Kerstin Gier: Az álmok első könyve

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 326

Ez ​vajon tényleg lehetséges?

Liv Silber álmai az utóbbi időben meglehetősen félelmetessé váltak. Az egyik végképp nem hagyja nyugodni. Ebben az álomban egy temetőben járt éjjel, és szemtanúja volt, amint négy fiú komor hangulatú, mágikus rituálét hajt végre. Ezek a fiúk azonban nagyon is valós kapcsolatban állnak Livvel, hiszen Grayson és három barátja tényleg léteznek. Liv nemrég iratkozott be abba az iskolába, ahová ők is járnak. Tulajdonképpen egészen kedvesek. De ami igazán ijesztő – még az éjszakai temetőknél is sokkal ijesztőbb –, az az, hogy a fiúk olyan dolgokat tudnak Livről, amiket nappal soha nem ejtett ki a száján – álmában viszont igen. 

Hogy miképpen, az tökéletes rejtély Liv számára, de egy jó kis rejtélynek Liv még soha nem tudott ellenállni…

A könyvet köszönöm szépen a Könyvmolyképző kiadónak!

Főleg manapság vége-hossza nincs az elsődlegesen tizenéves lányokat megcélozó YA irodalomnak, de ameddig maga a YA korosztály besorolás rengeteg mindent lefed, maguk a lányregények már egy jóval szűkebb kategóriát jelölnek, és sajnos kevés köztük a számomra élvezhető. Normál esetben 70/30 arányban csak a szememet bírom forgatni, és egyáltalán nem tudom élvezni ezeket a könyveket. Ez egyáltalán nem azért van, mert kiöregedtem volna a műfajból - ugyanilyen gyakorisággal és anyám tanúsíthatja, ugyanilyen átéléssel tudtam forgatni a szememet 14 évesen is - hanem mert némelyik annyira... banális. De komolyan. Ilyen facepalm szinten. Rendesen fáj olvasni. Azonban szerencsére Kerstin Gier könyveinél ilyen probléma még sosem merült fel! Már az Időtlen szerelem trilógiát is imádtam, és bár kicsit vonakodtam a Silbertől, tartva a csalódástól, erre semmi okom nem volt! Pontosan egy ilyen típusú könyvre volt most szükségem! Cuki, vicces, könnyed, de azért már egy kicsit őszies halloween hangulatú. És nem melodramatikus, ami mindig plusz pont.

Egyetlen negatívumot tudok felhozni, és az nem is igazán a könyv hibája, hanem a fordításé. Na most, nem akarok senkit megtéveszteni, a fordítás alapvetően kiemelkedően jó. Viszont. Szabályosan fájt a szememnek, amikor olyanokat láttam leírva, hogy grépfrút, szkájp, meg csatni. Utóbbin el is kellett gondolkodnom, hogy mi az ideges jóistenem lehet, mert úgy gondoltam, három Angliában töltött év után csak kiismerem magam a helyi fogásokat illetően. Aztán bevillant: chutney. (Ami egyébként egy ilyen marinált kocsonyás cucc, hasonlít a lekvárhoz és a legváratlanabb zöldségekből jut eszükbe ilyet készíteni, pl. uborka) Igen, nekem is fájt. De azt, hogy dinner bezzeg benne lehetett hagyni. Nyilván a vacsora nem volt elég extra a szkájp mellett. Ezeket így muszáj volt? Csak mert fizikai fájdalmat okoztak.

Ami viszont a regény többi részét illeti, szerintem sokat elmond róla, ha elárulom, a fentebb említett problémakör sem tudott abban megakadályozni, hogy új kedvencet avassak!

Világfelépítésből nem kapunk sokat, de amit igen, az hatásos és érdekes. Ez az álomban mászkálós alapötlet inkább az egyszerű de nagyszerű alapelvet követi, azaz nincs sok magyarázni való. Az olvasónak legalábbis sokkal hamarabb leesik, hogy mire megy ki a játék, mint Livnek, így főleg az elején, elég volt  egy kis időnk hátradőlve figyelni, ahogy próbál rájönni, mi az, ami bűzlik az entlebuchi bioszféra sajton kívül. Talán el is untam volna magam, ha a rejtély része itt véget ér, de bőven volt még mit kideríteni, így a könyv nem csak aranyos volt és könnyen olvasható, de tényleg megragadta a figyelmemet is. Nem csoda, hogy pár nap alatt végeztem vele annak ellenére, hogy még mindig próbálok kimászni az egész nyáron át tartó olvasási válságomból.

Az alapsztori hasonlóan nincsen túlbonyolítva, és használ bőven kliséket, de mindezt ügyesen teszi, ezért még csak fel se merült bennem, hogy zavarjon, hogy már megint az új iskolában a menő gyerekek titkos társaságával játszadozunk, és természetesen mind szőke, magas és jóképű. A fő oka annak, hogy egy klisé se zavart egy cseppet sem pedig az volt, hogy a könyv képes volt saját magán nevetni. Ami... egy elég morbid képet fest, ha épp vizuális a fantáziád, de amire ki akarok lyukadni, az az, hogy Kerstin Giernek fantasztikus humorérzéke van, és pontosan érzi, mikor kell lazítani a hangulaton és éreztetni, hogy a karakterek sem veszik magukat annyira véresen komolyan.

– Hát, mondjuk úgy… halloween volt, és London egész északi részén elment az áram, ezért a halloween partinak korábban lett vége. Mi teljesen fel voltunk pörögve, szerelmesek voltunk, és készen álltunk arra, hogy valami őrültséget csináljunk.
– Te voltál szerelmes – helyesbített Henry. – Mi többiek egyszerűen csak be voltunk rúgva.

Az E/1 elbeszélőmód miatt mindezt első kézből tapasztalhattuk. Liv Silber az egyik legszórakoztatóbb főhősnő, akihez mostanában szerencsém volt. Vicces, kissé szarkasztikus, és olyan üdítő módon normális. Ugyanez a helyzet a húgával, Miával is, akit szintén bírtam annak ellenére, hogy a tizenpár éves mellékszereplőket ritkán tudják elviselhetőre alkotni az írók, valami rejtélyes okból kifolyólag, így szinte mindig az agyamra mennek.

Az ügyeletes Backstreet Boys társaság is egész rendben volt, a fiúk közül főleg Graysont kedveltem meg, mert egyszerűen olyan aranyos volt, ahogy próbált vigyázni Livre, aki következetesen fittyet hányt minden figyelmeztetésére, illetve Henry is abszolút szerethető volt a maga fura módján. Különösen tetszett az, hogy bár megintcsak a suli legszívdöglesztőbb kis klikkjére koncentráltunk, és itt lebbent a szőke haj, meg ott feszült a kockahas, Henry nem volt tipikus Ken barbie. Kicsit fura, kicsit nerdy, de azért mégiscsak rendes gyerek.  Livvel eszméletlen aranyosak voltak, ezt még az én cinikus fekete lelkem is kész elismerni.

A felnőtt szereplők közül egyértelműen a dadus, Lottie volt a kedvencem, különösen a fogdokival való bimbózó kapcsolata volt elképesztően vicces. Az anyukát már sokkal kevésbé zártam a szívembe. Persze néha ő is vicces volt, ahogy mindenki más, de amilyen szinten tojt a gyerekei fejére, azt egy kissé túlzásnak éreztem. Viszont az tetszett, ahogy Ernest karakterét alakította az írónő, az elején való feltűnéséből teljesen másra számítottam, mint ami aztán lett belőle, szóval sikerült - ebben a tekintetben is - kellemesen meglepődnöm. Egyébként ez igaz az egész könyvre: egy nagy kellemes meglepetés, és pontosan az, amire szükségem volt.

Összességében csak bátorítani tudok mindenkit arra, hogy elkezdje ezt a könyvecskét, mert igazán remek időtöltés, és garantáltan feldobja majd a hangulatot! Véleményem szerint tizennégy évesen éppen annyira lehet élvezni, mint huszonnégy és harmincnégy évesen, így tényleg minden nőnek és lánynak jó választás lehet egy álmos őszi délutánra. Vidám, szórakoztató, hangulatos, és nagyon - nagyon vicces. Aranyos anélkül, hogy szirupos lenne. Tényleg csak ajánlani tudom!

Értékelés: 5/5

Cover Reveal #15 Sara Shepard: Pretty Little Liars

Szép jó napot!

Egy egész borítóleleplezős sorozat van itt a blogon, ezúttal azonban nemzetközi vizekre evezünk. A Sara Shepard regényéből készült sorozatot senkinek nem kell bemutatni, de a könyvet olvastátok már? A Könyvmolyképző kiadó jóvoltából már magyarul is hamarosan kapható lesz, méghozzá új fordítással. Ami pedig a borítót illeti... mi más lehetne?

Oldalszám: 264

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

Eredeti cím: Pretty Little Liars

Fordító: Miks-Rédai Viktória

ISBN: 9789634570912

Várható megjelenés: 2017. ősz

Tedd kívánság és/vagy várólistára >>> ide kattintva!

