Rosamund Hodge: Gilded Ashes

Kiadó: HarperTeen Impulse

Oldalszám: 111

Orphan Maia doesn't see the point of love when it only brings pain: Her dying mother made a bargain with the evil, all-powerful ruler of their world that anyone who hurt her beloved daughter would be punished; her new stepmother went mad with grief when Maia's father died; and her stepsisters are desperate for their mother's approval, yet she always spurns them. And though her family has turned her into a despised servant, Maia must always pretend to be happy, or else they'll all be struck dead by the curse.

Anax, heir to the Duke of Sardis, doesn't believe in love either—not since he discovered that his childhood sweetheart was only using him for his noble title. What's the point of pretending to fall in love with a girl just so she'll pretend to fall in love with him back? But when his father invites all the suitable girls in the kingdom to a masked ball, Anax must finally give in and select a wife.

As fate would have it, the preparations for the masquerade bring him Maia, who was asked by her eldest stepsister to deliver letters to Anax. Despite a prickly first encounter, he is charmed and intrigued by this mysterious girl who doesn't believe in love. Anax can't help wishing to see her again—and when he does, he can't help falling in love with her. Against her will, Maia starts to fall in love with him too. But how can she be with him when every moment his life is in danger from her mother's deadly bargain?

Az árván maradt Maia nem érti a felhajtást a szeretet körül, mikor az csak fájdalmat hoz: a haldokló édesanyja alkut kötött a világuk gonosz, mindenható urával, miszerint bárki, aki imádott lányát bántani merészeli büntetésben részesül; az új mostohaanyját őrületbe kergette a gyász, amikor a lány apja meghalt, a mostohatestvérei pedig kétségbeesetten vágynak az anyjuk elfogadására, de csak megvetést kapnak.

Anax, Sardis hercegi címének várományosa sem hisz a szeretet erejében - amióta csak rájött, hogy gyerekkori szerelme csak felhasználta, a rangjáért. Miért is színlelje, hogy szerelembe esik egy lánnyal, csakhogy az eljátszhassa hogy viszonozza az érzelmeit? De amikor az apja az összes eladó sorban lévő lányt az országban meghívja a közelgő álarcos bálba, Anax kénytelen végre beadni a derekát és feleséget választani.

Úgy esik, hogy az előkészületek az álarcos bál körül a herceg útjába sodorják Maiát, akit az idősebb mostohatestvére azzal bízott meg, hogy juttassa el a levelét Anaxhoz. Az első éles szóváltást követően, a herceget elbűvöli a titokzatos lány, aki nem hisz a szerelemben. Anax nem tehet róla, arra vágyik, hogy még egyszer láthassa - és arról sem tehet, hogy amikor végre újra találkoznak, szerelembe esik.  Maia pedig akarata ellenére viszonozza érzéseit. De hogy is maradhatna a herceggel, amikor élete minden percében veszélyben forogna az anyja halálos alkuja miatt?

(saját fordítás)

***

Tavaly egy este alatt keresztülszáguldottam Rosamund Hodge Kegyetlen Szépség című regényén, amit nagyon imádtam (értékelés itt), és bár frissítő élmény volt végre nem sorozatot olvasni, azért egy kicsit görbült a szám, amikor a végéhez érve nem volt következő rész, ami után nyúlhattam volna. Nos, a Gilded Ashes bár nem konkrét folytatása a Kegyetlen Szépségnek, mégis ez áll a legközelebb ahhoz, amit annak nevezhetünk. Kicsit több mint 100 oldalas kis szösszenet, ami bár tökéletesen megáll a maga lábán, mint önálló történet, ugyanabban a világban játszódik, mint a Kegyetlen szépség, és Ignifexet is emlegetik benne, szóval mégiscsak kötődik valamilyen szinten a Kegyetlen szépséghez. De itt nagyjából ki is fújtak az összekötő szálak. Reméltem, hogy egy rövidke cameo erejéig láthatjuk majd a Kegyes urat, vagy akár Nyxet, de sajnos nem bukkantak fel. Az az érzésem, hogy legalábbis amikor Maia anyja megkötötte az alkut a Kegyes úrral (jóval a Gilded Ashes kezdete előtt, hiszen akkorra Maia anyja már halott, a lány pedig felnőtt), akkor Nyx még káposztában volt c vitamin, de legalábbis nem adták még feleségül kedvenc démon lordunkhoz.

Ha a konkrét szereplők nem is, a Kegyetlen szépség hangulata mindenképp megmutatkozott itt is. A világ ugyanaz, épp csak egy másik szeglete, a démonok jelenléte az öreg, foszladozó házban, ahol a mostohaanya már rég elvesztette a józan eszét, nos mondhatjuk, hogy megalapozza az alaphangulatot. Csodálom Rosamund Hodge tehetségét e téren: a világok amiket megalkot mind sötétek, torzak, de a hangulat mégse nyomasztó, vagy kifejezetten horrorisztikus a klasszikus értelemben véve. Inkább atmoszferikusnak nevezném. Nem az a recsegő padlós "úristen, mi volt ez a hang?!" féle para, hanem inkább az a kíváncsisággal vegyes ámulat, amibe talán egy kis rémület is vegyül, mintha beléptél volna egy antikváriumba, amiről kiderül, hogy igazából egy nagyhatalmú varázsló elátkozott boltja.

