Patrick Rothfuss: A szél neve

Kiadás: Gabo
Oldalszám: 812

Rothfuss ​- vagyis Kvothe, aki csakhamar átveszi az elbeszélés fonalát – nagyon tud mesélni. Látszólag minden sora, minden története egyszerű, de az azokat átszövő apróbb utalások százai, a rövid fejezetek csattanóra kihegyezett befejezései, a sejtetésekből kibomló világ egykettőre magához láncol. Nem is lenne igazi fantasy, ha nem egy kocsmából indulna a történet, távolabbról egy városkából, ahol egyre több megmagyarázhatatlan jelenség történik. Feketén izzó szemek, kék lángok, gyilkos, ízeltlábú lények… Azonban nem kelnek útra fiatal kalandorok a világ megmentésére, a történet továbbra is négy fal között, a kocsmában „játszódik”. Itt mondja tollba életét Kvothe. Kvothe, a főhős gyermekkora varázslatosan telik vándorszínész szüleivel, egészen addig, amíg apja és anyja, valamint a társulat többi tagja áldozatul nem esik a földöntúli gonosz erőnek, mert olyan titkokat kutatott, amelyet nem kellett volna. A fiú csak véletlenül marad életben, és erdőkben rejtező vademberként lassan talál vissza a civilizált világba, ahol aztán végül sikerül felvételt nyernie a mágusképző egyetemre. Kivételes tehetséggel bír ugyan, de épp ezért irigyeket és ellenségeket szerez magának, igen sok nehézséggel kell megbirkóznia, miközben egyre azt a valamit vagy valakit keresi, aki vagy ami kioltotta szülei életét. Közben barátok, lányok, mesebeli lények sietnek a segítségére.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Gabo kiadónak!

Nem ez az első köröm Patrick Rothfusszal, hiszen olvastam én már A szél nevét, csak úgy nagyjából hatezer évvel ezelőtt, amikor ez a blog még káposztában volt C vitamin. A viharvert első kiadásom a sötétzöld borítóval aztán valahogy elkallódott az évek során, sanszos, hogy valamelyik kedves ismerősöm, akinek kölcsön adtam nem hozta vissza, így a Prológus High Fantasy hete alkalmából úgy döntöttem, itt az ideje újra fejest ugrani Kvothe világába. 

Nyolc évvel ezelőtt, amikor először itthon megjelent ez a gyönyörű féltégla, még igencsak a fenekemen volt a tojáshéj, és nagyjából bármilyen 300 oldalnál hosszabb fantasyre rávetettem magam, amit megláttam. Őszintén, nem sokra emlékszem az akkori olvasási élményemből, csak annyira, hogy majdnem egy hónapba telt keresztülrágnom magam ezen a könyvön. 800+ oldal, szóval akár azt is mondhatnátok, hogy nem is olyan eszelősen sok idő ez, de annak, aki egy három napos nátha alatt lenyomta az Örökség tetralógia (akkoriban még csak 2 jelent meg) részeit, mert unta magát, hát... értitek a lényeget.

Tehát igencsak lassan haladtak az oldalak. Tetszett a könyv, de nehezen rázódtam bele a hangulatába és a ritmusába, mert sokkal lassabb és melankolikusabb volt, mint amit megszoktam. Azért van, amin segít az idő. Ezúttal sokkal könnyebb volt belesüppedni a történet világába, ami igazából nem is egy történet, hanem kettő. Egyfelől van a mindent átfogó sztori, ami a falusiakkal kezdődik, akik a fogadóban összegyűltek, hogy a régi történeteket hallgassák, másodszor pedig ott van a rejtélyes, csendes kocsmáros Kvothe története, amit ő maga kezd el mesélni egy esős estén.

Ez az összetett nézőpont igazán különlegessé teszi az olvasási élményt, hiszen a szerző gyakorlatilag minket is odaültet a Jelkő fogadó egyik asztalához, hogy szinte halljuk a tűz pattogását és látjuk magunk előtt, ahogy Kvothe elgondolkodva törölgeti a söröskorsókat, és távolba meredő tekintettel meséli lenyűgöző élettörténetét.

– Ez olyan, hogy magában mindenki mesél egy mesét. Mindig. Folyton. Ez a mese tesz azzá, aki vagy. Ebből a meséből építjük föl magunkat.

A lassan hömpölygő történetet kivételes írói stílus teszi feledhetetlenné. Ezt anno még kevésbé tudtam értékelni, de ez a könyv egyébként is türelmet tanít az olvasónak. Igenis ki kell várni az eseményeket, nem rohan a történet előre, csomó ideig még mágia is alig található benne. Kvothe egészen fiatal korától vezet minket végig az életén, lírai megfogalmazással, száraz, csendes humorral, és azzal a melankolikus sóhajjal, ami a mondatok között bujkál, de valahogy mégsem válik tőle depresszívvé a hangulat.

Maga a történet elég klisésen indul, hiszen nem egy ilyet láttunk már: egy fiatal nincstelen kölyök mer nagyot álmodni és nekivág a nagyvilágnak. Ehhez hozzájárul az, hogy én a magam részéről pont szeretem az ilyen típusú coming of age történeteket, de még inkább az, hogy bármelyik klisét lehet jól csinálni, legyen az bármennyire elcsépelt, legalábbis szerintem. Mindig találtam ellenpéldát, még olyanokra is, amiket égő tűzzel gyűlölök (szerelmi háromszög, remélem csuklasz). Patrick Rothfuss nem egy termékeny író, de ejjj de nagyon tud. Nincs jobb szó rá, egyszerűen gyönyörű. A klasszikus nagy mesemondók hangját idézi, mint pl. Tolkien, de emellett nem érződik koppintásnak sem a hang, sem a történet.

Kvothe személyében egy olyan komplikált és mélyen rétegelt karaktert sikerült az írónak megteremtenie, akit egyszerre látunk kristálytisztán a mesemondó bölcs szerepében, és reményekkel teli gyerekként, ahogy a háztetőkön hálva és koldulva próbálja túlélni a telet a városban. Komótosan és keresetlen őszinteséggel vezet végig az egész életén, nem sikálja el a rossz döntéseit, amitől csak még szimpatikusabbá válik. A mellékszereplők is gonddal lettek megalkotva, de ez a történet határozottan egyszereplős (ahogy a kutya egygazdás, érted) abban az értelemben, hogy az egész hitelessége és élvezhetősége Kvothe karakterén állt vagy bukott. (Megsúgom, még csak megbotlani se volt képe.)