Rendeld meg a könyvet >>> itt!

Fülszöveg

Alison három éve tűnt el, egy pizsamaparti után, és azóta sem látta senki. Az elit pennsylvaniai iskolába járó barátai meggyászolták, de megkönnyebbülten fel is sóhajtottak. Mindegyikük őrzött egy-egy titkot, amit csak Alison ismert, és ha a pletykára éhes világ tudomására jut, tönkreteheti őket. Amikor egymás után kapják a névtelen e-maileket és szöveges üzeneteket, pánikba esnek. Az áruló vajon a saját köreikből való? Vagy ami rosszabb: Alison visszatért?

Egy rendkívül izgalmas sorozat indító kötete.

Az írónőről

 Sara Shepard a híres Pretty Little Liars és a The Lying Game könyvsorozatok szerzője, mindkettőből sikeres tv-sorozat készült a FreeForm csatornára.

Az írónő Torontóban született, van egy testvére, Ali. A New York Universityn tanult, és Brooklynban kreatív írást is tanult. Az első könyve, a Hazug csajok társasága 2006-ban jelent meg. Az írónő jelenleg Pittsburghben él férjével és kutyusaival.

Érdekesség, hogy a Pretty Little Liars tévésorozat két részében is szerepelt (1x07 és 5x24), igaz, cameo szerepekben tűnt fel csupán.

Nektek a filmes vagy az eredeti borító jön be jobban?

Stephanie Tromly: Csak a bajt hozod rám

Kiadó: Ventus Libro
Oldalszám: 300

Digby és Zoé, a két gimnazista nyomozásának és szerelembe esésének cseppet sem romantikus, inkább vicces és veszélyes története. 

Amikor az ember arra készül, hogy Digby barátjaként túléljen egy átlagos napot, az nem sokban különbözik attól, mint ha az apokalipszist készülne túlélni. 

Amikor Digby először becsönget, Zoe Webster nincs különösebben elragadtatva. Digby goromba, okos, és nem tűr ellentmondást. Mire Zoe észbe kap, máris nyakig ül abban a vicces és veszélyes eseményfolyamban, amely egy gimnazista lány elrablása ügyében folytatott nyomozáshoz vezet. Ennek az emberrablásnak pedig talán köze lehet ahhoz, hogy nyolc évvel ezelőtt tragikus körülmények között eltűnt Digby húga is. 

Ez a borotvaéles párbeszédekkel fűszerezett regény olyan szerelmi történet, amely határozottan nem romantikus, és olyan krimi, amelyben nem a tettes kézre kerítése az egyetlen izgalom. Stephanie Tromly első könyvét nem fogjuk egyhamar elfelejteni.

***

A könyvet köszönöm szépen a Kossuth kiadónak!

Már a borítójáról sejteni lehetett, hogy ez a könyvecske tökéletes választás lesz a nyári napokra, amikor valami lazára vágyik az ember lánya az egész évi diliház után. Igazából mondhatjuk, hogy azt is kaptam, amire számítottam: Stephanie Tromly regénye az első oldalaktól olvastatta magát és jókat kuncogtam a poénokon.

A történet maga nem túlságosan bonyolult, jellegzetes kisvárosi feeling, új suli, meg egy fura gyerek, Digbyről meg eleinte nehéz eldönteni, hogy egy fiatal Sherlock Holmes szintű zseni, vagy hobbi stalker, de röhejes helyzetekből nincs hiány, ami határozottan feldobja a hangulatot - lásd: csirkejelmez.  

Kissé klisésnek is tűnt a szitu elsőre, de Tromly jól bánik a jól megszokott "új lány a városban" sémával, és külön üdítő volt, hogy bár a lányos ábrándozás megvolt a szokásos focista álompasi felé, a kémia a különc gyerekkel működött. Remekül elszórakoztam Zoé és Digby szerencsétlenkedésein, meg ahogy Digby sose bírta ki, hogy ne szóljon be, amikor Zoé láthatóan elmerült a rózsaszín ködben, ami a tinilányok sajátja, főleg a YA regények világában. Az már csak hab volt a tortán, hogy Digby és Henry ráadásul barátok, a maguk fura módján. (Főleg Digby fura módján, ő ugyanis nem komplett.)

    – Digby!     Mindketten összerezzentünk. Henry lépett elő egy bokor mögül, izzadtan, zihálva.     – Á, hellóóó… Henry, nem tudtam, hogy te is jössz – mondta Digby.     – Dehogynem tudtad, azért próbáltál elgázolni a Chestnut utcában – mondta Henry.     – Ó, sajnálom. Nem tudtam, hogy te vagy az – mondta Digby.     – Hallottam, ahogy röhögsz az autóban, tesó.

Zoé egyébként szintén szerethető volt, mint főhősnő. Nem volt az a nyavalygós fajta, sem különösebben nehézfejű, és egyfajta száraz humorral kezelte a felmerülő eszement szitukat, ami nagyon szimpatikussá tette számomra. Ilyen lehetett Steph Plum tizenévesen. Digbyt viszont egyszerűen imádtam, pedig a való életben tuti képtelenség lenne tíz percnél tovább elviselni úgy, hogy közben nem próbálod megölni vagy őt, vagy magadat. 

Ami viszont érdekes volt, hogy főleg Digbynél, néhol váratlanul komolyra fordult a könyv hangulata. Nem sokáig, épp csak pár pillanatra, hogy azért érzékeltesse, itt bizony valós problémák is meghúzódnak a háttérben, nem csak egy sitcomot nézünk, ahol semmi igazán rossz dolog nem történhet, csak néhány ember egymás agyára megy és repkednek a poénok. 

Zoénál úgyszintén, főleg a válás kapcsán, ami miatt elköltöztek New Yorkból. Az írónőnek sikerült úgy megfognia a témát, hogy nagyrészt szórakoztatónak hasson, de itt-ott elővillantak az igazi problémák a cukormázas felszín alól. Ettől a vicces részek nem voltak kevésbé viccesek, a könyv nem vált komorrá, vagy túlontúl drámaivá. Inkább csak adott egy kis mélységet a sztorinak, ami pedig kifejezetten jót tett neki, főként, hogy a végét tekintve, lesz itt még mit várni!

Annak ellenére, hogy mennyit téptem itt a számat három fő karakterünkről, egyáltalán nem nevezném ezt a könyvet romantikusnak. A lehetősége ott van, talán majd a további részekben egy szerelmi szálnak, de itt inkább csak egyfajta felvezetést kapunk, hogy ki kivel van. Különösen a vége sejteti a kibontakozni készülő átívelő szálat, de ezt nem fogom lelőni nektek, inkább olvassátok el, ha kíváncsiak vagytok.

Értékelés: 4/5

Kedvenc karakter: Digby

Kedvenc jelenet: az emlegetett csirkejelmezes attrakció mindenképp toplistás

Cover Reveal #8 Csendes Nóra: Zápor utca

Hello népek!

Hosszabb kihagyás után, újra itt egy izgalmas Cover Reveal a blogon, amit a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából hozok nektek. Ezúttal egy magyar szerző művének a borítójáról rántjuk le a leplet, és bár magáról a könyvről nem sokat tudok sokat, a tartalomból ítélve igencsak érdekesnek ígérkezik. Ami miatt viszont nem hagyhattam ki ezt a Cover Revealt, az a borító.

Ugyanis a borítót egy Problogger, Cersei a Nem nyilatkozom! bloggere, és legújabb becenév adóm (sikerült rám ragasztania a mitikus bizbasz nevet - ne is kérdezzétek!) álmodta meg, és bár ő nem fogja elismerni, de szerintem igenis fantasztikus lett, és nagyon büszke vagyok rá (igen, Rád, Vica, fogd be a lepénylesőt és fogadd el, hogy ez van, király vagy)! Valószínűleg a kiadónál is így gondolhatták, elvégre az ő borítóterve nyerte a pályázatot. Még emlékszem, amikor a groupchatben küldözgette nekünk a különböző változatokat.

Szóval, ennyi klaviatúratépés után nem is magyarázkodnék tovább, hanem prezentálnám nektek A borítót:

Oldalszám: 384

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

ISBN: 9789633997574

Várható megjelenés: 2016.ősz

Előjegyzési linkért katt >>> ide <<< 

illetve csekkold a könyv >>> molyos adatlapját <<< és rakd a kívánság- és/vagy várólistádra!

Fülszöveg:

Kockáztatnál ​​a szerelemért?
Két történet – két tizennyolc éves lányról.

Ötven év választja el őket egymástól, és az életük nem is lehetne különbözőbb, mégis összeköti őket valami.
Bogi félénk gimnazista, Gergő pedig igazi vagány, aki több lányt bolondított már magába, mint amennyit meg tudna számolni. De mikor a szülők baráti nyaralása egy fedél alá kényszeríti őket, Bogi meglátja a kemény külső mögött az érzékeny művészt, aki a színpadra lépve álomszerű játékával önti dallamokba a benne lakozó fájdalmat.

