Amie Kaufman & Jay Kristoff: Illuminae

Kiadó: Knopf Books for Young Readers
Oldalszám: 600

This morning, Kady thought breaking up with Ezra was the hardest thing she’d have to do.

This afternoon, her planet was invaded.

The year is 2575, and two rival megacorporations are at war over a planet that’s little more than an ice-covered speck at the edge of the universe. Too bad nobody thought to warn the people living on it. With enemy fire raining down on them, Kady and Ezra—who are barely even talking to each other—are forced to fight their way onto an evacuating fleet, with an enemy warship in hot pursuit.

But their problems are just getting started. A deadly plague has broken out and is mutating, with terrifying results; the fleet's AI, which should be protecting them, may actually be their enemy; and nobody in charge will say what’s really going on. As Kady hacks into a tangled web of data to find the truth, it's clear only one person can help her bring it all to light: the ex-boyfriend she swore she'd never speak to again.

Told through a fascinating dossier of hacked documents—including emails, schematics, military files, IMs, medical reports, interviews, and more—Illuminae is the first book in a heart-stopping, high-octane trilogy about lives interrupted, the price of truth, and the courage of everyday heroes.

Ma reggel még Kady azt hitte, hogy az Ezrával való szakítás élete legnehezebb döntése volt.

Ma délután elfoglalták a bolygót, ahol élt.

2575-öt írunk, és két rivalizáló vállalatóriás száll hadba egy bolygóért, ami alig több, mint egy jég borította lebegő pötty a világűrben. Sajnálatos módon azonban, senkinek nem jutott eszébe figyelmeztetni az ott élő embereket. A kereszttűzben rekedt Kady és Ezra - akik egyébként alig állnak szóba egymással - kénytelenek együtt átküzdeni magukat a káoszon, hogy feljuthassanak az evakuáló hajók egyikére, miközben az ellenség csatahajója szorosan a nyomukban van.

De mindez csak a problémák kezdetét jelenti. Egy halálos járvány üti fel fejét a hajón, és gyorsan mutálódik, az eredmények pedig vérfagyasztóak. A flotta mesterséges intelligenciája, az AI (Aidan), amit arra terveztek, hogy védelmezze a hajón lévő embereket, talán igazából az ellenségük, a tisztek pedig csak titkolóznak, ahelyett, hogy elárulnák, mi folyik itt. Kady felesküszik arra, hogy kideríti az igazságot, így meghackeli a rendszert, de hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy egyetlen ember segíthet neki abban, hogy feltárja az igazságot: az ex, akihez soha többé nem akart hozzászólni.

Az Illuminae, aminek történetét meghackelt dokumentumokon (emailek, tervrajzok, katonai és orvosi jelentések, interjúk, és hasonlók) keresztül láthatjuk kibontakozni, egy lélegzetelállító trilógia kezdete félbeszakadt életekről, az igazság áráról, és a mindennapi hősök bátorságáról.
(saját fordítás)

Te. Jó. Ég.
*Kérem, vigyázzanak!Az ajtók záródnak. A következő megálló: Fangörcs Town.*

Én kész... nem, nem is tudom, hol kezdjem! Ez a könyv dróton rángatott egész végig, minden egyes szabad - és kevésbé szabad - percemben ezt bújtam, szinte faltam a sorokat, és majd' meghaltam, hogy megtudhassam végre, mi a fene történik a következő oldalon!

Mély levegő, lelki béke, nyugalom... kezdjük az elejéről, jó?

Szóval, az Illuminae-t sokat hallottam emlegetni, főleg booktube-on, ahol mindenki meg volt zakkanva érte, de elhessegettem magamtól a dolgot, még csak igazán meg se tudom mondani, hogy miért. Talán, mert még mindig utálom a hype egyetemes nyomását, amikor még a csapból is ugyanaz folyik egy-huszonnégy órában. Aztán belebotlottam bookdepón, le volt értékelve, és hát a többi már történelem. Ahogy megérkezett a postán, egyszerűen a kezemhez ragadt.

Az első, amit észrevesz az ember rajta nyilván az, hogy eszelősen gyönyörű kívül-belül. Olyan szinten rendhagyó és formabontó az egész, hogy már csak a kíváncsiság miatt is képtelen voltam letenni és fölpakolni a polcra az olvasatlanok közé. Aztán megláttam a levelet az elején, ami keretet ad az egész adathalmaznak, amiből tulajdonképpen felépül ez a magával ragadó történet, és onnantól kezdve aztán tényleg nem volt megállás.

