Cassandra Clare: A herceg

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 490

A Viktória korabeli London mágiával átszőtt alvilágában Tessa Gray végre biztonságban érezheti magát az árnyvadászok körében. Ez a biztonság azonban múlandónak bizonyul: a Klávé szakadár tagjai terveket szőnek Charlotte leváltására az Intézet éléről. Ha Charlotte elveszti a pozícióját, Tessa az utcára kerül, és könnyű zsákmánya lesz a titokzatos Magiszternek, aki saját sötét céljai érdekében akarja felhasználni Tessa képességeit.

Négy évig halogattam ezt a könyvet. Négy évig. Valahogy nem fűlött a fogam hozzá, pedig többször megjegyeztem a polcomat nézegetve, hogy de hát olyan szép, igazán el kéne már olvasni. Mert hát mégis, ne álljon csak úgy olvasatlanul a polcon. Aztán jött a Prológus Árnyvadász hete - ide kattintva csekkolhatod egész héten futó nyereményjátékunkat, illetve a facebook oldalunkon böngészheted az egész héten át felkerülő Árnyvadászos értékeléseket és extrákat - és úgy voltam vele, hogy most vagy soha. 

Előre figyelmeztetek minden árnyvadász rajongót, hogy éles tárgyakat és vágóeszközöket tegyék el a kezük ügyéből, mert ettől a könyvtől én kitéptem a hajamat. Volt, hogy szó szerint. De mindenképp szenvedő bálnákat megszégyenítő hangok törtek fel belőlem az olvasás közben fellépő fizikai fájdalomtól, amiket csak igen nagy erőfeszítések közepette sikerült kordában tartanom a metrón ülve, de az ágyon fetrengve úgy szakadtak ki belőlem, mint Tarzanból, a dzsungel királyából a gorillabömbölés.

Ugyan az első rész élménye cseppet homályos a számomra, miután Az angyalt évekkel ezelőtt volt szerencsém olvasni; nem rémlik, hogy ennyire kiborított volna. Mindenképp voltak vele már akkor is problémáim, főként, mert a kialakuló szerelmi háromszöget már ott is röhejesnek tartottam, de talán a cselekmény nem volt ilyen szinten kőbuta. Vagy csak az idő szépíti meg az emlékeket? A végzet ereklyéi szériával ugyanez a helyzet: rémlik, hogy az első hármat még szerettem, de egyrészt volt vagy öt éve, hogy olvastam őket, másrészt a negyediket olyan szinten utáltam, hogy abba is hagytam a sorozatot. Miután mindenkitől azt hallottam, ez a trilógia sokkal jobb, én tényleg nagyon szeretni akartam. Hát, most már elismerhetem, hogy ez iránti törekvéseim totális kudarcba fulladtak. Mindenesetre annyi biztos, hogy A hercegnővel legalább ennyit fogok várni, ha ugyan valaha is ráveszem magam. Idő kell, hogy feldolgozzam a traumát, és megint elfelejtsem, miért nem jó ötlet nekem Cassie Clare könyveinek a közelébe mennem. Na, de akkor ássunk is mélyebbre, hátha nem adtam még elég indokot a Clare - rajongóknak, hogy tiszta szívből gyűlöljenek.

ENYHE SPOILEREK AZ ELKÖVETKEZŐKBEN! Semmi nagyon fontosat nem lövök le - nem mintha szükség lenne rá, ugyanis 200 oldallal előtte rájön az ember a józan paraszti eszét használva - de apróbb mozzanatokról fogok beszélni, szóval ha ezután a bevezető után is feltett szándékod elolvasni, és semmit nem szeretnél idő előtt kideríteni, akkor gyere vissza, ha már túl vagy a tűzkeresztségen  khmm izé olvasáson.

De kezdjük a pozitívumokkal, úgyis abból van kevesebb. A világfelépítés változatlanul tetszik. Az árnyvadászok, az alvilágiak, meg úgy az egész elképzelés tökre bejön, mert egy gazdag, dinamikus, érdekes fajokkal teli UF világot mutat be, ami ontja magából a problémákat, ha kicsit megkapargatod a felszínt, amire még pluszba rájönnek a történelmi kor adta megkötések és társadalmi megosztottság. De ne aggódj, mi nem azokkal a problémákkal foglalkozunk, elvégre itt van a három főszereplőnk elcseszerintett angsty szerelmi háromszöge, hogy lekösse az olvasó figyelmét, és akut öngyilkossági hajlamot generáljon az összes agysejtjében. Hmm. Ez a pozitívumok sorolása nem pont úgy sikerült, ahogy elterveztem. Elnézést a random kitörésért, kicsit instabil az idegállapotom majd' 500 oldal melodramatikus tinitangó után. Szóval, pozitívumok.

