Sarah Pinborough: 13 perc

Kiadó: 21. Század
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 368

13 percig halott voltam. 

Nem emlékszem, hogyan kerültem a jeges vízbe, de valamiben biztos vagyok – nem baleset történt és nem akartam megölni magamat. 

Azt mondják, tartsd közel a barátaidat, az ellenségeidet pedig még közelebb. De egy tinédzser lány nehezen tesz különbséget a kettő között… 

A 13 perc megragadó YA pszichológiai thriller Sarah Pinboroughtól – emberekről, félelmekről, manipulációról és az igazság erejéről. A könyv szerzőjét a magyar közönség a Ne higgy a szemének! című pszichológiai thriller kapcsán ismerhette meg. 

A könyv filmes jogai már elkeltek, a regényből készült sorozatot a Netflixen láthatják majd a nézők.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a 21. Század kiadónak!

Hiába is tagadnám, hogy elsőre a borítója fogott meg a 13 percnek. Alapvetően annyira nem a stílusom a krimi, vagy a pszichothriller, ha már itt tartunk. Szeretem a nyomozós szálakat, de inkább más műfajokkal vegyítve szoktam beléjük futni, így vegytiszta verzióban nagyon ritkán. Viszont a gyönyörűséges borítón túlmenően maga a fülszöveg is izgatta a fantáziám: 13 percig a klinikai halál állapotában lévő lány magához tér, viszont nem emlékszik a "halálát" megelőző 24 órára. Baleset volt? Vagy valaki szándékosan lökte a folyóba? Na és kiben bízhat meg?

Egyébként az én figyelmemet elkerülte az az aprócska tény, hogy ez YA. Nem tudom, hogy, mert ott van a hátoldalán is, de csak az alapszitut regisztrálta az agyam, és valamiért azt hittem, hogy mindez egy felnőtt nővel esett meg, nem pedig egy 17 éves lánnyal, így igencsak meglepett, amikor Gone Girl helyett Pretty Little Liars hangulat köszönt vissza az oldalakról. Ez amúgy nem negatívum, szimplán csak nem várt elem, amin kissé megütköztem. Az elején talán húztam a számat miatta, de aztán elég hamar sikerült belemerülnöm a hangulatba. Az írói stílus szinte filmszerűvé tette az egészet, így egyáltalán nem esett nehezemre Netflix sorozatként elképzelni ezt a könyvet. Ha tényleg megvalósul a produkció, tuti nézni fogom!

A Pretty Little Liarst nem véletlenül emlegettem, hiszen az egyik főszereplőnk, Tasha (az áldozatunk) karaktere erősen Alison Dilaurentis vibe-ot árasztott magából mindvégig. Szőke méhkirálynő és igazi manipulátor. Remekül felépített karakter volt a klisés vonásai ellenére. Egyébként ez a legtöbb szereplőre igaz: az elején még mind csak papírmaséknak tűntek, de Sarah Pinborough apránként megtöltötte őket igazi élettel, ahogy a történet kibontakozott a szemünk előtt.

Ugyanez igazi Hayley-re és Jennyre, Tasha utánfutóira, valamint másik főszereplőnkre, Beccára, aki régen a csapathoz tartozott, de kitaszítottá vált, és még mindig kétségbeesetten visszavágyik, bár a felszínen azt mutatja, hogy már tovább lépett és nem érdekli az egész. Amikor azonban Tasha megkéri, hogy segítsen neki megoldani az egyre mélyebbnek tűnő rejtélyt, hogy mi is történt aznap este, Becca nem tud ellenállni...

A könyv három nagy részre van osztva, és azt kell mondjam, hogy az első ebből abszolút feledhető. Megismerjük az alapfelállást és a szereplőket, egész jó a hangulat, de nem történik sok minden, és alig van valamicske feszültség, ami legalább fenntartaná a figyelmet. Az ötvenedik oldal körül komolyan kezdtem aggódni, hogy nem lesz ez így jó.

Tizenhármasok. Folyvást látom őket. Olyan, mintha rendre elém állna a szám. Tizenhárom borsószem maradt apám tányérján. Tizenhárom esőcsepp az ablakon. Tizenhárom ember a busz felső szintjén. Ez a szám van mindenütt.

Azonban nem kell aggódni, mert a második rész már sokkal haladósabb, a harmadik pedig teljes mértékben felkavarja az állóvizet és végre lelepleződnek a csavarok és a jelek, amiket az írónő addig majdhogynem észrevétlenül elpotyogtatott, miközben azt hittem, hogy csak főállásban unatkozunk még az elején. 

Azt kell mondjam, érdemes kivárni, mert az utolsó harmad elképesztően érdekes. Pörgősnek továbbra se nevezném, talán az utolsó 20 oldal, a nagy finálé kivételével, de az, ahogy az egész kirakós összeáll olyan érzést kelt, mintha a színfalak mögé pillanthatnánk, ez pedig teljes mértékben lekötött. 

Remekül átgondolt cselekményívről van itt szó, kérem szépen, ami lassan építkezik, de alaposan, és semmi sem történik benne véletlenül: pont mint a sakkban. Miután Tasha és Becca mindketten remekül sakkoznak, és játszanak is a játék során, egyáltalán nem meglepő, hogy maga a történet is egy sakkjátszmára hasonlít. Idegek, türelem, ész és taktikai érzék szükségeltetik a győzelemhez.

Forrás

Mint mondtam, viszonylag kevés krimit és thrillert olvasok, inkább sorozatnézésben élem ki magam ilyen téren, szóval könnyen lehet, hogy hiszékenyebb vagyok a műfajban jártasabb olvasónál, de engem tökéletesen az orromnál fogva vezetett a regény, ráadásul mindezt úgy, hogy végig azt hittem, a helyzet magaslatán állok és úgyse lesz semmi meglepetés. Valószínűleg jobban járok, ha hallgatok arra a kis hangra, ami rendre azt suttogta, hogy "ez egy pszichothriller, nem lehet ennyire pofonegyszerű a helyzet", de nem tettem, aminek eredményeként óramű pontossággal esett le az állam a fordulatot látva.

Összességében, egy remek regényhez volt szerencsém fantasztikus kivitelezésben. Értem ezt mind a történet átgondoltságára, mind pedig a könyv fizikai valójára, hiszen remek minőségű és nem mellesleg gyönyörű a borító, ami nem csak a védőborítón, de magán a keményfedélen is ott virít. Az eleje kicsit döcögősen indul, de türelem pszichothrillert terem, megéri átrágni magunkat a lassabb kezdeten. Tudom ajánlani idősebbeknek és fiatalabbaknak egyaránt, különösen ha már a komolyabb könyvek felé tendálnál, de szereted a YA-k hangulatát, a 13 perc remek választás lehet a számodra.

Értékelés: 4/5

Cover Reveal #17 Böszörményi Gyula: Nász és téboly

Halihó!

Látszik, hogy már nyakig benne járunk az őszben, hiszen itt jönnek sorban az izgalmasabbnál izgalmasabb megjelenések, és velük együtt a borítóleleplezések! Ezúttal Böszörményi Gyula legújabb Ambrózy kötetének borítójáról rántjuk le a leplet, aminek megjelenése se késik már soká. Ráadásul, ha minden igaz, ez lesz a lezáró kötete a sorozatnak!

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

ISBN: 9789634572626

Várható megjelenés: 2017. ősz

Tedd kívánság- és/vagy várólistádra >>> ide kattintva!

Rendeld meg a könyvet >>> itt!

Fülszöveg

1894 kora tavaszán a fiatal Ambrózy Richárd báró elveszítette bal karját, és vele lelkének azon részét is, mely gyöngéd érzelmekre tette képessé. Ama borzalmas éjszaka hét esztendővel később még mindig sötét árnyat vet az Osztrák-Magyar Monarchia legismertebb magánzó detektívjének életére, és ha ez még nem volna elég, a múlt kísértetei ismét felbukkannak. 

1901-ben Ambrózy báró nősülni készül, ám az oltárhoz vezető utat hátborzongató gyilkosságok sora szegélyezi. Vajon képes lesz-e Mili kisasszony, a detektív hű társa és tanítványa egyszerre megküzdeni a régmúlt és a jelen szörnyetegeivel? 