Mármint... tessék ezt megnézni:

forrás

Sokaknál láttam, hogy a szokatlan történetmesélési mód miatt gondot okozott belerázódni a sztoriba és felvenni az események fonalát, de én nem tapasztaltam ilyesmit. Lehet, hogy azért, mert amúgy is erősen vizuális típus vagyok, vagy csak mert már az első mondattól kezdve minden idegszálammal erre a könyvre figyeltem, de az én agyam rettentő könnyen ráállt erre az újfajta felállásra. Az infóhiány majd megőrjített, de nem jut eszembe olyan alkalom, amikor egyszerűen nem vettem volna az adást, vagy elvesztem volna a fonalat a könyv formátuma miatt. Sőt, repültek az oldalak, pont amiatt, mert hiába tűnik vaskosnak a kötet, nagyon ritkán kapunk klasszikusan rendezett szöveget.

Az esetek többségében emailek, interjúk, chat beszélgetések és egyéb hivatalos dokumentumok teszik ki a lapokat, ami talán innen száraznak hangozhat, de biztosítalak róla, ez minden csak nem az! Megdöbbentő volt számomra, milyen alaposan kirajzolódtak az emberi jellemek, a szereplők apró-cseprő dolgai, miközben ekkora volumenű a cselekmény íve. Elvégre itt van a két cégóriás vendettája egymás ellen, aminek a során a Kerenza (a bolygó, ahol Kady és Ezra éltek) elpusztítása járulékos veszteségnek tekinthető, aztán az eszeveszett menekülés a BeiTech csatahajója elől, majd a kitörő vírus a három, menekültekkel teli hajón, plusz a mesterséges intelligencia bekattanása... százezrek élete, etikai, morális dilemmák, hatalmas filozófiai kérdések tömkelege, és kétségbeesett harc a túlélésért, ahol nincs jó döntés, és az emberi életek statisztikává zsugorodnak.

De emellett megfért a személyes dráma, a barátságok, az hogy Kady pont az invázió napján szakított Ezrával, pedig még mindig szerette a fiút. Az, hogy a lány nem tudta, vajon az anyja feljutott-e valamelyik hajóra, és bármit hajlandó volt meghackelni, csak hogy kiderítse. Olyan meghökkentően közelről megismertük a szereplőket, és nem csak Kadyt meg Ezrát, hanem a többieket is. Ezra haverjait, Byront, a zseni hackert, aki úgy döntött, segít Kadynek. A felső vezetést, akiket néha őszintén megvetettem, máskor sajnáltam.

Lenyűgöző volt számomra, ahogy egyszerre láttuk a nagyot és a kicsit. Elvégre a nagy a sok kicsiből épül fel, és a kicsik ismerete nélkül a nagy csak puszta számadat. Ez pedig egy csúszós lejtő.

Annak ellenére, hogy maga a történet nem túl vidám, meglepően sokat nevettem. A szerzőpáros nagyon jól érezte, hogy mikor kell lazítani kicsit a hangulaton, sosem feszítették túl a húrt. A pattanásig feszült idegeim nem hiszem, hogy kibírták volna ezek nélkül a könnyedebb pillanatok nélkül. És végső soron ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megszeressük a karaktereket, és hogy annál jobban fájjon. az esetleges elvesztésük.

Interviewer: So. Tell me about your mother.
Ezra: You're taping this, right?
Interviewer: Audio only. Camera is faulty.
Ezra: Okay, well for the benefit of the sight-impaired, I am now raising my... oh, dear... yes, it's my MIDDLE finger at Mr. Postgrad here.
Interviewer: Mr. Mason...
Ezra: Now I'm wiggling it.
Interviewer: Terminating interview at 13:58 on 03/19/75
Ezra: Look at it wiggl-
-audio ends -

Mert bizony, az írók nem szívbajosak. Annyi embert kinyírtak, hogy azon csodálkoztam, egyáltalán maradt szereplő a végére. Illetve csodálkoztam volna, ha maradt volna bennem annyi sztoicizmus, de a dühös könnyek és a megtépázott kicsi szívem nagyrészt kiszorította az értelmes gondolkodásért felelős részét az agyamnak, és így nem sok mindenre voltam képes azon kívül, hogy elfehéredett ujjakkal szorongattam a könyvet, és igencsak egyoldalú beszélgetést folytattam a lapokkal, ami nagyjából ebből állt:

"Nem teheted, nem teheted, nem teheted! NEM! Ő jófej, őt nem nyírhatod ki! Mi az, hogy NE NÉZZ RÁM???? NEM! Ő nem lehet fertőzött! Deus ex machinát követelek! Ne csináld már, őt bírtam. Nem! TEDD LE A KÉST!"

