Kiadó: Electric Monkey (UK területén)
Oldalszám: 416
"Who are you?"
That was the first question I asked the boy in front of me. The pale, solemn young man in the black coat with small silver skulls for buttons.
But he didn't answer it. Instead he answered the question I never asked, but which was nevertheless what I really wanted to know.
Am I dead?
No. Not dead, he told me.
But surely not quite alive, either. How could I be? I remembered my name - Mara. But, standing in that ghostly place, still shuddering at the memory of the creeping yellow mist that had awoken me in that strange, silent land, I could recall nothing else about myself.
And then the games began.
Think you know the meaning of suspense? Think again.
The Messenger sees the darkness in young hearts, and the damage it inflicts upon the world. If they go unpunished, he offers the wicked a game. Win, and they can go free. Lose, and they will live out their greatest fear.
But what does any of this have to do with Mara? She is about to find out...
"Ki vagy te?"
Ez volt az első kérdés, amit az előttem álló fiúhoz intéztem. A sápadt, komoly fiatalemberhez, aki ezüst koponyás gombokkal díszített hosszú fekete kabátot viselt.
Nem válaszolt. Helyette arra a kérdésemre felelt, amit igazából fel akartam tenni.
Halott vagyok?
Nem. Halott az nem vagy - mondta.
De ezek szerint élő sem. Hogy is lehetnék? Tudtam a nevemet - Mara. Azonban ezen a csendes, szellemjárta, fura helyen, ahol már a hideg is kirázott annak a lassan kúszó sárga ködnek a gondolatára, képtelen voltam előhívni bármilyen más emléket arról, hogy ki vagyok én.
Aztán elkezdődtek a játékok.
Azt hiszed, tudod mi a bizonytalanság? Gondold végig újra.
A Hírnök látja a fiatal szívekben rejlő sötétséget és hogy az mennyi kárt tud okozni. Ha büntetlenül marad, egy játékot ajánl a bűnösöknek. Ha nyernek, szabadon távozhatnak. Ha veszítenek, a legszörnyűbb félelmüket kell átélniük.
De mi köze mindennek Marához? Nemsokára kiderül...
(saját fordítás)
A goodreads-en és az interneten általában egy kicsit másféle tartalmat fogtok találni, ami szerintem félrevezető és sokkal kevésbé megragadó, mint amit ide kiraktam. Ez annak a kiadásnak a fülszövege, amelyik nekem is megvan, és ami miatt nem bírtam kiverni a fejemből a könyvet azóta, hogy a számat húzogatva ott hagytam a könyvesboltban, egészen addig, ameddig az interneten féláron le nem sikerült vadásznom.
Nem is tudom, volt valami az idézetben, ami nagyon megfogott és - bár ebben az is közrejátszott, hogy a cseppet fura borító ellenére ez a kiadás valami gyönyörűséges - ami miatt majdhogynem fizikai fájdalmat éreztem, amiért nem vihettem magammal elsőre (sajnos a könyvvásárlás nem mindig élvez prioritást). Bár az is lehet, hogy az azért volt, mert a barátnőm több-kevesebb sikerrel próbálta lefeszegetni róla az ujjaimat. Ez tulajdonképpen lényegtelen.
Szóval, maga a könyv. Tipikusan az a fajta, amit vagy imádsz, vagy utálsz. Nem igazán van középút (skalpemelgetés a kivételnek). Én személy szerint az első táborba tartozom, de tökéletesen meg tudom érteni azokat, akik a falra másztak tőle. Mindjárt ki is fejtem, miért.
A fenti idézet majdhogynem a legelejéből van kiragadva, hiszen azzal kezdődik a könyv, hogy Mara felébred ezen a fura helyen és a sárga köd veszi körbe. Semmire sem emlékszik a saját nevén kívül, így az E/1-es nézőpontnak köszönhetően a könyv jó részében mi is pont annyira vagyunk összezavarodva, mint ő. Egyrészt ez rettentő idegesítő, a könyv első harmadában tulajdonképpen csak a fejemet kapkodtam, hogy mi az isten folyik itt, másrészt viszont így visszanézve, brilliáns húzás.
Az információk adagolása tökéletes. Nincsenek nagy magyarázatok vagy hosszú monológok, mindig csak az aktuális helyzettel kapcsolatosan tudunk meg néhány dolgot és ebből áll össze szépen és idegölően lassan a teljes kép.