Nem kétséges, hogy igen, hisz rafinériája és makacssága végtelen – ám az már közel sem tudható ily biztosan, hogy közben ő maga mit veszít el. 

A békebeli bűn- és szívügyek végső titkai, melyek a Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok és az Ármány és kézfogó című regényekben nem fedték fel magukat, a sorozat eme záró kötetében végre kilépnek a fényre.

Az íróról

Böszörményi Gyula magyar író, újságíró. A Gergő és az álomfogók című meseregényével lett ismert országszerte. Színpadi, rádiós és televíziós munkái is jelentősek. Ötven éves korára már több, mint ötven regényt írt, a Lúzer Rádió, Rontásűzők és az Álomfogó sorozatok mellett önálló művekkel, esszékötetekkel és antológiákkal is jelentkezett. A gyerekeknek szánt könyveit a felnőttek is imádják, sőt, végigvigyorogják – ahogy az eKultura kritikusa is tette. Munkásságát számos díjjal jutalmazták. 2007-ben József Attila-díjat kapott, a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés elnökének különdíjával tüntették ki, a Gergő-regények IBBY díjat kaptak az Év Legjobb Gyermekkönyve kategóriában, 2015-ben pedig a Könyvmolyképző Kiadó Nívódíját is átvehette.

***

Kicsit keserédes ez a borítóleleplezés, hiszen Mili és Ambrózy báró kalandjai ezennel véget érnek számunkra, de közben elképesztően izgatott vagyok miatta, és persze kíváncsian várom az író újabb könyveit! Nektek hogy tetszik a borító? Na és olvastátok már az Ambrózy köteteket?

Stephanie Tromly: Csak a bajt hozod rám

Kiadó: Ventus Libro
Oldalszám: 300

Digby és Zoé, a két gimnazista nyomozásának és szerelembe esésének cseppet sem romantikus, inkább vicces és veszélyes története. 

Amikor az ember arra készül, hogy Digby barátjaként túléljen egy átlagos napot, az nem sokban különbözik attól, mint ha az apokalipszist készülne túlélni. 

Amikor Digby először becsönget, Zoe Webster nincs különösebben elragadtatva. Digby goromba, okos, és nem tűr ellentmondást. Mire Zoe észbe kap, máris nyakig ül abban a vicces és veszélyes eseményfolyamban, amely egy gimnazista lány elrablása ügyében folytatott nyomozáshoz vezet. Ennek az emberrablásnak pedig talán köze lehet ahhoz, hogy nyolc évvel ezelőtt tragikus körülmények között eltűnt Digby húga is. 

Ez a borotvaéles párbeszédekkel fűszerezett regény olyan szerelmi történet, amely határozottan nem romantikus, és olyan krimi, amelyben nem a tettes kézre kerítése az egyetlen izgalom. Stephanie Tromly első könyvét nem fogjuk egyhamar elfelejteni.

***

A könyvet köszönöm szépen a Kossuth kiadónak!

Már a borítójáról sejteni lehetett, hogy ez a könyvecske tökéletes választás lesz a nyári napokra, amikor valami lazára vágyik az ember lánya az egész évi diliház után. Igazából mondhatjuk, hogy azt is kaptam, amire számítottam: Stephanie Tromly regénye az első oldalaktól olvastatta magát és jókat kuncogtam a poénokon.

A történet maga nem túlságosan bonyolult, jellegzetes kisvárosi feeling, új suli, meg egy fura gyerek, Digbyről meg eleinte nehéz eldönteni, hogy egy fiatal Sherlock Holmes szintű zseni, vagy hobbi stalker, de röhejes helyzetekből nincs hiány, ami határozottan feldobja a hangulatot - lásd: csirkejelmez.  

Kissé klisésnek is tűnt a szitu elsőre, de Tromly jól bánik a jól megszokott "új lány a városban" sémával, és külön üdítő volt, hogy bár a lányos ábrándozás megvolt a szokásos focista álompasi felé, a kémia a különc gyerekkel működött. Remekül elszórakoztam Zoé és Digby szerencsétlenkedésein, meg ahogy Digby sose bírta ki, hogy ne szóljon be, amikor Zoé láthatóan elmerült a rózsaszín ködben, ami a tinilányok sajátja, főleg a YA regények világában. Az már csak hab volt a tortán, hogy Digby és Henry ráadásul barátok, a maguk fura módján. (Főleg Digby fura módján, ő ugyanis nem komplett.)

    – Digby!     Mindketten összerezzentünk. Henry lépett elő egy bokor mögül, izzadtan, zihálva.     – Á, hellóóó… Henry, nem tudtam, hogy te is jössz – mondta Digby.     – Dehogynem tudtad, azért próbáltál elgázolni a Chestnut utcában – mondta Henry.     – Ó, sajnálom. Nem tudtam, hogy te vagy az – mondta Digby.     – Hallottam, ahogy röhögsz az autóban, tesó.

Zoé egyébként szintén szerethető volt, mint főhősnő. Nem volt az a nyavalygós fajta, sem különösebben nehézfejű, és egyfajta száraz humorral kezelte a felmerülő eszement szitukat, ami nagyon szimpatikussá tette számomra. Ilyen lehetett Steph Plum tizenévesen. Digbyt viszont egyszerűen imádtam, pedig a való életben tuti képtelenség lenne tíz percnél tovább elviselni úgy, hogy közben nem próbálod megölni vagy őt, vagy magadat. 

Ami viszont érdekes volt, hogy főleg Digbynél, néhol váratlanul komolyra fordult a könyv hangulata. Nem sokáig, épp csak pár pillanatra, hogy azért érzékeltesse, itt bizony valós problémák is meghúzódnak a háttérben, nem csak egy sitcomot nézünk, ahol semmi igazán rossz dolog nem történhet, csak néhány ember egymás agyára megy és repkednek a poénok. 

Zoénál úgyszintén, főleg a válás kapcsán, ami miatt elköltöztek New Yorkból. Az írónőnek sikerült úgy megfognia a témát, hogy nagyrészt szórakoztatónak hasson, de itt-ott elővillantak az igazi problémák a cukormázas felszín alól. Ettől a vicces részek nem voltak kevésbé viccesek, a könyv nem vált komorrá, vagy túlontúl drámaivá. Inkább csak adott egy kis mélységet a sztorinak, ami pedig kifejezetten jót tett neki, főként, hogy a végét tekintve, lesz itt még mit várni!

Annak ellenére, hogy mennyit téptem itt a számat három fő karakterünkről, egyáltalán nem nevezném ezt a könyvet romantikusnak. A lehetősége ott van, talán majd a további részekben egy szerelmi szálnak, de itt inkább csak egyfajta felvezetést kapunk, hogy ki kivel van. Különösen a vége sejteti a kibontakozni készülő átívelő szálat, de ezt nem fogom lelőni nektek, inkább olvassátok el, ha kíváncsiak vagytok.

Értékelés: 4/5

Kedvenc karakter: Digby

Kedvenc jelenet: az emlegetett csirkejelmezes attrakció mindenképp toplistás

Réti László: Falak mögött

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 552

Európát ​szíven találta a két évtizedes migrációs hullám. 

A kontinens bezárkózott

Sötét korszak köszöntött ránk. A kontinens déli- és keleti határát hat méter magas építmény, a Fal szegélyezi. Kétszáz méterenként őrtornyok állnak géppuskákkal, mesterlövészekkel. 

Tűzparancs van érvényben. 

Ezrek halnak meg, mert megkísérlik átmászni vagy áttörni a falat.

A kontinenshez tartozó szigetvilágot fel kellett adni. Szicília, Kréta, Ciprus, Málta – mind elvesztek. Földjükön anarchia tombol, nincs jog, nincs rend, csak forrongó, reményvesztett embertömeg.

Radnai Margit az Európai Bevándorlási Hivatal tapasztalt ügynöke ebben a világban próbálja megvédeni azt, ami számára igazán fontos. A saját elveiért áll ki, akárcsak a többiek: a budapesti egyetem fiatal, radikális elveket való tanára, a New York-i könnyelmű oknyomozó újságírónő, és a világszerte körözött, hidegvérű muszlim terrorista. 

