A következő címkéjű bejegyzések mutatása: high fantasy. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: high fantasy. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. május 13., hétfő

S. A. Chakraborty: Bronzváros


Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 528

Nahri ​sosem hitt a mágiában, de megvan a tehetsége hozzá: a 18. századi Kairó utcáin nem találni nála kiválóbb szélhámosnőt. Ám mindenkinél jobban tudja, hogy amivel a kenyerét keresi – tenyérjóslás, zár-szertartások, gyógyítás –, az egytől egyig szemfényvesztés, bűvészmutatvány, tanulható képesség. Eszköz arra a csodás célra, hogy kizsebelhesse az oszmán nemeseket. 

De amikor Nahri véletlenül megidézi maga mellé Dárát, a hozzá hasonlóan dörzsölt és sötéten rejtélyes dzsinn harcost, akkor kénytelen elismerni, hogy a varázsvilág – melyről szentül hitte, hogy csupán a gyerekmesékben létezik – valódi. Mert Dára megoszt vele egy lélegzetelállító történetet: a tűz lényeitől hemzsegő forró, szélfútta sivatagon és a rejtélyes máridok nyughelyének otthont adó folyókon, az egykor szemkápráztató emberi világvárosok romjain és a hegyeken túl – ahol még az égben köröző ragadozó madarak sem azok, aminek látszanak – terül el Dévábád, a legendás bronzváros, melyhez Nahrit eltéphetetlen kötelék fűzi. 

Dévábád bűbájokkal átitatott díszes bronzfalai és a hat dzsinntörzs kapui mögött régi ellentétek húzódnak. Amikor Nahri úgy dönt, hogy belép ebbe a világba, az érkezése egy évszázadok óta fortyogó háború kirobbanásával fenyeget. Nahri hamarosan kénytelen megtanulni, hogy az igazi hatalom kegyetlen és könyörtelen. Még a mágia sem védheti meg a nemesi intrikák veszélyes hálójától, és a legagyafúrtabb cselszövések is végzetes következményekkel járhatnak.

Az elsőkönyves S. A. Chakraborty különleges utazásra invitálja az olvasót a Bronzvárosban. Az elmúlt évek egyik legnépszerűbb fantasy debütálása elképesztő kaland egy olyan világban, amit egyhamar nem felejtünk el.


A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm az Agave Könyveknek!

Ülök itt a könyv befejeztével, bámulom ezt a sírnivalóan gyönyörűséges borítót, és csak nyomdafestéket nem tűrő szavak jutnak az eszembe. Mondjuk ehhez talán az is hozzájárul, hogy még mindig az államat keresem, amit elhagytam valahol a Százholdas Pagonyban, miután az utolsó száz oldal eseményeit követően úgy döntött, hosszú vakációra van szüksége. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Már a magyar megjelenés előtt felfigyeltem a Bronzvárosra, egyrészről a gyönyörű borító miatt, másrészről mert egyre-másra érkeztek a méltatások, miszerint egyszerűen fantasztikus, de csak nagyvonalakban tudtam, hogy miről is szól, és az alapján nem úgy tűnt, mintha igazán az én világom lenne. Tudtam, hogy egy fiatal nő a főszereplője, aki nem hisz a mágiában, hogy high fantasy, és hogy a 18. századi Egyiptom területén játszódik a sztori. Azt kell mondjam, az utóbbi években viszonylag kevés olyan high fantasyt olvastam, ami úgy igazán rezonált velem. Persze, akadtak kivételek, mint például V. E. Schwab Shades of Magic trilógiája, vagy Christelle Dabos Tükörjáró sorozata, de sokkal több volt az olyan élmény, ami csak olyan... meh volt.

Ez nem feltétlenül a könyvek hibája, sokkal inkább az én ízlésem változása, és hogy mostanság valahogy jobban megmozgatnak a karakterdrámák, ahol az emberi lélek rejtelmeiben vájkálunk, ami gyakran háttérbe szorul, amikor hatalmas világokat kell felépíteni nyolc nézőponttal és tele politikával. Ezt vártam a Bronzvárostól is: hogy jó lesz, részletesen kidolgozott... de a szokásos fantasy karakter archetípusokkal, akikbe nem sok belső konfliktus szorult a nyilvánvalón kívül, ami ahhoz kell, hogy a cselekményt előre vigye.

Jesszusom, sose voltam még ilyen boldog, hogy alaposan melléfogtam! S. A. Chakraborty megvalósította a - közel - lehetetlent, és emellé a páratlanul gazdag és részletesen kidolgozott világ mellé hús-vér, rétegelt karaktereket alkotott nekünk! 


Ez főként annak köszönhető, hogy csupán két nézőpontot kaptunk, és igazából nem is volt többre szükség ahhoz, hogy úgy bontakozzon ki a cselekmény, hogy több oldalról is láthassuk a konfliktust, vagyis inkább konfliktusok labirintusát, ami a több évszázaddal előttről indul. Egyik hátránya a hosszú életű lényeknek: az idő nem igazán mossa el a sérelmeket.

A két főszereplőnk, Nahri és Ali egymás szöges ellentétei - legalábbis a felszínen. Nahri egy végletekig gyakorlatias szélhámos, akinek fogalma sincs, milyen erőkkel játszik, amikor is véletlenül megidézi Dárát, a dzsinnt és onnantól fogva minden a feje tetejére áll. Dára volt valószínűleg a kedvencem az egészben. Egy igazi érzelmi zsákutca, alig tudunk róla valamit, és az a valami se túl bizalomgerjesztő, de közben rettenetesen okos, és had mondjak annyit, nem igazán szeretnék vele összefutni, ha bal lábbal kelt fel. Nahri szintén a szívembe lopta magát, főleg a száraz humorával, és hogy minden helyzetben képes feltalálni magát.

– Megesik, hogy… másféle… munkákkal biztosítom a kenyérrevalót.
A dzsinn – nem, a dév, helyesbített magában – összehúzta a szemét.
– Vagyis amolyan tolvaj lennél?
– Ez egy felettébb szűk látókörű megfogalmazás. Jómagam úgy mondanám, hogy kényes feladatokkal foglalkozó vállalkozó.
Alival már nehezebb dolgom volt, főleg mert az agyamra ment. Ez nem feltétlenül az írás problémája, mert következetesen volt idegesítő, és a jelleme nagyon is átgondoltan volt összeállítva - csak épp az összes tyúkszememre rálépett minden második lélegzetvételével. Tipikusan az a karakter, aki jót akar, csak rettentően naiv és a naivitása gyakran szűklátókörűségben jelentkezik. Meg tudtam érteni a belső vívódásait, de ettől még alig vártam, hogy valami kósza nyíl telibe találja. Mindettől függetlenül jó választás volt az ő nézőpontja Nahri mellé, mert így elég átfogó képet kaptunk az egymásnak feszülő érdekek kusza labirintusáról, ami önmagában elég érdekes volt ahhoz, hogy átlendítsen - Nahri szavaival élve - őkirályi taknyossága szemszögein.

Forrás: a szerző hivatalos oldala


A cselekményen tisztán látszik, hogy Chakraborty nem csak érti, de nagyon is szereti a történelmet, és megvan benne az a képesség, hogy közel tudja hozni az emberhez, ameddig a hatalomért való küzdelem alatt meglátjuk a személyes kapcsolatok hálóját. Sokszor halljuk, hogy a történelmet a győztesek írják, de ritkán látni ennyire tökéletesen illusztrált példát: mindenkinek megvan a maga verziója, megvan a hivatalos verzió, és egyik se a teljes igazság. Imádtam, ahogy Chakraborty kibontotta ezt az alapjában véve nagyon egyszerű konfliktust, amiről mi is ezerszer hallottunk a valóságban: egyik törzs/család/nemzet kezéből átkerül a hatalom a másikéba.

Miután Szulejmán, a prófétakirály hat különálló törzzsé választotta őket, a legtöbb dzsinn jobb szerette népe társaságát; mi több, állítólag Szulejmán pontosan abból a célból osztotta fel őket, hogy a lehető legmagasabbra hágjanak az elégedetlenség hangjai. A dzsinnek minél többet harcoltak egymással, annál kevésbé háborgatták az embereket.

A sztori a közepe táján egy picit megfeneklik, és olvasás közben azt hittem, ez csak a szokásos "itt vagyunk a felénél, nyugodj már le egy kicsit" szakasz, ahol teázgatunk, meg mindenki próbál napirendre térni az új helyzet felett, és őszintén? Kicsit el is untam magam. De akkor még nem tudtam, amit most már igen: nem pihi volt az, hanem vihar előtti csend. Mert az utolsó száz oldal?