Amikor aztán végre besétál az Egyetemre és foglalkozhat a mágiával, na itt kerül igazán a fantasy elem kibontásra. Amiről eddig csak piti tolvajként álmodozott, az most végre valóra vált. Rohamos, de nagyon is tudatos karakterfejlődésen esik át, főként a környezet drasztikus változásának hatására, és őszintén imádtam olvasni, ahogy beilleszkedik ebbe a számára merőben új világrendbe. Kvothe rendkívül intelligens és éleslátású, nem egyszerűen ösztönösen idomul a környezetéhez, így kifejezetten érdekes látni ezt a folyamatot.

– Miből gondolod, hogy nekem bárminemű sejtelmem van a szél szólításáról?
– Kizárásos alapon – feleltem. – Egyik magiszter sem foglalkozik ilyesmivel, így az nagyságod illetékességi körébe tartozik.
– A logikád szerint akkor az én illetékességi körömbe tartoznak a solinade táncok, a kézimunka és a lólopás is.

Kvothe persze távolról sem tökéletes: pimasz, néha arrogáns, és betegesen kíváncsi, de ezek miatt én csak még jobban szerettem. Végigkövetve a fiatalkorát, az első szerelmét, a tanulmányait, magát a folyamatot, ahogy élő legendává vált, mindez olyan közel hozza őt az olvasóhoz, hogy tényleg képtelenség nem szimpatizálni vele.

A vége pedig... a szuszt is kiüti belőled. Egy elhaló sóhaj, és egy eszelős utolsó mondat, amitől kigúvad a szemed és elakad a lélegzeted. Csak annyi jött ki belőlem, hogy "oh." A második részt azóta se olvastam el, de úgy érzem, éppen itt az ideje. Nem mintha a harmadik kötet bármilyen formában is kilátásban lenne. Rothfuss bácsi kicsit régóta kotlik azon a könyvön.

Ajánlanám ezt a könyvet azoknak, akik nem riadnak vissza a féltégláktól, szeretik a klasszikus, varázslatos meséket és a lassú folyású, gyönyörűen megírt történeteket. Fantasy rajongóknak pedig egyenesen kötelező, hiszen már-már klasszikusnak számít a műfajban, és nem alaptalanul. Viszont tanuljatok az én esetemből: érdemes kicsit felnőttebb fejjel kézbe venni, mert annak ellenére, hogy egészen fiatal fiú korában kezdjük Kvothe életét követni, ez a könyv nem igazán gyerekeknek való, vagy akár fiatal tiniknek. Inkább a 16+-os korosztály és a felnőttek azok, akik élvezni tudják majd, nem is igazán a témák, hanem maga a stílus miatt. Én a magam részéről teljesen elvarázsolódtam.

5 ok, hogy miért olvass Éjszakai cirkuszt

A hónap elején már hoztam nektek egy ehhez hasonló bejegyzést a Winie Langton történetekről, és miután úgy tűnt, tetszik nektek ez a formátum, és én is élveztem írni, így itt a következő hasonló típusú poszt, ezúttal egyik nagy kedvencemről: Erin Morgenstern Éjszakai cirkusz című regényéről.

A Prológuson épp cirkuszos hetet tartunk, így nem teljesen véletlen a témaválasztás, de már amúgy is jó ideje fontolgatok egy bejegyzést erről a könyvről, mert mindig úgy érzem, nem emlegetem eleget, nem kap annyi figyelmet, amennyit megérdemelne.

Szóval vágjunk is bele, íme 5 ok, amiért érdemes elkezdeni az Éjszakai cirkuszt!

1. Mágikus hangulat

Erin Morgenstern valami csodálatosan ír! A stílusa, illetve az, ahogy világokat teremt egészen lenyűgöző és azonnal elkapja az embert, ahogy kinyitja a könyvet. Ott akartam lenni, a saját szememmel akartam látni: egyszerűen nem volt elég a cirkuszból, amely váratlanul érkezik. Az Éjszakai cirkusz rendkívül hangulatos könyv, tele meseszerű varázslattal, aminek ad egy sötétebb élt az alapszituáció, hogy a cirkusz maga egy mágikus párviadal helyszíne és eredménye, aminek végén csak a főszereplők egyike maradhat élve.

2. Titokzatos karakterek

Ez nagyjából mindenkire igaz, szerencsétlen Bailey-t kivéve, aki rettenetesen unalmas a többiekhez képest, de azért szerethető. Mindenki tele van mágiával és sok-sok titokkal ebben a könyvben, és bár emiatt nem kerülnek annyira közel az olvasóhoz, valahogy mégis eléri az írónő, hogy visszafojtott lélegzettel kövesd a sorokat: vajon sikerül-e felülkerekedniük a saját démonaikon? Pont ahogy a cirkuszt is, a karaktereket is a rejtélyeik teszik vonzóvá a számunkra. Vannak dolgok, amikre soha nem derül fény, pedig a két főszereplőt, Celiát és Marcot kiskoruktól fogva végigkövetjük, ahogy nőnek és tanulnak, és készülnek a végső összecsapásra...

3. Gyönyörű szerelmi szál

... és itt elérkezünk az egyik legszebben megoldott részéhez a könyvnek: a románchoz. Aki ismer, az tudja, hogy alapvetően nem vagyok nagy rajongója a nagyívű, drámai szerelmi történeteknek. Persze, kivétel erősíti a szabályt, de többségükben giccsesek és banálisak, azaz teljességgel kiábrándítóak. Az Éjszakai cirkuszban viszont egész egyszerűen gyönyörű. A helyzet nagyon egyszerű: Celia és Marco ellenségek. Az egyiknek meg kell halnia a végén. Nincs kibúvó, nem tudják megszakítani a párbajt. A cirkusz, mely először képességeik fitogtatására készült egy idő után valami mássá változott... nem fenyegetéssé, hanem udvarlássá. Nincs rá jobb szó, gyönyörű. Elegáns és megindító még akkor is, ha a tiltott szerelem kliséje full lerágott csont. Itt a tökéletes példa: bármilyen klisét lehet jól csinálni.

4. Gondolatok, amik veled maradnak

Én az a fajta ember vagyok, aki a legtöbb motiváció idézetet szívből rühelli (No Pain, No Gain, Good Vibes Only, Stay Positive nem köszi, hagyjál békén és prédikálj másnak), így egyáltalán nem ilyen típusú agyonhasznált kijelentésekről van szó, hanem eredeti, elgondolkodtató kérdésekről és válaszokról, amik nem rágnak a szádba semmit, és nem próbálnak meggyőzni arról, hogy a felhők felett mindig kék az ég.