Kegyetlen gyönyörűek a fanartok *.*
forrás

A világfelépítésen kívül a stílus is egész jól feküdt. Clare nyilvánvalóan nem zöldfülű ilyen téren, elvégre nagyon könnyen olvasható könyvről beszélünk. A versrészletek is bejöttek a fejezetek elején, megadták a hangulatot, főleg hogy irodalom hallgatóként többségükhöz volt szerencsém egyetemen. Ami nehézséget okozott, hogy a gördülékenységet, és az itt-ott jól elsütött poénokat igen gyakran felváltották ezek az essssszelősen kínos párbeszédek, és szükségtelenül szirupos leírások. Konkrétan volt egy jelenet, Woolsey első intézeti látogatása tájékán, amikor Tessa és Will egyedül maradtak egy időre, ahol rendesen összerezzentem azoktól a mondatoktól, amik elhagyták a karakterek száját. Ugye az egésznek teljesen drámainak és fájdalmasnak kellene lennie, merthogy Will szándékosan próbál elidegeníteni mindenkit az átka miatt (hahh, ez is egy vicces sztori, a cselekmény kitárgyalásánál ki fogok rá térni), de ahelyett, hogy finoman érzékeltetné az írónő a lappangó feszültséget és a ki nem mondott dolgokat, olyan szinten az arcodba tolja, hogy az egész szimplán röhejessé válik. Ezen a ponton már pontosan tudjuk, hogy Willnek mi a nyűgje, szóval nem kellene ennyire túltolni a szenvedést Tessa előtt, aki viszont természetesen játssza az értetlent. Elvégre drága főhősnőnk nem jöhet rá Will titkára, mert akkor nem fájna eléggé az élet. És én értem az elcseszett logikát Will tettei mögött, de Clare ezzel csak azt érte el nálam, hogy egyrészt beállt a facepalm, másrészt Tessát innentől elkönyveltem töksötétnek. Mert ha ebből nem jön rá, hát semmiből. De nem az, hogy nem jött rá, meg se kérdőjelezte. És nem ez volt az egyetlen ilyen jelenet, épp csak ez maradt meg a legélénkebben az emlékezetemben.

– Ezek szerint nem segítesz – állapította meg szárazon Will. (…)
– Ha a segítség nálad azt jelenti, hogy dobjalak be a démonok birodalmába, mint egy patkányt a terrierektől hemzsegő gödörbe, akkor nem, nem segítek – felelte Magnus. – Az a helyzet, hogy ez őrültség. Menj haza, és aludd ki ezt az egészet!
– Nem vagyok részeg.
– Ezzel az erővel akár az is lehetnél.

Ami a karaktereket illeti, a fenti problémám egy jó részét teszi ki annak, amiért szinte mind az agyamra ment. Kivételt képez Gideon Lightwood, Magnus, és a macska. Ahogy a fenti idézet is mutatja, Magnus száraz szarkasztikus humora jól tompította Will szélsőségesen drámai tendenciáit, így a srácot is jobban elviseltem a boszorkánymester közelében. Charlotte és Henry mint mellékszereplők szintén teljesen jól funkcionáltak, és talán az jelent valamit, hogy az ő egyetlen  bensőséges jelenetük százszor több érzést kiváltott belőlem, mint bármi amit a három főszereplő jómadár lezavart a főszínpadon. A hármójuk közül talán Jemmel volt a legkevesebb problémám. Néha ő is belefulladt a nyálba, de volt néhány olyan pillanata, amik miatt az ő karakterét mégis jobban formáltnak, valósabbnak éreztem mint Tessát vagy Willt, akik mindketten egy-egy járó, beszélő klisék, ahogy vannak. Jemet főként azért nem tudtam kedvelni, mert emiatt az istenverte szerelmi háromszög miatt, akaratlanul is a "másik pasi" szerepkörébe kényszerült, és az ilyeneket mindig nehezebb elviselni. Nem mintha olyan rettenetesen shippelném Willt és Tessát, de ha összejönnének, legalább mindkettő befogná a lepénylesőjét, és nem kéne hallgatnom a vinnyogásukat.

