Morgan Rhodes: Falling Kingdoms - Királyok harca

Kiadó: Menő könyvek
Oldalszám: 416

Mytica három királyságában már rég a feledés homályába merült a mágia. Bár évszázadok óta béke uralkodik a birodalmak között, a felszín alatt most megmozdul valami fenyegető sötétség.

Mindhárom királyság vezetője egyeduralomra tör, így az alattvalóik élete nagy fordulatot vesz. A főszereplők – köztük a királyi családok tagjai és a lázadók – ráébrednek, hogy sorsuk visszafordíthatatlanul összefonódik. Cleo, Jonas, Lucia és Magnus egy olyan új, őrült világban találják magukat, ahol gátlástalan árulók, hidegvérű gyilkosok és titkos szövetségesek keresztezik útjukat. Utazásuk során egyre több váratlan fordulattal, titokkal és ismeretlen érzéssel találják szembe magukat.

Az egyetlen dolog, amiben biztosak lehetnek, hogy az egyik birodalom el fog bukni. De vajon lehet bárki győztes, amikor minden széthullik körülöttük?

A Trónok harca YA verzójaként emlegetett Falling Kingdoms végre magyarul!

A Falling Kingdoms elsősorban gyönyörű borítójával hívta fel magára a figyelmemet, még amikor külföldön megjelent. Persze, a hatalmas hype is a javára vált, ugyanis kedvenc youtuberjeim mind imádták, így természetesen azonnal felkerült a TBR listámra. De hát mint az általános a molyok körében, a várólista inkább nőni szokott, semmint csökkeni, nem csoda, hogy a Falling se került egyhamar a kezeim közé. Aztán felröppent a hír, hogy a Menő könyvek megjelenteti magyarul, és végül ez adta meg a végső löketet az olvasáshoz.

Rég olvastam már high fantasyt, ebben az évben ez még csak a második a műfajban, úgyhogy engem nem zavart az a fajta vontatottság, ami az első felét jellemezte a könyvnek, és ami egyébként a műfajtól sem túlságosan idegen. Az első pár fejezet akciódús eseményei után egy hosszabb időre leül a sztori, ameddig a szereplők és az erőviszonyok ismertetése zajlik, amit sokan negatívumként hoznak fel, de engem őszintén nem zavart. Tudván, hogy ez egy iszonyat hosszú sorozat kezdőkötete, őszintén, nem is vártam mást.

A kibontakozó alapszitu egészen egyszerű, ámde egy egész arzenálnyi konfliktus melegágya, ami miatt legszívesebben nyúltam volna a folytatás után azon nyomban, hogy befejeztem az első részt: elvégre a java még csak most jön. Adott három királyság: Limeros, Paelsia és Auranos. A déli Auranos virágzó, gazdag ország, északi szomszédai azonban sínylődnek. A középen megszorult Paelsia folyamatos kizsigerelése lázadást szít, ameddig Limeros északi királyságában is gyűlnek a problémák és a szegénység, amit már a király által bevezetett puritán életmód se tud leplezni. A mágia eltűnt a világból, ami hanyatlásnak indult nélküle. 

Tehát itt van egyszer nekünk a mindent átfogó konfliktus, avagy a mágia kérdésköre, és az ebből következő ellentét, ami viszályt szít Mytica három királysága között. A fantasy világok között Mytica egyelőre egy igencsak behatárolt képet fest, de a belső hatalmi harcok elég érdekessé teszik ahhoz, hogy egyelőre ne is nagyon feszegesse a fantáziámat a külvilág.

Ami problémám akadt, az főként a karakterek szintjén került elő. Ugyanis senkit nem tudtam igazán megkedvelni. Talán ez annak is betudható, hogy hatalmas a szereplőgárda, hullanak is mint a legyek amúgy, és így viszonylag kevés időt kaptunk arra, hogy rendesen megismerjük és szimpatizálni kezdjünk bármelyikükkel is. A másik, hogy mint ahogy már azt korábban is megjegyeztem, ez egy kezdőkötet. Főleg Magnus és Cleo esetében éreztem azt, hogy a hülyeségeik, a naivitásuk és a hibáik, amiktől amúgy néha a falra másztam, azért lettek itt lefektetve, hogy teret adjanak a későbbi karakterfejlődésnek. Nem akarok spoilerezni, de az, ahogyan lezárult a regény, teljesen tisztán előrevetíti ezt. 

Amit ki akarok ebből hozni: nem gáz, ha utálod az összes szereplőt, és az agyadra mennek ezen a ponton. Legalábbis szerintem. Kicsit a Tündérkrónikákhoz tudnám hasonlítani ezen a téren, bár konkrétan semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz, de ott is az emberek többségének a főszereplővel volt problémája, és ezért kaszálták a sorozatot. Holott, az átívelő történetszál érdekében Macnek bizony a buta szőke rózsaszín plasztikbarbie szintjéről kellett indulnia. Cleo nyafogását és Magnus szerencsétlenkedését látva nagyjából ugyanez a megérzésem támadt. Magnusban különösen látom a potenciált, ugyanis itt-ott megvillant a száraz humora, amin jókat vigyorogtam. Cleot már nehezebb volt kedvelni, de a végére érve nem tudtam nem sajnálni.