Vajon lehet szerelem ennyire különböző emberek között?

Gergő különleges ajánlatot kap, és Boginak döntenie kell.
Egy kemény korszak sötét éveiben, az alföldi táj varázslatos ege alatt egymásra talál két fiatal. Amikor mindkettőjüket Budapestre küldi a családja, a lány azt hiszi, végre boldogok lehetnek együtt. De a fiú többre vágyik, kiútra… és a lány kegyetlen válaszút elé kerül.
Ki ez a lány, és hogyan fonódik össze a sorsa Bogi életével?
A regény a IV. Aranymosás Irodalmi Válogató nyertes műve. Az író a tizennyolc évével a kiadó legfiatalabb szerzője.
Megfordulhat az élet egyetlen pillanaton?

Kövesd a szíved!

Extra idézetek a könyvből:

#1

"Kislánykoromban sokat voltam a nagymamámnál. Tavasszal kiültünk a kerti padra, és hallgattam a meséit. Van egy akácfa az udvarában, mindig lecsíptem egy-egy virágos fürtöt, szétszedtem a szirmokat, és kiszívtam a bibe édes nedvét. Egyetlen apró cseppecske volt csak, de ha behunytam a szemem, egy pillanatig érezhettem a méz ízét.
Mami egyszer azt mondta, ilyen az élet is. Figyelni kell, és néha sokat bajlódni, hogy megtaláld a finom részeket, de ha megvannak, ki kell élvezni minden cseppjüket.
Akkor még nem sokat tudtam az életről, a világom kedves volt és gondtalan, nem sokat értettem hát belőle, de amikor mami ezt mondta, úgy éreztem, nagy titoknak lettem a tudója, és mélyen az eszembe véstem a szavait.

Azóta sok év eltelt, ha nem is nőttem fel, de találkoztam már néhány furcsa és szomorú dologgal, és rájöttem, milyen igaza volt. Ki kell évezni az élet minden percét."

#2

"Szerettem köztünk azt a biztonságot adó távolságot, hogy mindkettőnknek megvoltak a maga külön gondolatai, a maga élete, a maga kis csigaháza.
Mikor Samu bemerészkedett az enyémbe, megijedtem. Úgy éreztem, el fogom veszíteni saját magamat, de ezt nem mondhattam el pont neki.
A tavasz ráadásul új szeleket is hozott, az új szelek pedig új illatokat, és Samu még jobban elvágyott, mint addig. Papírsárkány volt, én tartottam a zsinegeket, és egyre jobban feszültek közöttünk."

#3

"Csendben lépkedtünk a part mentén. Mellettünk a sövény sejtelmesen susogott az esti szellő simogató fuvallatai alatt. A sötétség lenge köpenyként hullott ránk. A holdvilág ezüstösre festette a bőrünket, megcsillogtatta a fűszálakat és a Duna ringatózó hullámait. Gyönyörű volt, de idegen. Elveszettnek éreztem magam ebben a nagy feketeségben. Minden neszre összerezzentem.
Egy béka felbrekegett mögöttünk, mire ijedten kaptam fel a fejem.
– Félsz? – kérdezte csendesen.
– Nem – vágtam rá.
– Belém karolhatsz, ha akarsz…
Zsebre dugott kézzel sétált mellettem. A hangja kicsit bátortalanul csengett, és az egész jelenet kissé elfuseráltnak tűnt, de ahogy a karom a karjába kulcsoltam, megnyugodtam."

A szerző életrajza:

Csendes Nóra 1997-ben született Kecskeméten.  Az általános iskola éveiben kezdett el meséket írni, a Zápor utca az első regénye. Szabadidejében sokat utazik, a 121. Vetéssy Géza cserkészcsapat jövendőbeli rajparancsnoka. Mikor éppen nem ír vagy cserkészkedik, akkor rajzol. Jelenleg Budapesten él, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem formatervező hallgatója.


Facebook oldala: https://www.facebook.com/csennora/

Amie Kaufman & Jay Kristoff: Illuminae

Kiadó: Knopf Books for Young Readers
Oldalszám: 600

This morning, Kady thought breaking up with Ezra was the hardest thing she’d have to do.

This afternoon, her planet was invaded.

The year is 2575, and two rival megacorporations are at war over a planet that’s little more than an ice-covered speck at the edge of the universe. Too bad nobody thought to warn the people living on it. With enemy fire raining down on them, Kady and Ezra—who are barely even talking to each other—are forced to fight their way onto an evacuating fleet, with an enemy warship in hot pursuit.

But their problems are just getting started. A deadly plague has broken out and is mutating, with terrifying results; the fleet's AI, which should be protecting them, may actually be their enemy; and nobody in charge will say what’s really going on. As Kady hacks into a tangled web of data to find the truth, it's clear only one person can help her bring it all to light: the ex-boyfriend she swore she'd never speak to again.

Told through a fascinating dossier of hacked documents—including emails, schematics, military files, IMs, medical reports, interviews, and more—Illuminae is the first book in a heart-stopping, high-octane trilogy about lives interrupted, the price of truth, and the courage of everyday heroes.

Ma reggel még Kady azt hitte, hogy az Ezrával való szakítás élete legnehezebb döntése volt.

Ma délután elfoglalták a bolygót, ahol élt.

2575-öt írunk, és két rivalizáló vállalatóriás száll hadba egy bolygóért, ami alig több, mint egy jég borította lebegő pötty a világűrben. Sajnálatos módon azonban, senkinek nem jutott eszébe figyelmeztetni az ott élő embereket. A kereszttűzben rekedt Kady és Ezra - akik egyébként alig állnak szóba egymással - kénytelenek együtt átküzdeni magukat a káoszon, hogy feljuthassanak az evakuáló hajók egyikére, miközben az ellenség csatahajója szorosan a nyomukban van.

De mindez csak a problémák kezdetét jelenti. Egy halálos járvány üti fel fejét a hajón, és gyorsan mutálódik, az eredmények pedig vérfagyasztóak. A flotta mesterséges intelligenciája, az AI (Aidan), amit arra terveztek, hogy védelmezze a hajón lévő embereket, talán igazából az ellenségük, a tisztek pedig csak titkolóznak, ahelyett, hogy elárulnák, mi folyik itt. Kady felesküszik arra, hogy kideríti az igazságot, így meghackeli a rendszert, de hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy egyetlen ember segíthet neki abban, hogy feltárja az igazságot: az ex, akihez soha többé nem akart hozzászólni.

Az Illuminae, aminek történetét meghackelt dokumentumokon (emailek, tervrajzok, katonai és orvosi jelentések, interjúk, és hasonlók) keresztül láthatjuk kibontakozni, egy lélegzetelállító trilógia kezdete félbeszakadt életekről, az igazság áráról, és a mindennapi hősök bátorságáról.
(saját fordítás)

Te. Jó. Ég.
*Kérem, vigyázzanak!Az ajtók záródnak. A következő megálló: Fangörcs Town.*

Én kész... nem, nem is tudom, hol kezdjem! Ez a könyv dróton rángatott egész végig, minden egyes szabad - és kevésbé szabad - percemben ezt bújtam, szinte faltam a sorokat, és majd' meghaltam, hogy megtudhassam végre, mi a fene történik a következő oldalon!

Mély levegő, lelki béke, nyugalom... kezdjük az elejéről, jó?

Szóval, az Illuminae-t sokat hallottam emlegetni, főleg booktube-on, ahol mindenki meg volt zakkanva érte, de elhessegettem magamtól a dolgot, még csak igazán meg se tudom mondani, hogy miért. Talán, mert még mindig utálom a hype egyetemes nyomását, amikor még a csapból is ugyanaz folyik egy-huszonnégy órában. Aztán belebotlottam bookdepón, le volt értékelve, és hát a többi már történelem. Ahogy megérkezett a postán, egyszerűen a kezemhez ragadt.

Az első, amit észrevesz az ember rajta nyilván az, hogy eszelősen gyönyörű kívül-belül. Olyan szinten rendhagyó és formabontó az egész, hogy már csak a kíváncsiság miatt is képtelen voltam letenni és fölpakolni a polcra az olvasatlanok közé. Aztán megláttam a levelet az elején, ami keretet ad az egész adathalmaznak, amiből tulajdonképpen felépül ez a magával ragadó történet, és onnantól kezdve aztán tényleg nem volt megállás.

Mármint... tessék ezt megnézni:

forrás

Sokaknál láttam, hogy a szokatlan történetmesélési mód miatt gondot okozott belerázódni a sztoriba és felvenni az események fonalát, de én nem tapasztaltam ilyesmit. Lehet, hogy azért, mert amúgy is erősen vizuális típus vagyok, vagy csak mert már az első mondattól kezdve minden idegszálammal erre a könyvre figyeltem, de az én agyam rettentő könnyen ráállt erre az újfajta felállásra. Az infóhiány majd megőrjített, de nem jut eszembe olyan alkalom, amikor egyszerűen nem vettem volna az adást, vagy elvesztem volna a fonalat a könyv formátuma miatt. Sőt, repültek az oldalak, pont amiatt, mert hiába tűnik vaskosnak a kötet, nagyon ritkán kapunk klasszikusan rendezett szöveget.