Általában, ha olyan könyvet olvasok, ahol hullanak az emberek, mint a legyek, egy idő után eltompulok, és maximum csak egy-két haláleset üt akkorát, hogy arra emlékezzek is. Na, itt nem. De ez pont jó is volt így, hiszen ez a kérdéskör - több másik mellett - központi szerepet foglal el. Kinek az élete ér többet? Fel lehet-e áldozni a többség túlélésének oltárán a kisebbség életét? Kinek van joga ilyen döntést meghozni? És mit veszít el önmagából az, aki meghoz egy ilyen döntést?

Aztán ott a mesterséges intelligencia. Az Aidan technikailag mérföldkövekkel okosabb az embereknél, a tudása majdhogynem felfoghatatlan, és mégse érti őket. Így pedig hiába akar segíteni nekik, de a teljes objektivitás gyakran vezet különös kegyetlenséghez, és nem segít az igencsak egyedi meghibásodása sem, amit jobb szó híján, őrületnek lehetne nevezni leginkább. Arra lett programozva, hogy az emberek jólétét tartsa szem előtt, most valamiért mégis a pusztításukra tör. Ez a vonal volt az, ahol bejöttek a filozófiai kérdések, amiket egyébként én rettenetesen élveztem, mert igazán elgondolkodtatott. Ugyanis ezek a kérdések azok, amiken nincs lejárati dátum. Az élet, a halál, a szabad akarat, hogyan lehet jó döntést hozni egy olyan helyzetben, ahol csak rossz döntések léteznek. Lehet-e a tömegpusztítást nagyobb jóként elkönyvelni?

Ez a könyv azonnali kedvenc lett, így tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek. Se a YA, se a romantikus jelző ne riasszon el senkit: egyik se túl hangsúlyos. Lányoknak, fiúknak, idősebbeknek, fiataloknak, sci-fit kedvelőknek és a műfajtól idegenkedőknek... fűnek, fának virágnak. Olvassatok Illuminae-t, mert nem fogjátok megbánni! Mert nem csak bravúros, formabontó történetvezetést kaptok, de megfontolandó gondolatokat, szívszorító pillanatokat, és jó poénokat még a legkeményebb helyzetek közepette is. Az Illuminae olyan élményt nyújt, ami veled marad.

Ősszel pedig érkezik a folytatás, a Gemina, de addig én még biztosan újraolvasom az első részt, mert biztos vannak részletek, amik felett elsőre átsiklottam. Nagyon remélem, hogy valamelyik itthoni kiadó felkarolja ezt a csodát, mert alig várom, hogy itthon is beinduljon a hype körülötte. Ez a könyv tényleg megérdemli!

Victoria Schwab: Felszabadulás

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 296

Mackenzie Bishop, az Őrzők egyike, akinek feladata, hogy megakadályozza az erőszakos Történeteket kijutását az Archívumból, nemrég kis híján maga is egy Történet keze között lelte halálát. Most pedig, amikor az új iskolában új tanév kezdődik, Mackenzie igyekszik új életet is kezdeni – és maga mögött hagyni a nyáron történteket. A továbblépés azonban nem könnyű – különösen akkor nem, ha az ember álmát a történtek és a Történetek kísértik. A múlt persze múlt és már nem okozhat több fájdalmat, amikor azonban egy rémálom Mackenzie ébren töltött perceiben is újra és újra felbukkant, az Őrző kénytelen eltűnődni azon, vajon tényleg annyira biztonságban van-e, mint gondolja.