Lucia még valószínűleg érdekes lesz az elkövetkezendőkben, de ezen a ponton számomra nem igazán lépett ki a születése körül csapott hűhó árnyékából. Amit képvisel, az jelentős a sztori szempontjából, de ő maga, mint személy egyáltalán nem mozgatott meg. Jonasszal már más a helyzet, ő nagyon vegyes érzelmeket generált bennem a könyv folyamán, és azt hiszem, ez nem is baj, mert a karaktere alapvetően nagyon ambivalens. Talán ő volt a legalaposabban megformált szereplő az egész könyvben, pont emiatt.

Tetszett, hogy bár Limeros királyának határozottan főgonosz vibe-ja volt, senki nem lett kikiáltva rossznak vagy jónak. Nincs az, mint például az Üvegtrónban, hogy Adarlan királya a big bad és a lázadók a jófiúk. Itt sokkal komplexebbnek és rétegeltebbnek tűnik a kérdés, bár még nyilvánvalóan csak a felszínt kapargatjuk, ez pedig rendkívüli módon imponált. Persze, Auranos királya egész normálisnak tűnik, de például ott van Aron, aki miatt újragondoltam a Tajgetoszt, mint lehetőséget. Mármint, hogy talán nem is volt az olyan rossz ötlet. És a király ehhez a pondróhoz szándékozik hozzáadni a kisebbik lányát. Hát gratulálok. Ezek a nüanszok adják a dinamikáját az egész könyvnek, és gondolom, majd a sorozatnak is. A Falling Kingdoms nem problémák nélküli, de azt nem lehet elmondani róla, hogy a szádba rágná, ki mellett tedd le a voksod.

A magyar kiadásról el kell mondani, hogy maga a könyv kivitelezése elképesztően gyönyörűre sikeredett. A fordítás viszont már bizonyos pontokon problematikusnak tűnt a számomra. Párhuzamosan olvastam a magyart és az angolt, amit amúgy ritkán csinálok, csak most így költözés kellős közepén épp attól függött a dolog, hogy gép vagy könyv akadt először a kezembe, de így legalább érzékeltem az eredeti stílust is. A magyar szöveg néhol bizony kissé darabosra sikeredett, valahogy az volt az érzésem, hogy a fordító nincs szokva a high fantasy nyelvezetéhez. Viszont a könyv második felére javuló tendenciát mutatott, így reménykedem benne, hogy a folytatásnál már ez is gördülékenyebb lesz.

Összességében annyit tudok mondani: jó-jó, de biztos vagyok benne, hogy lesz ez még jobb is! Alapvetően élveztem olvasni a Királyok harcát, de úgy érzem, nem árt ha tudatosítja magában az olvasó mielőtt még a kezébe venné a regényt, hogy ez még csak a kezdet, minden szempontból. Ha ez egy trilógia lenne, valószínűleg én is jobban húznám a számat, de így, hogy tudom milyen iszonyatos méretű történetív van kibontakozóban, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, és nagyon-nagyon várom a folytatást! Ha ígéretes YA high fantasy után keresgéltek, ne keressetek tovább! Egy epikus utazás küszöbén állunk.

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc jelenet: nem volt

Kedvenc szereplő: Magnus, Jonas

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Menő könyvek kiadónak!

Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury

Kiadó: Bloomsbury

Oldalszám: 624

Feyre survived Amarantha's clutches to return to the Spring Court—but at a steep cost. Though she now has the powers of the High Fae, her heart remains human, and it can't forget the terrible deeds she performed to save Tamlin's people.

Nor has Feyre forgotten her bargain with Rhysand, High Lord of the feared Night Court. As Feyre navigates its dark web of politics, passion, and dazzling power, a greater evil looms—and she might be key to stopping it. But only if she can harness her harrowing gifts, heal her fractured soul, and decide how she wishes to shape her future—and the future of a world cleaved in two.

Feyre sikerrel kiszabadult Amarantha karmai közül és visszatért a Tavasz Udvarba, de az ár magas volt. Bár az ereje már egy tündéré, a szíve ember maradt, és képtelen elfelejteni a borzalmas dolgokat, amiket Tamlin népének megmentése érdekében el kellett követnie.

És az alkut sem felejtette el, amit Rhysanddel, a rettegett Éjszaka Udvarának urával kötött. Ahogy Feyre próbál kiigazodni a sötét politikai játszmák, szenvedély és erő útvesztőjében, szörnyű gonosz fenyeget a láthatáron. Talán csak Feyre képes megállítani, de ehhez meg kell tanulnia használni újonnan szerzett képességeit, meggyógyítania a darabokra tört lelkét és eldöntenie, milyen jövőt akar magának - és milyet egy kettéhasadt világnak.

