Rachel Hawkins: Royals

Kiadó: Scholastic

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 304

Meet Daisy Winters. She’s an offbeat sixteen-year-old Floridian with mermaid-red hair; a part time job at a bootleg Walmart, and a perfect older sister who’s nearly engaged to the Crown Prince of Scotland. Daisy has no desire to live in the spotlight, but relentless tabloid attention forces her join Ellie at the relative seclusion of the castle across the pond. 

While the dashing young Miles has been appointed to teach Daisy the ropes of being regal, the prince’s roguish younger brother kicks up scandal wherever he goes, and tries his best to take Daisy along for the ride. The crown–and the intriguing Miles–might be trying to make Daisy into a lady . . . but Daisy may just rewrite the royal rulebook to suit herself.

Íme Daisy Winters: egy kissé különc tizenhat éves floridai lány kishableányvörös hajjal, walmartos félállással, és egy tökéletes nővérrel, aki mellesleg Skócia koronahercegéhez készül hozzámenni. Daisy-t a legkevésbé sem vonzza a rivaldafény, de a paparazzik szűnni nem akaró figyelme arra készteti, hogy meglátogassa Ellie-t Európában és elbújjon kicsit a kíváncsi szemek elől.

Aztán ott van a jóképű Miles, akit kijelöltek Daisy mellé, hogy segítse a beilleszkedését az arisztokrata körökbe, de a helyzetet nem könnyíti meg, hogy a herceg öccse botrányt botrányra halmoz és mindent elkövet, hogy lehetőleg Daisy-t is nyakig belerángassa. A korona - és Miles - próbálnak hölgyet faragni Daisy-ből... de azzal nem számoltak, hogy talán a lány fogja átírni az arisztrokrácia merev szabályait.

Őszintén, abszolúte nem volt tervben ennek a könyvnek az elolvasása. A repülőn befejeztem az aktuális olvasmányomat és kellett valami, amivel el tudom ütni az időt, ameddig beérek a koliba, így lekaptam az első könyvet a google booksból, amin megakadt a szemem. Este volt, fáradt voltam, valami olyanra vágytam, ami nem igényel nagy agymunkát. Ebből a szempontból a Royals tökéletes választás volt, úgyhogy ez lett a tömegközlekedéses könyvem a következő két hétre.

Viszonylag kevés contemporary YA-t olvasok, de tekintve hogy egyáltalán nem voltak elvárásaim ezzel a könyvvel kapcsolatban, remekül elvoltam vele. Vicces, könnyed kis történet szerethető karakterekkel, igazi hamisítatlan rom-com feelinggel. Végig Miről álmodik a lány flashbackjeim voltak tőle. Rachel Hawkins humora már a Hex Hallban is megmutatkozott, de a karakterektől - különösen az ügyeletes szépfiútól - finoman szólva sem voltam hanyatt esve, és nem is folytattam a sorozatot utána. Itt szerencsére nem akadt ilyen problémám, sőt! Nem hogy nem utáltam az ügyeletes szépfiút, de a változatosság kedvéért nem is ő volt a felelős a romantikus szálért. Értem ez alatt Sebastiant, minden lány álmát, Alex (a koronaherceg) kisöccsét.

Cserébe itt van nekünk a kezdetben kissé nyers, de azért brit módra talpig úriember Miles, akit mindennek ellenére csak szeretni lehet. Imádtam őt és ha már itt tartunk, Daisyt is! Külön-külön is szórakoztatóak, de együtt aztán meg pláne.

“Are you saying I’m better than a sword to the eye?” I ask, and he chuckles.
The sound is warm and soft, and I swear I can feel it, dancing over the knobs of my spine. Oh my god, this rain needs to end soon.
“Maybe not better, but certainly not worse,”

És annak ellenére, hogy Sebnek elvileg az agyamra kellett volna mennie, ő sem piszkálta a csőrömet. Persze, egy kész vonatbaleset a gyerek, de valahogy sikerült előadnia magát egy kedvelhető stílusban, egy kicsit sem volt rosszindulatú. Az is sokat segített, hogy a többi szereplő nem hagyta, hogy mindent megússzon. Ja, és Daisy szülei is fantasztikusak voltak, különösen az apukája. Hülyére röhögtem magam rajta! Jó volt látni egy olyan YA-t, ahol a szülők szerves részeit képezik a sztorinak, ahogy a testvérek közötti kapcsolat is.

Forrás

A királyi család többi tagját már nehezebb volt elviselni, de még csak nem is velük volt problémám, hanem a létezésükkel. Tudom én, hogy fikció, meg írói szabadság és trallala, de SKÓCIÁNAK ROHADTUL NINCS KORONAHERCEGE! Se királyi családja. Nemesek, azok vannak. Királyi család nincs. Főleg nem olyan királyi család, akinek a képmását az aprópénzre nyomtatják, mert legutóbb, amikor csekkoltam, azon még mindig bözsi virított, és fun fact, Skóciának külön pénzneme sincs, mert hogy nem különálló ország! (Referendum is volt, meg minden. Odáig nem ér el a BBC?) Nem értem, ez miért volt szükséges. A sztori szempontjából teljesen mindegy lett volna, ha mondjuk csak fontos nemesi családról van szó inkább, és mondjuk magasan vannak a trónöröklési sorban. De neeeeem. Nekünk Skót királyság kellett. És mindezt úgy, hogy amúgy a londoni királyi család is megvan, és aztán soha senki nem magyarázta meg nekünk, hogy EZ MÉGIS HOGY MŰKÖDHET ÍGY, MONARCHIA VAN AZ ISTEN SZERELMÉRE, ITT SENKI NEM TANULT TÖRTÉNELMET????

Kiakadás vége.

Khmm.

Szóval, ettől az aprócska ténytől elvonatkoztatva, azt kell mondjam, jó kis könyv volt ez! Nem túl nyálas, de azért cuki, vicces, de nem erőltetett, szerethető karakterekkel és remek stílussal megírva! Aki egy laza olvasmányra vágyik, és nem érzékeny a történelmi (vagy bármilyen) hitelességre, annak bátran merem ajánlani.

Értékelés: 3.5/5

Kedvenc karakter: Miles, Daisy, Seb

Alexandra Christo - To Kill a Kingdom

Kiadó: Hot Key Books
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 358

Princess Lira is siren royalty and the most lethal of them all. With the hearts of seventeen princes in her collection, she is revered across the sea. Until a twist of fate forces her to kill one of her own. To punish her daughter, the Sea Queen transforms Lira into the one thing they loathe most—a human. Robbed of her song, Lira has until the winter solstice to deliver Prince Elian’s heart to the Sea Queen or remain a human forever.

The ocean is the only place Prince Elian calls home, even though he is heir to the most powerful kingdom in the world. Hunting sirens is more than an unsavory hobby—it’s his calling. When he rescues a drowning woman in the ocean, she’s more than what she appears. She promises to help him find the key to destroying all of sirenkind for good—But can he trust her? And just how many deals will Elian have to barter to eliminate mankind’s greatest enemy?

Ez most annyira jól esett! Mikor máskor olvassunk sellőkről, ha nem a legnagyobb hőségben? Már akkor kinéztem ezt a könyvet magamnak, amikor elkezdett feltünedezni, mint várt megjelenés, és miután jöttek az áradozó értékelések, nem bírtam a kíváncsiságommal tovább. Nem túl sok sellős könyvet olvastam annak ellenére, hogy nagyon szeretem a tengeren játszódó sztorikat és ezeket a mitikus lényeket is, főleg, ha a vérszomjasabb fajtából valók. Nincs gond a H2O-féle cuki hableányokkal sem, de mindig jobban vonzott a mítosz kevésbé habos-babos oldala.

Végre megkaptam, amire vágytam, ugyanis a To Kill a Kingdom beváltotta minden hozzá fűzött reményemet! Kicsit sötét volt, kicsit creepy helyenként, de mégis nagyon tündérmesés. Mindehhez pedig hozzájöttek a remek karakterek, és te jó ég, azok a párbeszédek!!!

“You are a little heartless today, aren't you?"

"Never," I say. "There are seventeen under my bed.”

Az alapsztori szerint Lira az egyik legvérszomjasabb szirén, a királynő örököse, és a hercegek átka, ugyanis ő csakis királyi sarjakra vadászik, évente egyet ragad el: minden születésnapjára egy szívet. Azonban amikor elkíséri az unokatestvérét az első vadászatára, nem tud ellenállni a kísértésnek és megszegi a szabályokat: megöl még egy herceget. A királynő büntetésből emberré változtatja, és ki más is halászná ki Lirát a tengerből, mint a híres szirénvadász herceg, Elian és legénysége.

Általában elmondható rólam, hogy nem rajongok a hercegekért. Idegesítőek, hisztisek, többet picsognak, mint egy plázacica, és azt hiszik, a nap csak az ő kedvükért megy le nyugaton. Eliant viszont imádtam! Benne is megvolt a tendencia, hogy sajnáltassa magát, de nem olyan mértékben, hogy attól lekaparjam magam, és mindezek mellé meglepően talpraesett és realista volt.