– A titkoknak hatalmuk van – kezdi Dixi. – És ha megosztják őket valakivel, akkor ez a hatalom csökken, úgyhogy ezért is jobb a titkokat megőrizni, méghozzá jól. Ha megosztunk valakivel egy titkot, egy igazi, fontos titkot, még ha csak egyetlen másik személlyel is, az magát a titkot is megváltoztatja. Papírra vetni őket pedig még rosszabb, mert ki tudja, hány szempár fogja majd fürkészni a betűidet, bármennyire gondosan őrzöd is. Szóval tényleg az a legjobb, ha magadban őrzöd a titkaidat, ha már vannak a te érdekedben éppúgy, mint az övékben.

5.  Egy befejezés, amire nem számítasz

Az ember általában tudja, mit várjon egy könyv végétől. Emlékszem, olvasás közben bár izgultam és pörgött az agyam, hogy fognak hőseink kimászni a slamasztikából, és mi fog kisülni ebből az egészből, az agyam egy kis zugában biztos voltam a végkifejletben. Aztán jött a végkifejlett, és elegánsan kigáncsolt egy jól irányzott mozdulattal. Nem fogom lelőni a végét, ne féljetek. Csak annyit mondok, hogy érdekes. Pont olyan sokrétű, kreatív és szívszaggatóan gyönyörű mint az egész könyv.

On Sai: Esővágy

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 248

Exkluzív válogatás On Sai novelláiból 

Bölcsesség, derű, kínzó önvizsgálat, rakoncátlan, pajkos humor, hatalmas vállalás. 

On Sai világokat alkot számunkra, hogy megkönnyítse létünket a teremtett világban, és hogy ablakokat nyisson világainkra, ajtókat belső útjainkhoz. 

Hol képet kapsz, hol gondolatbonbont, nyugtalanító kérdést; 

hol egy üde ötletet, felszabadító élcet. 

Tizenhárom történet, tizenhárom feledhetetlen élmény, mely elkísér! 

Boldogan nyújtjuk át számodra, Kedves Olvasó. 

Csemegézz, érezz, érts!

***

Már abban a pillanatban tudtam, hogy kell nekem ez a könyv, amikor először felreppentek a hírek a megjelenéséről. Nem titok, hogy nagyon szeretem az írónő könyveit, így alig vártam, hogy megtudjam, mégis mely történetek fognak szerepelni a kötetben. Aztán jött a borító leleplezés, és engem teljesen ledöbbentett a fehér alap és a gyönyörű tollrajz rajta. Az eddigi On Sai borítók alapján nagyon mást vártam, de így utólag azt kell mondjam, ez a stílus tökéletes választás volt ehhez a könyvhöz. László Maya tollrajzai valami olyan pluszt adtak a történetekhez, amitől tényleg olyan érzése volt az embernek, mintha minden novella elkezdésével egy kincsesládát nyitna fel.

Először azonnal a Sose szólj be varázslónak! című novellához lapoztam, mert ahhoz már régebben volt szerencsém az írónő blogján, és betegre nevettem magam rajta. Így a vizsgaidőszak kellős közepén jól jött pár vidám perc. Még mindig egy szívderítően vicces kis történet, és örülök, hogy így bármikor lekaphatom a polcról.

– Erős kétségeim vannak kijelentésed igazságtartalmát illetően.  

Azannya! Ilyen szépen még sose mondták, hogy hazudsz, ócska ribanc.

Scar első báljára szintén nagyon kíváncsi voltam, hiszen a Szivárgó sötétség sorozat nagy kedvencem, és bár Artúr az agyamra megy, valahogy mégis mindig élvezem a részeket, amikben szerepel. Főleg, ha Scarral veszekszik. És azért mégiscsak aranyosak együtt, még akkor is, ha ezen a ponton Scar még túl fiatal ahhoz, hogy bármiféle konkrétan romantikus irányba terelődjön a kapcsolatuk. Így a második kötet fényében már ezt is be tudom ismerni. :)

De a novellák nagy része inkább elgondolkodtató, és néha borzongató volt; a könnyed történetek voltak kisebbségben. Azonban ezt egyáltalán nem bántam, mert imádom ezt a fajta filozofikus, kicsit sötét, kicsit talán már néhol beteges típusú történetmesélést, amikor felemeljük azt a bizonyos szőnyeget, és megnézzük, mit sepertünk be alá. A Hogyan ölne Jung c. novella még napokkal az olvasása után is ott motoszkált az agyam hátsó részében. Random pillanatokban eszembe jutott, felötlött belőle egy-egy mondat. Egyszerűen imádtam. Képtelen voltam elszakadni tőle, míg olvastam, és velem maradt azután is, hiába tértem át egy másik történetre. De nem csak én, Szonja is bezsongott tőle, szóval vele és Zsebivel egymásnak küldözgettük a Jungról tanult illetve guglizott infókat, mert annyira érdekelt minket az egésznek a háttere.

A Csak mi, lélekharcosok is elképesztő módon megmozgatott. Már az első mondat is nagyot üt:

Péntek este volt, így hár felvágtam az ereimet; olyan szokássá vált ez, mint a WC-fedél lehajtása, vagy a papucs az ágy mellett.

Ezek után nem tudsz nem tovább olvasni. Egy pszichológus és egy pap találkozása és különös, ámde annál erőteljesebb kapcsolata, a transzcendens és a tudomány találkozása. Lenyűgöző téma, fantasztikusan és nagyon - nagyon emberközeli módon megragadva.

De az Emlékkufár is betalált a megfásult ördöggel, aki még így is megtalálja a kiskaput az emberi életek tönkretételéhez, vagy legalábbis megpróbálja. A mi lett volna ha csábítása, a főszereplő reakciói, a kapcsolatai benne, az egész nagyon is életszagú volt, pedig egy jövőben játszódó novelláról beszélünk, ahol az ördög emlékekkel kereskedik.

A címadó novella pedig, az Esővágy, tökéletes lezárásnak bizonyult. Persze, nem vagyunk kötelesek egymás után olvasni a novellákat, lehet össze-vissza is, ahogy éppen megtetszenek, de mégis úgy érzem, jól tettem, hogy az Esővágyat utoljára hagytam. Olyan gyönyörűségesen van megírva, olyan érzelmi töltettel rendelkezik, ami egyszerre teljesen egyedi, és nagyon is hasonlatos ahhoz, ahogyan a többi fenn említett novella megragadta a figyelmem. Az utolsó mondat után pedig egyszerre éreztem egy különös megnyugvást, és halvány kíváncsiságot: azon kaptam magam, hogy tovább szeretném olvasni Ezüst történetét. Várni vele együtt az újbóli találkozást. De a könyvnek vége lett, és hiába lapoztam, már csak a hátlap maradt az ujjaim között.

Talán említettem már, hogy nagyon tudom értékelni a nyitott befejezéseket, a kétértelmű mondatokat, amik úgy maradnak a levegőben lógva. Talán ezért is szeretek annyira novellákat olvasni, annak ellenére, hogy sokkal több regényt és sorozat akad alapjáraton a kezem közé, mint novelláskötet. Imádom a regényeket, a hosszú sorozatokat, amik folytán a szereplők régi barátokká, családtaggá válnak. De tagadhatatlanul vonz a rövidke történetek varázslata is, amikor pár oldalba egész életek, egész világok vannak bezárva.

A nagy helyzet pedig az, hogy On Sai mindkettőt mesterien csinálja! Komolyan, nem hiszem el, hogy eddig mindent imádtam, amit kiadott a kezei közül, de így van. A vicces és a komoly tökéletes keverékét jelenti számomra. Mindig megnevettet, mindig elgondolkodtat, és mindig úgy érzem, többé váltam azzal, hogy a kezembe vettem egy kötetét. Ennél többet nem is kérhetek.

Értékelés: 5/5*

Kedvenc novella: esélyem sincs választani

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

Naomi Novik: Rengeteg

Kiadó: Gabo
Oldalszám: 488

Agnyeska szereti csendes faluját a völgyben, az erdőket és a csillogó folyót. Kis világának peremén túl azonban a gonosz varázslattól sötétlő Rengeteg burjánzik, melynek árnyéka a lány életére is rávetül.

Népét egy szigorú varázsló oltalmazza a Rengeteg hatalmától, a Sárkányként ismert mágus azonban szörnyű árat követel a segítségéért: tízévente egy hajadont. Ahogy közeleg a kiválasztás ideje, Agnyeska félelme egyre nő, mert tudja, hogy legjobb barátnőjére, a szépséges és bátor Kasjára fog esni a Sárkány választása, és senki sem mentheti meg a rá váró rettenetes sorstól.

Amikor azonban a Sárkány eljön, nem Kasja lesz az, akit elragad.

„A Rengetegben minden megvan, amit Novik írásaiban szeretek, és ráadásnak némi óvilági mágia és a sötét tündérmesék zamata.” Patrick Rothfuss, A szél neve szerzője

„Vad, pezsdítő és mélyen, sötéten mágikus. Azonnal a klasszikusok közt a helye.” Lev Grossman, A varázslók szerzője

***

Nagyon-nagyon sokáig tartott elolvasnom ezt a könyvet, de ez egyáltalán nem azért van, mert nem tetszett volna, vagy nehezen olvashatónak találtam. Ellenkezőleg, teljesen beleszerettem a Rengeteg világába! Viszont egyszerűen képtelen voltam zavartalanul belemerülni, amikor kinn hét ágra sütött a nap, és harminc fokos hőség tombolt, így hiába kezdtem bele augusztusban, végül úgy döntöttem, egyelőre félbehagyom, és újra előveszem majd, ha borongósabbra fordul az idő. Így is történt, de az évkezdés meg rettentő kaotikusra sikeredett, így végül sokkal hosszabb időbe telt a végére érni a történetnek, mint azt bármikor is gondoltam volna. Azonban ez mit sem vont le az élvezeti értékéből! A hangulat, a karakterek annyira befészkelte magát a fejembe, hogy hiába voltak több napos, illetve  több hetes kényszerszünetek beiktatva, sose éreztem zavart, amikor végre alkalmam volt visszacsöppenni a könyv világába. Na és persze... hát csak tessék ránézni. Elképesztően gyönyörű lett a magyar kiadás! Ki ne akarná kézbe venni ezt a csodát?

Forrás: Pinterest

A helyszín egy képzeletbeli királyság, Polnia, ami azonban eléggé emlékeztet a régi orosz mesék világára. Évek óta dúl a háború Rosziával, a szomszédos királysággal, de az igazi ellenség a Rengeteg, ami szépen lassan kebelezi be az útjába kerülő falvakat. Szarkan, a varázsló a toronyban szüntelenül azon munkálkodik, hogy féken tartsa az erdőt, miközben a királyi udvarban megy a politikai adok-kapok, hogy melyik fenyegetésre reagáljanak és hogyan.

Ebbe a hatalmi játszmákból és udvari intrikákból szőtt pókhálóba gabalyodik bele Agnyeska, akit legjobb barátnője helyett Szarkan a tanoncának választ. Nyeska maga se érti, miért pont ő, hiszen közel sem olyan tökéletes, mint Kasja. Sőt! Állandóan elkószál, koszos lesz, kicsit ügyetlen is. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, az első perctől fogva a szívembe zártam drága főhősnőnket. Hiába csak egy egyszerű leányzó, a helyén van az esze és a szíve, na és jól felvágták a nyelvét, így Szarkannal eszelősen szórakoztatóak voltak, amikor egy légtérbe kerültek.

Tíz percig magából kikelve ordítozott velem, aztán amíg nagy nehezen eloltotta az ádáz mágikus tüzet, többször is megjegyezte, hogy közönséges disznópásztorok birkaeszű fattya vagyok – amikor meg tiltakozva kijelentettem, hogy az apám favágó, azt vicsorogta, hogy fejszelóbáló tahók vagyunk.

Szarkan vén mint az országút (persze nem néz ki annak, mert varázsló és halhatatlan a lelkem), de ennek köszönhetően kellően begyöpösödött, és amúgy is elég fafejű természet, úgyhogy el lehet képzelni, milyen remekül kijöttek Nyeskával kezdetben. A konfliktus legfőbb forrása az volt, hogy a lány nagyon másképp állt a mágiához, mint ő, és így a szokásos tanítási módszerei mind csúfos kudarcot vallottak, miközben azt meg nem érte fel ésszel, amire Agnyeska magától rájött, mert nem volt benne igazán rendszer. Itt már csak hab a tortán, hogy drága házi sárkányunk elég pedáns is, így nehezen viselte, hogy Nyeska állandóan úgy néz ki, mint akit a kutya szájából húztak ki.