Mindeközben emberek tűnnek el nyom nélkül, és látszólag az egyetlen közös bennük Mackenzie – aki ugyan biztos benne, hogy az Archívum többet tud, mint amennyit elárul, mielőtt azonban ezt bebizonyíthatná, ő maga válik az első számú gyanúsítottá. És ha Mac nem találja meg az igazi bűnöst, akkor mindent elveszíthet: nem csupán az Archívummal való kapcsolatát, hanem az emlékeit is – sőt, akár még az életét is. Vajon képes lesz-e Mackenzie kibogozni ezt a rejtélyt, mielőtt ő maga is végleg fennakadna az őrült történések hálójában?

forrás

*Spoiler mentes értékelés mindkét részre vonatkozólag*

Szavak sincsenek rá, mennyire imádtam én ezt a könyvet! 2016 a zseniális folytatások éve számomra, legalábbis eddig nagyon úgy fest. Egy remek első élmény után a második részt mindig izgatottan, de azért félve veszem kézbe, eddig azonban hatalmas mázlim volt a választásaimmal, és a Felszabadulás se bizonyult kivételnek - hála a magasságosnak! Bár őszintén, Victoria Schwabtól nem is igazán számítottam másra.

Teljességgel lenyűgöz, ahogy ír, főként az a képessége, ahogy életet lehel a megteremtett világba és a karakterekbe. Hiszen lehet egy világ logikus, meg jól felépített és egyedi, de az Archívum atmoszférája teljesen körbevesz, és amikor már a falban lévő repedéseket vizsgálgatod, az átjárókat keresve, amelyek a sikátorba vezetnek, akkor jössz rá, mennyire beleitta magát a könyv minden gondolatodba. Legalábbis velem ez történt. A Felszabadulás pontosan az volt, amiben reménykedtem: tovább formálta a már az első részben megismert világot, annak minden csodájával és árnyoldalával együtt. Hiszen egy rendszer sem tökéletes, így az Archívum működése sem.

Bár elsőre talán nem úgy tűnik, a sorozat tematikája nagyon sokban idézi a  disztópiában megjelenő ismétlődő elemekét. Az Archívum elvégre mégiscsak egy abszolút hatalommal rendelkező szervezet, természetesen a megfelelő belső hierarchiával, és bizony, megvannak a maga problémái. De hogy rossz-e? Attól függetlenül, hogy Mac végül hogy dönt, Schwab ránk bízza ennek a megválaszolását. Sőt, nem is igazán próbálja kiprovokálni azt, inkább csak Mac belső őrlődései vezetnek ahhoz, hogy vele együtt mi is mindent megkérdőjelezzünk - beleértve a saját józan ítélőképességét is.

"– Minden, ami felemelkedik, el is bukik – mondja. – Birodalmak, társadalmak, kormányok. Egyik sem tart örökké. Miért? Mert bár ők maguk is a változás termékei, mégis ellenállóak lesznek a változással szemben. Minél tovább marad fenn egy társadalom, annál jobban ragaszkodik a hatalmához, és annál inkább ellenáll a haladásnak. Minél inkább ellenáll a haladásnak – ellenáll a változásnak –, annál több állampolgár fogja azt követelni. Erre válaszul a társadalom szorítása erősödik, kétségbeesetten igyekszik fenntartani a kontrollt. Fél, hogy elveszti az uralmat."

Nos, aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy nálam ez máris recept a sikerhez: imádom az ilyen és ehhez hasonló boncolgatásokat, annak ellenére, hogy a disztópia mint műfaj nem tartozik feltétlenül a kedvenceim közé. Nem zárkózom el tőle, mindössze arról van szó, hogy a nagyobb hype-hullámok (Éhezők viadala, Divergent) nem rántottak magukkal, és alig akadt pár könyv a műfajban, amit tényleg imádtam. Valahogy jobban szeretem megközelíteni ezt a kérdéskört más műfajokon keresztül, azt hiszem. De még sosem láttam ilyen fantasztikusan ábrázolva egy YA urban fantasy világban. Mert az Archívumot végül is így lehetne a leginkább kategorizálni.

De a jól felépített világ mit sem érne remek karakterek nélkül. Szerencsére, ilyen probléma közelében se járunk a Felszabadulás esetében! Mackenzie, a főhősnőnk még mindig nagyon emberi és igazi, és a második részben is nagyon élveztem az ő szemszögéből látni az eseményeket. Egy erős női karakter, semmi kétség, de a hibái és a kétségei hozták igazán közel hozzám. Tetszett, hogy az előző rész eseményei nem tűntek el nyomtalanul. Bár az Archívum tekinthető egy lezárt történetnek a cselekmény szempontjából, a karakterfejlődés ami ott elindult, itt folytatódott, és bizony a tanulságok mellett a sebek sem váltak semmissé. Mac gyakorlatilag a könyv 90 százalékában azzal küzd, hogy feldolgozza az első rész eseményeit. És én imádtam! Mert valósnak hat tőle a belső őrlődése, és sokkal jobban értjük a motivációját és az egész személyiségét, hiszen ott voltunk vele az első kötetben, első sorból néztük végig az egészet.