Négyük élete egyre gyorsuló pályán tart egymás és talán a katasztrófa felé.

Min múlik, hol arat a halál?

Réti László izgalmas akcióregénye a nem is oly távoli, sötét jövőbe visz minket. 

A szerző volt rendőrnyomozó, minden szava hiteles, amikor arról ír, ami vérre megy. 

A Célpont Párizsban című thrillerében egyszer már megjósolta a szörnyű jövőt. 

Vajon most is igaza lesz?

***

Réti László neve nem volt ismeretlen a számomra - egy barátnőm imádja a könyveit, évek óta mondja, hogy olvassak már el egyet -, de eddig mindig hátrébb toltam a várólistámon őket, mert egyrészt halogatós típus vagyok, másrészt ritkán kerülök krimis hangulatba. Azonban emellett a regény mellett képtelen voltam elmenni. Annyira mellbevágóan aktuális, hogy úgy éreztem, ezt nem lehet halogatni, mert amiről szól, az itt és most történik, a szemünk előtt, és amilyen képet lefest, az akár a jövőnk is lehet. 

A történet négy szálon fut, négy különböző álláspontból írja le a jövőbeli Magyarországot, és az EU helyzetét a világban. Sheila Ward, amerikai újságírónő, Malki Zakariás, egyetemi tanár és nem mellesleg bevándorló, Radnai Margit, az EBH tisztje, és Mukhtar, a körözött szír terrorista egymást keresztező útjain keresztül rajzolódik ki a világkép, ami minden, csak nem megnyugtató. Ez a könyv nem arra van, hogy megsimogassa a fejünket, és biztosítson arról, hogy minden rendben lesz. Könyörtelenül szembesít a valósággal, és egy nagyon is esélyes jövőképpel, amit nem hiszem, hogy bárki is akarna látni megvalósulni.

A cselekmény pörög, a stílus pedig rendkívül olvasmányos, de nem akarnék róla sokat elárulni. Réti olyan nehéz témákról ír, ami feltételezné a nehézkes olvasást, a lomha történetvezetést, de csak úgy repültek az oldalak az ujjaim alatt. Ha lassan haladtam, az maximum azért volt, mert néha meg kellett állnom szünetet tartani: akartam is tudni, mi fog történni a következő oldalon, meg nem is. Helyenként nagyon az elevenembe talált a könyv. Elérte, hogy megkérdőjelezzek dolgokat, amiket eddig maguktól értetődőnek gondoltam. Persze, ezek az ellentétek már eddig is ott feszültek a mélyben, de a Falak mögött kíméletlenül az arcodba tolja őket, és kénytelen vagy tudomásul venni, és szembenézni velük. Egy olyan helyen élek már három éve, ahol teljesen magától értetődő, hogy mindenféle bőrszín, mindenféle vallás, mindenféle ember nyugiban él egymás mellett, és ez nagyban alakította azt, ahogy hozzáállok kérdésekhez. Malki Zakariás tökéletesen megfogalmazta a problémát:

Amikor Mukhtar emberi sorsokról mesélt neki, általa is ismert távoli rokonok tragédiáiról hallott, a körülötte zajló történelem egyszeriben közelivé vált. Megfoghatóvá.
Színe lett, hangja és szaga.
Már semmi sem volt számára annyira világos, annyira egyértelmű.
Az embert megértette, a tömeget nem.
Az egyéni motivációkat felfogta. A tömegét nem.
Csakhogy a tömeg egyénekből áll. És ezt most leplezetlenül láthatta.

Az a fajta meghasonlás, amin keresztül megy, a belső vívódásai nagyon közel hozták őt hozzám. Nem kedveltem, de megértettem, és bizonyos szavai a fülembe csengtek napokkal később is. Ez a fenti idézet például teljesen beásta magát a gondolataimba. Azt kívánom, és velem együtt, azt hiszem még sokan, bár látnék megoldást. Bár látnám azt a tiszta kiutat, amin elindulva úgy lehetne megoldani ezt a konfliktust, hogy tükörbe is tudjunk nézni a végén, mint személy, mint nemzet, mint Európa. Nem feltétlenül szeretnék politikai részletekbe menni, de egy ilyen témájú könyv esetében ez majdhogynem lehetetlen. Az irodalom amúgy is régi témája, hogy mit is jelent embernek lenni, szabadnak lenni, mit jelent a kultúra, és mit tartogat a jövő itt momentán politikai köntösben manifesztálódik.

Mukhtar részeit is érdeklődve olvastam, elvégre a lehetőség, hogy belelássunk egy terrorista fejébe ugyanazt a beteges kíváncsiságot hozza elő, mint egy sorozatgyilkos esetében. Lásd, Gyilkos elmék. És egészen addig, ameddig Mukhtar Magyarországon kívül volt, és még az ő személyisége se kezdett szétesni, nagyjából ugyanazt az érzést is hozta elő bennem, mintha csak egy Gyilkos elmék epizódot néznék este, elnyúlva a kanapén. A vége felé, amikor bonyolódnak az események, nyilvánvalóvá válik, hogy a hideg logika mögött ugyanaz a pusztító gyűlölet lapul, ami a többi fanatikust is mozgatja. Az az egyébként tőlünk sem túl távol álló hozzáállás, hogy ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a szomszédé is, csak éppen itt a végletekig hajszolva. Akinek ilyen szinten elborul az agya, annak már az sem tűnik fel, hogy lépten-nyomon saját magát cáfolja meg. Itt a vallás nem ok, hanem kifogás. Aztán elérkezett egy éles váltás: amikor megjelentek a regényben az ismerős helyszínek, váratlanul összeugrott a gyomrom. Nem akarok lelőni semmit, de amikor a vége felé részleteibe menően olvashatjuk, mire készül... fizikailag rosszul voltam tőle. Mert ott hirtelen személyessé vált az ügy, eltűnt a kényelmes távolság, eltűnt a kanapé. Eszelősen ritka, hogy ilyen szinten hatással van rám egy könyv.

Azt mindenképpen értékeltem, hogy bár a könyv erős álláspontokat mutat be, senkinek nem ad igazat. Nem rág az olvasó szájába egyetlen véleményt sem, mint a többi felett állót, nem próbálja rózsaszín felhőbe burkolni a rideg valóságot. Nem egyszer tartott görbe tükröt elém, ami egyszerre volt kényelmetlen és frissítően őszinte, és bizony az is előfordult, hogy egyszerűen csak a hajamig szaladt fel a szemöldököm. Ami egyáltalán nem negatívum, sőt. Kellenek ezek a felvetések, a kérdések, és az, hogy az ember igenis rágja meg őket alaposan, mielőtt elfogadja vagy elutasítja őket.

Amikor először elolvastam a tartalmat, azt hittem, már értem is a címet. Falak mögött. A fal, mely a görög határon húzódik. Tiszta sor. Csak olvasás közben döbbentem rá, hogy a falak már épülnek, mégpedig a mi fejünkben. Azok a falak, amiket az elménkben emelünk sokszor vastagabbak, mint bármi, amit a valóságban ember felhúzhat. Lehet, hogy reménytelenül idealista vagyok, de a falak emelése nem lehet megoldás, legalábbis nem hosszútávon.

Mi, emberek, figyelemre méltóan jók vagyunk a struccpolitikában, de ez a könyv kirángatja a fejünket a homokból. Éppen ezért, mindenkinek ajánlom! Lehet egyetérteni, lehet vitatni, lehet bárhogy hozzáállni, de olvasni kell és érdemes, mert ez nem olyan, mint a globális felmelegedés, amiről egyesek még mindig azt tettetik, hogy nem is létezik. Én nem vagyok az a vészmadár típus, de amikor eljutunk arra a szintre, hogy a disztópiákban a saját világunkat látjuk viszont, akkor már sejthetjük, hogy nagy gáz van.

A recenziós példányt köszönöm szépen a Könyvmolyképző Kiadónak!