“Technically, I’m a murderer, but I like to think that’s one of my better qualities.” 

Lira szintén kedvenc lett, bár folyton Lyrának néztem a nevét és úgy ejtettem a fejemben. Túl sok volt a Pullman könyvekből idén, azt hiszem. Ugyan az ő haja is vörös, drága szirénhercegnőnk azért néhány fokkal veszélyesebb ellenfél, mint Ariel. Lira szinte elveszti minden fizikai fölényét, amit a vízben magáénak tudhat abban a pillanatban, hogy a királynő emberré változtatja, de ennek ellenére közel sem nevezném tehetetlennek. Tetszett, hogy emberbőrben sem veszítette el azt a vadságot, amilyen ívet leírt a karaktere, ahogy megtanult beilleszkedni az emberek közé, és megkérdőjelezte a saját kultúráját is közben.

Forrás: Pinterest

Imádtam olvasni, ahogy ezek ketten kerülgették egymást! Annyira jól kijött, hogy mennyire hasonlítanak a különbségeik ellenére is, hogy emberükre találtak a másikban. Tetszett, hogy egyiküknek sem voltak illúziói a saját egyéniségükről: pontosan tudták, hogy nem éppen feddhetetlen jellemek. Fantasztikusan működött a kémia, egyszerre akartam rájuk üvölteni, hogy vegyék már észre magukat, és élveztem a várakozást, ahogy apránként elkezdtek megbízni a másikban. Itt már csak hab volt a tortán, hogy az olvasó mindvégig tudja, Lira arra készül, hogy elárulja Eliant és mindenki mást.

“I reach out my hand to pull her up, and the look Lira gives me is nothing short of poisonous.
“Do you want me to chop it off?” she asks.
I keep my hand hovering in the space between us.
“Not particularly.”
“Then get it out of my face.”

A világfelépítés nem nagy szám, annak ellenére, hogy egy elképzelt világban vagyunk és több országot is érintünk. Minden királyságnak megvan a maga mágiája és kultúrája, de ezekbe csak felületesen nyerünk betekintést, és őszintén, nincs is szükség többre. A történet fókusza nem túl nagy, de remekül működik: azt a klasszikus tündérmesés vibe-ot kapjuk, és a cselekmény is ennek van alárendelve.

A nyár egyik legnagyobb kellemes meglepetése volt számomra ez a könyv! Egyik szemem sír, a másik nevet, hogy csak egyrészes és nincs folytatása, mert bár kerek egész történetet kapunk, ami nem igényli a második részt, sajnáltam, hogy a végére értem, mert annyira jó volt belemerülni, hogy olvastam volna még. Aki szereti az old school tündérmesés hangulatot és a morálisan kissé szürke karaktereket, annak bátran merem ajánlani ezt a könyvet, nem fog csalódást okozni!

Amie Kaufman & Meagan Spooner: Unearthed

Kiadó: Disney Hyperion
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 336

When Earth intercepts a message from a long-extinct alien race, it seems like the solution the planet has been waiting for. The Undying's advanced technology has the potential to undo environmental damage and turn lives around, and Gaia, their former home planet, is a treasure trove waiting to be uncovered.

For Jules Addison and his fellow scholars, the discovery of an alien culture offers unprecedented opportunity for study... as long as scavengers like Amelia Radcliffe don't loot everything first. Mia and Jules' different reasons for smuggling themselves onto Gaia put them immediately at odds, but after escaping a dangerous confrontation with other scavvers, they form a fragile alliance.

In order to penetrate the Undying temple and reach the tech and information hidden within, the two must decode the ancient race's secrets and survive their traps. But the more they learn about the Undying, the more their presence in the temple seems to be part of a grand design that could spell the end of the human race...

Amikor a Föld befogja egy rég kihalt földönkívüli faj üzenetét, úgy tűnik ez a válasz a bolygó problémáira. A Halhatatlanok fejlett technológiája talán eltörölheti a környezetszennyezés okozta súlyos gondokat és számtalan életet megmenthet. Gaia pedig, a korábbi anyabolygójuk egy igazi kincsesláda, ami csak arra vár, hogy végre felfedezzék.

Jules Addison és a többi tudós számára egy földönkívüli faj kultúrájának feltárása egészen eddig példátlan esélyt kínál... már ha az Amelia Radcliffe-hez hasonló sírrablók nem fosztanak ki mindent először. Mia és Jules teljesek más okból lógnak fel a Gaia-ra tartó hajóra, így nem csoda, hogy nem jönnek ki túl jól, de törékeny fegyverszünetet kötnek, miután hajszál híján megmenekülnek egy veszélyesre sikerült összezörrenésből a többi sírrablóval.

A két fiatal kénytelen együtt dolgozni, ha időben meg akarják fejteni a Halhatatlanok ősi templomának titkait és túlélni a halálos csapdákat. De minél többet tudnak meg a Halhatatlanokról, annál inkább tűnik ez az egész egy nagyobb terv részének, ami akár az emberi faj végét is jelentheti...

(saját fordítás)

Ezt a könyvet egyetlen egy okból olvastam el: mindenki az Indiana Joneshoz hasonlította. Aki ismer, az tudja, hogy mennyire imádom az összes Indiana Jones filmet (jó, a Végzet templománál nekem is rezgett a léc, az még nekem is túl fura), így amikor több helyről is hallottam, hogy full olyan a hangulata, túlságosan is izgatni kezdte ahhoz a fantáziám, hogy én ezt kihagyjam.

Mondjuk ebből a szempontból pofáraesés volt a dolog, mert attól eltekintve, hogy itt is felfedezősdit játszunk, nekem nem igazán jött át az a fajta hangulat. Ettől függetlenül viszont nem mondhatnám, hogy negatív élmény volt ez a könyv. Eleve, szerintem nincs elég klasszikus kaland sztorira épülő YA, mint amilyen ez is. Imádom ezeket a fajta történeteket, ahol ősi civilizációkat fedeznek fel, de közben csöbörből vödörbe zuhannak és repkednek a poénok, meg a mérgezett nyilak. A Múmia filmeket (a régit of course, arról az új förtelemről nem beszélünk) is ezért szeretem annyira. Szóval már csak emiatt is örülök, hogy belebotlottam ebbe a könyvbe, mert az alapszitu hasonlít. Ám az, hogy mindezt kihelyezték egy másik bolygóra és belekeverték ezt a földönkívülis bizniszt új hangulatot hozott magával.

“When we allow ourselves to explore, we discover destinations that were never on our map.”

A történetvezetésbe egyébként remekül bele lehetett zökkenni. A váltott szemszög is jól működött, főként azért, mert a két főszereplőnk, Jules és Mia gyökeresen máshogy látták a dolgokat, és a váltások is jó ritmusban történtek. Persze, ilyenkor mindig nyilvánvaló, hogy a két jómadár egymás mellett fog kikötni, de jó lett volna kicsit kevesebb instalove-val dolgozni, főleg hogy a helyzet alapján inkább azt várná az ember, hogy fújjanak egymásra. Mindenesetre ezt így utólag nézve megbocsátom nekik, ugyanis a második fele a könyvnek túl jól sikerült ahhoz, hogy ilyen apróságokon túlságosan fennakadjak. Mondom ezt úgy, hogy amúgy én ezt a könyvet egyszer félbehagytam, még februárban. Nem utáltam már akkor sem, de nem is szerettem, és volt, ami jobban érdekelt, így egyszerűen letettem, és csak tegnap vettem kézbe újból. Azt hiszem, mindent elmond az a tény, hogy egy nap alatt végigsöpörtem a maradék 150-200 oldalon.

A karakterek szerethetőek, de nem sokkal többek, mint amit a tartalom is elmond. Ott van Jules, a tudós zsenigyerek, aki mindenét feltette erre az útra, hogy megtudja a Halhatatlanok titkát, és tisztázza az apja nevét, a másik sarokban pedig Mia, egy piti kis tolvaj, akinek ez az egyetlen esélye arra, hogy megvásárolja a testvére szabadságát. De persze semmi nem megy a tervek szerint, ahogy ez már csak lenni szokott, és végül arra eszmélnek, hogy nyakig ülnek az alienkakiban mindketten, mert ez az egész sokkal nagyobb annál, mint amekkorának ők elsőre gondolták.

“What we had was all we'd ever have-we couldn't simply flee the world we were destroying to find another.”

A fordulatok főleg a könyv második felére korlátozódnak, ezért is pörgött az sokkal jobban, és bár a többségét előre ki lehetett találni, éppen ezért a brutális függővég se rázott meg olyan szinten, volt egy-két kisebb mozzanat, ami meglepett.A romantikus szál is az abszolút kiszámítható, semmi különös kategóriába tartozik, de miután alapból elég másodlagos szerepet tölt be, nincs is ezzel semmi baj, teljesen jól kiegészítette az elsődleges történéseket.