A szerelmi háromszög úgy ahogy van, röhejes volt, bár úgy érzem magam mint egy papagáj, hogy ezt ismételgetem, de egyszerűen nem győzöm hangsúlyozni. Amúgy is kevés türelmem van az ilyesmihez, és az sem segített, hogy a két srác olyan szinten klisésen lett polarizálva - Will a meg nem értett bad boy és Jem a rendes srác akit mindenki imád -, hogy tikkelni kezdek, hacsak eszembe jut. És amikor Tessa kijelenti, hogy mindkettőt szereti? Sőt, már azt se tudja, melyik csókjáról ábrándozik. Nem hülyéskedek, ez így benne van:

Amikor becsukta a szemét, előbb Jem arcát látta, aztán Willét, amint vérző szájához emeli a kezét. A két fiúval kapcsolatos gondolatok összekavarodtak a fejében, amíg végül el nem aludt, nem tudván eldönteni, hogy egyiket vagy másikat csókolja álmában.

Kész, én itt eltemettem magamban a romantikus szálat. Mert még csak nem is arról van szó, hogy Will egy s***fej, és a viselkedésével a barátja karjaiba űzte Tessát, aki amúgy Mr. Tall Dark and Angsty-t szereti. Vagy arról, hogy a leányzó először Willhez vonzódott, de aztán a Jemmel való barátsága folyamatosan szerelemmé alakult. Ezt fogcsikorgatva, de talán lenyeltem volna. Ó, nem. Tessa kitalálta, hogy mindkettőbe szerelmes. EZ MÁR A TWILIGHT KŐKORÁBAN SE VOLT MENŐ!

Forrás

Ami a többieket illeti, ők úgy szódával elmentek. Mondjuk Jessamine megmozdulása tökéletesen előrelátható volt, és persze ő is buta volt mint a föld, de a Will-Tessa párost e téren nem ragyoghatta túl. Főként a három főszereplő akasztotta ki az idegrendszerem, de ők olyan szinten, hogy a könyv második felére kényszerítenem kellett magam, hogy kinyissam újra és a végére küzdjem magam. Még nem sikerült eldöntenem, hogy ez az esetlegesen romló tendencia, vagy az én türelmem vészes fogyása eredménye volt-e, de tény, hogy a lendületem szinte teljesen elveszett az utolsó száz oldalra. Csak hogy érzékeltessem, az első 70 oldalt egy 40 perces vonatút alatt zavartam le, az utolsó hatvanon pedig egy hétig kotlottam. 

Az előző könyvből átívelő cselekményszál, ami Mortmain személye és az árnyvadászok elleni vendettája körül központosul, az tulajdonképpen rendben volt. Abba a semleges, kötelező jellegű nyomozós szálnak fenntartott kategóriába esett, ami úgy nagyjából-egészéből összetartja ezt a végeérhetetlen romantikus kínzatást, de amikor előtérbe került, akkor érdekes volt. Nem mozgatta meg messzemenőkig a fantáziámat, de legalább fenntartotta a figyelmemet. Viszont Will átka... na, AZ kiverte a biztosítékot!!! Akik nem olvasták a könyvet, azoknak inkább nem mesélném el az egész kálváriát: ha ez az értékelés nem riaszt el, akkor úgyis ki fogják deríteni maguknak, de... fú gyerekek. Nem viccelek, 200 istenverte oldallal hamarabb rájöttem, mi az ábra! 200!!!! Az majdnem a könyv fele!!!! A nagy fordulat, a slusszpoén olyan szinten nyilvánvaló volt, hogy földöntúli önuralom kellett ahhoz, hogy ott helyben ne vágjam földhöz a könyvet, amikor kiderült, hogy igazam volt. Olyan volt ezt az egész tipródást végigkövetni, mintha egy vonatbalesetet néztem volna az első sorból 0.5-ös lassítással. Sőt, még annál is rosszabb, mert mellé még a legtipikusabb, legklisésebb, legmelodramatikusabb filmzenét is alájátsszák, ami Hollywood történelmében létezik. 

