On Sai: Szürke szobák

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 120

Soha ne add fel! 

Scar a szexvizsgán kitartott az elvei mellett. Ám mindennek ára van, cserébe a titkosszolgálat félelmetes börtönébe kerül. A hatalmas csarnokban nincsenek őrök, minden automatizált, de négyszáz keménykötésű rabbal van összezárva. Vajon elég erős a túléléshez? 

Rossz döntést hozott? Hol van Isten, amikor olyan közeli a Gonosz? 

Vagy pontosan ott van, ahol lennie kell? 

Késes, a festett szemű arénaharcos, a börtön öntörvényű magányos farkasa minden lépését figyeli. Miért köt bele Scarba újra és újra? Mi ez a különös kapcsolat kettejük között? 

Szivárog a sötétség, de szivárog a világosság is, míg kettejük párharca folyik. Ha minden elveszett, és nincs kiút a reménytelenségből, akkor is elég az emberben lobogó fény? 

A kisregény a Szivárgó sötétség 2. kötete, a Lucy után játszódik.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

AZ ELŐZŐ RÉSZEK TARTALMÁRA NÉZVE SPOILERES A BEJEGYZÉS!

Kicsit fura, hogy megjelenés után ilyen sokkal jutottam el a Szürke szobákig, tekintve, hogy általában up to date vagyok On Sai könyveiből - értsük ez alatt azt, hogy amint megjelenik, sprintelek a boltba, aztán pedig elszigetelem magam az emberiségtől, ameddig a végére nem érek - de őszintén, jobb, hogy nem estem neki ott rögtön azonnal, mert így van mihez nyúlni, ha rám jön a hoppáré. Több kedvenc íróm könyveivel is így vagyok: mint a mókus, raktározom őket ínségesebb időkre. Ja, lehet, hogy ez nem teljesen egészséges. #menjorvoshozdegyorsan

De térjünk is a tárgyra. A Szürke szobák egy kisregény, ami a Szivárgó sötétség sorozat második része, a Lucy után játszódik. Ugye ott tartunk, hogy Scart meghúzták a szexvizsgán (nem úúúgy, éppen ez a probléma), és ebből kifolyólag bedutyizták a Szürke szobákba, Lucy hírhedt börtönébe. A kisregény innen veszi fel a vonalat: Scar és a börtönlakók életét követjük végig, miközben odakinn teljes a káosz és Lucy is felszívódott.

Senkit sem fog meglepetésként érni, ha már itt az elején kijelentem, hogy IMÁDTAM! Lenyűgöző volt bepillantani a Szürke szobák falai mögé, főleg így, hogy Scar érkezése totálisan felkavarta az állóvizet. A rabok a legveszélyesebb, legbetegebb bűnözők, akiket összezártak egy nagy térbe, mindenféle kijutási lehetőség nélkül: itt nincs olyan, hogy jó magaviseletért hamarabb szabadul. Kezditek kapizsgálni a problémát, igaz?

Scar továbbra is remek főhős, és elképesztő fejlődésen ment keresztül az elmúlt két kötetben, ami itt kifejezetten meglátszik, tekintve hogy ilyen csodás társaságban kell nőként és újoncként megállnia a helyét, miközben szétveti az ideg, hogy mi folyik odakint a világban.

Ahhoz képest, hogy egy két nagyobb rész közé beszorított százhúsz oldalas kis szösszenetről beszélünk, tartalmas és kerek egész történetet kapunk. Sokszor az ehhez hasonló részek közé vetett novellák és kisregények csak úgy lógnak a levegőben, és se fülük se farkuk, vagy épp rohadtul semmi nem történik bennük, de itt egyáltalán nem ez volt a helyzet. A szokásos Szivárgó sötétség koktélt kaptuk: érdekes karakterek, komoly témák, nehéz döntések, egy kis spirituális háttér, és néhány váratlanul vicces beszólás, amin akaratlanul is felnevetsz.

"Mennyit ér egy ember élete? Mérhető-e valami ehhez?"

A börtön lakói közül egyértelműen Késes volt a kedvenc, bár ezen nem nagyon van mit csodálkozni, hiszen ő volt itt a főattrakció: amellett, hogy ő virít a borítón, olvashatunk a szemszögéből is - amiket egyszerűen imádtam, még egy ilyen enyhén kicsavart személyiségű és mindeközben éleslátó pasast!  - és úgy összességében, vele töltünk el a legtöbb időt, róla tudunk meg a legtöbbet. Tipikusan az a fajta karakter, akivel inkább nem szeretnél egy légtérbe kerülni a való életben, de olvasni róla? Hát azt bármikor!

Maga a cselekmény nem egy nagy dobás, egyértelműen a karakterek hajtják előre, de hát mit is várhatnánk egy ilyen alapszitutól? Viszont az egész pszichológiai hadviselés és manipuláció lenyűgözővé teszi a Szürke szobákat. Volt benne egy váratlan fordulat, amitől kiszaladt egy nem túl úrihölgyhöz méltó kifejezés a számon olvasás közben, de ezt nem fogom lelőni nektek. Inkább olvassátok el! Ha még nem volt szerencsétek a sorozathoz, akkor pedig nyomás, tessék nekiesni annak a féltégla Scarnak, higgyétek el, hogy megéri!

Én a magam részéről tűkön ülve várom az Artúrt, de addig még tartogatom egy kicsit a Miogin bázist, a másik kisregényét a sorozatnak, hogy ha már nem bírnám tovább, legalább még az legyen raktáron. Továbbra is csak áradozni tudok róla, az egész úgy zseniális, ahogy van. 

Philip Pullman: La Belle Sauvage - A Por könyve I.

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 482

A tizenegy éves Malcolm Polstead és daimónja, Asta a szüleivel él az Oxford környéki Pisztráng Fogadóban. A Temze folyó túloldalán – amelyen Malcolm gyakran hajózik imádott kenuján, a La Belle Sauvage-on – áll a Goodstow Apátság, az apácák otthona. Malcolm megtudja, hogy az apátságban féltve őriznek egy leány csecsemőt, Lyra Belaquát, akit többen is el akarnak rabolni… Közben a sűrű esőzések miatt az emberek soha nem tapasztalt árvíz közeledtéről beszélnek…

„Mindig szerettem volna elmesélni, hogy Lyra hogyan került a Jordan Kollégiumba. Miközben ezen gondolkoztam, megjelent előttem egy hosszú történet, amely Lyra csecsemőkorában kezdődik és felnőttkorában végződik. Ebben a kötetben Lyra még kisbaba, a következőben pedig húsz éves. A harmadik és egyben utolsó résszel kapcsolatban lakat van a számon…” (Philip Pullman)

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Ciceró kiadónak!

Jelentem, ezúttal hivatalosan is up to date vagyok! Végigmaratonoztam Az Úr sötét anyagai trilógiát, és a legújabb eredet/folytatás/kísérő trilógia első részét, ami igazából egyik se igazán, de mindenesetre ugyanabban a világban játszódik, és az új karakterek mellett a már jól ismert szereplők is felbukkannak. Pullman már elárulta, hogy a második rész jóval az eredeti trilógia után fog játszódni, hiszen abban Lyra már húsz éves lesz, de ez az első rész, ami a La Belle Sauvage címre hallgat, szerintem bátran kezelhető eredettörténetként.