Értékelés: 5*/5
Kedvenc szereplő: nem volt
Kedvenc jelenet: inkább kedvenc gondolatok voltak, abból is a számomra legmegragadóbbat fentebb idéztem

Cover Reveal #9 Réti László: Falak mögött

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, és vége az uborkaszezonnak is, már ami a könyves megjelenéseket illeti! Jobbnál-jobb könyvek érkeznek mostanság, és repes a könyvmoly szíve tőle. Ma egy egészen különleges borítóleleplezést hozunk nektek, a Könyvmolyképző kiadó jóvoltából. Réti László új könyvéről van szó, de nem ám csak a magyar, hanem a készülő angol fordítás borítójáról is lerántjuk a leplet! Arról nem is beszélve, hogy még a fülszöveget se láthattátok sehol, így dupla meglepetés vár!

Fülszöveg

Európát szíven találta a két évtizedes migrációs hullám.

A kontinens bezárkózott.

Sötét korszak köszöntött ránk. A kontinens déli- és keleti határát hat méter magas építmény, a Fal szegélyezi. Kétszáz méterenként őrtornyok állnak géppuskákkal, mesterlövészekkel.

Tűzparancs van érvényben.

Ezrek halnak meg, mert megkísérlik átmászni vagy áttörni a falat.

A kontinenshez tartozó szigetvilágot fel kellett adni. Szicília, Kréta, Ciprus, Málta – mind elvesztek. Földjükön anarchia tombol, nincs jog, nincs rend, csak forrongó, reményvesztett embertömeg.

Radnai Margit az Európai Bevándorlási Hivatal tapasztalt ügynöke ebben a világban próbálja megvédeni azt, ami számára igazán fontos. A saját elveiért áll ki, akárcsak a többiek: a budapesti egyetem fiatal, radikális elveket való tanára, a New York-i könnyelmű oknyomozó újságírónő, és a világszerte körözött, hidegvérű muszlim terrorista.

Négyük élete egyre gyorsuló pályán tart egymás és talán a katasztrófa felé.

Min múlik, hol arat a halál?

Réti László izgalmas akcióregénye a nem is oly távoli, sötét jövőbe visz minket. A szerző volt rendőrnyomozó, minden szava hiteles, amikor arról ír, ami vérre megy. A Célpont Párizsban című thrillerében egyszer már megjósolta a szörnyű jövőt.

Vajon most is igaza lesz?

A borító

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
ISBN: 9789633996652
Kívánság- és/vagy várólistára teszemMegrendelem

Az angol borító

A szerzőről

Sokan sokféleképpen magyarázták már, miért is kezdtek írni. Nálam ez nagyon egyszerű: azért kezdtem írni, mert szórakoztatott.

Ez egy hobbi. Van, aki horgászik, van, aki barkácsol – én írok. A családom szeme előtt vagyok, otthon ülök, írás közben kis helyet foglalok, nem csinálok koszt, és még csak pénzbe sem kerül. Szóval igen praktikus hobbi. Eleinte Marcus Meadow álnéven jelentek meg a könyveim, aztán az Ulpius háznál már saját néven jönnek ki az újak. A fő vezérvonal, ami mentén regényeket írok, hogy olyat szeretek írni, amit szeretek olvasni. Kedvenceim régebben Robert Ludlum, Glenn Meade, Ken Follett, Frederick Forsyth voltak, meg persze Tom Clancy első szériái. Ezeken nőttem fel, ezeken alakult ki a műfajbeli ízlésem. Ma is szívesen olvasom őket, s van egy nagyon nagy új kedvencem: Nelson DeMille. Ha tehát egy havas délutánon be akarnám magam vackolni a kanapé sarkába egy könyvvel, vagy egy nyaralás során az árnyékban való heveréshez keresnék olvasnivalót, elsőként őket vinném magammal.

Számomra az írás során nagyon fontos a hitelesség és a pontosság. Kínosan ügyelek a részletekre és a háttérre, ami legalább akkora jelentőséggel bír, mint maga a sztori. Rendszerint elsőként a történetet találom ki, aztán mögé teszek egy olyan hátteret, ami engem érdekel, és működtetni tudja a mesét. A kandahári fogoly története így került Afganisztánba, a Könnyek városa sztorija pedig Oroszországba. Ha olvasol tőlem valamit, akkor nyugodt lehetsz, mindennek utánanéztem. Ha leírok egy fegyvert, akkor az volt a kezemben, megtapogattam, s ha sikerült elintézni, lőttem is vele. Ha egy autóra hivatkozok, akkor legalább körbejártam, belenéztem, beleültem. Ha egy nyomozásról írok, akkor az fejből megy, két évtized után hagytam ott a rendőrséget, tehát tudom, hogyan néz ki egy helyszín. Csak a példa kedvéért: ha azt írom le, hogy teszem azt Washingtonban a H utca észak felé egyirányú, akkor én annak utána is néztem. Szerintem az olvasó akkor tud kikapcsolódni, és a történetre koncentrálni, ha biztos lehet benne, hogy ezek a dolgok a helyükön vannak. Ne azért olvass egy könyvet, hogy a hibákon bosszankodj, hanem azért, hogy szórakozz!

Ebből következően én mindössze szórakoztatni akarok.

Ennyi – nem több. Nem nagy cél, tudom, de azokat inkább meghagyom az úgynevezett nagyoknak. Olvasd el egy könyvem, és érezd jól magad, élvezd a sztorit! Nem akarok világot megváltani, és nem akarok nagy dolgokat beletuszkolni az agyadba. Szórakoztatni szeretnék, mert amíg írok, én is jól szórakozom. Ebből ered, hogy a hobbimon belül is van egy hobbim: a humoros írások. A két kisregényem, és a különféle novellák ebben a körben születtek. Néha jól esik egy kicsit marháskodni, ráadásul ezeknek a sztoriknak mondjuk a hatvan-hetven százaléka tényleg meg is történt. Viszont nem árulom el, melyik harminc százalék a fikció…

Ha többet szeretnél megtudni róla, látogasd meg a facebook oldalát, vagy a hivatalos írói honlapját!

Részlet a könyvből

"A Hercules simán megérkezett a thesszaloniki repülőtérre. Amikor a gép megállt, Mukhtar egy sapkát húzott a fejébe, nagy napszemüveget tett az orrára. A karabélyt szétszerelte, és berakta a hátizsákjába. A pisztolyt a póló alatt az övbe dugta.

Sheila kíváncsian figyelte, mit csinál.

– Miért szedted szét?

– Itt nem lehet csak úgy az utcán flangálni egy ekkora fegyverrel. A görög rendőrség azért még létezik.

– Akkor hagyd itt.

– Annyira viszont nem jók az állapotok. Még szükség is lehet rá később, a hegyekben. Ahogy közelebb érünk majd a Falhoz, megint keményebb lesz a helyzet.

– Most merre?

– Megkeressük a kapcsolatomat. Itt lakik a hegyek között.

A betonon gyalog vágtak át, és kisétáltak a terminálon keresztül a városba. A csarnok előtt egy régi Fiat járőrkocsiban két rendőr üldögélt, de láthatóan cseppet sem érdekelte őket, mi történik körülöttük. A repülőtér biztonsági előírásaira fütyült mindenki. Sheila szóvá is tette ezt a nemtörődömséget, miközben beszálltak egy szutykos taxiba.

– Mióta az EU kizárta a görögöket, folyamatosan meg vannak sértődve – magyarázta Mukhtar. – Az, hogy a Falat úgy építették fel, hogy ők kívül vannak rajta, mélyen megalázta őket.

– A partvonalukat képtelenség lett volna megvédeni.

– De a kultúrájukat nem. Azt azért lássuk be, Görögország igenis Európa része.

– Ez tény. De mostanság nem sokat tettek Európáért. Emlékszem, amikor ez az egész őrület húsz éve elkezdődött, ők csak a vállukat vonogatták, és simán átengedtek mindenkit az országukon.

– Azt tették, ami nekik a jó. Senki sem akart a szír és afgán menekültek közül itt maradni. Minek akadályozzák azoknak a mozgását, akik amúgy sem ide akartak jönni? Akkoriban minden menekülő számára Merkel volt az isten, és Németország a mennyország.