A Gilded Ashes Hamupipőke történetét dolgozza fel - az eredetit, nem a Disney verziót -, és őszintén imádtam, amit az írónő művelt ezzel a mesével. A Hamupipőke sose volt a kedvencem, már gyerekként se. Nem tudtam mit kezdeni egy olyan hősnővel, aki ilyen szinten hagyja, hogy keresztülgázoljanak rajta, meg az instalove-val, meg úgy az egész mindenséggel. Itt viszont Maia-nak igencsak jó oka volt arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Még a mostohaanya iránt is komplikáltabbak voltak az érzéseim, mint normálisan, nem beszélve a két testvérről. Úgy általában, ahhoz képest, hogy kemény 100 oldal az egész sztori, a karakterek remekül meg voltak formálva.

forrás

Anax hercegre se lehetett igazán panaszom. Persze, néha egy kicsit irritáló volt a személyisége, de valahogy ez se zavart, egyrészt mert Maia remekül értett ahhoz, hogyan szállítsa le a magas lóról, másrészt pedig ha el kellett volna képzelnem egy herceget Anax helyzetében, pontosan ilyenre képzeltem volna: egy kicsit elkényeztetett, néha talán kicsit átmegy ovisba, de művelt, intelligens, jó humorú és hát... elbűvölő. Tökéletlenül tökéletes. Valahogy Rosamund nagyon érzi, hogyan kell hihetően tökéletlen karaktereket alkotni, amelyek az én ízlésemnek megfelelnek. Tudom, hogy sokan nem kedvelték például Nyxet a Kegyetlen szépségből, de számomra ott is az első pillanattól fogva működött a dolog, és ugyanez volt a helyzet itt is. Ebből következik, hogy ha esetleg a Kegyetlen szépség nem tetszett, ne ezzel a szösszenettel akarj egy második esélyt adni az írónőnek: nagy valószínűséggel, ettől sem leszel hanyatt esve.

Maga a cselekmény nem túl bonyolult, a hangsúly a karaktereken van, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna lendületes. Maia idősebb mostohatestvére, a gyönyörű, de beteges Koré azzal bízza meg a lányt, hogy vigye el a levelét Anaxhoz, a herceghez, aki után az összes hölgyike teper, bár főként a hercegi cím meg az öröksége csábítja őket, nem a két szép szeme, de hát ez részletkérdés. Na, ez sok minden volt, de instalove biztos nem, és ezt nagyon tudtam értékelni. Anax és Maia elsőre nem igazán jönnek ki, de a beszélgetéseik elképesztően érdekesek: egymás és az olvasó számára is. Az érdeklődésből alakul ki szépen lassan a vonzalom, de persze semmi nem ilyen egyszerű.

Maia egész élete egy színjáték. Az Ignifexszel kötött alkuja értelmében, az anyja halála után is vele maradt szellem formájában, hogy vigyázzon egyetlen lányára. Azonban a szellem-lét eltorzította a jellemét annyira, hogy ha Maia bármi jelét adja annak, hogy nem teljesen és tökéletesen boldog, az anyja szelleme és a démonok, akik felett hatalma van gondoskodnak arról, hogy a lány bánatának okozója ne élje túl a napot, legalábbis ne ép ésszel. Éppen ezért Maia tettet: tetteti, hogy boldog, hogy örül, amiért a mostohája cselédként használja, hogy boldog, amiért nem mehet a bálba, amiért ő csinál mindent a ház körül.

“Ghosts are laid to rest when injustices are righted, when their duties are fulfilled. But my mother's duty is to make me happy so long as I live. So there is not rest for her, and no escape for me. I will be happy and happy until it kills me.”

Szóval még ha el is tekintünk a botránytól, amit az okozna, hogy a herceg egy szolgálólányt akar feleségül venni, Maia az anyja alkujának a rabja. Csakúgy, ahogy a "gonosz" mostoha a saját alkujának a rabja: neki a második férje halálát követően ment el végleg az esze, és pontosan ezért képtelen szeretni a lányait, hiába tesznek meg azok mindent az elismeréséért, csak eszközként tud rájuk tekinteni. Ebből a szempontból a két mostohalány élete talán tragikusabb volt, mint a főszereplőé: Koré szó szerint belebetegedett a próbálkozásba, hogy kiérdemelje az anyja szeretetét. 

