Műfajok kavalkádja - Urban fantasy és a paranormális

Hello népek!

A Kis Könyves Bloggerekkel ezúttal a műfajok eszeveszett labirintusába ugrottunk fejest. Az elkövetkezendő napokban, mind posztolni fogunk egy-egy műfajról, legyen szó jellemzőkről, kedvencekről, borítókról. Határ a csillagos ég! Úgyhogy mindenképpen nézzetek vissza a hétvége folyamán, hiszen a bejegyzés alatt található linktár csak egyre bővülni fog érdekesebbnél érdekesebb tartalmakkal, egészen vasárnapig bezárólag.

Én egy olyan témát választottam, ami már elég régóta böki a csőrömet, és egyébként is terveztem belemászni mélyebben, így a KKB ehavi megmozdulása pont kapóra jött, hogy ezt megtehessem. Ez pedig nem más, mint a különbség az urban fantasy és a paranormális között. Ez csak egy pár hónapja tűnt fel először, de a legtöbb könyves portálon, hogy az online áruházakról már ne is beszéljünk, elég következetlenül használják ezt a két műfaji megjelölést. Miután abban biztos voltam, hogy ezek nem szinonimák, így azt rögtön kizártam, hogy felcserélhetőek lennének egymással (még ha néhányan így is használják őket), szóval úgy döntöttem, utána nézek, mégis mi a helyzet ezzel a két műfajjal.

Kezdjük Ádámtól és Évától. Mindkét górcső alá vett besorolás a fantasy egy-egy alműfaja. A fantasy egy rendkívül tág műfaji fogalom; rengeteg mellékága és alműfaja létezik, így igen nehéz határok közé szorítani. Alapjaiban egy mű akkor tekinthető fantasynak, ha a történet valamely (vagy akár az összes) aspektusát varázslatos, avagy természetfeletti elemek uralják. Vonatkozhat ez a világfelépítésre, a szereplőkre, és a cselekményre egyaránt, illetve gyakran megjelennek mitológiai alakok és varázslények is.

Eddig tiszta sor: egy mű akkor fantasy, ha van benne valami varázslatos. Logikus. Viszont miután a fantasy műfaj eszelősen gyorsan fejlődik, és köpdösi ki magából az újabb és újabb hibrid műveket, amik felrúgják az eddig felépített szabályokat, így nem csoda, ha rengeteg szürke terület van, ahol igazi kihívás eldönteni, hogy az adott mű éppen hova sorolandó. Az irodalomban amúgy is kevés az abszolút kőbe vésett szabály, és a műfajok közel sem határolódnak el olyan mérnöki precizitással, ahogy azt mi szeretnénk.

Az Urban Fantasy sajátja, hogy a hagyományosan középkori világgal és technikával operáló fantasyt a modern korba helyezi át. Ez lehet a mi világunk, vagy lehet egy elképzelt alternatív valóság is. A Paranormális is ugyanezt teszi, tehát a modern kor jelenléte az egyik legjelentősebb közös vonásuk.

forrás

A különbség a konkrét világfelépítésnél ütközik ki elsődlegesen. Az Urban Fantasy erősen hagyatkozik a mágiára, ami átszövi a világot. A paranormális esetében ugyanis a fantasy az esetek túlnyomó többségében csak a természetfeletti lényeken mutatkozik meg; senki nem varázsol, konkrétan. Ékes példa: Twilight (utálkozást hagyjuk máskorra).
Az Urban fantasyban viszont domináns szerepet tölt be a mágia és annak használata. Például ott vannak Kate Daniels világában a technika és a mágia váltakozó hullámai, vagy Cassandra Clare Árnyvadászos sorozatában a köd, ami elrejti a természetfeletti világot az emberek elől.

Ha nagyon nem tudjuk eldönteni, hogy az adott mű épp hova tartozik, több online fórumon javasolták azt a trükköt, hogy próbáljuk meg "kivenni" a mágiát a világból. Ha képesek vagyunk rá anélkül, hogy a felépített világ drasztikusan megváltozna/összeomlana, a történet pedig értelmét vesztené, akkor bizony urban fantasyval van dolgunk. Ha nem, mert máskülönben nem lenne értelme a történetnek/világnak, akkor a szóban forgó mű a paranormális vonalat erősíti.