(saját fordítás)

SPOILERES TARTALOM AZ ELSŐ RÉSZRE VONATKOZÓLAG! És enyhén spoileres az ACOMAF-ra is. Sorry, emberek, nem lövök le semmi hiperfontosat, de képtelenség zero spoilerrel erről a könyvről beszélni.

Nem tudom, emlékeztek-e az ACOTAR értékelésemre (katt ide, ha érdekel), de enyhe szkepticizmussal kezeltem ezt az új hype-ot, és felváltva téptem a hajam, illetve kelletlenül húztam a számat miatta.
Gyorstalpaló a legnagyobb problémáimból:

• számomra az ACOTAR nem minősült Sz&Sz retellingnek
• Feyre sötét. Nagyon-nagyon sötét. Mint az éjszaka. (MUHAHA inside joke)
• Tamlin lapos mint az országút, nulla fantázia van a karakterében
• a könyv 70%-ban semmi nem történik, vagy ami igen, attól a fülemen folyik ki a csillámpor
• a maradék 30% pedig azért történik, mert Feyre nem bírt megoldani egy feladványt, ami egy ovisnak se okozna túl nagy fejtörést

Lehet velem vitatkozni, sőt vitatkoztak is velem, ketten is, csekkoljátok a PROcsatát, de a fentiek miatt nekem nem igazán feküdt az első rész. Elvoltam vele, de úgy meh. (Elaborált és jól kifejtett véleményt hallottak, hölgyeim és uraim: meh.) Szóval, finoman fogalmazva is fenntartásokkal kezdtem neki az ACOMAF-nak. Jó, kezdjük ott, hogy ha Zsebi nem hajít meg egy példánnyal a könyvből, szerintem el se olvasom. És mekkora hiba lett volna!

EMBEREK, EZ A KÖNYV KICS*SZETT JÓ!

Nem csak hogy mindent rendbe rakott, amit az előző résznél kifogásoltam, de mindezt úgy tette, hogy az első részt nem törölte le a Föld felszínéről. Értem ez alatt azt, hogy nagyon szépen össze lett kötve az ok-okozati kapcsolat a két rész között, senki nem próbálta meg nem történtté varázsolni az ACOTAR eseményeit.

forrás

Bár erre a részre rá lett erőltetve a Hádész&Perszephoné retelling címke, szerintem ez, csakúgy mint az első rész esetében, nem igazán állja meg a helyét. Jó igen, néhol nyomokban látom az elképzelést, és bele is tudnám magyarázni, ha nagyon kellene, de tényleg ez a cél? Ha már nagyon retellingekben akarunk gondolkodni, sokkal inkább el tudnám fogadni a gondolatot, hogy ez is Szépség és szörnyeteg tematika, tehát ebben a tekintetben is folytatódik a történet. Ha nem két teljesen szeparált történetívként tekintünk a részekre, akkor mindjárt több értelme lesz a dolognak: a ki az igazi szörnyeteg játékot játsszuk, csak szexi tündibündikkel. És ha bedőltünk az első résznek, nagyobbat üt a második.

Azért ezen a fronton megnyugodtam, hogy nem velem volt a baj, amiért húztam a számat. Ugyanis már akkor se derült ki számomra pontosan, hogy Feyre és Tamlin mit szeretnek egymáson. Túlságosan is adottnak tűnt a dolog. És bár az eredetiben is valamennyire az, hiszen a szörnyeteg kezdettől fogva abban reménykedik, hogy Belle talán megtöri az átkot, és képes lesz őt szeretni, ott sokkal fokozatosabb volt a dolog: először kíváncsiság, majd egy tapogatózó barátság, és csak utána szerelem. Feyre és Tamlin csak így bumm mint az ágyú. Feyre megmosakszik, Tamlin megmutat neki néhány helyi látványosságot és ásó, kapa... hopphopphopp... de hát valakit elfelejtettünk.
*ördögi mosoly*

Rhysnek aztán van érzéke a drámai belépőkhöz. Épp jókor játssza ki az alku kártyáját, és bár Feyre dühében a fejéhez vágja a papucsát, az egész fandom mélyen megkönnyebbült ezen a ponton, szvsz. Az előző részben kedveltem a drága fekete bárányunkat, de nem igazán tudtam kijelenteni, hogy kedvenc, mert annyira keveset tudtunk róla; jóformán csak a felszínt kapargattuk. Nos, ebben a részben leástunk a mélybe, és... WOW! Csak így WOW! IMÁDOM Rhyst! I.M.Á.D.O.M. Konkrétan le kell fognom az ujjacskáimat, hogy ne spoilerezzem szét-össze-vissza ezt a bejegyzést, hogy megértessem veletek miért, hogyan és mennyire imádom! Mert vicces, meg szexi, meg jó a dumája és (az én képzeletemben legalábbis) brit az akcentusa, de ennél sokkal többről van szó! Mert tényleg van is valami a cinikus maszk alatt, és nem az a nyálas papucs, akit legtöbbször találunk a YA-k rózsaszín világában, és amiből aztán teljesen kiábrándul az ember lánya. Rhys nem tökéletes, és határozottan nem papucs, de nem is egy szexista görény, aki azt hiszi, csak azért mert ő húzta az Y-t a kromoszómalottón, neki mindent lehet. Khmm, igen. Az első rész alatt Tamlin iránt puszta közönyt éreztem. Most?