Az esetek többségében emailek, interjúk, chat beszélgetések és egyéb hivatalos dokumentumok teszik ki a lapokat, ami talán innen száraznak hangozhat, de biztosítalak róla, ez minden csak nem az! Megdöbbentő volt számomra, milyen alaposan kirajzolódtak az emberi jellemek, a szereplők apró-cseprő dolgai, miközben ekkora volumenű a cselekmény íve. Elvégre itt van a két cégóriás vendettája egymás ellen, aminek a során a Kerenza (a bolygó, ahol Kady és Ezra éltek) elpusztítása járulékos veszteségnek tekinthető, aztán az eszeveszett menekülés a BeiTech csatahajója elől, majd a kitörő vírus a három, menekültekkel teli hajón, plusz a mesterséges intelligencia bekattanása... százezrek élete, etikai, morális dilemmák, hatalmas filozófiai kérdések tömkelege, és kétségbeesett harc a túlélésért, ahol nincs jó döntés, és az emberi életek statisztikává zsugorodnak.

De emellett megfért a személyes dráma, a barátságok, az hogy Kady pont az invázió napján szakított Ezrával, pedig még mindig szerette a fiút. Az, hogy a lány nem tudta, vajon az anyja feljutott-e valamelyik hajóra, és bármit hajlandó volt meghackelni, csak hogy kiderítse. Olyan meghökkentően közelről megismertük a szereplőket, és nem csak Kadyt meg Ezrát, hanem a többieket is. Ezra haverjait, Byront, a zseni hackert, aki úgy döntött, segít Kadynek. A felső vezetést, akiket néha őszintén megvetettem, máskor sajnáltam.

Lenyűgöző volt számomra, ahogy egyszerre láttuk a nagyot és a kicsit. Elvégre a nagy a sok kicsiből épül fel, és a kicsik ismerete nélkül a nagy csak puszta számadat. Ez pedig egy csúszós lejtő.

Annak ellenére, hogy maga a történet nem túl vidám, meglepően sokat nevettem. A szerzőpáros nagyon jól érezte, hogy mikor kell lazítani kicsit a hangulaton, sosem feszítették túl a húrt. A pattanásig feszült idegeim nem hiszem, hogy kibírták volna ezek nélkül a könnyedebb pillanatok nélkül. És végső soron ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megszeressük a karaktereket, és hogy annál jobban fájjon. az esetleges elvesztésük.

Interviewer: So. Tell me about your mother.
Ezra: You're taping this, right?
Interviewer: Audio only. Camera is faulty.
Ezra: Okay, well for the benefit of the sight-impaired, I am now raising my... oh, dear... yes, it's my MIDDLE finger at Mr. Postgrad here.
Interviewer: Mr. Mason...
Ezra: Now I'm wiggling it.
Interviewer: Terminating interview at 13:58 on 03/19/75
Ezra: Look at it wiggl-
-audio ends -

Mert bizony, az írók nem szívbajosak. Annyi embert kinyírtak, hogy azon csodálkoztam, egyáltalán maradt szereplő a végére. Illetve csodálkoztam volna, ha maradt volna bennem annyi sztoicizmus, de a dühös könnyek és a megtépázott kicsi szívem nagyrészt kiszorította az értelmes gondolkodásért felelős részét az agyamnak, és így nem sok mindenre voltam képes azon kívül, hogy elfehéredett ujjakkal szorongattam a könyvet, és igencsak egyoldalú beszélgetést folytattam a lapokkal, ami nagyjából ebből állt:

"Nem teheted, nem teheted, nem teheted! NEM! Ő jófej, őt nem nyírhatod ki! Mi az, hogy NE NÉZZ RÁM???? NEM! Ő nem lehet fertőzött! Deus ex machinát követelek! Ne csináld már, őt bírtam. Nem! TEDD LE A KÉST!"

Általában, ha olyan könyvet olvasok, ahol hullanak az emberek, mint a legyek, egy idő után eltompulok, és maximum csak egy-két haláleset üt akkorát, hogy arra emlékezzek is. Na, itt nem. De ez pont jó is volt így, hiszen ez a kérdéskör - több másik mellett - központi szerepet foglal el. Kinek az élete ér többet? Fel lehet-e áldozni a többség túlélésének oltárán a kisebbség életét? Kinek van joga ilyen döntést meghozni? És mit veszít el önmagából az, aki meghoz egy ilyen döntést?

Aztán ott a mesterséges intelligencia. Az Aidan technikailag mérföldkövekkel okosabb az embereknél, a tudása majdhogynem felfoghatatlan, és mégse érti őket. Így pedig hiába akar segíteni nekik, de a teljes objektivitás gyakran vezet különös kegyetlenséghez, és nem segít az igencsak egyedi meghibásodása sem, amit jobb szó híján, őrületnek lehetne nevezni leginkább. Arra lett programozva, hogy az emberek jólétét tartsa szem előtt, most valamiért mégis a pusztításukra tör. Ez a vonal volt az, ahol bejöttek a filozófiai kérdések, amiket egyébként én rettenetesen élveztem, mert igazán elgondolkodtatott. Ugyanis ezek a kérdések azok, amiken nincs lejárati dátum. Az élet, a halál, a szabad akarat, hogyan lehet jó döntést hozni egy olyan helyzetben, ahol csak rossz döntések léteznek. Lehet-e a tömegpusztítást nagyobb jóként elkönyvelni?

Ez a könyv azonnali kedvenc lett, így tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek. Se a YA, se a romantikus jelző ne riasszon el senkit: egyik se túl hangsúlyos. Lányoknak, fiúknak, idősebbeknek, fiataloknak, sci-fit kedvelőknek és a műfajtól idegenkedőknek... fűnek, fának virágnak. Olvassatok Illuminae-t, mert nem fogjátok megbánni! Mert nem csak bravúros, formabontó történetvezetést kaptok, de megfontolandó gondolatokat, szívszorító pillanatokat, és jó poénokat még a legkeményebb helyzetek közepette is. Az Illuminae olyan élményt nyújt, ami veled marad.

Ősszel pedig érkezik a folytatás, a Gemina, de addig én még biztosan újraolvasom az első részt, mert biztos vannak részletek, amik felett elsőre átsiklottam. Nagyon remélem, hogy valamelyik itthoni kiadó felkarolja ezt a csodát, mert alig várom, hogy itthon is beinduljon a hype körülötte. Ez a könyv tényleg megérdemli!

Victoria Schwab: Felszabadulás

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 296

Mackenzie Bishop, az Őrzők egyike, akinek feladata, hogy megakadályozza az erőszakos Történeteket kijutását az Archívumból, nemrég kis híján maga is egy Történet keze között lelte halálát. Most pedig, amikor az új iskolában új tanév kezdődik, Mackenzie igyekszik új életet is kezdeni – és maga mögött hagyni a nyáron történteket. A továbblépés azonban nem könnyű – különösen akkor nem, ha az ember álmát a történtek és a Történetek kísértik. A múlt persze múlt és már nem okozhat több fájdalmat, amikor azonban egy rémálom Mackenzie ébren töltött perceiben is újra és újra felbukkant, az Őrző kénytelen eltűnődni azon, vajon tényleg annyira biztonságban van-e, mint gondolja.

Mindeközben emberek tűnnek el nyom nélkül, és látszólag az egyetlen közös bennük Mackenzie – aki ugyan biztos benne, hogy az Archívum többet tud, mint amennyit elárul, mielőtt azonban ezt bebizonyíthatná, ő maga válik az első számú gyanúsítottá. És ha Mac nem találja meg az igazi bűnöst, akkor mindent elveszíthet: nem csupán az Archívummal való kapcsolatát, hanem az emlékeit is – sőt, akár még az életét is. Vajon képes lesz-e Mackenzie kibogozni ezt a rejtélyt, mielőtt ő maga is végleg fennakadna az őrült történések hálójában?

forrás

*Spoiler mentes értékelés mindkét részre vonatkozólag*

Szavak sincsenek rá, mennyire imádtam én ezt a könyvet! 2016 a zseniális folytatások éve számomra, legalábbis eddig nagyon úgy fest. Egy remek első élmény után a második részt mindig izgatottan, de azért félve veszem kézbe, eddig azonban hatalmas mázlim volt a választásaimmal, és a Felszabadulás se bizonyult kivételnek - hála a magasságosnak! Bár őszintén, Victoria Schwabtól nem is igazán számítottam másra.

Teljességgel lenyűgöz, ahogy ír, főként az a képessége, ahogy életet lehel a megteremtett világba és a karakterekbe. Hiszen lehet egy világ logikus, meg jól felépített és egyedi, de az Archívum atmoszférája teljesen körbevesz, és amikor már a falban lévő repedéseket vizsgálgatod, az átjárókat keresve, amelyek a sikátorba vezetnek, akkor jössz rá, mennyire beleitta magát a könyv minden gondolatodba. Legalábbis velem ez történt. A Felszabadulás pontosan az volt, amiben reménykedtem: tovább formálta a már az első részben megismert világot, annak minden csodájával és árnyoldalával együtt. Hiszen egy rendszer sem tökéletes, így az Archívum működése sem.

