Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 304
Ha azt hiszed, hogy nem a tiéd, akkor is…
„A magány, amit érzett, szavakkal leírhatatlan volt. Szerencsére nem is kívánta tőle senki, hogy megfogalmazza a kínt, ami egészen apróra préselte a lényét. Ült az ezüstös csillogású, fagyba dermedt metánhullám peremén és a fekete eget bámulta.”
Böszörményi Gyuláról, a mára klasszikussá vált Gergő és az álomfogók, valamint a kirobbanóan sikeres Ambrózy báró esetei és sok más népszerű regény szerzőjéről kevesen tudják, hogy a science fiction nagy kedvelője és művelője. A szerző 2016-ban az Isȧ, por ës homou című novellájáért megkapta a hazai SF-irodalom legrangosabb kitüntetését, a Zsoldos Péter-díjat. Kiadónk ezen alkalomból jelenteti meg Böszörményi Gyula első science fiction novellagyűjteményét.
Bölcsesség, szellem, mély érzések.
Olvassa mindenki, még ha azt hiszi is, hogy nem szereti a sci-fit. Te is, kedves Olvasó! Meg fogsz lepődni.
A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!
Böszörményi Gyula novelláskötetére pedig különösen kíváncsi voltam, hiszen imádtam a Leányrablás Budapestent, és a sci-fi műfajával is igen baráti viszonyt ápolok, így biztos voltam benne, hogy imádni fogom a Mindörökké várnit. Erre a kombóra már csak hab volt a tortán, hogy László Maya illusztrálta ezt is, pont mint az Esővágyat.
Ehhez képest azonban igencsak vegyesre sikeredett az élmény.
Nem sorban haladtam, hanem ilyen rábökés szinten kezdtem bele a Vörös kendővel a válladon című novellába, ami máris erős WTF érzetet keltett bennem, és csak néztem, hogy ez mi. Én szeretem a fura dolgokat, az elején még röhögcséltem is, de a közepe fele már kezdtem totálisan elveszíteni a fonalat, és félbe is hagytam aztán a novellát, mert nagyon nem feküdt. De így meglepően nagyon nem. Ezután a nagyon fura élmény után inkább úgy voltam vele, hogy kezdjük mégis az elején, mert ez a találomra sztori választás nagyon nem az én asztalom. Már tételhúzáshoz se volt érzékem soha.
Az első novella, A dogma azonnal kedvenc lett! Őszintén, valószínűleg jobb lett volna az elejéről kezdeni, hogy ez adja meg az alaphangulatot, mert tényleg imádtam. Rövid, de csattanós, egy rendes adag társadalomkritikával és gondolkodnivalóval megküldve, amin utána akár napokig is rágódhat az ember.
De egyébként ez a két merőben ellentétes élmény velősen összefoglalja az olvasási élményemet: konkrétan minden hangszeren játszottunk. Sokszor éreztem úgy, hogy biztos velem van a baj, és ez valami zseniális, csak nincs meg hozzá az irodalmi műveltségem, vagy nem veszek észre valamit, ami mindenki más számára nyilvánvaló, hogy ennyire nem fekszik ez a novella. Gondolok itt a már említettre, illetve a Xonsi körzetre is többek között.
Zavaró volt még számomra, hogy állandó jelleggel visszatért a középkorú kereskedő archetípusa, akinek se kutyája, se macskája, csak az űrhajója. Mintha ugyanarról az emberről olvastam volna különböző világokban, és őszintén, olyan szinten se színe se bűze nem volt a karakterének, hogy szétuntam rajta az agyam.
Voltak olyanok, amik a vállvonogatós kategóriába estek: nem voltak rosszak, de nem hagytak bennem mély nyomot, vagy épp hiányoltam még valamit belőlük. Ilyen volt A kutya, illetve a Tű és Pajzs. Utóbbinál értékeltem az ötletet, de mire kezdtem belelendülni, vége lett a novellának, és nem kaptunk választ arra az elég lényeges kérdésre, hogy mi a fenére volt jó mindez? Megváltoztatták akkor a múltat? Megnyerték a csatát? Vagy csak annyi történt, hogy kiderült az igazság. Ha megváltozott a múlt, nem változott vele a jelen is? Ültem, néztem, és ha ott belém csap a villám, se értettem, hogy most akkor itt mi történt.
Természetesen jelen van a spektrum másik vége is, hiszen másoknál pedig teljesen kifeküdtem attól, hogy ez milyen fantasztikus. A Dogma, a Három nappal később..., illetve maga a címadó novella is, a Mindörökké várni ebbe a kategóriába sorolhatók. Zseniálisan megírt, elgondolkodtató művek, rendesen beleborzongtam mindbe. Nem épp a vicces, könnyed műfajt erősítik, de ez alapvetően nem probléma. Azok a novellák szoktak igazán mély nyomot hagyni, amiknek a vége gyomorszájon vág. (Mit csináljunk, én már csak ilyen mazochista alkat vagyok.)
A várakozás őrült vágya gyors iramban kergette őket születéstől halálig. Figyelték a szelet, az esőt, a vadállatokat és egymást.Azután Következtetéseket vontak le.A Következtetések pedig - főleg ha hibásak - végül mindig isteneket szülnek.
Ha csak egyetlen kedvencet kellene választanom, akkor valószínűleg a címadó novellára esne a választásom. Tetszett a felépítése, a gondolatok, a tematika, még akkor is, ha a végére érve bennem is ébredezni kezdett a depresszióra való hajlam. Erőteljes hangulatú írás, de tedd el a konyhakést, mert a végére érve még a végén fel találod vágni az ereidet.
Viszont ha már a tematika, illetve a visszatérő gondolatok a könyvben... azt azért nem ártana leszögezni, hogy lehet, hogy a kötetre valamilyen rejtélyes okból kifolyólag piros pötty került, de attól ez nem YA. Nem is értem a besorolást, mert sem a gondolatvilág, sem a szereplők nem passzolnak a korosztályhoz, és elég biztos vagyok benne, hogy nem tizenéveseknek íródtak ezek a novellák. Inkább tudnám elképzelni az arany pöttyös sorozatban, vagy esetleg a hard selectionben.
Végezetül azt kell mondjam, igencsak felemás élmény volt ez a kötet, ami őszintén meglepett. Kicsit tanácstalan is vagyok az értékeléssel, éppen emiatt. Azt hittem, legalább akkora szerelem lesz, mint a Leányrablás, de mintha két teljesen különböző ember írta volna. Nyilván, ennek jó része visszavezethető a műfajváltásra, de még így is ledöbbentett. A stílus, a hangvétel, a tematika... egy teljesen új arcát mutatta meg nekünk az író. Szóval aki abból indulna ki, hogy az Ambrózyt szerette, annak azt mondanám, járja körbe ezt a témát még egyszer. Nézegessen bele molyon az idézetekbe. Mert A Mindörökké várni nem egy könnyed esti mese, és nem való mindenkinek. Még a novellák között is nagy a szórás: egyesekben csalódtam, másokat nagyon szerettem. Alapvetően nem bántam meg, hogy időt szántam rá, de nem is lett kedvenc belőle.
Értékelés: 3,5/5
Kedvenc novella: Mindörökké várni, Három nappal később..., A Dogma