Összességében, én nem hiszek abban, hogy könyvekből, műfajokból ki lehet nőni. Néhányhoz ugyan fel kell nőni, de ha egy könyv igazán jó, akkor amit 10 vagy 14 évesen élveztél, azt 20, 26 és 46 évesen is ugyanúgy élvezni fogod. Ízlések viszont változnak, és az ember általában annál szőrszálhasógatóbb, minél többet olvas. Ami engem illet, A herceg az összes könyves tyúkszememre rátaposott, és aztán sztepptáncot lejtett rajta. Még így is azt kell mondjam, valószínűleg nem utáltam volna ilyen égő tűzzel ezt a könyvet, ha mondjuk olyan 14 éves korom tájékán kerül a kezembe, mint a Csontváros. Bár a szerelmi háromszögektől már akkor is levert a hideg veríték, szóval ebben sem vagyok biztos. Egy ígéretes alapötlet, helyenként egész jó poénokkal, viszont idegesítő karakterekkel és röhejes melodrámával elrontva, amitől az arcomat lekapartam. Elnézést a rajongóktól, ez nem támadás akart lenni senki személye vagy ízlése ellen, lehetséges, hogy én vagyok rosszul bekötve, de fú, soha többet árnyvadászokat.

Értékelés: 2/5

Kedvenc jelenet: ahol Magnus beszólogatott embereknek, azokon egész jókat röhögcséltem

Kedvenc karakter: Magnus, Gideon, Church

Promágus kupa

Két legyet ütve egy csapásra, A herceggel szeretnék jelentkezni a májusi Promágus kupára is, aminek a témája (Ne) ítélj a borító alapján! Tekintve, hogy a Pokoli szerkezeteknek indokolatlanul szemkápráztató borítói vannak, amiket szerény személyem szerint meg se érdemelnek, A herceg tökéletes választás erre a hónapra. Nemcsak hogy a gyönyörűséges borító vett rá az olvasásra, de az vett rá arra is, hogy ne akarjak megszabadulni a trilógiától annak ellenére, hogy úgy kiborított, ahogy kevés könyvnek sikerült. Mert hát... olyan szinten gyönyörűek. Még azt se tartom kizártnak, hogy egy nap legyűröm A hercegnőt is, csak előbb el kell felejtenem A herceg élményét.

Alwyn Hamilton: Rebel of the Sands

Kiadó: Faber & Faber

Oldalszám: 358

She’s more gunpowder than girl—and the fate of the desert lies in her hands.

Mortals rule the desert nation of Miraji, but mystical beasts still roam the wild and barren wastes, and rumor has it that somewhere, djinni still practice their magic. But there's nothing mystical or magical about Dustwalk, the dead-end town that Amani can't wait to escape from.

Destined to wind up „wed or dead,” Amani’s counting on her sharpshooting skills to get her out of Dustwalk. When she meets Jin, a mysterious and devastatingly handsome foreigner, in a shooting contest, she figures he’s the perfect escape route. But in all her years spent dreaming of leaving home, she never imagined she'd gallop away on a mythical horse, fleeing the murderous Sultan's army, with a fugitive who's wanted for treason. And she'd never have predicted she'd fall in love with him…or that he'd help her unlock the powerful truth of who she really is.

Több benne a puskapor, mint a lány - és a sivatag sorsát tartja a kezében.

A halandók uralják Mirajit, a sivatagok nemzetét, de mitikus szörnyek még mindig szabadon vándorolnak a vad pusztákon. Azt tartják, hogy bizonyos helyeken a dzsinnik még mindig varázsolnak. De Dustwalkban nincs semmi mitikus, vagy mágikus. Csak egy porfészek, ahonnan nincs kiút, és ahonnan Amani alig várja, hogy elszökhessen.

A sorsa már el van döntve: vagy házas lesz, vagy halott. Amani a mesterlövészeti tudására támaszkodva próbál kijutni a városból. Amikor összetalálkozik Jinnel, a titokzatos, és szívdöglesztően jóképű idegennel egy lövészeti versenyen, úgy találja, ő a tökéletes lehetőség a szökésre. De a hosszú évek alatt, amik alatt a kijutás lehetőségeiről szőtt álmokat, egyszer se jutott eszébe, hogy egy mitikus ló hátán vágtázik majd el, nyomában a szultán gyilkos hadseregével, és nyakán egy szökevénnyel, akit árulásért keresnek. És azt sem álmodta soha, hogy szerelembe esik vele, vagy hogy ő lesz az, aki segít feltárni a megdöbbentő igazságot azzal kapcsolatban, hogy ki is a lány valójában.