Szóval ja, mondhatjuk, hogy karakterek tekintetében igazi nagy kibontakozásoknak lehettünk tanúi több frontról is, és te jó ég, erre már nagyon szükség volt, mert az ACOTAR alatt szétuntam magam. És tudjátok mit? Még csak azt se mondhatjuk, hogy szerelmi háromszög lett belőle, mert nem igazán. Pedig ettől féltem, hogy majd Feyre-ből egy döntésképtelen liba lesz, előszedi a belső Belláját, és én még annál is jobban fogom utálni, mint az első könyv végén, pedig huhh... de kellemesen meglepődtem, és ezt kész vagyok beismerni. Feyre karakterfejlődése fokozatos és gyönyörűen felépített volt! Csinált hülyeségeket, botladozott és szenvedett, de mindenre oka volt, és a végén megtalálta a saját belső erejét. Az utolsó húzása például egészen egyszerűen zseniális lett, és ezt SOHA nem néztem volna ki abból a lányból, aki ott nyűglődött egy hülye rejtvényen az előző részben.

Aztán ott van Lucien, aki az abszolút kedvencem volt az előző részben. Hát. Itt elég erősen felhúzott. Hibát hibára halmozott, és lassan már késztetést éreztem, hogy segítsek neki megtalálni az elhagyott gerincét a százholdas pagonyban, mert hogy magától nem ment neki, az is biztos. Lehet, hogy csak azért nem jött ez így ki az ACOTAR-ban, mert akkor még Tamlinnek se gurult el ilyen szinten a gyógyszere, de nekem úgy rémlik, hogy sokkal inkább kész volt vitába szállni vele, ha valami olyat látott, amivel nem értett egyet. Ehhez képest itt? Nemcsak Feyre csalódott benne, hanem én is.

forrás

Viszont pont ez a helyzet volt az, ami olyan szépen kontrasztba helyezte Rhys és az Inner Circle dinamikáját. Ott is volt hierarchia, elvégre Rhysand a high lord, de a barátság ami összefűzte őket sokkal mélyebb volt. Fel se merültek ezek a problémák, mert jó, tény először is mert Rhys nem egy barom, de főként mert hallgatnak egymásra és nem söprik félre a másik véleményét. És ha már az Inner Circle-nél tartunk... imádom az új karaktereinket!

Főleg Amrent, akiről senki nem tudja, hogy igazából micsoda, de annyi biztos, hogy egy alacsony leányzó testében élő ősi, mitikus lény, és a szentlelket is kiijeszti mindenkiből. Rettentően szórakoztató, és elképesztően badass női karakter! Kevésbé közvetlen, mint Mor, aki egy tündérbogár (egészen addig, ameddig meg nem ismered jobban, és rájössz, hogy megvan az oka, amiért ő következik Rhys után rangban) és azonnal a legjobb barátja akarsz lenni, de talán pont ezért nagyon tetszett, ahogy Maas felvezette Amren és Feyre bimbózó barátságát, és a jelenetet, ahol végül megtalálják a közös hangot.

Rengeteg új karaktert kapunk, és többségében rendkívül érdekesek. Az különösen tetszett, hogy végre jobban megismerjük a világot, és kiszakadunk a Spring Court határain kívülre. Nemcsak Feyrének tett jót a változás. Végre mozgalmassá válik a cselekmény, bepillantást nyerünk más udvarokba, és zajlik az élet. Feyre az új képességeit próbálgatja, közben bejátszik a falon túli világ, van egy szerelmi szálunk, jó kis harcjelenetek... végre magunkhoz tértünk egy kicsit. Nem volt egy unalmas pillanat sem, ezért letenni se igazán tudtam a könyvet.

Ami pedig a romantikát illeti... tökély. Ritkán mondok ilyet, de itt kapituláltam. Maas olyan szépen felépítette az egészet. Feyre vívódásait, azt hogy igenis fel kellett gyógyulnia az őt ért traumákból, a kémiát... az egész gyönyörűen működött. Próbálom befogni a számat és nem kilocsogni semmit, szóval engedjétek meg, hogy rövidre fogjam az ömlengésemet: csak így simán gyönyörű. Nem nyálas (jó, kicsit az, de indokolt mennyiségben), nem giccses, és össze-vissza szorongatta a kicsi, fekete, cinikus szívemet.

Egy szó mint száz, engem megvett ez a könyv kilóra! Tekintve, hogy húzós hátrányból indult az előző résznek köszönhetően, ez teljesítmény! Olyan szinten rákattantam azóta, hogy nem bírok lemászni a témáról, Zsebi legnagyobb örömére. Nem bírom kivárni, hogy jöjjön a harmadik rész! Komolyan, ez fantasztikus volt! Legszívesebben kitörölném az agyamból, hogy újra elolvashassam! MÉG! MÉG AKAROK! Komolyan, elvonási tünetek jelentkeznek lassan...
Ha az ACOTAR nem győzött meg, hallgass rám, és adj egy esélyt a második résznek! Nem fogod megbánni!