A szereplők úgy összességében mind nagyon jól sikerültek. Kasja és Agnyeska barátsága gyönyörűen volt ábrázolva, igazán jó látni ilyen erős női barátságokat a YA irodalomban. Igazából csak egyetlen karakter idegesített, az pedig az ifjú herceg volt, de még őt is megértettem. Nem csak úgy random módon magától volt hülye, hanem neki is megvoltak az indokai, és nem mondanám, hogy nem lettek volna logikusak. A szerelmi szál a történet 99%-ában takaréklángon volt, és ez nekem személy szerint pont megfelelt, még akkor is, ha gyakran azon kaptam magam, várom azt a részt, hogy Szarkan is felbukkanjon végre. De pont ez volt a jó benne, a várakozás. Innen érezni igazán, hogy működik a dolog. Azért azt megjegyezném, hogy maga a romantikus szál kibontását én cseppet siettetettnek éreztem. Jobban ki lehetett volna ezt bontani. Értem, hogy az írónő nem ezt szánta a történet fókuszának, és ez rendben is van, de kicsit hirtelen volt. Tudtam volna mit kezdeni egy kis bővítéssel ezen a téren, még úgy is, hogy nem vagyok nagy híve a nyáladzásnak.

De persze Nyeska és Szarkan verbális mérkőzései csak apró jelenetek erejéig kerülnek előtérbe, elvégre az igazi ellenség a Rengeteg. A főcselekmény pedig legalább annyira lenyűgöző volt, mint amennyire a karakterek szerethetőek. A Rengeteg mint főgonosz remekül működött. Nincs is annál félelmetesebb és érdekesebb, mint amikor nem egy konkrét szörnyet kell legyőzni, hanem valami sunyit és alattomosat, ami észrevétlenül belopózik az emberek szívébe és bábuként használja őket. Imádtam az egész ötletet, néhányszor komolyan kirázott a hideg.

A Rengeteg hatalma nem valami vakon gyűlölködő fenevad. Gondolkozni, tervezni képes, és a saját céljaira törekszik. Belelát az emberek szívébe, hogy mérge erősebben hasson.

Összességében, egy egészen lenyűgöző high fantasyt olvashattam, egyedi hangulattal, csodás karakterekkel és izgalmas cselekménnyel. Igaz, hogy elvileg YA, de egyáltalán nem érződött annak. Az egyetlen, ami indokolttá teszi a megjelölést, az Nyeska életkora, semmi más, így maradjunk annyiban, hogy egyszerűen csak egy remekbe szabott fantasy regény. Tudom ajánlani lányoknak, fiúknak, fiataloknak és idősebbeknek egyaránt!

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet: Szarkan és Nyeska üvöltözései
Kedvenc karakter: Szarkan, Agnyeska

Rachel Hawkins: Hex Hall

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 272

Négy évvel korábban Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány, amiből természetesen jó pár kalamajka származott. Egy napon aztán, amikor Sophie egyik bűbája meglehetősen rosszul sült el a szalagavató bálon, apja úgy döntött, felügyeletre szorul. A Hex Hallba, egy világtól elzárt nevelőotthonba küldte őt, ami a problémás viselkedésű prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.

A hasonszőrű csodabogár tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhetett:

• három erős, szupermodell kinézetű ellenséget szerzett
• egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelmet
• egy ijesztő kísértet kezdte követni
• és kapott egy szobatársat, akiről kiderült, hogy a suli leggyűlöltebb diákja, ráadásul vámpír.

A legrosszabb azonban akkor következett be, amikor Sophie rádöbbent, hogy a diáktámadások első számú gyanúsítottja az ő szobatársa és egyetlen barátja.

A vérfagyasztó rejtélyek egyre sokasodtak, és Sophie kénytelen volt felkészülni a legnagyobb fenyegetésre, hogy egy ősi, titkos társaság mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa a prodigiumokat - kiváltképp őt.

Üdv a Roxfortban, Szent Vlagyimirban, javítóintézetben Hekatéban! Csak számomra nincs értelme annak, hogy egy helyre zárják a "problémás diákokat" és a tehetségeseket? Jó lett volna eldönteni, hogy ez most javító vagy zseniképző. Értem, hogy a közös pont az emberek elől való elrejtés lenne, de akkor is. Melyik erős boszi szülő szeretné a gyerekét deviánsok társaságában tudni?

saját kép, ne vidd el anélkül, hogy megkérdeznél pls

Bár őszintén, a könyv tartalmát tekintve ez nem is annyira lényeges, hiszen bármelyik amerikai gimnázium megtette volna helyszínnek. Tipikus gimis "táplálékláncot" kapunk, csak épp itt emberek helyett boszorkányok, alakváltók, tündérek és vámpírok szerepelnek.

Ami a legviccesebb? Hogy pont a vámpírok vannak a piramis legalján. Földöntúli szépség, elegancia és szikrázó bőr? Ugyan, inkább halálsápadtság, lángra lobbanás, és a "szörnyeteg" - stigma viselése.

Az egész iskolában keményen ketten vannak, és az egyikük tanár (Lord Byron - igen, AZ a Byron), így mondhatnánk, hogy Sophie igazi szerencsezsák, amiért mégis azzal a maradék egy vámpírral került egy szobába: Jennával.
És természetesen lefutjuk a kötelező köröket is: ellenséget csinálunk a helyi Bajos Csajok alakulatból, ripsz-ropsz belezúgunk az ügyeletes szépfiúba, aki nem mellesleg Regina öhmm izé Elodie pasija is egyben és csak nekem tűnt fel, hogy ez a könyv egy popkult-turmix??

Azt el kell ismernem, hogy ha átússzuk a klisék óceánját és nem kapunk agyvérzést a huszadik oldalon, akkor a könyv azért eléggé szórakoztató. Nem veszi túl komolyan magát, a stílus gördülékeny és Sophie Mercer egy szimpatikus főhősnő. Nem mondom, hogy könnyesre nevettem volna magamat, de azért néhányszor tényleg felkuncogtam.

"Az arcom talán nyugodtnak tűnt, de a gyomrom úgy háborgott, mint egy rockkoncert nézőtere. Egy másodpercig szórakoztatónak találtam, hogy a belső szerveimet szakadt farmerben és kihúzott szemmel képzeltem magam elé."