(saját fordítás)

***

Gyerekek, őszinte leszek. Egyáltalán nem érdekelt ez a könyv, amikor megjelent. A gyönyörű borítót már akkor is megcsodáltam, de amikor megláttam, hogy Amanit lépten-nyomon Katnisshez hasonlítgatják, akkor úgy voltam vele, hogy nem kösz. Egy lövöldöző, érzelmi zsákutca tininindzsa teknőc elég volt. Aztán SoSo és Zsebi gyors egymásutánban száguldottak rajta végig, és annyit fangörcsöltek, hogy kénytelen-kelletlen csak felvettem a TBR-omra. Aztán meg jött a bookdepos leárazás, a többi meg történelem.

Ez a könyv megintcsak egy olyan szerelem, aminek a felfedezését fent említett két hölgyeménynek köszönhetem, ugyanis IMÁDTAM a Rebel of the Sands minden egyes oldalát! Úgy végeztem ki két nap alatt, hogy közben marhára tanulnom kellett volna, de ki bír a szakdolgozatra gondolni, amikor ott van Amani és a rejtélyes Jin, akik csöbörből vödörbe zuhanva próbálják megtalálni az útjukat ebben az egzotikus, veszélyekkel teli világban, amit Alwyn Hamilton elénk tár.

Ami a Katniss - témakört illeti, a hasonlításnak nem sok alapja van, szerintem semmi közük egymáshoz. Katnisst nehézségek közepette, de épphogycsak elviseltem. Amanit viszont őszintén imádtam és szurkoltam neki! Egy erős női főhős, aki a változatosság kedvéért nem komplexusos csak azért, hogy hangsúlyozza hányattatott sorsát - amit nem igazán kell hangsúlyozni, mert első kézből láthatjuk -, és tudja mit akar, ami nagyon imponált. Olyan szinten talpraesett volt, amitől nem győztem magamhoz térni. Végre nem az volt, hogy szemforgatva vártam, hogy a sötét főszereplőnek is leessen a húszfilléres, hanem kapkodva lapoztam az oldalakat, hogy lépést tudjak vele tartani. Nem akarok spoilerezni, ezért nem fogok részletekbe menni, de te jó ég, ez a leányzó aztán nem az a szívbajos típus. Kicsit Percy Jacksonra emlékeztetett amúgy, ami teljesen randomnak tűnhet, de benne is azt szerettem, hogy bármekkora bajba is mászott bele, nem kezdett el drámázni és pánikolni, hogy "jajmostmilesz", hanem elsütött pár poént, és kimászott belőle. Amani is ilyen volt, csak lányban, és ezt imádtam benne.

Ami másik főszereplőnket, Jint illeti... ahhwwww. Nála mondjuk nagyon mellélőttem elsőre (mert én sajnos még a szemetest se találom el a papírgalacsinommal, nem úgy mint ezek ketten) , mert tök másnak hittem, mint aki valójában, de őszintén, amilyen kevés infót megtudunk róla a könyv jó részében, ez egyáltalán nem csoda. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne ismernénk meg. Ami fura így leírva, de valahogy működik. Az írónő épp eleget ad ahhoz, hogy ne maradjon semmilyen a karaktere, hogy őszintén megkedvelhessük Jint, de ahhoz mégse eleget, hogy ne legyünk veszettül kíváncsiak, vajon milyen titkot rejteget, és mi az igazi célja.

A kémia pedig kettejük között... és itt most nem csak a romantikusra gondolok, mert persze az is volt, és imádtam a huza-vonát, de azok a dialógusok! Nem is tudom, utoljára mikor imádtam ennyire a párbeszédeket. Talán a Calderonban. Érdekes, pattogós, ravasz, áhhhh egyszerűen purrfect volt! Olyan szinten láttam mindent magam előtt, hogy kisebbfajta küzdelem volt letenni a könyvet minden egyes alkalommal.