Összességében, én nagyon élveztem olvasni ezt a kis novellát. Szórakoztató, néhol elgondolkodtató, kerek egész kis történet, és bár már megint többet akartam belőle, mint amennyit kaptam, azt hiszem jól is van ez így. Nagyon bejött ez a fajta újragondolása a Hamupipőkének, illetve az, hogy nem csak a szerelmet mint olyat, hanem a szeretet több fajtáját is szerepeltette: az, ami a szülőkhöz köt, ami a testvérekhez, ami a gyerekkori barátokhoz. Ezen a pár karakteren keresztül érzelmek és kötődések egész garmadáját sikerült megjeleníteni, és bár egyik se az a fajta tiszta, rózsaszín köd, ami a tündérmesék sajátja, cserébe viszont rendkívüli módon emberi, ehhez a sötét, torz, lenyűgöző világhoz pedig tökéletesen illik.

Kegyetlen szépség rajongóknak bátran merem ajánlani!

Promágus kupa

Ha követitek a Prológus tevékenységét, talán tudjátok, hogy ebben az évben egy új várólista csökkentő játékkal álltunk elő, névszerint a Promágus kupával! A részleteket ide kattintva találjátok, de dióhéjban egy tematikus könyvklub szerűségről lenne szó, némi versenyhelyzettel megbolondítva. A februári témánk pedig nem más volt, mint a Why So Serious?

Az első húzás eredménye a Why so serious? kategória lett, azaz olyan könyveket kell elolvasnunk, ahol nem (csak) a klasszikus hősöké a világ. Olyan karakterek is szerepet kapnak, akiknek nincs ki mind a négy kerekük, de ennek ellenére, vagy éppen ezért rendkívül szerethetőek, vagy éppenséggel antihősök. Jöhetnek az ikonikus gonoszok, a klasszikus elmebetegek, a közveszélyes őrültek, a problémásak, a deviánsak, a morálisan korruptak.

Teljesítési határidő: 2017. február 28. éjfél

Indoklás

A Gilded Ashes - illetve Rosamund Hodge művei általában - szerintem tökéletesen passzolnak ebbe a kategóriába. Úgy nagy általánosságban elmondható, hogy senki se teljesen normális, és senki se passzol a klasszikus hős kategóriába. Jelen helyzetben főleg a mostohaanya, illetve Maia halott anyjának a szelleme volt teljesen meghibbanva, de ahogy Maia megjegyezte: a szeretet őrület. Mindenki, aki szeret hülyeségeket csinál. (elég durván szabad fordítás) Szóval nem is az a kérdés, hogy ki az őrült, hanem hogy ki nem az? Ez a történet klasszikus esete annak, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. És hát, lássuk be: egy kicsit mind őrültek vagyunk.

Hacker Rapunzel és a kleptomániás womanizer herceg kalandjai

Kiadó: Feiwel & Friends
Oldalszám: 560

In this third book in Marissa Meyer's bestselling Lunar Chronicles series, Cinder and Captain Thorne are fugitives on the run, now with Scarlet and Wolf in tow. Together, they're plotting to overthrow Queen Levana and prevent her army from invading Earth.

Their best hope lies with Cress, a girl trapped on a satellite since childhood who's only ever had her netscreens as company. All that screen time has made Cress an excellent hacker. Unfortunately, she's being forced to work for Queen Levana, and she's just received orders to track down Cinder and her handsome accomplice.

When a daring rescue of Cress goes awry, the group is splintered. Cress finally has her freedom, but it comes at a higher price than she'd ever expected. Meanwhile, Queen Levana will let nothing prevent her marriage to Emperor Kai, especially the cyborg mechanic. Cress, Scarlet, and Cinder may not have signed up to save the world, but they may be the only hope the world has.

Marissa Meyer bestseller Holdbéli krónikák sorozatának harmadik könyvében, Cinder és Thorne kapitány szökevények most már Scarlettel és Wolffal kiegészülve menekülnek, miközben az egész Föderáció és a Luna is őket keresi. Együtt arra készülnek, hogy letaszítsák Levana királynőt a trónról és megakadályozzák, hogy a hadseregével leigázza a Földet.

Minden reményüket Cressbe helyezik, a lányba, aki egy műholdon, teljes száműzetésben nőtt fel, és csak a holoképernyők jelentették a társaságot számára. Cress ugyan remek hackerré cseperedett, de sajnos kénytelen Levanának dolgozni, és épp most kapott utasításokat arra, hogy megtalálja Cindert és jóképű bűntársát, Thorne-t.

Mikor egy vakmerő mentési kísérlet rosszul sül el, a társaság elszakad egymástól. Cress végre szabad, de a szabadság ára magasabb volt, mint valaha képzelte. Mindeközben, Levana királynő mindent megtesz annak érdekében, hogy semmi ne álljon a házasságkötése útjába Kaito császárral, különösen nem egy kiborg szerelőlány. Cress, Scarlet és Cinder nem tervezték megmenteni a világot, de úgy néz ki, ők jelentik az egyetlen reményt.
(saját fordítás)

Bár eredetileg csak a Scarlet szerepelt az ezévi várólistámon, rögtön a könyv befejezése után felkerült rá a Cress is, mert egyszerűen nem tudok betelni ezzel a sorozattal! És végre indokom is volt, hogy elolvassam, amikor Hédi ezt a könyvet választotta ki számomra, a Prológus várólista csökkentős kihívásához.