Alapvetően egy jó kis könyv volt ez, nem bántam meg, hogy időt szántam rá. Nem világmegváltó darab, de nyárra a strand és egy hideg cider mellé remek választás, főleg ha te is szereted az old school kalandfilmek történetvezetését, mert arra valóban emlékeztet egy kicsit, még ha hangulatában más is.

Értékelés: 4/5

Sarah Pinborough: 13 perc

Kiadó: 21. Század
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 368

13 percig halott voltam. 

Nem emlékszem, hogyan kerültem a jeges vízbe, de valamiben biztos vagyok – nem baleset történt és nem akartam megölni magamat. 

Azt mondják, tartsd közel a barátaidat, az ellenségeidet pedig még közelebb. De egy tinédzser lány nehezen tesz különbséget a kettő között… 

A 13 perc megragadó YA pszichológiai thriller Sarah Pinboroughtól – emberekről, félelmekről, manipulációról és az igazság erejéről. A könyv szerzőjét a magyar közönség a Ne higgy a szemének! című pszichológiai thriller kapcsán ismerhette meg. 

A könyv filmes jogai már elkeltek, a regényből készült sorozatot a Netflixen láthatják majd a nézők.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a 21. Század kiadónak!

Hiába is tagadnám, hogy elsőre a borítója fogott meg a 13 percnek. Alapvetően annyira nem a stílusom a krimi, vagy a pszichothriller, ha már itt tartunk. Szeretem a nyomozós szálakat, de inkább más műfajokkal vegyítve szoktam beléjük futni, így vegytiszta verzióban nagyon ritkán. Viszont a gyönyörűséges borítón túlmenően maga a fülszöveg is izgatta a fantáziám: 13 percig a klinikai halál állapotában lévő lány magához tér, viszont nem emlékszik a "halálát" megelőző 24 órára. Baleset volt? Vagy valaki szándékosan lökte a folyóba? Na és kiben bízhat meg?

Egyébként az én figyelmemet elkerülte az az aprócska tény, hogy ez YA. Nem tudom, hogy, mert ott van a hátoldalán is, de csak az alapszitut regisztrálta az agyam, és valamiért azt hittem, hogy mindez egy felnőtt nővel esett meg, nem pedig egy 17 éves lánnyal, így igencsak meglepett, amikor Gone Girl helyett Pretty Little Liars hangulat köszönt vissza az oldalakról. Ez amúgy nem negatívum, szimplán csak nem várt elem, amin kissé megütköztem. Az elején talán húztam a számat miatta, de aztán elég hamar sikerült belemerülnöm a hangulatba. Az írói stílus szinte filmszerűvé tette az egészet, így egyáltalán nem esett nehezemre Netflix sorozatként elképzelni ezt a könyvet. Ha tényleg megvalósul a produkció, tuti nézni fogom!

A Pretty Little Liarst nem véletlenül emlegettem, hiszen az egyik főszereplőnk, Tasha (az áldozatunk) karaktere erősen Alison Dilaurentis vibe-ot árasztott magából mindvégig. Szőke méhkirálynő és igazi manipulátor. Remekül felépített karakter volt a klisés vonásai ellenére. Egyébként ez a legtöbb szereplőre igaz: az elején még mind csak papírmaséknak tűntek, de Sarah Pinborough apránként megtöltötte őket igazi élettel, ahogy a történet kibontakozott a szemünk előtt.

Ugyanez igazi Hayley-re és Jennyre, Tasha utánfutóira, valamint másik főszereplőnkre, Beccára, aki régen a csapathoz tartozott, de kitaszítottá vált, és még mindig kétségbeesetten visszavágyik, bár a felszínen azt mutatja, hogy már tovább lépett és nem érdekli az egész. Amikor azonban Tasha megkéri, hogy segítsen neki megoldani az egyre mélyebbnek tűnő rejtélyt, hogy mi is történt aznap este, Becca nem tud ellenállni...

A könyv három nagy részre van osztva, és azt kell mondjam, hogy az első ebből abszolút feledhető. Megismerjük az alapfelállást és a szereplőket, egész jó a hangulat, de nem történik sok minden, és alig van valamicske feszültség, ami legalább fenntartaná a figyelmet. Az ötvenedik oldal körül komolyan kezdtem aggódni, hogy nem lesz ez így jó.

Tizenhármasok. Folyvást látom őket. Olyan, mintha rendre elém állna a szám. Tizenhárom borsószem maradt apám tányérján. Tizenhárom esőcsepp az ablakon. Tizenhárom ember a busz felső szintjén. Ez a szám van mindenütt.

Azonban nem kell aggódni, mert a második rész már sokkal haladósabb, a harmadik pedig teljes mértékben felkavarja az állóvizet és végre lelepleződnek a csavarok és a jelek, amiket az írónő addig majdhogynem észrevétlenül elpotyogtatott, miközben azt hittem, hogy csak főállásban unatkozunk még az elején. 

Azt kell mondjam, érdemes kivárni, mert az utolsó harmad elképesztően érdekes. Pörgősnek továbbra se nevezném, talán az utolsó 20 oldal, a nagy finálé kivételével, de az, ahogy az egész kirakós összeáll olyan érzést kelt, mintha a színfalak mögé pillanthatnánk, ez pedig teljes mértékben lekötött. 

Remekül átgondolt cselekményívről van itt szó, kérem szépen, ami lassan építkezik, de alaposan, és semmi sem történik benne véletlenül: pont mint a sakkban. Miután Tasha és Becca mindketten remekül sakkoznak, és játszanak is a játék során, egyáltalán nem meglepő, hogy maga a történet is egy sakkjátszmára hasonlít. Idegek, türelem, ész és taktikai érzék szükségeltetik a győzelemhez.

Forrás

Mint mondtam, viszonylag kevés krimit és thrillert olvasok, inkább sorozatnézésben élem ki magam ilyen téren, szóval könnyen lehet, hogy hiszékenyebb vagyok a műfajban jártasabb olvasónál, de engem tökéletesen az orromnál fogva vezetett a regény, ráadásul mindezt úgy, hogy végig azt hittem, a helyzet magaslatán állok és úgyse lesz semmi meglepetés. Valószínűleg jobban járok, ha hallgatok arra a kis hangra, ami rendre azt suttogta, hogy "ez egy pszichothriller, nem lehet ennyire pofonegyszerű a helyzet", de nem tettem, aminek eredményeként óramű pontossággal esett le az állam a fordulatot látva.

Összességében, egy remek regényhez volt szerencsém fantasztikus kivitelezésben. Értem ezt mind a történet átgondoltságára, mind pedig a könyv fizikai valójára, hiszen remek minőségű és nem mellesleg gyönyörű a borító, ami nem csak a védőborítón, de magán a keményfedélen is ott virít. Az eleje kicsit döcögősen indul, de türelem pszichothrillert terem, megéri átrágni magunkat a lassabb kezdeten. Tudom ajánlani idősebbeknek és fiatalabbaknak egyaránt, különösen ha már a komolyabb könyvek felé tendálnál, de szereted a YA-k hangulatát, a 13 perc remek választás lehet a számodra.

Értékelés: 4/5

Samantha Shannon: The Bone Season

Kiadó: Bloomsbury
Kiadás éve: 2017 (utánnyomás, új borítóval)
Oldalszám: 480

19-year-old Paige is working in the criminal underworld of Scion London. Her job: to scout for information by breaking into people's minds. It is raining the day her life changes for ever. Attacked, drugged and kidnapped. She is assigned to Warden, a Rephaite. He is her master. Her trainer. Her natural enemy. But if Paige wants to regain her freedom she must allow herself to be nurtured in this prison where she is meant to die.

2059. Scion London. 

Paige Mahoney látszólag egy átlagos tizenéves lány, aki titokban egy alvilági szervezetnek dolgozik. Kisstílű lopások helyett ő nagyobb tétben játszik. Paige egy álomhacker, aki feltöri mások elméjét, és a gondolataikban kutat fontos információk, összeesküvési tervek után. Mindezt pénzért. Egy nap azonban sötét és gonosz erő keríti hatalmába… beláthatatlan következményekkel 

Oxford több évszázada lekerült a térképről, azóta titkos börtönváros, ahol a paranormális bűnözőket tartják fogva egy idegen faj felügyelete alatt. A rephaiták belőlük toboroznak a hadsereget, hogy véghezvigyék titkos tervüket. Paige mentora és kiképzőtisztje Arcturus, a vérhitves, aki halálos ellensége az embereknek. Ahhoz, hogy szabaduljon, be kell törnie mestere elméjébe, és fel kell fedni a titkát…

(hivatalos fordítás)

***

Kedvenc Alpakám, So-So hatalmas rajongója a sorozatnak, és azóta rágja a fülemet emiatt a könyv miatt, amióta gyakorlatilag ismerjük egymást. Jó ideig kitartottam, de aztán csak rávettem magam, főleg mert én magam is nézegettem már ezt a könyvet, csak aztán valahogy elfeledkeztem róla, miután elmaradtak a folytatások. Viszont tavaly megjelent a harmadik rész, és a Bloomsbury ennek örömére újranyomta az első kettőt is ezzel a fentebb látható fehér alapú dizájnnal puhaborításban, így ez megadta a szükséges kezdőlöketet, hogy most már tényleg belevágjak.