De ha ez nem lenne elég, Alwyn a hangulatteremtéshez is nagyon ért! Komolyan, nehéz elhinnem, hogy elsőkönyves szerzőről van szó, annyira klappolt minden. Szinte éreztem a perzselő napot a bőrömön, a forró homokot a talpam alatt. Imádtam a világot, a feelinget, és azt, hogy mennyire sajátos volt az egész. A cselekmény mozgalmas és érdekfeszítő, de főként a karakterek és a hangulat tette emlékezetessé számomra a Rebel of the Sandst. Úgy repültem rajta keresztül, mintha én is elcsíptem volna egy buraqit, és már alig várom a folytatást! Minél hamarabb szeretnék rá sort keríteni, mert egyszerűen nem volt elég.

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: az összes Jin x Amani beszélgetés, illetve még egy de az spoileres, szóval shhhh

Rosamund Hodge: Gilded Ashes

Kiadó: HarperTeen Impulse

Oldalszám: 111

Orphan Maia doesn't see the point of love when it only brings pain: Her dying mother made a bargain with the evil, all-powerful ruler of their world that anyone who hurt her beloved daughter would be punished; her new stepmother went mad with grief when Maia's father died; and her stepsisters are desperate for their mother's approval, yet she always spurns them. And though her family has turned her into a despised servant, Maia must always pretend to be happy, or else they'll all be struck dead by the curse.

Anax, heir to the Duke of Sardis, doesn't believe in love either—not since he discovered that his childhood sweetheart was only using him for his noble title. What's the point of pretending to fall in love with a girl just so she'll pretend to fall in love with him back? But when his father invites all the suitable girls in the kingdom to a masked ball, Anax must finally give in and select a wife.

As fate would have it, the preparations for the masquerade bring him Maia, who was asked by her eldest stepsister to deliver letters to Anax. Despite a prickly first encounter, he is charmed and intrigued by this mysterious girl who doesn't believe in love. Anax can't help wishing to see her again—and when he does, he can't help falling in love with her. Against her will, Maia starts to fall in love with him too. But how can she be with him when every moment his life is in danger from her mother's deadly bargain?

Az árván maradt Maia nem érti a felhajtást a szeretet körül, mikor az csak fájdalmat hoz: a haldokló édesanyja alkut kötött a világuk gonosz, mindenható urával, miszerint bárki, aki imádott lányát bántani merészeli büntetésben részesül; az új mostohaanyját őrületbe kergette a gyász, amikor a lány apja meghalt, a mostohatestvérei pedig kétségbeesetten vágynak az anyjuk elfogadására, de csak megvetést kapnak.

Anax, Sardis hercegi címének várományosa sem hisz a szeretet erejében - amióta csak rájött, hogy gyerekkori szerelme csak felhasználta, a rangjáért. Miért is színlelje, hogy szerelembe esik egy lánnyal, csakhogy az eljátszhassa hogy viszonozza az érzelmeit? De amikor az apja az összes eladó sorban lévő lányt az országban meghívja a közelgő álarcos bálba, Anax kénytelen végre beadni a derekát és feleséget választani.

Úgy esik, hogy az előkészületek az álarcos bál körül a herceg útjába sodorják Maiát, akit az idősebb mostohatestvére azzal bízott meg, hogy juttassa el a levelét Anaxhoz. Az első éles szóváltást követően, a herceget elbűvöli a titokzatos lány, aki nem hisz a szerelemben. Anax nem tehet róla, arra vágyik, hogy még egyszer láthassa - és arról sem tehet, hogy amikor végre újra találkoznak, szerelembe esik.  Maia pedig akarata ellenére viszonozza érzéseit. De hogy is maradhatna a herceggel, amikor élete minden percében veszélyben forogna az anyja halálos alkuja miatt?

(saját fordítás)

***

Tavaly egy este alatt keresztülszáguldottam Rosamund Hodge Kegyetlen Szépség című regényén, amit nagyon imádtam (értékelés itt), és bár frissítő élmény volt végre nem sorozatot olvasni, azért egy kicsit görbült a szám, amikor a végéhez érve nem volt következő rész, ami után nyúlhattam volna. Nos, a Gilded Ashes bár nem konkrét folytatása a Kegyetlen Szépségnek, mégis ez áll a legközelebb ahhoz, amit annak nevezhetünk. Kicsit több mint 100 oldalas kis szösszenet, ami bár tökéletesen megáll a maga lábán, mint önálló történet, ugyanabban a világban játszódik, mint a Kegyetlen szépség, és Ignifexet is emlegetik benne, szóval mégiscsak kötődik valamilyen szinten a Kegyetlen szépséghez. De itt nagyjából ki is fújtak az összekötő szálak. Reméltem, hogy egy rövidke cameo erejéig láthatjuk majd a Kegyes urat, vagy akár Nyxet, de sajnos nem bukkantak fel. Az az érzésem, hogy legalábbis amikor Maia anyja megkötötte az alkut a Kegyes úrral (jóval a Gilded Ashes kezdete előtt, hiszen akkorra Maia anyja már halott, a lány pedig felnőtt), akkor Nyx még káposztában volt c vitamin, de legalábbis nem adták még feleségül kedvenc démon lordunkhoz.