Wesleyt pedig még jobban imádom, mint eddig, pedig nem hittem volna, hogy ez egyáltalán lehetséges! A srác még mindig eszelősen szórakoztató, és a legtöbb vicces pillanatot neki köszönhetjük, de ebben a részben végre az ő múltja, illetve problémái is előtérbe kerülnek egy kicsit. Kilép a fura, mindig arrafelé ólálkodó srác szerepéből, aki szereti Dantét, és rajta keresztül megint bebizonyosodik, hogy senki se csak 2 dimenziós. Már az egyben is kedveltem satírsrácot, de itt...

Jah. Kicsit belezúgtam Wesbe. Kicsit.

"Wesley valahogy úgy hangos, hogy az ember észre se veszi, csak már amikor nincs itt."

És miután mindketten ennyire a szívemhez nőttek, hát szavakkal kifejezni lehetetlen, mennyire szorítottam ennek a párosnak, hogy találjanak végre egymásra! Mit ne mondjak, a drága írónő egyáltalán nem könnyítette meg sem a szereplők, sem az olvasó életét e téren. De talán pont ettől működött olyan jól az egész. Anélkül volt tele érzelmi töltettel, hogy elnyomta volna a cselekményt, és átmentünk volna José Armando és Maria Luisa - féle szappanoperába. Mert néha a kevesebb több.

A mellékszereplők is remekeltek egyébként, különösen Roland, akivel nagyjából ugyanaz játszódott le, mint a galambocskáinkkal: már az első részben is kedveltem, de itt megkaptuk azt a pluszt, amitől valóban, igazán kötődni lehet egy karakterhez. 

Ahogy azt is fontosnak tartom kiemelni, hogy annak ellenére, hogy Mac kénytelen titkolózni a szülei előtt, így ők kb. semmiről nem tudnak, ami a fő cselekményhez tartozik, attól Schwab nem söpri őket félre, és nem kreál lehetetlen körülményeket, hogy ne kelljen az "idegesítő felnőttekkel" foglalkozni. Igenis szerves részei a történetnek, és Mac életének, és igenis tesznek fel kérdéseket, méghozzá alkalmanként igen kényelmetleneket.

Úgy összességében, a felnőttek megformálása számomra nagyon pozitívan jött le, legyen szó szülőkről, tanárokról, az Archívum tagjairól, vagy az iskolapszichológusról. Mind hitelesek voltak, nem csak azért kerültek elő, hogy megőrizzük a látványát a normalitásnak, vagy hogy idegesítsék és/vagy akadályozzák a tini titánokat. Persze, az is előfordult néha, de ezen túlmenően mindenkinek önálló személyisége volt, korrekt motivációval, ami igazán ritka madár a YA regények világában.

forrás: tumblr

A cselekmény izgalmas, rejtélyes, az a fajta, aminél te magad se tudod pontosan, hogy mit higgy, és ez tovább fokozódik, amikor maga Mac is elkezdi megkérdőjelezni a saját épelméjűségét. Na meg persze mindenki más körülötte. A személyes karakterdráma remekül összefonódik a nyomozós szállal, és mindez tökéletesen illeszkedik az átlagos mindennapokba, ahol bizony iskolaváltással, szülőkkel, barátokkal és hasonlókkal is meg kell birkóznia az ember lányának. Ettől érződik annyira teljesnek a könyv világa, és többek között, ezért is akkora élmény elmerülni ebben a sorozatban.

Az utolsó oldalra érve semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy HOL A KÖVETKEZŐ??? Pedig nem volt függővég, vagy ilyesmi. Úgy vettem észre, hogy Schwabnak nem igazán szokása alkalmazni, amiért csak hálásak lehetünk, ugyanis bár a harmadik kötet előkészületben van, semmi konkrétat nem tudni a külföldi megjelenésről. Még címe sincs! Sírni támad kedvem, hacsak eszembe jut ez az apró-cseprő probléma. Azt hiszem, kénytelen leszek újraolvasni az első két részt, hogy csillapítsam a kiújult mániámat.