Emlékeztek az értékelés elejére? Nah, az állam azóta sincs meg. Említettem már többször, hogy mennyire klisés az a mondat, hogy "senki nem az, akinek látszik", főleg, hogy nagyon ritkán érzem tényleg úgy egy könyv elolvasása után, hogy jogos a kijelentés. Cinikus lélek vagyok, nehéz meglepni. Höhöhöhö. Chakrabortynak erről nem szóltak. Ebben az esetben inkább úgy szólna a marketing mondat, hogy "senki nem csak az, akinek látszik." Az ogre mint a hagyma. Meg a dzsinn is, ezek szerint. Bár őszintén, ez nagyjából mindenkiről elmondható, csak jóságos atyám, NAGYON ritka, hogy ennyire hatásosan és hihetően ábrázolják ezt az örökérvényű igazságot könyvekben. Máris viszket a kezem a következő rész után, de azt hiszem, jobban járok, ha hagyom ezt az élményt ülepedni egy kicsit, különben elkerülhetetlen lesz a szívroham.

Összességében? IMÁDTAM. Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló. Az eddigi év legjobb olvasmánya.


2018. november 7., szerda

Leigh Bardugo: Shadow and Bone - Árnyék és Csont



Kiadó: Indigo (magyar fordításban: Könyvmolyképző)
Kiadás éve: 2012

'I've been waiting for you along time, Alina,' he said. 
'You and I are going to change the world'

The Shadow Fold, a swathe of impenetrable darkness, is slowly destroying the once-great nation of Ravka.
Alina, a pale, lonely orphan, discovers a unique power that thrusts her into the world of the kingdom's magical elite - the Grisha. Could she be the key setting Ravka free?
The Darkling, a man of seductive charm and terrifying power. If Alina is to fulfil her destiny, she must unlock her gift and face up to her dangerous attraction to him.
But what of Mal, Alina's childhood best friend? As Alina contemplates her dazzling new future, why can't she ever quite forget him?

Alina ​Starkova sosem várt túl sokat az élettől. A határháborúk során elveszítette a szüleit. Árvaként csupán egyvalakire számíthatott. Egy másik kis földönfutóra, Malra, a legjobb barátjára. Ám mostanra már rá sem számíthatott. Mindkettőjüket besorozták hazájuk, Ravka anyácska hadseregébe. A két fiatalnak életveszélyes küldetésre kell indulnia az Árnyzónába. Ezen az iszonyatos helyen a földöntúli sötétség az úr, ahol valósággal hemzsegnek az emberevő szörnyetegek. Amikor támadás éri a katonai konvojukat, mindannyiuk élete veszélybe kerül. Ám Alina ekkor olyan titokzatos erőnek adja tanújelét, amiről mindaddig még ő sem tudott. A csodálatos megmenekülés kiszakítja a hétköznapok világából.. . Meg sem áll a fővárosig, az uralkodó udvaráig, ahol az árva lány is a Grisa testvériség tagja lesz. Vezetőjük, a titokzatos Kom úr úgy véli, Alina az, akire oly régóta vár Ravka sokat szenvedett népe. A legfőbb varázsló szerint az Alinában rejtőző erő képes lesz elpusztítani az Árnyzónát. A cári udvar fényűző forgatagában sokan Kom úr új kegyeltjének tartják a lányt, aki csak nehezen tud beilleszkedni Mal nélkül. Miközben hazája egyre nagyobb veszélybe kerül, feltárul előtte egy hajmeresztő összeesküvés. Dönteni kell. Szembeszáll a birodalom leghatalmasabb nagyuraival? Egyedül a múltja mentheti meg… hogy Alina megmenthesse a jövőt.
(hivatalos fordítás)


Ez a könyv valószínűleg sokkal jobban tetszett volna, ha a megjelenésekor olvasom. Félreértés ne essék, tulajdonképpen így is élveztem, és viszonylag hamar kivégeztem, de ha 2012-ben (vagy akár 2014-ben, amikor a KMK magyarul is kihozta) találkozom ezzel a sztorival, hát meg lettem volna róla győződve, hogy ez a legjobb dolog a szeletelt kenyér feltalálása óta. Az irónia? 2014-ben én megvettem ezt a könyvet angolul, csak épp 4 évembe telt sort keríteni rá, szóval igazából az egészet magamnak és a halogatós fajtámnak köszönhetem.

Na, de ássunk is bele mélyebben a dologba és lássuk, mi volt az, ami miatt bár élveztem olvasni, mégsem lett kedvenc a Shadow and Bone! Annyi hót ziher, hogy nem a világfelépítésen múlt, mert atyagatya, hát az isteni! A borító nem hazudik, igazi orosz tündérmesés hangulatot árasztanak az oldalak, tele mágiával és azzal a varázslatosan télies hangulattal, ami az ilyen történetek sajátja. Kapunk egy saját mondavilágot is, ami nálam mindig pluszt jelent, és a mágiarendszer se semmi, amit Bardugo felvázol nekünk, pláne hogy mindezt úgy hozza össze, hogy nem térsz ki a hitedből, mire felfogod, hogy mi merre hogyan. Azok, akik csípik az elementális mágiát itt tobzódni fognak! Ez a része csillagos ötös!



A negatívumok számomra a karaktereknél jelentkeztek. A cselekmény három szereplő körül összpontosul, ezek lennének Alina, a Darkling (aki magyarul Éjúr, de már megszoktam Darklingnak, szóval nekem így marad), és Mal. Egy gond van: háromból hármat utáltam. Legalábbis a könyv első felében.

Alina olyan szinten az agyamra ment, hogy az hihetetlen. Bizonytalan, befolyásolható, nem áll ki magáért (ha mégis, azt a szociálisan lehető legretardáltabb módon adja elő), aztán meg megsértődik, amiért nem veszik számításba. Az első százötven oldalon kb. a könyvet szuggeráltam, hogy édes leányom csinááááálj már valami ééééértelmeset! Pls! A kedvemért! Nem állítom, hogy ez az írónő részéről nem volt szándékos (simán lehet, hogy igen), és az is hozzátartozik, hogy Bella Swan fénykorában sok ilyennel volt dolgunk, és Alina még így is ezerszer életrevalóbb volt, mint az a siránkozó vámpírivadék de wáááá, még így is az agyamra ment. Tiszta mázli, hogy ott volt Genya, különben lehet, hogy elvesztem a türelmemet. Igen, szegény leányzót Genyának hívják, de ne tévesszen meg a név, ő volt az egyetlen kedvelhető karakter az egész kompániában, akinek nemcsak értettem a motivációit, de át is éreztem a helyzetét. Remélem, a folytatásokban is látjuk majd!

A Darklingért mindenki odáig meg vissza van, amit bizonyos fokig meg is értek, mert ki ne imádna egy jó kis főgonoszt? Mondjuk a Darklingot szerintem sokan a meg nem értett antihero kategóriába sorolnak, ami nekem egy kicsit távol áll attól, amit valójában produkál a könyvben. Sőt, a számomra kifejezetten frissítő volt egy olyan megalomániás, ijesztő, manipulatív rohadékról olvasni, aki... tényleg egy megalomániás, ijesztő, manipulatív rohadék, és nem egy feminista Rhysand. Btw másnak is feltűnt, hogy a felszínen Rhys és a Darkling mennyire hasonlítanak? Na mindegy, ezt az elméletemet majd máskor kifejtem, amennyiben igény van rá. Maradjunk annyiban, hogy ha nem is kedveltem, de értékeltem a Darklingot mint karaktert, és kifejezetten élveztem az aljas kis húzásait, feldobta az általános szenvedést, amit Alina produkált és cselekvésre késztette, ami messzemenőkig jót tett a karakterének. A végére eljutottunk addig, hogy nem azért szurkoltam, hogy zabálja már fel egy arra járó volkra. 

Ami Malt illeti... eeeh? Vele is nagyjából úgy voltam, mint Alinával, bár más okokból kifolyólag. Az elején az agyamra ment, de a végére egészen megbarátkoztam vele. Belé legalább szorult némi életösztön. Nem egy bonyolult karakter, de amennyit porondon van, nem is csoda, hogy nem ismerjük meg jobban. A könyv 80%-ában azt se tudjuk, hogy életben van-e még. Abban reménykedem, hogy a folytatásokban kap egy kis mélységet, jót tenne a szentemnek.

A cselekmény nem a leggyorsabb a világon, itt-ott leül egy picit, de a végére bepörgünk, és az utolsó 50 oldal egészen fantasztikus. A lezárást elnézve teljesen nyilvánvaló, hogy mindez csak bevezetés volt és a java még csak most jön. Őszintén, alig várom! Már beszereztem a trilógia második és harmadik részét, és legalább a Siege and Stormra (amiről mindig a Sturm und Drang jut eszembe, a bölcsész reflexeket nehéz kikapcsolni) szeretnék még idén sort keríteni. A lassabb részeken pedig átlendít az írói stílus, mert jesszusmariska, Leigh Bardugo aztán tudja mit csinál! Gyönyörű a narratíva, nincs túlcsicsázva, pont annyi és pont olyan, amilyennek lennie kell. Élvezet volt olvasni.