Ha a konkrét szereplők nem is, a Kegyetlen szépség hangulata mindenképp megmutatkozott itt is. A világ ugyanaz, épp csak egy másik szeglete, a démonok jelenléte az öreg, foszladozó házban, ahol a mostohaanya már rég elvesztette a józan eszét, nos mondhatjuk, hogy megalapozza az alaphangulatot. Csodálom Rosamund Hodge tehetségét e téren: a világok amiket megalkot mind sötétek, torzak, de a hangulat mégse nyomasztó, vagy kifejezetten horrorisztikus a klasszikus értelemben véve. Inkább atmoszferikusnak nevezném. Nem az a recsegő padlós "úristen, mi volt ez a hang?!" féle para, hanem inkább az a kíváncsisággal vegyes ámulat, amibe talán egy kis rémület is vegyül, mintha beléptél volna egy antikváriumba, amiről kiderül, hogy igazából egy nagyhatalmú varázsló elátkozott boltja.

A Gilded Ashes Hamupipőke történetét dolgozza fel - az eredetit, nem a Disney verziót -, és őszintén imádtam, amit az írónő művelt ezzel a mesével. A Hamupipőke sose volt a kedvencem, már gyerekként se. Nem tudtam mit kezdeni egy olyan hősnővel, aki ilyen szinten hagyja, hogy keresztülgázoljanak rajta, meg az instalove-val, meg úgy az egész mindenséggel. Itt viszont Maia-nak igencsak jó oka volt arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Még a mostohaanya iránt is komplikáltabbak voltak az érzéseim, mint normálisan, nem beszélve a két testvérről. Úgy általában, ahhoz képest, hogy kemény 100 oldal az egész sztori, a karakterek remekül meg voltak formálva.

forrás

Anax hercegre se lehetett igazán panaszom. Persze, néha egy kicsit irritáló volt a személyisége, de valahogy ez se zavart, egyrészt mert Maia remekül értett ahhoz, hogyan szállítsa le a magas lóról, másrészt pedig ha el kellett volna képzelnem egy herceget Anax helyzetében, pontosan ilyenre képzeltem volna: egy kicsit elkényeztetett, néha talán kicsit átmegy ovisba, de művelt, intelligens, jó humorú és hát... elbűvölő. Tökéletlenül tökéletes. Valahogy Rosamund nagyon érzi, hogyan kell hihetően tökéletlen karaktereket alkotni, amelyek az én ízlésemnek megfelelnek. Tudom, hogy sokan nem kedvelték például Nyxet a Kegyetlen szépségből, de számomra ott is az első pillanattól fogva működött a dolog, és ugyanez volt a helyzet itt is. Ebből következik, hogy ha esetleg a Kegyetlen szépség nem tetszett, ne ezzel a szösszenettel akarj egy második esélyt adni az írónőnek: nagy valószínűséggel, ettől sem leszel hanyatt esve.

Maga a cselekmény nem túl bonyolult, a hangsúly a karaktereken van, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna lendületes. Maia idősebb mostohatestvére, a gyönyörű, de beteges Koré azzal bízza meg a lányt, hogy vigye el a levelét Anaxhoz, a herceghez, aki után az összes hölgyike teper, bár főként a hercegi cím meg az öröksége csábítja őket, nem a két szép szeme, de hát ez részletkérdés. Na, ez sok minden volt, de instalove biztos nem, és ezt nagyon tudtam értékelni. Anax és Maia elsőre nem igazán jönnek ki, de a beszélgetéseik elképesztően érdekesek: egymás és az olvasó számára is. Az érdeklődésből alakul ki szépen lassan a vonzalom, de persze semmi nem ilyen egyszerű.

