Rachel Hawkins: Royals

Kiadó: Scholastic

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 304

Meet Daisy Winters. She’s an offbeat sixteen-year-old Floridian with mermaid-red hair; a part time job at a bootleg Walmart, and a perfect older sister who’s nearly engaged to the Crown Prince of Scotland. Daisy has no desire to live in the spotlight, but relentless tabloid attention forces her join Ellie at the relative seclusion of the castle across the pond. 

While the dashing young Miles has been appointed to teach Daisy the ropes of being regal, the prince’s roguish younger brother kicks up scandal wherever he goes, and tries his best to take Daisy along for the ride. The crown–and the intriguing Miles–might be trying to make Daisy into a lady . . . but Daisy may just rewrite the royal rulebook to suit herself.

Íme Daisy Winters: egy kissé különc tizenhat éves floridai lány kishableányvörös hajjal, walmartos félállással, és egy tökéletes nővérrel, aki mellesleg Skócia koronahercegéhez készül hozzámenni. Daisy-t a legkevésbé sem vonzza a rivaldafény, de a paparazzik szűnni nem akaró figyelme arra készteti, hogy meglátogassa Ellie-t Európában és elbújjon kicsit a kíváncsi szemek elől.

Aztán ott van a jóképű Miles, akit kijelöltek Daisy mellé, hogy segítse a beilleszkedését az arisztokrata körökbe, de a helyzetet nem könnyíti meg, hogy a herceg öccse botrányt botrányra halmoz és mindent elkövet, hogy lehetőleg Daisy-t is nyakig belerángassa. A korona - és Miles - próbálnak hölgyet faragni Daisy-ből... de azzal nem számoltak, hogy talán a lány fogja átírni az arisztrokrácia merev szabályait.

Őszintén, abszolúte nem volt tervben ennek a könyvnek az elolvasása. A repülőn befejeztem az aktuális olvasmányomat és kellett valami, amivel el tudom ütni az időt, ameddig beérek a koliba, így lekaptam az első könyvet a google booksból, amin megakadt a szemem. Este volt, fáradt voltam, valami olyanra vágytam, ami nem igényel nagy agymunkát. Ebből a szempontból a Royals tökéletes választás volt, úgyhogy ez lett a tömegközlekedéses könyvem a következő két hétre.

Viszonylag kevés contemporary YA-t olvasok, de tekintve hogy egyáltalán nem voltak elvárásaim ezzel a könyvvel kapcsolatban, remekül elvoltam vele. Vicces, könnyed kis történet szerethető karakterekkel, igazi hamisítatlan rom-com feelinggel. Végig Miről álmodik a lány flashbackjeim voltak tőle. Rachel Hawkins humora már a Hex Hallban is megmutatkozott, de a karakterektől - különösen az ügyeletes szépfiútól - finoman szólva sem voltam hanyatt esve, és nem is folytattam a sorozatot utána. Itt szerencsére nem akadt ilyen problémám, sőt! Nem hogy nem utáltam az ügyeletes szépfiút, de a változatosság kedvéért nem is ő volt a felelős a romantikus szálért. Értem ez alatt Sebastiant, minden lány álmát, Alex (a koronaherceg) kisöccsét.

Cserébe itt van nekünk a kezdetben kissé nyers, de azért brit módra talpig úriember Miles, akit mindennek ellenére csak szeretni lehet. Imádtam őt és ha már itt tartunk, Daisyt is! Külön-külön is szórakoztatóak, de együtt aztán meg pláne.

“Are you saying I’m better than a sword to the eye?” I ask, and he chuckles.
The sound is warm and soft, and I swear I can feel it, dancing over the knobs of my spine. Oh my god, this rain needs to end soon.
“Maybe not better, but certainly not worse,”

És annak ellenére, hogy Sebnek elvileg az agyamra kellett volna mennie, ő sem piszkálta a csőrömet. Persze, egy kész vonatbaleset a gyerek, de valahogy sikerült előadnia magát egy kedvelhető stílusban, egy kicsit sem volt rosszindulatú. Az is sokat segített, hogy a többi szereplő nem hagyta, hogy mindent megússzon. Ja, és Daisy szülei is fantasztikusak voltak, különösen az apukája. Hülyére röhögtem magam rajta! Jó volt látni egy olyan YA-t, ahol a szülők szerves részeit képezik a sztorinak, ahogy a testvérek közötti kapcsolat is.

Forrás

A királyi család többi tagját már nehezebb volt elviselni, de még csak nem is velük volt problémám, hanem a létezésükkel. Tudom én, hogy fikció, meg írói szabadság és trallala, de SKÓCIÁNAK ROHADTUL NINCS KORONAHERCEGE! Se királyi családja. Nemesek, azok vannak. Királyi család nincs. Főleg nem olyan királyi család, akinek a képmását az aprópénzre nyomtatják, mert legutóbb, amikor csekkoltam, azon még mindig bözsi virított, és fun fact, Skóciának külön pénzneme sincs, mert hogy nem különálló ország! (Referendum is volt, meg minden. Odáig nem ér el a BBC?) Nem értem, ez miért volt szükséges. A sztori szempontjából teljesen mindegy lett volna, ha mondjuk csak fontos nemesi családról van szó inkább, és mondjuk magasan vannak a trónöröklési sorban. De neeeeem. Nekünk Skót királyság kellett. És mindezt úgy, hogy amúgy a londoni királyi család is megvan, és aztán soha senki nem magyarázta meg nekünk, hogy EZ MÉGIS HOGY MŰKÖDHET ÍGY, MONARCHIA VAN AZ ISTEN SZERELMÉRE, ITT SENKI NEM TANULT TÖRTÉNELMET????

Kiakadás vége.

Khmm.

Szóval, ettől az aprócska ténytől elvonatkoztatva, azt kell mondjam, jó kis könyv volt ez! Nem túl nyálas, de azért cuki, vicces, de nem erőltetett, szerethető karakterekkel és remek stílussal megírva! Aki egy laza olvasmányra vágyik, és nem érzékeny a történelmi (vagy bármilyen) hitelességre, annak bátran merem ajánlani.

Értékelés: 3.5/5

Kedvenc karakter: Miles, Daisy, Seb

V. E. Schwab: This Savage Song

Kiadó: Titan Books Ltd.

Oldalszám: 407

There’s no such thing as safe in a city at war, a city overrun with monsters. In this dark urban fantasy from author Victoria Schwab, a young woman and a young man must choose whether to become heroes or villains—and friends or enemies—with the future of their home at stake. The first of two books.

Kate Harker and August Flynn are the heirs to a divided city—a city where the violence has begun to breed actual monsters. All Kate wants is to be as ruthless as her father, who lets the monsters roam free and makes the humans pay for his protection. All August wants is to be human, as good-hearted as his own father, to play a bigger role in protecting the innocent—but he’s one of the monsters. One who can steal a soul with a simple strain of music. When the chance arises to keep an eye on Kate, who’s just been kicked out of her sixth boarding school and returned home, August jumps at it. But Kate discovers August’s secret, and after a failed assassination attempt the pair must flee for their lives.

A biztonságos, mint kifejezés, nem létezik a városban, amely a szörnyektől hemzseg. Victoria Schwab sötét urban fantasy világában egy fiatalember és egy fiatal lány választás elé kényszerülnek: hősök lesznek vagy gonoszok, barátok vagy ellenségek. A tét pedig az otthonuk jövője. Egy duológia első része.

Kate Harker és August Flynn mindketten örökösei egy kettészelt városnak: egy városnak, ahol az erőszak igazi szörnyeket kezdett szülni. Kate pont olyan kegyetlen akar lenni, mint az apja, aki hagyja, hogy a szörnyek szabadon garázdálkodjanak, és csak azokat az embereket védi meg, akik hajlandók védelmi pénzt fizetni. August ember akar lenni, pont olyan jólelkű, mint az apja, hogy példát mutathasson az ártatlanok védelmében folytatott küzdelemben, de ő is a szörnyek közé tartozik: egy olyan fajtába, amely lelkeket tud lopni egy apró dallammal. Mikor felmerül a lehetőség, hogy rajtatartsa a szemét Kate-en, aki nemrég tért vissza a városba, miután kirúgták bentlakásos iskolájából, August kapva kap az alkalmon. Kate rájön a fiú titkára, azonban egy sikertelen gyilkossági kísérlet következtében menekülniük kell.

(hivatalos fordítás)

Aki ismer, az tudja, mennyire odavoltam és vagyok Schwab néni másik sorozatáért, az Archívumért, így nem csoda, ha az írónő összes könyve várólistás nálam. A Shades of Magic trilógiához és a Vicioushöz még nem volt szerencsém, de alig várom, hogy azokra is sort keríthessek! Ennek a nőnek a bevásárlólistáját is örömmel olvasnám. Ugyanis bármihez kezd, a stílusa ugyanolyan lenyűgöző, a szavai nyomán úgy szippant be a világ, mintha egy zsupszkulcsot kapnál el épp a jó időben (sorry not sorry, sok volt mostanság a HP), és már ott is vagy a könyv világában, és eszed ágában sincs a kijáratot keresni, mert... wow. Mindegyikben van valami egyedi, valami borzongató, valami lenyűgöző.

A This Savage Songról egyébként nagyon különböző vélemények láttak napvilágot, nem olyan egyhangú a hype, mint mondjuk az A Darker Shade of Magic körül. Mondanám, hogy emiatt voltam kíváncsi, vagy félve, esetleg szkeptikusan kezdtem neki, de nem. Schwab minden alkalommal elvarázsol, teljesen biztos voltam benne, hogy ezúttal sem lesz ez másként, és lám, igazam lett! A This Savage Song nem hibátlan, de túl sokat kaptam tőle ahhoz, hogy ne imádjam. Azok a problematikák, amiket mások kiemeltek kétségtelenül megjelennek helyenként - ezekre mindjárt ki is térek -, de valahogy nem érdekelt. Ami fura, mert az én agyam analitikus: ha valami nem logikus, ha nincs normálisan elmagyarázva, ha nem konzisztens, akkor kitérek a hitemből. Mondhatni speckó könyvmoly OCD-ben szenvedek. Illetve szenved mindenki más körülöttem, ez nézőpont kérdése. Szóval amikor én is felfedeztem lyukakat a világfelépítésben, és aztán megrántottam a vállamat, mondván, hogy "tudod mit, nem érdekel, én ezt imádom", hát... nem értem, de kiállok a döntésem mellett.

Na, de másszunk bele egy kicsit a világba, abban mindig élvezet vájkálni! Egy olyan világban járunk, ahol az emberek erőszakos tettei szörnyeket szülnek - igazi szörnyeket. A bűnök súlyossága illetve típusa szerint három szörnyfajta létezik: corsai, malchai és sunai. Más típusú bűnök szülik őket, ezért máshogy néznek ki, és máshogy is ölnek. Van a könyvben egy kvázi gyerek mondóka, amit állandóan ismételgetnek, és szerintem zseniális. Egyszerre hátborzongató és fülbemászó, főleg, hogy az én fejemben egy ártatlan kisgyerek hangján szól.

forrás

Ezeket a szörnyeket az ember ember ellen elkövetett erőszakos cselekedetei szülik, és Verity City tele van velük. Ez az alapötlet szerintem fantasztikus, viszont hagy maga után jó néhány kérdést. Például mi van az önvédelemmel? Úgy érzem, némi magyarázatra szorultak volna az apróbb részletek, de tagadhatatlanul volt valami varázsa annak, hogy nem tudtunk mindent. Csak utalás szinten van jelen, de nagyon úgy néz ki, hogy ez az új világrend az autonóm városokkal és a határokkal annak az eredménye, hogy egy nap egyszerűen elkezdtek születni ezek a szörnyek, és eltörölték a régi világot a föld színéről. Miután nagyon sok minden nem volt kimondva, és így csakis következtetni lehetett, így a világfelépítés bár kreatív és egyedi, de kicsit talán ingatagnak bizonyult itt-ott. 

“But the teacher had been right about one thing: violence breeds. Someone pulls a trigger, sets off a bomb, drives a bus full of tourists off a bridge, and what's left in the wake isn't just she'll casings, wreckage, bodies. There's something else. Something bad. An aftermath. A recoil. A reaction to all that anger and pain and death.” 

August egy szörny, egy sunai. Embernek néz ki, próbál is emberként viselkedni, de nem az. Viszont kétségbeesetten az akar lenni. Nem akar eltűnni, nem akar másokat bántani, csak élni akar, de mégcsak abban se biztos, hogy ez egyáltalán lehetséges-e számára. Ez alapján úgy hangozhat, mint egy tipikus szenvedő, érző szívő bad boy a paranormális YA-k kánaánjából, de igazából nem ilyen. Az, ahogy a világról és az emberekről gondolkodik, ahogy próbálja őket megérteni egy görbe tükröt tart elénk. Nem csöpög az önsajnálattól vagy a keserűségtől, egyszerűen a helyét keresi a világban, és az értelmet az életben, és közben küzd saját magával, a természetével. A családja szintén érdekes: a bátyjától a falra másztam, de Ilsa egy elképesztően érdekes karakternek bizonyult. Henry Flynnről pedig jó lett volna többet megtudni. Talán majd a folytatásban. Mindenesetre imádtam August nézőpontját olvasni.

Forrás

Kate is érdekes volt, de teljesen másképpen. Vele kezdődik a könyv, ahogy felgyújtja a bentlakásos iskolája kápolnáját, hogy elérje amit akar: hogy végre hazatérhessen V Citybe, ahonnan az apja száműzte, miután az autóbalesetet csak ő élte túl, az anyja nem. Kate nem játszadozik: tudja, mit akar, és tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy elérje. Ki akarja vívni az apja elismerését, és bár ezt nem mondja ki, de a szeretetét is. Mindent a bizonyítási vágyának rendel alá. Kate igazi badass, de közben nem nehéz a páncélja alá látni. Viszont a száraz, cinikus humora és a gondolkodásmódja kellően megragadta a figyelmem ahhoz, hogy az ő szemszöge is maradéktalanul lekössön.

Forrás

A cselekmény elég lassan indul, a könyvet a karakterek és az elképesztő hangulat viszi a hátán, de ez engem egyáltalán nem zavart. Nem találtam unalmasnak, még akkor se, ha nagyjából csak az utolsó száz oldal pörgött rendesen. A lassan kialakuló barátság Kate és August között, a fokozatosan kirajzolódó világ, és a családi dinamika teljesen lekötött. Szerelmi szál nincs, de a karakterek közötti kémia attól még működött: Kate és August ismeretsége, majd később tapogatózó barátsága gyönyörűen fel lett vezetve, és én imádtam az egészet, úgy ahogy van. Talán mondanom se kell, hogy az írásmód pedig egyszerűen csodálatosan szép. Meg se lepődtem, elvégre Schwabról van szó, de néha még így is meglepett, amikor újra felkaptam a könyvet, hogy folytassam.

Összességében, én csak ajánlani tudom ezt a könyvet, sőt Victoria Schwab összes könyvét! Olvassátok, mert megéri időt szánni rá. A világa sötét és magával ragadó, a stílusa már-már lírai, és a karakterek pedig olyan igazinak tűnnek, hogy úgy érzem, bármikor belefuthatok August Flynnbe a hegedűtokjával a hátán, miközben épp az ingujját próbálja lejjebb rángatni, hogy eltakarja a tetoválását, vagy épp Kate Harkerbe ahogy szálfa egyenesen masírozik végig az utcán, mintha az utolsó kavics is az övé lenne.

Értékelés: 4.5/5

Kedvenc karakter: August, Ilsa

Kedvenc jelenet: August és Kate beszélgetései, Ilsa megjelenései

Rosamund Hodge: Gilded Ashes

Kiadó: HarperTeen Impulse

Oldalszám: 111

Orphan Maia doesn't see the point of love when it only brings pain: Her dying mother made a bargain with the evil, all-powerful ruler of their world that anyone who hurt her beloved daughter would be punished; her new stepmother went mad with grief when Maia's father died; and her stepsisters are desperate for their mother's approval, yet she always spurns them. And though her family has turned her into a despised servant, Maia must always pretend to be happy, or else they'll all be struck dead by the curse.

Anax, heir to the Duke of Sardis, doesn't believe in love either—not since he discovered that his childhood sweetheart was only using him for his noble title. What's the point of pretending to fall in love with a girl just so she'll pretend to fall in love with him back? But when his father invites all the suitable girls in the kingdom to a masked ball, Anax must finally give in and select a wife.

As fate would have it, the preparations for the masquerade bring him Maia, who was asked by her eldest stepsister to deliver letters to Anax. Despite a prickly first encounter, he is charmed and intrigued by this mysterious girl who doesn't believe in love. Anax can't help wishing to see her again—and when he does, he can't help falling in love with her. Against her will, Maia starts to fall in love with him too. But how can she be with him when every moment his life is in danger from her mother's deadly bargain?

Az árván maradt Maia nem érti a felhajtást a szeretet körül, mikor az csak fájdalmat hoz: a haldokló édesanyja alkut kötött a világuk gonosz, mindenható urával, miszerint bárki, aki imádott lányát bántani merészeli büntetésben részesül; az új mostohaanyját őrületbe kergette a gyász, amikor a lány apja meghalt, a mostohatestvérei pedig kétségbeesetten vágynak az anyjuk elfogadására, de csak megvetést kapnak.

Anax, Sardis hercegi címének várományosa sem hisz a szeretet erejében - amióta csak rájött, hogy gyerekkori szerelme csak felhasználta, a rangjáért. Miért is színlelje, hogy szerelembe esik egy lánnyal, csakhogy az eljátszhassa hogy viszonozza az érzelmeit? De amikor az apja az összes eladó sorban lévő lányt az országban meghívja a közelgő álarcos bálba, Anax kénytelen végre beadni a derekát és feleséget választani.

Úgy esik, hogy az előkészületek az álarcos bál körül a herceg útjába sodorják Maiát, akit az idősebb mostohatestvére azzal bízott meg, hogy juttassa el a levelét Anaxhoz. Az első éles szóváltást követően, a herceget elbűvöli a titokzatos lány, aki nem hisz a szerelemben. Anax nem tehet róla, arra vágyik, hogy még egyszer láthassa - és arról sem tehet, hogy amikor végre újra találkoznak, szerelembe esik.  Maia pedig akarata ellenére viszonozza érzéseit. De hogy is maradhatna a herceggel, amikor élete minden percében veszélyben forogna az anyja halálos alkuja miatt?

(saját fordítás)

***

Tavaly egy este alatt keresztülszáguldottam Rosamund Hodge Kegyetlen Szépség című regényén, amit nagyon imádtam (értékelés itt), és bár frissítő élmény volt végre nem sorozatot olvasni, azért egy kicsit görbült a szám, amikor a végéhez érve nem volt következő rész, ami után nyúlhattam volna. Nos, a Gilded Ashes bár nem konkrét folytatása a Kegyetlen Szépségnek, mégis ez áll a legközelebb ahhoz, amit annak nevezhetünk. Kicsit több mint 100 oldalas kis szösszenet, ami bár tökéletesen megáll a maga lábán, mint önálló történet, ugyanabban a világban játszódik, mint a Kegyetlen szépség, és Ignifexet is emlegetik benne, szóval mégiscsak kötődik valamilyen szinten a Kegyetlen szépséghez. De itt nagyjából ki is fújtak az összekötő szálak. Reméltem, hogy egy rövidke cameo erejéig láthatjuk majd a Kegyes urat, vagy akár Nyxet, de sajnos nem bukkantak fel. Az az érzésem, hogy legalábbis amikor Maia anyja megkötötte az alkut a Kegyes úrral (jóval a Gilded Ashes kezdete előtt, hiszen akkorra Maia anyja már halott, a lány pedig felnőtt), akkor Nyx még káposztában volt c vitamin, de legalábbis nem adták még feleségül kedvenc démon lordunkhoz.

Ha a konkrét szereplők nem is, a Kegyetlen szépség hangulata mindenképp megmutatkozott itt is. A világ ugyanaz, épp csak egy másik szeglete, a démonok jelenléte az öreg, foszladozó házban, ahol a mostohaanya már rég elvesztette a józan eszét, nos mondhatjuk, hogy megalapozza az alaphangulatot. Csodálom Rosamund Hodge tehetségét e téren: a világok amiket megalkot mind sötétek, torzak, de a hangulat mégse nyomasztó, vagy kifejezetten horrorisztikus a klasszikus értelemben véve. Inkább atmoszferikusnak nevezném. Nem az a recsegő padlós "úristen, mi volt ez a hang?!" féle para, hanem inkább az a kíváncsisággal vegyes ámulat, amibe talán egy kis rémület is vegyül, mintha beléptél volna egy antikváriumba, amiről kiderül, hogy igazából egy nagyhatalmú varázsló elátkozott boltja.

A Gilded Ashes Hamupipőke történetét dolgozza fel - az eredetit, nem a Disney verziót -, és őszintén imádtam, amit az írónő művelt ezzel a mesével. A Hamupipőke sose volt a kedvencem, már gyerekként se. Nem tudtam mit kezdeni egy olyan hősnővel, aki ilyen szinten hagyja, hogy keresztülgázoljanak rajta, meg az instalove-val, meg úgy az egész mindenséggel. Itt viszont Maia-nak igencsak jó oka volt arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Még a mostohaanya iránt is komplikáltabbak voltak az érzéseim, mint normálisan, nem beszélve a két testvérről. Úgy általában, ahhoz képest, hogy kemény 100 oldal az egész sztori, a karakterek remekül meg voltak formálva.

forrás

Anax hercegre se lehetett igazán panaszom. Persze, néha egy kicsit irritáló volt a személyisége, de valahogy ez se zavart, egyrészt mert Maia remekül értett ahhoz, hogyan szállítsa le a magas lóról, másrészt pedig ha el kellett volna képzelnem egy herceget Anax helyzetében, pontosan ilyenre képzeltem volna: egy kicsit elkényeztetett, néha talán kicsit átmegy ovisba, de művelt, intelligens, jó humorú és hát... elbűvölő. Tökéletlenül tökéletes. Valahogy Rosamund nagyon érzi, hogyan kell hihetően tökéletlen karaktereket alkotni, amelyek az én ízlésemnek megfelelnek. Tudom, hogy sokan nem kedvelték például Nyxet a Kegyetlen szépségből, de számomra ott is az első pillanattól fogva működött a dolog, és ugyanez volt a helyzet itt is. Ebből következik, hogy ha esetleg a Kegyetlen szépség nem tetszett, ne ezzel a szösszenettel akarj egy második esélyt adni az írónőnek: nagy valószínűséggel, ettől sem leszel hanyatt esve.

Maga a cselekmény nem túl bonyolult, a hangsúly a karaktereken van, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna lendületes. Maia idősebb mostohatestvére, a gyönyörű, de beteges Koré azzal bízza meg a lányt, hogy vigye el a levelét Anaxhoz, a herceghez, aki után az összes hölgyike teper, bár főként a hercegi cím meg az öröksége csábítja őket, nem a két szép szeme, de hát ez részletkérdés. Na, ez sok minden volt, de instalove biztos nem, és ezt nagyon tudtam értékelni. Anax és Maia elsőre nem igazán jönnek ki, de a beszélgetéseik elképesztően érdekesek: egymás és az olvasó számára is. Az érdeklődésből alakul ki szépen lassan a vonzalom, de persze semmi nem ilyen egyszerű.

Maia egész élete egy színjáték. Az Ignifexszel kötött alkuja értelmében, az anyja halála után is vele maradt szellem formájában, hogy vigyázzon egyetlen lányára. Azonban a szellem-lét eltorzította a jellemét annyira, hogy ha Maia bármi jelét adja annak, hogy nem teljesen és tökéletesen boldog, az anyja szelleme és a démonok, akik felett hatalma van gondoskodnak arról, hogy a lány bánatának okozója ne élje túl a napot, legalábbis ne ép ésszel. Éppen ezért Maia tettet: tetteti, hogy boldog, hogy örül, amiért a mostohája cselédként használja, hogy boldog, amiért nem mehet a bálba, amiért ő csinál mindent a ház körül.

“Ghosts are laid to rest when injustices are righted, when their duties are fulfilled. But my mother's duty is to make me happy so long as I live. So there is not rest for her, and no escape for me. I will be happy and happy until it kills me.”

Szóval még ha el is tekintünk a botránytól, amit az okozna, hogy a herceg egy szolgálólányt akar feleségül venni, Maia az anyja alkujának a rabja. Csakúgy, ahogy a "gonosz" mostoha a saját alkujának a rabja: neki a második férje halálát követően ment el végleg az esze, és pontosan ezért képtelen szeretni a lányait, hiába tesznek meg azok mindent az elismeréséért, csak eszközként tud rájuk tekinteni. Ebből a szempontból a két mostohalány élete talán tragikusabb volt, mint a főszereplőé: Koré szó szerint belebetegedett a próbálkozásba, hogy kiérdemelje az anyja szeretetét. 

Összességében, én nagyon élveztem olvasni ezt a kis novellát. Szórakoztató, néhol elgondolkodtató, kerek egész kis történet, és bár már megint többet akartam belőle, mint amennyit kaptam, azt hiszem jól is van ez így. Nagyon bejött ez a fajta újragondolása a Hamupipőkének, illetve az, hogy nem csak a szerelmet mint olyat, hanem a szeretet több fajtáját is szerepeltette: az, ami a szülőkhöz köt, ami a testvérekhez, ami a gyerekkori barátokhoz. Ezen a pár karakteren keresztül érzelmek és kötődések egész garmadáját sikerült megjeleníteni, és bár egyik se az a fajta tiszta, rózsaszín köd, ami a tündérmesék sajátja, cserébe viszont rendkívüli módon emberi, ehhez a sötét, torz, lenyűgöző világhoz pedig tökéletesen illik.

Kegyetlen szépség rajongóknak bátran merem ajánlani!

Promágus kupa

Ha követitek a Prológus tevékenységét, talán tudjátok, hogy ebben az évben egy új várólista csökkentő játékkal álltunk elő, névszerint a Promágus kupával! A részleteket ide kattintva találjátok, de dióhéjban egy tematikus könyvklub szerűségről lenne szó, némi versenyhelyzettel megbolondítva. A februári témánk pedig nem más volt, mint a Why So Serious?

Az első húzás eredménye a Why so serious? kategória lett, azaz olyan könyveket kell elolvasnunk, ahol nem (csak) a klasszikus hősöké a világ. Olyan karakterek is szerepet kapnak, akiknek nincs ki mind a négy kerekük, de ennek ellenére, vagy éppen ezért rendkívül szerethetőek, vagy éppenséggel antihősök. Jöhetnek az ikonikus gonoszok, a klasszikus elmebetegek, a közveszélyes őrültek, a problémásak, a deviánsak, a morálisan korruptak.

Teljesítési határidő: 2017. február 28. éjfél

Indoklás

A Gilded Ashes - illetve Rosamund Hodge művei általában - szerintem tökéletesen passzolnak ebbe a kategóriába. Úgy nagy általánosságban elmondható, hogy senki se teljesen normális, és senki se passzol a klasszikus hős kategóriába. Jelen helyzetben főleg a mostohaanya, illetve Maia halott anyjának a szelleme volt teljesen meghibbanva, de ahogy Maia megjegyezte: a szeretet őrület. Mindenki, aki szeret hülyeségeket csinál. (elég durván szabad fordítás) Szóval nem is az a kérdés, hogy ki az őrült, hanem hogy ki nem az? Ez a történet klasszikus esete annak, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. És hát, lássuk be: egy kicsit mind őrültek vagyunk.

Rosamund Hodge: Kegyetlen szépség

Kiadó: Menő Könyvek

Oldalszám: 432

Leonidas ​​lányát tizenhét éven át képezték arra, hogy megölje a zsarnokot, megmentve ezzel a Királyságot, bár feláldozva saját életét.

De egy dologra nem készítették fel: arra, hogy mit tegyen, ha végzetes szerelembe esne.

Nyxet születétől kezdve arra készítik elő, hogy végezen a Királyság zsarnok uralkodójával, a félelmetes és halhatatlan démonnal. De amikor tizenhét évesen beköltözik a város fölé magasodó kastélyba, rájön, hogy semmi sem olyan, mint amilyennek képzelte: főképp a vonzó és szemtelenül szellemes új férje nem. Nyx tudja, hogy mi a kötelessége, és hogy bármi áron meg kell mentenie a népét, de lassan be kell ismernie, hogy menthetetlenül beleszeretett az esküdt ellenségébe… Vajon ez elég indok arra, hogy feladja a küldetését, és átadja magát ennek a szörnyetegnek?

Ebben a varázslatosan megírt történetben a Szépség és a szörnyeteg tündérmesei bája találkozik az Üvegtrón-sorozat dühös szenvedélyével. A szerző, az amerikai Rosamund Hodge az ókori mítoszok, a középkori angol történetek és a dark fantasy-k megszállottja, jelenleg Seattle-ben él a hét macskájával és a plüss szörnyeivel.

“Imádtam ezt a felemelően sötét és káprázatosan szenvedélyes történetet – alig várom, hogy megjelenjen Hodge következő regénye!”

Sarah J. Maas az Üvegtrón-sorozat szerzője

“Teljesen magával ragadott!”

Alex Flinn, a Beastly – A szörnyszívű írója

***

Ezzel a könyvvel az angol megjelenése óta szemezek, így amikor kiderült, hogy a Menő könyvek megjelenteti itthon is, tudtam, hogy ezt bizony nem húzhatom tovább. Az igazság az, hogy tartottam ettől a könyvtől, de csak mert annyira jól hangzott a tartalom! Mármint... nem elég, hogy Szépség és szörnyeteg retelling, hanem ráadásul Ámor és Psziché, plusz a Kékszakáll is. Ez azért így egy elég ütős koktél. Ámor és Psziché története mindig is lenyűgözött, és aki egy kicsit is ismer, az tudja, mennyire hardcore Szépség és szörnyeteg fan vagyok. Az elvárásaim már csak ebből az okból kifolyólag is az üveghegyről integettek, és akkorák voltak, hogy még az Óperenciás tenger innenső oldalán is tökéletesen látszott, ahogy szelfiznek. (Én kérek elnézést, elment a józan eszem, de ez is csak a könyv hibája.)

A Kegyetlen szépség az első oldalaktól kezdve teljesen beszippantott a világába. Ha saját magamtól meg kellett volna álmodnom egy világot egy sötét Sz&Sz retellinghez, az nagyon közel állt volna ahhoz, amit Hodge elénk tár. A sötét és a varázslatos tökéletes elegyét kaptuk, egyszerűen nem akartam kimászni a könyv világából. Sőt, nem is voltam rá hajlandó. Túl van 400 oldalon a könyv, mégis egyetlen éjszaka alatt végigsöpörtem rajta, és utána hajnali négykor véreres szemekkel bámultam szomorkásan a "vége" feliratot, mert még nem készültem fel rá érzelmileg arra, hogy elhagyjam ezt a pergamenszínű ég alatt elterülő világot. És ha mindez nem lenne elég, még elképesztő meglepetéseket is rejt! Nem akarok részletekbe belemerülni, mert eszem ágában sincs spoilerezni, de wow... rájöttem néhány csavarra a könyvben, de erre nem. Sőt, még a magyarázat után is csak néztem, mint Rozi a moziban, hogy "tessékmondanimitörtént???". Zseniális! Még mindig alig bírom felfogni, de zseniális!

Ami a szereplőket illeti, Nyxet az első pillanattól fogva megszerettem. Sokan panaszkodtak, hogy túl sokat nyavalyog, de ezt az esetében abszolút indokoltnak éreztem. Én se lennék kifejezetten fütyörészős hangulatomban, ha a családom - akik elvileg... you know, szeretnek, meg minden - hozzá akarna adni egy démonhoz, annak tudatában, hogy mázlista leszek, ha túlélem a nászéjszakámat. De amivel teljesen megnyert magának, az a keresetlen őszintesége volt. Ignifex - a házi démonkánk/szerető férj - később nagyon is jól összefoglalta a lényeget: "nekem hazudsz, de magadnak sosem". Az első szám egyes személyű elbeszélési mód miatt, ez tényleg sütött a sorokból, és emiatt, bármilyen hülyeséget csinált vagy gondolt, nem tudtam utálni Nyxet. Egy erős, de mégis esendő női karakter volt, aki a maga módján nagyon is badass. Nem azért, mert jól forgatta a kardot, vagy különleges ereje lett volna, vagy bármi ilyesmi, hanem mert egyszerűen sosem adta fel.

forrás

Ignifex, a szörnyeteg is rendkívül érdekes karakter volt. Főként nála lehetett érezni azt, hogy a Szépség és Szörnyeteg mellett, a Kegyetlen szépség más tündérmesék elemeit is tartalmazza. Főként Kékszakáll és Rumpelstiltskin jutottak eszembe, amiatt ahogy bizonyos ajtókat bezárt és megtiltotta a belépést Nyx számára, illetve ahogy minden este megkérdezte tőle, tudja-e az igazi nevét. Ettől persze csak még kíváncsibb lettem arra, hogy mit fog kihozni Hodge ebből az egészből.

Aztán ott volt Shade, a rejtélyes szolga, aki teljesen ugyanúgy nézett ki, mint az ura, de a jelleme a szöges ellentéte volt. Ez viszont szerencsére nem azt jelentette, hogy Shade tökéletesen jó, ameddig Ignifex tökéletesen rossz volt. Valahogy az írónő tényleg képes volt két tökéletes ellentétet létrehozni, anélkül, hogy fekete-fehér szereplőket alkotott volna (ha-ha, inside joke, de annak is milyen pocsék. Majd megértitek, ha elolvastátok.).

Egy darabig féltem, hogy szerelmi háromszög lesz belőle, akkor biztos lelövöm magam, de szeretnék mindenkit megnyugtatni, szó sincs ilyesmiről, hála a magasságosnak. Viszont a Shade - et övező rejtélyre egyáltalán nem volt kihívás rájönni. Konkrétan már akkor sejtettem, miről van szó, amikor Nyx először találkozott vele, és kb 40 oldal után teljesen biztos is voltam benne. Szóval ezen a fronton abszolút nem ért meglepetés. Viszont ért máshol, szóval efelett nem volt nehéz szemet hunynom, és még kevésbé állíthatnám azt, hogy unatkoztam volna. Nagyon is izgalmas volt a cselekmény! A Kegyetlen szépség nem azon könyvek egyike, ahol van egy nagy csavar, és ha arra rájössz, akkor megette a fene az egészet. Ez a könyv, főleg a vége felé, olyan mint egy centrifuga. Teljesen a feje tetejére állít mindent, és aztán tovább pörög, mint egy kacsalábon forgó palota, és a végén pedig csak így lazán kiköp, hogy parancsolj, itt a vége, fuss el véle.

forrás

És ha már a végnél tartunk. Tetszett a kreatív megoldás, de kicsit lecsapottnak éreztem a dolgot. Annyira hirtelen történt olyan sok minden, hogy kellett volna hagyni egy kis teret az olvasónak, hogy leülepedjen benne a dolog, mielőtt lezárásra kerül a regény. Főként úgy, hogy ez nem sorozat. Bezony, itt van a közmondásos fehér holló, és ezúttal a vége tényleg a vége, és nem vár ránk az újabb rész, ahol hőseink kalandjai folytatódnak. Ez egyrészről számomra abszolút pozitívum, hiszen annyi sorozat van mostanság, hogy igazán frissítő érzés egy olyan történettel találkozni, ami egyetlen könyvből áll, és amikor elérkeztél az utolsó lapra, azt is érzed, hogy egy utazás végére értél, nem pedig azt, hogy csak megpihentél valahol az úton. Viszont pontosan emiatt szerettem volna egy kicsit kerekebb lezárást.

Mindenesetre, ettől az apróságtól eltekintve abszolúte imádtam a Kegyetlen szépséget! Sötét, fordulatos, érzelmekkel teli történet, tele remekül megformált, komplex karakterekkel. A tündérmesék és a fantasy szerelmeseinek bátran merem ajánlani! Na meg persze a romantikus lelkeknek, akik nem tudnak ellenállni egy tragikus szerelmi történetnek!

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc jelenet: sorry, spoileres, de volt benne egy fura szoba repülő puzzle darabkákkal

Kedvenc karakter: Nyx, Ignifex

Victoria Schwab: Felszabadulás

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 296

Mackenzie Bishop, az Őrzők egyike, akinek feladata, hogy megakadályozza az erőszakos Történeteket kijutását az Archívumból, nemrég kis híján maga is egy Történet keze között lelte halálát. Most pedig, amikor az új iskolában új tanév kezdődik, Mackenzie igyekszik új életet is kezdeni – és maga mögött hagyni a nyáron történteket. A továbblépés azonban nem könnyű – különösen akkor nem, ha az ember álmát a történtek és a Történetek kísértik. A múlt persze múlt és már nem okozhat több fájdalmat, amikor azonban egy rémálom Mackenzie ébren töltött perceiben is újra és újra felbukkant, az Őrző kénytelen eltűnődni azon, vajon tényleg annyira biztonságban van-e, mint gondolja.

Mindeközben emberek tűnnek el nyom nélkül, és látszólag az egyetlen közös bennük Mackenzie – aki ugyan biztos benne, hogy az Archívum többet tud, mint amennyit elárul, mielőtt azonban ezt bebizonyíthatná, ő maga válik az első számú gyanúsítottá. És ha Mac nem találja meg az igazi bűnöst, akkor mindent elveszíthet: nem csupán az Archívummal való kapcsolatát, hanem az emlékeit is – sőt, akár még az életét is. Vajon képes lesz-e Mackenzie kibogozni ezt a rejtélyt, mielőtt ő maga is végleg fennakadna az őrült történések hálójában?

forrás

*Spoiler mentes értékelés mindkét részre vonatkozólag*

Szavak sincsenek rá, mennyire imádtam én ezt a könyvet! 2016 a zseniális folytatások éve számomra, legalábbis eddig nagyon úgy fest. Egy remek első élmény után a második részt mindig izgatottan, de azért félve veszem kézbe, eddig azonban hatalmas mázlim volt a választásaimmal, és a Felszabadulás se bizonyult kivételnek - hála a magasságosnak! Bár őszintén, Victoria Schwabtól nem is igazán számítottam másra.

Teljességgel lenyűgöz, ahogy ír, főként az a képessége, ahogy életet lehel a megteremtett világba és a karakterekbe. Hiszen lehet egy világ logikus, meg jól felépített és egyedi, de az Archívum atmoszférája teljesen körbevesz, és amikor már a falban lévő repedéseket vizsgálgatod, az átjárókat keresve, amelyek a sikátorba vezetnek, akkor jössz rá, mennyire beleitta magát a könyv minden gondolatodba. Legalábbis velem ez történt. A Felszabadulás pontosan az volt, amiben reménykedtem: tovább formálta a már az első részben megismert világot, annak minden csodájával és árnyoldalával együtt. Hiszen egy rendszer sem tökéletes, így az Archívum működése sem.

Bár elsőre talán nem úgy tűnik, a sorozat tematikája nagyon sokban idézi a  disztópiában megjelenő ismétlődő elemekét. Az Archívum elvégre mégiscsak egy abszolút hatalommal rendelkező szervezet, természetesen a megfelelő belső hierarchiával, és bizony, megvannak a maga problémái. De hogy rossz-e? Attól függetlenül, hogy Mac végül hogy dönt, Schwab ránk bízza ennek a megválaszolását. Sőt, nem is igazán próbálja kiprovokálni azt, inkább csak Mac belső őrlődései vezetnek ahhoz, hogy vele együtt mi is mindent megkérdőjelezzünk - beleértve a saját józan ítélőképességét is.

"– Minden, ami felemelkedik, el is bukik – mondja. – Birodalmak, társadalmak, kormányok. Egyik sem tart örökké. Miért? Mert bár ők maguk is a változás termékei, mégis ellenállóak lesznek a változással szemben. Minél tovább marad fenn egy társadalom, annál jobban ragaszkodik a hatalmához, és annál inkább ellenáll a haladásnak. Minél inkább ellenáll a haladásnak – ellenáll a változásnak –, annál több állampolgár fogja azt követelni. Erre válaszul a társadalom szorítása erősödik, kétségbeesetten igyekszik fenntartani a kontrollt. Fél, hogy elveszti az uralmat."

Nos, aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy nálam ez máris recept a sikerhez: imádom az ilyen és ehhez hasonló boncolgatásokat, annak ellenére, hogy a disztópia mint műfaj nem tartozik feltétlenül a kedvenceim közé. Nem zárkózom el tőle, mindössze arról van szó, hogy a nagyobb hype-hullámok (Éhezők viadala, Divergent) nem rántottak magukkal, és alig akadt pár könyv a műfajban, amit tényleg imádtam. Valahogy jobban szeretem megközelíteni ezt a kérdéskört más műfajokon keresztül, azt hiszem. De még sosem láttam ilyen fantasztikusan ábrázolva egy YA urban fantasy világban. Mert az Archívumot végül is így lehetne a leginkább kategorizálni.

De a jól felépített világ mit sem érne remek karakterek nélkül. Szerencsére, ilyen probléma közelében se járunk a Felszabadulás esetében! Mackenzie, a főhősnőnk még mindig nagyon emberi és igazi, és a második részben is nagyon élveztem az ő szemszögéből látni az eseményeket. Egy erős női karakter, semmi kétség, de a hibái és a kétségei hozták igazán közel hozzám. Tetszett, hogy az előző rész eseményei nem tűntek el nyomtalanul. Bár az Archívum tekinthető egy lezárt történetnek a cselekmény szempontjából, a karakterfejlődés ami ott elindult, itt folytatódott, és bizony a tanulságok mellett a sebek sem váltak semmissé. Mac gyakorlatilag a könyv 90 százalékában azzal küzd, hogy feldolgozza az első rész eseményeit. És én imádtam! Mert valósnak hat tőle a belső őrlődése, és sokkal jobban értjük a motivációját és az egész személyiségét, hiszen ott voltunk vele az első kötetben, első sorból néztük végig az egészet.

Wesleyt pedig még jobban imádom, mint eddig, pedig nem hittem volna, hogy ez egyáltalán lehetséges! A srác még mindig eszelősen szórakoztató, és a legtöbb vicces pillanatot neki köszönhetjük, de ebben a részben végre az ő múltja, illetve problémái is előtérbe kerülnek egy kicsit. Kilép a fura, mindig arrafelé ólálkodó srác szerepéből, aki szereti Dantét, és rajta keresztül megint bebizonyosodik, hogy senki se csak 2 dimenziós. Már az egyben is kedveltem satírsrácot, de itt...

Jah. Kicsit belezúgtam Wesbe. Kicsit.

"Wesley valahogy úgy hangos, hogy az ember észre se veszi, csak már amikor nincs itt."

És miután mindketten ennyire a szívemhez nőttek, hát szavakkal kifejezni lehetetlen, mennyire szorítottam ennek a párosnak, hogy találjanak végre egymásra! Mit ne mondjak, a drága írónő egyáltalán nem könnyítette meg sem a szereplők, sem az olvasó életét e téren. De talán pont ettől működött olyan jól az egész. Anélkül volt tele érzelmi töltettel, hogy elnyomta volna a cselekményt, és átmentünk volna José Armando és Maria Luisa - féle szappanoperába. Mert néha a kevesebb több.

A mellékszereplők is remekeltek egyébként, különösen Roland, akivel nagyjából ugyanaz játszódott le, mint a galambocskáinkkal: már az első részben is kedveltem, de itt megkaptuk azt a pluszt, amitől valóban, igazán kötődni lehet egy karakterhez. 

Ahogy azt is fontosnak tartom kiemelni, hogy annak ellenére, hogy Mac kénytelen titkolózni a szülei előtt, így ők kb. semmiről nem tudnak, ami a fő cselekményhez tartozik, attól Schwab nem söpri őket félre, és nem kreál lehetetlen körülményeket, hogy ne kelljen az "idegesítő felnőttekkel" foglalkozni. Igenis szerves részei a történetnek, és Mac életének, és igenis tesznek fel kérdéseket, méghozzá alkalmanként igen kényelmetleneket.

Úgy összességében, a felnőttek megformálása számomra nagyon pozitívan jött le, legyen szó szülőkről, tanárokról, az Archívum tagjairól, vagy az iskolapszichológusról. Mind hitelesek voltak, nem csak azért kerültek elő, hogy megőrizzük a látványát a normalitásnak, vagy hogy idegesítsék és/vagy akadályozzák a tini titánokat. Persze, az is előfordult néha, de ezen túlmenően mindenkinek önálló személyisége volt, korrekt motivációval, ami igazán ritka madár a YA regények világában.

forrás: tumblr

A cselekmény izgalmas, rejtélyes, az a fajta, aminél te magad se tudod pontosan, hogy mit higgy, és ez tovább fokozódik, amikor maga Mac is elkezdi megkérdőjelezni a saját épelméjűségét. Na meg persze mindenki más körülötte. A személyes karakterdráma remekül összefonódik a nyomozós szállal, és mindez tökéletesen illeszkedik az átlagos mindennapokba, ahol bizony iskolaváltással, szülőkkel, barátokkal és hasonlókkal is meg kell birkóznia az ember lányának. Ettől érződik annyira teljesnek a könyv világa, és többek között, ezért is akkora élmény elmerülni ebben a sorozatban.

Az utolsó oldalra érve semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy HOL A KÖVETKEZŐ??? Pedig nem volt függővég, vagy ilyesmi. Úgy vettem észre, hogy Schwabnak nem igazán szokása alkalmazni, amiért csak hálásak lehetünk, ugyanis bár a harmadik kötet előkészületben van, semmi konkrétat nem tudni a külföldi megjelenésről. Még címe sincs! Sírni támad kedvem, hacsak eszembe jut ez az apró-cseprő probléma. Azt hiszem, kénytelen leszek újraolvasni az első két részt, hogy csillapítsam a kiújult mániámat.

Ha ti is hasonlóan éreztek, és tudtok angolul, akkor jó hírem van számotokra! A drága írónő firkantott nekünk egy aprócska szösszenetet, ami a Felszabadulás vége után játszódik közvetlenül, és Wesley szemszögéből íródott. Ja, és ingyenesen hozzáférhető.

FONTOS: csakis a második rész olvasása után olvasd! Kár lenne elspoilerezni a finálét. :)

A novelláért katt ide! 

Kelley Armstrong: Bitten

Kiadó: Plume (magyar fordításban: Könyvmolyképző)
Oldalszám: 436

Elena Michaels is the world’s only female werewolf. And she’s tired of it. Tired of a life spent hiding and protecting, a life where her most important job is hunting down rogue werewolves. Tired of a world that not only accepts the worst in her–her temper, her violence–but requires it. Worst of all, she realizes she’s growing content with that life, with being that person.

So she left the Pack and returned to Toronto where she’s trying to live as a human. When the Pack leader calls asking for her help fighting a sudden uprising, she only agrees because she owes him. Once this is over, she’ll be squared with the Pack and free to live life as a human. Which is what she wants. Really.

Elena Michaelsnek fogalma sincs arról, hogy Clay, a kedvese, vérfarkas, amíg az meg nem marja, és ezzel mindörökre megváltoztatja az életét. Elárulva érzi magát és feldühödik: képtelen tudomásul venni az átalakulását, és nem tervez semmilyen kapcsolatot a Falkájával – karizmatikus vérfarkas társainak csapatával, akik azt állítják, segíteni akarnak.
Amikor azonban a Falkát brutális gyilkosságsorozat fenyegeti, Elena képtelen választásra kényszerül. Sorsára hagyja-e az egyedüli embereket, akik valóban megértik újonnan szerzett természetét, vagy segítsen nekik régi kedvesének a megmentésében, aki nemcsak tönkretette az életét, de még mindig vissza akarja szerezni Elenát, mindenáron.
(hivatalos fordítás)

Húha, bajban vagyok ezzel a könyvvel, több szempontból is. Tulajdonképpen már jó ideje befejeztem, de eddig még nem sikerült teljesen összeszednem a gondolataimat. Ugyanis amikor a pozitív és negatív aspektusait próbálnám számba venni, mindig úgy kezdődik, hogy xy tök jó volt... de meh, mégse annyira. Aztán z, zs is... de nem, mert azt meg elcseszte a végére. De... de... de...dedede. És aztán az egészből csak valami artikulálatlan gondolatmaszlag marad olyan hanghatásokkal kísérve, amiket Tarzan is megirigyelne.

Előzetesben azt el kell áruljam, hogy bizony ez volt életem első hangoskönyve. Hatalmas mázlim volt vele, ugyanis a narrátor, Aasne Vigesaa egészen zseniális volt. Majdnem biztos, hogy kicsit bizony megszenvedtem volna ezzel a könyvvel, ha nem lendít át az unalmas részeken a mesélése. Tényleg fantasztikus volt. Fellelkesülve belehallgattam másokba is, de azok fele ennyire nem voltak jók, úgyhogy azt hiszem, igencsak válogatós leszek hangoskönyvek terén. Azt hinnéd, fura amikor egy nő próbál utánozni férfi hangot, de Aasne zseniálisan csinálta! Arról nem is beszélve, hogy még az akcentusok is a helyükön voltak.

Angolul tudók előnyben, de mint láthatjátok, a magyar fordítás szinopszisát jelentősen átírták. Szerintem túl sok mindent árul el az előtörténetről, amit mi olvasók csak lassanként rakunk össze visszaemlékezésekből, ez pedig a feszültség rovására mehet, de hát mégiscsak ez a hivatalos verzió, úgyhogy ezt is ide biggyesztettem.

Az alaphelyzet nem túl bonyolult, ha lebontjuk a szappanopera díszletet: Elenának igazából saját magával van baja. Nem tud megbékélni azzal, hogy átváltoztatták, és nem tud megbocsátani Claynek, így egészen Torontóig menekül és felépít magának egy emberi életet, ahol rejtegetnie kell, mi is ő igazából. Mindeközben viszont gáz van a Falka háza táján, és Jeremy, az alfa a segítségét kéri, így Elena kénytelen visszatérni. És tádám, már benne is ülünk a szószban.

Tipikus két világ közötti őrlődésről van szó, amit természetesen két pasi testesít meg: Clay, az ex és a másik, akinek már a nevére se emlékszem, mert annyira lapos és feledhető volt. Még a főhősnő is elfelejti néha, hogy létezik! Akkor meg hogy is várhatnánk el az olvasótól, hogy emlékezzen, vagy egyáltalán érdekelje? Igen, talán érezhetitek, hogy egészen katicányit egyenlőtlen volt ez a felállás, a kezdetektől fogva. Bizonyos szempontból ez jó, mert így nem nagyon beszélhetünk igazi szerelmi háromszögről, így én se kaptam agyérgörcsöt. Ettől legalábbis. Másrészről viszont igencsak lapos így a belső konfliktus, és rettentő ostobának tűnik tőle a mi drága Elenánk.

Clay és Elena kapcsolata az elején még érdekesnek ígérkezett, de ahogy haladtunk előre, egyre kevésbé ragadott meg. Aztán amikor végre valahára kiderült teljes egészében, hogy mi zajlott le régebben kettejük között, onnantól végképp feltartottam a kezem. Csak szenvedtek, főleg Elena, és olyan szinten az agyamra ment, hogy a szemem többször is majdnem fennakadt, annyit forgattam.

Karakterek szintjén senki nem egy nagy eresztés. Többségüket meg se tudom már nevezni, pedig pár hete olvastam csak, nem volt olyan régen. Jeremy, az alfa, na ő szerethető volt, de ő se hozott sok újat. Tipikus mentor, nekem Giles jutott róla eszembe a Buffyból, csak kevesebb tesze-tosza brit sármmal és több csendes intenzitással a személyiségében. Viszont ezzel együtt, ő tényleg egy szerethető karakternek bizonyult, amit a többiekről nem igazán tudok elmondani.

Elena

A gyilkosságok már egy fokkal érdekesebbek. Itt megcsillan néhol az a feszültségteremtő képessége Armstrongnak, amit a későbbiekben tökélyre fejleszt, és ami letehetetlenné varázsolta például a Sötét Erők trilógiáját. Azonban - ez volt anno az első könyve - itt még nagyon gyerekcipőben jár a dolog. Voltak izgalmas részek, ezt elismerem, és azokat nagyon is élveztem, de ugyanennyiszer le is ült a sztori. Ahelyett, hogy csigázta volna az érdeklődést, ahogy a szereplők futják a köreiket, csak némi frusztrációt éreztem. Kicsit túl volt ez ragozva. Megint ott vagyunk, hogy ha egy nyomozós, sorozatgyilkosos könyvet ír az ember, ott bizony tartani kell az iramot. Kell a sodrás, ami miatt muszáj tovább olvasni. Itt néha volt, néha viszont nagyon nem, így igencsak felemás élményt kaptam.

Maga a világ klasszikus paranormális, semmi extra, de szépen van kivitelezve. Különösen tetszett, hogy nagyon realisztikusan lettek ábrázolva az alakváltók. Fájdalmas átalakulás, igazi vadászösztönök, stb. Még a vadászatok részletei és érdekesek voltak a számomra, főként mert nagyon ügyesen voltak lefestve. A falkán belüli hierarchia és a kitekintések egyaránt jól sikerültek, bár néhol cseppet szájbarágósnak éreztem a dolgot.

Összességében, ez ilyen szódával elmegy élmény volt, nem rossz, de nem is kiemelkedő. Valószínűleg folytatni fogom a sorozatot, ha már belevágtam, bár azt nem ígérhetem, hogy végigolvasom, ugyanis eszelősen hosszú! Akik valami lightos, kicsit borzongató PNR-re vágynak némi szappanopera feelinggel, azok szerintem élvezni fogják a Bittent. Nekem sok volt a szenvedés, és túl kevés a karakterek kidolgozása. Kelley Armstrong tud írni, ez kétségtelen, de ha még nem olvastatok tőle, ne ezzel kezdjétek, mert nem ez a legsikerültebb műve. Inkább ajánlom a Sötét erők trilógiát, vagy ha felnőtteknek szóló könyvet kerestek, ott az Omens. Azt még én se olvastam, de az írónő későbbi művei közé tartozik, és igazán ígéretes a tartalma!

Értékelés: 3/5
Kedvenc jelenet: a parkolóban való kergetőzés
Kedvenc karakter: Jeremy

Vivien Holloway: Mesterkulcs

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 80

Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, száz évvel az ötödik nagy világégés után. Egy nagy és befolyásos tolvajcsalád leszármazottja, akit már egészen kiskorától apja tanított a mesterség fortélyaira. Ebből kifolyólag Winie már kamaszként jobban verekedett, mint a fiúk többsége és mindent tudott a fegyverekről.
Amikor a legendás mesterkulcs felbukkan a városban, a Langton család azonnal a nyomába ered, s természetesen Winie-re is fontos feladat hárul a titokzatos műtárgy megszerzésére kiötlött akcióban…

A Winie Langton történetek első része!

Tényleg úgy érzem, hogy messze túl sokszor teszem fel magamnak ezt a kérdést, de: hogy a fenébe nem olvastam én ezt még?! Pedig minden alkalommal, amikor megláttam, konstatáltam magamban, hogy hmm ez jónak tűnik, sort kellene rá keríteni. Aztán ennyiben is maradt, ahogy az már lenni szokott. Azért bő egy év halogatás után csak elértem idáig, és talán jó is volt ez így, hiszen úgy érzem, pont a megfelelő pillanatban kapott el ez a könyv.

A műfaj és a tartalom alapján én sokkal sötétebb, komorabb hangulatra számítottam, de meglepetésemre nagyon is könnyed a légkör Winie Langtonék háza táján. Ez pedig a sok realisztikus, kiábrándult, nehéz atmoszférájú disztópia és/vagy posztapokaliptikus könyvek után egészen frissítően hatott. Talán ez annak is tulajdonítható, hogy - már csak az oldalszám szűke miatt is - nem igazán kapunk közelebbi betekintést a világba. Épp csak annyi derül ki, amennyi feltétlenül szükséges a cselekmény megértéséhez, és a szereplők hátterének lefestéséhez. Ez egyáltalán nem negatívum, 80 oldalban ne várjon az ember komplett társadalmi elemzést.

forrás: Jonas DeRo

Bevallom, az első oldalakon még soknak is találtam a magyarázkodást, de ez inkább annak tudható be, hogy Winie belső narrációjából derülnek ki a dolgok, nem pedig az események kibontakozása, vagy a karakterek interakciói nyomán. Én személy szerint sokkal jobban szeretem, ha csak úgy bedobnak a mélyvízbe és nekem kell összeraknom, hogy mi történt és hogy történt a beszélgetésekből, amik elhangzanak, hogy akár a szereplők elejtett gondolataiból, ahogy reflektálnak a jelen helyzetre. Ebből kifolyólag, bár az első pár oldalon elég tiszta képet kapunk a világról, nem igazán voltam meggyőzve arról, hogy ez a könyv nekem való lenne.

Ha ti is olyanok vagytok mint én, nos, aggodalomra semmi ok. Ugyanis amint elkezdtük megismerni Winie családját és beindultak az események, minden sínre került. Imádtam olvasni ezeket a részeket! Elképesztően jól szórakoztam rajtuk, főleg amikor a szülők is megjelentek. De a Audrey és Winie interakciói is remekül sikerültek, sütött belőlük a testvéri szeretet. :D

– Miért van az, hogy különösebb mérlegelés nélkül vagy képes belevetni magad kocsmai verekedésekbe, viszont egy egyszerű estélytől pánikba esel?
– Nagyjából azért, amiért te is pánikba esel egy verekedés láttán – vágtam vissza. – Nekem nem ez a természetes közegem.
Audrey azonban megelégelte a nyafogásomat.
– Tudod mit? Meg sem kell szólalnod. Majd azt mondjuk mindenkinek, hogy süket-néma vagy. Semmi más dolgod nem lesz, mint mosolyogni és bólogatni.
– Kösz, hogy ezt mind kinézed belőlem.

Winie nagyon szerethető főhősnő; kompetens és értelmes, kellően határozott is. Nagyon élveztem a szemszögét olvasni. Ami különösen meglepett, hogy a szülők is jól megformált, érdekes karakterek voltak, nem csak úgy lógtak a levegőben. Williamről még nem tudni olyan sok mindent, de azért csak kacsingat ott valami szerelmi szál - féleség, vagy legalábbis annak a lehetősége, így bőven van mit várni a következő részekben. Kíváncsi vagyok, lesz-e valami a dologból.

A cselekmény pörgött, pont ahogy kell és képzeletben már én is ott rohangásztam Winiékkel a posztapokaliptikus New Yorkban, amikor feltűnt, hogy már csak pár oldal van hátra.Egy kis bál, egy kis ablakon besurranás, izgalmas ketyerék, és ripsz-ropsz vége lett. Sajnáltam, mert olvastam volna még. Badass, vicces, pörgős, és néhol egyenesen aranyos történetet olvashattam: a tökéletes mix.

Kedvenc jelenet: amikor Winie-t öltöztette az anyukája. Fulladoztam a nevetéstől!
Kedvenc karakter: Winie, Woolf
Értékelés: 4,5/5

John Cure: A gonosz új arca

Kiadó: Mogul

Oldalszám: 328

A holtak visszatérhetnek az élők világába? 

John Marllow, a Véres Casanova néven ismert pszichopata, brutális kegyetlenséggel erőszakol meg és mészárol le nyolc nőt. A sorozatgyilkos végül az FBI elől menekülve egy elhagyatott házban öngyilkosságot követ el. Csakhogy a vérfürdő közel húsz év múlva újra kezdetét veszi, mindössze azzal a különbséggel, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett szexuális indíttatású gyilkosságok áldozatait immáron az Interneten keresztül hálózza be a gonosz ragadozó. 

Joseph Church, a feltörekvő író régi álma válik valóra, amikor megjelenő új regénye végre nagy sikert arat, azonban ezzel egy időben a felhőtlenül boldognak látszó házassága kártyavárként omlik össze. Eddiet, a rémálmokkal küzdő kamaszfiút megtalálja az első szerelem. Felhőtlen, boldog szárnyalását viszont egy a túlvilágról érkező gonosz szellem árnyékolja be, aki egyre jobban az irányítása alá vonja a fiút. 

Gemsi, a fiatal és agilis nyomozónő hosszú éveket töltött az FBI fedett ügynökeként a maffiába beépülve. Mégis a legveszélyesebb küldetése most vár rá, amikor az Interneten ismerkedő sorozatgyilkosnak akar csapdát állítani. Csapatával úgy vélik, egy másolós gyilkos nyomában vannak, azt nem is sejtik, hogy a gonosz lelkek is visszatérhetnek az élők világába. 

John Cure új könyve az élethű szereplőivel, hátborzongató hangulatával és lebilincselő történetvezetésével ismét a misztikus pszichothrillerek legjobbjai közé tartozik.

Amikor a Mogul kiadó egy felhívásában lehetőséget adott a recenziós példány véleményezésére, rendkívül izgatott lettem. A tartalom szuperül hangzott, pont az a fajta pszichothriller, amit én kedvelek. de amiből még nem sokat olvastam - inkább filmek terén vagyok otthon a műfajban. Pláne, hogy mostanában tudatosan próbálok esélyt adni hazai íróknak, ugyanis mint oly sokan, én is rádöbbentem, hogy bizony jó néhány tehetség akad kis hazánkban, akiket abszolút érdemes olvasni.

A példány, amit kézhez kaptam külsőre abszolút kifogástalan: igényesen van kötve, keményborítós, nem esik szét olvasás közben. Arról nem beszélve, hogy az író volt olyan kedves, és névre szólóan dedikálta is nekem.

van bizonyítékom is

Úgyhogy mondanom se kell, amint lehetőségem adódott rá - ami sajnos az évkezdés és a költözés miatt nem túl hamar történt meg - azonnal el is kezdtem olvasni.

Tetszett, ahogy a történet szép lassan felépült. Ahogy azt a tartalom is mutatja, több szálon futnak az események, némi időbeli ugrást is megtapasztalunk, és több személy gondolatain keresztül lehetünk tanúi a történéseknek. Olyan az egész, mint egy lassan összeálló kirakós. Aki pedig ismer, az tudja, hogy egy jó kis kirakóst sose vetek meg, ha történetekről van szó. Jó volt a ritmizálás, és nagyon hamar csúsztak az oldalak, ugyanis könnyű volt belemerülni a történésekbe. Vártam, mi fog az egészből kisülni.

Viszont az írásmóddal volt némi problémám. Ez valószínűleg csak ízlés kérdése, de a leírások alkalmával, számomra a kevesebb néha több. Nem egyszer vettem észre azt, hogy egyre csak torlódnak a melléknevek, és ezzel elveszítjük a fókuszt ahelyett, hogy pontosabb képet kapnánk az eseményekről. A hangulatteremtés fontos, de meg lehet ragadni kevesebb, jól megválasztott szinonimával is. Ugyanazt a hatást érjük el vele az olvasóban, viszont nem lesz dagályos tőle a szöveg.

A karakterek jók voltak, de a fentebb említett helyzet rájuk is volt egy kis hatással. Néha úgy éreztem, kicsit túl van magyarázva a személyiségük ahelyett, hogy cselekedtetés útján ismertük volna meg őket, és levonhattuk volna magunknak a következtetéseket. Megintcsak, van aki ezt szereti, én az utóbbit preferálom. Ettől eltekintve viszont teljesen rendben voltak. Nem egydimenziós papírmasé figurák, hanem érdekes, mélységgel rendelkező személyiségek... kivéve John Marllowt.

Marllow lenne a főgonosz, aki köré az események fonódnak, de sajnos azon a tényen kívül, hogy nyilvánvalóan elmebeteg volt, nárcisztikus és nagyon-nagyon gonosz - ez többször is ki lett hangsúlyozva - nem sokat tudunk a személyiségéről. Azt még hozzá tudom tenni, hogy rettentő vulgáris volt végig. Számomra azonban sokkal ijesztőbb lett volna, hogyha emberibb, teljesebb képet kapunk róla. Miért lett ilyen? Mi motiválja? (az istenkomplexusán kívül) Mit vetít ki? Milyen lelki/mentális problémái voltak? A múltjáról megtudunk valamicskét néhány megjegyzésből, amit a családjára tesznek, de ez édeskevés a boldogsághoz. Azt reméltem, hogy a naplójából való részletek között esetleg találunk régebbi emlékeket is. Véleményem szerint, nagyban hozzá tudott volna tenni a személyisége árnyalásához. Aztán a másik: a káromkodás. Engem, személy szerint nem zavar. De Marllow néha sok volt, mert azt éreztem, hogy sokkal mélyebbre is lehetne ásni a jellemében, ha nem lennénk elfoglalva azzal a mocsokkal, ami kijön a száján.

Ahogy azt is vártam, hogy a profilozók Gemsi csapatában rendesen beletúrnak a gyilkosunk személyiségébe, és többet is megtudunk róla azon kívül, amit már mi magunk is ki tudtunk következtetni. Szeretem az ilyen lélektani vájkálást, jobb lett volna ebből többet látni, ha már pszichothriller. De nem. Nagyon általánosan fogalmaztak, meg lett állapítva, hogy Marllow egy beteg állat, aki védtelen nőkre vadászik, és nagyjából ennyi. 

A lezárással való fenntartásaim pedig ugyanitt gyökereznek: nem igazán látunk semmit a pszichológiai oldaláról a helyzetnek. Se a szülőknél, ahol minden happy, se Eddie-nél, aki esetében pedig... na jó, nem akarok lelőni senkinek semmit, de legyen elég annyi, hogy azzal a megoldással ott nem tudtam mit kezdeni. Olyan lecsapottnak tűnt tőle a vége, és kimaradt az emberi kapcsolatok útvesztőjében való kalandtúra, meg az ember saját tetteinek/érzéseinek feldolgozása. Pedig kíváncsi lettem volna rá.

Miután teljesen felborult a szokásos sorrendem az értékelés közben, így utoljára vesszük most a helyszínt, azaz Amerikát. Logikus, tekintve, hogy a szerző angolszász néven publikál. Azonban, ha Amerikába helyezünk egy történetet, akkor nem árt, ha passzolnak a részletek. Példának okáért, nem hiszem, hogy ott is van pálinka, vagy ha lehet is kapni, biztos nem egy kisvárosi kocsmában. Aztán, Eddie ugye gimnazista, ami azt jelenti, hogy még valószínűleg 18 sincs, de ha mégis, és Európában ki is szolgálnák, Amerikában 21 év a korhatár az alkoholfogyasztáshoz. Ergo, igen valószínűtlen, hogy egy kocsmában, ahol ráadásul mindenki tudja, kinek a kicsodája és hogy hány éves kiszolgálnák őt és a haverjait.