Összességében, teljesen korrekt volt ez. Alapjaiban megrázta a világomat? Nem. De kifejezetten pozitív élmény volt és nagyon kíváncsivá tett. Arról nem beszélve, hogy a Grisha trilógia után ott a Six of Crows, amiről már annyit de annyit hallottam, hogy muszáj megnéznem magamnak közelebbről.

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: a vége
Kedvenc karakter: Genya

2018. október 22., hétfő

Ed McDonald: Éjszárny (A holló jele 1.)


Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 336

A ​széttört és szenvedő égbolt alatt terül el a Kárhozat végtelen és fertőzött sivataga, a halhatatlan Mély Királyai ellen vívott könyörtelen háború sötét mementója. A féktelen pusztítás lassan száz éve ért véget, amikor a Birodalom bevetette a Nall-gépezetet, az ismert világ leghatalmasabb fegyverét. Legyőzni azonban nem sikerült vele a királyokat, csupán kordában tartani – a mostanra romlott mágiával és vérszomjas démonokkal teli pusztaságban a halhatatlan uralkodók nagyon is éberek. Csak a megfelelő pillanatra várnak.


A fejvadász Ryhalt Galharrow jól ismeri a Kárhozatot. Amikor a hollót ábrázoló tetoválása életre kel, hogy előadja sürgető üzenetét, Galharrow az Éjszárnyakként ismert csatlósaival egy titokzatos nemesasszony keresésére indul az egyik távoli helyőrségbe. Egyikük sincs azonban felkészülve arra, amit ott találnak: a Mély Királyai nem félik többé a Nall-gépezetet, és óriási seregükkel megindulnak a Birodalom felé. Az egyetlen reményt egy rég halott varázsló öröksége jelentheti, ám az Éjszárnyak ideje fogytán van.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm az Agave kiadónak!

Régen akadt már a kezembe dark fantasy, úgyhogy éppen kapóra jött nekem az Éjszárny megjelenése, aminek - surprise, surprise - a gyönyörűséges borítójára figyeltem fel először. A holló, meg az a fekete-lila füstfergeteg körülötte elég atom összképet alkot, lássuk be. Jó döntés volt a kiadó részéről átvenni a brit designt, mert az amcsi a nyomába se érhet. Na, de vajon hogy szuperált az Éjszárny a külcsíntől eltekintve?

Spoiler alert: meglepően jól!

Amúgy spoiler mentes lesz az értékelés, nem kell félni.

Azért a kezdet kissé döcögősen indult. Először is, egy leheletnyivel szalonképesebb stílusra számítottam (értsd úgy: káromkodnak benne, mint egy kocsis), így kicsit megdöbbentett a nyelvhasználat és időbe telt, ameddig napirendre tértem felette. Alapvetően nem zavar az ilyesmi, de valahogy egy fantasytől meglepetésként ért a dolog. Vicces, hogy a végére már el se bírtam volna képzelni bármilyen más stílusban. Méghozzá azért, mert az író nem csak a hasára ütött, hogy "tudod ki fog itt finomkodni, használjuk kötőszónak b*szdmeget, jó lesz az," hanem stilisztikai célja volt vele. Ryhalt Galharrow elvégre egy cinikus, iszákos fejvadász; nem szonetteket fog szavalni. És őszintén, néha annyira a fején találta a szöget a beszólásaival!

 “– Te. El. Takarod. Út. – Elnyújtotta a szavakat, torz torka küszködve tudott csak beszélni.
– Helyette mit szólnál, ha mind elhúznátok a picsába? –  javasoltam."
Az Éjszárny nem operál kifejezetten könnyed hangulattal, de Ed McDonald első könyves író létére pontosan tudta, mikor kell bedobni egy kis humort (még ha épp feketehumort is), mert szinte minden poén pont úgy csattant, ahogy annak kell. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy a fordító nagyon érezte a stílusát, mert remekül sikerült átültetnie magyarra. Mind ismeritek azt az idegesítő csávót a boltban, aki a legkisebb nyomorúságon szőrözik, és feltartja a sort, ugye? Na, az én vagyok a fordításokkal. De itt megemelem a kalapom, tényleg fantasztikus lett! Nem tompította le a káromkodásokat (észrevettétek már, hogy csomószor az eredeti angolban simán leírják, hogy f*ck és a magyarban legjobb esetben benyomják, hogy a fenébe?) és ügyesen ültette át a helyszínek és új fajok neveit is.

A világfelépítés korrekt, de nem eget rengető. Érdekesnek találtam a vallás ilyen fajta beemelését, de szívesen láttam volna többet ennek a világnak az isteneiből. Bár van egy olyan érzésem, hogy a folytatásban még lesz erre alkalmunk. A Kárhozat ötlete rendkívüli módon bejött, mindig bírtam az ilyen mágiától megtekeredett helyeket, sose tudni, mi ugrik elő a bozótosból. Amitől viszont kivert a hideg veríték és menetrendszerűen majd' összecsináltam magam, az a Csemete volt. Soha többet nem a kis fa fog róla eszembe jutni, hanem ez a démoni kölyök, aki kiegyenesíti az agytekervényeidet és rétestésztát csinál belőlük. Nem tehetek róla, nyomor vagyok, mindentől betojok, alacsony az ingerküszöböm. VIDD INNEN A CSEMETÉT!

A cselekmény lassan indul; ez építkezős játék, az első ötven oldal csak úgy eltelt valahogy. Nagyjából onnantól váltam igazán érdekeltté, hogy megérkeztek Valengradba, ott viszont azon kaptam magam, hogy egyre inkább beszippantott és a végétől pedig rendesen lepetéztem. A finálé tartogat egypár fordulatot, és bár nem mind lepett meg, pont elég betalált ahhoz, hogy az államat úgy kelljen összekaparnom a végjáték után.

Forrás: Pinterest
A karakterek hasonlóan igényes módon lettek megalkotva. Ryhalt Galharrow karakterén egyértleműen sok múlott, hiszen azon túl, hogy ő a főszereplő, E/1-ben vagyunk, így mindent az ő szemén keresztül látunk. A felszínen csak a tipikus kiégett zsoldos kliséje köszön vissza, ami nagyjából minden második high fantasyben megjelenik, de érdemes tovább kapargatni, mert van mögötte tartalom. Sose gondoltam volna, hogy ennyire megkedvelem és szeretek majd róla olvasni, de láss csodát, így történt! A szókimondó stílusa, az hogy sosem visel szemellenzőt, és hogy mindannak ellenére, amin keresztül ment és amit próbál elhitetni magáról, mégis megőrizte a gerincét és az emberségét lehetetlenné tették, hogy közömbös maradjak iránta, és ugyanez áll a szedett-vedett kis csapatára is. Pedig amikor megláttam, hogy már megint egy világból kiábrándult zsoldossal van dolgunk, csak nehezen álltam meg, hogy ne forgassam a szememet.
Ezabeth Tanzával kapcsolatban már kicsit bonyolultabbak az érzelmeim, de róla is azt lehet elmondani, hogy tisztességesen össze volt rakva. Nem csak beállították oda a tesztoszteron-tenger közepére, hogy akkor nesze, vannak itt nők is, akiket meg kell védeni, majd valaki belezúg, aztán megvagyunk. Távolabb nem is állhatna egy bajba jutott királykisasszonytól, inkább egy csökönyös öszvérhez tudnám hasonlítani. Értékeltem, hogy egy erős női karakterrel van dolgunk, aki nem csak biodíszletként funkcionál, de a végén rendesen felnyomta bennem a pumpát. Bár azt még nem döntöttem el, hogy rá vagyok dühösebb, vagy az íróra, amiért ilyen helyzetbe hozta hőseinket. HÁT SZABAD ILYET???

Most kénytelen leszek elolvasni a folytatást... és ajánlom, hogy az legyen benne, amit sejtek, különben idegrángást kapok.

Khmm. Hiszti befejezve.

Összességében, egy hatalmas kellemes meglepetés volt ez a könyv. Többet hozott mind karakterek, mind cselekmény szintjén, mint amennyit elvártam tőle, különösen miután elsőkönyves íróról van szó. Az első ötven oldalon túl kell jutni, de megéri a fáradtságot, mert remek történet kerekedett belőle, és alig várom a második részt!

Értékelés: 4/5
Kedvenc karakter: Ryhalt


2018. szeptember 30., vasárnap

Mary E. Pearson: Az árulás csókja


Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 406

EGY HERCEGNŐ KERESI A HELYÉT AZ ÚJJÁSZÜLETETT VILÁGBAN.