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: minden ahol Rhys van
Kedvenc karakter: Rhys, Amren, Mor, Cassian

K. A. Tucker - Ten Tiny Breaths

Kiadó: Papoti Books (magyar fordításban: Könyvmolyképző)

Oldalszám: 262

Kacey Cleary’s whole life imploded four years ago in a drunk-driving accident. Now she’s working hard to bury the pieces left behind—all but one. Her little sister, Livie. Kacey can swallow the constant disapproval from her born-again aunt Darla over her self-destructive lifestyle; she can stop herself from going kick-boxer crazy on Uncle Raymond when he loses the girls’ college funds at a blackjack table. She just needs to keep it together until Livie is no longer a minor, and then they can get the hell out of Grand Rapids, Michigan.

But when Uncle Raymond slides into bed next to Livie one night, Kacey decides it’s time to run. Armed with two bus tickets and dreams of living near the coast, Kacey and Livie start their new lives in a Miami apartment complex, complete with a grumpy landlord, a pervert upstairs, and a neighbor with a stage name perfectly matched to her chosen “profession.” But Kacey’s not worried. She can handle all of them. What she can’t handle is Trent Emerson in apartment 1D.

Kacey doesn’t want to feel. She doesn’t. It’s safer that way. For everyone. But sexy Trent finds a way into her numb heart, reigniting her ability to love again. She starts to believe that maybe she can leave the past where it belongs and start over. Maybe she’s not beyond repair.

But Kacey isn’t the only one who’s broken. Seemingly perfect Trent has an unforgiveable past of his own; one that, when discovered, will shatter Kacey’s newly constructed life and send her back into suffocating darkness.

Négy évvel ezelőtt Kacey élete borzalmas fordulatot vett, mikor egy részeg sofőr miatt elvesztette szüleit, a barátját és a legjobb barátnőjét. A baleset emléke még mindig kísérti, még mindig hallja édesanyja utolsó lélegzetét, és nem akar mást, mint hátrahagyni a múltat. Kacey és tizenöt éves húga, Livie, két buszjeggyel felfegyverkezve maga mögött hagyja a michigani Grand Rapidsot, hogy mindent újrakezdjen Miamiban. Először alig tudnak megélni, de Kacey nem aggódik. Ő mindennel elbír – kivéve titokzatos szomszédjával az 1D lakásból.

Trent Emersonnak ragyogó kék szeme van és mély gödrécskéi az arcán, mikor nevet. És hibátlanul egyensúlyozik a jó fiút a veszélyestől elválasztó, ellenállhatatlan vonalon. Tragikus múltja miatt Kacey eldöntötte, hogy senkit sem enged közel magához, de a kettejük közötti vonzalom tagadhatatlan, és Trent minden eszközt felhasznál, hogy bejusson a Kacey szívét védő falak mögé – akár még egy olyan titokról is hajlandó lerántani a leplet, ami mindkettejüket tönkre teheti.

(hivatalos fordítás)

Huh, oké. Elég valószínű, hogy nem leszek túl népszerű a véleményemmel, de számomra elég középszerű élményt nyújtott ez a könyv. TEDD LE A KÉST! BLOGGERT ÖLNI SZABADSÁGVESZTÉSSEL BÜNTETENDŐ!

Nem először történik az meg velem, hogy értetlenül állok a 90%-os (moly), meg a 4.19-es (goodreads) értékelési átlag előtt. De momentán tényleg nem bírom lerázni magamról azt az érzést, hogy én nem ugyanazt a könyvet olvastam, mint mindenki más körülöttem.

Fő oka talán az lehet, hogy bár a New Adult, mint műfaj az én korosztályomat célozza meg (kb. 18-25 év közöttiek), ennek ellenére, nem vagyok túl jóban az NA könyvekkel. Nem olvastam olyan hű de sokat a műfajból, de ez annak köszönhető, hogy folyamatosan pofára esek vele. Először a Gyönyörű sorscsapással, aztán az Easy-vel, majd a Soha határával. És most a Tíz apró lélegzettel.

Egyiket se utáltam,... (talán a Gyönyörű sorscsapást egy kicsit) de épp nem is szerettem.

hazai borító

És sajnálattal veszem észre, hogy az NA könyvek elképesztő sebességgel íródnak ugyanúgy sémára, ahogy a YA-k is. Más a korosztály, így mások a klisék (bár a szexi, veszélyes, rejtélyes pasik maradnak, mert az tuti befutó), de az alapelv ugyanaz. Tisztelet a kivételnek, de ha egyet olvastál, akkor mindet olvastad. 

Na de ennyi általános észosztás után térjünk is vissza oxigénhiányos remekművünkre.
Hiszen az eleje egészen ígéretesnek tűnt. Kacey egy talpraesett főhősnőnek lett bemutatva, Livie pedig... nos, néhol idegesített, de azért alapvetően nem volt vele problémám. Tetszett, hogy Kacey-nek nem túl mindennapi a hobbija, hogy meg tudja védeni magát - ugyanis kickboxol a lelkem.