A cselekmény erősen mozaikos felépítésű, de nem annyira töredezett, hogy elveszítsük a fonalat. Főként az idő rendkívül rugalmas kezelése adja ezt a hatást, ami miatt ha egyszer kizökkensz a regény folyamából, nehéz újra visszazökkenni. Én legalábbis hajlamos voltam elfelejteni, hogy egy-egy jelenetnél mi az, ami már megtörtént, és mi az, ami még nem. Mindez amiatt van, mert Mara és Messenger egy külön síkon mozognak, és Messengernek nem okoz gondot ide-oda "pörgetni" az idő kerekét. Bennem ez számos kérdést felvetett, ami megválaszolatlanul maradt. Most akkor ezek már mind megtörténtek? Vagy Messengernek bejárása van a jövőbe? Vagy végtelen számú párhuzamos valóság van?
Igencsak nehezményeztem, hogy Grant nem ment bele ennek a magyarázatába, de reménykedem, hogy majd a következő részben kárpótol.
Három teljesen különálló szál fut végig a könyvön, plusz Mara története, ami így négy, és miután a végét nem fogom lelőni, maradjunk is ennyiben.
Kifejthetném a másik hármat, de nem teszem, mert akit érdekel, az majd elolvassa. Próbálom a minimumra szorítani a spoilert, mert ezt a könyvet annál jobban élvezi az ember, minél kevesebbet tud róla előzetesen.
Minden Mara és Messenger (hírnöknek fordítottam, mert nem tudtam jobbat kitalálni, de számomra természetellenesen hangzik, szóval nekem marad Messenger) körül központosul. Mara Messenger tanítványa, bár nem emlékszik, hogyan lett azzá, sőt egy darabig azt hiszi, ez az egész valami bizarr álom, amiből majd felébred. Messenger annak a híve, amitől csakúgy mint Mara, én is a falat kapartam: "majd megtudod, ha készen állsz rá".
Kettejük nagyrészt kényszerből eredő kapcsolatán csavar még egyet a tény, hogy Messenger vette el Mara emlékeit, és nem hajlandó visszaadni őket, mert szerinte a lánynak egyelőre nem kell tudnia. Innentől fogva előáll némi ambivalencia, hiszen Mara nincs odáig ettől az ötlettől, és az még inkább zavarja, hogy az összes ütőkártya Messengernél van. Ezt valamennyire tompítja az, hogy Messenger nem űz sportot abból, hogy ezt az orra alá dörgölje, és úgy egyáltalán, nem egy ideges típus. Egyedül Oriax tudja valamelyest felpiszkálni, Mara kétségbeesett és teljesen hiábavaló lázadozása biztosan nem.
Különös karakter; megközelíthetetlen és nyugodt, olyan halálosan nyugodt, hogy nagyon kíváncsivá tett: vajon milyen az, amikor feldühítik?
Mindennek ellenére képes érzelmekre, ugyanis egy nagyon halovány, ki nem mondott romantikus szál ott húzódott a háttérben Ariadne személyében, aki Messenger szerelme (?). Nem derül ki, hogy csak plátói a dolog, vagy Ariadne ismeri is a fiút, esetleg volt-e valami kettejük között. Azonban ez többé kevésbé kizárja bármilyen más szerelmi szál jelenlétét, szóval azok, akik romantikát várnak ettől a könyvtől, nagyot fognak csalódni. Ezen kívül, ugyan még egyet találni az egyik mellékszálban a három közül, de ennyi. Tulajdonképpen engem kellemesen meglepett ez a fejlemény.
A főszereplő, Mara, na ő már teljesen más tál tészta. Heves természetű és érzékeny, gyakran hoz elhamarkodott ítéleteket. Attól eltekintve, hogy az esetek nagy részében együtt éreztem vele, főleg az elveszettsége miatt, amiket az emlékei hiánya okozott, néha rettentő idegesítő volt. Főleg olyankor, amikor azt éreztem, hogy csak azért von le elhamarkodottan sablonos következtetéseket, hogy az író megoszthasson velünk valami életbölcsességet. Ami remek, ne értsetek félre (különben is, ez a könyv aztán tele van filozofikus gondolatokkal), csak ne hatna ennyire erőltetettnek.
Csak egy példa, ami megmaradt bennem: egy fiatal srác gyilkosságot követett el és börtönbe került, ahol a többi rab, lévén sokkal gyengébb náluk, azonnal prédának tekinti. Erre Mara rávágja, hogy ha gyilkosságot követett el, akkor megérdemli.
