Rick Riordan: The Lost Hero (Heroes of Olympus I)

Kiadó: Disney Hyperion (magyarul Könyvmolyképző)
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 557

Jason has a problem.

He doesn’t remember anything before waking up in a bus full of kids on a field trip. Apparently he has a girlfriend named Piper, and a best friend named Leo. They’re all students at a boarding school for “bad kids.” What did Jason do to end up here? And where is here, exactly?

Piper has a secret.

Her father has been missing for three days, ever since she had that terrifying nightmare about his being in trouble. Piper doesn’t understand her dream, or why her boyfriend suddenly doesn’t recognize her. When a freak storm hits during the school trip, unleashing strange creatures and whisking her, Jason, and Leo away to someplace called Camp Half-Blood, she has a feeling she’s going to find out.

Leo has a way with tools.

When he sees his cabin at Camp Half-Blood, filled with power tools and machine parts, he feels right at home. But there’s weird stuff, too—like the curse everyone keeps talking about, and some camper who's gone missing. Weirdest of all, his bunkmates insist that each of them—including Leo—is related to a god. Does this have anything to do with Jason's amnesia, or the fact that Leo keeps seeing ghosts?

Három ​vadonatúj hős. 

Egy eltűnt félisten. 

És egy átok, ami mindegyiküket pusztulással fenyegeti…

Percy Jackson visszatér… Vagy mégsem? Ugyanis minden nyom nélkül eltűnik a Félvér Táborból. Annabeth égre-földre keresi kedvesét, egyelőre eredménytelenül. Ám ugyanolyan rejtélyesen, ahogy Percy felszívódott, feltűnik egy Jászon nevű srác, aki semmire sem emlékszik a múltjából, viszont nagyon sokat tud. Például a küldetésekről, és – csak úgy mellékesen – folyékonyan beszél rómaiul, hogy a farkas-pótszülőkről már ne is beszéljünk…

Elhangzik egy újabb prófécia, és kezdetét veszi egy újabb küldetés – most már Jászon vezetésével. Közben kiderül néhány furcsa dolog… Jászonról is. Tényleg létezik egy másik Félvér Tábor, ahol a római istenek gyermekei nevelkednek, akik halálos ellenségei a görög félvéreknek? És a kedves olimposzi szülők vajon miért nem merik hallatni isteni hangjukat? Ki ejtette foglyul Hérát, az istenek hisztis, undok és bajkeverő királynőjét? Megéri kockáztatni érte az életüket?

Megtudod, csak kövesd kedvenc íród kedvenc hőseit a leges-legújabb és legkockázatosabb küldetésre!

(hivatalos fordítás)

Alig hiszem el, hogy végre sikerült befejeznem ezt a könyvet! Szerintem soha nem mondtam még ezt Riordan könyvre - és remélem, nem is fogom -  de jesszusom de hosszú volt. És nem a jó értelemben. Mielőtt még az összes fanatikus rajongó készítené a köveket és bemelegítené a dobókarját, azért szeretném leszögezni, hogy nem utáltam én ezt a könyvet. A legkevésbé sem. De rettenetesen sokáig tartott átrágnom magam rajta, aminek több oka is volt.

Az eseményeket egy kis idővel a manhattani csata után vesszük fel, ám a közelében sem járunk a Félvér tábornak és jól ismert hőseinknek, helyette egy javítósuli kirándulásán szabadul el a pokol - illetve hát csak néhány viharszellem, de akár a pokol is lehetne - és máris három vadiúj főszereplőt sodornak elénk: Pipert, Leot és Jasont. Utóbbi a főszereplőnk, aki mellesleg amnéziás is, és azt se tudja, melyik galaxisban van, azt meg pláne nem, mit kezdjen a helyzettel. Felbukkannak ismerős arcok, például mindjárt bezúg a képbe Annabeth, aki a szőrén-szálán eltűnt Percyt keresi, aztán pedig tovahussanunk a táborba, de azért nem bővelkedünk visszatérő szereplőkben. Pláne miután három bukdácsoló kismadarunkat elrugdossák egy fontos küldetésre.