A cselekményt azt nagyjából a könyv két harmadában nagyítóval kellett keresni, de ez nem zavart annyira, mint amennyire kellett volna. Miért? Nos, ez tulajdonképpen csak Sophie Mercer meg az ő beteges humorérzékének az érdeme. Baromi sok időt felölelt a Hekaté bemutatása, az Archer után való nyálcsorgatás és Elodie meg a két udvarhölgy utálása. Persze, menet közben az írónő behajít néhány boszis dolgot, meg gonosz tanárokat, hogy éreztesse velünk, eme pompázatos intézményben aztán nincs kecmec. Hát jó.

Természetesen bál is volt. Miért ne lett volna? És természetesen ott is ment a tini cicaharc a legszebb ruháért, na meg Archerért. Ott azért egy pillanatra megtorpantam, amikor Elodie-t majdnem megfojtotta a ruhája a démoncsont miatt, amit Sophie csempészett bele (jó, a nagyanyja szelleme noszogatta, de hát akkor is), és se Sophie-t, se Archert nem érdekelte egy cseppet sem, hogy vajon egyáltalán megmarad-e a leányzó. Ahogy kiment a teremből, simán elkezdtek táncolni és pont tojtak rá. És ettől a csávótól kéne hanyatt vágódnom? Aki nem olyan rég még azt bizonygatta, hogy Elodie-ban több van, de le se sz*rja, hogy megfullad-e? Pardon my French.
Na majd biztos...

DE! Az az utolsó harminc oldal viszont nagyon jól sikerült! Végre felpörögtek a dolgok, és végre nem azt éreztem, hogy csak azért pletykálnak Holly haláláról, (ami nem sokkal azelőtt következett be, hogy Sophie odakerült volna) mert az írónő nem bír jobbat kitalálni cselekmény címen.

Ugyanis Sophie a könyv folyamán összetalálkozik Alice-szel, a fiatalon meghalt nagyanyja szellemével. Alice pedig tanítani kezdi, hogyan uralja az erejét, hiszen Sophie hatalmas lemaradásban van a többiekkel szemben, akik boszorkány-családban nőttek fel mágiával körülvéve.

Nem fogok spoilerezni, de az az utolsó pár fejezet már elérte, hogy tudni akarjam, mi fog kisülni ebből az egészből. Negatívumként azért azt megemlíteném, hogy az iskolát és annak vezetőségét viszont olyan szinten inkompetensnek tünteti fel, hogy csak a szememet forgattam. A dirinek konkrétan mindenre az a válasza, hogy az lehetetlen, mert a védővarázslatok miatt itt aztán se ki, se be senki, még az atyaúristen se. Hát hogyne, meg ahogy azt Móricka elképzelte...

Ami a szerelmi szálat illeti, nos, szerintem elég nyilvánvaló a véleményem Archerről.  Az elején láttam benne fantáziát, és bevallom, viccesek voltak Sophie-val, amikor halálra gyepálták egymást, meg pincét pakoltak, de nálam teljesen elásta magát a bálon. Ami utána jött - amit nem fogok megnevezni, mert nem lövünk le meglepiket - ott egy kicsikét feltornázta az érdeklődésemet, de... egyelőre nagyon messze áll az álompasitól.

És őszintén, Sophie érzéseit se tudom úgy igazán komolyan venni iránta. Azt, hogy sokkolta az, ami kiderült, azt igen, de ez a rajongás, amit a könyv 80%-ában csinál inkább tűnik kislányos képzelgésnek, vagy maximum felületes vonzalomnak, mint szerelemnek. És nem voltam olyan régen tizenhat éves, hogy a korkülönbség okozzon problémát. Ez. Nem. Szerelem.

Talán akkor hihetőbbre sikerül a dolog, ha konkrétan tanúi lettünk volna néhány igazi beszélgetésnek Archer és Sophie között, de az nem elég, hogy Sophie narrációjából kiderül, hogy sokat beszélgettek. Na mindegy, engem nem győzött meg.

Karakterek szintjén igazából egyedül Elodie és Alice tudott meglepni. Elodie amiatt, mert végül mégse volt annyira egydimenziós kliséhalmaz, amilyennek elsőre elkönyveltem, Alice pedig amiatt, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire remek színésznő. Jenna aranyos volt, de semmi különös, Cal pedig ígéretesnek tűnik, de túl keveset szerepelt ahhoz, hogy igazi véleményt tudjak róla alkotni. Bár én biztos vagyok benne, hogy neki is ott csücsülnek a csontvázak a szekrényében. A többiek viszont - Sophie-t leszámítva - elég lagymatagra sikeredtek.

Mi teszi mégis szerethetővé ezt a könyvet ennyi nyavalygás után? Miért nem hajítottam még ki az ablakon? Mert átszövi az irónia. Mint már korábban is említettem, a könyv egyáltalán nem veszi magát komolyan, és néha nem tudtam eldönteni, hogy egyes helyzeteket most paródiának tekintsek, vagy ezt tényleg komolyan gondolták. Néha akaratlanul is felnevettem, és ameddig azzal voltam elfoglalva, hogy a szememet forgassam, hirtelen elfogyott ötven oldal, és feltűnt, hogy de hé, hát én ezen jól szórakozom!

Értékelés: 3,5/5
Kedvenc jelenet: Sophie vs. elszabadult vérfarkas
Kedvenc karakter: Sophie, Elodie

Összesített ömlengés

Tudom, tudom, nem ez életem legjobb címe, de legalább alliterálok (mert az fontos, na).

Tehát, miután igen csúnyán le vagyok maradva a Kate Daniels értékelésekkel, úgy döntöttem, a harmadik és negyedik részt egy bejegyzésen belül fogom kitárgyalni, annál is inkább, hiszen elég szorosan összekapcsolódik a kettő (naná, hiszen sorozat... én és a roppant értelmes megállapításaim).

Kisebb spoilerek az elkövetkezendőkben! (Semmi számottevő csavart nem lövök le, ne aggódjatok, csak a mihez tartás végett írtam ki.)

Kate Daniels...

Drafted into working for the Order of Merciful Aid, mercenary Kate Daniels has more paranormal problems than she knows what to do with these days. And in Atlanta, where magic comes and goes like the tide, that's saying a lot.