Azt kell mondjam, mindenképp jó volt az időzítés. Egyrészt azért, mert végre kimásztam a már jó régóta húzódó olvasási válságomból, hiszen a lassú kezdet miatt nem kizárt, hogy ezt még nyáron letettem volna az első 30 oldal után. Másrészt, ez a könyv aztán nem a kezdő angolosoknak való: manapság már viszonylag ritkán találkozom olyan szóval, amit nemhogy még a büdös életben nem láttam, de ha nem angol szövegkörnyezetben lenne, abban se lennék biztos, hogy angolul van, így inkább segítségül hívtam a Merriam-Webstert, mert piszkálta az agyamat, hogy mi a vihar ez. (Csak hogy mind tanuljunk valamit: cantankerous - zsémbes) Amit ebből ki akarok hozni: kifejezetten nehéz a nyelvezete, eredetiben csak erősen haladóknak ajánlom. Viszont a stílus purrfect! Samantha Shannonnek nem csak eszelős a szókincse, de remekül teremt hangulatot. Az egész regénynek rendkívül egyedülálló az atmoszférája, és a karakterek is szuperül össze lettek rakva, de erről majd később.

Először ugorjunk neki annak a monstrumnak, ami a világfelépítés. Olyan masszív info dumpot kapunk az elején, hogy az első ötven oldalon kb. a fanwikiből éltem, ahol fenn volt ez a cuki szemléltető ábra, hogy legalább kábé fogni tudjam a hatvanmillióezer féle clairvoyance típust, ami létezik. 

Forrás

Azon kívül, hogy rendkívül komplex a különleges képességek mindenféle besorolása, kapunk mellé egy teljesen új szókincset, amitől az első ötven oldalon csak pislogsz, mint hal a szatyorban, hogy tessék parancsolni?? Szerencsére a könyv hátuljában van egy glosszárium, amit viszonylag sokszor fellapoztam, pedig általában túlságosan belemerülök a sztoriba, hogy közben keresgélésre adjam a fejem, és csak a végén futom át hogy hmm, király, ilyen is van benne. Amúgy is szeretem magamtól összerakni a képet. De a Csontszüretnél inkább nem vállalkoztam csak a saját logikámra, mert félő volt, hogy szétrobban tőle a buksim, és volt-nincs blogger. (Mint a szekrény a HP-ben, csak véresebb.)

Lehet, hogy a világ kegyetlen bonyolult, viszont legalább annyira érdekes és egyedi is! Még csak bekategorizálni se lehet igazán ezt a könyvet, mert valahogy egyszerre érződik disztópiának, sci-finek, fantasynek, paranormálisnak, és így.... nem tudom, mi folyik itt, de tetszik!

Viccet félretéve, komolyan csak csodálni tudom Samantha Shannont, amiért ennyi energiát belefektetett a Csontszüret világának a kialakításába, hogy minden klappoljon, és egy koherens, lenyűgöző egészet alkosson, amitől úgy érzed, tényleg átléptél egy párhuzamos, ijesztő, de közben baromi érdekes univerzumba, ahol szindikátusok léteznek, meg a Scion diktatúrája, plusz ez a rengeteg különleges képesség, meg rephaite-ok, ezek a más dimenzióból jött fura alienek, akikről a populáció többsége nem tud, viszont a kormány stikában alkut kötött velük... kicsit lehet, úgy tűnik, mintha csak szavakkal dobálóznék, de ezt a könyvet egyszerűen nem lehet röviden és értelmesen elmagyarázni, szóval inkább meg se próbálnék mélyebben belemászni, mert itt ülhetnénk még egy hét múlva is. Nem hiába rúg majdnem 500 oldalra.

Ami a karaktereket illeti, Shannon itt se bánt velünk kesztyűs kézzel. Paige Mahoneyt, a főhősnőnket kemény fából faragták, ebben a kiscsajban aztán tényleg van spiritusz. Hiába próbálnak rabszolgát csinálni belőle, ő aztán nem fekszik le senkinek. Mindezek mellett persze nem tökéletes, neki is megvannak a maga hibái, tévedései, belső bizonytalanságai, viszont egyszer se vált számomra idegesítővé. Nem állítom, hogy ő a kedvenc karakterem az egész világon, de szerettem követni a kalandjait, és azon kaptam magam, hogy akut idegrángások közepette szorítok neki, hogy ne ölesse meg magát.

Arcturus, a főgonosz banya vérhitvese is említésre méltó egy figura. Bár az én kiadásomban többet emlegették Wardenként (magyarul nem tudom, mire fordították, ha ugyan lefordították), így nekem is inkább így ragadt meg, semmint a keresztnevén, ami úgy hangzik, mintha egy Shakespeare tragédiából szalajtották volna. Ő az a fajta karakter, akit nagyon nem akarsz bírni, de aztán valahogy mégis azon kapod magad, hogy fokozatosan megkedveled. Szeretem az ilyen típusú karaktereket, akik úgy rejtélyesek, hogy nincs túltolva, és nem érzed erőltetettnek, vagy mintha direkt csinálnák. Nem jár folyton a lepénylesőjük, mint a kacsa feneke, de amikor mondanak valamit, annak súlya van, és alig várod, hogy kiderüljön, mi lapul azalatt a mély csönd alatt. Ő határozottan kedvenc lett!

Ami így visszatekintve megdöbbentő, hogy mindezek mellett valahogy még a mellékszereplőkre is maradt ideje és energiája az írónőnek! Nem igazán tudnék olyat megnevezni, akinél azt éreztem volna, hogy papírmasé figura, vagy épp töltelékkarakter, mindannyian egyéniségek voltak, éltek. Akit mindenképp ki akarok emelni, az Jaxon Hall, Paige elrablása előtti főnőke, az egyik mime-lord, aki a saját kis bűnszervezetét működteti, és aki igencsak ideges, amiért megfújták az orra alól a kedvenc álomjáróját. Jaxnek határozottan volt stílusa, annyi szent. Zseniálisan egyensúlyozott az égetnivaló szemétláda és az angol úriember között: nem volt nehéz látni, miért ő az egyik legerősebb gengszter Londonban, mindeközben viszont kivillant az emberi oldala is, hiszen Paige a mentoraként tekintett rá. Rétegelt, komplex, briliáns karakter, komolyan le a kalappal!

Persze főgonoszt is kaptunk, méghozzá nem is akármilyet. Nashira, az oxfordi kolónia vezetője olyan szinten ijesztő, amit már rég nem tapasztaltam könyvben. Okos, számító, a végletekig kegyetlen, és mindeközben nem igazán nevezhető őrültnek (max szociopatának). Jó volt végre egy olyan női ellenfélről olvasni, akitől rendesen meghűlt a vér az ereimben, akitől tényleg félteni tudtam hőseinket, és nem hátradőlve tömtem a fejem popcornnal, mondván hogy "mit izgulsz, úgyis túlélik, ez hálivúd."

Összességében, egy nagy pozitív meglepetés volt ez a könyv. Nem könnyű olvasmány, nem csúszott gyorsan, de tartalmas volt, egyedi, izgalmas, és abszolút megérte a belefektetett időt és energiát! Ha belekezdesz, azt tanácsolnám, ne tedd le az első ötven oldal után. Igenis várd ki a végét, mert totálisan megéri. Alig várom a következő részt! Az hót ziher, hogy még idén sorra kerül nálam!

Értékelés: 5/5

Kedvenc karakter: Jax, Warden

Amitav Ghosh: Sea of Poppies

Kiadó: John Murray

Oldalszám: 544

At ​the heart of this vibrant saga is a vast ship, the Ibis. The ship's destiny is a tumultuous voyage across the Indian Ocean; its purpose is to fight China's vicious nineteenth-century Opium Wars. As for the crew, they are a motley array of sailors and stowaways, coolies and convicts.

In a time of colonial upheaval, fate has thrown a diverse cast of Indians and Westerners together on board, from a bankrupt raja to a widowed tribeswoman, from a mulatto American freedman to a freespirited French orphan. As their old family ties are washed away, they, like their historical counterparts, come to view themselves as jahaj-bhais, or ship-brothers. An unlikely dynasty is born, which will span continents, races, and generations.

The first in an epic trilogy, this historical adventure spans the lush poppy fields of the Ganges, the rolling high seas, the backstreets of Canton. But it is the panorama of characters, whose diaspora encapsulates the vexed colonial history of the East itself, that makes Sea of Poppies so breathtakingly alive--a masterpiece from one of the world's finest novelists.

Egy hatalmas hajó, az Ibis áll eme színektől vibráló saga középpontjában. A hajó sorsa egy hányattatott utazás az Indiai-óceánon keresztül; a végső célja pedig hogy harcba szálljon Kínával a 19. századi Ópium háborúk ádáz küzdelmeiben. Ami a legénységet illeti, egy tengerészekből, szökevényekből, menekültekből és elítéltekből álló szedett-vedett tarka társaság verődik össze.