A kihívásról egy pár szóban:

Miután a Prológusnál mindannyian kilométer hosszú várólistákat göngyölítünk magunk előtt, és állandóan egymás fülét rágjuk a személyes kedvenceinkkel, amiket szerintünk mindenképpen el KELL olvasnia a másiknak, kitaláltunk egy TBR csökkentéses kihívást, ami remélhetőleg közelebb visz minket a célhoz, miközben jól is szórakozunk.

Ennek a kihívásnak az lenne a lényege, hogy minden Prológus tag felállított egy tíz (vagy több) könyvből álló listát, amiről a számára kisorsolt tag választott egyet. Ezután a lista tulajdonosának el kell olvasnia legkésőbb a nyár végéig a könyvet és megcsinálni a hozzá tartozó extra feladatot.

Ha többet szeretnétek megtudni a kihívásról, a többiek feladatairól (van néhány igazán szívatós és/vagy kreatív megoldás közöttük, trust me), vagy a várólistákról, akkor katt ide!

Az én feladatom szerint, az értékelésemben benne kell lennie az összes ProBlogger nevének. (Innen is köszönet a feladat értelmi szerzőjének, Uszámának, de nem baj, mert visszakaptad :P), szóval az átláthatóság kedvéért, az említett neveket ezzel a színnel fogom kiemelni a bejegyzésen belül, mint ahogy azt a fenti példákon is láthatjátok.

Úgyhogy vágjunk is bele!

SPOILERES ÉRTÉKELÉS AZ ELŐZŐ KÉT RÉSZRE NÉZVE!

Oké, szóval Zsebi olyan kitartóan - és néha egyenesen ijesztően - fangörcsölt nekem a Cressről, hogy tudtam, hogy jó lesz, pláne hogy a Scarletet is imádtam. Bár én nem zúgtam bele Thorne-ba olyan mértékben, mint a fent említett bloggerina (mázli, ugyanis tuti kinyírt volna érte), azért én is rettentően megszerettem a két főszereplő jómadarat.

A "főszereplő" szót mondjuk elég laza értelemben használom, mert bár Cress nevét viseli a kötet, a többiek története is folytatódott, és nem csak a mellékvizeken. Marissa Meyer remekül egyensúlyozott ilyen szempontból, hiszen sikerült azt elérnie, hogy egyik fontos karaktert se mellőzte a másik javára, és így egyrészről nagyon szépen összefonódtak a szálak és pörgött a sztori, másrészről pedig bárkit is zárt a szívébe az olvasó az előző kötetek során, itt is viszontláthatta újból.

Továbbra is imádom a retellingek egybefonódását és a karakterek interakcióit. Kedvenc részeim egyértelműen azok voltak, amikor hőseink egy légtérbe voltak zárva, ugyanis rettentő szórakoztatóak voltak együtt. Nagy sajnálatomra, már rögtön az elején szétszedi az írónő őket, csak hogy ne legyen akkora a boldogság. Különösen fájt a szívem Scarletért és Wolfért, akik továbbra is az abszolút kedvenceim, és részben miattuk is várom annyira nagyon, hogy olvashassam a Wintert. Nem tudom, de Wolfot elnézve nehezen tudom elhinni, hogy az írónő nem érezte úgy, mintha egy kiskutyát rugdosna írás közben. Hát szabad ilyet??? Az a szegény ordaska úgy szereti Scarletet, mint John a kaját (fun fact: John snapchate full foodporn), vagy Netra a hiphopot, igazán nem volt szép dolog, amit velük művelt a drága írónő.

Cress

Carswell Thorne kapitányt már az előző rész folyamán is hozta a formáját, és nyilvánvalóvá vált, hogy elképesztően szórakoztató karakterről van szó. Tökéletesen keveredik benne a vicces, arrogáns, kissé melodramatikus hóhányó és a harcos, akire számítani lehet és soha nem adja fel. Komolyan meglepődtem rajta, mennyi volt az utóbbiból Thorne személyiségében, amikor a helyzet rákényszerítette, és egy másik személy rá volt utalva. Marissa Meyer úgy gondolta, jó ötlet hőseinket lehajítani a sivatag kellős közepén.

Ami Cresst illeti... ő cuki volt, de nagyjából ennyi. Sokszor úgy éreztem, kicsit elszürkül a többi erős női karakter mellett ebben a könyvben. Elvégre Cinder és Scarlet - bár nagyon különböző módon - de elképesztően badassek, és persze nagyon szerethetőek. Cress is szerethető volt, de ő inkább a naiv bajba jutott királyleány vonalon mozgott. Nem csúszott át az idegesítő sávba, és azért szorult belé akarat, de kicsit többre számítottam tőle, hiába megvolt rá az oka, hogy miért olyan, amilyen. Elvégre ha az ember egész életében elzárva nő fel egy műholdon, nos nem csoda ha kissé életképtelen elsőre. Cress - természetesen - totál odáig van a kapitányért az első pillanattól fogva, ami mondjuk engem meglepetésként ért, hiszen úgy gondoltam, Thorne egójának igazán nem hiányzik, hogy egy naiv fruska csillogó tekintettel kövesse minden mozdulatát. Aztán kiderült, hogy de. Egyrészről nagyon normálisan kezelte a helyzetet, meg is mondta Cressnek, hogy nem akarja őt bántani, és egyszer sem próbálta kihasználni a helyzetet, még távolról sem, pedig bőven akadt volna rá alkalma. Másrészről pedig, kisült, hogy pontosan erre lenne szüksége: hogy vége valaki a hőst lássa benne. Vághatott néha hozzá fancsali pofát, és elkövethetett mindent, hogy megcáfolja az összes indokát, de nyilvánvaló volt, hogy helyrebillentett valamit a lelkében az, hogy Cress így nézett rá.