Forrás: Pinterest

Kezdjük a pozitívumokkal, Leot egész egyszerűen imádtam! Hülyére röhögtem magam rajta, nagyon kellett az ő személyisége ebbe a trióba, hogy ne az állandó dráma menjen, mert ha Piperen és Jasonön múlik, az első 100 oldalon a kardomba dőlök. Persze nem csak a nagy szája miatt bírom a fejét, hanem mert talpraesett és hiába van neki is elég baja érzelmi szinten, próbálja nem másokra kivetíteni és bízik a barátaiban. Meg a sárkányában.

“Jason scratched his head.
"You named him Festus? You know that in Latin, ‘festus’ means ‘happy’? You want us to ride off to save the world on Happy the Dragon?”

Pipert és Jasont már sokkal nehezebben viseltem, különösen az utóbbit, mert Piper egész szépen kikupálódik a könyv végére. Jason viszont... voltak neki is jó pillanatai, de nagyjából minden fontos jelenetet végigalszik (nem képletesen. Tényleg. Rögtön kiüti magát, biztos ami biztos.) Ha ivós játékot rendeztem volna belőle, hogy hányszor ájul el a gyerek a könyv folyamán, tuti ziher, hogy a toxikológián kötök ki. Lássuk be, azért öt könyvnyi Percy Jackson után, Jason kissé gyenge eresztés. Próbáltam elnyomni az agyamban a sivító PERCYTAKAROM hangot olvasás közben, de nem volt könnyű dolgom.

“Please excuse Jason from eternal damnation. He has had amnesia.”

Valószínűleg az sem segített, hogy miután ennyire bő lére van eresztve ez az első rész, a kezdeti káoszból nagyon lassan kezd körvonalazódni, hogy mi az isten folyik itt (pont az, muhaha), és szó mi szó, néha beleuntam a sztoriba. Főleg az elején csak vánszorgunk és senki nem ért semmit, Jason meg csipkerózsit játszik, és PERCYTAKAROM. Khmm. Nem rossz a sztori, csak rettentő csiga, és nincs elég kakaó a szereplőkben, hogy a nyugisabb részeket is lendületessé tegyék. Nem lehet az egészet egyedül szegény Leora hárítani, na. Amúgy ha már fordulatok. Az, hogy ki a big bad annyira fájdalmasan nyilvánvaló, és annyiszor a szájukba rágják, hogy a végén már én téptem a hajamat, hogy NEM HISZEM EL, HOGY MÉG MINDIG NEM ESIK LE, TE GYÖKÉR. Mindezt úgy, hogy Piper folyamatosan büfizi fel a mitológiai sztorikat, de ez bezzeg egyszer se jut az eszébe. Tejóég. Tejóföld!!!

Mindennek ellenére azért tagadhatatlan, hogy voltak nagyon is élvezetes részei is ennek a könyvnek, Leo Valdez királyságán túlmenően is. Thália ismét felbukkant és brillírozott, főleg amikor Hérának szólogatott be, konkrétan fetrengtem rajta. Aztán Hedge edző se volt semmi, és egyébként itt valahogy az istenek, akik megjelentek is szimpatikusabbak voltak, különösen Aphrodité és Héphaisztosz. A végére pedig a cselekmény is összeszedte magát, és a vége nyilvánvalóvá tette, hogy mindez tényleg csak kezdet, így reménykedem benne, hogy a folytatás ennél már sokkal lendületesebb lesz, na meg persze kedvenc félistenünk is előkerül most már, mert PERCYTAKAROM!

Értékelés: 3.5/5

Marah Woolf: Ne szeress! (Isteni szikra I.)

Kiadó: Menő könyvek
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 410

Jess igazából nem vágyott másra a nyári szünet alatt, mint hogy pár nyugodt hetet tölthessen egy táborban, a Sziklás-hegységben. Az, hogy szerelmes lesz egyáltalán nem szerepelt a tervei között. Aztán megismerkedik Caydennel, a smaragdszemű fiúval, aki elrabolja a szívét. De Cayden szeme előtt más cél lebeg: egy isten fiaként egyezséget kötött Zeusszal, és már évszázadok óta várja, hogy a megállapodásuk végre beteljesüljön. Ha talál egy lányt, aki képes ellenállni neki, Zeusz teljesíti leghőbb vágyát, és halandóvá válhat. Vajon Cayden hajlandó-e mindent megtenni a győzelemért még akkor is, ha ennek Jess szíve az ára?

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Menő könyveknek!