De aztán... aztán befutott A pasi. Trent. Kevésbé sötét és veszélyes, inkább a szomszéd srác típust erősíti, valami jó nagy rejtegetni való csontvázzal a szekrényében. Kacey pedig ripsz-ropsz átváltozott egy hebegő idiótává, amit akár még vicces is lett volna nézni, de mindezzel párhuzamosan, mintha az amúgy is megtépázott pszichéje kapott volna egy lórúgásnyi extasyt.

Amit ebből ki akarok hozni: amint Trent felbukkant, értelmes Kacey-ből rohadt idegesítő Kacey lett. Na, itt már elkezdtem összeakasztani a bajszomat a könyvvel.

De mindez nem számított volna, ha a cselekmény nem akaszt ki. Vagyis, a cselekmény és Trent közösen. Miután ez egy karakter központú könyv, nem számítottam nagy égzengésre. Nem is volt, kivéve A csavart. A csavart, amire én már negyven oldallal a biliborulás előtt rájöttem, így a meglepetésnek esélye se volt tarkón vágnia, cserébe viszont a fennmaradó időben azon imádkoztam, hogy ne legyen igazam.



MIÉRT??? - kérdem én. - MIÉRT???





Picike spoiler - semmi fontosat nem lövök le, ígérem.

Az egy dolog, hogy szappanoperásította (igen, ez egy szó, én vagyok az új Kazinczy) az egész könyvet, de ezzel a "csavarral" ami egyébként tök egyértelmű volt, de... jó, befogtam, Trentből, akit egészen kedveltem addig, egy pszichopatát csinált, aki nem hogy nem álompasi, de konkrétan távoltartási végzés nélkül még csak ugyanabba az államba se volnék hajlandó tartózkodni vele.

De, a vége még így is megmenthette volna.... ha nem fullad nyáltengerbe.
Mert rendben, Trent is sérült, és el tudom hinni, hogy egy igazán kétségbeesett ember képes ilyesmire, és hogy ő is csak megbocsátást szeretne, mint mindenki más. Igen, ez hihető. De a tökéletes pasi - szereptől nagyon messzire kerül miatta. Ez akár kifejezetten jól is elsülhetett volna, ha az írónő nem akarta volna mindenáron visszagyömöszölni a számára kijelölt dobozba.

Nem volt ilyen szerencsénk.

Ritkán mondok ilyet, mert amúgy imádom a happy endet, de ennek a könyvnek kifejezetten rosszat tett. Sokkal hihetőbb és hitelesebb lett volna egy keserédes vég, esetleg valami nyitott befejezés. Egy ütős, elgondolkodtató zárás átformálhatta volna az egész élményt, és simán hajlandó lettem volna elfelejteni a hibáit. De ez a vég nem volt bevállalós, és egyáltalán nem illett a könyv hangulatához. Olyan volt, mintha egy amerikai rózsaszín takonyból rántották volna ki és pakolták volna be az utolsó oldalakra.

Picike spoiler vége

Ami megmentette a totális bukástól, az a veszteséggel és traumával foglalkozó aspektusa volt. Tetszett, hogy itt nem csak azért lett beleírva, mert manapság ez a divat, ahogy pozitív az üzenet is: megbocsátás nélkül nincs gyógyulás. A fura pszichológussal való jeleneteket kivétel nélkül élveztem. Egyáltalán nem lett kikozmetikázva a folyamat;  verejtékes küzdelemnek ábrázolta a gyógyulás folyamatát, és ez kellemesen meglepett.

"A múltunk nem határozza meg, kik is vagyunk. Én én vagyok, te pedig te vagy, és pontosan ez az, aminek lennünk kell."

Pozitívumként tudom még felhozni, hogy a mellékszereplők nagyon szerethetőek voltak: különösen Ciklon és Mia. Livie-t nem igazán kedveltem, de Mia... hát, pályázhat a "legcukibb ötéves, akiről valaha olvastam" - címre.

Szóval mit kaptam? Egy nagyon-nagyon felemás élményt. Bosszant, mert annyival jobb lehetett volna, de összességében szerintem túl van értékelve. Aztán, kinek mi. Nekem ez így, ebben a formában nem igazán működött.

De komolyan, miért kellett ezt a befejezést? *toporzékol, nyavalyog és földhöz vágja magát*

A következő sokk: B*SZOD EZ SOROZAT!!!

Na nem. Nincs az az isten. Ebből egy elég volt, danke, bitte, apfelstrudel (és ezennel ki is merítettem a komplett német nyelvtudásomat).