Cinder és Kai továbbra is eszelősen aranyosak, habár most sem kapunk túl sok közös jelenetet, de azért egy kicsit jobb a helyzet, mint a Scarletben. Értsd: most egy légtérbe is kerülnek. Halljátok az égben zengedező angyali karokat? Az én személyes kedvenceim még mindig Scarlet és Wolf (Macsi csinálhatna nekem TeamWolf-os fangirl tetkót, ha nem rettegnék a tűktől, olyan szinten van az imádatom), de feltűnt a színen egy új szereplő, akit szintén nagyon megkedveltem. Bár szegénynek olyan nevet adtak, hogy a srácot tuti egész életében szívatták volna, ha a Földön jár suliba. Akik olvasták, már biztos tudják, kiről van szó: Jacint, olyan mint egy kevésbé pénzes, idősebb Draco Malfoy, kifinomultabb sértegetési technikával és higgadtabb hozzáállással. Már csak ezért is nagyon kíváncsi vagyok a Winterre, amiben ő lesz az egyik főszereplő.

És ha már a Winternél tartunk. Bezony holdbéli Hófehérke is tiszteletét teszi a könyv vége felé és wow. Határozottan kíváncsi lettem. Azt már tudjuk, hogy nem százas a leányzó, de biztos vagyok benne, hogy megvan a magához való esze, hiszen eddig túlélte Levana udvarában úgy, hogy nem vált a klónjává vagy egy lélek nélküli bábuvá. Sőt, ki tudja harcolni magának azt, amit nagyon akar.

Levana pedig... az elején nem néztem őt sokba főgonosz szinten, de egyre jobb és jobb lesz, csakúgy mint a könyvek összességükben. Ebben a részben kicsit Regina vibe-ot érzékeltem felőle (Once upon a time sorozat), miután volt egy olyan elszólása, ami arra enged következtetni, hogy csakúgy mint a sorozatbeli gonosz királynő, végső soron ő is csak szeretetet akar az emberektől. Csak az nem merült fel benne, hogy ezt a hagyományos, kevésbé destruktív úton érje el. Bevallom őszintén, eddig nem érdekelt a róla szóló előzménynovella, a Fairest, de most kíváncsi lettem, és fel is tettem a várólistámra. Ez a nő aztán tényleg azt hiszi, hogy bármit megtehet. Cersei Lannister hozzá képest kezdő kisiparos (jó, mondjuk ha az első két évadot nézzük, ahol még nem rántották ki alóla sem a talajt). Nagyszerűen lehet utálni (szerintem még Noéminek is menne, pedig ő aztán nem sok mindenkit tud utálni), én a magam részéről nyugodt szívvel ráereszteném Lexát a kanalas gyilkos módszerével, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne több benne.

Csak a karakterekről órákat tudnám még tépni a számat, de végső soron a lényeg az, hogy ez a sorozat abszolút egyedülálló a maga nemében; az egyik legjobb retelling, amihez eddig szerencsém volt, és rettentő módon sajnálom, hogy itthon nem akarják folytatni. Különösen, hogy ez is az a fajta, ami könyvről könyvre jobb és jobb lesz, így igazán kár, hogy a Cress már nem látott napvilágot magyar fordításban. Persze, ez még változhat, úgyhogy reméljük a legjobbakat!

Angolul tudóknak teljes szívemből tudom ajánlani, mert páratlanul szórakoztató, nem szenved a legidegesítőbb YA betegségektől és kicsit sem csöpög. Kalandos, kreatív és sodró lendületű, pont olyan, amilyennek egy ilyen típusú regénynek lennie kell. Én a magam részéről lerágom a körmeimet, hogy olvashassam a Wintert.

Ti mit gondoltok? Olvastátok, vagy szeretnétek? Kik a kedvenceitek?

Marissa Meyer: Scarlet

Kiadó: Feiwel and Friends (magyar kiadásban: Alexandra)
Oldalszám: 452

Cinder, the cyborg mechanic, returns in the second thrilling installment of the bestselling Lunar Chronicles. She’s trying to break out of prison—even though if she succeeds, she’ll be the Commonwealth’s most wanted fugitive.