Bár elsőre talán nem úgy tűnik, a sorozat tematikája nagyon sokban idézi a  disztópiában megjelenő ismétlődő elemekét. Az Archívum elvégre mégiscsak egy abszolút hatalommal rendelkező szervezet, természetesen a megfelelő belső hierarchiával, és bizony, megvannak a maga problémái. De hogy rossz-e? Attól függetlenül, hogy Mac végül hogy dönt, Schwab ránk bízza ennek a megválaszolását. Sőt, nem is igazán próbálja kiprovokálni azt, inkább csak Mac belső őrlődései vezetnek ahhoz, hogy vele együtt mi is mindent megkérdőjelezzünk - beleértve a saját józan ítélőképességét is.

"– Minden, ami felemelkedik, el is bukik – mondja. – Birodalmak, társadalmak, kormányok. Egyik sem tart örökké. Miért? Mert bár ők maguk is a változás termékei, mégis ellenállóak lesznek a változással szemben. Minél tovább marad fenn egy társadalom, annál jobban ragaszkodik a hatalmához, és annál inkább ellenáll a haladásnak. Minél inkább ellenáll a haladásnak – ellenáll a változásnak –, annál több állampolgár fogja azt követelni. Erre válaszul a társadalom szorítása erősödik, kétségbeesetten igyekszik fenntartani a kontrollt. Fél, hogy elveszti az uralmat."

Nos, aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy nálam ez máris recept a sikerhez: imádom az ilyen és ehhez hasonló boncolgatásokat, annak ellenére, hogy a disztópia mint műfaj nem tartozik feltétlenül a kedvenceim közé. Nem zárkózom el tőle, mindössze arról van szó, hogy a nagyobb hype-hullámok (Éhezők viadala, Divergent) nem rántottak magukkal, és alig akadt pár könyv a műfajban, amit tényleg imádtam. Valahogy jobban szeretem megközelíteni ezt a kérdéskört más műfajokon keresztül, azt hiszem. De még sosem láttam ilyen fantasztikusan ábrázolva egy YA urban fantasy világban. Mert az Archívumot végül is így lehetne a leginkább kategorizálni.

De a jól felépített világ mit sem érne remek karakterek nélkül. Szerencsére, ilyen probléma közelében se járunk a Felszabadulás esetében! Mackenzie, a főhősnőnk még mindig nagyon emberi és igazi, és a második részben is nagyon élveztem az ő szemszögéből látni az eseményeket. Egy erős női karakter, semmi kétség, de a hibái és a kétségei hozták igazán közel hozzám. Tetszett, hogy az előző rész eseményei nem tűntek el nyomtalanul. Bár az Archívum tekinthető egy lezárt történetnek a cselekmény szempontjából, a karakterfejlődés ami ott elindult, itt folytatódott, és bizony a tanulságok mellett a sebek sem váltak semmissé. Mac gyakorlatilag a könyv 90 százalékában azzal küzd, hogy feldolgozza az első rész eseményeit. És én imádtam! Mert valósnak hat tőle a belső őrlődése, és sokkal jobban értjük a motivációját és az egész személyiségét, hiszen ott voltunk vele az első kötetben, első sorból néztük végig az egészet.

Wesleyt pedig még jobban imádom, mint eddig, pedig nem hittem volna, hogy ez egyáltalán lehetséges! A srác még mindig eszelősen szórakoztató, és a legtöbb vicces pillanatot neki köszönhetjük, de ebben a részben végre az ő múltja, illetve problémái is előtérbe kerülnek egy kicsit. Kilép a fura, mindig arrafelé ólálkodó srác szerepéből, aki szereti Dantét, és rajta keresztül megint bebizonyosodik, hogy senki se csak 2 dimenziós. Már az egyben is kedveltem satírsrácot, de itt...

Jah. Kicsit belezúgtam Wesbe. Kicsit.

"Wesley valahogy úgy hangos, hogy az ember észre se veszi, csak már amikor nincs itt."

És miután mindketten ennyire a szívemhez nőttek, hát szavakkal kifejezni lehetetlen, mennyire szorítottam ennek a párosnak, hogy találjanak végre egymásra! Mit ne mondjak, a drága írónő egyáltalán nem könnyítette meg sem a szereplők, sem az olvasó életét e téren. De talán pont ettől működött olyan jól az egész. Anélkül volt tele érzelmi töltettel, hogy elnyomta volna a cselekményt, és átmentünk volna José Armando és Maria Luisa - féle szappanoperába. Mert néha a kevesebb több.

A mellékszereplők is remekeltek egyébként, különösen Roland, akivel nagyjából ugyanaz játszódott le, mint a galambocskáinkkal: már az első részben is kedveltem, de itt megkaptuk azt a pluszt, amitől valóban, igazán kötődni lehet egy karakterhez. 

Ahogy azt is fontosnak tartom kiemelni, hogy annak ellenére, hogy Mac kénytelen titkolózni a szülei előtt, így ők kb. semmiről nem tudnak, ami a fő cselekményhez tartozik, attól Schwab nem söpri őket félre, és nem kreál lehetetlen körülményeket, hogy ne kelljen az "idegesítő felnőttekkel" foglalkozni. Igenis szerves részei a történetnek, és Mac életének, és igenis tesznek fel kérdéseket, méghozzá alkalmanként igen kényelmetleneket.

Úgy összességében, a felnőttek megformálása számomra nagyon pozitívan jött le, legyen szó szülőkről, tanárokról, az Archívum tagjairól, vagy az iskolapszichológusról. Mind hitelesek voltak, nem csak azért kerültek elő, hogy megőrizzük a látványát a normalitásnak, vagy hogy idegesítsék és/vagy akadályozzák a tini titánokat. Persze, az is előfordult néha, de ezen túlmenően mindenkinek önálló személyisége volt, korrekt motivációval, ami igazán ritka madár a YA regények világában.

forrás: tumblr

A cselekmény izgalmas, rejtélyes, az a fajta, aminél te magad se tudod pontosan, hogy mit higgy, és ez tovább fokozódik, amikor maga Mac is elkezdi megkérdőjelezni a saját épelméjűségét. Na meg persze mindenki más körülötte. A személyes karakterdráma remekül összefonódik a nyomozós szállal, és mindez tökéletesen illeszkedik az átlagos mindennapokba, ahol bizony iskolaváltással, szülőkkel, barátokkal és hasonlókkal is meg kell birkóznia az ember lányának. Ettől érződik annyira teljesnek a könyv világa, és többek között, ezért is akkora élmény elmerülni ebben a sorozatban.

Az utolsó oldalra érve semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy HOL A KÖVETKEZŐ??? Pedig nem volt függővég, vagy ilyesmi. Úgy vettem észre, hogy Schwabnak nem igazán szokása alkalmazni, amiért csak hálásak lehetünk, ugyanis bár a harmadik kötet előkészületben van, semmi konkrétat nem tudni a külföldi megjelenésről. Még címe sincs! Sírni támad kedvem, hacsak eszembe jut ez az apró-cseprő probléma. Azt hiszem, kénytelen leszek újraolvasni az első két részt, hogy csillapítsam a kiújult mániámat.

Ha ti is hasonlóan éreztek, és tudtok angolul, akkor jó hírem van számotokra! A drága írónő firkantott nekünk egy aprócska szösszenetet, ami a Felszabadulás vége után játszódik közvetlenül, és Wesley szemszögéből íródott. Ja, és ingyenesen hozzáférhető.

FONTOS: csakis a második rész olvasása után olvasd! Kár lenne elspoilerezni a finálét. :)

A novelláért katt ide! 

Cover Reveal #5 On Sai: Apa, randizhatok egy lovaggal?

Szép jó estét mindenkinek!

Bizony, megint itt vagyok, és megint egy Cover Revealhez van szerencsénk, a KMK jóvoltából. Úgy néz ki nem csak a baj nem jár egyedül, de a jó könyvek sem. :)
Ezúttal egy magyar szerző könyvének a borítójáról rántjuk le a leplet, méghozzá az egyik kedvenc magyar szerzőméről, úgyhogy szavakba önteni is nehéz, mennyire nagyon lelkes vagyok a mai Cover Revealt illetően!

2015 decemberében jelenik meg On Sai ötödik regénye, az Apa, randizhatok egy lovaggal? A történet főszereplője Mia Anne, a Budapestre költöző külföldi lány, aki álmában Kószával, a titokzatos lovaggal randizgat, akiről szépen-lassan kiderül, hogy nem is csak a lány álmaiban létezik… A humoros, misztikus regényhez Magocsa-Horváth Éva készített megnyerő borítót.

 

 

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

ISBN: 9789633995143

Jegyezd elő >>>itt <<< vagy csekkold a könyv molyos adatlapját és tedd a kívánság és/vagy várólistádra!