But when Kate's werewolf friend Derek is discovered nearly dead, she must face her greatest challenge yet. As her investigation leads her to the Midnight Games - an invitation only, no holds barred, ultimate preternatural fighting tournament - she and Curran, the Lord of the Beasts, uncover a dark plot that may forever alter the face of Atlanta's shapeshifting community...

Kate Daniels...

Amióta rávették, hogy dolgozzon az Irgalmas Segély Rendjének, Kate-nek több paranormális természetű gondja akad, mint amennyivel elbírna. És tekintve, hogy Atlantában úgy jön és megy a mágia, mint az óceán hullámai, ez egy igen sokatmondó kijelentés.

De amikor a barátját, a vérfarkas Dereket félholtan találják, Kate kénytelen élete eddigi legnagyobb kihívásával szembenézni. A nyomokat követve, amik az Éjféli Játékokhoz vezetnek - egy kizárólag meghívásos alapon működő, szabályok nélküli, halálos természetfeletti viadalhoz - Kate és Curran felfedeznek egy sötét cselszövést, amely átformálhatja Atlanta egész alakváltó közösségét.
(saját fordítás)

És igen. Még mindig nagyon imádom. Sőt, egyre jobban!
Így a harmadik kötetnél már kifejezetten érezhető a karakterfejlődés. A szereplőknek közös múltjuk van, amit mi is első kézből ismerünk, viszont még így is bőven tartogatnak meglepetéseket.
Kate most már kifejezetten okosan viselkedik, (még akkor is, ha első látásra ez nem így tűnik, pláne Curran szemszögéből), és felelős döntéseket hoz. Igen, még mindig eszelős egy nőszemély, de legalább azt jól csinálja! És még mindig elképesztően vicces!

“I flexed my wrist, popped a silver needle into my palm, and offered it to him.
'What's this?'
'A needle.'
'What should I do with it?'
He'd walked right into it. Too easy. 'Please use it to pop your head. It's obscuring my view of the room.
(Kate és Saiman)

"Megmozdítottam a csuklómat és egy ezüst tű csusszant a tenyerembe, amit aztán Saiman felé nyújtottam.
- Ez meg mi?
- Egy tű.
- És mit kéne csinálnom vele?
Egyenesen belesétált a csapdába, szinte túl könnyű volt.
- Pukkaszd ki a fejed, légy szíves. Takarja a kilátást."

Saiman nem túl szerethető, de mindenképpen érdekes karakter, és ebben a részben végre kiderül, hogy mi is ő valójában! Mármint azon túl, hogy a pasas úgy változtatgatja a kinézetét, mint más a zokniját, és mindenkiről mindent tud. Hogy meglepett? Az nem kifejezés!

Currant is jobban megismerjük, most már kifejezetten sokat szerepel, és őszintén szólva, nagyon tetszik, amit látok! Az alatt a morgós, arrogáns, rohadt-ijesztő-vagyok-szóval-jobban-jársz-ha-azt-csinálod-amit-mondok stílus alatt egy egész rendes pasas bujkál, kissé száraz humorérzékkel megdobva. Meg se próbál másnak látszani, mint ami, és senkitől nem kér elnézést érte. Tetszik az egyensúly a személyiségében: az alakváltókra jellemző alfahím, aki se lát se hall és veri a mellét, és a a felelősségteljes vezető, aki intelligens, ismeri az embereit és nem hord szemellenzőt.
Persze, amikor Kate is képbe kerül, akkor általában a józan eszét kihajítja az ablakon, de tagadhatatlan, hogy fantasztikusak ezek ketten!

“His Majesty needs a can-I girl anyway. And I'm not it."
"A can-I girl?" Andrea frowned.
I leaned back. "'Can I fetch your food, Your Majesty? Can I tell you how strong and mighty you are, Your Majesty? Can I pick your fleas, Your Majesty? Can I kiss your ass, Your Majesty? Can I..."
It dawned on me that Raphael was sitting very still. Frozen, like a statue, his gaze fixed on the point above my head. "He's standing behind me, isn't he?"
Andrea nodded slowly.
"Technically it should be 'may I'," Curran said, his voice deeper than I remembered. "Since you're asking for permission."
Why me?
"To answer your question, yes, you may kiss my ass. Normally I prefer maintain my personal space, but you're a Friend of the Pack and your services have proven useful once or twice. I strive to accomodate the wishes of persons friendly to my people. My only question is, would kissing my ass be obeisance, grooming, or foreplay?”

"- Őfelségének amúgy is egy lehet-lányra van szüksége, aki nem én vagyok.
- Egy lehet-lányra? - ráncolta a szemöldökét Andrea, mire hátradőltem a székemen.
- Idehozhatom az ételét, Őfelsége? Elmondhatom, milyen nagyszerű és erős, Őfelsége? Kiszedegethetem a bolháit, Őfelsége? Megcsókolhatom a seggét, Őfelsége? Meg...
Idő közben rájöttem, hogy Raphael dermedten ül a helyén, akár egy jégszobor, és a tekintetét egy a fejem feletti pontra szegezi. - Itt áll mögöttem, igaz?
Andrea lassan bólintott.
- Tulajdonképpen, úgy kellene kérdezned, hogy "szabad lesz?" - Curran hangja mélyebb volt, mint amire emlékeztem. - Miután engedélyt kérsz.
Miért én?
- Hogy válaszoljak a kérdésedre, igen, megcsókolhatod a seggem. Általában szeretem megőrizni a privát szférámat, de te a Falka Barátja vagy, és a szolgálataid is hasznosnak bizonyultak már néhányszor. Én pedig igyekszem teljesíteni az olyan emberek kívánságait, akik a népem barátai. Az egyetlen kérdésem az lenne, hogy ha megcsókolod a seggem, akkor az nálad a tisztelet jele, kefélés vagy előjáték."
(saját fordítás, és nem a legjobb, de ezt bírtam kihozni belőle)

Angolul tudók előnyben, ugyanis úgy sokkal viccesebb, de szerintem ez a jelenet így is mindent elmond a kettejük kapcsolatáról. Ezt játsszák ugyanis az egész köteten keresztül: kerülgetik egymást, mint macska a forró kását. Viszont ezt olyan szórakoztatóan teszik, hogy amikor épp nem lerágtam a körmöm a cselekmény miatt, akkor iszonyat jókat kacarásztam rajtuk. És ebben a részben már nem csak célozgatnak, úgyhogy ehhez már nyugodt szívvel hozzá tudom tenni a romantikus címkét is, habár még így is nagyon szűkmarkúan bánnak vele az írók, de jól van ez így. Ez egy ilyen sorozat, és én nagyon is élvezem!.