A kaotikus gyarmatosítás korában, a fedélzeten összetalálkozó emberek között akad indiai és nyugati egyaránt, egy tönkrement rádzsától elkezdve, egy megözvegyült törzsfőnökasszonyon és egy mulatt  amerikai felszabadított rabszolgán keresztül, egy szabadlelkű francia árváig mindenki megtalálható. Ahogy a régi családi és származási szálak, amik a múltjukhoz kötik őket halványodnak, társakként, testvérekként kezdenek tekinteni egymásra. Egy valószerűtlen dinasztia születik a különbségek hamvaiból, ami átível kontinenseken, fajokon és generációkon egyaránt.

Egy epikus trilógia első részeként, ez a történelmi kalandregény a buja pipacsmezőktől a hullámzó óceánig repít minket, majd visszaterel Canton mellékutcáinak útvesztőjébe. De a karakterek színes palettája az, ami igazi mesterművé emeli a Sea of Poppiest, hiszen rajtuk keresztül kirajzolódik a  keleti gyarmatosítás ambivalens és feszültségekkel teli történelme.

(saját fordítás)

***

Őszintén szólva, valószínűleg soha nem olvasom el a Sea of Poppiest, ha nem adják ki kötelezőnek az egyik tantárgyamra. És valószínűleg ma sem tudnám, micsoda élményt hagytam ki! Egy olyan korszakról nyújt átfogó képet ez az egyébként nagyon is szórakoztató és a maga nemében gyönyörűen megírt regény, amiről mi legalábbis vajmi keveset tanultunk suliban: ez pedig nem más, mint az Ópium háborúk a 19. században. A Sea of Poppies, az Ibis trilógia első része pont az első főkonfliktus kitörése előtti években játszódik, így a regény háttereként az egyre feszülő ellentétek hálózata adja. 

Deeti történetével kezdünk, ahol is azonnal megértjük a címet: pipacsok tengere. Elvégre Deeti egy pipacsültetvény tulajdonosa, ami épphogy életben tud maradni a brit ópiumgyár árnyékában, ami lenyomta a pipacs árát és közben kényszeríti a parasztokat a termesztésére a szükséges takarmánynövények és zöldség/gyümölcs helyett. Plusz még ott van a nyakán az ópiumfüggő férje, és gusztustalan sógora, aki meg akarja magának kaparintani a fiatal nőt a férje halála után.

Deeti kétségbeesett menekülése volt az egyik legérdekesebb szála a regénynek, de megragadott Zachary Reid kalandozása is az Ibisen, ahogy Amerikából elszegődött tengerésznek, majd Indiába keveredett és belesodródott a menekültek szállításába Mauritiusra.

Annak ellenére, hogy a felépítése és a hossza a romantikus nagyregények feelingjét idézi, a Sea of Poppies kifejezetten realisztikus a stílusában. Nincsenek ikonikus főgonoszok és végtelenül tisztaszívű hősök, csak emberek, akik a hatalmas politikai játszmák közepette megrekedtek egy régi hajón, kinn a nyílt vízen. Egyesek a tradíciók nyomásától menekülnek, mint Deeti, mások a szerencséjüket próbálják megcsinálni idegen földön, egy idegen kultúrában, mint Zachary, megint mások a szeretteiket követik, mint Pukri, a francia árván maradt lány, akit elrendezett házasságba próbáltak kényszeríteni. A rádzsa az előző generációk, és egy haldokló világ, a régi gyarmatosítás előtti India áldozata, aki csak Byronon és egyéb nyugati költők és írók lencséjén keresztül ismerhette meg a nyugati világot, és így megrekedt félúton Nyugat és Kelet között, egyikhez sem tartozva igazán. 

A regény persze nem hibátlan, néha iszonyatosan vontatottá válik, és bizonyos helyeken túl van magyarázva. Ennek ellenére, a hangulata és a történetvezetés nagyjából átlendített ezeken a pontokon, még akkor is, ha itt-ott nem ártott némi kitartás. Főként, hogy bizonyos szemszögöket volt, hogy egyáltalán nem élveztem. Például Neel, a rádzsa története számomra csak onnantól vált érdekessé, hogy elítélték és börtönbe került, előtte halálra untam.

Ettől függetlenül, úgy gondolom, igenis érdemes időt szánni a Sea of Poppiesra, ha másért nem, mert gyönyörűen bemutatja a kulturális hátterét az Ópium háborúk előtti és alatti világnak, segít egy kicsit jobban megérteni a gyarmatosítás nüanszait és a problémákat, amiket hátrahagyott. Az már csak hab a tortán, hogy Amitav Ghosh úgy szövi a történetét, akár valami 21. századi mesét. Egy élmény figyelni, ahogy minden karakter elindul a maga útján, és aztán ahogy ezek az utak keresztezik egymást az Ibis fedélzetén, a tenger és a pipacsok tengerén hánykolódva.

Alwyn Hamilton: Rebel of the Sands

Kiadó: Faber & Faber

Oldalszám: 358

She’s more gunpowder than girl—and the fate of the desert lies in her hands.

Mortals rule the desert nation of Miraji, but mystical beasts still roam the wild and barren wastes, and rumor has it that somewhere, djinni still practice their magic. But there's nothing mystical or magical about Dustwalk, the dead-end town that Amani can't wait to escape from.

Destined to wind up „wed or dead,” Amani’s counting on her sharpshooting skills to get her out of Dustwalk. When she meets Jin, a mysterious and devastatingly handsome foreigner, in a shooting contest, she figures he’s the perfect escape route. But in all her years spent dreaming of leaving home, she never imagined she'd gallop away on a mythical horse, fleeing the murderous Sultan's army, with a fugitive who's wanted for treason. And she'd never have predicted she'd fall in love with him…or that he'd help her unlock the powerful truth of who she really is.

Több benne a puskapor, mint a lány - és a sivatag sorsát tartja a kezében.

A halandók uralják Mirajit, a sivatagok nemzetét, de mitikus szörnyek még mindig szabadon vándorolnak a vad pusztákon. Azt tartják, hogy bizonyos helyeken a dzsinnik még mindig varázsolnak. De Dustwalkban nincs semmi mitikus, vagy mágikus. Csak egy porfészek, ahonnan nincs kiút, és ahonnan Amani alig várja, hogy elszökhessen.

A sorsa már el van döntve: vagy házas lesz, vagy halott. Amani a mesterlövészeti tudására támaszkodva próbál kijutni a városból. Amikor összetalálkozik Jinnel, a titokzatos, és szívdöglesztően jóképű idegennel egy lövészeti versenyen, úgy találja, ő a tökéletes lehetőség a szökésre. De a hosszú évek alatt, amik alatt a kijutás lehetőségeiről szőtt álmokat, egyszer se jutott eszébe, hogy egy mitikus ló hátán vágtázik majd el, nyomában a szultán gyilkos hadseregével, és nyakán egy szökevénnyel, akit árulásért keresnek. És azt sem álmodta soha, hogy szerelembe esik vele, vagy hogy ő lesz az, aki segít feltárni a megdöbbentő igazságot azzal kapcsolatban, hogy ki is a lány valójában.

(saját fordítás)

***

Gyerekek, őszinte leszek. Egyáltalán nem érdekelt ez a könyv, amikor megjelent. A gyönyörű borítót már akkor is megcsodáltam, de amikor megláttam, hogy Amanit lépten-nyomon Katnisshez hasonlítgatják, akkor úgy voltam vele, hogy nem kösz. Egy lövöldöző, érzelmi zsákutca tininindzsa teknőc elég volt. Aztán SoSo és Zsebi gyors egymásutánban száguldottak rajta végig, és annyit fangörcsöltek, hogy kénytelen-kelletlen csak felvettem a TBR-omra. Aztán meg jött a bookdepos leárazás, a többi meg történelem.

Ez a könyv megintcsak egy olyan szerelem, aminek a felfedezését fent említett két hölgyeménynek köszönhetem, ugyanis IMÁDTAM a Rebel of the Sands minden egyes oldalát! Úgy végeztem ki két nap alatt, hogy közben marhára tanulnom kellett volna, de ki bír a szakdolgozatra gondolni, amikor ott van Amani és a rejtélyes Jin, akik csöbörből vödörbe zuhanva próbálják megtalálni az útjukat ebben az egzotikus, veszélyekkel teli világban, amit Alwyn Hamilton elénk tár.