Apró észrevétel azoknak, akik még nem olvasták Az Úr sötét anyagait, és azt fontolgatják, hogy ezzel kezdik inkább, hiszen így lenne kronologikus: inkább ne. Egyelőre nagyon friss az élmény, ráadásul körülöttem nem olvasták még túl sokan, így nem igazán tudom megítélni, hogy ez mennyire igaz univerzálisan a regényre, de számomra az, hogy ismertem a későbbi eseményeket milliószor érdekesebbé tette az ebben a könyvben történteket.

Pullman írásmódjára normál esetben sem kifejezetten jellemző a folyamatosan pörgő cselekmény: ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy unalmas, inkább azt, hogy nem sieti el a dolgokat az alapozásnál, így a nagy tűzijátékok, illetve a feszültséggel teli részek közé hosszabb, lassabb folyású fejezetek vannak beillesztve. Nekem abszolút működik ez a felépítés, mert Pullman remekül kihasználja azokat a lassabb részeket világmagyarázatra és karakterépítésre, amitől minden szépen a helyére kerül. Viszont, el tudom képzelni, hogy annak az olvasónak, aki nem tudja még, hogy Lyra kivé is cseperedik fel, aki számára ismeretlenek a felbukkanó karakterek, mint például Lord Asriel, Coram Van Texell (az eredeti trilógiában már Farder Coram), vagy éppen Hannah Relf, aki csak nagyon minimálisan jelenik meg Az Úr sötét anyagaiban, nos az lehetséges, hogy leteszi a könyvet, mert nem ragadja meg igazán a figyelmét így elsőre.

Amiért pedig kár lenne, mert én abszolúte imádtam! Előzetesen direkt nem olvastam el a tartalmat, így csakis a legminimálisabb információ jutott el hozzám arról, hogy mégis miben lesz részünk ezúttal: tudtam, hogy egy fiú, Malcolm lesz a főszereplő, tudtam, hogy Oxfordban fog játszódni a sztori, és hogy Lyra még kisbaba lesz benne.

Erre ki bukkan fel elsőként? Nem más, mint a jó öreg Farder Coram, csak épp így tíz évvel korábban még kevésbé rozoga állapotában. Na és itt még Coram van Texell, szóval ameddig nem említették, hogy amúgy gyiptus, csakis a daimónja miatt lehettem biztos benne, hogy ugyanarról a személyről van szó, aki aztán Lyrát tanítgatja a gyiptushajón. Látva, milyen szerepet játszott a háttérben, egyáltalán nem csoda, hogy olyan melegséggel fogadta Lyrát a későbbiekben, amikor Az arany iránytűben felkeveredett a fedélzetre.

Mikor pedig megláttam Lord Asriel nevét, szabályosan felvisítottam, bár ez valószínű, hogy inkább az én elborult fangirl állapotomnak tudható be. De olyan jó volt viszont látni ezeket a karaktereket! Látni, milyenek voltak tíz évvel korábban, hogy milyen volt a politikai helyzet, ami ilyen drasztikusan befolyásolta az életüket. Annyi apró részletre fény derült, ami természetesen érdekes volt az aktuális sztori szempontjából is, de az hogy ezzel együtt megmagyarázott néhány ezidáig homályba vesző apró részletet az eredeti trilógiából, mindenképp nagyban megdobta az élvezeti értékét a számomra.

A lényeg? Ha teheted, olvass publikálási sorrendben, ne a történet szempontjából kronologikusban, mert úgy feltehetőleg sokkal jobban fogod élvezni.

Ha már amúgy Lord Asrielt emlegettem... hát én lepetéztem, mert mindent vártam, csak azt nem, hogy ebben a könyvben majd Asriel emberi érzéseket demonstrál! Méghozzá nem is olyan retteneteseket! Azok számára, akiknek még nem volt szerencséjük Asrielhez... nehéz elmagyarázni. Az a fajta karakter, aki elég szörnyű ember, de közben nem gonosz, szóval nehéz utálni, főleg mert amúgy zseniális és olyan vasakarata van, amit nem lehet nem csodálni. Viszont a hajad téped tőle néha, mert egy szemétláda, és mindeközben azért tudod, hogy élőben tuti levegőt venni is csak az engedélyével mernél a jelenlétében. Olyan antihős, hogy már egyenesen atomanti. Na, szóval én személy szerint imádom Asriel karakterét, mert annyira jól össze van rakva, olyan rétegelt és érdekes, és mindig meg tud lepni, de itt... főleg egy konkrét jelenetben annyira emberi volt. A végére azért visszajön a régi, jól ismert Asriel, szóval nem kell aggódni, kutyából nem lesz szalonna, de kétségtelen, hogy egy új oldalát ismerjük meg itt.

forrás

Természetesen Mrs. Coulter is kihagyhatatlan, és már csak azért is olvasnám először az eredeti trilógiát, mert az itteni megjelenése egy az egyben elspoilerezi Az arany iránytű azt a részét, ahol felfedik Lyra születési körülményeit. De ami Coultert illeti, ő hozta a formáját, bár csak egy pár jelenet erejéig bukkant fel. Róla is kapunk plusz infókat, de semmi elképesztően megdöbbentőt. Reméltem, hogy többet látunk belőle, de nagyrészt inkább a háttérben működött.

Hannah Relf szála viszont már elképesztően érdekes volt! Az egész Oakley Streetes kémkedősdi rettenetesen izgatta a fantáziámat, és talán ezért is lehet az, hogy jobban élveztem az első felét a könyvnek, amikor még az áradás előtt ment a sakkparti az Egyház diktatúrája és az őket akadályozni próbáló titkosszolgálat között. Jó lett volna többet látni ebből, mert őszintén sokkal érdekesebbnek találtam, mint az áradás során történtek túlnyomó többségét.

Ha már így belemerültem a szereplőkbe, talán illene megemlíteni a két főszereplőnket: Malcolm és Alice mindketten jó karakterek voltak, bár Alice-t időbe telt megkedvelni, de amikor beolvasott Lord Asrielnek, na ott kapituláltam. Szerettem olvasni róluk, könnyű volt kötődni hozzájuk, de kedvencek nem lettek. Itt valahogy a mellékszereplők sokkal érdekesebbnek bizonyultak. Hogy az ügyeletes főgonoszról ne is beszéljünk. Persze, az igazi ellenség itt a diktatúra volt, de kaptunk azért egy személyt is, akitől őszintén a hideg rázott, hacsak megjelent. Nem akarok spoilerezni, így nem is mondanék többet róla, de fuhhhhh...

Egyetlen kifogásom van, mégpedig az utolsó jelenet előtti nagyjából 40 oldal, ahol váratlanul leült a sztori. Bár alapvetően az áradás előtti részeket preferáltam, utána is elég jó ritmust tartott a történet, megvolt a feszültség is, a kalandok, de valahogy eltűnt a feszültség, és csak nehézkesen sikerült visszahozni. Arról nem beszélve, hogy ott a régi istenek behozatalával kicsit meg lett bonyolítva az élet, és nem lett úgy igazán megmagyarázva, mégis mi a helyzet azokkal és hogy passzolnak az eddig felépített világba. Szerintem nagyon későn került be az a relatíve új elem, és nagyon kevés figyelmet kapott, így csak úgy maradt a levegőben. Persze, nem kizárt, hogy majd a folytatásban Pullman visszatér a témához, és kapunk rá választ.

Ezen kívül azonban igazán nagyon élveztem a La Belle Sauvage-t, egy élmény volt más szemszögből látni a világot és a már jól ismert karaktereket. Az új szereplők is szimpatikusak, remélem viszont látjuk őket a következő részben. Egyszerre örülök és sajnálom az időbeli ugrást a második részben: egyrészről kíváncsi vagyok, milyen lesz Lyra fiatal nőként, másrészről viszont tudván hogy bizonyos karakterek már nem fogják a történet részét képezni, kicsit sajnálom, hogy nem kapunk belőlük többet. Mint ahogy már említettem, főként azoknak ajánlanám ezt a könyvet, akik olvasták és szerették Az Úr sötét anyagait, mert ők garantáltan élvezni fogják!

Értékelés: 4,7/5

Kedvenc karakter: Lord Asriel, Hannah Relf

Kedvenc jelenet: amikor Asriel belógott az apátságba

Philip Pullman: A borostyán látcső

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 518

Közeleg a szörnyű háború, amit a boszorkányok jósoltak meg. Willnek el kell juttatnia minden világok legveszedelmesebb fegyverét, a titokzatos kést Lord Asrielhez. A fiú magányosan néz szembe a veszélyekkel, mivel Lyrának nyoma veszett… A varázserejű borostyán látcső pedig azt is megmutatja, amit szabad szemmel senki sem láthat…

ENYHÉN SPOILERES AZ ELŐZŐ KÉT RÉSZRE!

Ahhoz képest, hogy ez a leghosszabb rész az egy trilógiában, ezzel végeztem a leggyorsabban. Persze, erre számítani lehetett, hiszen A borostyán látcső továbbra is a kedvenc részem az egész trilógiában, azzal együtt, hogy minden alkalommal összetöri a szívemet.

A Titokzatos kés elég brutális módon zárult le, így teljesen természetes, hogy azonnal fejest ugrottam A Borostyán látcsőbe, ami viszont kicsit lassan indult. Értem ezt nagyjából arra az időszakra, amit szegény Will kóválygással töltött. De aztán a külön utakon járó karakterek összetalálkoznak, és igazából is elkezd pörögni a sztori. Persze még így is több szálon fut a cselekmény: Will& Lyra, Lord Asriel, illetve Mary Malone mind a maguk útját járják, Mrs. Coulter pedig hol itt bukkan fel, hol amott, de természetesen ha már ott van, akkor kavarja a karamellásbödönt, mert a bőréből nem tud kibújni.

Ezek közül egyedül Mary Malone részeit untam kissé. Vagyishogy nem untam, mert érdekes volt, csak éppen mindenki más sokkal jobban érdekelt mint ő és a mulefák. Itt a harmadik részben a nagy világjárásban új fajokkal is találkozunk: a már említett mulefák, a Lord Asrielnek segédkező apró epetőrök, illetve jobban megismerjük az angyalokat is, valamint a Felhős Ormot, ahol a Fennhatóság székel.

Megrakta a hátizsákot, nyesett még egy csík húst, belakott vele, telemerte a kulacsot a tóból, aztán így szólt Balthamoszhoz:
– Kellhet más is?
– Némi ész nem ártana – jött a válasz. – Némi fogékonyság a bölcsességre, némi hajlam, hogy kövesd.

Miután Lord Asriel nem egyébbel, mint a Fennhatóság régensével, Metatronnal száll harcba, a vallás mint olyan központi szerepet foglal el a történetben. Nyilván, így volt ez az előző részekben is, de itt most már konkrét angyalokkal, sőt egy ponton magával Istennel van dolgunk, így kicsit jobban az arcunkba van tolva a téma. Természetesen ez nem konkrétan egyenlő a kereszténységgel, de igen erőteljes áthallások vannak. Amit viszont nagyon fontos látni, hogy mindez metaforikus. Elsőre valóban úgy tűnhet, hogy nemcsak ateista, de erőteljesen egyházellenes álláspontot foglal el az író ezzel a könyvvel, de azért ennyire nem egyszerű a helyzet: mennyei királyság helyett köztársaságot akarnak építeni. Ez Lord Asriel célja, nem a rombolás. Nem az a lényeg, hogy van-e Isten. A szabad gondolat, az ártatlanság és a jóság egyenlővé tételének a megkérdőjelezése, az emberiség szerepe a világmindenségben... ezek a kulcsfontosságú kérdések.

Ebben a részben már tagadhatatlanul elrugaszkodunk a fantasy talajától is. Értem ez alatt azt, hogy Pullman több helyen is olyan dolgokat hoz be, ami egy klasszikus fantasy settingben fura kombónak hatna, megkérdőjelezném azt, hogy miért pont az utolsó kötetben, és miért nincs ez jobban megmagyarázva, de itt valahogy működött, talán éppen azért, mert minden többletjelentést kap. A daimónok, a halottak világa, a halál megjelenítése, maga a Felhős Orom. De mindez nem szájbarágós, és nem is fárasztó. Rendkívül okosan összerakott ötletek, gyönyörű, mesés formátumba zárva.

[…]az emberiség egész története nem egyéb, mint a bölcsesség harca az ostobasággal.

A karakterek továbbra is fantasztikusak. Lord Asriel és Mrs. Coulter egyenesen remekeltek ebben a részben. Köszönhető ez részben annak, hogy végre tényleg sokat szerepeltek, hiszen saját cselekményszálat kaptak, illetve annak, hogy Pullman nagyon tudja, hogyan kell érdekes szereplőket alkotni, akik többdimenziósak és emberiek, miközben lenyűgözőek maradnak.

Will és Lyra pedig... hajj. Imádom őket. A szívem szakadt meg értük. Annyira jó volt látni, ahogy a második és harmadik kötet alatt nőtt köztük a bizalom, erősödött a barátságuk, ameddig akkor is tudták, hogy számíthatnak egymásra, amikor minden szétesett körülöttük. Imádom őket együtt, imádom őket külön-külön, mint egyéniségek, egyszerűen úgy zseniálisak, ahogy vannak. Csökönyös, szívós, bátor páros, akiknek helyén van a szívük, és akkor is a helyes dolgot próbálják tenni, amikor az lehetetlennek tűnik, és minden más sokkal egyszerűbb lenne.

De mindezen túl... egyszerűen csak imádom ezt a trilógiát. Az újraolvasása erősen nosztalgikus élmény volt, de nem csak arra emlékeztem, hogy mit szerettem benne régen, hanem hogy mit szeretek benne most: új dolgokat fedeztem fel, miközben belesüllyedtem a jól ismert történetbe, ahogy az ember belesüllyed a kedvenc karosszékébe. A megsárgult a lapok, a megtört gerinc (kicsi én kevésbé vigyázott a könyveire), az ismerős szavak eszembe juttatták, miért is szeretek annyira olvasni, és mi is varázsolt el anno ebben az egészben: Az Úr sötét anyagaiban, a fantasyban, a könyvekben.

Most pedig - miután a lelkemet is kibőgtem, és A borostyán látcső bizonyította, hogy 10 év után is tökéletesen képes összetörni a szívemet és kiváltani a katarzist - belevetem magam a A Por könyvének első kötetébe, ami a La Belle Sauvage címet viseli. Kíváncsi vagyok, izgatott, kicsit tartok is tőle... de bízom Pullman tehetségében. De bármennyire is fantasztikus lesz az új trilógia, a régi örökre a kedvencem marad.

