Top 10 őszies hangulatú olvasmány

Hello népek!

Most már novembert írunk, és nyakig ülünk a színes avarban. Sőt miután lecsengett a Halloween, már a karácsonyi fények kerülnek ki a bevásárlóközpontokba, ami persze mindenkit ideje korán kiakaszt, én azonban még mindig az ősznél tartok. Ezt már egy előző bejegyzésnél bővebben kifejtettem, de idén nagyon elkapott az évszak hangulata, ezért ebben a szellemben érkezik a havi rovat is.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de észrevettem magamon, hogy az utóbbi évben egyre inkább az évszakhoz igazítom az olvasmányaimat. Míg ez régebben abszolút nem volt jellemző rám, mostanság valahogy rászoktam. Hogy milyen számomra az ideális őszi olvasmány? Kicsit lassabb, esetleg merengős, talán kicsit félelmetes, vagy egyszerűen csak varázslatos, tudjátok, olyan old school tündérmesés/boszorkányos/varázslós módon.

Szóval, ennyi magyarázkodás után térjünk is a lényegre: a Top 10 őszies hangulatú olvasmányra! Általában rangsorolok, de ezúttal nem hinném, hogy túl célravezető lenne, így sorrend nem jelent túl sokat, maximum annyit, hogy így jutottak eszembe. :)

10. Patrick Rothfuss: A szél neve

Már amikor évekkel ezelőtt, az első magyar kiadás alkalmával olvastam, akkor is éreztem, hogy ez a tökéletes könyv az esős napokra. Igazi high fantasy a javából, és ahogy a kocsmai jelenet keretbe foglalja a hihetetlen kalandokat, szinte hallod a tűz pattogását a háttérben. A szél neve egy kifejezetten lassú könyv, de semmihez sem fogható atmoszférával rendelkezik. Manapság már gyakorlatilag klasszikusnak számít a műfajon belül.

9. Cormac McCarthy: Az út

Szintén egy lassú könyvről van szó, de ez főként annak tudható be, hogy a világnak vége lett. Az idő, mint olyan, szintén megszűnt létezni. A napok telnek, de senki nem számolja őket. Egy apa és egy fiú reménytelen vándorlását követjük végig egy halott, szürke világban, ahol az egyetlen dolog, ami az emberi civilizációra emlékeztet, az néhány rom, egy országút, és egy doboz kóla. Ködös reggelekre a legjobb választás.

8. Vivien Holloway: Mesterkulcs

Dobjuk fel egy kicsit a hangulatot, jó? A Mesterkulcs a Winie Langton történetek kisregény sorozat kezdő kötete, és bár a posztapokaliptikus New Yorkban játszódik, a hangnem meglepően könnyed és humoros. Szórakoztató, kalandos, de valamiért számomra kifejezetten őszies. Talán a steampunk beütés teszi. Egy hosszú nap után remek kikapcsolódást nyújt. Értékelés itt.

7. Jean Little: Victoria Cope naplója

Nagyon - nagyon régen olvastam ezt a könyvet először, de utána még jó néhányszor a kezembe akadt. Nem is a történet fogott meg igazán, hanem a hangulat, amit a sorok árasztottak magukból. Úgy bele tudtam merülni a könyv világába, ami teljesen egyedivé tette a számomra, mert ilyesmit addig viszonylag ritkán tapasztaltam meg. Egy biztos, ez a történet tele van szívvel. A személyes hangvételű napló formátum és a történelmi háttér pedig tökéletes választássá teszi egy borongós őszi délutánra.

6. Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Ha már történelem, itt egy remek nyomozós történet, ami a szépséges fővárosunkban játszódik. Mili kisasszony és a mindig morcos Ambrózy báró kalandjai mindenképpen megérnek egy misét, évszaktól függetlenül, én mégis őszre javasolnám leginkább, főleg ha már elég volt egy kicsit a Halloween vibe-ból.

5. Catherine Fisher: Incarceron

Ismét egy disztópikus steampunk regényt emlegetek, de az Incarceron hangulata sokkalta sötétebb, és maga a történet is a lassabb ritmusúak közé tartozik. XVIII. században megrekesztett társadalom érdekes kütyükkel felturbózva, mindenfajta haladás betiltva, és egy börtön, ami él és maga is rab: az Incarceron. Esős reggelekre a tömegközlekedésen ideális, én is ott olvastam anno.

4. J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Talán az iskolakezdés témája teszi, de a Harry Potter és a bölcsek köve számomra tipikusan az őszi olvasmányok közé sorolódik. Pedig őszintén nem emlékszem, mikor olvastam először, talán mert olyan zavarba ejtően régen volt. (Öregszem, na.) Mindenesetre, ha eddig még valami csoda folytán nem vetted a kezedbe ezt a már-már klasszikust, itt az ideális alkalom: sulikezdés, Halloween, esős Anglia, amelyik kifogás jobban tetszik. A lényeg, hogy olvasd el és merülj el ebben a semmihez se fogható világban!

3. Alexandre Dumas: A fekete tulipán

Mindig is imádtam a francia romantikusokat, a kedvenc klasszikusaim nagy része az ő tollukból származik, így erről a listáról se maradhattak le. A fekete tulipán a történelmi Hollandiába repít el minket, ahol nagyban dívik a tulipán tenyésztés, és a kőkemény versengés a kertészek között. Egy stílusos lincseléssel kezdünk, de van itt minden: szerelem, ármány, cselszövés... mindenesetre ezt szívesebben olvastam volna gimiben, egy s másik kötelező helyett.

2. Mary Shelley: Frankenstein

Ha már klasszikusok. Az őszi Top10-ről kihagyhatatlan a horror és science fiction műfaj egyik alapköve, egy tizenéves lány tollából. Frankenstein története mindig lenyűgözött. Rengeteg feldolgozása létezik, engem elsősorban az győzött meg, hogy színházban láttam (Benedict Cumberbatch játszotta a szörnyet, szóval képzelhetitek), de nagyon örülök, hogy végül elolvastam. Egy rendkívül hangulatos gótikus regényről van szó, ami annak ellenére, hogy a XIX. század elején íródott, a modern kor számára nagyon is releváns kérdéskört feszeget. Szeles, hideg estékre ideális választás.

1. Naomi Novik: A Rengeteg

A napokban fejeztem be a könyvet, szóval mondhatni friss az élmény (értékelés is lesz hamarosan). Igazából nyáron kezdtem neki, miután beszereztem a Könyvhéten, de annyira potens az atmoszférája a könyvnek, hogy inkább félretettem az őszi napokra, hiába tetszett nagyon. És milyen jól tettem! Ez a könyv egyszerűen tökéletes erre az évszakra. Egy sötét, elátkozott erdő, az orosz folklórban gyökerező történettel, ahol mindent átitat a mágia. Csak ajánlani tudom!


Nos, ennyi lett volna a novemberi Top10! Ez egy kicsit más volt, mint amit eddig megszokhattatok, de nem bírtam kiverni a témát a fejemből, úgyhogy ez most így alakult. Ígérem, decemberben nem karácsonyi könyvekkel érkezem. :) Ti egyébként szoktátok évszakhoz igazítani az olvasmányaitokat, vagy egyáltalán nincs rátok kihatással? Na és miket olvastatok idén ősszel?

Üdv,

Vivien Holloway: Mesterkulcs

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 80

Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, száz évvel az ötödik nagy világégés után. Egy nagy és befolyásos tolvajcsalád leszármazottja, akit már egészen kiskorától apja tanított a mesterség fortélyaira. Ebből kifolyólag Winie már kamaszként jobban verekedett, mint a fiúk többsége és mindent tudott a fegyverekről.
Amikor a legendás mesterkulcs felbukkan a városban, a Langton család azonnal a nyomába ered, s természetesen Winie-re is fontos feladat hárul a titokzatos műtárgy megszerzésére kiötlött akcióban…

A Winie Langton történetek első része!

Tényleg úgy érzem, hogy messze túl sokszor teszem fel magamnak ezt a kérdést, de: hogy a fenébe nem olvastam én ezt még?! Pedig minden alkalommal, amikor megláttam, konstatáltam magamban, hogy hmm ez jónak tűnik, sort kellene rá keríteni. Aztán ennyiben is maradt, ahogy az már lenni szokott. Azért bő egy év halogatás után csak elértem idáig, és talán jó is volt ez így, hiszen úgy érzem, pont a megfelelő pillanatban kapott el ez a könyv.

A műfaj és a tartalom alapján én sokkal sötétebb, komorabb hangulatra számítottam, de meglepetésemre nagyon is könnyed a légkör Winie Langtonék háza táján. Ez pedig a sok realisztikus, kiábrándult, nehéz atmoszférájú disztópia és/vagy posztapokaliptikus könyvek után egészen frissítően hatott. Talán ez annak is tulajdonítható, hogy - már csak az oldalszám szűke miatt is - nem igazán kapunk közelebbi betekintést a világba. Épp csak annyi derül ki, amennyi feltétlenül szükséges a cselekmény megértéséhez, és a szereplők hátterének lefestéséhez. Ez egyáltalán nem negatívum, 80 oldalban ne várjon az ember komplett társadalmi elemzést.

forrás: Jonas DeRo

Bevallom, az első oldalakon még soknak is találtam a magyarázkodást, de ez inkább annak tudható be, hogy Winie belső narrációjából derülnek ki a dolgok, nem pedig az események kibontakozása, vagy a karakterek interakciói nyomán. Én személy szerint sokkal jobban szeretem, ha csak úgy bedobnak a mélyvízbe és nekem kell összeraknom, hogy mi történt és hogy történt a beszélgetésekből, amik elhangzanak, hogy akár a szereplők elejtett gondolataiból, ahogy reflektálnak a jelen helyzetre. Ebből kifolyólag, bár az első pár oldalon elég tiszta képet kapunk a világról, nem igazán voltam meggyőzve arról, hogy ez a könyv nekem való lenne.

