly - mármint úgy igazán komoly - baja esik, aki az olvasó szívéhez nőtt. Legalábbis az enyémhez biztosan. Majd megszakadt a szívem Derekért, de így utólag belátom, hogy szükséges volt az, ami vele történt, hiszen ő volt a katalizátora az eseményeknek. Raphael végre többet szerepel, és határozottan bírom a srácot, jó a dumája és kellően őrült (elvégre egy vér-hiénáról beszélünk).

“If the lot of you survives, Curran will flay the skin off your backs,” Doolittle said.
“That’s what I always love about you, Doctor.” Raphael grinned. “You’re a cup-halfway-full kind of guy. All flowers and sunshine.”

"- Ha ezt túlélitek, Curran lenyúzza a bőrt a hátatokról - mondta Doolittle.
- Ezt szeretem magában, doki - vigyorodott el Raphael. - Olyan pozitív egy fickó maga; csupa virág meg napsütés."

És a négy pont ott folytatja, ahol a három abbahagyta! Hiszen egy kisebb függővéggel zárunk, és Kate tartozik egy meztelenül felszolgált vacsorával Curran-nek, bár mindenki kedvenc Simbája volt olyan szívélyes, és tett annyi engedményt, hogy Kate viselhet fehérneműt.
Hát ez olyasmi, amit látni kell!
Nem is volt kérdés, hogy azonnal elkezdtem a négyet olvasni...

 Kate Daniels works for the Order of Knights of Merciful Aid, officially as a liaison with the mercenary guild. Unofficially, she cleans up the paranormal problems no one else wants to handle - especially if they involve Atlanta's shapeshifting community. When she's called in to investigate a fight at the Steel HORSE, a bar on the border between the territories of the shapeshifters and the necromancers, Kate quickly discovers that there's a new player in town. One who's been around for thousands of years - and who rode to war at the side of Kate's father. This foe may be too much even for Kate and Curran, the Beast Lord, to handle. Because this time Kate will be taking on family.

Hivatalosan, Kate Daniels összekötőként dolgozik az Irgalmas Segély Rendje és a zsoldos céh között. Nem hivatalosan, ő takarítja fel azokat a paranormális gondokat, amiket senki más nem hajlandó - különösen, ha Atlanta alakváltói is a képbe kerülnek.
Amikor kihívják egy verekedéshez, ami a Vasló nevű kocsmában tört ki - amely a nekromanták és az alakváltók területének a határán fekszik, Kate hamar rájön, hogy egy új játékos érkezett a városba. Valaki, aki már több ezer éves és Kate apja mellett vonult csatába. Ez az alak még Kate és Curran számára is túl erősnek bizonyulhat, ugyanis ez alkalommal, Kate a saját vére ellen küzd.
(saját fordítás)

Bevallom, nekem eddig ez a kötet tetszett a legjobban! Most már rendesen tétje van a dolgoknak, mind a cselekmény, mind a karakterábrázolás szintjén, és ez bizony érződik. Elképesztő, mennyi remek jelenettel van tele ez a könyv!
Kate és Curran kapcsolata természetesen nem halad zökkenőmentesen (most komolyan, mit vártatok?), de végre beszélhetünk valamiféle kapcsolatról, és ennek már épp itt volt az ideje - remek időzítés! És tökéletes szinkronban van a nyomozós szállal, hiszen Kate-et a múltja is kísérti, és a titkai, amiket még nekünk se árult el, csak apránként.
Annak ellenére, hogy ez a rész tele van feszültséggel és konfliktusokkal, természetesen humorból sincs hiány, elvégre Kate Danielsről beszélünk! Mindjárt ott van az a tény, hogy kedvenc zsoldosunk örökbe fogad egy uszkárt.

Derek nodded at the vehicle. “Who is that?”
“Your replacement.”
He led me away from the front gate to a narrow side door.
“You replaced me with a shaved poodle?”
“He’s got mad skills.”
Derek’s eyebrows crept up.
“He can vomit and urinate at the same time and he doesn’t make fun of my car.”

"- Ez meg kicsoda? - bökött Derek a járműre a fejével.
- A helyettesed.
A fiú az elülső nagykapu helyett egy keskeny oldalbejárathoz vezetett.
- Te lecseréltél egy borotvált pudlira?
- Remek trükköket tud.
Derek felvonta a szemöldökét.
- Képes hányni és vizelni egyszerre és nem cikizi a kocsimat."
(saját fordítás)

Andrea és Derek mellett Saiman is kifejezetten sokat szerepel. Már a háromban is hangsúlyos volt a jelenléte, de számomra ebben a részben kapott igazi mélységet a személyisége. Nem a kedvenc karaktereim egyike, viszont értékelem, hogy milyen alaposan össze lett rakva. Nem esik bele egyik sztereotípiába se túlságosan, és nem lehet rámondani se azt, hogy jó, se azt hogy rossz lenne. Ugyanez a helyzet Gashtekkel is, de Saimant sokkal behatóbban megismerjük, míg a másik férfiról a nekromanta képességeit leszámítva rettentő keveset tudunk meg.

Kate és Curran pedig... kedvenc párosaim sorába léptek, mégpedig végérvényesen! Amit ebben a kötetben levágnak, az túlmegy minden eddigin! Fuldokoltam a röhögéstől, de nem mondom el, miért! Ugyanis ebben az a legjobb, ha derült égből villámcsapásként ér a dolog. Kb. 6 évesek szintjére süllyednek, de nem az idegesítő értelemben, és nyilvánvaló, hogy a morgás meg a hiszti alatt, ők is élvezik.

Ami a cselekményt illeti... ledöntött a lábamról! Eleve nagyon rejtélyesen kezdődik, hiszen ez a különös köpenyes fazon teljes káoszba taszítja a várost, senki se tudja, hol fog legközelebb felbukkanni, vagy hogy mit fog csinálni, és látszólag célja sincs. Ahogy pedig a nyomozás halad, és egyre több minden derül ki, én csak tátott szájjal figyeltem. Hát, Andrewsék nem szívbajosak, az biztos!

Szóval, számomra eddig ez a rész vitte a prímet, mert minden aspektusa annyira a helyén volt, hogy garantált a szórakozás! Sokáig halogattam ezt a sorozatot, mert olyan hosszúnak tűnt, meg tucatnak, hiszen már megint alakváltók, meg zsoldosok, meg mit tudom én, de hatalmasat tévedtem.

Ez a sorozat abszolút egyedi és sodró lendületű - habár elismerem, az első kötet kicsit döcögősen indul. Viszont nem is esik abba a hibába, mint amelyikbe sok másik, mégpedig, hogy egy erős indítás után a további részek már nem érnek fel a kezdethez. Nagyon is tudatosan építkezik, mind karakterfejlődés, mind cselekmény-kezelés szintjén.

Csak ajánlani tudom!

Értékelés: 5/5
Kedvenc jelenet: Kate irodája, a széke és az áfonyás muffin (aki olvasta, az tudja :))
Kedvenc karakter: Kate, Curran, Derek