Sheila beszélgetés közben az utcákat nézte. A görögök látszólag normális életet éltek, eltekintve attól, hogy az utcákon a járókelők legalább fele láthatóan nem idevalósi volt. Rengeteg arab és fekete-afrikai ember lézengett a közterületeken, vagy csak üldögéltek a parkokban. A görögök sietős léptekkel haladtak. Ez volt a legfurcsább, amit Sheila megtapasztalt. Korábban is járt már Görögországban, és az egyik legráérősebb nemzetnek ismerte meg az ittenieket. Most meg mindenki sietett. Mintha megóvhatna bármilyen atrocitástól is az, ha kapkodjuk a lábunkat.

– Merkel ebbe bukott bele.

– Igen, de az zajos volt. És Németországban megint olyan irányzatok kerekedtek fölül, amelyekről azt hitte mindenki, a múlt században már végleg sikerült vele leszámolni.

– A szélsőséges helyzetek szélsőséges megoldásokat hoznak.

– Inkább szélsőséges embereket.

– A németek nem tették meg időben, amit kellett volna – jelentette ki Mukhtar. – Ezért most azok vannak hatalmon, akiket korábban soha nem akartak volna.

– Miért, mit kellett volna tenniük?

Mukhtar a nőre nézett.

– Újságíró vagy, pontosan tudod, mit kell tenni ilyen esetben. Nézd meg, az osztrákokat, huszonöt éve nem haboztak lépni, és ezzel egy sokkal nagyobb bajt előztek meg.

– Úgy emlékszem, az baleset volt.

– Az. Baleset. Persze.

Megállt a taxi, fizettek és kiszálltak.

– Ez az a ház?

– Nem. Soha nem megyünk taxival pontosan ahhoz a házhoz, ahová ténylegesen tartunk. Ezt jegyezd meg.

Mukhtar leintett egy kisbuszt, és felszálltak. A következő egy órában lassú tempóban átzötyögtek a város másik végébe. Ott leszálltak, és felsétáltak a dombok között vezető ösvényen. Egy helyen fiatalok egy csoportja lógatta a lábát az út szélén, a vízelvezető árok peremén. Ahogy meglátták a közeledő párt, néhányan felálltak, és oldalogni kezdtek feléjük. Sheila még nem is észlelte őket, amikor Mukhtar már látta, mi készül. Nyugodt mozdulattal benyúlt a pólója alá, és előhúzta a pisztolyt. Hangos csattanással csőre töltött, majd rámosolygott a fiúkra.

A srácok visszaültek a párkányra, és megalázottan végignézték, ahogy ők tovább mennek. Sheila rémült pillantásokat vetett a háta mögé.

– Nem is vettem észre őket.

– Pedig elég nyilvánvaló volt, mire készülnek a kis férgek.

– Akkor sem láttam.

– Nem értem, hogy gondoltad, hogy élve megúszhatod ezt a kalandot egyedül.

– Azt gondoltam, nem ekkora a baj.

– Ez már Európa, és még itt is ekkora a baj. Hát még, amin eddig keresztülmentél.

– Ha előre tudom, nem vágok neki.

– Szólj, ha eleged van – mondta Mukhtar, és megállt. Szembefordult a nővel, és maga sem tudta miért, de megsimogatta az arcát. – Ha vissza akarsz fordulni, szólj.

– Ha akarnék, akkor se tudnék. Nincsenek irataim.

– Athénban van amerikai konzulátus.

– Már látom, hogy oda sem jutnék el egyedül.

– Ha gondolod, elkísérlek – vetette fel Mukhtar, de azonnal meg is döbbent."

Ami engem illet, én izgatottan várom a regényt! Nagyon érdekes, sokrétű és sajnálatos módon nagyon aktuális témát boncolgat, Réti Lászlótól pedig már régóta tervezek olvasni, szóval mindenképpen várólistás a könyv. Ti mit szóltok hozzá?

Üdv,

John Cure: A gonosz új arca

Kiadó: Mogul

Oldalszám: 328

A holtak visszatérhetnek az élők világába? 

John Marllow, a Véres Casanova néven ismert pszichopata, brutális kegyetlenséggel erőszakol meg és mészárol le nyolc nőt. A sorozatgyilkos végül az FBI elől menekülve egy elhagyatott házban öngyilkosságot követ el. Csakhogy a vérfürdő közel húsz év múlva újra kezdetét veszi, mindössze azzal a különbséggel, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett szexuális indíttatású gyilkosságok áldozatait immáron az Interneten keresztül hálózza be a gonosz ragadozó. 

Joseph Church, a feltörekvő író régi álma válik valóra, amikor megjelenő új regénye végre nagy sikert arat, azonban ezzel egy időben a felhőtlenül boldognak látszó házassága kártyavárként omlik össze. Eddiet, a rémálmokkal küzdő kamaszfiút megtalálja az első szerelem. Felhőtlen, boldog szárnyalását viszont egy a túlvilágról érkező gonosz szellem árnyékolja be, aki egyre jobban az irányítása alá vonja a fiút. 

Gemsi, a fiatal és agilis nyomozónő hosszú éveket töltött az FBI fedett ügynökeként a maffiába beépülve. Mégis a legveszélyesebb küldetése most vár rá, amikor az Interneten ismerkedő sorozatgyilkosnak akar csapdát állítani. Csapatával úgy vélik, egy másolós gyilkos nyomában vannak, azt nem is sejtik, hogy a gonosz lelkek is visszatérhetnek az élők világába. 

John Cure új könyve az élethű szereplőivel, hátborzongató hangulatával és lebilincselő történetvezetésével ismét a misztikus pszichothrillerek legjobbjai közé tartozik.

Amikor a Mogul kiadó egy felhívásában lehetőséget adott a recenziós példány véleményezésére, rendkívül izgatott lettem. A tartalom szuperül hangzott, pont az a fajta pszichothriller, amit én kedvelek. de amiből még nem sokat olvastam - inkább filmek terén vagyok otthon a műfajban. Pláne, hogy mostanában tudatosan próbálok esélyt adni hazai íróknak, ugyanis mint oly sokan, én is rádöbbentem, hogy bizony jó néhány tehetség akad kis hazánkban, akiket abszolút érdemes olvasni.

A példány, amit kézhez kaptam külsőre abszolút kifogástalan: igényesen van kötve, keményborítós, nem esik szét olvasás közben. Arról nem beszélve, hogy az író volt olyan kedves, és névre szólóan dedikálta is nekem.

van bizonyítékom is

Úgyhogy mondanom se kell, amint lehetőségem adódott rá - ami sajnos az évkezdés és a költözés miatt nem túl hamar történt meg - azonnal el is kezdtem olvasni.

Tetszett, ahogy a történet szép lassan felépült. Ahogy azt a tartalom is mutatja, több szálon futnak az események, némi időbeli ugrást is megtapasztalunk, és több személy gondolatain keresztül lehetünk tanúi a történéseknek. Olyan az egész, mint egy lassan összeálló kirakós. Aki pedig ismer, az tudja, hogy egy jó kis kirakóst sose vetek meg, ha történetekről van szó. Jó volt a ritmizálás, és nagyon hamar csúsztak az oldalak, ugyanis könnyű volt belemerülni a történésekbe. Vártam, mi fog az egészből kisülni.

Viszont az írásmóddal volt némi problémám. Ez valószínűleg csak ízlés kérdése, de a leírások alkalmával, számomra a kevesebb néha több. Nem egyszer vettem észre azt, hogy egyre csak torlódnak a melléknevek, és ezzel elveszítjük a fókuszt ahelyett, hogy pontosabb képet kapnánk az eseményekről. A hangulatteremtés fontos, de meg lehet ragadni kevesebb, jól megválasztott szinonimával is. Ugyanazt a hatást érjük el vele az olvasóban, viszont nem lesz dagályos tőle a szöveg.

A karakterek jók voltak, de a fentebb említett helyzet rájuk is volt egy kis hatással. Néha úgy éreztem, kicsit túl van magyarázva a személyiségük ahelyett, hogy cselekedtetés útján ismertük volna meg őket, és levonhattuk volna magunknak a következtetéseket. Megintcsak, van aki ezt szereti, én az utóbbit preferálom. Ettől eltekintve viszont teljesen rendben voltak. Nem egydimenziós papírmasé figurák, hanem érdekes, mélységgel rendelkező személyiségek... kivéve John Marllowt.