Maia egész élete egy színjáték. Az Ignifexszel kötött alkuja értelmében, az anyja halála után is vele maradt szellem formájában, hogy vigyázzon egyetlen lányára. Azonban a szellem-lét eltorzította a jellemét annyira, hogy ha Maia bármi jelét adja annak, hogy nem teljesen és tökéletesen boldog, az anyja szelleme és a démonok, akik felett hatalma van gondoskodnak arról, hogy a lány bánatának okozója ne élje túl a napot, legalábbis ne ép ésszel. Éppen ezért Maia tettet: tetteti, hogy boldog, hogy örül, amiért a mostohája cselédként használja, hogy boldog, amiért nem mehet a bálba, amiért ő csinál mindent a ház körül.

“Ghosts are laid to rest when injustices are righted, when their duties are fulfilled. But my mother's duty is to make me happy so long as I live. So there is not rest for her, and no escape for me. I will be happy and happy until it kills me.”

Szóval még ha el is tekintünk a botránytól, amit az okozna, hogy a herceg egy szolgálólányt akar feleségül venni, Maia az anyja alkujának a rabja. Csakúgy, ahogy a "gonosz" mostoha a saját alkujának a rabja: neki a második férje halálát követően ment el végleg az esze, és pontosan ezért képtelen szeretni a lányait, hiába tesznek meg azok mindent az elismeréséért, csak eszközként tud rájuk tekinteni. Ebből a szempontból a két mostohalány élete talán tragikusabb volt, mint a főszereplőé: Koré szó szerint belebetegedett a próbálkozásba, hogy kiérdemelje az anyja szeretetét. 

Összességében, én nagyon élveztem olvasni ezt a kis novellát. Szórakoztató, néhol elgondolkodtató, kerek egész kis történet, és bár már megint többet akartam belőle, mint amennyit kaptam, azt hiszem jól is van ez így. Nagyon bejött ez a fajta újragondolása a Hamupipőkének, illetve az, hogy nem csak a szerelmet mint olyat, hanem a szeretet több fajtáját is szerepeltette: az, ami a szülőkhöz köt, ami a testvérekhez, ami a gyerekkori barátokhoz. Ezen a pár karakteren keresztül érzelmek és kötődések egész garmadáját sikerült megjeleníteni, és bár egyik se az a fajta tiszta, rózsaszín köd, ami a tündérmesék sajátja, cserébe viszont rendkívüli módon emberi, ehhez a sötét, torz, lenyűgöző világhoz pedig tökéletesen illik.

Kegyetlen szépség rajongóknak bátran merem ajánlani!

Promágus kupa

Ha követitek a Prológus tevékenységét, talán tudjátok, hogy ebben az évben egy új várólista csökkentő játékkal álltunk elő, névszerint a Promágus kupával! A részleteket ide kattintva találjátok, de dióhéjban egy tematikus könyvklub szerűségről lenne szó, némi versenyhelyzettel megbolondítva. A februári témánk pedig nem más volt, mint a Why So Serious?

Az első húzás eredménye a Why so serious? kategória lett, azaz olyan könyveket kell elolvasnunk, ahol nem (csak) a klasszikus hősöké a világ. Olyan karakterek is szerepet kapnak, akiknek nincs ki mind a négy kerekük, de ennek ellenére, vagy éppen ezért rendkívül szerethetőek, vagy éppenséggel antihősök. Jöhetnek az ikonikus gonoszok, a klasszikus elmebetegek, a közveszélyes őrültek, a problémásak, a deviánsak, a morálisan korruptak.

Teljesítési határidő: 2017. február 28. éjfél

Indoklás

A Gilded Ashes - illetve Rosamund Hodge művei általában - szerintem tökéletesen passzolnak ebbe a kategóriába. Úgy nagy általánosságban elmondható, hogy senki se teljesen normális, és senki se passzol a klasszikus hős kategóriába. Jelen helyzetben főleg a mostohaanya, illetve Maia halott anyjának a szelleme volt teljesen meghibbanva, de ahogy Maia megjegyezte: a szeretet őrület. Mindenki, aki szeret hülyeségeket csinál. (elég durván szabad fordítás) Szóval nem is az a kérdés, hogy ki az őrült, hanem hogy ki nem az? Ez a történet klasszikus esete annak, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. És hát, lássuk be: egy kicsit mind őrültek vagyunk.