Értékelés: 3/5

Kedvenc jelenet: a pszichológus és Kacey közös jelenetei

Kedvenc karakter: a doki, Mia, Ciklon

Böszörményi Gyula - Leányrablás Budapesten

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 336

1896-ban, a Milleniumi Ünnepségek forgatagában nyoma vész Hangay Emmának, a Marosvásárhelyről érkezett 16 éves leánynak. Négy évvel később titokzatos távirat érkezik tőle, amit jóval az elrablása után adott fel. Húga, a 17 éves Mili kisasszony azonnal a fővárosba utazik, ahol kezdetét veszi a rémálom, melyben egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró.

Te jóságos magasságos, mennyire imádtam én ezt a könyvet!!!

Teljesen véletlenül botlottam bele a könyvesboltban még hónapokkal ezelőtt, és amint a kezembe fogtam, tudtam, hogy ez nekem kell! Krimi, történelem (ráadásul történelmi Magyarország, a XIX. és XX. század fordulója, az egyik kedvenc korszakom!) és egy sejthető szerelmi szál? Ennél jobb pozícióból nehezen indulhat egy könyv nálam. Na, meg persze maga a tény, hogy Böszörményi Gyula írta. A 9...8...7 sorozatát anno úgy adtuk kézről kézre az osztályban.

Finoman szólva meglepődtem, hogy egy ilyen látszólag kifejezetten lányoknak szóló történelmi regény jelent meg tőle. De mindez csak látszat. A Leányrablás Budapesten NEM egy lányregény. Sokkal inkább egy rettentő izgalmas, szövevényes krimi, amihez történelem, kultúra és remek karakterek társulnak.

Normális esetben nem sok szót szoktam a körülményekre pazarolni, de itt muszáj! Hiszen a történelmi rész itt nem merül ki abban, hogy főszereplőink szép ruhákban parádéznak és konflisokban utaznak, meg nincsen facebook. A történelem-geek énemnek csak úgy dobogott a szíve annak láttán, hogy az író milyen elképesztő pontosan utána járt a legapróbb részleteknek is.

A korabeli szleng, a történelmi személyek, a miliő, amit ezáltal megteremtett abszolút egyedi élményt nyújtott. Állítom, hogy bármely bekezdését felismerném a regénynek, ha cím és szerző nélkül az orrom alá tolnák, annyira egyedi és különleges az egész. Minden megelevenedik, színekben pompázik, egy pillanatra sem kellett erőlködnöm, hogy belerázódjak a könyv világába - felszippantott, ahogy szöszt a porszívó (igen, tudom, hogy még mindig furák a hasonlataim).

A lábjegyzetek hasznosak, tényleg hozzáadnak az élményhez, viszont nem magyaráznak meg fűt, fát, virágot, csakis azokat a szavakat, amelyek már teljesen kikoptak a köztudatból, hiszen a nyelv folyamatosan változik. Még jobban tetszettek a megjegyzések, amik a történet folyamán feltűnő valós személyek adatait taglalták (ugyanis itt nem mindenki kitalált személy, ó nem). Számomra ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy olyan igazinak és élőnek tetszett az egész. Végig úgy éreztem, hogy ha felállok és kisétálok az ajtón, akkor nem is a buszra fogok felszállni, hanem keresnem kell egy bérkocsit, hogy bevigyen a belvárosba.

A történet két szálon fut, az egyiken keresztül követhetjük végig Mili és Ambrózy báró nyomozását a lány eltűnt nővére, Emma után, míg a másikon a négy évvel ezelőtti eseményekbe kapunk bepillantást. Éppen ezért nem árt odafigyelni, hogy milyen dátum van felírva a fejezetek elején, máskülönben igen könnyen összezavarodhat az ember. Túl sok mindent nem szeretnék azonban elárulni a történetről, mert vétek lenne lelőni akár egyetlen csavart is. Higgyétek el, nem véletlenül ilyen rövid a tartalom. ;) De annyit elárulhatok, hogy fantasztikusan át van gondolva!

A nézőpont kezelésével viszont már akadtak problémáim. Ugye a két szál miatt elkerülhetetlen a nézőpontváltások sora, ami nem is zavart alapvetően. A könyv szempontjából jelenkori - tehát 1900-ban játszódó - eseményeket Mili szemein keresztül láthatjuk kibontakozni, míg a négy évvel korábbiakat egy E/3-as nézőpontból, ami azonban nem a mindentudó elbeszélő nézőpontja, így gyakorlatilag Emmához köthető. Miután ezeket fejezetek és egy jó nagy időbeli ugrás választja el, egyáltalán nem zavaró, sőt igazán élveztem, mert így Emma is esélyt kapott arra, hogy igazi karakterré válhasson az olvasó szemében, és ne csak a múlt ködös árnya legyen, aki után olyan kétségbeesetten kutatnak.

De, miután sok olyan jelenetnek is tanúi kell hogy legyünk, amiről Mili egyáltalán nem, vagy csak hallomásból szerez tudomást, időről-időre egy-egy jelenet erejéig elszakadunk az ő nézőpontjától és ezen esetekben egy távoli elbeszélő narrál. 