Marllow lenne a főgonosz, aki köré az események fonódnak, de sajnos azon a tényen kívül, hogy nyilvánvalóan elmebeteg volt, nárcisztikus és nagyon-nagyon gonosz - ez többször is ki lett hangsúlyozva - nem sokat tudunk a személyiségéről. Azt még hozzá tudom tenni, hogy rettentő vulgáris volt végig. Számomra azonban sokkal ijesztőbb lett volna, hogyha emberibb, teljesebb képet kapunk róla. Miért lett ilyen? Mi motiválja? (az istenkomplexusán kívül) Mit vetít ki? Milyen lelki/mentális problémái voltak? A múltjáról megtudunk valamicskét néhány megjegyzésből, amit a családjára tesznek, de ez édeskevés a boldogsághoz. Azt reméltem, hogy a naplójából való részletek között esetleg találunk régebbi emlékeket is. Véleményem szerint, nagyban hozzá tudott volna tenni a személyisége árnyalásához. Aztán a másik: a káromkodás. Engem, személy szerint nem zavar. De Marllow néha sok volt, mert azt éreztem, hogy sokkal mélyebbre is lehetne ásni a jellemében, ha nem lennénk elfoglalva azzal a mocsokkal, ami kijön a száján.

Ahogy azt is vártam, hogy a profilozók Gemsi csapatában rendesen beletúrnak a gyilkosunk személyiségébe, és többet is megtudunk róla azon kívül, amit már mi magunk is ki tudtunk következtetni. Szeretem az ilyen lélektani vájkálást, jobb lett volna ebből többet látni, ha már pszichothriller. De nem. Nagyon általánosan fogalmaztak, meg lett állapítva, hogy Marllow egy beteg állat, aki védtelen nőkre vadászik, és nagyjából ennyi. 

A lezárással való fenntartásaim pedig ugyanitt gyökereznek: nem igazán látunk semmit a pszichológiai oldaláról a helyzetnek. Se a szülőknél, ahol minden happy, se Eddie-nél, aki esetében pedig... na jó, nem akarok lelőni senkinek semmit, de legyen elég annyi, hogy azzal a megoldással ott nem tudtam mit kezdeni. Olyan lecsapottnak tűnt tőle a vége, és kimaradt az emberi kapcsolatok útvesztőjében való kalandtúra, meg az ember saját tetteinek/érzéseinek feldolgozása. Pedig kíváncsi lettem volna rá.

Miután teljesen felborult a szokásos sorrendem az értékelés közben, így utoljára vesszük most a helyszínt, azaz Amerikát. Logikus, tekintve, hogy a szerző angolszász néven publikál. Azonban, ha Amerikába helyezünk egy történetet, akkor nem árt, ha passzolnak a részletek. Példának okáért, nem hiszem, hogy ott is van pálinka, vagy ha lehet is kapni, biztos nem egy kisvárosi kocsmában. Aztán, Eddie ugye gimnazista, ami azt jelenti, hogy még valószínűleg 18 sincs, de ha mégis, és Európában ki is szolgálnák, Amerikában 21 év a korhatár az alkoholfogyasztáshoz. Ergo, igen valószínűtlen, hogy egy kocsmában, ahol ráadásul mindenki tudja, kinek a kicsodája és hogy hány éves kiszolgálnák őt és a haverjait.

Ilyen és ehhez hasonló apró gondok okozták azt, hogy habár élvezhető volt a könyv, gyorsan olvasható, nem vált kedvenccé, és ezt én sajnálom a legjobban. Több mélységet vártam volna a karakterektől, ha már pszichothriller. Ettől függetlenül azonban, pozitív élmény volt az olvasása.

A recenziós példányt köszönöm a Mogul kiadónak és John Cure-nek!

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc jelenet: nem volt

Kedvenc karakter: Gemsi

Cover Reveal #6 Böszörményi Gyula: Ambrózy báró esetei II. - A Rudnay - gyilkosságok

Hello népek!

Nem, még mindig nem szabadultok meg tőlem, ugyanis itt egy újabb Cover Reveal a KMK jóvoltából, engem meg lassan újra kell éleszteni, ugyanis ez egy másik nagyon várt kötet, ami után azóta ácsingózok, hogy a Leányrablás Budapesten (értékelés itt) végére értem.

A magyar Sherlock Holmes, Ambrózy báró és nagyszájú társa, Hangay Mili végre visszatérnek, hogy újabb bűnügyeket oldjanak meg! Rögtön nagy fába vágják a fejszéjüket, hiszen a gyilkosságokat a legkiválóbb detektíveknek sem sikerült megoldania.
A sorozat első kötete, a Leányrablás Budapesten elnyerte a Magyar Könyvek Viadala legszebb borítójának járó díját, hamarosan pedig érkezik a kívül-belül méltó folytatás!

A könyv adatai:

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

ISBN: 9789633995426

Előjegyzési és megrendelési linkért, illetve több infóért a könyvről katt >>>ide <<<

illetve

csekkold le a könyv >>>molyos adatlapját<<< és tedd a kívánság- és/vagy várólistádra!

Fülszöveg:

1900 ősze. Budapest székesfőváros a perzsa sah látogatására készül. A titokzatos keleti uralkodó teljes udvarházával egyetemben járja be Európát, mindenhol rendkívüli érdeklődést, sőt rajongást váltva ki. Rudnay Béla rendőrfőkapitányt azonban egészen más nyomasztja: kereken hét olyan gyilkossági ügy aktája hever az asztalán, amit a legkiválóbb detektívjei sem voltak képesek felderíteni. Az eltűnt Hangay Emma kisasszony megtalálására tett kudarcos kísérlet után Ambrózy báró elvállalja eme különös eseteket, melyek teljességgel érthetetlenek. Vajon a ferencvárosi szatócs miért ölte meg a Bécsből öngyilkossági szándékkal Budapestre érkező festőt – a frissen alkalmazott cselédlány miért mérgezte meg úrnője édesanyját, akit addig sohasem látott – a hamburgi kémiatanár miért utazott Triesztbe, hogy ott a vonaton lelőjön egy általa sohasem látott, tízéves kisfiút – és a pesti kocsmárosnak ugyan mi oka lehetett vidékre ruccanni, hogy aztán a puszta közepén meggyilkoljon egy idős cselédasszonyt? A minden lében kanál Hangay Mili kisasszony és az ő morc bárója nyomozásba kezd, nem tudván, hogy életük máris veszélyben forog.
A Leányrablás Budapesten című, nagysikerű regény folytatásában a szerző tíz valóban megtörtént, a korabeli sajtó által dokumentált esetre igyekszik fényt deríteni, miközben e szép, izgalmas, békebeli korban valóban élt személyek és valós helyszínek sorát szerepelteti. A nyomozás csak most veszi igazán kezdetét!

Gondolatok:

Csak szerintem hangzik borzongatóan érdekfeszítőnek az a fülszöveg? Alig várom, hogy tovább olvashassam Mili és Ambrózy báró kalandjait, és hogy VÉGRE megtudjam, mi történt az első kötet végén! Ami a borítót illeti... hajj, de gyönyörű! Tökéletesen passzol az első részhez. IDEVELE!

Exkluzív részlet a regényből:

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én minden sorát imádtam!