Ha ti is olyanok vagytok mint én, nos, aggodalomra semmi ok. Ugyanis amint elkezdtük megismerni Winie családját és beindultak az események, minden sínre került. Imádtam olvasni ezeket a részeket! Elképesztően jól szórakoztam rajtuk, főleg amikor a szülők is megjelentek. De a Audrey és Winie interakciói is remekül sikerültek, sütött belőlük a testvéri szeretet. :D

– Miért van az, hogy különösebb mérlegelés nélkül vagy képes belevetni magad kocsmai verekedésekbe, viszont egy egyszerű estélytől pánikba esel?
– Nagyjából azért, amiért te is pánikba esel egy verekedés láttán – vágtam vissza. – Nekem nem ez a természetes közegem.
Audrey azonban megelégelte a nyafogásomat.
– Tudod mit? Meg sem kell szólalnod. Majd azt mondjuk mindenkinek, hogy süket-néma vagy. Semmi más dolgod nem lesz, mint mosolyogni és bólogatni.
– Kösz, hogy ezt mind kinézed belőlem.

Winie nagyon szerethető főhősnő; kompetens és értelmes, kellően határozott is. Nagyon élveztem a szemszögét olvasni. Ami különösen meglepett, hogy a szülők is jól megformált, érdekes karakterek voltak, nem csak úgy lógtak a levegőben. Williamről még nem tudni olyan sok mindent, de azért csak kacsingat ott valami szerelmi szál - féleség, vagy legalábbis annak a lehetősége, így bőven van mit várni a következő részekben. Kíváncsi vagyok, lesz-e valami a dologból.

A cselekmény pörgött, pont ahogy kell és képzeletben már én is ott rohangásztam Winiékkel a posztapokaliptikus New Yorkban, amikor feltűnt, hogy már csak pár oldal van hátra.Egy kis bál, egy kis ablakon besurranás, izgalmas ketyerék, és ripsz-ropsz vége lett. Sajnáltam, mert olvastam volna még. Badass, vicces, pörgős, és néhol egyenesen aranyos történetet olvashattam: a tökéletes mix.

Kedvenc jelenet: amikor Winie-t öltöztette az anyukája. Fulladoztam a nevetéstől!
Kedvenc karakter: Winie, Woolf
Értékelés: 4,5/5

Cover Reveal #4 - Ilona Andrews: Pusztító Mágia

Fantörpikus napot mindenkinek!!!

Mostanság Cover Reveal túltengés van, de ez egy ilyen időszak, mindenféle szuper könyv jelenik meg, hogy még időben a fa alá kerülhessen, úgyhogy örüljünk ennek a sok szépségnek! Lehet, hogy feltűnt, hogy egész picikét lelkes vagyok *majdkiugromabőrömből*, de el kell néznetek nekem, ugyanis ez a Cover Reveal az egyik abszolút kedvenc sorozatom első kötetének magyar borítójáról rántja le a leplet!

"Remek, metsző stílusú urban fantasy, kellő mennyiségű humorral fűszerezve" - állítja Patricia Biggs, a Megszólít a Hold szerzője. Végre, Magyarországon is megjelenik az egyik legsikeresebb Ilona Andrews regény, a Kate Daniels-sorozat első kötete, a Magic Bites!

tetszik ezt látni? *.* annyira állat, hogy oroszlán!

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

Eredeti cím: Magic Bites

Fordító: Mergl-Kovács Bernadett

Megrendelési linkért katt >>>ide<<<, ahol akár a karácsonyi kívánságlistára is felteheted! Hátha a Jézuska épp arra pislog. ;)

Csekkold le a könyv >>>molyos adatlapját<<< és tedd a kívánság és/vagy várólistádra!

Fülszöveg:

Kate Daniels az Atlanta városában előforduló paranormális problémák felgöngyölítésével megbízott zsoldosként tengeti napjait. A szókimondó lány ereiben is mágia csordogál, de ő jobban bízik a kardja erejében. Ő maga is bármikor célponttá válhat, de nem futamodik meg a kihívás elől. Amikor azonban Kate gyámját meggyilkolják, válaszút elé kerül: vagy megvárja biztonságban, amíg elcsitulnak a kedélyek, vagy a természetfeletti gyilkos nyomába ered.

Kate az utóbbit választja, így akarata ellenére belekeveredik Atlanta két legerősebb természetfeletti körének hatalmi harcába. Az egyik oldal a vámpírokat irányító Halottidézők. A másik a Falka, az alakváltók félkatonai klánja. És mindkét fél azt akarja, hogy Kate találja meg a gyilkost.

A New York Times sikerszerzője, Ilona Andrews Kate Daniels világának megismerésére hívja az olvasót a sorozat első kötetében.

Gondolatok:

afpodáksgnornfdkvclxá *kékhalál*
El se tudom mondani, mennyire eszelősen örülök annak, hogy végre itthon is megjelenik a Kate Daniels sorozat első kötete! Ebben a bejegyzésben már elregéltem, mennyire imádtam én az első részt, itt és itt pedig a folytatásokat, így hát igazán nem csoda, mennyire bezsongtam, amikor megtudtam, hogy a KMK kiadja kis hazánkban is! Ha igazi, izgalmas, vicces urban fantasyra fáj a fogatok, ebben nem fogtok csalódni! A szereplőgárda fergetes, a cselekmény pergő, a világ pedig érdekes és eredeti, tele remek sztorikkal! És tudjátok mit? Minden résszel egyre csak jobb és jobb lesz! Figyelem, fantasy rajongók, új potenciális kedvenc a láthatáron!

Részlet a könyvből:

(Már ha az én eszelős fangirl - epizódom nem győzött meg teljesen:D)

„Egy pillantással felmértem, hogy szikét ebben a szobában biztosan nem találok, úgyhogy előhúztam Gyilkost a hüvelyéből. Füstölni kezdett, amint megérezte az élőholtat. Finom köd szállt fel kígyózva a pengéről.
– Nehogy levet eressz nekem! – mormogtam, és nekinyomtam a pengét a sebhelynek.
Az élőholt bőre sisteregni kezdett, amint a penge belemélyedt a húsba. Egészen aprócska, hat milliméteres bevágást ejtettem csak. Megfogtam a bőrlebenyt, és finoman húzni kezdtem. Végül megpillantottam egy huszonöt milliméter széles és tizenkilenc milliméter hosszú égési sebet. A seb közepén egy billog volt: egy nyílvessző, de nem nyílhegyben, hanem egy körben végződött. Ez Ghastek ismertetőjele. Miért is nem vagyok meglepve?
– Ugye tudja, hogy büntetés jár a holttestek megrongálásért? – szólalt meg mögöttem egy férfihang.
Megpördültem, kezemben a kardommal. Egy magas férfi támaszkodott az ajtónak. Köpenyt viselt, úgyhogy minden bizonnyal több joga volt ott tartózkodni, mint nekem.
– Hé, lassan a testtel! – mondta.
– Ne haragudjon! – Leengedtem a kardot. – Csak nem szeretem, ha megzavarnak.
– Én sem. Kivéve, ha csinos, fiatal nők zavarnak meg. – A férfi a harmincas évei közepén járhatott. A váll-lapján lévő csík világos narancssárga volt. Harmadik szintű engedély. A köpenyére erősített biléta pedig arról árulkodott, hogy épp most kaptam a nyakamba egy osztályellenőrt.
És az osztályellenőr egy szempillantás alatt kitilthat innen.
A férfi megvárta, amíg nem bámulom tovább a kitűzőjét, majd kinyújtotta felém a bal kezét.
– Crest.
Lehámoztam a bal kezemről a kesztyűt, de Gyilkost szorosan tartottam a jobb kezemben. Kezet ráztunk.
– Kate. És a Cresthez tartozik keresztnév is?
– Igen, de nem szeretem.”

A szerzőkről:

Bizony, ketten vannak. A frappáns írói álnév egy házaspárt rejt! Ilona és Andrew a neveikből hozták létre. Közösen alkotnak horror és fantasy műfajban, mindezt modern környezetbe helyezve. Ilona Oroszországban született, tinédzserként költözött az Államokba. A Western Carolina egyetemen találkozott férjével.
Most Texasban élnek, két gyönyörű lányuk van, és az írás a fő hivatásuk. Az egyik legnagyobb sikerük a Kate Daniels sorozat, aminek az első kötete 2015 decemberében jelenik meg Magyarországon.

Kukkants be a szerzőpáros hivatalos oldalára, vagy kövesd őket a facebookon!

Tudnám még ajánlani a blogjukat, amit egyébként a weboldalukról is elérhettek, de azért belinkelem külön is. Ők azon kevés szerzők közé tartoznak, akiknek a blogjukat napi rendszerességgel, szinte vallásosan olvasom, ugyanis egyrészről, nagyon imádom őket, és minden írói moccanásukról tudni szeretnék, másrészről pedig azért, mert mint emberek is iszonyat jófejek, és még a mindennapi életükről szóló kis bejegyzéseik is mindig megmosolyogtatnak. Arról nem beszélve, hogy rendszeresen kapunk picike részleteket az épp készülő könyvükből, amiket kistányér szemekkel lesek és háromszor egymás után elolvasok.

Ja... lehet, hogy ez nem teljesen normális. xD

Ennyi lett volna a Cover Reveal mára, de érdemes lesz visszanézni a napokban, mert gyors egymásutánban három könyv is megjelenik, amit mindenki figyelmébe ajánlanék, így még két borítóleleplezésre még számíthattok holnap és holnapután.

Elég, ha annyit mondok, hogy lesz mit a fa alá rakni!

Üdv,

Tollas disztópia - posztapokaliptikus Éhezők viadala angyalokkal

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 342

Hat hete már, hogy az apokalipszis angyalai alászálltak, és elpusztították a modern világot. Nappal az utcai bandáké a hatalom, de az éjszakákat a rettegés és a babona uralja. Mikor az angyalsereg harcosai tovaszállva magukkal ragadnak egy gyámoltalan kislányt, annak tizenhét éves nővére, Penryn bármit megtenne, hogy visszaszerezze a húgát. 

Bármit. Ha kell, akár arra is hajlandó, hogy alkut kössön egy ellenséges angyallal. 

Rafi félelmetes harcos, de most legyőzötten, szárnyaitól megfosztva, haldokolva hever a földön. Korszakokon átívelő háborúkban vívott győztes csatákat, most pedig egy éhezéstől legyengült tinilány kell, hogy megmentse az életét. 

Miközben átvágnak a sötétségbe és káoszba merült Észak-Kalifornián, csak egymásra támaszkodhatnak a túlélés érdekében. Kénytelenek együtt megtenni az utat, hogy eljussanak San Franciscóba, az angyalok erődítményébe, ahol a lány mindent kockára tesz, hogy megmentse a húgát, az angyal pedig kénytelen legnagyobb ellenségeinek könyörületességére bízni magát, hogy újra ép és egész lehessen.