Na, ez már bonyolítja a dolgokat, miután ezek a váltások fejezeteken belül történnek, de nagyrészt ügyesen voltak megoldva, így nem volt velük problémám. Viszont! Volt egy jelenet (lehet, hogy több is, de konkrétan egyre emlékszem), ahol Mili mesélt, viszont olyan dolgokat, amiket ő személy szerint nem láthatott/hallhatott, és erre semmilyen magyarázatot nem kaptunk. Hogy itt most mi történt?

Szóval szerintem jót tett volna a regény egységének, ha egy kicsit gatyába rázzák a narratívát, bár ez számomra nem vont le az élvezetből, csak megtorpantam egy pillanatra, hogy most akkor hol vagyunk és kik vagyunk? Ez pedig elkerülhető lett volna.

korabeli Budapest

A szereplők azonban bőven kárpótolnak! Egytől-egyig kidolgozottak, érdekesek, és ami a legfontosabb: emberiek. 
Mili remek főhősnő; éleslátó, bátor és talpraesett, így nem csoda, hogy élvezet volt az ő szemszögét olvasni. Egyszer se idegesített, pedig volt, hogy egyáltalán nem értettem egyet a döntésével (persze, menj és ess neki egy nálad háromszor akkora férfinak, aki éppen végez valakivel egy sötét kihalt utcán, nálad meg nincs fegyver és neki meg van egy tettestársa... soha jobb ötleted még nem támadt, virágszálam!). De hát, minden karakterre rájön néha az ötperc, és ez így van jól, hiszen ettől lesznek összetettek, esendőek és igaziak.

A drága báró úr pedig teljesen levett a lábamról annak ellenére, hogy minden második megszólalásánál legszívesebben széttörtem volna egy teáskészletet a fején, úgy úri lány módjára. Fogalmam sincs, hogy lehet valaki ilyen maradi és teljesen felháborító véleménnyel a nőkről, amikor olyan anyja van, mint Agáta mama. Viszont a viselkedése százszor többet elmond róla, mint a szavak, amelyek elhagyják a száját. Ez a komor, zord habitus és a néha rettentő idegesítő arrogancia mind csak védekező mechanizmus nála.

"– Hangay kisasszony – hajolt meg felém kimérten, majd lenyomta a kilincset.
Egyből elfogott a pulykaméreg, hogy ilyen félvállról… ekkora közönnyel… szinte az egész villát kitöltő egykedvűséggel üdvözöl.
– Magának is szép napot, báró úr! – mondtam ridegen. – Ha szabad megjegyeznem, ma reggel igen pocsékul méltóztatik festeni!"

Ambrózy Richárd tökéletes úriember (már amikor épp nincs egy bizonyos fiatal hölgy társaságában, mert akkor esetenként elhagyja a jó modora;)), zseniális detektív, és csak úgy mellékesen, az egyik karja hiányzik. Valahogy mégis elérte, hogy ne ez jusson először eszembe róla, és hogy ne sajnáljam. Azt hiszem, ez is volt a célja. Kétségkívül, ő az egyik legkomplexebb karakter, akiről mostanában olvastam. Nagyon remélem, hogy a továbbiakban többet megtudhatunk róla, ugyanis ezalatt a kötet alatt a zárkózottság volt a második neve. És természetesen, ettől csak még inkább meg akarom ismerni!

Őszintén sajnálom, hogy nem vártam meg a következő hónapot a top 10 okos karakterrel, mert drága báró urunk biztos dobogós helyezést kapott volna! (Bocs, Calderon, még mindig imádlak, de azt hiszem, itt a konkurencia xD)

Viszonylag nagy a szereplőgárda, így most a többiekről nem beszélnék, mert napestig itt ülhetnénk. Azt viszont mindenképp megemlíteném, hogy aki romantikát vár, az koppanni fog. Ugyanis nincs benne. Komolyan, nem is értem, miért van úgy kategorizálva mindenhol ez a könyv, mint romantikus. Látom a lehetőségét egy romantikus szálnak, de egyelőre szó sincs semmi ilyesmiről. A lehetőségnek viszont nagyon szorítok, és nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem azok a legjobb regények, amikor szurkolsz a két jó madárnak, hogy vegyék már észre egymást. És a várakozás épp oly szórakoztató! Szóval én nem bánom, hogy nem kaptunk semmiféle érzelmes részt. Nem lett volna hiteles, és lerombolta volna mindazt a jót, ami fel lett építve.

Így viszont? Egy csavaros, izgalmas történelmi krimit kapunk remek karakterekkel! És ha szabad lenne megjegyeznem... 

HÁT HOGY A KÉNKÖVES POKOLBA LEHET ÍGY ABBAHAGYNI????

Nem volt szép, igazán nem volt szép...

Mi lesz velem a következő részig???

MIKOR JÖN A KÖVETKEZŐ RÉSZ??

*befejeztem a kiborulást, most elmegyek újraolvasni a kedvenc részeimet*

Értékelés: 5/5*

Kedvenc jelenet: az elején a vonaton a Jókai kötettel. Ott szerettem meg Milit visszavonhatatlanul. :)

Kedvenc szereplő: Ambrózy báró, Mili, Kruger Tóni, Hangay Árpád