Ami a Katniss - témakört illeti, a hasonlításnak nem sok alapja van, szerintem semmi közük egymáshoz. Katnisst nehézségek közepette, de épphogycsak elviseltem. Amanit viszont őszintén imádtam és szurkoltam neki! Egy erős női főhős, aki a változatosság kedvéért nem komplexusos csak azért, hogy hangsúlyozza hányattatott sorsát - amit nem igazán kell hangsúlyozni, mert első kézből láthatjuk -, és tudja mit akar, ami nagyon imponált. Olyan szinten talpraesett volt, amitől nem győztem magamhoz térni. Végre nem az volt, hogy szemforgatva vártam, hogy a sötét főszereplőnek is leessen a húszfilléres, hanem kapkodva lapoztam az oldalakat, hogy lépést tudjak vele tartani. Nem akarok spoilerezni, ezért nem fogok részletekbe menni, de te jó ég, ez a leányzó aztán nem az a szívbajos típus. Kicsit Percy Jacksonra emlékeztetett amúgy, ami teljesen randomnak tűnhet, de benne is azt szerettem, hogy bármekkora bajba is mászott bele, nem kezdett el drámázni és pánikolni, hogy "jajmostmilesz", hanem elsütött pár poént, és kimászott belőle. Amani is ilyen volt, csak lányban, és ezt imádtam benne.

Ami másik főszereplőnket, Jint illeti... ahhwwww. Nála mondjuk nagyon mellélőttem elsőre (mert én sajnos még a szemetest se találom el a papírgalacsinommal, nem úgy mint ezek ketten) , mert tök másnak hittem, mint aki valójában, de őszintén, amilyen kevés infót megtudunk róla a könyv jó részében, ez egyáltalán nem csoda. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne ismernénk meg. Ami fura így leírva, de valahogy működik. Az írónő épp eleget ad ahhoz, hogy ne maradjon semmilyen a karaktere, hogy őszintén megkedvelhessük Jint, de ahhoz mégse eleget, hogy ne legyünk veszettül kíváncsiak, vajon milyen titkot rejteget, és mi az igazi célja.

A kémia pedig kettejük között... és itt most nem csak a romantikusra gondolok, mert persze az is volt, és imádtam a huza-vonát, de azok a dialógusok! Nem is tudom, utoljára mikor imádtam ennyire a párbeszédeket. Talán a Calderonban. Érdekes, pattogós, ravasz, áhhhh egyszerűen purrfect volt! Olyan szinten láttam mindent magam előtt, hogy kisebbfajta küzdelem volt letenni a könyvet minden egyes alkalommal.

De ha ez nem lenne elég, Alwyn a hangulatteremtéshez is nagyon ért! Komolyan, nehéz elhinnem, hogy elsőkönyves szerzőről van szó, annyira klappolt minden. Szinte éreztem a perzselő napot a bőrömön, a forró homokot a talpam alatt. Imádtam a világot, a feelinget, és azt, hogy mennyire sajátos volt az egész. A cselekmény mozgalmas és érdekfeszítő, de főként a karakterek és a hangulat tette emlékezetessé számomra a Rebel of the Sandst. Úgy repültem rajta keresztül, mintha én is elcsíptem volna egy buraqit, és már alig várom a folytatást! Minél hamarabb szeretnék rá sort keríteni, mert egyszerűen nem volt elég.

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: az összes Jin x Amani beszélgetés, illetve még egy de az spoileres, szóval shhhh

Cover Reveal #11 Matthew Quick: Boy 21

Halihó!

Igen, még élek - bár csak alig - és ma nem egy, de két borítóleleplezéssel érkezem, a Könyvmolyképző kiadó jóvoltából, hogy kicsit felrázzuk errefelé a hangulatot. Elsőként Matthew Quick új regényének magyar borítójáról rántjuk le a leplet, amelynek Boy 21 a címe. A szerző neve ismerős lehet a Bocsáss meg, Leonard Peacock (Forgive me, Leonard Peacock), avagy a Napos oldal (The Silver Linings Playbook) könyvekről. Nekem még egyikhez se volt szerencsém, bár a Napos oldalt már fontolgatom egy ideje, de tudjátok hogy megy ez a várólistával.

De térjünk is a tárgyra, íme a borító:

Oldalszám: 256

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

Eredeti cím: Boy 21

Fordító: Stern Gábor

ISBN: 9789633997277

Várható megjelenés: 2017.04.21

Előjegyzési linkért >>>katt ide<<< 

illetve csekkold a könyv >>>molyos adatlapját<<< és rakd a kívánság és/vagy várólistádra!

Fülszöveg:

Finley élete sosem volt könnyű. Két dolog azonban mindig tartotta benne a lelket: a kosárlabda és a barátnője. Aztán megérkezik az életébe egy harmadik dolog: Russ. Egy finoman szólva is furcsa fiú, aki azt állítja, a világűrből érkezett, és bár az ország egyik legjobb ifi kosarasa, a világért sem volna hajlandó pályára lépni. Finley mindenkinél jobban megérti Russ-t, segítene is rajta, de van egy bökkenő: Russ minél jobban lesz, Finley annál rosszabbul. A két fiú mégis összebarátkozik, és ennek egészen váratlan következményei lesznek…

Matthew Quick új regénye egy szótlan fiú nagyon is beszédes elméjébe vezet minket, ahol elgondolkodtató és szórakoztató gondolatok keverednek tragikus és humoros emlékekkel.

Gondolatok:

Mindenképpen érdekesnek hangzik. Bár viszonylag ritkán olvasok kortárs YA-t, szeretem a barátság központú történeteket, szóval ha olyan hangulatba kerülök, lehet, hogy sort kerítek rá. Főleg, hogy jön a nyár meg a jó idő, ami általában meghozza a kedvem az ilyen típusú regényekhez. Matthew Quick írásairól pedig összességében jókat hallottam, szóval ideje lenne közelebbről megismerkednem vele.

Nos, ti mit szóltok hozzá? Felkeltette a könyv az érdeklődésetek?

V. E. Schwab: This Savage Song

Kiadó: Titan Books Ltd.

Oldalszám: 407

There’s no such thing as safe in a city at war, a city overrun with monsters. In this dark urban fantasy from author Victoria Schwab, a young woman and a young man must choose whether to become heroes or villains—and friends or enemies—with the future of their home at stake. The first of two books.

Kate Harker and August Flynn are the heirs to a divided city—a city where the violence has begun to breed actual monsters. All Kate wants is to be as ruthless as her father, who lets the monsters roam free and makes the humans pay for his protection. All August wants is to be human, as good-hearted as his own father, to play a bigger role in protecting the innocent—but he’s one of the monsters. One who can steal a soul with a simple strain of music. When the chance arises to keep an eye on Kate, who’s just been kicked out of her sixth boarding school and returned home, August jumps at it. But Kate discovers August’s secret, and after a failed assassination attempt the pair must flee for their lives.

A biztonságos, mint kifejezés, nem létezik a városban, amely a szörnyektől hemzseg. Victoria Schwab sötét urban fantasy világában egy fiatalember és egy fiatal lány választás elé kényszerülnek: hősök lesznek vagy gonoszok, barátok vagy ellenségek. A tét pedig az otthonuk jövője. Egy duológia első része.

Kate Harker és August Flynn mindketten örökösei egy kettészelt városnak: egy városnak, ahol az erőszak igazi szörnyeket kezdett szülni. Kate pont olyan kegyetlen akar lenni, mint az apja, aki hagyja, hogy a szörnyek szabadon garázdálkodjanak, és csak azokat az embereket védi meg, akik hajlandók védelmi pénzt fizetni. August ember akar lenni, pont olyan jólelkű, mint az apja, hogy példát mutathasson az ártatlanok védelmében folytatott küzdelemben, de ő is a szörnyek közé tartozik: egy olyan fajtába, amely lelkeket tud lopni egy apró dallammal. Mikor felmerül a lehetőség, hogy rajtatartsa a szemét Kate-en, aki nemrég tért vissza a városba, miután kirúgták bentlakásos iskolájából, August kapva kap az alkalmon. Kate rájön a fiú titkára, azonban egy sikertelen gyilkossági kísérlet következtében menekülniük kell.

(hivatalos fordítás)

Aki ismer, az tudja, mennyire odavoltam és vagyok Schwab néni másik sorozatáért, az Archívumért, így nem csoda, ha az írónő összes könyve várólistás nálam. A Shades of Magic trilógiához és a Vicioushöz még nem volt szerencsém, de alig várom, hogy azokra is sort keríthessek! Ennek a nőnek a bevásárlólistáját is örömmel olvasnám. Ugyanis bármihez kezd, a stílusa ugyanolyan lenyűgöző, a szavai nyomán úgy szippant be a világ, mintha egy zsupszkulcsot kapnál el épp a jó időben (sorry not sorry, sok volt mostanság a HP), és már ott is vagy a könyv világában, és eszed ágában sincs a kijáratot keresni, mert... wow. Mindegyikben van valami egyedi, valami borzongató, valami lenyűgöző.