Röviden és tömören: nem az én könyvem. 

Pedig akartam, hogy az legyen, tényleg. A Könyvfeszten fedeztem fel ezt a könyvet, és hát kár tagadni, hogy a borítóján akadt meg a szemem. Nem igazán rajongok a rózsaszínért, és baromi sok a borító is, de valahogy mégis működik, mert megfogott és kíváncsivá tett. Elolvasva a tartalmat, kész voltam pozitívan állni a dologhoz: nagyon tinisnek tűnt, de egyben könnyed nyári sztorinak is, ami majd ideális választás lesz a kánikulában.

Hát ezúton jelentem: a kánikula nem segített. Az eleje eleve döcögősen indult, teljesen valószerűtlenek voltak a párbeszédek, de olyan szinten, hogy nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Illusztrálom:

- Úgy látom, az unokatestvéremnek máris akadt társasága.
- Csodálkozol? [...]
- Tulajdonképpen nem. Alighogy beteszi a lábát valahová, a lányok azonnal a lábai előtt hevernek. De rettenetes ízlése van a nők terén. Nem gondolod?
- Ezt most komolyan kérdezed? [...]
- Nyilván.
- Engem nem érdekel, kivel kavar. Kit érdekel? Felőlem nyomulhat akár az angol királynővel is.
[...]
- Ahhoz képest egy kicsit túlságosan is érdeklődve bámulod.
- Csak felmérem a terepet - magyarázkodtam, amilyen lazán csak tudtam. - Hogy el tudjam dönteni, ki idióta és ki nem. [...]
- Na persze. [...] Hiszen mind ezt csináljuk az első napon. Mérlegelünk, felmérjük a terepet, és a külsejük alapján megítéljük az embereket.
[...]
- Én nem szoktam a külsejük alapján megítélni másokat.

Így... fájt. Nem tudom, hogy ez a fordítás, vagy maga az eredeti szöveg, de az első ötven oldalon kb. végig ilyen nyögvenyelősek a párbeszédek, mint valami rossz fanfictionben. Jó hír viszont, hogy ez a könyv folyamán javuló tendenciát mutatott.

Viszont ez sem segített azon a tényen, hogy Leah-t és esetenként Apollónt kivéve az összes karaktert kilőttem volna az űrbe szkafander nélkül. Ugye Jess lenne a főszereplőnk, így az ő szemszögéből követjük az eseményeket, minden fejezet elején félbeszakítva Hermész feljegyzéseivel, amik nem adnak túl sokat hozzá a sztorihoz, és néha erőltetettnek hatnak, de alapvetően egész szórakoztatóak. 

Jess azonban... húúúúha. Lehet, hogy ha 13-14 évesen, a Twilight era dicsfényében olvasom ezt a könyvet, akkor nem tépázta volna cafatokra az idegrendszeremet a viselkedése és a retttttenetesen érdekes *insert Szirmai fintor here* belső monológjai, de így nem túlzás azt mondani, hogy drága főhősnőnk felébresztette bennem a gyilkos szándékot. Végig azon szurkoltam, hogy essen már le valamelyik szikláról, vagy vesszen el az erdőben, vagy nyelje le Szkülla... ehh, soroljam még? Amúgy ha már Twilight, erősen Bella Swan vibe-ot árasztott a kisasszony magából. Tipik Mary Sue, akitől az arcodat kaparod. Pozitívum, hogy néha neki is feltűnik, és elszégyelli magát. Negatívum, hogy a leghalványabb jelét se mutatja karakterfejlődésnek.

Mármint, mindjárt ezzel nyitunk, hogy ezt így odaböki:

"Az a fajta vagyok, akit könnyű nem észrevenni."

Ok.

Cayden hasonlóan csodásan összetákolt diszfunkcionális angsty playboy személyiséggel rendelkezik, hogy akut szemforgatásba kezdtem, valahányszor feltűnt a színen. Jó, oké, hogy tudjuk, miért csinálja, mert tudunk az alkuról, amit Zeusszal kötött, de tekintve, hogy ő Prométheusz, és you know, többezer éves, meg elvileg baromi okos és cseles és stb. hát úgy viselkedik, mint egy éretlen, bipoláris érzelmi zsákutca. Dróton rángatja Jesst, mert nem tudja eldönteni mit akar, Jess meg hagyja neki, sőt lelkesen aszisztál, miközben persze mindig a legidiótább helyzetekben mond ellent neki, hogy aztán az ügyeletes szívtiprónk loholhasson a megmentésére. Egy idő után már igencsak fárasztóvá vált ez a huzavona, és az utolsó száz oldalon már rendesen szenvedtem.