Ha ti is hasonlóan éreztek, és tudtok angolul, akkor jó hírem van számotokra! A drága írónő firkantott nekünk egy aprócska szösszenetet, ami a Felszabadulás vége után játszódik közvetlenül, és Wesley szemszögéből íródott. Ja, és ingyenesen hozzáférhető.

FONTOS: csakis a második rész olvasása után olvasd! Kár lenne elspoilerezni a finálét. :)

A novelláért katt ide! 

Rajzolt valóság - a Libanoni keringő

Kiadó: Metropolitan Books
Oldalszám: 128

One night in Beirut in September 1982, while Israeli soldiers secured the area, Christian militia members entered the refugee camps of Sabra and Shatila and began to massacre hundreds, if not thousands, of Palestinians. Ari Folman was one of those Israeli soldiers, but for more than twenty years he remembered nothing of that night or of the weeks leading up to it. Then came a friend’s disturbing dream, and with it Folman’s need to excavate the truth of the war in Lebanon and answer the crucial question: what was he doing during the hours of slaughter?

Challenging the collective amnesia of friends and fellow soldiers, Folman painfully, candidly pieces together the war and his place in it. Gradually, the blankness of his mind is filled in by scenes of combat and patrol, misery and carnage, as well as dreams and hallucinations. Soldiers are haunted by inexplicable nightmares and flashbacks—snapping, growling dogs with teeth bared and eyes glowing orange; a recurring image of three young men rising naked out of the sea to drift into the Beirut battlefield. Tanks crush cars and buildings with lethal indifference; snipers pick off men on donkeys, men in cars, men drinking coffee; a soldier waltzes through a storm of bullets; rock songs fill the air, and then yellow flares. The recollections accumulate until Ari Folman arrives at Sabra and Shatila and his investigation reaches its terrible end.

The result is a gripping reconstruction, a probing inquiry into the unreliable quality of memory, and, above all, a powerful denunciation of the senselessness of all wars. Profoundly original in form and approach, Waltz with Bashir will take its place as one of the great works of wartime testimony.

1982-ben, egy szeptemberi éjszakán Beirútban palesztínok százait, ha nem ezreit mészárolták le, amikor a Keresztény milícia behatolt az izraeli katonák által védett, Sabra és Shatila nevű menekült táborokba. Ari Folman azon izraeli katonák egyike volt, de több mint húsz éven keresztül semmire nem emlékezett abból az éjszakából, vagy az azt megelőző hetek történéseiből. De mikor egy barátja elmeséli neki egy bizarr visszatérő rémálmát, Folman elhatározza, hogy kideríti az igazságot a libanoni háborúról, és a választ a legfontosabb kérdésére: mit csinált ő a mészárlás órái alatt?

Folman fájdalmasan őszinte kutatása a háborúról és a saját részvételéről egyben a bajtársait és barátait is emlékezésre készteti. Az elméjében lévő űrt szépen lassan kitöltik az ütközetekről, őrjáratokról, nyomorúságról és vérontásról szóló jelenetek, amik közé álmok és hallucinációk is vegyülnek. A katonákat megmagyarázhatatlan rémálmok és flashback-ek kísértik - morgó, vicsorgó kutyák világító narancssárga szemekkel; egy visszatérő kép három fiatalemberről, ahogy a tengerből kiemelkedve a beirúti hadszíntérre sodródnak; rockzene a levegőben, majd a sárga villanások. Az emlékek egyre csak torlódnak, egészen ameddig Ari Folman nyomozása eléri rettenetes célját Sabra és Shatila képében.

Az eredmény egy megragadó újragondolás, egy tapogatózó nyomozás, ami az emberi emlékezet megbízhatatlanságának mélységeibe enged bepillantást, és mindenekelőtt, egy erőteljes állásfoglalás a háború - minden háború - értelmetlensége mellett. Elképesztően eredeti mind kivitelezésben, mind megközelítésben, a Libanoni keringő méltán foglalja el helyét a legjobb háborús tanúságtételek között.
(saját fordítás)

Ez egy kicsit rendhagyó poszt lesz, ugyanis a Vals im Bashir, azaz magyar címén Libanoni keringő, nem a szokásos könyv-film kombó. Adaptációkról már volt szó többször is - még Top 10 is készült belőle, szóval mondhatni ismerős a terep, - azonban ez egy kicsit más tál tészta.