Halfway around the world, Scarlet Benoit’s grandmother is missing. It turns out there are many things Scarlet doesn’t know about her grandmother or the grave danger she has lived in her whole life. When Scarlet encounters Wolf, a street fighter who may have information as to her grandmother’s whereabouts, she is loath to trust this stranger, but is inexplicably drawn to him, and he to her. As Scarlet and Wolf unravel one mystery, they encounter another when they meet Cinder. Now, all of them must stay one step ahead of the vicious Lunar Queen Levana, who will do anything for the handsome Prince Kai to become her husband, her king, her prisoner.

Cinder, a kiborglány kalandjai folytatódnak – éppen szabadulni próbál cellájából, de még ha sikerül is neki, ő lesz a Nemzetközösség legkeresettebb szökevénye.
Eközben Franciaföldön nyoma vész egy idős asszonynak, Michelle Benoit-nak, gyönyörű és makacs unokája, Scarlet pedig rendületlenül keresi. A vörös hajú francia szépség a nyomozása során egyre különösebb alakokkal találkozik. Megismerkedik Farkassal, az egyszerre vonzó és ijesztő pankrátorral, akivel együtt erednek a rejtélyek nyomába. De a helyzet csak még tovább bonyolódik, miután összeakadnak Cinderrel.
Ahogy közös erővel próbálják megakadályozni, hogy Levana királynő végveszélybe sodorja a Föld teljes lakosságát, lassanként fény derül arra is, mi köze egymáshoz Scarletnek és Cindernek…
(hivatalos fordítás)

Nagyon, nagyon sokáig húztam a Scarlet elolvasását, méghozzá nagyjából ugyanabból az okból kifolyólag, mint a Vér és csillagfény napjait. Magyarul kezdtem el a sorozatot, aztán rettentő sokat kellett várni a folytatásra, és amikor kijött, természetesen a kiadás kicsit se passzolt a régihez, és úgy meg el is ment a kedvem a beszerzésétől, és elkönyveltem magamban, hogy akkor majd angolul folyt köv. De nem lett folyt köv, mert aztán meg elvonta más a figyelmem, és ha Zsebi nem fangörcsöl nekem órákat a Cressről, ami a harmadik része a sorozatnak, akkor lehet, hogy még ma is csak tologatnám a várólistámon. És milyen nagy hiba lenne ez!

Úristen, emberek, hát ez valami eszméletlen jó volt! Már a Cindert is szerettem, de a Scarletre teljesen rákattantam és egy éjszaka alatt kivégeztem. Egyszerűen beszippantott, már az első oldalaktól kezdve, és annyira jó érzés volt visszasüppedni ebbe a világba, hogy azt szavakkal nem tudom nektek leírni! Hiába váltottunk földrészt, a hangulata megmaradt, és tekintve, hogy Cinderék se kerültek ki igazán a képből, egy nagyon kellemes és nem mellesleg igencsak addiktív keverékét kaptuk a már jól ismertnek és az újnak.

Zseniális ötletnek tartom, hogy hiába minden könyv más mesére, más karakterre koncentrál, a többiek története is tovább folytatódik, illetve összefonódik az újonnan bemutatott karakterekkel. És őszintén, Cinder és Kai mindketten kétszer olyan érdekesek voltak ebben a könyvben, mint az előzőben, ami teljesítmény, tekintve, hogy nem is ők voltak technikailag a főszereplők. Na és persze ott volt Thorne... khmm, róla később, mert az hosszú lesz *visszaszorítja a kitörni készülő pszichotikus fangirlt és megköszörüli a torkát*.

Ettől a ponttól viszont nem tudom máshogy megoldani, az értékelés bizony SPOILEREKET FOG TARTALMAZNI AZ ELŐZŐ RÉSZRE VONATKOZÓLAG. Szóval, ha nem olvastad a Cindert, akkor tessék gyorsan bepótolni, és utána visszajönni ide.

Szóóóval, a Scarlet cselekménye három szálon fut: egyrészről ott van Cinder, akit a börtönben látunk viszont, és aki a szökési kísérlete közben elszámítja magát, így belebotlik Carswell Thorne kapitányba. Nos, ő szereti magát kapitánynak nevezni, gyakorlatilag viszont csak elkötött egy amerikai űrhajót. Oops?

“But I'm a wanted fugitive, like Cinder." Thorne continued. "They do realise I'm missing, don't they?"
"Maybe they're grateful," Cinder muttered.”

Mindenesetre Cinder és Thorne merő véletlenségből egymás mellé keverednek, és nagyjából a könyv összes vicces pillanata nekik köszönhető. Cinder száraz, szarkasztikus humora és Thorne légből kapott hülyeségei rettentő jó párbeszédekért felelősek, rengeteget nevettem rajtuk. Thorne mint karakter önmagában is zseniális. Mintha Flynn Ridert és Calderont egybegyúrták volna: veszettül vicces, de meglepően intelligens. Komolyan, imádtam! Alig várom a Cresst!