A This Savage Songról egyébként nagyon különböző vélemények láttak napvilágot, nem olyan egyhangú a hype, mint mondjuk az A Darker Shade of Magic körül. Mondanám, hogy emiatt voltam kíváncsi, vagy félve, esetleg szkeptikusan kezdtem neki, de nem. Schwab minden alkalommal elvarázsol, teljesen biztos voltam benne, hogy ezúttal sem lesz ez másként, és lám, igazam lett! A This Savage Song nem hibátlan, de túl sokat kaptam tőle ahhoz, hogy ne imádjam. Azok a problematikák, amiket mások kiemeltek kétségtelenül megjelennek helyenként - ezekre mindjárt ki is térek -, de valahogy nem érdekelt. Ami fura, mert az én agyam analitikus: ha valami nem logikus, ha nincs normálisan elmagyarázva, ha nem konzisztens, akkor kitérek a hitemből. Mondhatni speckó könyvmoly OCD-ben szenvedek. Illetve szenved mindenki más körülöttem, ez nézőpont kérdése. Szóval amikor én is felfedeztem lyukakat a világfelépítésben, és aztán megrántottam a vállamat, mondván, hogy "tudod mit, nem érdekel, én ezt imádom", hát... nem értem, de kiállok a döntésem mellett.

Na, de másszunk bele egy kicsit a világba, abban mindig élvezet vájkálni! Egy olyan világban járunk, ahol az emberek erőszakos tettei szörnyeket szülnek - igazi szörnyeket. A bűnök súlyossága illetve típusa szerint három szörnyfajta létezik: corsai, malchai és sunai. Más típusú bűnök szülik őket, ezért máshogy néznek ki, és máshogy is ölnek. Van a könyvben egy kvázi gyerek mondóka, amit állandóan ismételgetnek, és szerintem zseniális. Egyszerre hátborzongató és fülbemászó, főleg, hogy az én fejemben egy ártatlan kisgyerek hangján szól.

forrás

Ezeket a szörnyeket az ember ember ellen elkövetett erőszakos cselekedetei szülik, és Verity City tele van velük. Ez az alapötlet szerintem fantasztikus, viszont hagy maga után jó néhány kérdést. Például mi van az önvédelemmel? Úgy érzem, némi magyarázatra szorultak volna az apróbb részletek, de tagadhatatlanul volt valami varázsa annak, hogy nem tudtunk mindent. Csak utalás szinten van jelen, de nagyon úgy néz ki, hogy ez az új világrend az autonóm városokkal és a határokkal annak az eredménye, hogy egy nap egyszerűen elkezdtek születni ezek a szörnyek, és eltörölték a régi világot a föld színéről. Miután nagyon sok minden nem volt kimondva, és így csakis következtetni lehetett, így a világfelépítés bár kreatív és egyedi, de kicsit talán ingatagnak bizonyult itt-ott. 

“But the teacher had been right about one thing: violence breeds. Someone pulls a trigger, sets off a bomb, drives a bus full of tourists off a bridge, and what's left in the wake isn't just she'll casings, wreckage, bodies. There's something else. Something bad. An aftermath. A recoil. A reaction to all that anger and pain and death.” 

August egy szörny, egy sunai. Embernek néz ki, próbál is emberként viselkedni, de nem az. Viszont kétségbeesetten az akar lenni. Nem akar eltűnni, nem akar másokat bántani, csak élni akar, de mégcsak abban se biztos, hogy ez egyáltalán lehetséges-e számára. Ez alapján úgy hangozhat, mint egy tipikus szenvedő, érző szívő bad boy a paranormális YA-k kánaánjából, de igazából nem ilyen. Az, ahogy a világról és az emberekről gondolkodik, ahogy próbálja őket megérteni egy görbe tükröt tart elénk. Nem csöpög az önsajnálattól vagy a keserűségtől, egyszerűen a helyét keresi a világban, és az értelmet az életben, és közben küzd saját magával, a természetével. A családja szintén érdekes: a bátyjától a falra másztam, de Ilsa egy elképesztően érdekes karakternek bizonyult. Henry Flynnről pedig jó lett volna többet megtudni. Talán majd a folytatásban. Mindenesetre imádtam August nézőpontját olvasni.

Forrás

Kate is érdekes volt, de teljesen másképpen. Vele kezdődik a könyv, ahogy felgyújtja a bentlakásos iskolája kápolnáját, hogy elérje amit akar: hogy végre hazatérhessen V Citybe, ahonnan az apja száműzte, miután az autóbalesetet csak ő élte túl, az anyja nem. Kate nem játszadozik: tudja, mit akar, és tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy elérje. Ki akarja vívni az apja elismerését, és bár ezt nem mondja ki, de a szeretetét is. Mindent a bizonyítási vágyának rendel alá. Kate igazi badass, de közben nem nehéz a páncélja alá látni. Viszont a száraz, cinikus humora és a gondolkodásmódja kellően megragadta a figyelmem ahhoz, hogy az ő szemszöge is maradéktalanul lekössön.

Forrás

A cselekmény elég lassan indul, a könyvet a karakterek és az elképesztő hangulat viszi a hátán, de ez engem egyáltalán nem zavart. Nem találtam unalmasnak, még akkor se, ha nagyjából csak az utolsó száz oldal pörgött rendesen. A lassan kialakuló barátság Kate és August között, a fokozatosan kirajzolódó világ, és a családi dinamika teljesen lekötött. Szerelmi szál nincs, de a karakterek közötti kémia attól még működött: Kate és August ismeretsége, majd később tapogatózó barátsága gyönyörűen fel lett vezetve, és én imádtam az egészet, úgy ahogy van. Talán mondanom se kell, hogy az írásmód pedig egyszerűen csodálatosan szép. Meg se lepődtem, elvégre Schwabról van szó, de néha még így is meglepett, amikor újra felkaptam a könyvet, hogy folytassam.

Összességében, én csak ajánlani tudom ezt a könyvet, sőt Victoria Schwab összes könyvét! Olvassátok, mert megéri időt szánni rá. A világa sötét és magával ragadó, a stílusa már-már lírai, és a karakterek pedig olyan igazinak tűnnek, hogy úgy érzem, bármikor belefuthatok August Flynnbe a hegedűtokjával a hátán, miközben épp az ingujját próbálja lejjebb rángatni, hogy eltakarja a tetoválását, vagy épp Kate Harkerbe ahogy szálfa egyenesen masírozik végig az utcán, mintha az utolsó kavics is az övé lenne.

Értékelés: 4.5/5

Kedvenc karakter: August, Ilsa

Kedvenc jelenet: August és Kate beszélgetései, Ilsa megjelenései

Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury

Kiadó: Bloomsbury

Oldalszám: 624

Feyre survived Amarantha's clutches to return to the Spring Court—but at a steep cost. Though she now has the powers of the High Fae, her heart remains human, and it can't forget the terrible deeds she performed to save Tamlin's people.

Nor has Feyre forgotten her bargain with Rhysand, High Lord of the feared Night Court. As Feyre navigates its dark web of politics, passion, and dazzling power, a greater evil looms—and she might be key to stopping it. But only if she can harness her harrowing gifts, heal her fractured soul, and decide how she wishes to shape her future—and the future of a world cleaved in two.

Feyre sikerrel kiszabadult Amarantha karmai közül és visszatért a Tavasz Udvarba, de az ár magas volt. Bár az ereje már egy tündéré, a szíve ember maradt, és képtelen elfelejteni a borzalmas dolgokat, amiket Tamlin népének megmentése érdekében el kellett követnie.

És az alkut sem felejtette el, amit Rhysanddel, a rettegett Éjszaka Udvarának urával kötött. Ahogy Feyre próbál kiigazodni a sötét politikai játszmák, szenvedély és erő útvesztőjében, szörnyű gonosz fenyeget a láthatáron. Talán csak Feyre képes megállítani, de ehhez meg kell tanulnia használni újonnan szerzett képességeit, meggyógyítania a darabokra tört lelkét és eldöntenie, milyen jövőt akar magának - és milyet egy kettéhasadt világnak.

(saját fordítás)

SPOILERES TARTALOM AZ ELSŐ RÉSZRE VONATKOZÓLAG! És enyhén spoileres az ACOMAF-ra is. Sorry, emberek, nem lövök le semmi hiperfontosat, de képtelenség zero spoilerrel erről a könyvről beszélni.

Nem tudom, emlékeztek-e az ACOTAR értékelésemre (katt ide, ha érdekel), de enyhe szkepticizmussal kezeltem ezt az új hype-ot, és felváltva téptem a hajam, illetve kelletlenül húztam a számat miatta.
Gyorstalpaló a legnagyobb problémáimból:

• számomra az ACOTAR nem minősült Sz&Sz retellingnek
• Feyre sötét. Nagyon-nagyon sötét. Mint az éjszaka. (MUHAHA inside joke)
• Tamlin lapos mint az országút, nulla fantázia van a karakterében
• a könyv 70%-ban semmi nem történik, vagy ami igen, attól a fülemen folyik ki a csillámpor
• a maradék 30% pedig azért történik, mert Feyre nem bírt megoldani egy feladványt, ami egy ovisnak se okozna túl nagy fejtörést

Lehet velem vitatkozni, sőt vitatkoztak is velem, ketten is, csekkoljátok a PROcsatát, de a fentiek miatt nekem nem igazán feküdt az első rész. Elvoltam vele, de úgy meh. (Elaborált és jól kifejtett véleményt hallottak, hölgyeim és uraim: meh.) Szóval, finoman fogalmazva is fenntartásokkal kezdtem neki az ACOMAF-nak. Jó, kezdjük ott, hogy ha Zsebi nem hajít meg egy példánnyal a könyvből, szerintem el se olvasom. És mekkora hiba lett volna!