***

Végre én is elértem idáig, hogy megnézzem magamnak személyesen, mire ez a nagy felhajtás az Angelfall körül. Ezt mondjuk leginkább annak köszönhetem, hogy drága barátosném, Ivy a kezembe nyomta a könyvet azzal a felkiáltással, hogy takarodjak már el olvasni végre, mert én ezt imádni fogom. Nos, ha nem is estem teljesen hanyatt, azért határozottan tetszett az Angyalok bukása.

Forrás: Pinterest

A történet pár héttel a világvége után kezdődik. Ezt már önmagában érdekesnek találtam, hiszen nem magát a világvégét írja le, és nem is a később kialakult új világrendet, hanem a rövidtávú hatásokat, amikor a por már leszállt, de még képlékeny a rendszer.

A tartalom egyébként elég korrektül leírja az alapszituációt, úgyhogy erre nem is igazán pazarolnék több szót. Az elnyomó hatalom ezúttal angyalkák képében jelenik meg. Habár én elég problematikusnak tartottam az indokot, hogy miért is rohanták le a Földet, de ezzel legalább nem voltam egyedül, hiszen Penryn is hasonló véleményen volt, és úgy érzem, erre majd még a továbbiakban választ fogunk kapni.

És ha már itt tartunk. Penryn. Katniss 2.0 (lásd: a poszt címe). Most elkezdhetnék hisztizni emiatt, de nem fogok, mert igazság szerint nagyon kedveltem a leányzót. Jobban, mint Miss Everdeent bármikor is. Egy értelmes, bátor, cseppet szemtelen karakter kissé sablonos, de azért átérezhető motivációval és egy leheletnyi anya-komplexussal, remekül megírva. Amiért viszont sikerült igazán közel kerülnie a szívemhez, az a humorérzéke volt. Drága főhősnőnk jóféle szarkasztikus beszólásokkal tüzdeli tele a sorokat, de azért Rafit, az ügyeletes szépfiút se kell félteni.

Mindjárt illusztrálom is:

– Sosem viccelnék a harcos félisteni mivoltommal.
– Te. Jó. Ég. – Lehalkítom a hangom, elfelejtettem suttogni. – Te nem vagy más, csupán egy beképzelt madár. Oké, van rajtad némi izom. Ennyit elismerek. De tudod, a madár az csak egy, az evolúció során kissé megváltozott gyík.Hát ez vagy te.
Kuncogni kezd.
– Evolúció. – Felém hajol, mint aki valami titkot készül rám bízni. – Elárulom neked, én ilyen tökéletes vagyok már az idők kezdete óta. – Olyan közel van hozzám, hogy a lehelete a fülemet simogatja.
– Ó, kérlek. Akkora az arcod, hogy alig férsz el az erdőben. Mindjárt beszorul a fejed a két fa közé, és nekem kell majd megmentenem téged. – Lemondó pillantást vetek rá. – Ismét.

Rafi azon tökéletes hímpéldányok egyike, akik kötelezőek a Young Adult könyvekbe, de elnéztem neki, mert hát angyal. Most tényleg, milyen legyen? Átlagos? Mindenesetre nem volt túl sok nyáladzás Penryn részéről, így annyira nem zavart, hogy már megint minden olyan átkozottul tökéletes a szereplőkön. És sokat segít a tény, hogy őt is elég könnyű volt megkedvelni. Penrynnel ketten elképesztően viccesek tudtak lenni, remek párost alkottak.

– Tényleg arkangyal vagy? (…)
– Le vagy nyűgözve?
– Nem. (…) Csak panaszt szeretnék benyújtani a beosztottaid ellen.
– Fordulj az ügyfélszolgálathoz.

A mellékszereplők is kellően érdekesek voltak, különösen Paige és Penryn anyja, és ahogy a dinamika hármójuk között működött. Ezt ugyan nem sokáig láthatjuk, hiszen Paige-t már az első fejezetekben elrabolják, de időről-időre előkerül. Ezen a ponton határozottan éreztem az Éhezők viadala hatását, de az írónő máshogyan fogta meg a dolgot, így nem zavart annyira, csak egyszerűen tudomásul vettem.

A romantikus szálat szerencsére elég óvatosan kezelte az írónő, amit határozottan értékeltem. Nem folyt el a könyv a kezemben. Arról nem beszélve, hogy meglepően komoly akadályok vannak a párocskánk előtt/között, a faji különbségek és a háborús helyzeten túlmutatóan is, így nem csak a "szeret/nem szeret" huza-vonát játsszák egész végig. Kíváncsi leszek, hogy mi fog ebből kisülni (rántott csirke. - jó, erre a posztra most már befejeztem a béna poénok gyártását).

Forrás

És pontosan ez az, ami miatt nem tudom nem szeretni ezt a könyvet. Mert szórakoztató irodalom a javából. Vicces, izgalmas, jó, de nem túl bonyolult karakterekkel, némi borzongással, egy kis érzelemmel. Nem mutat sok újat, de amit hoz, azt jól hozza.

Ráadásul olyan szinten addiktív, hogy alig bírtam letenni! A ritmizálást tanítani kéne, annyira zseniális. Egy pillanatra sem ül le a könyv, végig pörög, mindig történik valami, és tökéletesen megragadja az olvasó figyelmét. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az írónő aztán nem fél gyötörni a hőseit. Így aztán nem vártam kényelmesen hátradőlve, hogy épségben megtalálják Paige-t, hanem lerágtam a körmömet, hogy mi lehet Penryn húgával, és ha meg is találják, vajon  milyen állapotban. Nem spoilerezek.
Majd megtudjátok, ha elolvassátok. ;)

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: Penryn és Rafi szócsatái
Kedvenc karakter: Penryn, Rafi

Dan Wells: Fragments - Töredékek

Kiadó: Fumax

Oldalszám: 528

SPOILERES TARTALOM AZ ELSŐ RÉSZRE VONATKOZÓLAG!!!

Dan Wells hazánkban is igéretesen mutatkozott be, a külföldön hatalmas sikert aratott Nem vagyok sorozatgyilkos című kötetével, a Partials trilógiája pedig még nagyobb siker kint.

Kira Walker megtalálta az RM vírus gyógymódját, de az emberek és a Részlegesek túléléséért vívott küzdelem még csak a kezdeténél tart. East Meadow-t elhagyván Kira kétségbeesetten próbálja kideríteni, hogy kicsoda is ő valójában. Nem lehet véletlen egybeesés, hogy az RM gyógymódja maguknak a Részlegeseknek a vérében található – ez nyilván valami nagyobb terv része, amelyben Kirának is szerepet szántak, és amely mindkét fajt megmenthetné. Kirához útja során többen csatlakoznak, köztük Samm, a Részleges is. De vajon megbízhat-e bennük? Ezalatt Long Islanden az emberiség utolsó képviselői felkészülnek a Részlegesek elleni háborúra, és Marcus tudja, az egyetlen reményük, hogy kitartsanak Kira visszatéréséig. Ám a lány útja hosszadalmas a posztapokaliptikus Amerika pusztaságán keresztül, és közben mindkettejük számára fokozatosan kiderül, hogy legnagyobb ellenségük létezéséről eddig nem is tudtak. A lélegzetelállító Részlegesek trilógia második része az emberiség utolsó előtti órájának krónikája. Utazás az ismeretlenbe, amely során fel kell fedeznünk hogyan élhetjük túl – és ami még fontosabb, hogy mi indokolná megmaradásunkat a Földön.

Rettenetesen vártam ezt a könyvet, de őszintén, féltem is tőle. Féltem, hogy nem lesz olyan jó, mint az egy, hogy csalódást fog okozni. Főleg, hogy az eleje egy kicsit nyögvenyelős volt a számomra. A történet több szálra bomlott, és egyik se ért fel azzal az adrenalin-hullámvasúttal, ami az előző részt jellemezte. Azonban így visszanézve, kellett az a kezdés ahhoz, hogy a vége ilyen szinten kibontakozhasson. Na de, kezdjük az elejéről...

Ugyebár az első rész egy igencsak sokkoló felfedezéssel zárult: Kira is Részleges. Egy másik modell, nem hadviselésre tervezték, de akkor sem ember. Ő viszont embernek érzi magát, hiszen közöttük nőtt fel, és őket próbálta megmenteni. Miközben a külvilág folyamatosan próbálja választásra bírni a két faj között, Kira azt a lehetetlen célt tűzi ki maga elé, hogy mindkét népet megmenti a pusztulástól: megtalálja az RM gyógymódját és megoldja a lejárati idő problémáját, mindezt pedig egy éven belül, hiszen a Részlegeseknek csak annyi idejük van.

Ha ez nem lenne elég, Dr. Morgan minden erejével azon van, hogy megtalálja Kirát, hogy kísérletezhessen rajta, és ennek érdekében még East Meadow-t is képes megszállni. A Részleges frakciók között háború dúl, és senki nem az, akinek mutatja magát. Nandita pedig még mindig sehol...

Őszintén meglepődtem, amikor az első fejezetek után leült egy kicsit a sztori. Sok mindent vártam volna, de ezt nem. Hiszen nagyon sokáig csak azt kísérjük figyelemmel, ahogy Kira papírokat nyálaz, régi irodaházakat kutat át és a dolgok ahelyett, hogy tisztulnának, egyre kevésbé nyernek értelmet. Így utólag viszont belátom, hogy pont ez tette annyira hihetővé és valóssá az egészet. A könyv második felében nagyon keményen kijönnek azok az etikai és morális dilemmák, amik már az első részben is ott lappangtak a felszín alatt, viszont a pergő cselekmény miatt csak néhány futó gondolatot szenteltem nekik. Annál sokkal jobban érdekelt, hogy mi fog történni, mint hogy megálljak filozofálgatni.

A második rész nem ilyen. Lelassul a cselekmény, és előtérbe kerülnek a komoly kérdések, a kőkemény társadalomkritika. Sikerül úgy mélységet adnia a karaktereknek és súlyt a történetnek, hogy nincs töltelék szaga a dolognak, és így elkerüli azt a hibát, amibe rengetegen beleesnek, ha trilógiákról van szó.

