Kerstin Gier: Az álmok harmadik könyve

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 368

Kerstin ​Gier nagy sikerű trilógiájának grandiózus befejező része.

„A sok különböző ajtó és a lágy fény akár derűs és békés hangulatot is teremthetett volna a folyosón, de nem így történt. A síri csendben mintha valaki folyton hallgatózott volna, és képtelenség volt kideríteni, vajon honnan jön a fény. Mégis szerettem ezt a helyet, és a gondolatot, hogy minden ajtó mögött egy másik lélek álmodik éppen, és hogy ez a labirintus az összes embert összeköti a világon. Mágikus hely volt, titokzatos és veszélyes…”

Március van, Londonba lassan megérkezik a tavasz, Liv Silber pedig mindjárt három problémával is küzd.

Először is: hazudott Henrynek.

Másodszor: az álmok egyre veszélyesebbek. Arthur olyan titkokra jött rá, amelyek segítségével az álomvilágban borzalmas dolgokat tehet. Feltétlenül meg kell állítani.

Harmadszor: Liv anyja, Ann, és Grayson apja, Ernest júniusban össze akarnak házasodni. És a gonosz Bokkernek, Grayson nagymamájának nagy tervei vannak a fia esküvőjét illetően, de legalábbis egészen más tervei, mint a menyasszonynak.

Liv alig győzi elhárítani a fenyegető katasztrófák sorát…

Merülj el e csodálatos világban!

A recenziós példányért köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Hűűűű. Próbálok magamhoz térni, de nem tudok. Ekkora csalódást! Féltem ettől a harmadik résztől, több okból is, és kiderült, hogy nem alaptalanul. Gier Időtlen szerelem trilógiájánál is a befejezéssel támadtak problémáim, de itt kár volt aggódnom, ugyanis már az első oldalaknál el lett rontva számomra az egész, és onnan csak lefele vitt az út.  

Ha régebb óta fel-felnézegettek a blogra, akkor talán tudjátok, hogy a Silber trilógia első részét egyszerűen imádtam! Nem támasztottam felé hatalmas elvárásokat, viszont pontosan az volt, amire akkor éppen szükségem volt, és amit reméltem tőle: egy könnyed, szórakoztató történet szerethető karakterekkel és remek humorral megírva. A második rész már cseppet gyengébben muzsikált, de betudtam annak, hogy hát második kötet, az sokszor semmilyenre sikerül, ha trilógiákról van szó, mert az író a harmadik részre tartogatja a nagy finálét. Megvan az az érzés, amint a felfújt lufit véletlenül elengeded, és pukipárnát megszégyenítő hangokat kiadva, ide-oda vetődve engedi ki a beléfújt levegőt? Na, ez a könyv pont ilyen volt.

Én nem tudom, Liv és Henry mit szívtak ott álomföldén, de hogy nem voltak maguknál, az halál tuti biztos, mert az első részben már mindketten bebizonyították, hogy annál sokkal több eszük van, mint amit itt produkáltak. Már a kettőben is meg voltak kissé zakkanva, de hát istenem, hormonok meg álomdémonok, meg szomszéd pszichó gyerek Arthur, mindenkinek kijár egy kis elmebaj. De ez, amit itt műveltek... Livtől nagyjából az első oldalaktól lekapartam az arcomat. Most komolyan azt akarják eladni nekem cselekménynek, hogy nem meri megmondani Henrynek, hogy még szűz és ezért kitalál egy képzeletbeli pasit, akivel kamatyolt?

– Mit csináltál?
– …kitaláltam magamnak egy expasit. Akivel lefeküdtem.
[…]
– Még egy dolog. Ha Henry megint Rasmus után érdeklődik, ne mondd el neki, hogy mindig olyan furcsán csaholt, meg ilyeneket…!
Mia megtorpant, és széles vigyor terült szét az arcán.
– Ó, most már kezdem felfogni. Hát ezért érdekelte Henryt annyira Wakefieldék dundi jószága! – Miából kitört a nevetés. – Rasmusnak keresztelted el az expasidat!
– Ez volt az első név, ami eszembe jutott. – Lassan már számomra is kezdett kissé viccessé válni a dolog.
– Jaj, istenem, Livvy! Hát erre is csak te lehetsz képes! – hápogott Mia. – Rasmus Wakefield. Még jó, hogy nem mondtam el, hogy minden utcai lámpa tövébe odapisilt. 