A film, amivel Ari Folman izraeli rendező európai hírnévre tett szert 2008-ban jelent meg és először a Cannes-i filmfesztiválon vetítették le. A siker elsöprő volt, és a necces témát tekintve igencsak meglepő is.

Ami igazán különlegessé teszi, az a formátum: animált dokumentumfilm. Oximoronnak hangzik, mi? Nem az. Egyszerűen zseniális! Ez a Cartoon Network és a National Geographic szerelemgyereke!
Amikor megtudtam, hogy épp mit készülök megnézni, teljesen biztos voltam benne, hogy ez vagy fantasztikus lesz, vagy eszméletlenül pocsék. Ilyenkor egyszerűen nincs középút. És egyébként a hozzászólásokból is, amiket olvastam ez jött le - és hidd el, rengeteget elolvastam. Az utóbbi pár hétben a fejem búbjáig voltam a témában. Az utálat mondjuk általában az érzékeny téma kezelésének szól, és nem a formátumnak, de ez egy másik kérdés.

A képregény egy évvel később jelent meg egy new yorki kiadó gondozásában, tehát a szokásos folyamat itt megfordult. És miután a képregény a filmben mozgóképként megjelenő rajzokat tartalmazza, nincs sok értelme külön kezelni a kettőt. Ha már láttad a filmet, a képregény nem fog sokat nyújtani, ugyanis pontosan ugyanaz a látványvilág köszön vissza, ugyanazzal a történettel. Semmit nem hagytak ki, vagy variáltak át, inkább egy kivonatnak tekinthető a könyv, mintsem egy különálló műnek. De ez nem negatívum, legalábbis számomra abszolút nem tűnt annak, ugyanis a film olyan szinten kifilézett agyilag és lelkileg, hogy jól jött a képregény, amihez nyúlhattam, ha valami nem rémlett kristálytisztán.

Így viszont, azt javasolnám, hogy hacsak nem jársz az én cipőmben, és nem kell beadandót írnod a Libanoni keringőből, hagyd a francba a képregényt és inkább csak nézd meg a filmet. Semmit nem ad az élményhez, és mégiscsak a film az igazi. Arról nem beszélve, hogy a képregény esetében lemaradnál a fantasztikus soundtrack-ről!

A film felépítése erősen mozaikos; amint a flashbackek elkezdődnek, a valóság és hallucináció határai finoman egybemosódnak. Gyönyörűen van érzékeltetve, hogy maga a főszereplő sem biztos abban, hogy mi az emlék, és mi a képzelgés, és erre ráadásul tudományos magyarázatot is kapunk. Ugyanis Ari a nyomozása folyamán nem csak volt bajtársaival veszi fel a kapcsolatot, hanem egy pszichológussal, aki világhírű PTSD szakértő, és egy híres riporterrel is, aki a nyolcvanas években a frontról tudósított. Ezek az interjúk a valóságban is lezajlottak, mi több, két szereplő kivételével, a hangjuk is a sajátjuk. Talán ezért is nem lett szinkronizálva soha: csakis héberül, felirattal található meg. Nem mondanám, hogy bántam volna ezt a tényt. Amúgy is az eredeti nyelvet szoktam preferálni, és héberül még sose néztem filmet. Nekem tetszett a nyelv hangzása, hozzáadott az élményhez.

A szereplőknek nem csak a hangja, a kinézete is elképesztően realisztikus és valósághű, de határozottan a rajzfilm birodalmában marad. Bizonyos jeleneteknél az erős kontúrok és drámai kontrasztok az amerikai képregények stílusát idézték. Furcsa volt az én X-Menen meg Batmanen meg egyéb szuperhősökön szocializálódott agyamnak ilyen komoly, nyomasztó témát ebben az ismerős stílusban feldolgozva látni.

Ari Folman:

Ron Ben-Yishai

Csak kettejükről sikerült viszonylag értelmes képeket előhalásznom az internet végtelen útvesztőiből, de szerintem a képek így is magukért beszélnek. Órákat tudnék még beszélni csak a formátumról (van hozzá anyagom, most írtam róla 3000 szót), de megkíméllek titeket. Inkább áttérek a sztorira, mert ott is van bőven mit kitárgyalni.