 

Fülszöveg:

Mia Anne tizenhat éves, és nem túl lelkesen Pestre költözik apja munkája miatt. Egyik éjjel azonban különös fantasy világgal álmodik, ahol ő egy mágus, és onnan kezdve álmában egy helyes, pimasz lovagot bosszant. Bele lehet zúgni valaki állába?
Kósza csavargó kölyökből lett lovag, semmi kedve egy lányba beleszeretni, és feladni a nehezen kiküzdött életét. Ám nyugtalanítja a szemtelen varázslólány, túl sokszor kalandoznak felé a gondolatai. Legszívesebben sose látná őt viszont, de a lány hatalmas veszélyben van, két világ akarja holtan látni.
Mitől férfi a férfi, és lovag a lovag?
Amon, az apa, világhírű agykutató zseni, ám nincsenek érzelmei, és a gyereknevelést is könyvekből oldja meg. Budapestre rendelik, Közép-Európa legnagyobb titkos laborjába, a négyes metró alá, ahol a katonaság kétségbeesetten próbálja megakadályozni a két világ között lévő mágikus Fal átszakítását.
De ki lehet az ellenség? Mi erősebb, a mágia vagy a tudomány?

Gondolatok:

Szerintem senkinek nem árulok el nagy titkot azzal, hogy rettentő izgatott vagyok a könyv megjelenése miatt, és az Apa, randizhatok egy lovaggal? fénysebességgel landolt a karácsonyi kívánságlistámon, úgyhogy ha az ősök veszik a lapot, akkor talán már a fa alatt is ezt fogom bújni. Nem is olyan rég volt szerencsém beleolvasni, amikor On Sai posztolt egy részletet az elejéből, és azt kell mondjam, várós... nagyon várós. Ja, és a borító? Telitalálat! A virágok, a kard, a betűtípus, és az a sunyi kis EKG vonal, ami elsőre fel se tűnt... amit eddig a regényből láttam, annak alapján tökéletesen passzol.

Idézetek a könyvből:

„A fiatal lovag megpördült a hangra. Mia Anne nem bírt magával, felnevetett, ahogy a fiú elvörösödött, meglátva a pizsama sortot és az ő mezítelen combját. Annyira helyes volt ilyenkor!
– Megint te? – sziszegte a fiú. – Mondd, mit vétettem a Szent Körforgás ellen?!
– Már tudom, kitől tanulta a ló ezt a rossz modort!
– Modorról mersz beszélni? Pont te? Hiszen szinte meztelen vagy!
– Ki? Én? – Mia Anne elképedten meredt a másikra. – Kikérem, magamnak, ez egy pizsi! Most vettem, még macska is van rajta, teljesen visszafogott ruhadarab.
– Nem a macska zavar – mondta hűvösen a fiú, és tetőtől talpig végigmérte.
Mia Anne érezte, hogy elvörösödik. Ilyen lassan, alaposan még egy fiú sem nézte meg a nyakát, a melle vonalát, nem időzött el a csípője ívén, nem szemlélte meg a rövid sortból kikandikáló combjait, nem bámulta kitágult pupillával a térdét és a bokáját, nem mérte végig egészen a bordóra kifestett lábkörméig. Ettől a pillantástól tényleg pucérnak érezte magát, akaratlanul összébb húzódott.”

 

*

"Amikor újra a fiúra nézett, látta, hogy az elnyom egy mosolyt, és ettől megint bosszús lett:
– Jól szórakozol, mi? Egy lovagnak nem kéne udvariasabbnak lennie egy hölggyel?
– Egy hölggyel igen – felelt csúfondárosan Kósza.
A ló megbökdöste az orrával a hátát, mire a fiú megfordult, és szeretettel megsimogatta az állatot. Csak egy bőrmellényt viselt ing nélkül, a ló a meztelen vállához dörgölte az orrát. Úgy bújtak egymáshoz, hogy Mia Anne szinte féltékenységet érzett, ahogy a fiú kecses, hosszú ujjai a puha, koromfekete sörénybe túrtak.
– Távozz idegen, vagy hívom az őrséget! Ha azt hiszed, elcsábíthatsz, és megtagadom miattad a lovagi köpenyt, akkor tévedsz.
– Elcsábítani? Kit? Téged? – Mia Anne-ből kitört a nevetés. – Kicsit sokat képzelsz magadról, nem?
A lovag tüntetően nem felelt, a szép fekete lovat becézgette. "

*

"– Az előbb megvédtelek a társaimtól, vagyis visszafizettem, hogy megmentetted az életemet. Mostantól nem vagyok az adósod. A helyedben vigyáznék a nyelvemre!
– Miért, mi lesz, ha nem vigyázok? – kérdezte Mia Anne, és próbálta visszanyerni a magbiztosságát, ami a váratlan testközelségtől hopp, semmivé vált. – Büntetésül megcsókolsz, ahogy a nyálas regényekben? Nagyon elcsépelt!
Kósza szeme éleset villant, a fiú még közelebb hajolt, arcuk szinte összeért. Mia érezte a bőrén a fiú forró leheletét.
– Álmodozz csak! Soha nem foglak megcsókolni!
Mia Anne dühös lett, maga sem tudta, miért. Ez mégis csak az ő álma! Mi az, hogy még az álmának sem tetszik? Előre lendült, és szájon puszilta a fiút.
– Kit érdekel, mit akarsz? – nevetett, amikor meglátta a lovag mélységesen megrökönyödött arcát. "

*

„Amon első gondolata az volt, hogy a magyarok nem normálisak.

A szigorúan titkos kutatólabor bejárata a körúton álló pékség volt, a forgalmas utcára ínycsiklandozó, cukros illatfelhő áradt, ahogy belökték az ajtót. Helmholtz vett egy májas-túrós táskát, ami pontosan olyan gusztustalanul festett, mint a neve, majd a férfi kedvesen intett a csinos, szőke, színes műkörmös kiszolgálólányoknak. Hátrament a belső udvarra, ahol pár kerti szék állt a zöld repkénnyel körbefuttatott falak között. Ablak nem nyílt az udvarra.

– Ez csak az egyik lejárat – mosolygott a német. – Mindig májas-túróst kérj, ilyet épeszű ember nem eszik. Amúgy a lányok is ügynökök, és csak így engednek hátra, ez a kód.”

*

A tüskés hajú, halántéknál már őszülő, katonás tábornok szerencsére hamar rátért a lényegre:
– A világ minden pontján különös álmokról mesélnek az emberek. Sokan leírták a neten, hogy egy fantasy világban jártak, mágusok, nomádok vagy épp törpék között, aztán hamarosan leállt a szívük. De nem hal meg mindenki. Van, aki heteken át minden éjszaka átéli az élményeket, ilyen alanyokat itt a laborban is találunk. Egy folytatásos álomban járnak, de vajon miért?
Amon udvariasan unatkozott. Ennyit már a Pentagon gyűlésén is hallott. Ott drogra gyanakodtak, de zavaró módon mintha az álmodók egyazon helyen járnának. Létezhet a jungi kollektív tudattalan, és így egy összefüggő közös álomtárhely? Akkor még ez volt a feltételezés. Vajon az elmúlt két hétben haladtak az üggyel valamit? És minek hívták őt ide?

*

Kósza meglepetten fordult hátra. Aztán rögtön zavarba is jött, ahogy tudatosult benne, hogy Miah’En szeme megrebben. Az ő félmeztelen mellkasa hatott rá így, látszott, hogy erősen próbál nem odanézni.
Kósza nyelt egyet, a lány a pimaszságánál csak egy dologgal tudta jobban zavarba hozni, az ilyen szende rezdüléseivel.– Tényleg nincsenek lovagok? Akkor ki menti meg a gyengéket és védteleneket?
– Senki – sóhajtott a lány, és esdeklőn megragadta a karját. – Figyelj, segítened kell! Nagy bajban vagyok!
Pontosan olyan könyörgő szemmel nézett rá, mint az élőholtak támadásakor. Kósza féloldalas mosolya akaratlanul felvillant:
– Éjjel van, és egy félmeztelen férfival vagy egy szobában. Ez szerintem is kimeríti a baj fogalmát.

A szerzőről:

 

Író, szerkesztő, viselkedéselemző. Szerinte az élet játék, így aktív szervezője a hazai fantasztikus életnek, íróiskolát vezet, előadásokat tart. Szerkesztőként a Könyvmolyképző Kiadó Aranymosás projektét vezeti. Sci-fi novellistaként számos pályázatot nyert, regényíróként egyedi, humoros-szarkasztikus hangjáról ismert. Három gyermeke van, Sülysápon él. Ötödik regényét az Apa, randizhatok egy lovaggal? könyvet Anna lányának írta, de készülőben egy mesekönyv a kisebbik fiának is.

Nektek felkeltette az érdeklődéseteket? Melyik friss megjelenést látnátok a fa alatt a legnagyobb örömmel?