Sokan állítják, hogy a nem emberi fajok jelenléte alapján is meg lehet különböztetni a kettőt, azazhogy vannak olyan lények, amik szorosan a paranormálishoz tartoznak, míg mások az urban fantasyhez, de túl sok kivétel jut eszembe ahhoz, hogy ebben én bármi rációt találjak.

Például, a sárkányok és wyvernek elvileg az urban fantasy háza tájához sorolódnak, de Thea Harrisonnak egy millió részes paranormal romance sorozata bizonyítja az ellenkezőjét. Aztán a vámpírok elvileg paranormális berkekben szívogatják a nyakakat, de Kate Danielséknél is ott vannak (igaz, eléggé megváltozott minőségben). A boszorkányok és boszorkánymesterek pedig szerény személyem szerint abszolút besorolhatatlanok ebből a szempontból.

Hangulatában általában az urban fantasy a sötétebb, esetenként véresebb is, de ez megintcsak nagyon visszás kijelentés, hiszen számtalan kivételt találni ezalól is. Példának okáért Jeaniene Frost nagysikerű sorozatát, a Cat és Bonest én a paranormálishoz sorolom, de bőven van benne vérontás, és az akciójelenetek mennyisége, illetve a pörgős cselekmény határozottan az urban fantasy hangulatát idézik, így csakis a világfelépítés miatt nevezném paranormálisnak UF helyett.

A romantika mennyiségét és jelentőségét is sokat láttam emlegetni, de én itt se bocsátkoznék messzemenő következtetésekbe, mégpedig azért, mert az inkább a paranormal romance műfaját hivatott elkülöníteni az összes többitől, amilyen például Nalini Singh illetve, Larissa Ione könyvei, vagy Kresley Cole Halhatatlanok alkonyat után c. sorozata. A sima paranormálisnál nem segít annyira sokat, főleg miután az urban fantasy és a paranormális műfajában is igen gyakran találunk szerelmi szálakat,és az már csak a szerzőtől függ, hogy mennyi romantikus jelenetet kapunk. Nyilván nem veszi át az elsődleges szerepet, hiszen akkor már más műfajba csúszna át, de még így is hatalmas különbségek adódhatnak, így ez nem segít kifejezetten sokat.

Ezen okokból kifolyólag, én a fentebb is említett trükköt találtam eddig a legcélravezetőbbnek. Természetesen az se tökéletes, de szerintem egy igen jó kis kapaszkodót nyújt, ha bajban vagyunk a besorolással.

Nos, ennyi lett volna az én kis szösszenetem a fantasy szövevényes útvesztőjének eme kis szegletéről. Remélem, tetszett és tudtam segíteni. Ti voltatok már bajban ilyesmivel? Melyik könyv okozott fejtörést? Írjátok meg nekem kommentben, vagy chaten, és ne felejtsetek el bekukkantani a többiekhez!

Mary Shelley: Frankenstein #Köd előttem, köd utánam

Szép jó napot mindenkinek!

Kicsit nagy volt a csend a blogon az elmúlt pár napban, de ennek ma vége szakad. Ugyanis mindez csak azért volt, mert csomót törpöltünk, meg szervezkedtünk (meg a távoli szakdogámon görcsöltem tök értelmetlenül), és itt az újdonságok sorából az első: tematikus könyvklub a Kis Könyves Bloggerekkel! A november témája a köd, ezért is a cím. Úgyhogy tartsátok nyitva a szemeteket a hétvégén, mert mindenféle szuper ködös bejegyzéssel készültünk nektek!