– Sajnálom, anyám, én nem járok kalapszalonokba, ruhaüzletekbe, sem a Stefániára korzózni – közölte kimérten az újságja mögé rejtőző Richárd. – Ahol én megfordulok, oda legtöbbször hölgyeket be sem engednek.
– A férfikaszinókon és kávéházakon kívül is van élet – jegyezte meg Agáta mama. – Hangay
kisasszonyt nemrég súlyos csapás érte, és még most sem lehetünk biztosak abban, hogy a rá leselkedő veszély valóban elmúlt. Úgy vélem, ha vendégül látjuk, arról is kötelességünk gondoskodni, hogy elfoglalja magát és feledni tudjon. Erre pedig bármi jó, ami eltereli a figyelmét és megmozgatja az eszét.
– Csak nem arra céloz – Richárd oly hirtelen eresztette ölébe a Pesti Hírlap lepedőnyi számát, hogy az majdnem felborította a kínai kávéscsészét, mely a kisszalon asztalkáján állt –, hogy Hangay kisasszonyt a nyomozásaimra kéne meginvitálnom?!
Agáta mama csíptetős okuláréja mögül felém pillantott.
– Ön mit gondol erről, gyermekem?
– Azt hiszem, némi rejtvényfejtés valóban jót tenne – mosolyogtam rá. – Talán még az a teljességgel elképzelhetetlen eset is előfordulhat, hogy az én női ösztönöm segít a bűnügy megoldásában.
Elismerem, utóbbi kijelentésem kissé rátarti volt, hisz csak idén májusban töltöttem be a
tizenhetet. A bárót azonban igencsak mulattathatta az elszólásom, mivel az újságot összehajtva beleegyezőn bólintott.
– Ígérem, anyám, hogy amint öltöztethető babák, esetleg romantikus lányregények tolvajai után kell erednem, nyomban Mili kisasszony segítségét fogom kérni – mondta apró mosollyal a szája sarkában, majd felállt, s mindkettőnk felé meghajolva, távozott. Én persze legszívesebben utánadobtam volna a csészét, amit korábban nem sikerült magára borítania, ám ebben a jólneveltségem sajnos meggátolt.
– Ne vegye a lelkére, gyermekem – szólt Agáta mama, kékes füstöt pöffentve Princesas
szigaretlijéből. – Az ön különös lénye egésze összezavarja az én szegény fiamat, ezért ilyen… Hm, ilyen rideg és szenvtelen magával.

A szerzőről:

Böszörményi Gyula magyar író, újságíró. A Gergő és az álomfogók című meseregényével lett ismert országszerte. Színpadi, rádiós és televíziós munkái is jelentősek.
Ötven éves korára már több, mint ötven regényt írt, a Lúzer Rádió, Rontásűzők és az Álomfogó sorozatok mellett önálló művekkel, esszékötetekkel és antológiákkal is jelentkezett. A gyerekeknek szánt könyveit a felnőttek is imádják, sőt, végigvigyorogják – ahogy  az eKultura kritikusa is tette.
Munkásságát számos díjjal jutalmazták. 2007-ben József Attila-díjat kapott, a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés elnökének különdíjával tüntették ki, a Gergő-regények IBBY díjat kaptak az Év Legjobb Gyermekkönyve kategóriában, tavaly pedig a Könyvmolyképző Kiadó Nívódíját is átvehette.

A. R. Kahler: The Immortal Circus - Act One

Kiadó: 47 North

Oldalszám: 231

Murdered contortionists aren't exactly what Vivienne signed up for when she ran away to join the circus. But like most things under the big top, nothing is what it seems. With a past she can't quite remember, Vivienne finds that running away forever might not be as appealing as it once sounded—especially not when she realizes the devilishly attractive ringleader, Mab, is the Faerie Queen of legend—and that she and the rest of the troupe are locked in an age-old rivalry between the otherworldly Courts. 

Aided by her friends Kingston—a feisty stage magician whose magic is quickly stealing her heart—and his smart-ass assistant, Melody, Vivienne finds herself racing against the clock to discover the culprit behind a series of deaths that should be impossible. However, the answer she seeks might reveal more about her own bloody past—and future—than she bargained for. 

The show's just beginning. Step right up...

Vivienne nem épp meggyilkolt kígyóemberekre számított, amikor csatlakozott a cirkuszhoz, de ahogy az már szokott lenni a nagy sátor árnyékában, semmi sem az, aminek látszik. Ugyan nem emlékszik a múltjára, de arra kezd rájönni, hogy örökké menekülni nem is olyan jó ötlet, mint ahogy azt gondolta. Különösen, amikor kiderül, hogy az ördögien gyönyörű porondmester, Mab igazából a legendákból ismert tündérek téli udvarának királynője, és a társulat egy a két udvar közötti ősi rivalizálás kellős közepén találja magát. Barátai, Kingston és Melody segítségével Vivienne versenybe száll az idővel, hogy megtalálja a felelőst a gyilkosságokért, amik eleve nem is történhettek volna meg. Azonban a válaszok, amiket kutat talán többet felfednek a saját múltjáról és jövőjéről, mint amire emlékezni szeretne. Az előadás csak a kezdet.

(saját fordítás)

Nagyon vártam, hogy olvashassam ezt a könyvet, de az első fele kicsit nyögvenyelős volt. A főhősnő, Vivienne nem volt különösebben szimpatikus, sőt kifejezetten idegesített, és Kingstonnal is csak egy kicsit volt jobb a helyzet. Az első száz oldalon biztos voltam benne, hogy ez a könyv csak egy középszerű koppintása Morgenstern Éjszakai cirkuszának és Moning Tündérkrónikák sorozatának. De szerencsére tévedtem, ugyanis a hátralevő száz oldal bőven kárpótolt, és azon kaptam magam, hogy a végéhez közeledve már alig tudom letenni a könyvet.

A történet kicsit lassan indul be az elején, főként csak a karaktereket ismerjük meg. Személy szerint, én nem pazaroltam volna erre ennyi időt, főleg miután a „semmi nem az, aminek látszik” sora a tartalomnak nem csak egy agyonhasznált marketingfogás, hanem egy tárgyilagos kijelentés. Nos, én nem vettem elég komolyan, tekintve, hogy minden harmadik könyv hátuljára ráírják manapság, de a The Immortal Circus azon kevesek egyike, amelyeknél ez valóban fennáll.

Ez viszont nem változtat a tényen, hogy a két főszereplőnket sehogy se tudtam megkedvelni, és ennek következtében nálam a szerelmi szál se működött. Vivienne túlságosan tesze-tosza kezdetben, és halálosan bosszantott azzal, hogy abszolút nem érdekelte a saját múltja. Utólag erre magyarázatot kapunk, úgyhogy ezt nem igazán róhatom fel neki, de ettől függetlenül irritált a személyisége. Szerencsére észrevehető volt némi karakterfejlődés a végére, így végül nem mondhatom azt, hogy utáltam volna, de nem is szerettem meg a leányzót. Az már csak hab volt a tortán, ahogy Kingston után ácsingózott. Kedvem lett volna jól megrázni néha, és leüvölteni a fejét, hogy szedje már össze magát. Enyhe Bella Swan feelingem támadt néha, és ez az álmoskönyv szerint se jelent sok jót. Szerencsére azért drága főhősnőnk azért értelmesebb, mint Bellácska és kevesebbet nyavalyog, úgyhogy annyira azért nem kell megijedni.

Kingston pedig úgy tűnt, mint aki csak szórakozik Vivienne-nel, a végén meg kvázi hagyja magát sodródni az árral, és ennyi lenne a szerelmi szál. Egyébként Kingston egész érdekes karakter, csak nem túl szerethető. Boszorkánymesterként elég jó trükkök vannak a tarsolyában, (meg persze tökkkkkéletes teste van és annyira szexi, hogy minden csajról leesik a bugyi félmérföldes körzetben) és határozottan érdekel, mit tartalmazhat a szerződése, ami miatt Mab ennyire dróton tudja rángatni az egész könyv alatt. De hogy álompasi lenne? Ehhh... egyelőre nem igazán. 

A kétpólusú világ, amit Kahler felépített nem túl eredeti, de vannak benne egyedi elemek, amik érdekessé teszik. Ilyen például a szerződés, amit minden cirkuszhoz csatlakozóval aláírat Mab, és ami abszolút személyre szóló. Nincsenek korlátok. Ami a szerződésben le van írva, azok a feltételek, amik a cirkuszosok életét alakítják, és nem lehet kibújni alóla. 

Ééés egy viszonylag nagy SPOILER, úgyhogy tekerj lejjebb picit, ha nem szeretnéd lelőni a meglepit!

3...

2...

1...

Egyszerre zseniális csavar és magyarázat nélkül hagyott félmegoldás, amikor kiderül, hogy a különös változások, amik a cirkuszban történtek (gyilkosság, baleset, etc.) azért történtek, mert valaki besurrant Mabhoz és megváltoztatgatta a szerződések egyes pontjait. Most akkor ez hogy is van? Ebbe akárki belefirkálhat? Miért nem próbálták meg hamarabb az elégedetlenkedők? Miért nem próbálták elégetni a szerződéseket? Kell hozzá varázslat, hogy megváltoztathassa valaki a szerződést? És így tovább. Kicsit sok a megválaszolatlanul maradt kérdés ezzel kapcsolatban.