Az i-re a pontot a végső összecsapás tette fel, amit most nem fogok részletezni, mert hát spoiler, de ott aztán tényleg végleg eldobtam az agyam. Mert persze, hogy Jess azt csinálja, amit MINDENKI mond neki, hogy ne csináljon, de még azt is rosszul.

Forrás: Prológus

A legjobb barátnőt, Robynt és a pasiját Cameront az elejétől a végéig égő tűzzel gyűlöltem, de annyira, hogy legszívesebben Kerberosznak dobtam volna őket délutáni uzsinak, de igazából ezt nem rónám fel hibaként, mert nyilván ellenszenvesre voltak megírva. Csak Jessnek nem esett le, mert sötét mint az éjszaka újhold idején, és akkor nagyon költői voltam.

Hogy pozitívumot is említsek karakterek terén, Apollónt és Leah-t egészen kedveltem, bennük úgy pislákolt az értelem lángja, illetve igazából Josh is elment szódával, bár róla az az érzésem, hogy csatlakozni fog a szerelmi háromszöghöz és mindjárt sokszög lesz belőle a további részekben. Mindenesetre ezt én már nem fogom megtudni, mert nem áll szándékomban kóros szappanopera-túladagolásban elhalálozni. 

A karaktereken túlmenően, a mitológia kezelése is megborított kissé. Nem, nem az zavart, hogy az írónő hozzátette a maga kitalációit is a bulihoz, mert why not, az viszont kissé érzékenyen érintett, hogy Zeuszból és Hérából mintaszülőket csinált, és kb az összes isten úgy viselkedett, mintha nem a legdiszfunkcionálisabb család lenne ever. Ez pláne akkor kínos, amikor a rosszfiú Métisz elvileg meg nem született gyereke, Agriosz, aki itt ugye mégis a világra jött. Na már most, Métiszt konkrétan megerőszakolta Zeusz, aztán meg lenyelte. Erre mi a magyarázat? Hát az már olyan régen volt, Zeusz anno sokkal lobbanékonyabb volt, de most már szerető családapa. Na és Héra, meg a híres bosszúállásai Létón és Herkulesen? Ó, őt az emberek tették meg főgonosznak, és rosszul is esik neki.

Hát...

Nem azzal van baj, hogy nem akarunk minden brutális részletet a fiatal olvasók orrára kötni, hiszen a Disney Herkulese is eléggé át lett szabva, és azt például imádom, csak akkor ne legyen ennyire kínosan megoldva, és mondjuk ne Zeusz egyik "hódítását" vegyük alapsztorinak, mert ezt nem lehet kimagyarázni. Szóval vagy legyen átírva az eredeti mítosz, és fenébe a habzó szájú klasszicistákkal, vagy legyen más sztori az alapja, mert van bőven miből válogatni. De megmagyarázni, hogy egy nem mellesleg férjezett nő megerőszakolását Zeusz NEM ÚGY GONDOLTA, hát öhm. Nope. 

Összességében, azt hiszem, visszatérhetünk az első kijelentésemhez, miszerint sajnos ez nem az én könyvem. De nagyon nem. Amit mentségére fel tudok hozni, az maximum annyi, hogy rendkívül gyorsan olvasható, így legalább nem vesztegettem vele el sokat az életemből, de ezen kívül túl sok jót nem tudok elmondani róla. Lehet, hogy ha fiatalabban olvasom, amikor még kevésbé voltam érzékeny a Mary Sue-kra, illetve a tini drámára, akkor jobban tetszett volna, sőt biztos. Szóval senkit nem szeretnék elriasztani a próbálkozástól, ha másnak nem, hát nosztalgiának remekül működik, mert tényleg ilyen kétezres évek eleji YA feelingje van, amikor a paranormális műfaj élte a virágkorát, és a nyári tábor feelinget is jól elkapta az írónő, de a karaktereknél menthetetlenül elhasalt nálam a sztori, és ezt én sajnálom a legjobban.