Aztán ott van nekünk Franciaország, ahol Scarlet a saját kezébe veszi a nagyanyja után való kutatást, miután a rendőrség magasról tesz az ügyre, hiszen mindenki elkönyvelte ketyósnak a nénit. Ebben segítségére van Wolf, az utcai harcos, akivel menet közben összeismerkednek. Scarlet, nevéhez és hajszínéhez hűen igencsak tűzről pattant leányzó, és nagyon szerethető főszereplő. Marissa Meyer remek női főhősnőket alkot, pedig mind tudjuk, hogy a YA szereplők, főként a hölgyikék, igen könnyen át tudnak billenni a falkaparós kategóriába. Itt azonban szerencsére nem ez a helyzet. Scarlet kifejezetten értelmes, és rettenetesen önfejű, így persze a baj nem kerüli el, bármennyire próbálja is Wolf újra meg újra kihúzni a slamasztikából.

Wolf pedig... hajjj.... meg se próbálok értelmesen érvelni. Belezúgtam, és kész. Nem tudom, az írónő hogy csinálta, de sikerült egy olyan férfi főhőst kreálnia, aki cuki és marha veszélyes egyszerre. Wolf az a csendes típus, különösen Thorne mellé állítva, de egyszerűen imádtam. Persze ő se tökéletes, de jó oka van mindenre, így nem igazán tudok haragudni rá. Bár, amennyire oda vagyok érte... lehet, hogy amúgy se tudnék.

“Don't thank me for telling the truth when it would have been mercy to lie to you.”

A harmadik szál pedig Kai-hoz tartozik, aki újdonsült uralkodóként próbál megbirkózni Levanával, a Cinder iránti érzelmeivel, meg a birodalom ügyes-bajos dolgaival. Mint már azelőtt is említettem, Kai itt sokkal valósabb személyiségnek tűnt, mint az előző részben. Talán a felelősség miatt, ami a vállát nyomja, vagy pusztán mert végigkövettük a karakterfejlődését, de jobban átéreztem a helyzetét, mint az előző kötet során bármikor.

Levana királynő még mindig elég menő főgonosz, bár továbbra is kissé szürreálisnak érzem a diplomáciai kapcsolatok lefestését a könyvben. A probléma enyhült az első könyv óta, ahol jópárszor fennakadt a szemöldököm, de azért még mindig hihetetlennek tűnik számomra, hogy a Föld ilyen szinten lefeküdjön Levana hisztijeinek. Persze, a holdbélieknek rengeteg képességük van, de könyörgöm, gondolkozzunk már. Az emberek bőven létszámfölényben vannak, és az évek során igazán kitalálhattak volna valamit, amivel kicsit kiegyenlítik az esélyeket. Tömegpusztító fegyverek gyártásában mindig figyelemre méltóan jól teljesítettünk. Persze, a béke lenne az elsődleges megoldás, de Levana nem akar békét, hanem át akarja venni az uralmat, és konkrétan az összes államfőt dróton rángatja. Méghozzá nem holmi megvesztegetéssel meg zsarolással, ami még logikus is lenne, hanem a hisztériás rohamaival, meg a fenyegetőzéseivel. Komolyan, legszívesebben csak beszóltam volna egyik-másik jelenetbe, hogy valamelyik mesterlövész szedje már le azt a libát.

Na de, ettől eltekintve viszont remek könyv volt, ezerszer jobb mint az első rész, pedig már azt is szerettem! De a Scarletből látszik, hogy a Cinder mindössze egy felvezetés volt, és még most jön a java. A romantika cuki, de nem nyálas, az események pörögnek, és a titkok, amelyek egyre-másra derülnek ki biztosítják, hogy ne bírj aludni, ameddig a végére nem értél a könyvnek. Ha szereted a YA-t, a lightos sci-fit, és főként ha kedveled a kreatív retellingeket, ez a te sorozatod! Ne hagyd ki, mert zseniális!

Nem tudom hova ragozzam még. Máris viszket a kezem a Cress után.

Értékelés: 5*/5
Kedvenc karakter: mindenkit imádtam. Mindenkit.
Kedvenc jelenet: Cinder és Thorne szurkálódásai, a vonatos ugrabugra

Marissa Meyer - Cinder

Kiadó: Alexandra

Oldalszám: 432

Hamupipőke a kiborgok között

Százhuszonhat évvel a negyedik világháború után emberek és kiborgok népesítik be Új Peking utcáit. A népességet halálos járvány tizedeli. Az űrből kegyetlen holdlakók figyelnek és várnak a megfelelő alkalomra... Senki sem sejti, hogy a Föld sorsa egyetlen lány kezében van.

Cindert, a tizenhat éves kiborgot a társadalom nagy része technológiai tévedésnek tartja, mostohaanyja pedig ki nem állhatja. De a kiborglétnek megvannak a maga előnyei: Cinder szinte mindent meg tud javítani (robotokat, lebegőket, sőt még saját meghibásodott alkatrészeit is), ezért Új Peking legjobb műszerészének tartják. E hírnevének köszönheti azt is, hogy Kai herceg személyesen keresi fel, hogy hozza helyre meghibásodott androidját. A megbízás "nemzetbiztonsági ügy".