És Henry... olyan üdítően intelligens lény volt ez eddig. Szerintem az igazit elvesztette az írónő a szupermarketben, vagy valami ilyesmi és ezt az érzelmi zsákutca rakás szerencsétlenséget rakta a helyére, hogy ne tűnjön fel senkinek. Kajak egyedül Miának maradt némi józan esze, meg persze Graysonnek, ők ketten voltak nagyjából az egyetlenek, akiket változatlanul nagyon tudtam kedvelni. Feldobták ezt a szenvedést, ami ment, nélkülük szerintem már a kardomba dőltem volna három fejezet után.

Na jó, a karaktereknek elmentek otthonról, de mi a helyzet a cselekménnyel? Hát. Ugyanaz, mint az előző két könyvben. Nem, nem úgy értem, hogy ugyanolyan minőségében. Konkrétan ugyanaz. Még mindig Arthurral és Anabellel meg a dilidokijával futjuk a köröket, de éppen ez az, hogy ezek KÖRÖK! Előbb-utóbb szembejön a startvonal, ahonnan elindultunk, és itt nem egy szépen megoldott keretes lezárásra gondolok.

Itt vagyunk három könyv után, és a Silber 3 végén úgy éreztem, hogy egy centivel nem vagyunk beljebb, mint az első rész végén... ergo, a második és harmadik rész teljesen és tökéletesen feleslegesnek bizonyult. De most komolyan. Mi az, ami nélkül kevesebb lett volna ez a történet, ha az első végén lezárul? Merthogy nekem semmi nem jut eszembe, sem cselekmény, sem karakterfejlődés szintjén, sőt. A végére értem az utolsó mondatnak, és így néztem, hogy ok... erre kellett egy egész trilógia? Hogy idáig eljussunk? Ritkán érzem azt, hogy sajnálom azt a pár órát, amit a könyvre rászántam, de itt azt éreztem, és ezt én sajnálom a legjobban, mert még az első rész felé érzett nosztalgiámat is sikerült bepiszkítania azon kívül, hogy tökéletesen cserben hagyott, mint olvasót. Mert szerettem volna én viszontlátni drága hőseinket, csak nem így. Egy szó jut eszembe: időpocsékolás.

Emellett az érzés mellett már az is eltörpül, hogy bár a szerkesztés javuló tendenciát mutatott - eltűnt a milliónyi szükségtelen zárójel és lábjegyzet - indokolatlan angol szavak továbbra is benne maradtak a szövegben, amikre csak így pislogtam, hogy értem én, hogy mit jelent, csak mit keres it??

Én sajnálom a legjobban, hogy ez ennyire nem talált be, mert nagyon akartam szeretni. El se tudtam képzelni, hogy ilyen mértékben csalódok majd benne, amikor olyan jól indult ez a kis sorozat. Igazán méltatlan ez az utolsó könyv hozzá. Sőt, ha jobban meggondoljuk, már a második is. Néha a kevesebb több.

Értékelés: 2/5 és ebből egy a borítóé

Kedvenc szereplő: Mia, Grayson

Kedvenc jelenet: nem volt

Kerstin Gier: Silber 2

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 340

A Silber-trilógia sziporkázó második kötete Kerstin Gier bestseller-szerző tollából.

Liv meg van rökönyödve: Secrecy ismeri a legféltettebb titkait! De hogyan tudhatta meg? És mit rejteget előle Henry? Vajon miféle sötét alak garázdálkodik éjjelente az álomvilág végtelen folyosóin? És miért kezdett el Liv húga, Mia hirtelen alva járni?