SPOILER VÉGE

Aztán ott van még az álmokkal való kereskedés. Kicsit a görög mitológiát idézte számomra az ötlet, miszerint a tündérek az emberek álmaiból táplálkoznak. Ezért is szivárogtattak ki annyi infót magukról, hogy létrejöhessenek a tündérmesék. De manapság a felnőttek már nem álmodnak, és Mab ezért hozta létre a cirkuszt. Azonban nyilván a saját udvarának sokkal kevesebbet számít fel, ameddig a nyári udvar szenved az adóktól és a magas áraktól, amiket kiszabott, de kénytelenek fizetni, hiszen létszükséglet a számukra. Egy félvállról odavetett megjegyzésből az is kiderül, hogy a nyári udvar a könyvkiadásba fektetett be, de az fele ennyire se hatékony. Kevés lehet a könyvmoly arrafelé.

Tehát a konfliktus forrása egyrészről az, hogy a nyári udvar be akarja szüntetni az álmokkal való kereskedést, a másik pedig abból, hogy Mab anno megmentett egy kislányt, akinek pusztító ereje miatt meg kellett volna halnia a békeszerződés egyik feltételeként. Lilith, vagy eredeti nevén Kassia határozottan elmebeteg, és Mab nem szívjóságból mentette meg, hanem azért, hogy fegyverként használhassa. A nyári udvar hercege, Oberos démonnak nevezi, de igazából nem tudjuk pontosan, mi is ő. Itt is több a kérdés, mint a válasz, de hát ez egy trilógia első része, így ez várható volt.

Összességében egyáltalán nem volt ez rossz. A cirkusz hangulatát imádom, voltak tündérkék is, meg némi égzengés, és jó adag intrika, ami elérte hogy tudni akarjam, ki borítja ki a bilit a következő oldalon, így abszolút tudom ajánlani azoknak, akik valami érdekes, könnyed, kicsit sötét olvasmány után keresgélnek. Nem lett kedvenc (főként a karakterek és az apróbb logikátlanságok miatt), de azért abszolút kíváncsi vagyok a folytatásra!

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc jelenet: 

Amikor a Beépített szépség találkozik Castle-lel, A nagy svindlivel és elmennek teázni...

Kiadó: Maxim

Oldalszám: 308

Kate O'Hare, az FBI különleges ügynöke közismert elkötelezettséggel és fegyelemmel végzi a munkáját: a világ leghírhedtebb bűnözőit hajszolja, és juttatja rács mögé. A főnöke szerint állhatatos és becsvágyó; a barátai szerint szívós, makacs és talán egy kissé megszállott. És bár Kate az elmúlt öt évben komoly hírnevet vívott ki magának, őt csupán egyetlen név érdekli: Nicolas Fox, a nemzetközileg körözött svindler, akire a nő több okból is le akar csapni. A vakmerő, jóképű és veszélyesen elbűvölő Nicolas Fox született szélhámos. Hírhedt a bonyolult svindlijeiről, amelyekkel híresebbnél híresebb gazdagokat kopaszt meg. Eleinte a pénz motiválta. Ma már az izgalom. Tudja, hogy az FBI a sarkában van – különösen Kate O'Hare, aki minden lépését figyeli. Nick számára nincs is ennél izgalmasabb, élvezi, hogy egy gyönyörű nő hajszolja… még ha a hölgy dutyiba akarja is juttatni. Ám épp, amikor úgy tűnik, Nicolas Fox ezúttal tényleg nem ússza meg szárazon, a férfi sikerre viszi eddigi legnagyobb svindlijét: állást ügyeskedik ki magának az FBI-nál, Kate O'Hare különleges ügynök társaként. A Fox és O'Hare sorozat első kötete.

Emberek, ez a könyv vegytiszta szórakoztatás papírra nyomtatva! Azóta szemezek vele, amióta megjelent, de időbe tellett, ameddig sikerült megkaparintanom - ahogy az már lenni szokott. Annyi könyvvel szemezek állandóan, hogy Aragog összes pókszeme se lenne elég.

Na de, ez egyszer jól jött ki, hogy halogattam, mert ez volt A tökéletes választás a strandra! Vicces, könnyed, meg se próbálja magát komolyan venni, és ebben rejlik a varázsa. Bár őszintén, attól a pillanattól fogva, hogy megláttam Janet Evanovich nevét, teljesen biztos voltam benne, hogy halálra fogom röhögni magam.

Az alaphelyzetet nagyjából vázolja nekünk a szinopszis, de azt azért kényelmesen kifelejti, hogy Nick húzása, miszerint állást szerez... nos, ez egy kissé nagylelkű túlzás. Inkább azt mondanám, megfűzi az FBI-t, hogy feketén, mindenki tudta nélkül, elegánsan ne tartóztassák le, és cserébe a svindlijeivel olyan bűnözőket fülel le nekik, akiket a hagyományos módszerekkel nem tudnának elkapni. Ebben van nagy vonakodva segítségére Kate O'Hare. (Értsd, minden második pillanatban viszket a keze a pisztolyáért.)

"- Le van tartóztatva! - mondta Kate.
- Maga mindenkinek így szokott köszönni?
- Csak a nemzetközileg körözött szökevényeknek."

Valljuk be, ez a szitu nem újdonság, millióezer hasonló felépítésű ponyva kering a piacon. A zseniális karakterek azok, akik mindezt érdekessé teszik, na meg az a tény, hogy a macska-egér harc olyan mint a fekete. Soha nem megy ki a divatból.

Az illusztris Kate O'Hare nyomozónak nincs élete a munkáján kívül, és igazi megszállottként üldözi Nick Foxot, aki elbűvölően elviselhetetlen és nagypofájú, ámde veszedelmesen okos is. Ha engem kérdeztek, ez halálos kombó! A legjobb részei a könyvnek kétségtelenül a kettejük között zajló adok-kapok meccsek voltak. Rég röhögtem ennyit könyvön. Nick és Kate olyanok mint a tűz és az olaj. Elég egymásra pislogniuk, és máris BUMM.

forrás: tumblr

"Nick elmosolyodott, töltött négy pohár bort és felemelte a magáét.
- A nagy kalandunkra!
- Ez nem kaland - szólt rá Kate. - Hanem munka. Nem szórakozásból vagy haszonszerzésből csináljuk.
- A maga nevében beszéljen - mondta a férfi.
- Mindkettőnk nevében beszélek - vágta rá.
Nick Jessupra pillantott.
- Ez a nő mindig ilyen ingerlékeny reggelente?"

Viszont! Bár a kémia közöttük jó volt, szerintem a vége el lett kapkodva. Nem fogom lelőni annak, aki még nem olvasta, de az utolsó jelenet nekem kicsit korai volt. Tekintve, hogy ez sorozat, még bőven lehetett volna hagyni neki kifutási időt. Na de, majd meglátjuk, mi lesz a folytatásokban.

Kettejük kapcsolatán kívül is bőven van mit emlegetni, ugyanis a mellékszereplők többsége is bőven megér egy misét. A szedett-vedett banda, amit Nick összeszervez a svindli véghezviteléhez rendkívül színes, és többségében egész egyszerűen elmebeteg karakterekből áll. Willie, aki bármit képes elvezetni és egyszer még egy vonatot (!!!) is elkötött, Boyd, a túlságosan is elkötelezett színész, és így tovább... mindenki egy külön egyéniség, és mindemellett rettentő szórakoztatóak is. Hogy Kate apjáról már ne is beszéljünk!

Nem tudom, hova ragozzam még. Aki röhögni akar, ki szeretne kapcsolódni egy pár órára, és vidám hangulatban eltölteni egy csendes vasárnap délutánt, annak teljes szívemből tudom ajánlani A nagy zsákmányt!

P.S.: figyelmeztetés: tömegközlekedésen, illetve ivás közben nem ajánlott olvasni. Első esetben hülyének néznek, második esetben fulladásveszély áll fenn. ;)

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet: az összes Kate vs. Nick, plusz Boyd nagy alakítása
Kedvenc karakter: Nick, Willie, Kate apja