Mesélni. Erre nem gondoltunk. Ennyi ideig nem jutott eszünkbe! Pedig kell nekik az igazság. Az táplálja őket. Igaz történeteket kell mondani nekik, és akkor minden jóra fordul. Mesélni, ennyi az egész!

Új Philip Pullman könyv érkezik!!!

Hello népek!

Ma valami eszelősen izgalmas hírt hozok nektek, ami teljesen feldobta a napomat, így nem tudom nem megosztani veletek! Általában ritkán közlök le könyves híreket, főként mert mire odáig jutnék, már hatvan helyen megjelenik, de ez... ez hihetetlen, és varázslatos, és azóta nem bírom levakarni a vigyort a képemről.

Huszonkét évvel az Úr sötét anyagai megjelenése után, újra Lyráról olvashatunk majd! Ráadásul nem csak egy könyvet kapunk, hanem egy egész trilógiát! Túl sokat még nem tudni, de annyi biztos, hogy külföldön október 19-én jelenik majd meg, és a Book of Dust címet viseli.

Forrás

Ami azt jelenti, hogy többet fogunk tudni nemcsak Lyráról, de a Porról is!!!!! Akinek nem volt szerencséje az Úr sötét anyagaihoz, annak először is ejnye-bejnye, hát mit csináltál te a gyerekkoroddal, másodszor kicsit unalmasan hangozhat a Por, de higgyétek el, ez minden, csak nem az. Pullman világában ezer és ezer párhuzamos világ létezik egymás mellett és az egészet áthatja ez a titokzatos Por. Senki nem tudja honnan jött, hogy miből van, de a trilógia folyamán egyre többet és többet tudunk meg róla. Persze, még így sem eleget. Rongyosra olvastam ezt a könyvet anno, és még így is minden alkalommal teljesen lenyűgözött. És nem csak engem, hiszen Philip Pullman is elismerte, hogy a Por miatt akart visszatérni Lyra világába:

"A kérdések, amik a rejtélyes és aggasztó anyag körül keringtek már az Úr sötét anyagainak az eseményei előtt tíz évvel is viszályt szítottak. A The Book of Dust (A Por könyve? Angolul jobban hangzik. :/) középpontjában pontosan ez a küzdelem áll: az egyik oldalon egy zsarnoki és diktatórikus szervezet, amely mindenféle spekulációt és találgatást el akar fojtani még csírájában, a másikon pedig azok, akik hisznek a szólásszabadságban. A Por körüli elméletek áthatották az egész eredeti trilógiát. Lépésről-lépésre tisztul a kép lassacskán, hogy mi is ez a Por, de mindig is vissza akartam térni hozzá és teljesen felfedezni a lényegét."

Lyra, az első trilógia fiatal hősnője, na és persze Pantalaimon, a daimónja. Alig várom, hogy viszont láthassam őket! Az új trilógia középpontjában pedig pontosan Lyra története áll. Az első kötet tíz évvel az Északi fény történései előtt játszódik, tehát a leányzó még nagyon kicsi.

Pullman így nyilatkozott róla:

"Mindig is el akartam mesélni annak a történetét, hogy Lyra hogy került a Jordan Kollégium gondozásába, és miközben ezen gondolkodtam, felfedeztem egy történetet, amely akkor kezdődik, amikor Lyra még csak pólyás baba, és végigkíséri egészen addig, ameddig felnőtt nővé nem válik. Ez a kötet és a következő Lyra életének két részét fedi majd le: a története kezdetét, és a húsz évvel azutáni eseményeket."

(saját fordítás)

Forrás

A szerző szerint ez az új trilógia se nem folytatás, se nem előzményregény. 

"Az Úr sötét anyagai mellett fut majd párhuzamosan, nem előtte vagy utána. Egy másik történet, de az eredeti trilógia olvasói fognak találkozni ismerős karakterekkel."

(saját fordítás)

Természetesen új szereplők is feltűnnek majd a régiek mellett, köztük egy "hétköznapi fiú" (akit egyébként láthattunk megjelenni az eredeti trilógiában, ha odafigyeltünk), és akivel együtt Lyra belegabalyodik ebbe a "rémisztő kalandba, ami egy másik világba repíti őket."

(saját fordítás)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én totálisan be vagyok zsongva! Annyi kérdésem van! Ki ez fiú? Roger? Biztosan nem Will, őt nehéz lenne elfelejteni. Habár Rogert is. Szerintem most megyek, és újraolvasom a trilógiát, aztán pedig aktívan összeesküvés elméleteket fogok gyártani egészen őszig. 

Ha az első könyvben Lyra még kicsi, akkor biztos találkozhatunk majd Mrs. Coulterrel és Lord Asriellel, illetve közelebbről felfedezhetjük magunknak a Jordan Kollégiumot és az ottani erőviszonyokat. Már csak rágondolva is remegni kezd a kezem. Talán ez nem teljesen egészséges. De nekem ez a könyv, ez a világ volt az első igazi szerelmem. Úgy hozta az élet, hogy ez még a Harry Potternél is előbb akadt a kezembe (pedig azt is imádom, hiszen ismertek). Az Úr sötét anyagai miatt imádom annyira a fantasyt és az olvasást, amennyire. Valószínűleg messze túl fiatal voltam hozzá, amikor olvastam, de imádtam minden oldalát. Szerintem ez volt az első könyv, amin rendesen sírtam.

Alig várom, hogy visszatérhessek ebbe a csodálatos világba, és újra felfedezzem, Lyrával együtt!

Akinek valahogy kimaradt az életéből az Úr sötét anyagai (esetleg csak a filmet látta, ami erősen problematikus volt), annak tiszta szívből csakis ajánlani tudom. Egyedi, lenyűgöző, és képtelenség letenni.

forrás (angol)

forrás (angol)

Réti László: Falak mögött

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 552

Európát ​szíven találta a két évtizedes migrációs hullám. 

A kontinens bezárkózott

Sötét korszak köszöntött ránk. A kontinens déli- és keleti határát hat méter magas építmény, a Fal szegélyezi. Kétszáz méterenként őrtornyok állnak géppuskákkal, mesterlövészekkel. 

Tűzparancs van érvényben. 

Ezrek halnak meg, mert megkísérlik átmászni vagy áttörni a falat.

A kontinenshez tartozó szigetvilágot fel kellett adni. Szicília, Kréta, Ciprus, Málta – mind elvesztek. Földjükön anarchia tombol, nincs jog, nincs rend, csak forrongó, reményvesztett embertömeg.

Radnai Margit az Európai Bevándorlási Hivatal tapasztalt ügynöke ebben a világban próbálja megvédeni azt, ami számára igazán fontos. A saját elveiért áll ki, akárcsak a többiek: a budapesti egyetem fiatal, radikális elveket való tanára, a New York-i könnyelmű oknyomozó újságírónő, és a világszerte körözött, hidegvérű muszlim terrorista. 

Négyük élete egyre gyorsuló pályán tart egymás és talán a katasztrófa felé.

Min múlik, hol arat a halál?

Réti László izgalmas akcióregénye a nem is oly távoli, sötét jövőbe visz minket. 

A szerző volt rendőrnyomozó, minden szava hiteles, amikor arról ír, ami vérre megy. 

A Célpont Párizsban című thrillerében egyszer már megjósolta a szörnyű jövőt. 

Vajon most is igaza lesz?

***

Réti László neve nem volt ismeretlen a számomra - egy barátnőm imádja a könyveit, évek óta mondja, hogy olvassak már el egyet -, de eddig mindig hátrébb toltam a várólistámon őket, mert egyrészt halogatós típus vagyok, másrészt ritkán kerülök krimis hangulatba. Azonban emellett a regény mellett képtelen voltam elmenni. Annyira mellbevágóan aktuális, hogy úgy éreztem, ezt nem lehet halogatni, mert amiről szól, az itt és most történik, a szemünk előtt, és amilyen képet lefest, az akár a jövőnk is lehet. 

A történet négy szálon fut, négy különböző álláspontból írja le a jövőbeli Magyarországot, és az EU helyzetét a világban. Sheila Ward, amerikai újságírónő, Malki Zakariás, egyetemi tanár és nem mellesleg bevándorló, Radnai Margit, az EBH tisztje, és Mukhtar, a körözött szír terrorista egymást keresztező útjain keresztül rajzolódik ki a világkép, ami minden, csak nem megnyugtató. Ez a könyv nem arra van, hogy megsimogassa a fejünket, és biztosítson arról, hogy minden rendben lesz. Könyörtelenül szembesít a valósággal, és egy nagyon is esélyes jövőképpel, amit nem hiszem, hogy bárki is akarna látni megvalósulni.

A cselekmény pörög, a stílus pedig rendkívül olvasmányos, de nem akarnék róla sokat elárulni. Réti olyan nehéz témákról ír, ami feltételezné a nehézkes olvasást, a lomha történetvezetést, de csak úgy repültek az oldalak az ujjaim alatt. Ha lassan haladtam, az maximum azért volt, mert néha meg kellett állnom szünetet tartani: akartam is tudni, mi fog történni a következő oldalon, meg nem is. Helyenként nagyon az elevenembe talált a könyv. Elérte, hogy megkérdőjelezzek dolgokat, amiket eddig maguktól értetődőnek gondoltam. Persze, ezek az ellentétek már eddig is ott feszültek a mélyben, de a Falak mögött kíméletlenül az arcodba tolja őket, és kénytelen vagy tudomásul venni, és szembenézni velük. Egy olyan helyen élek már három éve, ahol teljesen magától értetődő, hogy mindenféle bőrszín, mindenféle vallás, mindenféle ember nyugiban él egymás mellett, és ez nagyban alakította azt, ahogy hozzáállok kérdésekhez. Malki Zakariás tökéletesen megfogalmazta a problémát:

Amikor Mukhtar emberi sorsokról mesélt neki, általa is ismert távoli rokonok tragédiáiról hallott, a körülötte zajló történelem egyszeriben közelivé vált. Megfoghatóvá.
Színe lett, hangja és szaga.
Már semmi sem volt számára annyira világos, annyira egyértelmű.
Az embert megértette, a tömeget nem.
Az egyéni motivációkat felfogta. A tömegét nem.
Csakhogy a tömeg egyénekből áll. És ezt most leplezetlenül láthatta.

Az a fajta meghasonlás, amin keresztül megy, a belső vívódásai nagyon közel hozták őt hozzám. Nem kedveltem, de megértettem, és bizonyos szavai a fülembe csengtek napokkal később is. Ez a fenti idézet például teljesen beásta magát a gondolataimba. Azt kívánom, és velem együtt, azt hiszem még sokan, bár látnék megoldást. Bár látnám azt a tiszta kiutat, amin elindulva úgy lehetne megoldani ezt a konfliktust, hogy tükörbe is tudjunk nézni a végén, mint személy, mint nemzet, mint Európa. Nem feltétlenül szeretnék politikai részletekbe menni, de egy ilyen témájú könyv esetében ez majdhogynem lehetetlen. Az irodalom amúgy is régi témája, hogy mit is jelent embernek lenni, szabadnak lenni, mit jelent a kultúra, és mit tartogat a jövő itt momentán politikai köntösben manifesztálódik.

Mukhtar részeit is érdeklődve olvastam, elvégre a lehetőség, hogy belelássunk egy terrorista fejébe ugyanazt a beteges kíváncsiságot hozza elő, mint egy sorozatgyilkos esetében. Lásd, Gyilkos elmék. És egészen addig, ameddig Mukhtar Magyarországon kívül volt, és még az ő személyisége se kezdett szétesni, nagyjából ugyanazt az érzést is hozta elő bennem, mintha csak egy Gyilkos elmék epizódot néznék este, elnyúlva a kanapén. A vége felé, amikor bonyolódnak az események, nyilvánvalóvá válik, hogy a hideg logika mögött ugyanaz a pusztító gyűlölet lapul, ami a többi fanatikust is mozgatja. Az az egyébként tőlünk sem túl távol álló hozzáállás, hogy ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a szomszédé is, csak éppen itt a végletekig hajszolva. Akinek ilyen szinten elborul az agya, annak már az sem tűnik fel, hogy lépten-nyomon saját magát cáfolja meg. Itt a vallás nem ok, hanem kifogás. Aztán elérkezett egy éles váltás: amikor megjelentek a regényben az ismerős helyszínek, váratlanul összeugrott a gyomrom. Nem akarok lelőni semmit, de amikor a vége felé részleteibe menően olvashatjuk, mire készül... fizikailag rosszul voltam tőle. Mert ott hirtelen személyessé vált az ügy, eltűnt a kényelmes távolság, eltűnt a kanapé. Eszelősen ritka, hogy ilyen szinten hatással van rám egy könyv.

Azt mindenképpen értékeltem, hogy bár a könyv erős álláspontokat mutat be, senkinek nem ad igazat. Nem rág az olvasó szájába egyetlen véleményt sem, mint a többi felett állót, nem próbálja rózsaszín felhőbe burkolni a rideg valóságot. Nem egyszer tartott görbe tükröt elém, ami egyszerre volt kényelmetlen és frissítően őszinte, és bizony az is előfordult, hogy egyszerűen csak a hajamig szaladt fel a szemöldököm. Ami egyáltalán nem negatívum, sőt. Kellenek ezek a felvetések, a kérdések, és az, hogy az ember igenis rágja meg őket alaposan, mielőtt elfogadja vagy elutasítja őket.

Amikor először elolvastam a tartalmat, azt hittem, már értem is a címet. Falak mögött. A fal, mely a görög határon húzódik. Tiszta sor. Csak olvasás közben döbbentem rá, hogy a falak már épülnek, mégpedig a mi fejünkben. Azok a falak, amiket az elménkben emelünk sokszor vastagabbak, mint bármi, amit a valóságban ember felhúzhat. Lehet, hogy reménytelenül idealista vagyok, de a falak emelése nem lehet megoldás, legalábbis nem hosszútávon.

Mi, emberek, figyelemre méltóan jók vagyunk a struccpolitikában, de ez a könyv kirángatja a fejünket a homokból. Éppen ezért, mindenkinek ajánlom! Lehet egyetérteni, lehet vitatni, lehet bárhogy hozzáállni, de olvasni kell és érdemes, mert ez nem olyan, mint a globális felmelegedés, amiről egyesek még mindig azt tettetik, hogy nem is létezik. Én nem vagyok az a vészmadár típus, de amikor eljutunk arra a szintre, hogy a disztópiákban a saját világunkat látjuk viszont, akkor már sejthetjük, hogy nagy gáz van.

A recenziós példányt köszönöm szépen a Könyvmolyképző Kiadónak!

Értékelés: 5*/5
Kedvenc szereplő: nem volt
Kedvenc jelenet: inkább kedvenc gondolatok voltak, abból is a számomra legmegragadóbbat fentebb idéztem

On Sai: Esővágy

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 248

Exkluzív válogatás On Sai novelláiból 

Bölcsesség, derű, kínzó önvizsgálat, rakoncátlan, pajkos humor, hatalmas vállalás. 

On Sai világokat alkot számunkra, hogy megkönnyítse létünket a teremtett világban, és hogy ablakokat nyisson világainkra, ajtókat belső útjainkhoz. 

Hol képet kapsz, hol gondolatbonbont, nyugtalanító kérdést; 

hol egy üde ötletet, felszabadító élcet. 

Tizenhárom történet, tizenhárom feledhetetlen élmény, mely elkísér! 

Boldogan nyújtjuk át számodra, Kedves Olvasó. 

Csemegézz, érezz, érts!

***

Már abban a pillanatban tudtam, hogy kell nekem ez a könyv, amikor először felreppentek a hírek a megjelenéséről. Nem titok, hogy nagyon szeretem az írónő könyveit, így alig vártam, hogy megtudjam, mégis mely történetek fognak szerepelni a kötetben. Aztán jött a borító leleplezés, és engem teljesen ledöbbentett a fehér alap és a gyönyörű tollrajz rajta. Az eddigi On Sai borítók alapján nagyon mást vártam, de így utólag azt kell mondjam, ez a stílus tökéletes választás volt ehhez a könyvhöz. László Maya tollrajzai valami olyan pluszt adtak a történetekhez, amitől tényleg olyan érzése volt az embernek, mintha minden novella elkezdésével egy kincsesládát nyitna fel.

Először azonnal a Sose szólj be varázslónak! című novellához lapoztam, mert ahhoz már régebben volt szerencsém az írónő blogján, és betegre nevettem magam rajta. Így a vizsgaidőszak kellős közepén jól jött pár vidám perc. Még mindig egy szívderítően vicces kis történet, és örülök, hogy így bármikor lekaphatom a polcról.

– Erős kétségeim vannak kijelentésed igazságtartalmát illetően.  

Azannya! Ilyen szépen még sose mondták, hogy hazudsz, ócska ribanc.

Scar első báljára szintén nagyon kíváncsi voltam, hiszen a Szivárgó sötétség sorozat nagy kedvencem, és bár Artúr az agyamra megy, valahogy mégis mindig élvezem a részeket, amikben szerepel. Főleg, ha Scarral veszekszik. És azért mégiscsak aranyosak együtt, még akkor is, ha ezen a ponton Scar még túl fiatal ahhoz, hogy bármiféle konkrétan romantikus irányba terelődjön a kapcsolatuk. Így a második kötet fényében már ezt is be tudom ismerni. :)

De a novellák nagy része inkább elgondolkodtató, és néha borzongató volt; a könnyed történetek voltak kisebbségben. Azonban ezt egyáltalán nem bántam, mert imádom ezt a fajta filozofikus, kicsit sötét, kicsit talán már néhol beteges típusú történetmesélést, amikor felemeljük azt a bizonyos szőnyeget, és megnézzük, mit sepertünk be alá. A Hogyan ölne Jung c. novella még napokkal az olvasása után is ott motoszkált az agyam hátsó részében. Random pillanatokban eszembe jutott, felötlött belőle egy-egy mondat. Egyszerűen imádtam. Képtelen voltam elszakadni tőle, míg olvastam, és velem maradt azután is, hiába tértem át egy másik történetre. De nem csak én, Szonja is bezsongott tőle, szóval vele és Zsebivel egymásnak küldözgettük a Jungról tanult illetve guglizott infókat, mert annyira érdekelt minket az egésznek a háttere.

A Csak mi, lélekharcosok is elképesztő módon megmozgatott. Már az első mondat is nagyot üt:

Péntek este volt, így hár felvágtam az ereimet; olyan szokássá vált ez, mint a WC-fedél lehajtása, vagy a papucs az ágy mellett.

Ezek után nem tudsz nem tovább olvasni. Egy pszichológus és egy pap találkozása és különös, ámde annál erőteljesebb kapcsolata, a transzcendens és a tudomány találkozása. Lenyűgöző téma, fantasztikusan és nagyon - nagyon emberközeli módon megragadva.

De az Emlékkufár is betalált a megfásult ördöggel, aki még így is megtalálja a kiskaput az emberi életek tönkretételéhez, vagy legalábbis megpróbálja. A mi lett volna ha csábítása, a főszereplő reakciói, a kapcsolatai benne, az egész nagyon is életszagú volt, pedig egy jövőben játszódó novelláról beszélünk, ahol az ördög emlékekkel kereskedik.

A címadó novella pedig, az Esővágy, tökéletes lezárásnak bizonyult. Persze, nem vagyunk kötelesek egymás után olvasni a novellákat, lehet össze-vissza is, ahogy éppen megtetszenek, de mégis úgy érzem, jól tettem, hogy az Esővágyat utoljára hagytam. Olyan gyönyörűségesen van megírva, olyan érzelmi töltettel rendelkezik, ami egyszerre teljesen egyedi, és nagyon is hasonlatos ahhoz, ahogyan a többi fenn említett novella megragadta a figyelmem. Az utolsó mondat után pedig egyszerre éreztem egy különös megnyugvást, és halvány kíváncsiságot: azon kaptam magam, hogy tovább szeretném olvasni Ezüst történetét. Várni vele együtt az újbóli találkozást. De a könyvnek vége lett, és hiába lapoztam, már csak a hátlap maradt az ujjaim között.

Talán említettem már, hogy nagyon tudom értékelni a nyitott befejezéseket, a kétértelmű mondatokat, amik úgy maradnak a levegőben lógva. Talán ezért is szeretek annyira novellákat olvasni, annak ellenére, hogy sokkal több regényt és sorozat akad alapjáraton a kezem közé, mint novelláskötet. Imádom a regényeket, a hosszú sorozatokat, amik folytán a szereplők régi barátokká, családtaggá válnak. De tagadhatatlanul vonz a rövidke történetek varázslata is, amikor pár oldalba egész életek, egész világok vannak bezárva.

A nagy helyzet pedig az, hogy On Sai mindkettőt mesterien csinálja! Komolyan, nem hiszem el, hogy eddig mindent imádtam, amit kiadott a kezei közül, de így van. A vicces és a komoly tökéletes keverékét jelenti számomra. Mindig megnevettet, mindig elgondolkodtat, és mindig úgy érzem, többé váltam azzal, hogy a kezembe vettem egy kötetét. Ennél többet nem is kérhetek.

Értékelés: 5/5*

Kedvenc novella: esélyem sincs választani

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

On Sai: Lucy

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 398

A ​​kalózkirály megindult a végeken. Senki sem tudja, a mentálok mit tesznek, védik az emberiséget, vagy a sorsukra hagyják őket.

Don rájön, hogy az események láncolata mögött a Gonosz áll, és a Navran bolygón élők kiirtását akarja. Mi a bölcsesség útja, beavatkozhat-e az emberiség sorsába egy mentál erőszakkal? És mit forral Lucy az árnyas, tóparti fák alatt?

Lucyt felkavarja Don jelenléte, és felbosszantja Chester politikai ügyeskedése. Rendet akar a világegyetemben, és úgy avatkozik be a harcba, amire senki sem számít. Ám a segítségnek ára van, és Lucy megfizet érte. Vajon elhiszi neki valaki, hogy helyes döntéseket hoz?

Scar még Artúr szerelmi vallomásán dühöng, miközben a katonai központban elkezdi az ügynökképzést. Megpróbál beilleszkedni, de rögtön gyanússá válik. Főleg, hogy megérkezik Don, és egy akció után a feje tetejére áll a titkosszolgálat.

Mindeközben Artúr az események sűrűjében próbáll helyt állni, az életét kockáztatja, hogy véghezvigye az astori szerelőkkel a lehetetlent. Ráadásul találkozik Scarral. Vajon el tudja mondani, mit érez? Isten vagy a Sátán kísértése az a különös éjjel?

És mit tesz mindeközben Chester?

Lehet-e a jó ügyért rosszat tenni? Feláldozhatók-e mások magasabb célokért?

Mi a szerelem? Felszabadító erő, pusztító sötétség, vagy egy váll, ahol békére találsz?

***

Emberek, én megint ott állok, hogy fogalmam sincs, mi a fene történt ebben a könyvben. A Scar után is ezt éreztem, de azt ráfogtam a hosszára, meg hogy mennyi minden történt benne. A Lucyval meg úgy voltam, hogy áh, ez olyan kis rövidke, menni fog ez mint a karikacsapás. Aha... Az olvasás része ment is, elég hamar kivégeztem, de szerintem utána egy mentál suttyomban végigtisztogatta az agytekervényeimet, mert megint ott állok, hogy nem bírom nektek még csak körvonalaiban se összefoglalni a világot, amit ez a könyv magába zár. Azért ehhez tehetség kell.

Ez a sorozat még mindig egy totális mindfuck, de ennek ellenére, vagy inkább pontosan emiatt, nagyon-nagyon imádom. Az első rész végére nagyjából letisztult a kép a karaktereket illetően. Lucyt és Chestert imádtam, Donnal és Scarral elvoltam, Artúrt úgy gyűlöltem, ahogy volt. Na, ezt a szépen kialakult kis rangsoromat a második rész szisztematikusan szétcincálta, és még jól meg is taposta. 

Ugye ott a dilemma, hogy mit csináljanak a mentálok: maradjanak vagy szigetelődjenek el az emberektől. Chester, Lucy, Don és a főmentál végig ezen meccseztek, amit rettentő izgalmas volt nézni, pláne hogy még ott volt nekünk emellé Lucy és Don személyes konfliktusa is, illetve a személyes vívódások. Hát wow. Teljesen rákattantam az egészre.

Aztán ott volt nekünk Scar és a kiképzése, illetve Artúr, aki az astori szerelőállomást próbálja tető alá hozni Márk és a többi astori segítségével. Márkot az előző részben is kedveltem, de itt kifejezetten megszerettem. Szórakoztató karakter, és ami még ennél is fontosabb, több van benne, mint a jó dumája.

Miután Artúr az egész első rész alatt az agyamra ment, és azt kívántam, bár csapná el egy kóbor aszteroida, kellemes meglepetésként ért ez a rész. Nem, még mindig nem a kedvencem, de sokkal jobban szívlelem, mint az első kötetben bármikor. A barátsága Márkkal határozottan a javára vált. Meg az is, hogy végre leesett neki a húsz filléres Scarral kapcsolatban. Ideje volt. Öcsém, de lassú ez a gyerek.

Ebben a részbe a poénokból is kicsit több jutott, ami lazított kicsit a közhangulaton, de a komoly témák ugyanúgy megmaradtak. Határozottan jót tettek a vicces részek, néha fel kell lélegezni, amikor ilyen mély fundamentális, filozofikus adok-kapok zajlik a könyv világában. Ez persze főleg Márknak volt köszönhető, de a többiek is hozták a formájukat.

– Márk, te anyaszomorító! Hallottam, megint mit tettél! – Ignác atya lendületesen nyakon legyintette a csempészt. – A szüzesség fontos dolog. Miért csábítod el a lányokat?
– Hé, atyám, én csak szexuális felvilágosítást tartok. A tudás érték, át kell adni, benne volt a prédikációdban, és én mindig hallgatok a szavadra.

Még Lucy is rettentő vicces volt a maga módján, bár ő valószínűleg kisütné az agyam ezért a megjegyzésért. Na persze, ebben az is közre játszik, hogy allergiás az emberiségre. Nem csoda, hogy az első perctől fogva kedveltem!

Persze ezek mellett a vidámabb pillanatok mellett ott volt a háború, a két entitás, a kalózkirály, meg Chester machinációi, amiktől az ember bőven lerághatta a körmét, de ami még ennél is fontosabb, jó mélyen elgondolkodhatott a világ nagy dolgain. Többször becsuktam egy kicsit a könyvet és hümmögve elmerengtem, még akkor is, ha épp nagyon tudni akartam, mi fog történni a következő oldalon.

Pontosan ezt szeretem On Sai könyveiben. Ezeket a hümmögős pillanatokat. Mert az egy dolog, hogy ha egy könyv szórakoztató, vicces, fordulatos, eredeti karakterekkel és átérezhető problémákkal. De ha eléri, hogy hümmögj... az az igazi. És ehhez nem kell, hogy szépirodalom legyen, vagy egy klasszikus. Elég egy jól megírt science fiction a jó és a gonosz örökös harcáról.

On Sai: Scar

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 528

Scar körül sok a titok.

Titok a vallása, mert kereszténynek született egy olyan világban, ahol a kalózok megnyúzzák, a császáriak pedig agyonlövik a hívőket. Titok, hogy szerelmes Artúrba. Titok az álma, amit követve navigátornak áll.

Artúr körül sok a halál.

Előbb azt hiszi, Scar meghalt, kétségbeesésében csatlakozik egy keresztény csempészhajóhoz, és az űrben bolyongva egyre mélyebben megismeri a sötétséget. Mikor úgy érzi, minden kegyetlenséget megtapasztalt, megtudja, hogy Scar nem halt meg. Hanem áruló lett.

Don körül nagy a csend.

A renegát mentál önkéntes száműzetéséből figyeli a világ eseményeit, ám az ijesztő dolgokról nem beszélhet senkinek. Hallgatása mögött más is lapul: egy titok, és egy régi, fájó szerelem emléke.

Lucy körül nagy a rend.

Don egykori társa majdnem hibátlan. A világegyetem egynyolcadának ura, aki a végső tökéletességet keresi, gyűlöli az érzelmeket és a vércseppek gömbjében lapuló π számot. Könyörtelenül kiiktatja mindazt, ami nem illik a társadalom rendjébe.

Ők négyen furcsa események sodrában találják magukat. Fogalmuk sincs, ki vagy mi mozgatja a szálakat.

Lehet, hogy pusztán játékszerek Isten és a Gonosz kezében?

Létezik egyáltalán szabad akarat?

A szerelem, melyet elpusztítottál magadban, pislákolhat-e még a másikban?

Egyvalaki sejti csupán, hogy ők négyen alkotják a tengelyt, melyen megfordul az emberiség sorsa.

A regény a Szivárgó sötétség sorozat első kötete.

***

Nagyon sokáig halogattam a Scar olvasását. Már a megjelenés óta csücsül a polcomon, és szuggerál, hogy ugyan, olvassam már el, de valahogy sose került rá a sor. Az elsődleges visszatartó elem pedig a vallás központi szerepe volt, ezt hiába is tagadnám. Ez egy igen kényes téma, nehéz a helyén kezelni úgy, hogy közben senkit nem bántasz meg, és az már csak fahéj a tejszínhabon, hogy az én kapcsolatom a kereszténységgel sem épp problémamentes.

Pedig tudhattam volna, hogy ha valaki, On Sai biztos remekül és nagyon fair módon fogja kezelni ezt a nehéz témát, úgyhogy ha esetleg csak emiatt idegenkednétek a könyvtől, akkor tűnés olvasni! Nem lesz vele problémátok. Igen, nagyon hangsúlyos benne a vallás, de nem akarja lenyomni a torkodon egyik "tábor" véleményét sem. Rengeteg szereplőnk van, akik mindegyike máshogy áll a témához, és az, hogy valaki keresztény, egyáltalán nem jelenti automatikusan azt, hogy jó ember. Úgyhogy igazán semmi okom nem lehetett panaszra ezt illetően.

Ami okozott néhány döccenést olvasás közben, az igazából a saját hülyeségem volt. Hiába tudtam én az agyammal, hogy ez nem a Calderon, ez egy teljesen másik sorozat, mégiscsak azt vártam volna vissza, más köntösbe bújtatva. Pedig igazán tudhattam volna jobban, hogy nem azt fogom kapni, és így elkerülhető lett volna egy kisebb pofára pottyanás. 

Ugyanis... MEGLEPETÉS! - ez nem a Calderon. Következésképpen, egyáltalán nem a könnyed humor, és a lazán elegáns beszólások jellemzik. Sőt, Ez a regény nagyon komolyra veszi a figurát, alig van benne néhány poén elvétve. Ez nem hiba, mert nem olyan volt a téma sem, egyszerű tény, amit - főként azok, akik olvasták és szerették a Calderont - jobb ha észben tartanak.

Ennyi előzetes nyammogás után, térjünk is rá a sztorira. Gyerekek, én ugyan el nem tudom mondani, hogy ez miről szólt. Olyan eszméletlenül monumentális az egész, hogy biztos nem tudnám értelmesen összefoglalni a lényeget, így szerintem maradjunk annál, amit a tartalom elárul. Scar, Artúr, Lucy és Don valóban a tengelyét képezik a történéseknek, de a játékmester az olyasvalaki, akire soha nem gondolnál. Nekem, személy szerint leesett az állam. Piros pont azért, mert terjedelme ellenére egyáltalán nem lomha, vagy terjengős; mindig történik valami. Talán ez az oka annak, hogy totál pudingot főzött az agyamból.

A világ nagyon hasonló a Calderonéhoz, legalábbis első látásra, de ahogy egyre inkább haladunk előre, egy teljesen más univerzum bontakozik ki a szemünk előtt. Sokrétű, színes, eredeti, bőven akad benne felfedezni való. Főleg a mentálokat találtam nagyon érdekesnek, remekül ki lettek találva. Nem csak emberek x-men képességekkel, hanem tényleg egy másik faj. Más az értékrendjük, a gondolkodásmódjuk, még akkor is, ha külsőre akár embernek is tűnhetnének. Nem emberek, de mégis nagyon könnyű együttérezni velük. Személyes kedvencem Lucy volt. Esendő, okos, büszke, bonyolult személyiség, élvezet volt olvasni róla. Dont is kedveltem, de Lucyt a szívembe zártam, még akkor is, ha ő biztos felháborodna ezen. :)

Scarral már más volt a helyzet. Alapvetően egy egész kompetens karakter, még szerethető is, de nehéz volt belerázódnom a szemszögébe. Nem tudok máshogy fogalmazni, egyszerűen túl jó. Túl ártatlan, túl kedves, túl... túl és kész. Hiába nem tökéletes, és neki is vannak hibái, és csak néhány jelenetnél jött ki ennyire erősen az, hogy Scar majdhogynem szent, de nekem így is sok volt. Nem utáltam meg, de annyira nem is kedvelem a leányzót, legalábbis egyelőre.

Artúrt viszont nagyon utáltam. Öregem, hát halálra idegesített. Az Astor bolygón ő mindenkinek a példaképe, ő a tökéletes, a leg-leg-leg, de mégis egy sekélyes libát akar feleségül venni, és ha Scar nem rendezi meg a saját halálát, ami megrázza Artúr világának az alapköveit, még lett is volna olyan hülye, hogy megtegye. Aztán meg végigszenvedi az egész könyvet, és amikor végre eljön a pillanat, és... ehh, bocsi, gyerekek, de SPOILER ALERT!!!

forrás: weheartit

... szóval, amikor végre eljön a pillanat, és az újonnan felfedezett érzelmeivel - csak nem Scart szereti Helén helyett? Várjunk csak, dehogynem! - végre Scar elé tud állni, akkor újra felteszi a szemellenzőt. Komolyan, arról a szerelmi vallomásról, amit sikerült kiizzadnia magából, egy az egyben a Büszkeség és balítélet jutott eszembe. Tudjátok, az a rész, amikor mindenki kedvenc Mr. Darcyja hatalmas hülyét csinál magából, ugyanis a létező legnagyobb sértések közepette fedi fel érzelmeit Elizabethnek, és utána ő van meglepődve, amikor drága főhősnőnk elküldi a fészkes fenébe. Na, itt is kb. ez zajlott le, csak egy űrhajón. Csak remélni merem, hogy a továbbiakban Artúr is legalább annyira magához tér, mint Mr. Darcy tette. Akkor talán majd jobban kijövünk egymással.

SPOILER VÉGE

Ami a többieket illeti... nos, Chestert, a fiatal uralkodót még nagyon bírtam. Szédületes egy figura, nagyon csavaros észjárással és rengeteg titokkal. Mindig azon kaptam magam, hogy hatszor annyira figyelek azokra a részekre, amikben ő is szerepel, és azt próbálom kitalálni, hogy most épp mire készül. Nos, nem mindig jöttem rá -sőt! -, de épp ez tette annyira élvezetessé a dolgot. Ő az a fajta karakter, akit egyszerűen lehetetlenség figyelmen kívül hagyni.

Nagyon sok mindent és mindenkit nem említettem még, és azt hiszem, nem is fogok, legalábbis nem ennek a résznek a kapcsán. A folytatásra ugyanis amint lehet, szeretnék sort keríteni - már csak azért is, mert Lucy nevét viseli.

Összességében, egy érdekes, bonyolult, de elég komor könyvet olvashattam, ami nem fél belenyúlni a nehéz témákba, de pont ez a jó benne. A szórakoztatás mellett ugyanis bőven ad gondolkodni valót, és teljesen biztos vagyok benne, hogy még újra fogom olvasni a Scart, mert sajna nekem nem mentálagyam van, így nem fér meg benne ennyi minden egyszerre. Tudom ajánlani azoknak, akik egy kalandos, izgalmas, de komoly olvasmányra vágynak, Azok viszont, akik inkább nevetésre és lazításra vágynak, meg némi adrenalin löketre, inkább vegyék kezükbe a Calderont, és tartogassák ezt a könyvet egy másik alkalomra.

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet: Chester vs. a nevelője és/vagy a mentáltanács
Kedvenc karakter: Lucy, Chester