A rémálmok, a rejtélyes találkozások és a vad üldözés nem épp a pihentető alvás velejárói, ráadásul Livnek napközben is meg kell küzdenie egy újdonsült patchwork család minden problémájával, beleértve az intrikus nagymamát is.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

SPOILERES BEJEGYZÉS AZ ELSŐ RÉSZRE NÉZVE!

Kerstin Gier könyvei mindig feldobják a hangulatomat és jobb kedvre derítenek, akármikor veszem őket a kezembe. Nem volt ez másképp a Silber folytatásával sem. Az első részt még a tavalyi év vége felé olvastam (értékelés itt), és most a Prológus tematikus hetének köszönhetően alkalmam nyílt fejest ugrani a második részbe is.

A kezdet mondjuk nem volt annyira zökkenőmentes, mint az első rész esetében. Valahogy nehezebb volt belerázódni a sztoriba, sokkal kevésbé ragadott meg az első 20-30 oldal, de ez lehet annak is az oka, hogy az előző olvasmányom hangulata merőben más volt, és még fél lábbal abban lubickoltam, amikor belekezdtem a Silberbe.

A szerkesztés illetve a fordítás határozottan nem segített. Ameddig az első rész - néhány sarkallatos ponttól eltekintve - teljesen rendben volt ilyen téren, itt csak meredezett a szemem, meg a hajam. Először is a szerkesztés: az a rengeteg lábjegyzet, már helyenként szakirodalom feelingem volt a dologtól. Ráadásul a túlnyomó többségük teljesen szükségtelen. Nem tudom, hogy az eredetiben is így van-e, vagy csak a magyar verzióban, de valami rettenet volt, és gyakran az egyetlen, amit elért az az volt, hogy kizökkentett a sztoriból. Ami a fordítást illeti... én nem tudom, hogy eredeti németből vagy angolból csinálták, de uff néhány helyen... csak egy pár eklatáns példa (Bokker de büszke lenne rám ezért a szóhasználatért): imagináció, vintázs (vintage), örökségleső (aminél csak tippelni tudok, hogy a hozományvadászra gondoltak...? De ez majdnem jobb volt, mint a tulipántaposó), vagy éppen a kolletarális kár, ami testvérek között is járulékos veszteség. Ja, szóval határozottan észrevehető volt a minőség romlása az első részhez képest, amit nem igazán tudok mire vélni. Nem azt mondom, hogy teljesen elrontotta az olvasási élményt, mert nem, de nem is segített, annyi szent.

Ami a sztorit illeti, kicsivel az első rész vége után vesszük fel a fonalat, amikor Liv és Mia visszatérnek Londonba a karácsonyi szünet után. Elvileg mindennek ki kellene simulnia, hiszen Anabel biztonságban el van zárva a diliházban, de valahogy csak egyre több a dráma a nappali életükben, és egyre furább dolgok történnek álmukban is. Problémák merülnek fel Henry és Liv között, megérkezik Ernest anyja - a Bokker -, Charles és Lottie bénáznak, Florence csúcsformában van és nem a jó értelemben, és Arthur se tette meg azt a szívességet, hogy eltűnjön a balfenéken.

Magyarán zajlik az élet. Álmában Liv folyton motozásokat hall, attól tart, hogy valaki irányítja Miát, miután a húga elkezd alvajárni, és előkerül egy ütődött figura is, akit aztán igazán nem tud mire vélni.

Azt mindenképpen értékeltem, hogy végre egy kicsit kitágultak a lehetőségek ezzel az egész álomjárásos balhéval kapcsolatban. Feszegetjük a határokat, új dolgokat tudunk meg, nem hagyja Gier, hogy megunjuk a fantasy/paranormális vonalat, és átvegye a vezetőszerepet a nappali dráma. Nagyon szépen összefonódnak az álombeli és a nappali események.

Liv egyébként továbbra is zseniális főhős, változatlanul nagyon kedvelem mind őt, mind a húgát, Miát. Viccesek, szerethetőek, életrevalóak, ami több mint amit a legtöbb YA főhősnőről el lehet mondani manapság. Persze, megvannak a hülyeségeik. Ebben a részben igencsak mélyre ástunk Liv belső kétségeiben, főleg ami a Henryvel való kapcsolatát illeti. Ha már Henry és Liv. Álljunk meg egy pillanatra, hogy értékeljük, milyen halál aranyosak ezek ketten együtt, annak ellenére, hogy drága szőke backstreet boy tagunk teljesen gyökér módon bír kezelni bizonyos dolgokat. De még így is. HALÁL. CUKIK.

Csomó helyen láttam, hogy mindenki Graysonnal akarja összehozni Livet, és habár Grayson is tagadhatatlanul aranyos, nálam így... nem. De nagyon nem. Szerintem nem illenek össze romantikusan, viszont azt nagyon imádtam olvasni, ahogy igazi húg-báty kapcsolat kezd kialakulni közöttük, és folyamatosan kiállnak a másikért. Grayson egyébként olyan, mint egy nyugdíjas. Mint egy nagyon szexi nyugdíjas. Folyton károg meg sopánkodik, hogy ennek rossz vége lesz, hogy ne csámborogj sötétedés után, és így tovább. De azért mindezt szívdöglesztően csinálja, és az se hátrány, hogy be tudja verni az orrát egyeseknek. Egyébként Grayson is szerezhetne már egy csajt, valaki normálisabbat mint Emily. Mondjuk engem. Csak három év van közöttünk. Just sayin.

De amiért én halálomig shippelem Henryt és Livet, az az, hogy Henry imádja Liv különcségeit, amitől én meg elolvadok. Imádtam olvasni, ahogy Livnek eszébe jut valami rettentő fura, amire mindenki más csak nézne, mint Rozi a moziban, hogy "hhhheeee?" és Henry meg totál odáig van tőle. Hát én kifeküdtem. És amúgy vice versa. Nem a furaságaik ellenére szeretik egymást, hanem azzal együtt. Ez pedig hatmilliószor romantikusabb, mint bármi más, amit el tudok képzelni.

Maga a sztori egyébként az a semmi extra volt, kicsit töltelékkötet feelingje volt a dolognak, de miután inkább a karakterek személyes drámájával voltunk elfoglalva, ez nem zavart annyira, mint általában szokott. Nyilvánvaló, hogy a nagy finálé még várat magára, itt csak be lett rúgva a motor. A vége talán kicsit túl hirtelen zárult le az én ízlésemnek, mondjuk erre valószínűleg rásegített az a tény is, hogy az én kis naiv könyvmoly lelkem abban a tudatban élt, hogy még van húsz oldala hátra, aztán egyszer csak láttam, hogy VÉGE. Ja, kiderült, hogy a maradék az Függelék, meg vaníliás kifli recept. ÉN NEM KIFLIT AKAROK (jó, ha őszinték akarunk lenni, azt is), HANEM VÁLASZOKAT!!!

Összességében, a trilógia második része is abszolút levett a lábamról. Rettentő jól szórakoztam olvasás közben, így továbbra is csak ajánlani tudom azoknak, akik egy pár óra felhőtlen szórakozásra vágynak. A harmadik rész olvasása se fog sokáig váratni magára, ennyit garantálhatok. ;)

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc karakter: Liv, Mia, Henry, Grayson (majdnem mindenkit imádok, jó?)

Kerstin Gier: Az álmok első könyve

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 326

Ez ​vajon tényleg lehetséges?

Liv Silber álmai az utóbbi időben meglehetősen félelmetessé váltak. Az egyik végképp nem hagyja nyugodni. Ebben az álomban egy temetőben járt éjjel, és szemtanúja volt, amint négy fiú komor hangulatú, mágikus rituálét hajt végre. Ezek a fiúk azonban nagyon is valós kapcsolatban állnak Livvel, hiszen Grayson és három barátja tényleg léteznek. Liv nemrég iratkozott be abba az iskolába, ahová ők is járnak. Tulajdonképpen egészen kedvesek. De ami igazán ijesztő – még az éjszakai temetőknél is sokkal ijesztőbb –, az az, hogy a fiúk olyan dolgokat tudnak Livről, amiket nappal soha nem ejtett ki a száján – álmában viszont igen. 

Hogy miképpen, az tökéletes rejtély Liv számára, de egy jó kis rejtélynek Liv még soha nem tudott ellenállni…

A könyvet köszönöm szépen a Könyvmolyképző kiadónak!

Főleg manapság vége-hossza nincs az elsődlegesen tizenéves lányokat megcélozó YA irodalomnak, de ameddig maga a YA korosztály besorolás rengeteg mindent lefed, maguk a lányregények már egy jóval szűkebb kategóriát jelölnek, és sajnos kevés köztük a számomra élvezhető. Normál esetben 70/30 arányban csak a szememet bírom forgatni, és egyáltalán nem tudom élvezni ezeket a könyveket. Ez egyáltalán nem azért van, mert kiöregedtem volna a műfajból - ugyanilyen gyakorisággal és anyám tanúsíthatja, ugyanilyen átéléssel tudtam forgatni a szememet 14 évesen is - hanem mert némelyik annyira... banális. De komolyan. Ilyen facepalm szinten. Rendesen fáj olvasni. Azonban szerencsére Kerstin Gier könyveinél ilyen probléma még sosem merült fel! Már az Időtlen szerelem trilógiát is imádtam, és bár kicsit vonakodtam a Silbertől, tartva a csalódástól, erre semmi okom nem volt! Pontosan egy ilyen típusú könyvre volt most szükségem! Cuki, vicces, könnyed, de azért már egy kicsit őszies halloween hangulatú. És nem melodramatikus, ami mindig plusz pont.

Egyetlen negatívumot tudok felhozni, és az nem is igazán a könyv hibája, hanem a fordításé. Na most, nem akarok senkit megtéveszteni, a fordítás alapvetően kiemelkedően jó. Viszont. Szabályosan fájt a szememnek, amikor olyanokat láttam leírva, hogy grépfrút, szkájp, meg csatni. Utóbbin el is kellett gondolkodnom, hogy mi az ideges jóistenem lehet, mert úgy gondoltam, három Angliában töltött év után csak kiismerem magam a helyi fogásokat illetően. Aztán bevillant: chutney. (Ami egyébként egy ilyen marinált kocsonyás cucc, hasonlít a lekvárhoz és a legváratlanabb zöldségekből jut eszükbe ilyet készíteni, pl. uborka) Igen, nekem is fájt. De azt, hogy dinner bezzeg benne lehetett hagyni. Nyilván a vacsora nem volt elég extra a szkájp mellett. Ezeket így muszáj volt? Csak mert fizikai fájdalmat okoztak.

Ami viszont a regény többi részét illeti, szerintem sokat elmond róla, ha elárulom, a fentebb említett problémakör sem tudott abban megakadályozni, hogy új kedvencet avassak!

Világfelépítésből nem kapunk sokat, de amit igen, az hatásos és érdekes. Ez az álomban mászkálós alapötlet inkább az egyszerű de nagyszerű alapelvet követi, azaz nincs sok magyarázni való. Az olvasónak legalábbis sokkal hamarabb leesik, hogy mire megy ki a játék, mint Livnek, így főleg az elején, elég volt  egy kis időnk hátradőlve figyelni, ahogy próbál rájönni, mi az, ami bűzlik az entlebuchi bioszféra sajton kívül. Talán el is untam volna magam, ha a rejtély része itt véget ér, de bőven volt még mit kideríteni, így a könyv nem csak aranyos volt és könnyen olvasható, de tényleg megragadta a figyelmemet is. Nem csoda, hogy pár nap alatt végeztem vele annak ellenére, hogy még mindig próbálok kimászni az egész nyáron át tartó olvasási válságomból.

Az alapsztori hasonlóan nincsen túlbonyolítva, és használ bőven kliséket, de mindezt ügyesen teszi, ezért még csak fel se merült bennem, hogy zavarjon, hogy már megint az új iskolában a menő gyerekek titkos társaságával játszadozunk, és természetesen mind szőke, magas és jóképű. A fő oka annak, hogy egy klisé se zavart egy cseppet sem pedig az volt, hogy a könyv képes volt saját magán nevetni. Ami... egy elég morbid képet fest, ha épp vizuális a fantáziád, de amire ki akarok lyukadni, az az, hogy Kerstin Giernek fantasztikus humorérzéke van, és pontosan érzi, mikor kell lazítani a hangulaton és éreztetni, hogy a karakterek sem veszik magukat annyira véresen komolyan.

– Hát, mondjuk úgy… halloween volt, és London egész északi részén elment az áram, ezért a halloween partinak korábban lett vége. Mi teljesen fel voltunk pörögve, szerelmesek voltunk, és készen álltunk arra, hogy valami őrültséget csináljunk.
– Te voltál szerelmes – helyesbített Henry. – Mi többiek egyszerűen csak be voltunk rúgva.

Az E/1 elbeszélőmód miatt mindezt első kézből tapasztalhattuk. Liv Silber az egyik legszórakoztatóbb főhősnő, akihez mostanában szerencsém volt. Vicces, kissé szarkasztikus, és olyan üdítő módon normális. Ugyanez a helyzet a húgával, Miával is, akit szintén bírtam annak ellenére, hogy a tizenpár éves mellékszereplőket ritkán tudják elviselhetőre alkotni az írók, valami rejtélyes okból kifolyólag, így szinte mindig az agyamra mennek.

Az ügyeletes Backstreet Boys társaság is egész rendben volt, a fiúk közül főleg Graysont kedveltem meg, mert egyszerűen olyan aranyos volt, ahogy próbált vigyázni Livre, aki következetesen fittyet hányt minden figyelmeztetésére, illetve Henry is abszolút szerethető volt a maga fura módján. Különösen tetszett az, hogy bár megintcsak a suli legszívdöglesztőbb kis klikkjére koncentráltunk, és itt lebbent a szőke haj, meg ott feszült a kockahas, Henry nem volt tipikus Ken barbie. Kicsit fura, kicsit nerdy, de azért mégiscsak rendes gyerek.  Livvel eszméletlen aranyosak voltak, ezt még az én cinikus fekete lelkem is kész elismerni.

A felnőtt szereplők közül egyértelműen a dadus, Lottie volt a kedvencem, különösen a fogdokival való bimbózó kapcsolata volt elképesztően vicces. Az anyukát már sokkal kevésbé zártam a szívembe. Persze néha ő is vicces volt, ahogy mindenki más, de amilyen szinten tojt a gyerekei fejére, azt egy kissé túlzásnak éreztem. Viszont az tetszett, ahogy Ernest karakterét alakította az írónő, az elején való feltűnéséből teljesen másra számítottam, mint ami aztán lett belőle, szóval sikerült - ebben a tekintetben is - kellemesen meglepődnöm. Egyébként ez igaz az egész könyvre: egy nagy kellemes meglepetés, és pontosan az, amire szükségem volt.

Összességében csak bátorítani tudok mindenkit arra, hogy elkezdje ezt a könyvecskét, mert igazán remek időtöltés, és garantáltan feldobja majd a hangulatot! Véleményem szerint tizennégy évesen éppen annyira lehet élvezni, mint huszonnégy és harmincnégy évesen, így tényleg minden nőnek és lánynak jó választás lehet egy álmos őszi délutánra. Vidám, szórakoztató, hangulatos, és nagyon - nagyon vicces. Aranyos anélkül, hogy szirupos lenne. Tényleg csak ajánlani tudom!

Értékelés: 5/5