November közepe van, már javában benne járunk az év talán legszebb és legszínesebb évszakában és nagy valószínűséggel már mindenki megtapasztalta azt a jelenséget, amely az autóban ülve veszélyes és zavaró, de egy dombtetőről nézve lélegzetelállító, este hazafelé a sötét utcán viszont hátborzongató. Amikor a levegő ily módon besűrűsödik, bármi megtörténhet… Ezt az írók is nagyon jól tudják, és szívesen alkalmazzák egy-egy jelenet, fejezet vagy akár egy egész könyv megírása során. Mi, a Kis Könyves Bloggerek most a Köd előttem, köd utánam projekt keretében szeretnénk elhozni, és megmutatni nektek néhányat ezek közül. Igyekeztünk feltárni a köd minden árnyalatát, több oldalról megközelíti a témát. A bejegyzéseink nagyon változatosak, lesznek könyv értékelések, kimaradt jelenetek, de még olyan könyvekről is írunk, amelyekről az első ránézésre nem is gondolnád, hogy beleillenek ebbe a fátyolos témába. Talán nem fogalmazunk túl ködösen, de ha mégis, reméljük mire vasárnap a közös projektünk véget ér, feloszlik az összes földig érő felhő, és mindenhol kisüt a nap!

,,A világ egy sötét, jégre és hóra épített hely és benne mi vagyunk egymásnak a lámpások. Ahogy ma este a lámpák halvány fényei idevezettek titeket, úgy vezetjük mi is egymást az élet hideg homályában. Sokan magukhoz ölelik a sötétséget, elrejtőznek benne, de nekünk erre semmi szükségünk. Lépjünk előre, és világítsunk egymásnak!

A fény a lételemünk: nélküle gyámoltalanok, gyengék vagyunk, védtelenek, még lépteink is bizonytalanok. De ha akár csak a legkisebb világosságot látjuk magunk előtt, máris jobb: hívogat, vezet, és amint elérjük átölel. Ha pedig hozzáadjuk saját kicsi ragyogásunkat, erősebb lesz."

/A. M. Aranth: Dobszó a ködben/

Kiadó: Dover Publications (a fenti borítóval)

Oldalszám: 166

Mary Shelley began writing Frankenstein when she was only eighteen. At once a Gothic thriller, a passionate romance, and a cautionary tale about the dangers of science, Frankenstein tells the story of committed science student Victor Frankenstein. Obsessed with discovering the cause of generation and life and bestowing animation upon lifeless matter, Frankenstein assembles a human being from stolen body parts but; upon bringing it to life, he recoils in horror at the creature's hideousness. Tormented by isolation and loneliness, the once-innocent creature turns to evil and unleashes a campaign of murderous revenge against his creator, Frankenstein.

Victor Frankenstein, a szépreményű tudós ifjú elhatározza, hogy embert alkot a tudomány eszközeivel. Az eredmény irtózatos: torz teremtmény születik. A sorsára hagyott lény szenved a magánytól, a megalázottságtól, de műveli magát, szeretetre, megértésre vágyik, amit nem kap meg. Bosszút esküszik tehát, hogy számon kérje szörnyű sorsát teremtőjén…

Mary Shelley, korának kiemelkedő tehetsége alig tizenhét évesen írja meg minden idők legeredetibb rémtörténetét, amelyből azóta számtalan világhírű filmadaptáció készült. A Frankenstein alapkérdései nem is lehetnének időszerűbbek: mindenható-e a tudomány? Teremthetünk-e embert, saját képünkre? Kell-e határt szabni a vágyainknak?

(hivatalos fordítás)

A Frankensteint elsősorban a borítója miatt választottam a ködös témához, de olvasás után annyit kattogtam rajta, hogy rádöbbentem, ez a könyv több szempontból is jó választás volt. Mindjárt ki is fejtem bővebben.

Az alapsztorit szerintem senkinek nem kell bemutatni, de ennél a helyzet sokkal bonyolultabb. Bár Frankenstein teremtménye egyáltalán nem "irtózatos" elsőre, legalábbis belülről nem. Victor direkt erősebbre és nagyobbra alkotja, mint egy normál embert, valami felsőbbrendűre és tökéletesre törekszik, de amikor sikerrel jár a kísérlete, elborzad az eredménytől. Azonban ez főként azért van, mert a lénynek nem épp esztétikus az ábrázata. A teremtője - kvázi az apa figura - azonnali elutasítása az, ami haragot, értetlenséget, fájdalmat okoz neki, és végül ezért vesznek olyan végzetes fordulatot az események. Persze, el lehet vitatkozni, hogy végül eredendően jó volt-e, vagy sem, de én amellett vagyok, hogy Victor viselkedése változtatta szörnyeteggé. Hiszen még nevet sem adott neki. A Frankenstein ugyanis Victor vezetékneve. Nem várhatja el egy teremtménytől, hogy emberként viselkedjen, ha nem kezeli emberként és nem tanítja meg, hogyan létezzen a társadalomban anélkül, hogy kárt okozna. Márpedig Victor elküldi magától, és rászabadítja a világra a teremtményét, és csak hónapok múltán találkoznak újra.

És a szörny megpróbált jó lenni. Próbált segíteni az embereknek, de azok elhajtották maguktól kinézete miatt. Tanult, kérdéseket tett fel, képes volt fejlődésre. Azonban az a mélyen gyökerező apa-komplexus, és az elfogadás iránti vágy, amit Victor kiváltott benne minden reakciójára rányomta a bélyegét. A körülötte lévő világ formálta végül azzá, aki lett.

"Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek."

Talán érezni lehet, hogy kissé a teremtményt favorizálom, de Victorral szemben csak dühöt éreztem és néha egy kis sajnálatot, szimpátiát biztos nem. A körülötte lévő emberek, akik áldozatul estek a helyzetnek, őket valóban sajnáltam, de Victort nem, mert neki hatalmában lett volna megállítani és megváltoztatni az események folyását, mégse tette, mert a saját gyengesége megakadályozta.

saját fotó

Ami a ködöt illeti? Átvitt értelemben kissé ködösnek mondható a sztori, több helyen is. Egyrészt tele van lázálmokkal, hallucinációkkal, és egyes olvasatok szerint, amiket főként Freud elméletei ihlettek, a lény és Viktor igazából egyek, egy személyiségnek a két oldala. Viktor az Ego (én), azaz a racionális része az embernek, ami tudomásul veszi és betartja a társadalmi normákat, a lény pedig az Id (ösztön-én), aki az alantasabb, társadalmilag nem elfogadott késztetéseket képviseli. A lény alá van rendelve Viktornak, de ő elutasítja ahelyett, hogy tudomást venne róla, így a lény elszabadul és tragédiák sora következik be. Nem mondom, hogy minden aspektusával egyetértek az előbb felvázolt elméletnek, de nagyon érdekesnek találtam, hogyan bontakoznak ki az események, különösen a lény és Frankeinstein interakciói, ha ezen a lencsén keresztül olvassuk a könyvet.

Ez egy romantika korában íródott gótikus horror, így gyors ritmusú cselekményt senki ne várjon, de érdemes elolvasni. Néha lassú, de a stílus - engem személy szerint - kárpótolt, ugyanis nagyon szerettem Mary Shelley sorait olvasni. A mély filozofikus tartalom és az abszolút ma is aktuális kérdések, amiket feszeget pedig mindenképpen érdemessé teszik arra, hogy a kezünkbe vegyük majdnem 200 évvel az eredeti megjelenése után is. 

Amit ebből ki akarok hozni? Valószínűleg nem olyan lesz, amilyenre számítanál, de érdemes elolvasni, mert érdekes, releváns, és mert valahogy egyik általam látott adaptáció sem tudta megragadni a lényeget. Talán egyet kivéve: a londoni National Theatre tavaly színpadra vitte Benedict Cumberbatch főszereplésével (ő volt a lény). Ugyan nem élőben, hanem egy vetítésen láttam, de még így is a legjobb Frankeinstein adaptáció, amihez valaha szerencsém volt.

Linkelem a hivatalos trailert youtube-ról. Ha esetleg rá tudjátok tenni a kezeteket egy felvételre, teljes szívből tudom ajánlani, mert zseniális! Ja, és azt a verziót ajánlanám, ahol Cumberbatch játssza a lényt, mert Johnny Lee Miller nekem nem jött be annyira.

Remélem, kedvet kaptatok hozzá, és a kezetekbe veszitek alkalomadtán Mary Shelley klasszikusát! Ha úgy gondoljátok, ez mégsem nektek való, vagy csak kíváncsiak vagytok, a többiek milyen könyvvel készültek, mindenképp nézzetek be a többiekhez, hiszen elképesztően színes lett a paletta, mindenki találhat kedvére való ködös olvasmányt novemberre!

Miért nincs kedvenc könyvem? Illetve, miért van belőle túl sok?

Amikor egy olyan emberrel beszélgetek, aki nem tudja rólam, hogy betegesen rajongok a könyvekért (főként ismeretleneknél áll fenn, miután a legtöbb ember körülöttem tökéletesen tisztában van vele), és valahogy mégis szóba kerül, az első kérdés, amit nekem szegeznek, hogy mi a kedvenc könyvem. Utálom ezt a kérdést.
És szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

De az okán még sose gondolkodtam el úgy istenigazából. Elintéztem annyival, hogy mert nem tudok választani, és kész. Dolgozd fel, engem meg hagyjál olvasni. (Az udvarias a középső nevem.)
Aztán egyik este a pinterestet böngészve - amire csak egy egészen hangyabokányit kattantam rá - megvilágosodtam!



Hiszen mitől válik kedvenccé egy könyv? Miért szeretünk meg valamit annyira irreálisan, hogy rongyosra olvassuk és fejből idézünk belőle? Hogy betéve tudjuk az egész történetet és mégis elakad a lélegzetünk egy-egy fordulatnál?

Miben áll a varázslat?

Ugyanis legyünk őszinték: örök kedvencet nem általános érvényű esztétikai eszmék alapján avat az ember. Hiába könnyfakasztóan tökéletesek azok a hexameterek az Íliászban, nem azt fogom levenni a polcról, amikor általános ember-iszonyom támad és úgy érzem, az egész világ összeesküdött ellenem. Vagy ha mégis azt venném le, az nem a tökéletes hexameterek, vagy a világirodalmi értéke miatt lenne.

Annak még lehet logikus oka, ha valaki jónak tart egy könyvet. De ha a kedvence lesz? A remek érvek talán megtéveszthetnek a felszínen, de tévedés ne essék: ez egy mindenféle ésszerűséget nélkülöző, személyre szabott apró csoda. (Pardon, estére valahogy mindig nyálas hangulatba kerülök, de véleményemet fenntartom.)

Ez azonban még nem magyarázza meg, miért olyan eszelősen nehéz, sőt egyenesen lehetetlen választani.

Kering mostanában az a híres mondás az interneten, hogy egy könyvmolyt arra kérni, hogy nevezze meg a kedvenc könyvét olyan, mintha egy anyát kérnél arra, hogy válasszon kedvencet a gyerekei közül. Tetszett az analógia, de valahogy úgy éreztem, nem ragadja meg a lényegét a problémának.

Ugyanis én nem egyformán szeretem a könyveimet. Én mindegyiket máshogy szeretem. Éppen ezért, a hangulatom is nagyban befolyásolja azt, hogy épp mit kapok le a polcról az adott pillanatban. Mást olvasok, ha szomorú vagyok, mást ha boldog, mást ha kimerült. És ez teszi annyira nehézzé a választást. Ráadásul minél többet olvas az ember, a helyzet annál reménytelenebbé válik.

De ez talán nem is baj. Elvégre a "reménytelen" ebben az esetben azt jelenti, hogy egyre több és több felejthetetlen élménnyel gazdagodunk. És ugyan miért kéne rangsorolnod ezeket az élményeket?

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz dolog, ha a könyvmolynak van egy kedvence, ami mind fölött áll. Csak azt, hogy nem gond - sőt, teljesen normális - ha nincs.

A lényeg, hogy olvasni jó.
Jót olvasni felér egy csodával.
Minden más csak részletkérdés.

Nektek van kedvenc könyvetek? Ha igen, ti hogy választottatok?