Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 364
Kelley Armstrong nagy sikerű Sötét erő trilógiájának hihetetlenül izgalmas befejezése.
A
tizenöt éves Chloé Saunders hétköznapi életet szeretne élni.
Nem adatik meg neki. Chloé ugyanis genetikai módosítás áldozata,
olyan nekromanta, aki akarata ellenére képes felébreszteni a
holtakat. Chloé, és hasonszőrű, különleges „tehetséggel”
megáldott (vagy inkább elátkozott?) társai az életüket mentik a
pokoli szervezettől, amelyik létrehozta őket.
És,
ha mindez nem elég, Chloé gyengéd érzései a testvérpár -
Simon, a kedves varázsló, és bátyja, Derek, az annyira nem kedves
vérfarkas - iránt összezavarják a fejét. Ráadásul az a szörnyű
gyanúja, hogy szíve mindinkább a vérfarkas felé hajlik…
Végre befejeztem! Atyaisten, de sokáig tartott. Pedig maga a könyv nem vastagabb, mint az előző kettő, amik pedig csupán pár napba kerültek. Ehhez képest a trilógiát lezáró köteten egy hónapig rágtam magam keresztül. Hogy miért?
Mert nem igazán ragadott meg. Jó volt, jó volt, izgalmas is, de főleg a végére már nagyon kezdtem unni, hogy ide-oda rohangálnak, mint valami mérgezett egerek, nem éreztem a feszültséget. Néha a kevesebb több. Armstrong eddig nagyon jól adagolta az izgalmas helyzeteket és az idegtépő, várakozós pillanatokat, amiktől már szinte viszket a kezed, hogy végre lapozhass és megtudd, mi fog történni, de ebben a részben egyik se volt az igazi. Mintha túl sokat akart volna beleerőltetni egyetlen kötetbe úgy, hogy istenigazából a cselekményszál már nem volt olyan erős. Rengeteg felesleges kör, megkezdett szál lógott a levegőben, miközben tulajdonképpen semmi nem történt, csak ide-oda szaladgáltak, és régi szobákat pakoltak ki.
Amikor pedig a végén... nem, nem lövöm le a poént, de amikor a végén ott kötöttek ki, akkor azt hittem, én lövöm magam fejbe! Főleg a végére vált ez az egész kínosan erőltetetté, mert a könyv igazán jól indult. Amikor olvastam, odaképzeltem magam, mindent láttam magam előtt, csak miután letettem a könyvet, nem éreztem a késztetést, hogy újra felvegyem. Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de őszintén örülök, hogy nincs több rész.
Chloé - most először a trilógia folyamán - kifejezetten idegesített, amikor végre kipattant ez a rejtegetett szerelmi háromszög (szerintem ezzel senkinek nem árulok el újat, mert mindenki pontosan tudta, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik) pedig már szimplán csak vinnyogtam kínomban. Annyira szerettem volna, ha ezt nem lövi el Armstrong, de már az elejétől kezdve tudtam, hogy nagyon kevés az esély rá.
Dereket változatlanul nagyon kedveltem, a dialógusok még mindig nagyon érdekesek, életszerűek és Andrew karaktere is sokkal összetettebb volt, mint vártam. Simon és Tori is rendben volt, utóbbi már a kettőben is kezdett nyiladozni, de ebben a részben már tényleg többet láthattunk belőle, és én szerettem a karakterét. Nem tökéletes, nem is túl kemény (bár annak akar látszani), de büszke és van tartása. Szóval kedveltem Torit.
Bár az előzőekben nagyon kifakadtam, ez a könyv ettől még nem volt rossz. Egyáltalán nem, csak az előző kettő fényében, elég nagy csalódást okozott. Megtanulhattam volna már, hogy előzetesen ne fűzzek nagy reményeket egyik könyvhöz se, mert könnyű ám pofára esni (Changeless, remélem csuklasz!), de képtelen vagyok az ilyenekből tanulni.
Inkább az egész sorozat élménye miatt, nem pedig emiatt a kifejezett rész miatt, de képtelen voltam neki 4-nél kevesebb pontot adni. Valószínűleg elfogult vagyok.Sőt, biztos is! De még mindig azt mondom, hogy igenis megéri elolvasni. Mind a hármat.
Ja, és belinkeltem a könyv trailerét is, bár szerintem rettenetes lett. Úgy néz ki, mint egy sims-es játék.
Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: Tori és Chloé a padon, a legvégén
Kedvenc karakter: Derek, Tori
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése