Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 410
Jess igazából nem vágyott másra a nyári szünet alatt, mint hogy pár nyugodt hetet tölthessen egy táborban, a Sziklás-hegységben. Az, hogy szerelmes lesz egyáltalán nem szerepelt a tervei között. Aztán megismerkedik Caydennel, a smaragdszemű fiúval, aki elrabolja a szívét. De Cayden szeme előtt más cél lebeg: egy isten fiaként egyezséget kötött Zeusszal, és már évszázadok óta várja, hogy a megállapodásuk végre beteljesüljön. Ha talál egy lányt, aki képes ellenállni neki, Zeusz teljesíti leghőbb vágyát, és halandóvá válhat. Vajon Cayden hajlandó-e mindent megtenni a győzelemért még akkor is, ha ennek Jess szíve az ára?
A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Menő könyveknek!
Röviden és tömören: nem az én könyvem.
Pedig akartam, hogy az legyen, tényleg. A Könyvfeszten fedeztem fel ezt a könyvet, és hát kár tagadni, hogy a borítóján akadt meg a szemem. Nem igazán rajongok a rózsaszínért, és baromi sok a borító is, de valahogy mégis működik, mert megfogott és kíváncsivá tett. Elolvasva a tartalmat, kész voltam pozitívan állni a dologhoz: nagyon tinisnek tűnt, de egyben könnyed nyári sztorinak is, ami majd ideális választás lesz a kánikulában.
Hát ezúton jelentem: a kánikula nem segített. Az eleje eleve döcögősen indult, teljesen valószerűtlenek voltak a párbeszédek, de olyan szinten, hogy nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Illusztrálom:
- Úgy látom, az unokatestvéremnek máris akadt társasága.
- Csodálkozol? [...]
- Tulajdonképpen nem. Alighogy beteszi a lábát valahová, a lányok azonnal a lábai előtt hevernek. De rettenetes ízlése van a nők terén. Nem gondolod?
- Ezt most komolyan kérdezed? [...]
- Nyilván.
- Engem nem érdekel, kivel kavar. Kit érdekel? Felőlem nyomulhat akár az angol királynővel is.
[...]
- Ahhoz képest egy kicsit túlságosan is érdeklődve bámulod.
- Csak felmérem a terepet - magyarázkodtam, amilyen lazán csak tudtam. - Hogy el tudjam dönteni, ki idióta és ki nem. [...]
- Na persze. [...] Hiszen mind ezt csináljuk az első napon. Mérlegelünk, felmérjük a terepet, és a külsejük alapján megítéljük az embereket.
[...]
- Én nem szoktam a külsejük alapján megítélni másokat.
Így... fájt. Nem tudom, hogy ez a fordítás, vagy maga az eredeti szöveg, de az első ötven oldalon kb. végig ilyen nyögvenyelősek a párbeszédek, mint valami rossz fanfictionben. Jó hír viszont, hogy ez a könyv folyamán javuló tendenciát mutatott.
Viszont ez sem segített azon a tényen, hogy Leah-t és esetenként Apollónt kivéve az összes karaktert kilőttem volna az űrbe szkafander nélkül. Ugye Jess lenne a főszereplőnk, így az ő szemszögéből követjük az eseményeket, minden fejezet elején félbeszakítva Hermész feljegyzéseivel, amik nem adnak túl sokat hozzá a sztorihoz, és néha erőltetettnek hatnak, de alapvetően egész szórakoztatóak.
Jess azonban... húúúúha. Lehet, hogy ha 13-14 évesen, a Twilight era dicsfényében olvasom ezt a könyvet, akkor nem tépázta volna cafatokra az idegrendszeremet a viselkedése és a retttttenetesen érdekes *insert Szirmai fintor here* belső monológjai, de így nem túlzás azt mondani, hogy drága főhősnőnk felébresztette bennem a gyilkos szándékot. Végig azon szurkoltam, hogy essen már le valamelyik szikláról, vagy vesszen el az erdőben, vagy nyelje le Szkülla... ehh, soroljam még? Amúgy ha már Twilight, erősen Bella Swan vibe-ot árasztott a kisasszony magából. Tipik Mary Sue, akitől az arcodat kaparod. Pozitívum, hogy néha neki is feltűnik, és elszégyelli magát. Negatívum, hogy a leghalványabb jelét se mutatja karakterfejlődésnek.
Mármint, mindjárt ezzel nyitunk, hogy ezt így odaböki:
"Az a fajta vagyok, akit könnyű nem észrevenni."
Ok.
Cayden hasonlóan csodásan összetákolt diszfunkcionális angsty playboy személyiséggel rendelkezik, hogy akut szemforgatásba kezdtem, valahányszor feltűnt a színen. Jó, oké, hogy tudjuk, miért csinálja, mert tudunk az alkuról, amit Zeusszal kötött, de tekintve, hogy ő Prométheusz, és you know, többezer éves, meg elvileg baromi okos és cseles és stb. hát úgy viselkedik, mint egy éretlen, bipoláris érzelmi zsákutca. Dróton rángatja Jesst, mert nem tudja eldönteni mit akar, Jess meg hagyja neki, sőt lelkesen aszisztál, miközben persze mindig a legidiótább helyzetekben mond ellent neki, hogy aztán az ügyeletes szívtiprónk loholhasson a megmentésére. Egy idő után már igencsak fárasztóvá vált ez a huzavona, és az utolsó száz oldalon már rendesen szenvedtem.
Az i-re a pontot a végső összecsapás tette fel, amit most nem fogok részletezni, mert hát spoiler, de ott aztán tényleg végleg eldobtam az agyam. Mert persze, hogy Jess azt csinálja, amit MINDENKI mond neki, hogy ne csináljon, de még azt is rosszul.
 |
| Forrás: Prológus |
A legjobb barátnőt, Robynt és a pasiját Cameront az elejétől a végéig égő tűzzel gyűlöltem, de annyira, hogy legszívesebben Kerberosznak dobtam volna őket délutáni uzsinak, de igazából ezt nem rónám fel hibaként, mert nyilván ellenszenvesre voltak megírva. Csak Jessnek nem esett le, mert sötét mint az éjszaka újhold idején, és akkor nagyon költői voltam.
Hogy pozitívumot is említsek karakterek terén, Apollónt és Leah-t egészen kedveltem, bennük úgy pislákolt az értelem lángja, illetve igazából Josh is elment szódával, bár róla az az érzésem, hogy csatlakozni fog a szerelmi háromszöghöz és mindjárt sokszög lesz belőle a további részekben. Mindenesetre ezt én már nem fogom megtudni, mert nem áll szándékomban kóros szappanopera-túladagolásban elhalálozni.
A karaktereken túlmenően, a mitológia kezelése is megborított kissé. Nem, nem az zavart, hogy az írónő hozzátette a maga kitalációit is a bulihoz, mert why not, az viszont kissé érzékenyen érintett, hogy Zeuszból és Hérából mintaszülőket csinált, és kb az összes isten úgy viselkedett, mintha nem a legdiszfunkcionálisabb család lenne ever. Ez pláne akkor kínos, amikor a rosszfiú Métisz elvileg meg nem született gyereke, Agriosz, aki itt ugye mégis a világra jött. Na már most, Métiszt konkrétan megerőszakolta Zeusz, aztán meg lenyelte. Erre mi a magyarázat? Hát az már olyan régen volt, Zeusz anno sokkal lobbanékonyabb volt, de most már szerető családapa. Na és Héra, meg a híres bosszúállásai Létón és Herkulesen? Ó, őt az emberek tették meg főgonosznak, és rosszul is esik neki.
Hát...
Nem azzal van baj, hogy nem akarunk minden brutális részletet a fiatal olvasók orrára kötni, hiszen a Disney Herkulese is eléggé át lett szabva, és azt például imádom, csak akkor ne legyen ennyire kínosan megoldva, és mondjuk ne Zeusz egyik "hódítását" vegyük alapsztorinak, mert ezt nem lehet kimagyarázni. Szóval vagy legyen átírva az eredeti mítosz, és fenébe a habzó szájú klasszicistákkal, vagy legyen más sztori az alapja, mert van bőven miből válogatni. De megmagyarázni, hogy egy nem mellesleg férjezett nő megerőszakolását Zeusz NEM ÚGY GONDOLTA, hát öhm. Nope.
Összességében, azt hiszem, visszatérhetünk az első kijelentésemhez, miszerint sajnos ez nem az én könyvem. De nagyon nem. Amit mentségére fel tudok hozni, az maximum annyi, hogy rendkívül gyorsan olvasható, így legalább nem vesztegettem vele el sokat az életemből, de ezen kívül túl sok jót nem tudok elmondani róla. Lehet, hogy ha fiatalabban olvasom, amikor még kevésbé voltam érzékeny a Mary Sue-kra, illetve a tini drámára, akkor jobban tetszett volna, sőt biztos. Szóval senkit nem szeretnék elriasztani a próbálkozástól, ha másnak nem, hát nosztalgiának remekül működik, mert tényleg ilyen kétezres évek eleji YA feelingje van, amikor a paranormális műfaj élte a virágkorát, és a nyári tábor feelinget is jól elkapta az írónő, de a karaktereknél menthetetlenül elhasalt nálam a sztori, és ezt én sajnálom a legjobban.