EMBEREK, EZ A KÖNYV KICS*SZETT JÓ!

Nem csak hogy mindent rendbe rakott, amit az előző résznél kifogásoltam, de mindezt úgy tette, hogy az első részt nem törölte le a Föld felszínéről. Értem ez alatt azt, hogy nagyon szépen össze lett kötve az ok-okozati kapcsolat a két rész között, senki nem próbálta meg nem történtté varázsolni az ACOTAR eseményeit.

forrás

Bár erre a részre rá lett erőltetve a Hádész&Perszephoné retelling címke, szerintem ez, csakúgy mint az első rész esetében, nem igazán állja meg a helyét. Jó igen, néhol nyomokban látom az elképzelést, és bele is tudnám magyarázni, ha nagyon kellene, de tényleg ez a cél? Ha már nagyon retellingekben akarunk gondolkodni, sokkal inkább el tudnám fogadni a gondolatot, hogy ez is Szépség és szörnyeteg tematika, tehát ebben a tekintetben is folytatódik a történet. Ha nem két teljesen szeparált történetívként tekintünk a részekre, akkor mindjárt több értelme lesz a dolognak: a ki az igazi szörnyeteg játékot játsszuk, csak szexi tündibündikkel. És ha bedőltünk az első résznek, nagyobbat üt a második.

Azért ezen a fronton megnyugodtam, hogy nem velem volt a baj, amiért húztam a számat. Ugyanis már akkor se derült ki számomra pontosan, hogy Feyre és Tamlin mit szeretnek egymáson. Túlságosan is adottnak tűnt a dolog. És bár az eredetiben is valamennyire az, hiszen a szörnyeteg kezdettől fogva abban reménykedik, hogy Belle talán megtöri az átkot, és képes lesz őt szeretni, ott sokkal fokozatosabb volt a dolog: először kíváncsiság, majd egy tapogatózó barátság, és csak utána szerelem. Feyre és Tamlin csak így bumm mint az ágyú. Feyre megmosakszik, Tamlin megmutat neki néhány helyi látványosságot és ásó, kapa... hopphopphopp... de hát valakit elfelejtettünk.
*ördögi mosoly*

Rhysnek aztán van érzéke a drámai belépőkhöz. Épp jókor játssza ki az alku kártyáját, és bár Feyre dühében a fejéhez vágja a papucsát, az egész fandom mélyen megkönnyebbült ezen a ponton, szvsz. Az előző részben kedveltem a drága fekete bárányunkat, de nem igazán tudtam kijelenteni, hogy kedvenc, mert annyira keveset tudtunk róla; jóformán csak a felszínt kapargattuk. Nos, ebben a részben leástunk a mélybe, és... WOW! Csak így WOW! IMÁDOM Rhyst! I.M.Á.D.O.M. Konkrétan le kell fognom az ujjacskáimat, hogy ne spoilerezzem szét-össze-vissza ezt a bejegyzést, hogy megértessem veletek miért, hogyan és mennyire imádom! Mert vicces, meg szexi, meg jó a dumája és (az én képzeletemben legalábbis) brit az akcentusa, de ennél sokkal többről van szó! Mert tényleg van is valami a cinikus maszk alatt, és nem az a nyálas papucs, akit legtöbbször találunk a YA-k rózsaszín világában, és amiből aztán teljesen kiábrándul az ember lánya. Rhys nem tökéletes, és határozottan nem papucs, de nem is egy szexista görény, aki azt hiszi, csak azért mert ő húzta az Y-t a kromoszómalottón, neki mindent lehet. Khmm, igen. Az első rész alatt Tamlin iránt puszta közönyt éreztem. Most?

Szóval ja, mondhatjuk, hogy karakterek tekintetében igazi nagy kibontakozásoknak lehettünk tanúi több frontról is, és te jó ég, erre már nagyon szükség volt, mert az ACOTAR alatt szétuntam magam. És tudjátok mit? Még csak azt se mondhatjuk, hogy szerelmi háromszög lett belőle, mert nem igazán. Pedig ettől féltem, hogy majd Feyre-ből egy döntésképtelen liba lesz, előszedi a belső Belláját, és én még annál is jobban fogom utálni, mint az első könyv végén, pedig huhh... de kellemesen meglepődtem, és ezt kész vagyok beismerni. Feyre karakterfejlődése fokozatos és gyönyörűen felépített volt! Csinált hülyeségeket, botladozott és szenvedett, de mindenre oka volt, és a végén megtalálta a saját belső erejét. Az utolsó húzása például egészen egyszerűen zseniális lett, és ezt SOHA nem néztem volna ki abból a lányból, aki ott nyűglődött egy hülye rejtvényen az előző részben.

Aztán ott van Lucien, aki az abszolút kedvencem volt az előző részben. Hát. Itt elég erősen felhúzott. Hibát hibára halmozott, és lassan már késztetést éreztem, hogy segítsek neki megtalálni az elhagyott gerincét a százholdas pagonyban, mert hogy magától nem ment neki, az is biztos. Lehet, hogy csak azért nem jött ez így ki az ACOTAR-ban, mert akkor még Tamlinnek se gurult el ilyen szinten a gyógyszere, de nekem úgy rémlik, hogy sokkal inkább kész volt vitába szállni vele, ha valami olyat látott, amivel nem értett egyet. Ehhez képest itt? Nemcsak Feyre csalódott benne, hanem én is.

forrás

Viszont pont ez a helyzet volt az, ami olyan szépen kontrasztba helyezte Rhys és az Inner Circle dinamikáját. Ott is volt hierarchia, elvégre Rhysand a high lord, de a barátság ami összefűzte őket sokkal mélyebb volt. Fel se merültek ezek a problémák, mert jó, tény először is mert Rhys nem egy barom, de főként mert hallgatnak egymásra és nem söprik félre a másik véleményét. És ha már az Inner Circle-nél tartunk... imádom az új karaktereinket!

Főleg Amrent, akiről senki nem tudja, hogy igazából micsoda, de annyi biztos, hogy egy alacsony leányzó testében élő ősi, mitikus lény, és a szentlelket is kiijeszti mindenkiből. Rettentően szórakoztató, és elképesztően badass női karakter! Kevésbé közvetlen, mint Mor, aki egy tündérbogár (egészen addig, ameddig meg nem ismered jobban, és rájössz, hogy megvan az oka, amiért ő következik Rhys után rangban) és azonnal a legjobb barátja akarsz lenni, de talán pont ezért nagyon tetszett, ahogy Maas felvezette Amren és Feyre bimbózó barátságát, és a jelenetet, ahol végül megtalálják a közös hangot.

Rengeteg új karaktert kapunk, és többségében rendkívül érdekesek. Az különösen tetszett, hogy végre jobban megismerjük a világot, és kiszakadunk a Spring Court határain kívülre. Nemcsak Feyrének tett jót a változás. Végre mozgalmassá válik a cselekmény, bepillantást nyerünk más udvarokba, és zajlik az élet. Feyre az új képességeit próbálgatja, közben bejátszik a falon túli világ, van egy szerelmi szálunk, jó kis harcjelenetek... végre magunkhoz tértünk egy kicsit. Nem volt egy unalmas pillanat sem, ezért letenni se igazán tudtam a könyvet.

Ami pedig a romantikát illeti... tökély. Ritkán mondok ilyet, de itt kapituláltam. Maas olyan szépen felépítette az egészet. Feyre vívódásait, azt hogy igenis fel kellett gyógyulnia az őt ért traumákból, a kémiát... az egész gyönyörűen működött. Próbálom befogni a számat és nem kilocsogni semmit, szóval engedjétek meg, hogy rövidre fogjam az ömlengésemet: csak így simán gyönyörű. Nem nyálas (jó, kicsit az, de indokolt mennyiségben), nem giccses, és össze-vissza szorongatta a kicsi, fekete, cinikus szívemet.

Egy szó mint száz, engem megvett ez a könyv kilóra! Tekintve, hogy húzós hátrányból indult az előző résznek köszönhetően, ez teljesítmény! Olyan szinten rákattantam azóta, hogy nem bírok lemászni a témáról, Zsebi legnagyobb örömére. Nem bírom kivárni, hogy jöjjön a harmadik rész! Komolyan, ez fantasztikus volt! Legszívesebben kitörölném az agyamból, hogy újra elolvashassam! MÉG! MÉG AKAROK! Komolyan, elvonási tünetek jelentkeznek lassan...
Ha az ACOTAR nem győzött meg, hallgass rám, és adj egy esélyt a második résznek! Nem fogod megbánni!

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: minden ahol Rhys van
Kedvenc karakter: Rhys, Amren, Mor, Cassian