Adja magát a kérdés, és ha mondjuk a kishúgát akarta megvédeni az erőszakos apjuktól?
Nem ez történt, de ez is történhetett volna. SEMMIT nem tudtunk a gyilkosság körülményeiről, csak annyit, hogy megtörtént, Mara mégis rögtön ítélkezett.
És persze utána jött a kioktatás, és folyt tovább a cselekmény. Mégis, annyira nem passzolt a karakterével, hogy sikítani tudtam volna. Viszonylag gyakran nagyon értelmes megfigyelései voltak, alapvetően jó volt a szemszögéből olvasni, akkor miért kell ilyen abszolút karakteridegen hülyeségeket csinálnia?
A világfelépítés igazából csak a legvégén tisztul le, egészen addig maximum találgatni tudunk, mert Messenger nem igazán töri kezét-lábát, hogy elmagyarázza a dolgokat. De érdekes és újszerű, és mindez üdítően hatott rám. Két jó nagy problémám volt, mégpedig az, hogy 1) miért csak fiatalokat talál meg Messenger 2)mi alapján dönti el, hogy ki érdemli meg, hiszen mindenki hibázik. Meg persze egy csomó apróbb kérdésem, ami menet közben felmerült, de mindenre kapunk választ, így nem tátonganak hatalmas lyukak magán a koncepción sem, hála a magasságosnak.
A mellékszereplők sem a megszokott, milliószor látott sablonfigurák voltak. Talán ehhez az is hozzájárult, hogy viszonylag kis létszámú szereplőgárdával operált a könyv.
Oriax volt talán az, akit ellenségnek lehetne nevezni, de ő sem volt kifejezetten egy főgonosz alkat. Épp csak magának akarta megkaparintani Marát, de olyan hatalmas összecsapás, amit én vártam volna, nos abból nem lett semmi. Még mindig nem tudom, sajnálom-e ezt a tényt.
Daniel, aki olyan barátféle szerepet tölt be, nos ő jött, megmondta a tutit, aztán el is tűnt, mielőtt kettőt pisloghattunk volna, de alapvetően nem zavart sok vizet. Szívesen láttam volna belőle többet is. Talán a folytatásban?
Tulajdonképpen a legérdekesebb aspektusokról egy szót sem ejtettem, de nézzétek ezt el nekem. Tényleg senkinek nem akarom lelőni, még a spoiler-alert viszonylagos védettsége alatt sem. Hiszen pont az az alapja a könyvnek, hogy halvány fogalmad sincs semmiről.
De a csavar a végén... az a csavar... komolyan, azért minden hibáját elnézem! Teljesen ledöbbentett, abszolút készületlenül ért, és még napok múltán is ezen kattog az agyam, hogy hogy nem gondoltam én erre! Zseniális, egyszerűen zseniális!
Mindent összevetve, én bizony az imádók táborát gyarapítom. Tetszett a történetvezetés, a mitológia, a karakterek, még azok a zen bölcsességek is, amiket mintha szerencse sütikből loptak volna.
Azonban megértem, ha valakinek felállt a szőr a hátán, amikor ömlesztve jött ez a "majd én megmondom a tutit és megváltom a világot" attitűd. Nekem még a tűréshatáromon belül volt, és miután én nem a kifejezetten nagyvonalú tűréshatáraimról vagyok híres, azt mondanám, elviselhető mennyiségben volt jelen.
De! Filozofálással viszont dugig volt, úgyhogy akit nem hat meg az efféle, annak biztos nem fog tetszeni.
Végezetül megosztanék egy idézetet, ami szerintem remekül demonstrálja azt a fajta látásmódot, amivel ez a könyv már csak témájánál fogva is át van itatva:
Ami engem illet, a kisebb szájhúzogatásom ellenére, nagyon-nagyon tetszett és alig várom a folytatást! Valamint azt hiszem, felkutatom a szerző másik sorozatát is. Ha emlékezetem nem csal, az magyarul is megjelent Köddé váltak címmel. Ráadásul az Éva és Ádám, ami nemrég tűnt fel az otthoni boltokban, amit Grant a feleségével együtt írt.
Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet: a csavar. Mindent visz, komolyan.
Kedvenc szereplő: Messenger, Oriax (nem egy kedves jelenség, de rettentő érdekesnek találtam)