Ilyen és ehhez hasonló apró gondok okozták azt, hogy habár élvezhető volt a könyv, gyorsan olvasható, nem vált kedvenccé, és ezt én sajnálom a legjobban. Több mélységet vártam volna a karakterektől, ha már pszichothriller. Ettől függetlenül azonban, pozitív élmény volt az olvasása.

A recenziós példányt köszönöm a Mogul kiadónak és John Cure-nek!

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc jelenet: nem volt

Kedvenc karakter: Gemsi

Jojo Moyes: Me Before You

Kiadó: Penguin (hazai kiadás: Cartaphilus)
Oldalszám: 481

Lou Clark knows lots of things. She knows how many footsteps there are between the bus stop and home. She knows she likes working in The Buttered Bun tea shop and she knows she might not love her boyfriend Patrick.
What Lou doesn't know is she's about to lose her job or that knowing what's coming is what keeps her sane.
Will Traynor knows his motorcycle accident took away his desire to live. He knows everything feels very small and rather joyless now and he knows exactly how he's going to put a stop to that.
What Will doesn't know is that Lou is about to burst into his world in a riot of colour. And neither of them knows they're going to change the other for all time.

Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… 
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes… 
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?

(hivatalos fordítás)

Nincs más magyarázat, mazochista vagyok.

A Mielőtt megismertelek három éve jelent meg magyarul, így került a látóterembe, és azóta nem hagyott nyugodni. Három évig tologattam a várólistámon, mert pontosan tisztában voltam vele, hogy ha ez tényleg olyan jó, mint amennyire mindenki mondja, akkor ki fog facsarni, mint matektanár a vizes szivacsot. Aztán három év elteltével, egyszer csak elhagyott a józan eszem, és megrendeltem ezt a könyvet, amit képtelen voltam kiverni a fejemből.

Azt hiszem, nem csoda, hogy ezek után nem bírtam sokáig a polcon hagyni olvasatlanul.

Vannak történetek, amik bekúsznak a bőröd alá. Nemcsak olvasás közben, de már előtte. Amikor meglátod a címet, a fülszöveget, a borítót. Amikor először a kezedbe fogod a könyvet, és hirtelen nem akarod letenni. És ha mégis leteszed, és ott hagyod, akkor folyton azon kattogsz. Ez idővel csökken, talán el is feledkezel róla hosszabb-rövidebb időszakokra, de valahogy mindig újra és újra bekúszik a gondolataid közé.

Valahogy így jártam én is ezzel a könyvvel. Aki ismer, az tudja, hogy nagyrészt elkerülöm az ilyen sírós sztorikat. Nem azért, mert nem szeretem őket, vagy nem nekem valók, hanem azért, mert túlságosan is. Ha könyvekről és filmekről van szó, rettentő könnyen elpityeredek. Annyira beleélem magam, hogy egy enyhébb depresszióba tudok zuhanni tőlük, akár napokra is. Beteges, tudom. Egyszerűen ilyen vagyok. Ez teszi számomra lehetővé, hogy ennyire szeressem a könyveket.

Szerintem senkinek nem okozok meglepetést azzal, hogy a Mielőtt megismertelek bőgőmasinát csinált belőlem. Én meg kedvencet belőle.

A sztori összességében elég egyszerű, és a tartalom elég jól összefoglalja az alapszitut. Azonban van benne egy csavar, amit nem fogok nektek elárulni. Ami hozzáad némi gondolkodnivalót, némi etikai-morális dilemmát az amúgy csupaszív, emberi történethez, ami a szemünk előtt bontakozik ki.

Ez egy kicsit megnehezíti ugyan azt, hogy a végéről beszéljek - pedig bőven van mit mondanom - de majd megoldjuk. Mert vannak spoilerek, amiket egyszerűen nem szabad ellőni. és szerintem ez azok közé tartozik.

A könyv mozgatórugói egyértelműen a karakterek, és azt kell mondjam, mindenki fantasztikusan meg van formálva. Lou egy nagyon könnyen megkedvelhető karakter, bár egy ponton a vége felé legszívesebben a lelket is kiráztam volna belőle. De az esetek többségében imádtam a szemszögét olvasni, ugyanis pont mint az apja, én se tudtam, hogy mi jön ki legközelebb a száján. Egy kedves, bohókás, de gyakorlatias lány, hibákkal, problémákkal, erényekkel, de ambíciók és álmok nélkül. Nem akarja megváltani a világot, nem akar elmenekülni a kisvárosból, ahonnan alig tette ki a lábát élete során, nem akar elköltözni a szülei házából, csak úgy elvan köszöni szépen.

Will Traynor pont az ellentéte. A balesete előtt meghódította a világot maga körül. Keresztbe-kasul utazta a földgolyót, kipróbált mindent a sziklamászástól a tandemugrásig, könyörtelen volt az üzleti életben és bármit megtehetett, amihez csak kedve szottyant. Azonban egy szerencsétlen hétfő reggel minden megváltozott. Ő volt az ártatlan szemlélődő, és ő húzta a legrövidebbet. Teljesen lebénult és tolószékbe kényszerült; egyedül a fejét és az egyik kezét képes mozgatni, azt is elég limitáltan, és egy csapásra mindent elveszített és a teste a börtönévé vált.

Will és Lou igencsak utálják egymást kezdetben, ami nem csoda, tekintve, hogy Will egy igazi káposztafej a lánnyal. A viszonyuk viszont kezdettől fogva sokkal árnyaltabb és komplikáltabb annál, mintsem hogy ráhúzhassuk a szokásos love-hate kapcsolatok mintáját. Will viselkedése nagyrészt nyilván a helyzetéből adódó keserűségével magyarázható, de a csavar, amit már korábban említettem sokkal eredetibb és szívfacsaróbb magyarázatot szolgáltat. A meglepetés akkor jön, amikor Lounak elege lesz, és elkezd ő is visszaszólni. Ezek a könnyedebb pillanatok pedig nagyon is kellenek, főleg a könyv második felébe, amikor a hangulat szépen fokozatosan egyre nehezebbé válik.

"Elég gondterheltnek tűnhettem, mert hozzátette:
– Nem lesz semmi baj. Ártalmatlan vagyok.
– Tessék?
– Ha netán amiatt aggódna, hogy valami ördögi, titkos tervet szövögetek, hogy elcsábítsam, majd egyszerűen kihúz a konnektorból.
– Nagyon vicces.
– Komolyan. Gondolja csak végig."

Először észre se vettem. Már a két harmadánál jártam a könyvnek, és még egy könnycseppet se ejtettem. Imádtam a történetet, előfordult, hogy bepárásodott a szemem, de ez főként annak volt köszönhető, hogy néha megálltam gondolkodni. Moyes valahogy elérte nálam, hogy ne csak azokra a szavakra és érzésekre figyeljek, amiket leírt, hanem azokra is, amiket nem. Csak egy kis szorítást éreztem a mellkasomban, amikor fejemet a falnak döntve pörgött az agyam, de a könnyek nem jöttek. Le kellett volna kopognom. A maradék ötven oldal az egész havi adagomat fedezte. Egy ponton képtelen voltam tovább olvasni, mert nem láttam a betűket és egyszerűen csak rázott a zokogás. Talán ez lenne a katarzis?

A többi szereplőről nem ejtenék szót. Nathanon kívül kb. senkit nem kedveltem, egyeseket kifejezetten utáltam, de ettől még abszolút emberiek voltak mind. Épp csak... úgy tűnt számomra, mintha Lou-n és Willen kívül nem lett volna olyan ember a környéken - Nathant kivéve -, akinek ne lettek volna olyan pillanatai, amikor legalább egy kicsit megutáltatta magát velem. De hát mind ilyenek vagyunk, nem? Akadnak ronda pillanataink. Lou családjának viszont képtelen voltam megbocsájtani azért, ahogy végig kételkedtek Lou-ban. Egy darabig vicces volt, de egy ponton túl egy szülőnek csak oda kéne állnia és azt mondani, hogy "meg tudod csinálni".

Ami a végét illeti... nekem sincs jó válaszom. Megértettem Willt, nem hibáztattam a döntéséért. Mert ez az ő döntése, és senki másé. Az, hogy végre nem vették ki a kezéből a kontrollt visszaadott neki valamit, legalábbis én szeretném ezt hinni. Itt nincs tündérkeresztanya, vagy három kívánság. De választás mindig van. Ez tesz minket teljes értékű emberekké: a döntés szabadsága.

Gyerekek.... Rómeó és Júlia ehhez képest szivárvány, pónik és boldogság. De a dráma mellett ad mást is: perspektívát, gondolatokat és felvetéseket, amiken elrágódhatunk. Nem foglal állást, nem mondja meg mi a helyes, és ami a legfurcsább: a te véleményedet se próbálja kiprovokálni. Csak elmesél egy történetet egy közvetlen, személyes hangnemben két emberről, akik többé váltak azáltal, hogy ismerték egymást.

És az a tény, hogy még értékelés írása közben is kibuggyantak a könnyeim, remélem, elég bizonyítékul szolgál arra, hogy ez a könyv páratlanul erőteljes a maga egyszerűségében, és mindenkinek csak ajánlani tudom.

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: az összes Will x Lou
Kedvenc karakter: Will, Lou