A sok elismerés mellett, rengeteg kritikát is kapott a film: nulla történelmi kontextus, kitekintés, csak a hatásvadászatra mentek rá, nincs semmi a felszín alatt, stb.
Egyetlen reakcióm van: mi most ugyanazt a filmet láttuk???

Nagyon-nagyon kényes a történelmi aspektusa, egy politikai viperafészek, mindenki ujjal mutogat, középen pedig ott van az a rengeteg áldozat, így érthető, ha nagyon sokak számára fájó, érzékeny pont a '82-es mészárlás. Azonban fel szeretném hívni egy nagyon fontos tényre a figyelmet. Valamire, amire maga Ari Folman is felhívta majdnem az összes interjúban, amit adott. A Libanoni keringő NEM egy történelmi film. Azért nem ad kontextust, mert nem az az elsődleges cél, hogy egy képet kapjunk a konfliktusról. 

Ez egy nagyon személyes hangvételű vallomás, aminek a főszereplője részt vett a nyolcvanas években lezajló eseményekben. Ergo, a film szempontjából nem szükséges perspektívába helyezni az eseményeket, miután maguk az események tekinthetők a kontextusnak. A film szól arról, hogy mit jelent fiatalon katonaként szolgálni, hogy milyen láthatatlan sebeket hagy maga után, szól az emberi emlékezet megbízhatatlanságáról, és van egy nagyon határozott háború-ellenes állásfoglalása.

De nem igazán töri magát, hogy a politikai nüanszokat bemutassa. Ez abból is adódik, hogy Ari egy alacsony rangú újonc volt, alig nagykorú, így rohadtul semmit nem kötöttek az orrára. Az ott lévő katonáknak halvány lila ibolyájuk se volt a politikai játszmákról, amik a háttérben zajlottak a vezetőség szintjén.
Ari Folman azért kezd nyomozásba, mert a felvillanó flashbackek nem hagyják nyugodni, és azt reméli, hogy ha mások meg tudják erősíteni, vagy meg tudják cáfolni azt, hogy mit csinált és mit nem, békére lelhet. A film felvet kérdéseket moralitásról, felelősségről, bűntudatról, de azon kívül, hogy az akkori vezetőséget nyíltan elítéli, mást nem igazán rág a néző szájába. Megismertet a saját valóságával, ami a személyes vonatkozáshoz mérten bizonyos fokig nyíltan szubjektív, és innentől fogva ott hagy gondolkodni.
Igen, tényleg nem árt, ha van némi sejtelmünk a történelmi eseményekről, de azt nem ebből a filmből fogjuk megtudni. Azonban megéri utána olvasni, mert számomra megdöbbentő volt, hogy még soha életemben nem hallottam a nyolcvanas években lezajlott libanoni háborúról. Lehet, hogy egyszerűen túl fiatal vagyok ahhoz, hogy emlékezzek, de te jó ég! EZT miért nem tanítják az iskolában?

Ahogy a főszereplő próbálja kideríteni, mire nem emlékszik, eszelősen rémisztő dologgal kell szembesülnie: az, amire annyit támaszkodunk, ami nélkül széthullana az életünk, olyan mint egy részeg hároméves. Az emberi memória, mint olyan, eszméletlenül könnyen befolyásolható. Elég egy photoshoppolt kép, és olyasmire is emlékszik az ember, ami soha nem történt meg. És ez nem valami feltételezés, vagy elszigetelt eset: ez egy tudományos kísérlet eredménye, és nincs kivétel. Egyesek elsőre tagadták, hogy az eléjük tett fotón lévő esemény megtörtént, de egy idő után "emlékezni" kezdtek rá. Mert így működik az agyunk. Mindenféle tudatos döntés/erőfeszítés nélkül a részünkről, egyszerűen kitölti a fekete foltokat.


A vége pedig... a vége kegyetlen. Teljesen lerombol, számos kérdést hagy maga után. Kiránt az addig gondosan felépített világból és a nagybetűs valóság arcába hajít, de úgy, hogy felcuppansz a szélvédőjére. Egyszerűen rövidzárlatot okozott: percek múltán is csak ültem és bámultam a képernyőt. De nem fogom elmondani miért. Nézzétek meg!

Íme a nemzetközi trailer magyar felirattal: