Kelley Armstrong: Bitten

Kiadó: Plume (magyar fordításban: Könyvmolyképző)
Oldalszám: 436

Elena Michaels is the world’s only female werewolf. And she’s tired of it. Tired of a life spent hiding and protecting, a life where her most important job is hunting down rogue werewolves. Tired of a world that not only accepts the worst in her–her temper, her violence–but requires it. Worst of all, she realizes she’s growing content with that life, with being that person.

So she left the Pack and returned to Toronto where she’s trying to live as a human. When the Pack leader calls asking for her help fighting a sudden uprising, she only agrees because she owes him. Once this is over, she’ll be squared with the Pack and free to live life as a human. Which is what she wants. Really.

Elena Michaelsnek fogalma sincs arról, hogy Clay, a kedvese, vérfarkas, amíg az meg nem marja, és ezzel mindörökre megváltoztatja az életét. Elárulva érzi magát és feldühödik: képtelen tudomásul venni az átalakulását, és nem tervez semmilyen kapcsolatot a Falkájával – karizmatikus vérfarkas társainak csapatával, akik azt állítják, segíteni akarnak.
Amikor azonban a Falkát brutális gyilkosságsorozat fenyegeti, Elena képtelen választásra kényszerül. Sorsára hagyja-e az egyedüli embereket, akik valóban megértik újonnan szerzett természetét, vagy segítsen nekik régi kedvesének a megmentésében, aki nemcsak tönkretette az életét, de még mindig vissza akarja szerezni Elenát, mindenáron.
(hivatalos fordítás)

Húha, bajban vagyok ezzel a könyvvel, több szempontból is. Tulajdonképpen már jó ideje befejeztem, de eddig még nem sikerült teljesen összeszednem a gondolataimat. Ugyanis amikor a pozitív és negatív aspektusait próbálnám számba venni, mindig úgy kezdődik, hogy xy tök jó volt... de meh, mégse annyira. Aztán z, zs is... de nem, mert azt meg elcseszte a végére. De... de... de...dedede. És aztán az egészből csak valami artikulálatlan gondolatmaszlag marad olyan hanghatásokkal kísérve, amiket Tarzan is megirigyelne.

Előzetesben azt el kell áruljam, hogy bizony ez volt életem első hangoskönyve. Hatalmas mázlim volt vele, ugyanis a narrátor, Aasne Vigesaa egészen zseniális volt. Majdnem biztos, hogy kicsit bizony megszenvedtem volna ezzel a könyvvel, ha nem lendít át az unalmas részeken a mesélése. Tényleg fantasztikus volt. Fellelkesülve belehallgattam másokba is, de azok fele ennyire nem voltak jók, úgyhogy azt hiszem, igencsak válogatós leszek hangoskönyvek terén. Azt hinnéd, fura amikor egy nő próbál utánozni férfi hangot, de Aasne zseniálisan csinálta! Arról nem is beszélve, hogy még az akcentusok is a helyükön voltak.

Angolul tudók előnyben, de mint láthatjátok, a magyar fordítás szinopszisát jelentősen átírták. Szerintem túl sok mindent árul el az előtörténetről, amit mi olvasók csak lassanként rakunk össze visszaemlékezésekből, ez pedig a feszültség rovására mehet, de hát mégiscsak ez a hivatalos verzió, úgyhogy ezt is ide biggyesztettem.

Az alaphelyzet nem túl bonyolult, ha lebontjuk a szappanopera díszletet: Elenának igazából saját magával van baja. Nem tud megbékélni azzal, hogy átváltoztatták, és nem tud megbocsátani Claynek, így egészen Torontóig menekül és felépít magának egy emberi életet, ahol rejtegetnie kell, mi is ő igazából. Mindeközben viszont gáz van a Falka háza táján, és Jeremy, az alfa a segítségét kéri, így Elena kénytelen visszatérni. És tádám, már benne is ülünk a szószban.

Tipikus két világ közötti őrlődésről van szó, amit természetesen két pasi testesít meg: Clay, az ex és a másik, akinek már a nevére se emlékszem, mert annyira lapos és feledhető volt. Még a főhősnő is elfelejti néha, hogy létezik! Akkor meg hogy is várhatnánk el az olvasótól, hogy emlékezzen, vagy egyáltalán érdekelje? Igen, talán érezhetitek, hogy egészen katicányit egyenlőtlen volt ez a felállás, a kezdetektől fogva. Bizonyos szempontból ez jó, mert így nem nagyon beszélhetünk igazi szerelmi háromszögről, így én se kaptam agyérgörcsöt. Ettől legalábbis. Másrészről viszont igencsak lapos így a belső konfliktus, és rettentő ostobának tűnik tőle a mi drága Elenánk.

Clay és Elena kapcsolata az elején még érdekesnek ígérkezett, de ahogy haladtunk előre, egyre kevésbé ragadott meg. Aztán amikor végre valahára kiderült teljes egészében, hogy mi zajlott le régebben kettejük között, onnantól végképp feltartottam a kezem. Csak szenvedtek, főleg Elena, és olyan szinten az agyamra ment, hogy a szemem többször is majdnem fennakadt, annyit forgattam.

Karakterek szintjén senki nem egy nagy eresztés. Többségüket meg se tudom már nevezni, pedig pár hete olvastam csak, nem volt olyan régen. Jeremy, az alfa, na ő szerethető volt, de ő se hozott sok újat. Tipikus mentor, nekem Giles jutott róla eszembe a Buffyból, csak kevesebb tesze-tosza brit sármmal és több csendes intenzitással a személyiségében. Viszont ezzel együtt, ő tényleg egy szerethető karakternek bizonyult, amit a többiekről nem igazán tudok elmondani.

Elena

A gyilkosságok már egy fokkal érdekesebbek. Itt megcsillan néhol az a feszültségteremtő képessége Armstrongnak, amit a későbbiekben tökélyre fejleszt, és ami letehetetlenné varázsolta például a Sötét Erők trilógiáját. Azonban - ez volt anno az első könyve - itt még nagyon gyerekcipőben jár a dolog. Voltak izgalmas részek, ezt elismerem, és azokat nagyon is élveztem, de ugyanennyiszer le is ült a sztori. Ahelyett, hogy csigázta volna az érdeklődést, ahogy a szereplők futják a köreiket, csak némi frusztrációt éreztem. Kicsit túl volt ez ragozva. Megint ott vagyunk, hogy ha egy nyomozós, sorozatgyilkosos könyvet ír az ember, ott bizony tartani kell az iramot. Kell a sodrás, ami miatt muszáj tovább olvasni. Itt néha volt, néha viszont nagyon nem, így igencsak felemás élményt kaptam.

Maga a világ klasszikus paranormális, semmi extra, de szépen van kivitelezve. Különösen tetszett, hogy nagyon realisztikusan lettek ábrázolva az alakváltók. Fájdalmas átalakulás, igazi vadászösztönök, stb. Még a vadászatok részletei és érdekesek voltak a számomra, főként mert nagyon ügyesen voltak lefestve. A falkán belüli hierarchia és a kitekintések egyaránt jól sikerültek, bár néhol cseppet szájbarágósnak éreztem a dolgot.

Összességében, ez ilyen szódával elmegy élmény volt, nem rossz, de nem is kiemelkedő. Valószínűleg folytatni fogom a sorozatot, ha már belevágtam, bár azt nem ígérhetem, hogy végigolvasom, ugyanis eszelősen hosszú! Akik valami lightos, kicsit borzongató PNR-re vágynak némi szappanopera feelinggel, azok szerintem élvezni fogják a Bittent. Nekem sok volt a szenvedés, és túl kevés a karakterek kidolgozása. Kelley Armstrong tud írni, ez kétségtelen, de ha még nem olvastatok tőle, ne ezzel kezdjétek, mert nem ez a legsikerültebb műve. Inkább ajánlom a Sötét erők trilógiát, vagy ha felnőtteknek szóló könyvet kerestek, ott az Omens. Azt még én se olvastam, de az írónő későbbi művei közé tartozik, és igazán ígéretes a tartalma!

Értékelés: 3/5
Kedvenc jelenet: a parkolóban való kergetőzés
Kedvenc karakter: Jeremy

John Cure: A gonosz új arca

Kiadó: Mogul

Oldalszám: 328

A holtak visszatérhetnek az élők világába? 

John Marllow, a Véres Casanova néven ismert pszichopata, brutális kegyetlenséggel erőszakol meg és mészárol le nyolc nőt. A sorozatgyilkos végül az FBI elől menekülve egy elhagyatott házban öngyilkosságot követ el. Csakhogy a vérfürdő közel húsz év múlva újra kezdetét veszi, mindössze azzal a különbséggel, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett szexuális indíttatású gyilkosságok áldozatait immáron az Interneten keresztül hálózza be a gonosz ragadozó. 

Joseph Church, a feltörekvő író régi álma válik valóra, amikor megjelenő új regénye végre nagy sikert arat, azonban ezzel egy időben a felhőtlenül boldognak látszó házassága kártyavárként omlik össze. Eddiet, a rémálmokkal küzdő kamaszfiút megtalálja az első szerelem. Felhőtlen, boldog szárnyalását viszont egy a túlvilágról érkező gonosz szellem árnyékolja be, aki egyre jobban az irányítása alá vonja a fiút. 

Gemsi, a fiatal és agilis nyomozónő hosszú éveket töltött az FBI fedett ügynökeként a maffiába beépülve. Mégis a legveszélyesebb küldetése most vár rá, amikor az Interneten ismerkedő sorozatgyilkosnak akar csapdát állítani. Csapatával úgy vélik, egy másolós gyilkos nyomában vannak, azt nem is sejtik, hogy a gonosz lelkek is visszatérhetnek az élők világába. 

John Cure új könyve az élethű szereplőivel, hátborzongató hangulatával és lebilincselő történetvezetésével ismét a misztikus pszichothrillerek legjobbjai közé tartozik.

Amikor a Mogul kiadó egy felhívásában lehetőséget adott a recenziós példány véleményezésére, rendkívül izgatott lettem. A tartalom szuperül hangzott, pont az a fajta pszichothriller, amit én kedvelek. de amiből még nem sokat olvastam - inkább filmek terén vagyok otthon a műfajban. Pláne, hogy mostanában tudatosan próbálok esélyt adni hazai íróknak, ugyanis mint oly sokan, én is rádöbbentem, hogy bizony jó néhány tehetség akad kis hazánkban, akiket abszolút érdemes olvasni.

A példány, amit kézhez kaptam külsőre abszolút kifogástalan: igényesen van kötve, keményborítós, nem esik szét olvasás közben. Arról nem beszélve, hogy az író volt olyan kedves, és névre szólóan dedikálta is nekem.

van bizonyítékom is

Úgyhogy mondanom se kell, amint lehetőségem adódott rá - ami sajnos az évkezdés és a költözés miatt nem túl hamar történt meg - azonnal el is kezdtem olvasni.

Tetszett, ahogy a történet szép lassan felépült. Ahogy azt a tartalom is mutatja, több szálon futnak az események, némi időbeli ugrást is megtapasztalunk, és több személy gondolatain keresztül lehetünk tanúi a történéseknek. Olyan az egész, mint egy lassan összeálló kirakós. Aki pedig ismer, az tudja, hogy egy jó kis kirakóst sose vetek meg, ha történetekről van szó. Jó volt a ritmizálás, és nagyon hamar csúsztak az oldalak, ugyanis könnyű volt belemerülni a történésekbe. Vártam, mi fog az egészből kisülni.

Viszont az írásmóddal volt némi problémám. Ez valószínűleg csak ízlés kérdése, de a leírások alkalmával, számomra a kevesebb néha több. Nem egyszer vettem észre azt, hogy egyre csak torlódnak a melléknevek, és ezzel elveszítjük a fókuszt ahelyett, hogy pontosabb képet kapnánk az eseményekről. A hangulatteremtés fontos, de meg lehet ragadni kevesebb, jól megválasztott szinonimával is. Ugyanazt a hatást érjük el vele az olvasóban, viszont nem lesz dagályos tőle a szöveg.

A karakterek jók voltak, de a fentebb említett helyzet rájuk is volt egy kis hatással. Néha úgy éreztem, kicsit túl van magyarázva a személyiségük ahelyett, hogy cselekedtetés útján ismertük volna meg őket, és levonhattuk volna magunknak a következtetéseket. Megintcsak, van aki ezt szereti, én az utóbbit preferálom. Ettől eltekintve viszont teljesen rendben voltak. Nem egydimenziós papírmasé figurák, hanem érdekes, mélységgel rendelkező személyiségek... kivéve John Marllowt.

Marllow lenne a főgonosz, aki köré az események fonódnak, de sajnos azon a tényen kívül, hogy nyilvánvalóan elmebeteg volt, nárcisztikus és nagyon-nagyon gonosz - ez többször is ki lett hangsúlyozva - nem sokat tudunk a személyiségéről. Azt még hozzá tudom tenni, hogy rettentő vulgáris volt végig. Számomra azonban sokkal ijesztőbb lett volna, hogyha emberibb, teljesebb képet kapunk róla. Miért lett ilyen? Mi motiválja? (az istenkomplexusán kívül) Mit vetít ki? Milyen lelki/mentális problémái voltak? A múltjáról megtudunk valamicskét néhány megjegyzésből, amit a családjára tesznek, de ez édeskevés a boldogsághoz. Azt reméltem, hogy a naplójából való részletek között esetleg találunk régebbi emlékeket is. Véleményem szerint, nagyban hozzá tudott volna tenni a személyisége árnyalásához. Aztán a másik: a káromkodás. Engem, személy szerint nem zavar. De Marllow néha sok volt, mert azt éreztem, hogy sokkal mélyebbre is lehetne ásni a jellemében, ha nem lennénk elfoglalva azzal a mocsokkal, ami kijön a száján.

Ahogy azt is vártam, hogy a profilozók Gemsi csapatában rendesen beletúrnak a gyilkosunk személyiségébe, és többet is megtudunk róla azon kívül, amit már mi magunk is ki tudtunk következtetni. Szeretem az ilyen lélektani vájkálást, jobb lett volna ebből többet látni, ha már pszichothriller. De nem. Nagyon általánosan fogalmaztak, meg lett állapítva, hogy Marllow egy beteg állat, aki védtelen nőkre vadászik, és nagyjából ennyi. 

A lezárással való fenntartásaim pedig ugyanitt gyökereznek: nem igazán látunk semmit a pszichológiai oldaláról a helyzetnek. Se a szülőknél, ahol minden happy, se Eddie-nél, aki esetében pedig... na jó, nem akarok lelőni senkinek semmit, de legyen elég annyi, hogy azzal a megoldással ott nem tudtam mit kezdeni. Olyan lecsapottnak tűnt tőle a vége, és kimaradt az emberi kapcsolatok útvesztőjében való kalandtúra, meg az ember saját tetteinek/érzéseinek feldolgozása. Pedig kíváncsi lettem volna rá.

Miután teljesen felborult a szokásos sorrendem az értékelés közben, így utoljára vesszük most a helyszínt, azaz Amerikát. Logikus, tekintve, hogy a szerző angolszász néven publikál. Azonban, ha Amerikába helyezünk egy történetet, akkor nem árt, ha passzolnak a részletek. Példának okáért, nem hiszem, hogy ott is van pálinka, vagy ha lehet is kapni, biztos nem egy kisvárosi kocsmában. Aztán, Eddie ugye gimnazista, ami azt jelenti, hogy még valószínűleg 18 sincs, de ha mégis, és Európában ki is szolgálnák, Amerikában 21 év a korhatár az alkoholfogyasztáshoz. Ergo, igen valószínűtlen, hogy egy kocsmában, ahol ráadásul mindenki tudja, kinek a kicsodája és hogy hány éves kiszolgálnák őt és a haverjait.

Ilyen és ehhez hasonló apró gondok okozták azt, hogy habár élvezhető volt a könyv, gyorsan olvasható, nem vált kedvenccé, és ezt én sajnálom a legjobban. Több mélységet vártam volna a karakterektől, ha már pszichothriller. Ettől függetlenül azonban, pozitív élmény volt az olvasása.

A recenziós példányt köszönöm a Mogul kiadónak és John Cure-nek!

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc jelenet: nem volt

Kedvenc karakter: Gemsi