Megszökik az esküvője napján. Ősi iratokat lop el a kancellár titkos gyűjteményéből. A saját apja küld fejvadászokat utána. 
Ő Lia hercegnő, Morrighan Királyságának Első Leánya. 
Morrighan Királyságának rendjét hagyományok és egy letűnt világ történetei szabják meg, de bizonyos hagyományoknak Lia nem hajlandó engedelmeskedni. Az elrendezett házasság elől menekülő és új életre vágyó lány az esküvője reggelén egy távoli halászfaluba szökik. Egy fogadóban talál munkát, ahová hamarosan két idegen érkezik, de Lia mit sem tud arról, hogy egyikük az elhagyott herceg, a másik pedig egy ellene küldött orgyilkos. 
Megtévesztés és árulás szövi hálóját a három fiatal köré, és Lia veszedelmes titkokra bukkan, amelyek elpusztíthatják a világát. A titkokon túl azonban olyasmit is talál, amire nem számított – szerelmet.


A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Gabo kiadónak!

Az árulás csókja is azon könyvek hosszú sorába tartozik, amit már jó ideje kerülgetek mérsékelt kíváncsisággal, de valahogy sosem akadt a kezembe egészen mostanáig. A fő visszatartó erő a már a tartalomból is nyilvánvaló szerelmi háromszög, aminél jobban kevés dolgot utálok a könyvekben. Viszont rendre olyan emberek ajánlották nekem, akiknek az ízlésében megbízok, így úgy döntöttem, minden erőmmel megpróbálok felülemelkedni a személyes háklimon és adok egy esélyt a trilógiának.

Az elkerülhetetlennel kétféleképpen lehet szembenézni: vagy odavonszolnak a sorsod elé, vagy megtámadod.
Igazából örülök, hogy így tettem, mert abszolút látom a potenciált, de engem ez az első rész egyelőre nem ragadott úgy el, ahogy én azt szerettem volna. Az alapszitu nem túl bonyolult: van egy hercegnőnk, egy hercegünk, és egy bérgyilkosunk. A hercegnő, Lia megszökik a saját esküvőjéről és egy távoli kisvárosban új életet kezd, mint felszolgáló a helyi fogadóban. Nem sokkal később két idegen érkezik a városba: az egyik a herceg, akihez hozzá kellett volna mennie, a másik egy bérgyilkos, akit azért küldtek, hogy végezzen Liával. Csakhogy nem tudjuk melyik melyik. Nos, sejtéseink vannak, de az írónő nagyon ügyesen játszik a nézőpontokkal és az elejtett tényekkel, azt meg kell hagyni. Nem állítom, hogy teljességgel ledöbbentem, amikor végre kikerültek a kártyák az asztalra, mert már előtte is gyanítottam, hogy errefelé tendálunk, de azért mindenképpen jól felépített csavar volt, és megdobta az addigi viszonylag nyugis hangulatot.

Mert lássuk be, a kezdeti izgalom után eléggé leül a sztori. Itt rejlik számomra a legnagyobb problémája a könyvnek, és nem a szerelmi háromszögben, ami egyébként nem is volt olyan iszonyatóan irritáló, mint arra számítottam. Viszont a 400 oldalból 200 alatt brutálmód unatkoztam. Voltak apróbb fellendülések, de alapvetően megmaradtunk a béka feneke alatt, és nagyon hiányzott az a fajta feszültség, ami normál esetben átlendít az ilyen részeken. Értem, hogy a történet szempontjából kellett ez a rész ahhoz, hogy a finálé izgis legyen, de ebben az esetben kaphattak volna a karakterek egy kicsivel több kakaót, hogy fenntartsák a figyelmem akkor is, amikor épp semmi érdemleges nem történik. Ennek okán pedig egy két órás repülőút kellett ahhoz, hogy megembereljem magam, és túllendüljek azon a 200 oldalon, mert ott semmi nem vonta el a figyelmem, és kénytelen voltam a könyvre koncentrálni.

Forrás: Pinterest
Lia, Rafe és Kaden mindhárman rendben voltak, de egyikük se volt az a "wow, itt haljak meg, tudnom kell, mi jár a fejében" kategória. Remélem, ez a folytatásban megváltozik, hiszen a végére mindhárman javulást mutattak e téren. Lia esetenként borzasztóan idegesített, főleg az elején, Kaden pedig végig az agyamra ment, de különösen a végén, szóval legalább ebből a szempontból szépen ki volt egyensúlyozva a dolog. Rafe-nél inkább csak esetenként facepalm késztetésem támadt, de ettől függetlenül nagyjából rá tudtam azt mondani, hogy kifejezetten kedvelem. Lehet, hogy ez csak a Sarah J Maas ptsd-m megmutatkozása, de Kadenről végig Tamlin jutott az eszembe, nem tudom megmondani, miért. Egyszerűen ott pitiszkált az agyam hátuljában, és csak így utólag visszagondolva esett le, hogy áhá, hát ez volt a bajom vele (mármint mielőtt még bármi olyat művelt volna, amivel magától is kiérdemelte ezt a megtisztelő posztot).

– (…) semmi sem tart örökké. Még a nagyság sem.
– Valami mégis.
Szembenéztem vele.
– Igazán? És mégis micsoda?
– Az, ami számít.

Na, de beszéljünk egy kicsit a világfelépítésről is, mert hát ez fantasy is volna, vagy mi a szösz. A politikai helyzetben nincs semmi új: két nagy birodalom acsarkodik egymással, ameddig egy külső fenyegetés hatására (jelen helyzetben ezek a barbárok) kénytelenek összefogni. Csakhogy a béke jelképe meglép a lagziról. Hupika. 
A vallásból már sokkal többet kapunk, de itt én személy szerint hangyányit össze voltam zavarodva: jó néhány párhuzam felfedezhető a katolicizmussal, de nem istenhez imádkoznak, hanem... a Fennmaradottakhoz? Nem vagyok benne biztos, mint ahogy abban sem, hogy akkor most többistenhit van? Ja, és hogy tovább bonyolítsuk az olvasó életét, még a mennyet, a poklot, meg az ördögöt emlegetik, szóval halvány lila ibolyám sincs, hogy itt akkor most mi is folyik tulajdonképpen. Ha már ekkora hangsúly van a vallásra fektetve, nem ártott volna tisztázni ilyen apróságokat. Lehet velem van a baj, de valahogy nem akart kitisztulni számomra a kép.

Alapvetően az érződik a könyvön, hogy bevezető kötet. A vége kifejezetten izgalmasra és érdekesre sikerült, gyakorlatilag az mentette meg számomra az egészet, és kíváncsi vagyok a folytatásra, úgyhogy mindenképpen sort fogok rá keríteni. Azoknak ajánlom, akik szeretik a fantasy világokba ágyazott romantikus történeteket egy csipetnyi kalanddal fűszerezve, mert mindenképp a szerelmi szál a leghangsúlyosabb.

Értékelés: 3,5/5
Kedvenc karakter: Rafe
Kedvenc jelenet: a vége

2018. szeptember 11., kedd

Sarah J. Maas: A Court of Wings and Ruin



Kiadó: Bloomsbury
Oldalszám: 700
Megjelenés éve: 2017

Looming war threatens all Feyre holds dear in the third volume of the #1 New York Times bestselling A Court of Thorns and Roses series.

Feyre has returned to the Spring Court, determined to gather information on Tamlin's manoeuvrings and the invading king threatening to bring Prythian to its knees. But to do so she must play a deadly game of deceit – and one slip may spell doom not only for Feyre, but for her world as well.

As war bears down upon them all, Feyre must decide who to trust amongst the dazzling and lethal High Lords – and hunt for allies in unexpected places.

In this thrilling third book in the #1 New York Times bestselling series from Sarah J. Maas, the earth will be painted red as mighty armies grapple for power over the one thing that could destroy them all.

A Tüskék és Rózsák Udvara trilógia harmadik részében háború közeleg, ami mindent elpusztíthat, ami Feyre számára kedves ezen a világon.

Feyre azzal az elhatározással tér vissza a Tavasz Udvarba, hogy információt gyűjtsön Tamlin lépéseiről és a hódításra készülő királyról, akinek célja térdre kényszeríteni Prythiant. Feyre kénytelen egy halálos játszmába bocsátkozni, ahol egyetlen botlás a véget jelentheti.

Ahogy a harc megkezdődik, Feyrének el kell döntenie, kiben bízhat a lehengerlő de halálos High Lordok közül, és szövetségesek után kutatnia a legváratlanabb helyeken is, a siker reményében.

Sarah J. Maas New York Times bestseller sorozatának szenzációs harmadik részében, a földet vörösre festik a győzelemért küzdő seregek áradata, a tét pedig az egyetlen dolog, ami mindüket elpusztíthatja.
(saját fordítás)



SPOILERES AZ ELSŐ KÉT RÉSZRE NÉZVE!!!

Nem hiába kotlottam annyit ezen az olvasási élményen, mielőtt végre rászántam magam az értékelésre. Az első rész olvasása után csak a számat húzogattam, meg a vállam vonogattam, hogy ja, nem volt ez rossz, de mehhh én nem értem a hype-ot. Aztán a második résznél brutálmód előtört belőlem a fangirl és totál trash voltam, és tiszta szívből tojtam az esetleges problémáira a könyvnek, mert annyira élveztem az egészet. Tűkön ülve vártam persze a folytatást, rendesen a falat kapartam utána, különösen tekintve, hogyan végződött az ACOMAF. Majd kijött az ACOWAR... én meg hirtelen nem akartam elolvasni. Fura, mi?

Szerintem már akkor tudtam legbelül, hogy fizikai képtelenség lesz felülmúlni a második részt, és egyszerűen nem akartam csalódni. Főként, hogy ekkortájt kezdtek szállingózni az igencsak vegyes értékelések goodreadsre, amik szintén elkedvetlenítettek, így inkább félretettem, és csak jóval később vettem elő újra. Sajnos, azt kell mondjam, egyáltalán nem voltak alaptalanok az ACOWARt sújtó kritikák. Nem tagadom, voltak jó pillanatok, de többségében elég feledhető élménynek bizonyult.

A Spring Courtban vesszük fel a fonalat újra, ahol Feyre kémkedni próbál több-kevesebb sikerrel. Van néhány jó húzása, de elég hamar meg is pattanunk onnan, hála istennek. Tamlinből elég minimális mennyiséget fogad be a gyomrom. Itt viszont el is kezdődnek a problémák.

Forrás


A nagy találkozás, Feyre és Rhys újra együtt... hát. Lehet, hogy csak mert akkora várakozás előzte meg, de pont olyan érzés volt, mint mikor azt hiszed, hogy van még egy oreo a zacsiban, aztán rá kell hogy jöjjél, hogy elszámítottad magad. Ilyen úúúú majd most juj de izgi... á, nem. És ez az érzés utána végig elkísér.

Ennek kellett volna lennie a nagy finálénak, a legnagyobb tétekkel, és ezzel együtt a legnagyobb veszteségekkel. Ehhez képest végig a két lépés előre, három hátra játékot játszottuk, ami egy idő után már marhára nem volt vicces. Egyszerűen nem érjük el azokat a magaslatokat, amik elvárhatóak lettek volna, és ez rettentő kiábrándító. A félmegoldások és a kifejezetten gyáva "aszittedmiiiii" húzások pedig egyenesen dühítőek voltak.

Próbálok nem spoilerezni, ezért nem akarok konkrét eseteket felhozni, így maradjunk az általánosságoknál: háború van, az epic final battle, ami mindent eldönt és folyik a vér meg a veríték, mi meg rágnánk a körmünket.... ha lenne miért. Ha elhinnénk, hogy ennek tényleg tétje van. De nem hisszük, és amikor mégis történik valami olyan, amire azt hihetnénk, hogy úristen, majd most ugrik a majom a vízbe, akkor Maas bedobja megint, hogy "aszittedmiiii".

Én szeretem a happy endeket. Sőt, kifejezetten preferálom őket. De van különbség a happy end és a minden pónik és szivárvány, soha senki nem hal meg, mert az rosszat tesz a businessnek és nézd, ott egy egyszarvú felfogás között. Igenis, érezzük már egy kicsit, hogy ez a trilógia lezárása (persze lesznek további könyvek, de mégis ennek a történetívnek ez lenne a nagy befejezése), történjenek dolgok, amik megváltoztatják a status quo-t, lépjünk a következő szintre. Mert enélkül nincs érzelmi töltet, nincs katarzis, és akkor mi a francért vagyunk itt mégis? Minek olvastunk el 600 vagy mennyi oldalt? Egyedül a Surielnél éreztem egy töredékét annak, aminek lennie kellett volna, de ez közel sem volt elég.

A karakterek szintén hasonló érzéseket keltettek bennem, különösen Mor. Amennyire kedveltem őt az előző részben, annyira ment itt az agyamra. Akkora megalkuvás volt az a "titok", akkora kamu az egész, hogy majdnem földhöz vágtam a könyvet. Nem magával az ötlettel volt bajom, hanem ahogy elénk lett dobva az egész, és pláne azzal az érveléssel. Azért nem bizonytalan 16 éves kamasz szereplőkkel van dolgunk, az isten szerelmére. Itt mindenki túl van a százon. Ne adjuk már itt a hülyét, és főleg ne nézzük az olvasót hülyének, mert még a végén zokon találja venni.

Hogy azért pozitívumokat is említsek, jó volt megismerni a többi high lordot, illetve Lucien is magához tért egy kicsit a kettőben előadott magánszámából, amit értékeltem. Vassa története szintén izgatja a fantáziám, remélem, viszont látjuk még őt is a jövőben. Bár őszintén, tekintve, hogy sem az ACOWAR, sem az ACOFAS nem nyűgözött le, annyira nem kaparok a folytatás után. Már Nesta és Cassian se érdekelnek annyira. Casst továbbra is imádom, félreértés ne essék, az egyik kedvencem ebben az egész trilógiában, de Nestából már nagyon elegem van.

Összességében, nekem csalódás volt ez a könyv, ráadásul az ACOMAF élményét is elrontotta egy kicsit. Anno az annyira beszippantott, hogy nem törődtem a hibáival, de ennek a kötetnek a fényében már azok is sokkal inkább szembetűnőek. Sajnálom, mert ez annyival jobb is lehetett volna. 

2018. július 13., péntek

Jennifer A. Nielsen: A hamis herceg (Hatalom trilógia 1.)

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 342

Egy ​merész terv borzalmas útra és az árulás szélére sodor egy árva fiút. 
Carthya királysága polgárháború szélén áll. Hogy egyesítse a széthúzó népet, Conner, egy nemesember a királyi udvarból, ravasz tervet eszel ki: kitanít egy árva fiút, hogyan adja ki magát a király rég elveszett fiának, és bábhercegként trónra ülteti. 
Négy árva verseng a szerepért, köztük a makacs Sage is. Sage tudja, hogy Conner szándékai nem éppen nemesek, de mivel saját élete is cérnaszálon függ, nem tehet sokat – el kell érnie, hogy Conner őt válassza, vagy nem kerül ki élve a kalandból. 
Ahogy Sage az omladozó árvaházból Conner bámulatos birtokára kerül, egyre több hazugságra és árulásra derül fény, míg végül az igazság is kiderül, ami Conner minden tervénél veszélyesebbnek bizonyulhat. 
Hihetetlen kaland tele veszéllyel, izgalommal és hazugsággal. Az utolsó oldalig fogva tartja az olvasót.


A Könyvmolyképző kiadónak nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt!

Zsebi nagyjából azóta búbol ezzel a könyvvel, amióta ismerjük egymást. Végül rá is vett, hogy beszerezzem, de szegény hamis hercegnek még így is ott árválkodott a polcomon néhány hónapig, mire rászántam magam. Magam se tudom, pontosan miért, mikor az összes problogger, aki olvasta csakis jókat tudott róla mondani és a molyon is 94%-on áll, ami azért igen figyelemreméltó eredmény, pláne ha YA high fantasykről van szó.

Valószínűleg kár volt ennyit várni, hiszen nagyon élveztem A hamis herceget, és ezen én voltam a leginkább meglepődve, mert igencsak szájhúzósan kezdtem bele a könyvbe. Ez még csak nem is szegény herci hibája, csak épp pont előtte fejeztem be Alexandra Christotól a To Kill a Kingdomot (amiről hamarosan olvashattok majd a blogon) és akkora book hangoverem volt, mint egy hááááz. Nem hittem volna, hogy majd pont ez a könyv fog belőle kirángatni, de láss csodát, így lett!

A hamis herceg egy high fantasy, tehát elképzelt világban játszódik, ám olyanban, ahol semmiféle mágia nem kapott szerepet - legalábbis az első részben, a többiről egyelőre nem tudok nyilatkozni - ezáltal pedig nem is igazán kapunk olyan hatalmas magyarázatokat, így a politikai helyzet kerül előtérbe.

Forrás

A királyi család halott, megmérgezték őket, azonban ezt a tényt sikerült eddig titokban tartani. Carthya a polgárháború szélén áll, miközben külső ellenségek is fenyegetnek a határoknál, így épp egy hajszál választ el csak a teljes káosztól. Ekkor kerül elő Conner, aki egy kisebb jelentőségű lord egy annál vadabb tervvel: összeszed néhány ágról szakadt kis senkit az árvaházakból, akik nagyjából hasonlítanak a korábban halottnak hitt Jaron herceghez, és közülük a legmegfelelőbbet kiválasztva, őt ülteti a trónra. Így kerül Sage is a versenyzők közé.

Sage fantasztikus főhős volt, imádtam olvasni a szemszögéből. Ő tipikusan az a szereplő, akinek nagyon lehet drukkolni, és mindig képes meglepni. Percy Jacksonra és Darrowra (Red Rising) emlékeztetett, nem is csoda, hogy a szívemhez nőtt, hiszen mindkét karaktert imádom.

– Éles a nyelved, és elég arrogánsan tartod a fejed. Meg vagyok lepve, hogy Mrs. Turbeldy nem verte ki mindezt belőled.
– Ezért igazán nem okolhatja őt. Ő tényleg a legjobb tudása szerint vert engem.
A három másik jelölt is érdekes volt a maga nemében, különösen Roden, és az az érzésem, hogy ő még nagy problémákat fog okozni a jövőben. Tobiast már sokkal könnyebb volt kiismerni, nem igazán szakadt ki a felépített sztereotípiából, de olyan jól működött az egyénisége a többi fiúval tandemben, hogy ezt nem is éreztem problémának, mert így is érdekes volt a dinamikájuk.

A romantikus szál is ébredezik, de egyelőre nagyon a kezdeteit látjuk, és csak a szélvizeken, ami nem is gond, mert így a fiúk közötti vetélkedésen és a politikai machinációkon marad a hangsúly, amit elképesztően érdekes volt olvasni, és annak fényében, ahogy véget ért a könyv, csak még többre számítok ebből a következő részekben.

Hiába bizonyult lendületes olvasmánynak A hamis herceg, az utolsó 40 oldal fényében különösen nyilvánvalóvá vált, hogy a történet igazából még csak most kezdődik. Egészen addig úgy voltam vele, hogy hát korrekt egy könyvecske ez, de nem világrengető. Azonban akkora csavart hozott a szerző, amire egy kicsit se számítottam, és úgy kellett összekaparnom az állam a földről. Még ki is akadtam Cerseinek, a Nem nyilatkozom! bloggerinájának, aki már olvasta egy könyvet, hogy WTF. Így persze csak még kíváncsibb vagyok a folytatásra, úgyhogy biztos nem várat majd magára sokat! Ajánlom mindazoknak, akik szeretnek vakmerő, ravasz főhősökről olvasni, élvezik a sodró lendületű high fantasyket, és a politikai játszmákat.

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc karakter: Sage
Kedvenc jelenet: a vége


2018. április 17., kedd

Evelyn Skye: The Crown's Game

Kiadó: Balzer + Bray
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 400

Vika Andreyeva can summon the snow and turn ash into gold. Nikolai Karimov can see through walls and conjure bridges out of thin air. They are enchanters—the only two in Russia—and with the Ottoman Empire and the Kazakhs threatening, the tsar needs a powerful enchanter by his side.

And so he initiates the Crown’s Game, an ancient duel of magical skill—the greatest test an enchanter will ever know. The victor becomes the Imperial Enchanter and the tsar’s most respected adviser. The defeated is sentenced to death.

Raised on tiny Ovchinin Island her whole life, Vika is eager for the chance to show off her talent in the grand capital of Saint Petersburg. But can she kill another enchanter—even when his magic calls to her like nothing else ever has?

For Nikolai, an orphan, the Crown’s Game is the chance of a lifetime. But his deadly opponent is a force to be reckoned with—beautiful, whip-smart, imaginative—and he can’t stop thinking about her.

And when Pasha, Nikolai’s best friend and heir to the throne, also starts to fall for the mysterious enchantress, Nikolai must defeat the girl they both love…or be killed himself.

As long-buried secrets emerge, threatening the future of the empire, it becomes dangerously clear—the Crown’s Game is not one to lose.



Már nagyon régóta érik ennek a könyvnek az értékelése, hiszen az év első olvasmányai közé tartozott nálam, de valahogy sosem vitt rá a lélek. De miután annyira tökéletesen beleillik a jelenlegi projektünk, az Udvari intrikák tematikájába a Prológuson, tudtam, hogy nem halogathatom tovább.

A Crown's Game egy alternatív, mágiával átitatott Oroszországba repít minket, ahol egy kritikus történelmi helyzet (konkrétan az Ottomán birodalom és a Kazahok fenyegetése) arra sarkallja a cárt, hogy megnyissa a címet adó "játékot", abban reménykedve, hogy egy udvari mágus kihúzhatja az országot a kakiból és segíthet visszaverni a készülő támadást. 

A Crown's Game pedig nem más mint egy életre-halálra vívott mágikus küzdelem, ahol a győztes a király legbizalmasabb tanácsadójává és a birodalom védelmezőjévé lép elő, a vesztest pedig a halál várja. Még ha túl is éli magát a viadalt, a sorsa mindenképp megpecsételődik, ugyanis az Evelyn Skye teremtette világban egy kollektív forrásból származik a mágia: ergo csak akkor teljesedhet ki és érheti el a full potenciált, ha egyetlen mágus van, aki fel tudja használni. Jön is a meglepi Vika számára, amikor kiderül, hogy nem ő az egyetlen, akiben megvan ez a képesség, így meg kell küzdenie a címért, aminek birtoklására egész életében készült.


Nikolai-nak is megvannak a maga indokai arra, hogy mindennél jobban akarja ezt a győzelmet. Egy kis falu nincstelen árvájaként kezdte, amikor a mentora rátalált és Szentpétervárra vitte, ám körülményei akkor sem sokkal javultak: mindenért, amilye van foggal-körömmel kellett megharcolnia, és a Crown's Game jelenti számára élete lehetőségét. Ráadásul a cári cím várományosa, Pasha a legjobb barátja, így ki is lenne jobb jelölt a személye védelmére, mint ő?

A sztori lassan bontakozik ki, néha kicsit leül az elején, de az építkezés vezet valahova, egyet se féljetek: nagyon szépen kibontakoznak a három főszereplőnket mozgató motivációk, a váltott nézőpontnak köszönhetően megismerjük a helyzetüket és a gondolataikat, így már az elejétől kezdve ott lebeg az orrunk előtt a dilemma: csak egy maradhat, de mégis ki? Miután ilyen jól ki vannak egyensúlyozva a szerepek és mindenkinek alapos indoka van arra, hogy miért akarja mindennél jobban ezt a győzelmet, csaknem lehetetlen az egyik vagy másik oldalra állni. Csak kapkodtam a fejem, mint egy teniszmeccsen, és közben fogalmam sem volt, hogy kinek szurkolok.

Nikolai
Egy helyen viszont pontosan tudtam, hogy kire teszem le a voksom, ez pedig a romantika része volt a történetnek. Yep, biza, szerelmi háromszöget kapunk, bár ez már a legelejétől sejthető volt. Becsületére legyen mondva az írónőnek, nagyon korrektül és abszolút indokolt módon és mértékben kezelte a méltán gyűlölt klisét, így azt kell mondjam, hogy nem igazán jött a késztetés a hajtépésre. Szemforgatás az akadt, főleg Pashánál, de az ő karaktere úgy összességében nagyon irritált végig. Valahogy sose jövök ki jól a nyápic hercegecskékkel. 

Nikolait már sokkal jobban kedveltem. Persze, ő se volt tökéletes, de hát ki az. Összességében viszont egy remekül felépített karakter volt, akárcsak Vika, akit szintén minden fenntartás nélkül meg tudtam szeretni. Sokat segített, hogy egyetlen ponton sem ment át cél nélküli nyáladzásba, a szerelmi szál végig csak a háttérben zizegett és inkább csak arra szolgált, hogy még tovább komplikáljon egy már alapjáraton is bonyolult helyzetet, ahol emberi életek forognak kockán, és nem mellesleg az ország jövője, aminek a problémakörébe főleg Pasha karakterén keresztül pillanthatunk be. Ezért hát még csak azt se mondhatom, hogy felesleges lett volna a sztoriba: mindenki nagyon a helyén volt, nem voltak céltalan, papírmasé szereplők, akik csak azért tengtek-lengtek, hogy legyen mivel megtölteni néhány oldalt.

Ahogy már említettem, a cselekmény elég lassan építkezik, de a hangulat bőven kárpótol. Még amikor nem is haladtam túl gyorsan, főként az elején, egy élvezet volt olvasni a könyvet amiatt az oldschool oroszos tündérmesés vibe miatt, ami belengett minden oldalt. Ebben a tekintetben erősen Naomi Novik Rengeteg c. könyvére emlékeztetett, amit szintén imádtam, ameddig a cselekmény és a szereplők helyzete az Éjszakai cirkuszt idézte. Aki ismer, az tudja, hogy innentől nálam csak nyerhet egy könyv: mindkét regényt imádtam, különösen az Éjszakai cirkusz foglal el különleges helyet a szívemben. Bevallom, az elején kicsit tartottam ettől a könyvtől, mert annyira vegyesek a vélemények vele kapcsolatban, de végül győzött a coverwhore énem, és ez egyszer őszintén örülök, hogy így alakult, mert imádtam a Crown's Game-et! Szépen megírt, átgondolt, szórakoztató, és rendkívül hangulatos regényhez volt szerencsém, amit bárkinek tudok ajánlani, aki szerette a fentebb említett két könyvet, mert ők jó eséllyel élvezni fogják. Ami engem illet, ezen felbuzdulva már meg is rendeltem a duológia második részét, ugyanis igazán nem hagyhattam annyiban a dolgokat egy ilyen befejezés után. Remélem, hamarosan sikerül rá időt szakítanom!

Értékelés: 4,5/5

2018. január 12., péntek

Patrick Rothfuss: A szél neve

Kiadás: Gabo
Oldalszám: 812

Rothfuss ​- vagyis Kvothe, aki csakhamar átveszi az elbeszélés fonalát – nagyon tud mesélni. Látszólag minden sora, minden története egyszerű, de az azokat átszövő apróbb utalások százai, a rövid fejezetek csattanóra kihegyezett befejezései, a sejtetésekből kibomló világ egykettőre magához láncol. Nem is lenne igazi fantasy, ha nem egy kocsmából indulna a történet, távolabbról egy városkából, ahol egyre több megmagyarázhatatlan jelenség történik. Feketén izzó szemek, kék lángok, gyilkos, ízeltlábú lények… Azonban nem kelnek útra fiatal kalandorok a világ megmentésére, a történet továbbra is négy fal között, a kocsmában „játszódik”. Itt mondja tollba életét Kvothe. Kvothe, a főhős gyermekkora varázslatosan telik vándorszínész szüleivel, egészen addig, amíg apja és anyja, valamint a társulat többi tagja áldozatul nem esik a földöntúli gonosz erőnek, mert olyan titkokat kutatott, amelyet nem kellett volna. A fiú csak véletlenül marad életben, és erdőkben rejtező vademberként lassan talál vissza a civilizált világba, ahol aztán végül sikerül felvételt nyernie a mágusképző egyetemre. Kivételes tehetséggel bír ugyan, de épp ezért irigyeket és ellenségeket szerez magának, igen sok nehézséggel kell megbirkóznia, miközben egyre azt a valamit vagy valakit keresi, aki vagy ami kioltotta szülei életét. Közben barátok, lányok, mesebeli lények sietnek a segítségére.


A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Gabo kiadónak!

Nem ez az első köröm Patrick Rothfusszal, hiszen olvastam én már A szél nevét, csak úgy nagyjából hatezer évvel ezelőtt, amikor ez a blog még káposztában volt C vitamin. A viharvert első kiadásom a sötétzöld borítóval aztán valahogy elkallódott az évek során, sanszos, hogy valamelyik kedves ismerősöm, akinek kölcsön adtam nem hozta vissza, így a Prológus High Fantasy hete alkalmából úgy döntöttem, itt az ideje újra fejest ugrani Kvothe világába. 

Nyolc évvel ezelőtt, amikor először itthon megjelent ez a gyönyörű féltégla, még igencsak a fenekemen volt a tojáshéj, és nagyjából bármilyen 300 oldalnál hosszabb fantasyre rávetettem magam, amit megláttam. Őszintén, nem sokra emlékszem az akkori olvasási élményemből, csak annyira, hogy majdnem egy hónapba telt keresztülrágnom magam ezen a könyvön. 800+ oldal, szóval akár azt is mondhatnátok, hogy nem is olyan eszelősen sok idő ez, de annak, aki egy három napos nátha alatt lenyomta az Örökség tetralógia (akkoriban még csak 2 jelent meg) részeit, mert unta magát, hát... értitek a lényeget.



Tehát igencsak lassan haladtak az oldalak. Tetszett a könyv, de nehezen rázódtam bele a hangulatába és a ritmusába, mert sokkal lassabb és melankolikusabb volt, mint amit megszoktam. Azért van, amin segít az idő. Ezúttal sokkal könnyebb volt belesüppedni a történet világába, ami igazából nem is egy történet, hanem kettő. Egyfelől van a mindent átfogó sztori, ami a falusiakkal kezdődik, akik a fogadóban összegyűltek, hogy a régi történeteket hallgassák, másodszor pedig ott van a rejtélyes, csendes kocsmáros Kvothe története, amit ő maga kezd el mesélni egy esős estén.

Ez az összetett nézőpont igazán különlegessé teszi az olvasási élményt, hiszen a szerző gyakorlatilag minket is odaültet a Jelkő fogadó egyik asztalához, hogy szinte halljuk a tűz pattogását és látjuk magunk előtt, ahogy Kvothe elgondolkodva törölgeti a söröskorsókat, és távolba meredő tekintettel meséli lenyűgöző élettörténetét.

– Ez olyan, hogy magában mindenki mesél egy mesét. Mindig. Folyton. Ez a mese tesz azzá, aki vagy. Ebből a meséből építjük föl magunkat.

A lassan hömpölygő történetet kivételes írói stílus teszi feledhetetlenné. Ezt anno még kevésbé tudtam értékelni, de ez a könyv egyébként is türelmet tanít az olvasónak. Igenis ki kell várni az eseményeket, nem rohan a történet előre, csomó ideig még mágia is alig található benne. Kvothe egészen fiatal korától vezet minket végig az életén, lírai megfogalmazással, száraz, csendes humorral, és azzal a melankolikus sóhajjal, ami a mondatok között bujkál, de valahogy mégsem válik tőle depresszívvé a hangulat.

Maga a történet elég klisésen indul, hiszen nem egy ilyet láttunk már: egy fiatal nincstelen kölyök mer nagyot álmodni és nekivág a nagyvilágnak. Ehhez hozzájárul az, hogy én a magam részéről pont szeretem az ilyen típusú coming of age történeteket, de még inkább az, hogy bármelyik klisét lehet jól csinálni, legyen az bármennyire elcsépelt, legalábbis szerintem. Mindig találtam ellenpéldát, még olyanokra is, amiket égő tűzzel gyűlölök (szerelmi háromszög, remélem csuklasz). Patrick Rothfuss nem egy termékeny író, de ejjj de nagyon tud. Nincs jobb szó rá, egyszerűen gyönyörű. A klasszikus nagy mesemondók hangját idézi, mint pl. Tolkien, de emellett nem érződik koppintásnak sem a hang, sem a történet.



Kvothe személyében egy olyan komplikált és mélyen rétegelt karaktert sikerült az írónak megteremtenie, akit egyszerre látunk kristálytisztán a mesemondó bölcs szerepében, és reményekkel teli gyerekként, ahogy a háztetőkön hálva és koldulva próbálja túlélni a telet a városban. Komótosan és keresetlen őszinteséggel vezet végig az egész életén, nem sikálja el a rossz döntéseit, amitől csak még szimpatikusabbá válik. A mellékszereplők is gonddal lettek megalkotva, de ez a történet határozottan egyszereplős (ahogy a kutya egygazdás, érted) abban az értelemben, hogy az egész hitelessége és élvezhetősége Kvothe karakterén állt vagy bukott. (Megsúgom, még csak megbotlani se volt képe.)

Amikor aztán végre besétál az Egyetemre és foglalkozhat a mágiával, na itt kerül igazán a fantasy elem kibontásra. Amiről eddig csak piti tolvajként álmodozott, az most végre valóra vált. Rohamos, de nagyon is tudatos karakterfejlődésen esik át, főként a környezet drasztikus változásának hatására, és őszintén imádtam olvasni, ahogy beilleszkedik ebbe a számára merőben új világrendbe. Kvothe rendkívül intelligens és éleslátású, nem egyszerűen ösztönösen idomul a környezetéhez, így kifejezetten érdekes látni ezt a folyamatot.

– Miből gondolod, hogy nekem bárminemű sejtelmem van a szél szólításáról?
– Kizárásos alapon – feleltem. – Egyik magiszter sem foglalkozik ilyesmivel, így az nagyságod illetékességi körébe tartozik.
– A logikád szerint akkor az én illetékességi körömbe tartoznak a solinade táncok, a kézimunka és a lólopás is.
Kvothe persze távolról sem tökéletes: pimasz, néha arrogáns, és betegesen kíváncsi, de ezek miatt én csak még jobban szerettem. Végigkövetve a fiatalkorát, az első szerelmét, a tanulmányait, magát a folyamatot, ahogy élő legendává vált, mindez olyan közel hozza őt az olvasóhoz, hogy tényleg képtelenség nem szimpatizálni vele.

A vége pedig... a szuszt is kiüti belőled. Egy elhaló sóhaj, és egy eszelős utolsó mondat, amitől kigúvad a szemed és elakad a lélegzeted. Csak annyi jött ki belőlem, hogy "oh." A második részt azóta se olvastam el, de úgy érzem, éppen itt az ideje. Nem mintha a harmadik kötet bármilyen formában is kilátásban lenne. Rothfuss bácsi kicsit régóta kotlik azon a könyvön.

Ajánlanám ezt a könyvet azoknak, akik nem riadnak vissza a féltégláktól, szeretik a klasszikus, varázslatos meséket és a lassú folyású, gyönyörűen megírt történeteket. Fantasy rajongóknak pedig egyenesen kötelező, hiszen már-már klasszikusnak számít a műfajban, és nem alaptalanul. Viszont tanuljatok az én esetemből: érdemes kicsit felnőttebb fejjel kézbe venni, mert annak ellenére, hogy egészen fiatal fiú korában kezdjük Kvothe életét követni, ez a könyv nem igazán gyerekeknek való, vagy akár fiatal tiniknek. Inkább a 16+-os korosztály és a felnőttek azok, akik élvezni tudják majd, nem is igazán a témák, hanem maga a stílus miatt. Én a magam részéről teljesen elvarázsolódtam.

2017. november 28., kedd

Philip Pullman: A titokzatos kés - második könyv szindróma?

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 322

Lyra az előző kötet végén átlép egy ismeretlen világba. A kísérteties, elhagyatott városban egy fiúval találkozik. Will és Lyra sorsa szorosan összefonódik: közösen kell megszerezniük egy rejtélyes erővel bíró tárgyat: a titokzatos kést. Sokan ölni is képesek lennének azért, hogy megkaparinthassák…


Amikor elhatároztam, hogy újraolvasom a trilógiát a Por könyve megjelenése alkalmából, alig vártam, hogy belefoghassak az Arany iránytűbe, de kicsit tartottam attól, hogy a második rész pont annyira meg fog akadni a torkomon, mint régen. Anno ugyanis az történt, hogy miután keresztülszáguldottam az első köteten, nagyjából egy hónapot vergődtem A titokzatos kés első ötven oldalán, és egyszerűen képtelen voltam haladni vele. A már jól ismert szereplőket akartam, Lyra szemszögét, Lyra világát, nem ezt a rohadtul unalmasat, ami gyakorlatilag a mi világunk, és valami fura gyerek szemszögét, akiről azt se tudom kicsoda. Így hát untam, húztam a számat, és toporogtam egy helyben, azt várva, mikor történik már végre valami.

Nem tudom, hogy az évek (meg a rutin) hatása-e, vagy csak azé, hogy ezúttal már tudtam ki az a Will, és miért is fontos számunkra, és hogy mindez minek az előszele... de imádtam! Hipergyorsan pörögtek az oldalak, élveztem a magyarázkodást  mert érdekes volt, mert tágította a világot, értelmet adott az első rész végén kavargó katyvasznak! Hiszen Lyra nyilván nem érti a tudományos hátteret, ezért nagyon kellett a sztoriba Mary Malone, aki közelebb hozta, majdhogynem kézzel foghatóvá tette az egész regény mozgatórugóját, és valahogy szintetizálta Lyra világának a magyarázatait a modern tudomány magyarázataival, a biblai történetbe ágyazott metaforát a távol-keleti jóslásmódszerrel. Ezáltal pedig sokkal univerzálisabbá vált az egész kérdés: hirtelen Lyra világa csak egy lett a sokezernyi párhuzamos univerzum közül, ahogy a mienk is, ahonnan Will jött.

Végül is csak egyetlenegy világ volna, amely a többi világról álmodik?

Való igaz, ez a fajta világépítés és filozofálás lelassította egy cseppet az események folyását, főként a könyv első felére, viszont abszolút megérte kivárni, ugyanis a második fele eszelősen pörgött! Amint a titokzatos kés képbe került, elkezdődött a világok közötti bújócska-fogócska az összes karakterrel, és meg kell mondjam, Pullman fantasztikusan csinálta! Mindig tudta melyik szálat kell rángatni és mennyire, hogy frontálisan ütközzenek a többiekkel, így még nagyobb galibát okozva.

Az új karakterek közül Will és Mary Malone volt a két legfontosabb. Amennyire nem kedveltem első olvasáskor a srácot, annyira szerettem most. Karakán, okos, csökönyös, abszolút Lyra mellé való, és remekül is működnek együtt. Maryről már nem lehet ugyanezt elmondani: nem utálom, de nem a kedvencem. De legalább a részei érdekesek voltak, hiszen végig a Porról volt szó bennük, így túl tudtam lendülni a karakterén, és az infóra koncentrálni.


Lee Scoresby itt végre sokat szerepelt, aminek rettenetesen örültem, mert az egyik kedvenc karakterem az egész trilógiában. Nemkülönben a boszorkányok, akik bár már az első részben is hangsúlyos szerepet játszottak, itt többüket megismerjük, és persze Lord Asriel szándékairól is többet sikerül megtudnunk, habár ő maga szinte alig szerepel az egész könyvben. Na majd a háromban, már előre csikorgatom a fogamat.

Sokan mondják, hogy A titokzatos késnek erősen második könyv szindrómája van. Lehet benne valami? Ehh. Talán. De az a helyzet, hogy ameddig tényleg jelentős az átkötő szerepe, mindhárom rész összességében olyan erősen támaszkodik egymásra, hogy a harmadik rész akár klingonul is lehetne az első kettő nélkül. Átvezetésnek átvezetés, de semmi esetre sem töltelék! Nagyon-nagyon fontos dolgokat fed fel és magyaráz el az író, ehhez pedig kell a hely és az idő, mert Pullman egy rendkívül komplex világot épített fel. A végére pedig olyan szinten beindulnak az események, hogy csak kapkodjuk a fejünket, és  - esetemben legalábbis - szipogunk mint a taknyos ovisok, mert az író aztán nem kíméli az érzelmeinket sem.

Ahhoz képest, hogy ezt tartják - és tartottam én is ezidáig - a trilógia leggyengébb részének, sikerült kellemesen meglepődnöm. Mindezt úgy, hogy a cselekmény jó 80%-ára azért emlékszem a korábbi élményeimből. Ez a trilógia még mindig lenyűgöző, és bizony A titokzatos kés hozza a szintet, még akkor is, ha elsőre nem esik jól az északon kalandozó olvasó lelkének, hogy könyörtelenül átrántják a szürke valóságba. Türelem, türelem. Várnak vissza a páncélos medvék. Látjuk még Ioreket.


2017. november 23., csütörtök

Cover Reveal #18 V. K. Bellone - Felvont vitorlák

Hello molyok!


Közelednek a karácsonyi, illetve év végi megjelenések, így szaporodnak a borítóleleplezések is. Ezúttal a Könyvmolyképző Kiadó Aranymosását megnyert regény borítójáról rántjuk le a leplet, ami a Felvont vitorlák címet viseli, és egy jó kis high fantasynek ígérkezik.

A borító



A könyv adatai

Oldalszám: 376
Kötéstípus: kartonált
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
ISBN: 9789634572565
Várható megjelenés: 2017

Fülszöveg


Meridiában vallás, intrika és titkok uralkodnak. De minden trónra kell egy király. Anahita főpapnő Espadont szereti, és nem akar máshoz menni, így csak a saját eszére támaszkodhat, hogy elkerülje a kényszerházasságot Ramallal, a furcsa sivatag barbárral.

Titkok földön és vízen. Espadon kapitány szent küldetésen jár: a világot kettészelő zátony felé vitorlázik, hogy visszaszerezze a Vastorony Szívét. Vajon vallásuk kincse vagy ősi harci eszköz? A titok űzi, hajtja előre.

Harc baráttal és ellenséggel. Ramal megszegte a sivatagi törzsek szokását, amikor Meridia lerohanása helyett nősülni próbált. Sokan árulónak tartják, ám van egy terve, melyért ölni is hajlandó – hiszen a lelke csekély ár a népe jövőjéért.

Izgalmas történet egy olyan világban, ahol az ősök csupán fémcsontvázú romokat, rejtélyes ereklyéket és egy szunnyadó háborút hagytak az utódokra.

Tedd a kívánság - és/vagy várólistádra >>> ide kattintva <<<illetve rendeld meg a könyvet >>> a kiadó honlapjáról <<<


A szerzőről



1992-ben született, Veszprém megyében nőtt fel. A VI. Aranymosás nyertese, első regénye várhatóan 2017-ben jelenik meg. Főként fantasyt és sci-fit ír, gyakran foglalkozik lélektani és vallási témákkal, amelyeket nyitottan kezel, szeret több ellentétes nézőpontból is ábrázolni. Végzettsége szerint orvosi biotechnológus (némi vegyész beütéssel).

Elérhetőségek: Facebookblog


Nos, ti mit szóltok hozzá? Felkeltette az érdeklődéseteket?

Limk Related Widget