"Milyen apróságon múlhat, hogy egy ilyen csodás civilizáció csak egy kicsit túl messze menjen? Olyasmit tegyen, amit nem lenne szabad? Túl sok áldozatot, kompromisszumot, belemagyarázást fogadjon el? Ha valaki képes egy ilyen nagyszerű város megépítésére, mi gátolja meg, hogy létre hozzon egy embert? Ha irányítani tudja a tavat, miért ne akarná kontrollálni a lakosságot? Ha uralni tudja a természetet, hogy terjedhet el így egy betegség?"

Igen, fokozza a feszültséget, és még mindig több a kérdés, mint a válasz, de haladunk valahová! A másik, amit nagyon tudtam értékelni, hogy nem ismételte el lépten-nyomon, mi történt az első részben. Szóval mint folytatás, abszolút megállta a helyét.

A történetre nem pazarolnék túl sok szót. Egyrészt azért, mert nem szeretném lelőni a csavarokat, másrészt azért, mert számomra a cselekmény többé-kevésbé másodhegedűs szerepet töltött be. Persze, fontos volt, és még mindig rohadtul tudni akarom a válaszokat, de őszintén, a könyv nagy részében csak úton voltak A pontból B pontba, vagy pedig adatbázisokat kutattak át. Plusz ott voltak az East Meadow-ban és környékén zajló események, de azok inkább kitekintésként szolgáltak. Ott is lezajlottak fontos események, főleg a vége fele, de a hangsúly egyértelműen Kiráék kutatására helyeződött.

A karakterek már sokkal érdekesebbek voltak. Kira rendkívül idealista és állhatatos, ezért nagyon könnyű vele azonosulni, legalábbis a számomra. Szerintem a legtöbb emberbe szorult egy kis világmegváltó szikra, ami miatt könnyű együtt érezni Kirával. A lányt állandóan kétségek gyötrik, és képtelen eldönteni, hogy melyik oldalhoz legyen lojális, és hogy egyáltalán szükséges-e a választás. Érdekes volt figyelni, ahogy a külső világ és Kira belső érzései összecsaptak: a külső nyomás választásra késztette, ameddig a belső elvei azt sugallták, hogy nem kell, sőt nem helyes választani. Ebbe persze a saját döntésképtelensége is belekeveredett, hiszen ő maga se tudta eldönteni, hogy hová is tartozik. Hogyan dönthetne hát afelől, hogy az emberi vagy a részleges civilizáció maradjon fenn?

Samm pedig... abszolút kedvenc. Annak ellenére, hogy katona, Wells nem formálta őt egy tesztoszteron gőzgéppé. Ő inkább az a csendes lázadó típus, és újra és újra meglepett az, amennyire hitt Kirában. Vitatkoztak, sok mindenben nem értettek egyet, de a nap végén, Samm mindig támogatta a lányt, miközben megőrizte a saját elveit és véleményét a helyzetről.
A Calixszal való beszélgetése a vége felé nagyon sokat elmond a karakteréről. Nem az, amiket mond, hiszen eddig is tudtuk, hogy problémát okoz neki az emberi módja a kommunikációnak, hanem ahogy mondja. Rádöbbent, hogy lehet, hogy Samm egy részleges katona, akinek fejlettebbek a reflexei, tudja mit csinál a harctéren és a többi, de ha eltekintünk a kultúrsokktól - vagy pontosabban a kapcsolástól, és hogy Samm feromonok kibocsátásával fejezi ki az érzelmeit - a srác nem egy jégtömb. Teljesen átlagos, de a jó értelemben.

Heron egy igazán érdekes karakter, de nem kifejezetten szerethető. Ő egyértelműen a Részlegesek mellé teszi le a voksát - ami tulajdonképpen érthető - és az esetek túlnyomó többségében hülyének nézi Kirát, amiért nem adja fel magát Morgannek. Egy nagyon szépen felépített karakter, érthető motivációkkal, viszont nagyon kevés empátiával. Talán ezért is nehéz kedvelni.

A többiek is érdekesek, de a fentebb említettek azok hárman, akik a legtöbbet szerepelnek és akik a központi konfliktust kibontakoztatják. Elvégre, bár a katonai hadműveletek és a ki tud mit és mennyit játékok tartják mozgásban a cselekményt, a központi kérdések mégis e három szereplőn keresztül bontakoznak ki: mindenki más csak árnyalja az összképet.

Azért is szerettem ezt a könyvet, mert nagyon aktuális kérdéseket feszeget, amikkel mint modern társadalomnak, nekünk is szembe kell néznünk. A nem túl távoli jövőben egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy az ember feltalál és teremt egy részlegesekhez hasonló létformát, amiért aztán felelős lesz. És akkor jönnek a zavaró kérdések: van-e jogunk Istent játszani? Ha egy élet nem emberi, az rögtön azt is jelenti, hogy alsóbbrendű? Hol fekszenek azok a morális határok, amiket már nem léphetünk túl? Tekinthetjük-e az így létrehozott létformát személynek? Ha igen, akkor ugyan hogy is nevezhetnénk tulajdonnak? Ez is csak egy formája a rabszolgatartásnak? Elkerülhetetlen a forradalom?

És ha ettől el is tekintünk, a másik kérdéskör még mindig ott lebeg: elkerülhetetlen-e az, hogy az emberiség elpusztítsa önmagát? Arrogánsan világvégének nevezzük az emberi civilizáció lehetséges végét, pedig az csak a mi világunk végét jelentené. Ahogy Dan Wells is írta...

– (…) Eddig azt gondoltam, hogy a világ megszenvedte, amit tettünk, amit mindkét faj elkövetett, de idekint úgy érzem, hogy a világot nem is érdekli, hogy kik vagyunk. Vagy voltunk. Jöttünk és mentünk, az élet meg megy tovább, és az a föld, ami itt volt már előttünk is, még mindig itt lesz, amikor már mind meghaltunk. A madarak még mindig repülni fognak, az eső még mindig esni fog. A világnak nem lett vége, csak… újraindult.

Nagyon sokáig nem igazán értettem Ikarosz legendáját. Miért ment túl közel a naphoz, amikor tudta, hogy az a halálát jelenti? Amikor pontosan tudta, mi fog történni? Ennyire nem lehet valaki nehézfejű...

Ez a könyv viszont közelebb vitt Ikarosz megértéséhez, és a világunk megértéséhez. Gondolom, az a hátulütője, hogy amit látok, az többségében elkeserítő.
Amit ebből a mérhetetlen pesszimizmusból ki akarok hozni, az az, hogy ezt a trilógiát bizony érdemes elolvasni! Nem csak azért, mert szórakoztató és érdekes, habár ez is igaz. Hanem azért is, mert Dan Wells valami olyasmit próbál elmondani nekünk, ami bár nem újdonság, mégis képtelenek vagyunk megérteni.

És mindezek után, az író utószavából szívmelengető optimizmus árad:

"Az ember a leghihetetlenebb teremtménye az univerzumnak.
Vállald fel az összetettségedet, terjeszd ki a kreativitásodat, váltsd valóra a lehetőségeidet.
Te teszed naggyá a világot."

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: Samm és Kira utolsó közös jelenete, Calix és Samm beszélgetése
Kedvenc karakter: Kira, Samm

Összesített ömlengés

Tudom, tudom, nem ez életem legjobb címe, de legalább alliterálok (mert az fontos, na).

Tehát, miután igen csúnyán le vagyok maradva a Kate Daniels értékelésekkel, úgy döntöttem, a harmadik és negyedik részt egy bejegyzésen belül fogom kitárgyalni, annál is inkább, hiszen elég szorosan összekapcsolódik a kettő (naná, hiszen sorozat... én és a roppant értelmes megállapításaim).

Kisebb spoilerek az elkövetkezendőkben! (Semmi számottevő csavart nem lövök le, ne aggódjatok, csak a mihez tartás végett írtam ki.)

Kate Daniels...

Drafted into working for the Order of Merciful Aid, mercenary Kate Daniels has more paranormal problems than she knows what to do with these days. And in Atlanta, where magic comes and goes like the tide, that's saying a lot.

But when Kate's werewolf friend Derek is discovered nearly dead, she must face her greatest challenge yet. As her investigation leads her to the Midnight Games - an invitation only, no holds barred, ultimate preternatural fighting tournament - she and Curran, the Lord of the Beasts, uncover a dark plot that may forever alter the face of Atlanta's shapeshifting community...

Kate Daniels...

Amióta rávették, hogy dolgozzon az Irgalmas Segély Rendjének, Kate-nek több paranormális természetű gondja akad, mint amennyivel elbírna. És tekintve, hogy Atlantában úgy jön és megy a mágia, mint az óceán hullámai, ez egy igen sokatmondó kijelentés.

De amikor a barátját, a vérfarkas Dereket félholtan találják, Kate kénytelen élete eddigi legnagyobb kihívásával szembenézni. A nyomokat követve, amik az Éjféli Játékokhoz vezetnek - egy kizárólag meghívásos alapon működő, szabályok nélküli, halálos természetfeletti viadalhoz - Kate és Curran felfedeznek egy sötét cselszövést, amely átformálhatja Atlanta egész alakváltó közösségét.
(saját fordítás)

És igen. Még mindig nagyon imádom. Sőt, egyre jobban!
Így a harmadik kötetnél már kifejezetten érezhető a karakterfejlődés. A szereplőknek közös múltjuk van, amit mi is első kézből ismerünk, viszont még így is bőven tartogatnak meglepetéseket.
Kate most már kifejezetten okosan viselkedik, (még akkor is, ha első látásra ez nem így tűnik, pláne Curran szemszögéből), és felelős döntéseket hoz. Igen, még mindig eszelős egy nőszemély, de legalább azt jól csinálja! És még mindig elképesztően vicces!

“I flexed my wrist, popped a silver needle into my palm, and offered it to him.
'What's this?'
'A needle.'
'What should I do with it?'
He'd walked right into it. Too easy. 'Please use it to pop your head. It's obscuring my view of the room.
(Kate és Saiman)

"Megmozdítottam a csuklómat és egy ezüst tű csusszant a tenyerembe, amit aztán Saiman felé nyújtottam.
- Ez meg mi?
- Egy tű.
- És mit kéne csinálnom vele?
Egyenesen belesétált a csapdába, szinte túl könnyű volt.
- Pukkaszd ki a fejed, légy szíves. Takarja a kilátást."

Saiman nem túl szerethető, de mindenképpen érdekes karakter, és ebben a részben végre kiderül, hogy mi is ő valójában! Mármint azon túl, hogy a pasas úgy változtatgatja a kinézetét, mint más a zokniját, és mindenkiről mindent tud. Hogy meglepett? Az nem kifejezés!

Currant is jobban megismerjük, most már kifejezetten sokat szerepel, és őszintén szólva, nagyon tetszik, amit látok! Az alatt a morgós, arrogáns, rohadt-ijesztő-vagyok-szóval-jobban-jársz-ha-azt-csinálod-amit-mondok stílus alatt egy egész rendes pasas bujkál, kissé száraz humorérzékkel megdobva. Meg se próbál másnak látszani, mint ami, és senkitől nem kér elnézést érte. Tetszik az egyensúly a személyiségében: az alakváltókra jellemző alfahím, aki se lát se hall és veri a mellét, és a a felelősségteljes vezető, aki intelligens, ismeri az embereit és nem hord szemellenzőt.
Persze, amikor Kate is képbe kerül, akkor általában a józan eszét kihajítja az ablakon, de tagadhatatlan, hogy fantasztikusak ezek ketten!

“His Majesty needs a can-I girl anyway. And I'm not it."
"A can-I girl?" Andrea frowned.
I leaned back. "'Can I fetch your food, Your Majesty? Can I tell you how strong and mighty you are, Your Majesty? Can I pick your fleas, Your Majesty? Can I kiss your ass, Your Majesty? Can I..."
It dawned on me that Raphael was sitting very still. Frozen, like a statue, his gaze fixed on the point above my head. "He's standing behind me, isn't he?"
Andrea nodded slowly.
"Technically it should be 'may I'," Curran said, his voice deeper than I remembered. "Since you're asking for permission."
Why me?
"To answer your question, yes, you may kiss my ass. Normally I prefer maintain my personal space, but you're a Friend of the Pack and your services have proven useful once or twice. I strive to accomodate the wishes of persons friendly to my people. My only question is, would kissing my ass be obeisance, grooming, or foreplay?”

"- Őfelségének amúgy is egy lehet-lányra van szüksége, aki nem én vagyok.
- Egy lehet-lányra? - ráncolta a szemöldökét Andrea, mire hátradőltem a székemen.
- Idehozhatom az ételét, Őfelsége? Elmondhatom, milyen nagyszerű és erős, Őfelsége? Kiszedegethetem a bolháit, Őfelsége? Megcsókolhatom a seggét, Őfelsége? Meg...
Idő közben rájöttem, hogy Raphael dermedten ül a helyén, akár egy jégszobor, és a tekintetét egy a fejem feletti pontra szegezi. - Itt áll mögöttem, igaz?
Andrea lassan bólintott.
- Tulajdonképpen, úgy kellene kérdezned, hogy "szabad lesz?" - Curran hangja mélyebb volt, mint amire emlékeztem. - Miután engedélyt kérsz.
Miért én?
- Hogy válaszoljak a kérdésedre, igen, megcsókolhatod a seggem. Általában szeretem megőrizni a privát szférámat, de te a Falka Barátja vagy, és a szolgálataid is hasznosnak bizonyultak már néhányszor. Én pedig igyekszem teljesíteni az olyan emberek kívánságait, akik a népem barátai. Az egyetlen kérdésem az lenne, hogy ha megcsókolod a seggem, akkor az nálad a tisztelet jele, kefélés vagy előjáték."
(saját fordítás, és nem a legjobb, de ezt bírtam kihozni belőle)

Angolul tudók előnyben, ugyanis úgy sokkal viccesebb, de szerintem ez a jelenet így is mindent elmond a kettejük kapcsolatáról. Ezt játsszák ugyanis az egész köteten keresztül: kerülgetik egymást, mint macska a forró kását. Viszont ezt olyan szórakoztatóan teszik, hogy amikor épp nem lerágtam a körmöm a cselekmény miatt, akkor iszonyat jókat kacarásztam rajtuk. És ebben a részben már nem csak célozgatnak, úgyhogy ehhez már nyugodt szívvel hozzá tudom tenni a romantikus címkét is, habár még így is nagyon szűkmarkúan bánnak vele az írók, de jól van ez így. Ez egy ilyen sorozat, és én nagyon is élvezem!.

A cselekmény pedig a szokásos Ilona Andrews: pörgős, akciódús, rengeteg harcjelenettel és komplex mitológiai háttérrel. Ezúttal hőseink egy arénába szorítva gyilkolásznak, de ettől még az igazi küzdelem az a színfalak mögött zajlik.És ez az első alkalom, hogy egy olyan karakternek is komoly - mármint úgy igazán komoly - baja esik, aki az olvasó szívéhez nőtt. Legalábbis az enyémhez biztosan. Majd megszakadt a szívem Derekért, de így utólag belátom, hogy szükséges volt az, ami vele történt, hiszen ő volt a katalizátora az eseményeknek. Raphael végre többet szerepel, és határozottan bírom a srácot, jó a dumája és kellően őrült (elvégre egy vér-hiénáról beszélünk).

“If the lot of you survives, Curran will flay the skin off your backs,” Doolittle said.
“That’s what I always love about you, Doctor.” Raphael grinned. “You’re a cup-halfway-full kind of guy. All flowers and sunshine.”

"- Ha ezt túlélitek, Curran lenyúzza a bőrt a hátatokról - mondta Doolittle.
- Ezt szeretem magában, doki - vigyorodott el Raphael. - Olyan pozitív egy fickó maga; csupa virág meg napsütés."

És a négy pont ott folytatja, ahol a három abbahagyta! Hiszen egy kisebb függővéggel zárunk, és Kate tartozik egy meztelenül felszolgált vacsorával Curran-nek, bár mindenki kedvenc Simbája volt olyan szívélyes, és tett annyi engedményt, hogy Kate viselhet fehérneműt.
Hát ez olyasmi, amit látni kell!
Nem is volt kérdés, hogy azonnal elkezdtem a négyet olvasni...

 Kate Daniels works for the Order of Knights of Merciful Aid, officially as a liaison with the mercenary guild. Unofficially, she cleans up the paranormal problems no one else wants to handle - especially if they involve Atlanta's shapeshifting community. When she's called in to investigate a fight at the Steel HORSE, a bar on the border between the territories of the shapeshifters and the necromancers, Kate quickly discovers that there's a new player in town. One who's been around for thousands of years - and who rode to war at the side of Kate's father. This foe may be too much even for Kate and Curran, the Beast Lord, to handle. Because this time Kate will be taking on family.

Hivatalosan, Kate Daniels összekötőként dolgozik az Irgalmas Segély Rendje és a zsoldos céh között. Nem hivatalosan, ő takarítja fel azokat a paranormális gondokat, amiket senki más nem hajlandó - különösen, ha Atlanta alakváltói is a képbe kerülnek.
Amikor kihívják egy verekedéshez, ami a Vasló nevű kocsmában tört ki - amely a nekromanták és az alakváltók területének a határán fekszik, Kate hamar rájön, hogy egy új játékos érkezett a városba. Valaki, aki már több ezer éves és Kate apja mellett vonult csatába. Ez az alak még Kate és Curran számára is túl erősnek bizonyulhat, ugyanis ez alkalommal, Kate a saját vére ellen küzd.
(saját fordítás)

Bevallom, nekem eddig ez a kötet tetszett a legjobban! Most már rendesen tétje van a dolgoknak, mind a cselekmény, mind a karakterábrázolás szintjén, és ez bizony érződik. Elképesztő, mennyi remek jelenettel van tele ez a könyv!
Kate és Curran kapcsolata természetesen nem halad zökkenőmentesen (most komolyan, mit vártatok?), de végre beszélhetünk valamiféle kapcsolatról, és ennek már épp itt volt az ideje - remek időzítés! És tökéletes szinkronban van a nyomozós szállal, hiszen Kate-et a múltja is kísérti, és a titkai, amiket még nekünk se árult el, csak apránként.
Annak ellenére, hogy ez a rész tele van feszültséggel és konfliktusokkal, természetesen humorból sincs hiány, elvégre Kate Danielsről beszélünk! Mindjárt ott van az a tény, hogy kedvenc zsoldosunk örökbe fogad egy uszkárt.

Derek nodded at the vehicle. “Who is that?”
“Your replacement.”
He led me away from the front gate to a narrow side door.
“You replaced me with a shaved poodle?”
“He’s got mad skills.”
Derek’s eyebrows crept up.
“He can vomit and urinate at the same time and he doesn’t make fun of my car.”

"- Ez meg kicsoda? - bökött Derek a járműre a fejével.
- A helyettesed.
A fiú az elülső nagykapu helyett egy keskeny oldalbejárathoz vezetett.
- Te lecseréltél egy borotvált pudlira?
- Remek trükköket tud.
Derek felvonta a szemöldökét.
- Képes hányni és vizelni egyszerre és nem cikizi a kocsimat."
(saját fordítás)

Andrea és Derek mellett Saiman is kifejezetten sokat szerepel. Már a háromban is hangsúlyos volt a jelenléte, de számomra ebben a részben kapott igazi mélységet a személyisége. Nem a kedvenc karaktereim egyike, viszont értékelem, hogy milyen alaposan össze lett rakva. Nem esik bele egyik sztereotípiába se túlságosan, és nem lehet rámondani se azt, hogy jó, se azt hogy rossz lenne. Ugyanez a helyzet Gashtekkel is, de Saimant sokkal behatóbban megismerjük, míg a másik férfiról a nekromanta képességeit leszámítva rettentő keveset tudunk meg.

Kate és Curran pedig... kedvenc párosaim sorába léptek, mégpedig végérvényesen! Amit ebben a kötetben levágnak, az túlmegy minden eddigin! Fuldokoltam a röhögéstől, de nem mondom el, miért! Ugyanis ebben az a legjobb, ha derült égből villámcsapásként ér a dolog. Kb. 6 évesek szintjére süllyednek, de nem az idegesítő értelemben, és nyilvánvaló, hogy a morgás meg a hiszti alatt, ők is élvezik.

Ami a cselekményt illeti... ledöntött a lábamról! Eleve nagyon rejtélyesen kezdődik, hiszen ez a különös köpenyes fazon teljes káoszba taszítja a várost, senki se tudja, hol fog legközelebb felbukkanni, vagy hogy mit fog csinálni, és látszólag célja sincs. Ahogy pedig a nyomozás halad, és egyre több minden derül ki, én csak tátott szájjal figyeltem. Hát, Andrewsék nem szívbajosak, az biztos!

Szóval, számomra eddig ez a rész vitte a prímet, mert minden aspektusa annyira a helyén volt, hogy garantált a szórakozás! Sokáig halogattam ezt a sorozatot, mert olyan hosszúnak tűnt, meg tucatnak, hiszen már megint alakváltók, meg zsoldosok, meg mit tudom én, de hatalmasat tévedtem.

Ez a sorozat abszolút egyedi és sodró lendületű - habár elismerem, az első kötet kicsit döcögősen indul. Viszont nem is esik abba a hibába, mint amelyikbe sok másik, mégpedig, hogy egy erős indítás után a további részek már nem érnek fel a kezdethez. Nagyon is tudatosan építkezik, mind karakterfejlődés, mind cselekmény-kezelés szintjén.

Csak ajánlani tudom!

Értékelés: 5/5
Kedvenc jelenet: Kate irodája, a széke és az áfonyás muffin (aki olvasta, az tudja :))
Kedvenc karakter: Kate, Curran, Derek

Ilona Andrews - Magic Burns

 

Kiadó: Ace

Oldalszám: 260

 

Down in Atlanta, tempers – and temperatures – are about to flare…

As a mercenary who cleans up after magic gone wrong, Kate Daniels has seen her share of occupational hazards. Normally, waves of paranormal energy ebb and flow across Atlanta like a tide. But once every seven years, a flare comes, a time when magic runs rampant. Now Kate’s going to have to deal with problems on a much bigger scale: a divine one.

When Kate sets out to retrieve a set of stolen maps for the Pack, Atlanta’s paramilitary clan of shapeshifters, she quickly realizes much more at stake. During a flare, gods and goddesses can manifest – and battle for power. The stolen maps are only the opening gambit in an epic tug-of-war between two gods hoping for rebirth. And if Kate can’t stop the cataclysmic showdown, the city may not survive…

 

Délen Atlantában, a hangulat - meg a hőmérséklet - hamarosan a tetőfokára hág.

 

Zsoldosként, akinek az a dolga, hogy eltakarítsa a félresikerült varázslatok utáni katyvaszt, Kate Danielsnek épp elég munkahelyi balesetben volt már része. Általában paranormális hullámok majd aszályok váltják egymást Atlantában, de minden hét évben egyszer jön egy villanás, ami alatt a mágia elszabadul. Ennek köszönhetően Kate most kénytelen még a szokásosnál is nagyobb horderejű problémákkal szembenézni: istenekkel.

 

Amikor Kate elhatározza, hogy visszaszerzi a Falkától - Atlanta alakváltókból álló paramilitáris klánjától - ellopott térképeket, hamar rájön, hogy sokkal több forog kockán. A villanás alatt istenek és istennők képesek megtestesülni, és küzdeni a hatalmukért. Az ellopott térképek csak a kezdetét jelentik egy epikus csatának két isten között, akik mindketten újjá akarnak születni. És ha Kate nem állítja meg a világméretű leszámolást, Atlantát talán eltörlik a Föld színéről...

(saját fordítás)

 



Az előző részen még csak jól szórakoztam, ezen már hisztérikusan vinnyogtam.
Ahogy a Magis Bites kritikámban is említettem, az volt a lappangási időszak. Akkor most jelezném minden ártatlan szemlélődőnek, hogy a Kate Daniels - szindróma gyógyíthatatlan verziója tört ki rajtam és nagy valószínűséggel menthetetlen vagyok!

Ez az utolsó esély a menekülésre...

JÉÉÉZUSOM MENNYIRE IMÁDTAM ÉN EZT!
Egy kicsit aggódtam, mikor neki kezdtem, gondolván, hogy istenek? Azoknál könnyű elcsúszni, nagyon kevés író használja igazán jól a mitológiát, pláne ha egy saját szabályaival rendelkező félig-meddig mágikus poszt-apokaliptikus világba akarja beilleszteni, ráadásul nem is egyet, hanem mindet egyszerre!

Jah, csak tízmillió helyen tudták volna végzetesen tönkretenni ezt a könyvet...

De láss csodát, nem sikerült! Sőt, jobb lett mint az első!
Mint említettem vala, az első rész tipikus sorozatkezdő volt. Ez a kötet amellett, hogy tovább magyarázza a világot és folytatja a karakterizálást, már komolyabban foglalkozik a cselekménnyel is. A villanás körül koncentrálódik minden. Megjegyezném, azért ahhoz kell némi kurázsi, hogy az előző részen keresztül többé-kevésbé felépített és megismertetett világ szabályain keresztül tapossanak, azt kiáltva, hogy "most tojunk az egész rendszerre és szabad a pálya!".
Ugyanis ez történt.
A lefektetett és megismert szabályok többsége ezúttal abszolút jelentőségét veszti, vagy átalakul. A mágia megerősödik, a szereplők olyasmire is képesek lesznek, ami eddig a lehetetlen és/vagy irreális kategóriába esett, és ezáltal módosulnak az erőviszonyok is.

Látszólag két szálon fut a cselekmény, de minden összefügg, így nagyon szépen kidolgozott és átgondolt sztorit kapunk, viszonylag komplex mitológiai háttérrel, ami ezúttal a kelta legendákból merít ihletet. Nem akarok lelőni senkinek semmit, de úristen, mennyire ki van ez találva! Hiába ugrálnak össze vissza istenek, alakváltók, vámpírok, boszorkányok, és teknősök (jól hallottad, teknősők. Azaz egy teknős, de az jó nagy, és Kate pinokkiósat játszik vele - értsd, besétál a szájába.), nem igazán merült fel bennem, hogy vajon mit szívott a szerzőpáros. Pedig így visszanézve...

A titok a karakterekben rejlik. Kate megintcsak sziporkázott, de érezni rajta némi karakterfejlődést az első részhez képest. Halleluja, egy karakter, aki tanul a hibáiból. Persze, nem mintha vesztegetné az idejét, elkövet ő újakat, de nem válik idegesítővé. Ilona Andrewsnak sikerül azt az érzést keltenie, hogy Kate-tel együtt mi is tanulunk és ettől nagyon könnyű azonosulni vele.

Curran végre többet szerepel, és kezdem érteni, miért imádják őt annyian. Az első részben különösebben nem hatott meg, maximum kíváncsivá tett, de itt végre hagyták kibontakozni, és a hatás... öregem. Minden alkalommal könnyesre röhögtem magam, amikor ezek ketten egy légtérbe kerültek. Úgy sipítottam, mint valami bekattant régi vízforraló.

“Why me?” he said finally. “Are you on some sort of mission to fuck up my life?”
“I try my best to avoid you.”
“You’re doing a hell of a job.”
“I honestly don’t mean to cause problems.”
“You don’t cause problems. An unpiloted vampire causes problems. You cause catastrophes.”

"- Miért én? - kérdezte végül. - A küldetésednek érzed, hogy elcseszd az életem?
- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elkerüljelek.
- Mondhatom, remek munkát végzel.
- Tényleg nem akarok gondot okozni.
- Te nem okozol gondot. Egy elszabadult vámpír okoz gondot. Te katasztrófát okozol."
(saját fordítás)

De azon kívül, hogy non-stop szívják egymás vérét (na, nem szó szerint), más is kezd alakulni kettejük között. Még mindig nagyon tetszik, ahogy fel van építve a kapcsolatuk. Nincs instalove, de még csak instant kémia se nagyon. Bár az előző kötetben is felvillant itt-ott valami, de azért azt még nem igazán lehetett komolyan venni. Itt azért már körvonalazódnak a dolgok és kipattant egy két szikra. Nagyon-nagyon jól szórakoztam azon, ahogy kóstolgatták egymást, ugyanis sikerült mindezt a szokásos szenvedés nélkül lebonyolítani. A szenvedést is lehet jól csinálni, de ez egy igen hosszú sorozat, és még nagyon az elején vagyunk. Meg úgy őszintén, abszolút nem illene a karakterekhez, ráadásul - egyelőre - nincs is okuk rá. Szóval, piros pont érte!

Új karaktereket is kapunk (jó sokat, nem kímélnek), de talán a legfontosabbak Andrea, Bran és Julie. Bran, az egocentrikus teleportáló tolvaj, aki az őrületbe kergeti az alakváltókat (főleg Currant) és rámozdul Kate-re, és Julie, az utcagyerek, aki belekeveredett a sűrűjébe ennek az egész kalamajkának, és miután az anyukája eltűnt, Kate ideiglenesen magához veszi. Andreáról egyelőre nem mondanék sok mindent, egy jó karakternek tűnik, és tuti lesznek még bonyodalmak körülötte. (Te jó ég, de nehéz úgy érdemben megállapításokat tenni, hogy közben nem lövök le csavarokat.)

“What’s with the cute shoelace on your head?” [Kate]
“What this?” He flicked the end of the cord with his finger. [Bran]
“Yeah. Rambo called, he wants his bandana back.” [Kate]
“This Rambo, he a friend of yours?” [Bran]
“Who’s Rambo?” Julie asked.
If a cultural reference flies over a man’s head, does it make a sound if nobody else gets it?

"- Mit akartál elérni azzal a cuki cipőfűzővel a fejeden? [Kate]
- Hogy ezzel? - azzal megpöccintette a madzag végét. [Bran]
- Aha. Rambo üzeni, hogy kéri vissza a fejkendőjét. [Kate]
- Ez a Rambo a barátod? [Bran]
- Ki az a Rambo? - kérdezte Julie.
Ha egy kulturális utalás átrepül egy ember feje felett és senki más nem kapja el, vajon kiad valamilyen hangot?"
(saját fordítás)

Nagyon féltem egy esetleges szerelmi háromszögtől, de megnyugtatnék mindenkit, nem játsszák ki ezt a kártyát. Brant nem igazán szerettem az elején, de a végére megkedveltem. Gondolom, ez is volt a cél, tekintve a végét a könyvnek. Ezt megjegyeztem, Andrewsék!

Julie aranyos volt, és viszonylag ritkán idegesítő, szóval vele se volt problémám. Ami viszont igazán tetszett, az az volt, ahogy az első kötetben abszolút mellékesen felbukkanó kissrác, Red újra megjelent egy elég fontos szerepben. Íme a bizonyíték, ebben a sorozatban soha semmi nem történik véletlenül!

Nem szándékozom spoilerezni, így ezt ennyiben is hagyom, de ez a fajta tervezés az, ami miatt ez a sorozat számomra nem csak jó, de kedvenc már így, két kötet után is. Rendkívüli módon tudatos az egész, és ezt imádom benne. Nem azért lett belőle sorozat, mert mostanában sorozatmánia van, vagy mert a kiadó felajánlott egy szerződést, hanem azért, mert ezt ilyennek álmodták meg. A sorozat, mint forma igenis lehet művészi eszköz és ez itt remekül van demonstrálva.

Természetesen sokan visszaköszönnek az első részből is: Jim, Derek, Doolittle, Red (!!!), meg még rengetegen akikre valószínűleg nem is emlékszem, ugyanis olyan tempóban rohantam végig a könyveken, hogy most össze-vissza keverem, hogy ki melyikben mit csinált. Hát igen, kellett nekem... na de, ez van.

És még egy csomó mindent meg se említettem, de ez a bejegyzés már így is hosszúra nyúlik. Le kéne állítanom magam, de annyi jó csámcsogni-való van ebben a sorozatban, hogy egyszerűen nem megy.

A lényeg? Hatalmas szereplőgárda, bonyolult világ, mitológia túltengés, akció és szarkasztikus humor dögivel. És a legjobb, hogy könyvről-könyvre egyre jobb lesz az egész! Romantikusnak még mindig nem nevezném, de határozottan alakul valami a láthatáron és őszintén, minden pillanatát élvezem ennek az alakulásnak, úgyhogy kérem a következőt!

Mi? Ja nem. Azt már elolvastam.

Kedvenc jelenet: a leves! Na meg a kioktatás, ami utána a bouda-házban zajlik. Meghaltam. xD
Kedvenc szereplő: Kate, Curran, Derek
Értékelés: 4,5/5 (de csak mert úgy érzem, lesz ez még jobb is)

Mi az istennek nem olvastam én ezt el előbb???

Kiadó: Ace

Oldalszám: 260

 

Kate Daniels is a down-on-her-luck mercenary who makes her living cleaning up paranormal problems. Atlanta has two factions struggling for power. Masters of the Dead are necromancers who control vampires. The Pack are a paramilitary clan of shapechangers. When Kate's guardian is killed, she is caught between.

 

Kate Daniels egy jobb napokat is megélt zsoldos, aki azzal keresi a kenyerét, hogy paranormális zűröket old meg Atlantában, ahol két csoport tagjai feszülnek egymásnak az erőért folytatott küzdelemben: a halottak mesterei a nekromanták a vámpírokat irányítják, a Falka pedig egy alakváltókból álló paramilitáris klán. Amikor Kate gyámját meggyilkolják, a lány kereszttűzbe kerül.

(saját fordítás)

 

Ó, igen. Engem is elért a Kate Daniels - szindróma.

Tünetek: wc-re könyvvel járás, heveny röhögőgörcs tömegközlekedésen, káromkodással teletűzdelt, heves gesztikulációval kísért pszichotikus kitörések.

 

Jó, szóval ennek nagy része a második résznél teljesedett ki, de a lappangás már a ebben a kötetben megkezdődött. És miután ez kvázi előrevetítette mennyire rákattantam én erre a sorozatra, akkor kezdeném a negatívumokkal. (Csak mert olyan aranyos és megértő vagyok.)

Először is, én nem tudom felfogni, miért nem képesek Andrews-ék egy valamire való szinopszist összerántani. Mi ez a tartalom??? Rendben, ez elsősorban igazából a kiadó hibája, de most komolyan! 

 

Egyrészt hibás, mert Kate NEM Greg halála miatt kerül ennek az egész katyvasznak a közepére, hanem mert mindenáron meg akarja találni a gyilkost (tudom, hogy nem is konkrétan ezt mondja, de akkor is rohadtul félrevezető), másrészt pedig ha nincs épp heveny Ilona Andrews - hiányom a Burn for Me után, ez alapján soha nem kezdtem volna neki ennek a sorozatnak. A tartalom figyelemfelkeltésre szolgálna, elviekben legalábbis, de ettől maximum ásítani lenne kedvem.

 

A második negatívum, amit említeni tudnék nem is igazán negatívum, csupán egy észrevétel. Akik először a későbbi munkáikat olvasták (mint én is), azoknak fel fog tűnni a különbség. A szerzőpáros nagyon sokat fejlődött és a legkésőbb kiadott könyvüktől visszaugrani 7 évvel korábbra megteszi a hatását. Feltűnővé válnak az olyan apróságok, amelyek felett elsőkönyves íróknál - én legalábbis - hajlamos vagyok elsiklani, mert egyszerűen másra figyelek.

 

Ilyen volt például az, hogy itt még néhol a leírások szinte megszakítják a cselekményt, ahelyett, hogy beleilleszkednének. Hirtelen kapunk rengeteget és nagyon részletesen, utána pedig bekezdésekig szinte semmi. Fel se bírja dolgozni hirtelen az ember lánya (pláne ha olyan tornádóként száguld végig a könyvön, ahogy én tettem, úgyhogy magamra vessek, mi?).

 

A másik, amin csak a szemöldököm emelgettem, hogy tulajdonképpen húzhattam volna a strigulákat, hogy két héten belül hányszor szerzett drága főhősnőnk halálos sérüléseket, amelyek hajszál híján az örök vadászmezőkre repítették. Ehhez képest vígan ugrált tovább, és persze ilyen-olyan módon meg lett magyarázva a dolog, de akkor is valószerűtlennek hatott. Ha túl sokat sütöd el ugyanazt a poént, egy idő után elveszti a jelentőségét. Pedig nem hátrány, ha az olvasót érdekli, hogy a főhős majdnem meghal.

 

Most, hogy kinyavalyogtam magam a két legnagyobb problémámat illetően, akkor had mondjam el, hogy új kedvenc sorozatot avattam! Úristen, mennyire imádtam én ezt!

A világ alapötlete meglepően kreatív, a mágia benne komplex, a mitológia színes, a karakterek pedig... a "kick-ass" kifejezés összetenné a két kicsi kacsóját, ha a szótárban definícióként Kate és Curran neve állna mellette.

 

 

 

Na de, kezdjük a történettel, arra úgyse szeretnék túl sok szót pazarolni. Egyszerűen azért, mert bár érdekes és izgalmas, egy tipikus urban fantasys nyomozós szálról beszélünk, természetesen Ilona Andrewshoz méltó kidolgozottsággal és frankó akciójelenetekkel. A cselekmény tisztességes, bár talán egy cseppet egyszerű de nem is ez a fontos. Tipikus sorozatkezdőhöz méltóan, az elsődleges cél az, hogy nagyjából megismertessen a világgal, bemutassa a főbb karaktereket és lefektesse az erőviszonyokat, illetve a kapcsolatok alapjait, hogy legyen honnan fejlődnie a dolognak.

 

Ezt pedig remekül csinálja, de ez nem változtat a tényen, hogy a lezajló események nagy része csak arra szolgál, hogy mindenki találkozzon azzal, akivel találkoznia kell, megismerje azt, akit meg kell ismernie és előkészítse a terepet a rákövetkező részeknek. Ez nem egy rossz dolog, hanem egyszerű tény. Sőt, így visszanézve azt mondanám, remekül működött a dolog ilyen téren, így kell sorozatot kezdeni, kérem szépen!

 

Úgyhogy térjünk is át a világra. A helyszín Atlanta napjainkban, azonban egy alternatív valóságban, ahol a tech és mágia hullámok irányítanak mindent. Ha a tech uralkodik, akkor van elektromosság, viszont a varázslat nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben működik, ha a mágia akkor vice versa. A helyzetet az cifrázza, hogy a hullámok különböző erősségűek és ennek megfelelően különböző mértékben nyomják el a másik oldalt, illetve hogy a mágia nem igazán kedveli a magas épületeket, így Atlantát egy cseppet posztapokaliptikus hangulat lengi be a kibelezett felhőkarcolóknak és a mágia által átkozmetikázott látképnek köszönhetően. Nagyon tetszett ez a fura, groteszk világ, ahol a lefulladt kocsik között tevéken meg lovakon utazó emberek baktatnak az AUTÓPÁLYÁN! Ez mennyire király már? Én már csak hasonló helyzeteket elképzelve is tök jól elszórakoztam.

 

Drága főhősnőnk, Kate enyhén ön - és közveszélyes, nagyszájú és szarkasztikus hölgyemény egy menő karddal, ami füstöl, ha dühös lesz. Ja, és figyelemre méltó mértékben vonzza a bajt. Kate rettentően szerethető, ugyanis Ilonáéknak valahogy sikerült tökéletesen kiegyensúlyozni a pozitív és negatív tulajdonságait. Erős, de nem legyőzhetetlen, kemény és önfejű de elismeri, ha hibázott, nem tökéletes a kinézete, de nincsenek önértékelési problémái, ismeri a világot, amelyben él és a benne élő fajok szokásait, de azért ő se tud mindent. És ami a legfontosabb: eszelősen vicces!

 

“As one, the shapechangers turned and looked at me. I wondered what they'd do if I asked to borrow a cup of sugar.”  

 

"Az összes alakváltó egyszerre fordult meg és nézett rám. Eltűnődtem, vajon mit csinálnának, ha kérnék tőlük egy kis cukrot kölcsönbe."

(saját fordítás)

 

Komolyan, minden második megszólalásán hülyére röhögtem magam.

Viszont annak ellenére, hogy Kate szemszögéből látjuk a dolgokat egész végig, így is maradnak titkai. Példának okáért fogalmam sincs, hogy mi is ő tulajdonképpen. Elég nyilvánvaló, hogy Ilona Andrews jó sokáig akarja rángatni az orrom előtt a mézesmadzagot rejtélyes elszólásokkal és újabb és újabb fura képességekkel, úgyhogy nyilván nem fogja lelőni a poént, de igazán ritka, hogy E/1-ben a főhős maga ekkora titkot rejtegessen még az olvasó előtt is.

 

Curran... nos, az első rész olvasása után még nem vagyok benne biztos, hogy mit gondoljak róla. Mindenképpen látom benne a potenciált egy remek karakterre, de őszintén, nem láttunk belőle eleget ahhoz, hogy igazából megismerjük. Viszont az nagyon tetszett, hogy nem volt megmagyarázhatatlan azonnali kémia a két főszereplő között, amint egymásra néztek. Persze, az is izgalmas, de most jó valami mást olvasni. Ennek ellenére nagyon szerettem olvasni minden interakciójukat.

Kate ott és azonnal a szívembe lopta magát, amikor Currant, a Falka választott alfáját képes volt úgy üdvözölni, hogy “Here, Kitty, Kitty, Kitty...”

 

A mellékszereplők közül egyértelműen Derek a kedvencem. A tini vérfarkas kicsit esetlen ugyan, és még bőven van mit tanulnia, de akadnak jó pillanatai és a zűrös családi háttere ellenére egy rendes gyereknek tűnik. Gyerekeket és tiniket talán még nehezebb hihetőre kreálni, mint felnőtteket, úgyhogy mindenképpen pirospont amiért ilyen realisztikusra és szerethetőre írták Derek karakterét.

Ha nem bánjátok a romantika hiányát és az igen részletes és sokszor gyomorforgató véres leírásokat (mert azok vannak benne dögivel, szóval akik nem bírják az erőszakot, azok ezt se fogják szeretni), akkor csak javasolni tudom. Nem tökéletes, rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul, de én nem hinném, hogy ez akkora probléma.

 

Rengeteg olyan értékeléssel találkoztam, ami nehezményezte az írói stílust (van benne valami, de ez volt az első könyvük, mit vártak? Ebbe is bele kell tanulni, később jobb lesz.) és azt, hogy semmire se kapunk választ, vagy ha mégis, akkor sokkal később és hogy csak úgy behajítanak a világba. Nos, van alapja, de ha mindent állandóan megmagyaráznának, akkor nem urban fantasy regény lenne, hanem lexikon. Ez egy bonyolult világ, sokrétű és nem lehet elintézni pár mondatban.

Nekem tetszik, hogy bíznak az olvasó intelligenciájában, hogy majd szépen összerakja a képet, ahogy zajlik a cselekmény. Igen, sok mindent nem tudunk még. De ez egy sorozatkezdő! Szép is lenne, ha nem lennének kérdéseink, akkor mi a fenének akarnánk folytatni?

 

 

Értékelés: 4/5 (hármat akartam adni, mert hat részes és úgy érzem, ennél csak jobb lesz, de gyenge vagyok és esendő, nagyon imádtam xD)

Kedvenc jelenet: a végén, amikor Curran a tetőt javítja

Kedvenc karakter: Kate, Derek

 





Dan Wells - Partials - Részben ember

Kiadó: Fumax

Oldalszám: 480

Az emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immúnis csecsemő.

Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

Dan Wells, a Nem vagyok sorozatgyilkos méltán elismert szerzője izgalmas utazásra invitálja az olvasót egy olyan világba, amelyben maga az emberi lét fogalma kérdőjeleződik meg – ahol emberi mivoltunk egyben a legnagyobb hátrányunk és egyetlen reményünk a túlélésre.

 

Hű.

Na igen. Ez a könyv teljesen a bőröm alá mászott, és még azután se volt hajlandó elereszteni, hogy befejeztem az olvasást. Csak pörgött és pörgött és pörgött az agyam az eseményeken, és képtelen voltam vele leállni. De hiába próbáltam összehozni róla egy épkézláb blogbejegyzést azóta már szám szerint kétszer, mindkét próbálkozásom érthetetlen, összefüggéstelen magamban motyogós félőrült maszlagba fordult.

De ennek ellenére úgy érzem, erről a könyvről MUSZÁJ írnom.

Mert fantasztikus! Úristen, de még mennyire hogy az!

.

Bár nem vagyok túl nagy rajongója a biológiának, vagy a kémiának (nos, annak még annyira sem.. khmm...), ami ugye a szerves (haha, szóvicc... istenem, még saját magamat is lefárasztom ezekkel) részét képezi a történetnek, egyáltalán nem zavart a jelenléte. Kicsit aggódtam miatta, de feleslegesen. Dan Wells nem próbálja elérni lehetetlen szakkifejezésekkel, hogy te hülyének érezd magad, őt pedig tartsd nagyon okosnak. Nem. Tiszták és logikusak a magyarázatok és a következtetések, egy olyan ember is érti, mi a probléma és miért nincs megoldás, aki végigrajzolta a kémia órákat (jelen!). Ezt nagyon díjaztam.

Az alaphelyzet egyszerűnek tűnhet, én már felkészítettem magamat a szokásos klisék ellövésére, amiket most nem fogok részletezni, mert nem akarok még csak közvetetten se spoilerezni, és nem egyszer a napozóágyról kellett összevakarnom a leesett államat. Mert ez a könyv... ez emberi. És nem úgy emberi, ahogy a többi. Nem áll annyiból, hogy nem felejti el, hogy az emberek hibáznak, tévednek, hogy mindenkinek vannak rossz tulajdonságai. Természetesen ezek is benne vannak, de Mr. Wells ennél sokkal tovább megy és ezt imádtam.

Ez a könyv EMBERI. Csupa nagybetűvel. Tökéletesen bemutatja, hogy mire képesek a hatalomért, hogy milyen illúziókba képesek ringatni magukat, amikor a helyzet annyira kilátástalan, hogy egyszerűen nem látnak más kiutat és hogy utána mennyire képesek foggal-körömmel ragaszkodni a fixa ideájukhoz, nem számít, hogy minden tény ellenük van. Hogy az igazság nem egyszerű, nem két dimenziós, hogy kellő intelligenciával és gyakorlattal úgy lehet csavarni, ahogy éppen jónak tűnik.

A harc a túlélésért nem nemes, nem szép és nem hősies, hanem kétségbeesett, fájdalmas és előhozza az emberek legsötétebb, legprimitívebb oldalát.

A karakterekre ugyanez a jellemző. Kira nagyon szerethető főhős, de nem megy át Mary Sue-ba, hála istennek. A többiek... nos Samm nagyon a szívembe lopta magát, bár ő se volt tökéletes. Tovart is kedveltem, de vele szemben vannak fenntartásaim. Majd a második kötet eldönti. A többiek... nagyon vegyesek, és ezt imádom bennük. Marcust én személy szerint nem tudtam megszeretni, pedig próbálkoztam, de nem. Nagyon nem. Valami böki a csőröm vele kapcsolatban, de tetszik a felépítése a karakternek. Itt aztán senki nem papírmasé figura. Tele vagyok kérdésekkel!

Viszont itt kénytelen vagyok kitenni a SPOILER ALERT - jelzést, mert ezúttal nem tudom megállni, hogy ne ejtsek szót néhány csavarról (a nagyobbakról így is hallgatok, mint a sír), de ettől függetlenül, aki el akarja olvasni a könyvet, az vegye komolyan és álljon meg ITT! Olyan zseniális ugyanis a cselekmény felépítés, hogy kár lenne elrontani az élményt azzal, hogy előre tudod, mi fog történni. Higgyetek nekem.

A többieknek, akik itt maradtak...

Vártam a pálfordulást, ami általában vagy a regény közepe-vége felé történik, vagy pedig a legvégén függővéget hagyva. Nos, itt az író csúnyán behúzott a csőbe. Amikor Kiráék beleegyeztek abba, hogy Samm-mel menjenek, már azt hittem, tudom hol állunk. Annyira izgalmas volt, hogy nem volt időm megállni, hogy elhúzzam a számat rajta, de így utólag visszagondolva, szinte biztos voltam benne, mi fog történni.

Jah... én. Biztos. Bármiben is. Ezzel a könyvvel.... jó vicc.

De mentségemre legyen mondva, még maga Kira is hitt a dologban. Hogy a Részlegesek nem olyanok, amilyennek beállítják őket, hogy nem gonoszak és nem akarják kiírtani az embereket. Végülis tényleg nem gonoszak. De nem is emberek. És itt jön az a fájdalmas igazság, az a nagyon egyszerű tény, ami ugyanennyire mellbevágó. A Részlegesek nem emberek. Miért várjuk el tőlük, hogy emberien viselkedjenek?

Ez nem azt jelenti, hogy rosszak, csak mások. Nagyon, nagyon mások. Más érdekek, más prioritások, és amikor fordul a kocka és egyszerre csak Kira találja magát egy műtőasztalon lekötözve, akkor én is éreztem, hogy utálom Samm-et, hogy utálom a Részlegeseket, és micsoda igazságtalanság ez. Jah. Kb. ugyanakkora, mint amikor fordított volt a helyzet. Persze, Kira nem volt rossz Samm-hez, nem alázta meg és nem bánt úgy vele, mint egy érzelmekre képtelen géppel, de ettől függetlenül Samm-et megverték, kivallatták és halálra ítélték, mielőtt behajították egy sátorba, hogy Kira pár napig kísérletezgethessen vele.

Nem, nem volt helyes. Ahogy a Részlegesek se jók. Senki se jó és senki se rossz. Mindkét oldalnak megvannak a hibáik, vakok a valóságra, bár a köd tisztulni látszik, de nem bocsátkozok feltételezésekbe. Mert 480 oldalnyi agyi centrifuga után végre megtanultam, hogy itt bizony semmi értelme. Ötleteim vannak, de majdnem biztos, hogy megint pofára fogok velük esni.

Alig várom!!!

SPOILER VÉGE

Órákig tudnám még cincálni hogy mit miért és ki és hogyan, és hogy miért releváns ez a számunkra.

Mert ez a könyv bemutatja mindazt, ami az ember lenni képes és mindazt, ami nem akar lenni. Ma, mikor mindenki liberalizmusról, toleranciáról és elfogadásról papol.

Talán tényleg el kéne gondolkodnunk, hogy mit is jelentenek ezek a szavak, hogy mit jelent embernek lenni.

Ez a könyv nem ad válaszokat. Nem rág a szánkba semmit és nem simogatja meg a buksinkat, hogy minden rendben lesz. Ez a könyv könyörtelen. És alig várom, hogy visszakapjam aputól, akinek kölcsönadtam, hogy alkalomadtán újraolvashassam.

Értékelés: 5/5*

Kedvenc jelenet: öhm... az elejétől a végéig.

Kedvenc karakter: Kira, Samm, Xochi