Üdv,

Rachel Hawkins: Hex Hall

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 272

Négy évvel korábban Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány, amiből természetesen jó pár kalamajka származott. Egy napon aztán, amikor Sophie egyik bűbája meglehetősen rosszul sült el a szalagavató bálon, apja úgy döntött, felügyeletre szorul. A Hex Hallba, egy világtól elzárt nevelőotthonba küldte őt, ami a problémás viselkedésű prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.

A hasonszőrű csodabogár tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhetett:

• három erős, szupermodell kinézetű ellenséget szerzett
• egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelmet
• egy ijesztő kísértet kezdte követni
• és kapott egy szobatársat, akiről kiderült, hogy a suli leggyűlöltebb diákja, ráadásul vámpír.

A legrosszabb azonban akkor következett be, amikor Sophie rádöbbent, hogy a diáktámadások első számú gyanúsítottja az ő szobatársa és egyetlen barátja.

A vérfagyasztó rejtélyek egyre sokasodtak, és Sophie kénytelen volt felkészülni a legnagyobb fenyegetésre, hogy egy ősi, titkos társaság mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa a prodigiumokat - kiváltképp őt.

Üdv a Roxfortban, Szent Vlagyimirban, javítóintézetben Hekatéban! Csak számomra nincs értelme annak, hogy egy helyre zárják a "problémás diákokat" és a tehetségeseket? Jó lett volna eldönteni, hogy ez most javító vagy zseniképző. Értem, hogy a közös pont az emberek elől való elrejtés lenne, de akkor is. Melyik erős boszi szülő szeretné a gyerekét deviánsok társaságában tudni?

saját kép, ne vidd el anélkül, hogy megkérdeznél pls

Bár őszintén, a könyv tartalmát tekintve ez nem is annyira lényeges, hiszen bármelyik amerikai gimnázium megtette volna helyszínnek. Tipikus gimis "táplálékláncot" kapunk, csak épp itt emberek helyett boszorkányok, alakváltók, tündérek és vámpírok szerepelnek.

Ami a legviccesebb? Hogy pont a vámpírok vannak a piramis legalján. Földöntúli szépség, elegancia és szikrázó bőr? Ugyan, inkább halálsápadtság, lángra lobbanás, és a "szörnyeteg" - stigma viselése.

Az egész iskolában keményen ketten vannak, és az egyikük tanár (Lord Byron - igen, AZ a Byron), így mondhatnánk, hogy Sophie igazi szerencsezsák, amiért mégis azzal a maradék egy vámpírral került egy szobába: Jennával.
És természetesen lefutjuk a kötelező köröket is: ellenséget csinálunk a helyi Bajos Csajok alakulatból, ripsz-ropsz belezúgunk az ügyeletes szépfiúba, aki nem mellesleg Regina öhmm izé Elodie pasija is egyben és csak nekem tűnt fel, hogy ez a könyv egy popkult-turmix??

Azt el kell ismernem, hogy ha átússzuk a klisék óceánját és nem kapunk agyvérzést a huszadik oldalon, akkor a könyv azért eléggé szórakoztató. Nem veszi túl komolyan magát, a stílus gördülékeny és Sophie Mercer egy szimpatikus főhősnő. Nem mondom, hogy könnyesre nevettem volna magamat, de azért néhányszor tényleg felkuncogtam.

"Az arcom talán nyugodtnak tűnt, de a gyomrom úgy háborgott, mint egy rockkoncert nézőtere. Egy másodpercig szórakoztatónak találtam, hogy a belső szerveimet szakadt farmerben és kihúzott szemmel képzeltem magam elé."

A cselekményt azt nagyjából a könyv két harmadában nagyítóval kellett keresni, de ez nem zavart annyira, mint amennyire kellett volna. Miért? Nos, ez tulajdonképpen csak Sophie Mercer meg az ő beteges humorérzékének az érdeme. Baromi sok időt felölelt a Hekaté bemutatása, az Archer után való nyálcsorgatás és Elodie meg a két udvarhölgy utálása. Persze, menet közben az írónő behajít néhány boszis dolgot, meg gonosz tanárokat, hogy éreztesse velünk, eme pompázatos intézményben aztán nincs kecmec. Hát jó.

Természetesen bál is volt. Miért ne lett volna? És természetesen ott is ment a tini cicaharc a legszebb ruháért, na meg Archerért. Ott azért egy pillanatra megtorpantam, amikor Elodie-t majdnem megfojtotta a ruhája a démoncsont miatt, amit Sophie csempészett bele (jó, a nagyanyja szelleme noszogatta, de hát akkor is), és se Sophie-t, se Archert nem érdekelte egy cseppet sem, hogy vajon egyáltalán megmarad-e a leányzó. Ahogy kiment a teremből, simán elkezdtek táncolni és pont tojtak rá. És ettől a csávótól kéne hanyatt vágódnom? Aki nem olyan rég még azt bizonygatta, hogy Elodie-ban több van, de le se sz*rja, hogy megfullad-e? Pardon my French.
Na majd biztos...

DE! Az az utolsó harminc oldal viszont nagyon jól sikerült! Végre felpörögtek a dolgok, és végre nem azt éreztem, hogy csak azért pletykálnak Holly haláláról, (ami nem sokkal azelőtt következett be, hogy Sophie odakerült volna) mert az írónő nem bír jobbat kitalálni cselekmény címen.

Ugyanis Sophie a könyv folyamán összetalálkozik Alice-szel, a fiatalon meghalt nagyanyja szellemével. Alice pedig tanítani kezdi, hogyan uralja az erejét, hiszen Sophie hatalmas lemaradásban van a többiekkel szemben, akik boszorkány-családban nőttek fel mágiával körülvéve.

Nem fogok spoilerezni, de az az utolsó pár fejezet már elérte, hogy tudni akarjam, mi fog kisülni ebből az egészből. Negatívumként azért azt megemlíteném, hogy az iskolát és annak vezetőségét viszont olyan szinten inkompetensnek tünteti fel, hogy csak a szememet forgattam. A dirinek konkrétan mindenre az a válasza, hogy az lehetetlen, mert a védővarázslatok miatt itt aztán se ki, se be senki, még az atyaúristen se. Hát hogyne, meg ahogy azt Móricka elképzelte...

Ami a szerelmi szálat illeti, nos, szerintem elég nyilvánvaló a véleményem Archerről.  Az elején láttam benne fantáziát, és bevallom, viccesek voltak Sophie-val, amikor halálra gyepálták egymást, meg pincét pakoltak, de nálam teljesen elásta magát a bálon. Ami utána jött - amit nem fogok megnevezni, mert nem lövünk le meglepiket - ott egy kicsikét feltornázta az érdeklődésemet, de... egyelőre nagyon messze áll az álompasitól.

És őszintén, Sophie érzéseit se tudom úgy igazán komolyan venni iránta. Azt, hogy sokkolta az, ami kiderült, azt igen, de ez a rajongás, amit a könyv 80%-ában csinál inkább tűnik kislányos képzelgésnek, vagy maximum felületes vonzalomnak, mint szerelemnek. És nem voltam olyan régen tizenhat éves, hogy a korkülönbség okozzon problémát. Ez. Nem. Szerelem.

Talán akkor hihetőbbre sikerül a dolog, ha konkrétan tanúi lettünk volna néhány igazi beszélgetésnek Archer és Sophie között, de az nem elég, hogy Sophie narrációjából kiderül, hogy sokat beszélgettek. Na mindegy, engem nem győzött meg.

Karakterek szintjén igazából egyedül Elodie és Alice tudott meglepni. Elodie amiatt, mert végül mégse volt annyira egydimenziós kliséhalmaz, amilyennek elsőre elkönyveltem, Alice pedig amiatt, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire remek színésznő. Jenna aranyos volt, de semmi különös, Cal pedig ígéretesnek tűnik, de túl keveset szerepelt ahhoz, hogy igazi véleményt tudjak róla alkotni. Bár én biztos vagyok benne, hogy neki is ott csücsülnek a csontvázak a szekrényében. A többiek viszont - Sophie-t leszámítva - elég lagymatagra sikeredtek.

Mi teszi mégis szerethetővé ezt a könyvet ennyi nyavalygás után? Miért nem hajítottam még ki az ablakon? Mert átszövi az irónia. Mint már korábban is említettem, a könyv egyáltalán nem veszi magát komolyan, és néha nem tudtam eldönteni, hogy egyes helyzeteket most paródiának tekintsek, vagy ezt tényleg komolyan gondolták. Néha akaratlanul is felnevettem, és ameddig azzal voltam elfoglalva, hogy a szememet forgassam, hirtelen elfogyott ötven oldal, és feltűnt, hogy de hé, hát én ezen jól szórakozom!

Értékelés: 3,5/5
Kedvenc jelenet: Sophie vs. elszabadult vérfarkas
Kedvenc karakter: Sophie, Elodie

Sztereotípia extravaganza



Kiadó: Hyperion CH
Oldalszám: 281

Alona Dare–Senior in high school, co-captain of the cheerleading squad, Homecoming Queen three years in a row, voted most likely to marry a movie star… and newly dead.

I’m the girl you hated in high school. Is it my fault I was born with it all-good looks, silky blond hair, a hot body, and a keen sense of what everyone else should not be wearing? But my life isn’t perfect, especially since I died. Run over by a bus of band geeks—is there anything more humiliating? As it turns out, yes—watching your boyfriend and friends move on with life, only days after your funeral. And you wouldn’t believe what they’re saying about me now that they think I can’t hear them. To top it off, I’m starting to disappear, flickering in and out of existence. I don’t know where I go when I’m gone, but it’s not good. Where is that freaking white light already?

Will Killian–Senior in high school, outcast, dubbed “Will Kill” by the popular crowd for the unearthly aura around him, voted most likely to rob a bank…and a ghost-talker.

I can see, hear, and touch the dead. Unfortunately, they can also see, hear and touch me. Yeah, because surviving high school isn’t hard enough already. I’ve done my best to hide my “gift.” After all, my dad, who shared my ability, killed himself because of it when I was fifteen. But lately, pretending to be normal has gotten a lot harder. A new ghost—an anonymous, seething cloud of negative energy with the capacity to throw me around—is pursuing me with a vengeance. My mom, who knows nothing about what I can do, is worrying about the increase in odd incidents, my shrink is tossing around terms like “temporary confinement for psychiatric evaluation,” and my principal, who thinks I’m a disruption and a faker, is searching for every way possible to get rid of me. How many weeks until graduation?



Alona Dare: végzős gimnazista, a pompomlányok kapitánya, háromszoros bálkirálynő, a "legvalószínűbb, hogy elveszi egy filmsztár" szavazás nyertese... és újabban, halott.

Én vagyok a lány, akit utáltál a gimiben. Most tényleg az én hibám, hogy tökéletes kinézettel születtem? Azaz selymes szőke hajjal, jó alakkal és remek stílusérzékkel. De az életem nem tökéletes, pláne mióta nem élek. Elütött egy busznyi stréber zenész - hát van ennél megalázóbb? Mint kiderült, van - nézni, ahogy a pasid és a barátaid tovább élik az életüket, mintha mi sem történt volna, már napokkal a temetésed után. El se hinnéd, miket mondanak rólam most, hogy azt hiszik, nem hallom őket! A hab a tortán pedig, hogy kezdek eltűnni, egyszerűen lassan megszűnök létezni! Nem tudom, hova megyek, ha innen eltűnök, de kétlem, hogy jó hely lenne. Hol a fenében van már az a nyamvadt fény?

Will Killian: végzős gimnazista, kirekesztett, a népszerű társaság a "Will Kill" nevet ragasztotta rá az őt körülvevő fura aura miatt, a "legvalószínűbb, hogy kirabol egy bankot" szavazás nyertese... és beszélni tud a szellemekkel.

Látom, hallom és meg tudom érinteni a szellemeket. Sajnos ez fordítva is igaz. Ja, mintha a gimnázium túlélése nem lenne így is éppen elég nehéz. Mindent elkövettem, hogy eltitkoljam a "tehetségem", hiszen az apám - akitől örököltem - is pont amiatt lett öngyilkos 15 éves koromban. De az utóbbi időben egyre nehezebb azt tettetnem, hogy normális vagyok. Egy új szellem - egy névtelen és arctalan kavargó felhő negatív energiával és azzal a képességgel, hogy ide-oda tud dobálni engem - üldöz és bosszút akar. Az anyám, aki mit sem tud arról, hogy mire vagyok képes, halálra aggódja magát a fura incidensek miatt, amik körülöttem történnek, az agyturkászom olyan kifejezésekkel dobálózik, mint "ideiglenes elzárás" meg "pszichés kiértékelés" és az igazgató, aki szerint bomlasztom a rendet és szimulálok, indokot keres arra, hogy kirúghasson.
Hány hét van még hátra az érettségiig?
(saját fordítás)


Nem is tudom, hol kezdjem. Nyavalyoghatnék, hogy ez mennyire iszonyatosan tipikus YA, de őszintén, ez már a tartalomból is elég nyilvánvaló. Nem vártam tőle világmegváltást. De így is kissé csalódott vagyok.

Hiszen mi menthet meg egy könyvet, ami ennyire tudatosan klisékre épül? A humor, hölgyeim és uraim, a humor. Hogy átfordul egy kissé paródiába és jól kiröhögi magát is, meg az összes többi nyálas wannabe tinirománcot, ami az agyunkra megy. És ezt teszi?

Meh... maximum megpróbálja.




A történet az nagyjából a könyv két harmadáig nem igazán nagy szám. Szépen, csendesen csordogál és nem zavar sok vizet, de miután nem is vártam eszelősen izgalmas sztorit, ez tulajdonképpen rendben is volt. Én ugyanis végig a karakterekben reménykedtem. De aztán az írónő mintha magához tért volna és hirtelen mindent ránk dobált, ami csak eszébe jutott, hogy felpörgesse az eseményeket és nagyobb súlyt adjon a dolgoknak.

Olyan ez, mint amikor elrugaszkodsz az ugródeszkáról azzal a szándékkal, hogy ugrasz a medencébe egy fejest, de a levegőben meggondolod magad, mert inkább bombát szeretnél és megpróbálod valahogy módosítani a testhelyzetet, de már nincs időd rá. Az eredmény? Egy hasas, ami se nem fejes, se nem bomba, de cserébe rohadtul fáj.

A hasonlataim csak egyre furábbak és furábbak lesznek.

A két főszereplő pedig nem több annál, mint ami a tartalomban is szerepel. Túl nyilvánvaló, túl egysíkú, és közel sem elég érdekfeszítő. Persze-persze, a tökéletes leányzó élete végül nem is annyira tökéletes, minden csak látszat, a szépség nem egyenlő a boldogsággal, bla bla bla. A fura gót srác pedig nem egy ijesztő pszichopata, csak van egy különleges képessége, amit próbál elrejteni és a góthoz pedig köze sincsen (őszintén, szerintem csak azért bélyegezték gótnak, hogy alliteráljon a cím -.-").

Annyira tanmese szaga van az egésznek, hogy csak a szememet forgattam egész végig. Átfutott az agyamon, hogy egyszerűen csak kezdek kinőni ebből a műfajból, és egy 14-15-16 éves biztos élvezné, és ez épp nem is kizárt, de íródtak sokkal jobb, sokkal őszintébb és sokkal megragadóbb könyvek hasonló témában. Ha a sztereotípiákra és gimis klikkesedésre gondolok, akkor a Tökéletes kémia jut az eszembe Simon Elkelestől, ha pedig egy jópofa szellemes sztorira vágynék, akkor Meg Cabottól a Mediátor sorozatot venném a kezembe. Mindkettő YA, és ennek ellenére lekötött és megmozgatott, szóval a műfaj nem lehet kifogás.

Elvileg lett volna nekünk egy nagyon halovány szerelmi szálunk, amihez teljesen adott volt minden, de ez se jött össze, ugyanis olyan szinten nem sikerült egy szikrányi vonzalmat se megjeleníteni a két szereplő között, hogy sírhatnékom támadt annál a pár kísérletnél is, amikor a romantika egyáltalán előtérbe kerülhetett volna. Gyerekek, ez nem romantika. Lehet, hogy annak reklámozzák, de egy fikuszba több érzés szorult, mint ebbe a könyvbe.

Egyedül a mellékszereplőkben láttam némi potenciált, ők sokkal érdekesebbek voltak, miután kevésbé épültek a megszokott sémára, mint Alona és Will, de ők meg hiába voltak érdekesek, az írónő nem igazán ért el velük semmit. Volt néhány érdekes gondolat és felvetés, de csak lógtak a levegőben.

Elismerem, volt néhány vicces pillanat, ami megmosolyogtatott, de egyszer sem fetrengtem visítva a röhögéstől, ami gondolom a cél lett volna amellett, hogy magvas (és alapjába véve teljesen pozitív) gondolatokat ültessen a kis buksimba, de mindkettőnek nagyon izzadtság szaga volt. Csakis emiatt éreztem magam újra a gimiben, méghozzá a fiú öltözőben, mert annak volt hasonló bukéja.

Összességében, nem volt ez rossz könyv, de jó se. Olyan közepes kettes, éppen elmegy, ha más nem akad az ember kezébe, de nem reszketek a folytatásért. Lagymatag volt, erőltetett, tipikus "sokat akart a szarka, de nem bírt a farka". Egyszerre akart paranormális, romantikus, akciódús és tanmese-szerű lenni, plusz komolyan venni magát, ugyanis bele-bele kapott komolyabb témákba, csak épp egyik se jött össze igazán. Mi marad? Egy feledhető próbálkozás, néhány félig-meddig vicces beszólással és tanulságosnak álcázott, de rettentő erőltetett tételmondattal.

Meg Cabot, vigasztalj meg!

Értékelés: 3/5
Kedvenc jelenet: nem volt
Kedvenc karakter: a tolókocsis szellem kislány a kórházból