Vajon tényleg Cinder kezében van a Föld jövőjének kulcsa? Vagy a holdbéli királynőnek sikerül varázserejével és más fondorlatokkal meghódítania Kai herceget és vele az egész világot? A Holdbéli krónikák első könyve Hamupipőke klasszikus meséjét kombinálja a Terminátor és a Star Wars elemeivel. Az eredmény egy fantasztikus, magával ragadó történet.

Atyavilág, azt sem tudom hol kezdjem! Nagyon mást vártam, mint amit kaptam, de végső soron ezt egyáltalán nem bánom, mert most a sikítozós fázisba kerültem, jelesül: "AKAROM AKAROM AKAROM A KÖVETKEZŐ RÉSZT LÉGYSZI LÉGYSZI LÉGYSZI!!!!"

Azóta akartam ezt a regényt, amióta csak megtudtam, hogy létezik. Imádom a sci-fit, imádom az abszurditást (most komolyan, Hamupipőke és kiborgok???), és elvetemülten hatalmas mesebolond vagyok! Nem beszélve arról a csudiszép borítóról.

Azt gondoltam, hogy ez egy egyszerű történet lesz. Hogy kapunk egy utópisztikus, mesealapú love story-t néhány robottal megspékelve. Hát nem. Nagyon nem.

Először is a világ sokkal kidolgozottabb volt és jobban megragadott, mint vártam, de nem ment bele minden kis bizgentyű tudományos hátterébe, amit a természet tudományoktól idegenkedő bölcsész énem nagyon értékelt. Viszont a romantikus szálba éppúgy nem merültünk bele, ami engem személy szerint rosszul érintett, de valahogy örültem is neki. Hiszen elég hihetetlen lett volna, ha Cinder és Kai leállnak romantikázni, mikor nyakukon a fél világ. Mindkettejüknek volt bőven mivel megbirkózni, és nem volt instant kakaópor szerelem sem, amitől egyébiránt a hajam tépem. Véleményem szerint az a szerelmi szál, ami ebben a könyvben jelen volt a férfi olvasók torkán is simán lemenne. És bár néhol örültem volna némi kitárulkozásnak, jobb volt ez így.

Cinder is okozott némi meglepetést, ugyanis előre féltem a belső tipródásaitól, amik arról szólnak, hogy ő nem ember, nem is képes érzelmekre és úgy egyáltalán, arra számítottam, hogy belül megadja magát annak a nyomásnak, amit a közvetlen környezete gyakorol rá. Szerencsére fiatal főhősnőnket nem abból a fából fémből faragták, ő megingathatatlanul hisz abban, hogy ő igenis tud érezni és szeretni. Nyilván, az embernek - vagy kiborgnak - sokkal nehezebb kibékülnie magával, ha ilyen dolgokat műveltek vele gyerekkorában. Mind sokat tanulhatnánk tőle emberségről és lelkierőről.

"-Ezt most miért kell?
A fiú arcán egy pillanatnyi fájdalom suhant át.
-Miért?Nem vehetek neked ajándékot?-kérdezte olyan hangon,hogy Cinder vezetékeiben majdnem elakadtak az elektromos impulzusok.
-Nem.Azután semmiképp,hogy a héten vagy hat üzenetedre nem válaszoltam.Eszednél vagy?"

Kai herceg... nos ő elbűvölő, hiszen ő lenne A Herceg az ég szerelmére, hát milyen legyen másmilyen?! Bár nem igazán értettem a viselkedését ott a konferencián, ahol minden ország vezetője jelen volt. De úgy általában, elég sok olyan politikai húzás volt a könyvben, ami diplomáciai szempontból már az elfogadhatatlan határát súrolta mindkét részről. Az ilyeneknél a történelem faktos énem hitetlenkedve húzogatta a száját, de azért annyira nem idegesítettek ezek, hogy az levonjon a végső élményből.

Ami a mellékszereplőket illeti, egyértelmű kedvenc Iko és Peony! A chip-hibás kis robot egyszerűen tündéri volt, nagyon remélem, hogy a következő részben is fel fog majd tűnni. Ami Peony-t illeti, őt az első perctől kezdve kedveltem, kellemes meglepetésként ért, hogy az egyik a két mostohanővér közül szerette Cindert.
 A dokiról első körben azt hittem, hogy pedofil vagy valami hasonló és nagyon orroltam rá, de a végére egészen sikerült kibékülnöm vele.

A cselekmény pörgő, izgalmas, túl sok szót nem pazarolnék rá, inkább olvassátok el! Mert jó, sőt remek! Imádtam ezt a könyvet kívülről-belülről és nagyon-nagyon várom a Scarlet-et, amiben találkozhatunk a modern kori Piroskával és Farkassal, illetve Cinderék története is folytatódik. Hiszen ez a kötet nyitva hagyott majdnem minden szálat, amiért katicányit morcos is vagyok. Mi lesz velem addig, amíg kijön a következő rész?!

Értékelés: 5/5
Kedvenc jelenet: Iko szinte minden megszólalása :)
Kedvenc szereplő: Cinder, Iko