A cselekmény pedig a szokásos Ilona Andrews: pörgős, akciódús, rengeteg harcjelenettel és komplex mitológiai háttérrel. Ezúttal hőseink egy arénába szorítva gyilkolásznak, de ettől még az igazi küzdelem az a színfalak mögött zajlik.És ez az első alkalom, hogy egy olyan karakternek is komoly - mármint úgy igazán komoly - baja esik, aki az olvasó szívéhez nőtt. Legalábbis az enyémhez biztosan. Majd megszakadt a szívem Derekért, de így utólag belátom, hogy szükséges volt az, ami vele történt, hiszen ő volt a katalizátora az eseményeknek. Raphael végre többet szerepel, és határozottan bírom a srácot, jó a dumája és kellően őrült (elvégre egy vér-hiénáról beszélünk).

“If the lot of you survives, Curran will flay the skin off your backs,” Doolittle said.
“That’s what I always love about you, Doctor.” Raphael grinned. “You’re a cup-halfway-full kind of guy. All flowers and sunshine.”

"- Ha ezt túlélitek, Curran lenyúzza a bőrt a hátatokról - mondta Doolittle.
- Ezt szeretem magában, doki - vigyorodott el Raphael. - Olyan pozitív egy fickó maga; csupa virág meg napsütés."

És a négy pont ott folytatja, ahol a három abbahagyta! Hiszen egy kisebb függővéggel zárunk, és Kate tartozik egy meztelenül felszolgált vacsorával Curran-nek, bár mindenki kedvenc Simbája volt olyan szívélyes, és tett annyi engedményt, hogy Kate viselhet fehérneműt.
Hát ez olyasmi, amit látni kell!
Nem is volt kérdés, hogy azonnal elkezdtem a négyet olvasni...

 Kate Daniels works for the Order of Knights of Merciful Aid, officially as a liaison with the mercenary guild. Unofficially, she cleans up the paranormal problems no one else wants to handle - especially if they involve Atlanta's shapeshifting community. When she's called in to investigate a fight at the Steel HORSE, a bar on the border between the territories of the shapeshifters and the necromancers, Kate quickly discovers that there's a new player in town. One who's been around for thousands of years - and who rode to war at the side of Kate's father. This foe may be too much even for Kate and Curran, the Beast Lord, to handle. Because this time Kate will be taking on family.

Hivatalosan, Kate Daniels összekötőként dolgozik az Irgalmas Segély Rendje és a zsoldos céh között. Nem hivatalosan, ő takarítja fel azokat a paranormális gondokat, amiket senki más nem hajlandó - különösen, ha Atlanta alakváltói is a képbe kerülnek.
Amikor kihívják egy verekedéshez, ami a Vasló nevű kocsmában tört ki - amely a nekromanták és az alakváltók területének a határán fekszik, Kate hamar rájön, hogy egy új játékos érkezett a városba. Valaki, aki már több ezer éves és Kate apja mellett vonult csatába. Ez az alak még Kate és Curran számára is túl erősnek bizonyulhat, ugyanis ez alkalommal, Kate a saját vére ellen küzd.
(saját fordítás)

Bevallom, nekem eddig ez a kötet tetszett a legjobban! Most már rendesen tétje van a dolgoknak, mind a cselekmény, mind a karakterábrázolás szintjén, és ez bizony érződik. Elképesztő, mennyi remek jelenettel van tele ez a könyv!
Kate és Curran kapcsolata természetesen nem halad zökkenőmentesen (most komolyan, mit vártatok?), de végre beszélhetünk valamiféle kapcsolatról, és ennek már épp itt volt az ideje - remek időzítés! És tökéletes szinkronban van a nyomozós szállal, hiszen Kate-et a múltja is kísérti, és a titkai, amiket még nekünk se árult el, csak apránként.
Annak ellenére, hogy ez a rész tele van feszültséggel és konfliktusokkal, természetesen humorból sincs hiány, elvégre Kate Danielsről beszélünk! Mindjárt ott van az a tény, hogy kedvenc zsoldosunk örökbe fogad egy uszkárt.

Derek nodded at the vehicle. “Who is that?”
“Your replacement.”
He led me away from the front gate to a narrow side door.
“You replaced me with a shaved poodle?”
“He’s got mad skills.”
Derek’s eyebrows crept up.
“He can vomit and urinate at the same time and he doesn’t make fun of my car.”

"- Ez meg kicsoda? - bökött Derek a járműre a fejével.
- A helyettesed.
A fiú az elülső nagykapu helyett egy keskeny oldalbejárathoz vezetett.
- Te lecseréltél egy borotvált pudlira?
- Remek trükköket tud.
Derek felvonta a szemöldökét.
- Képes hányni és vizelni egyszerre és nem cikizi a kocsimat."
(saját fordítás)

Andrea és Derek mellett Saiman is kifejezetten sokat szerepel. Már a háromban is hangsúlyos volt a jelenléte, de számomra ebben a részben kapott igazi mélységet a személyisége. Nem a kedvenc karaktereim egyike, viszont értékelem, hogy milyen alaposan össze lett rakva. Nem esik bele egyik sztereotípiába se túlságosan, és nem lehet rámondani se azt, hogy jó, se azt hogy rossz lenne. Ugyanez a helyzet Gashtekkel is, de Saimant sokkal behatóbban megismerjük, míg a másik férfiról a nekromanta képességeit leszámítva rettentő keveset tudunk meg.

Kate és Curran pedig... kedvenc párosaim sorába léptek, mégpedig végérvényesen! Amit ebben a kötetben levágnak, az túlmegy minden eddigin! Fuldokoltam a röhögéstől, de nem mondom el, miért! Ugyanis ebben az a legjobb, ha derült égből villámcsapásként ér a dolog. Kb. 6 évesek szintjére süllyednek, de nem az idegesítő értelemben, és nyilvánvaló, hogy a morgás meg a hiszti alatt, ők is élvezik.

Ami a cselekményt illeti... ledöntött a lábamról! Eleve nagyon rejtélyesen kezdődik, hiszen ez a különös köpenyes fazon teljes káoszba taszítja a várost, senki se tudja, hol fog legközelebb felbukkanni, vagy hogy mit fog csinálni, és látszólag célja sincs. Ahogy pedig a nyomozás halad, és egyre több minden derül ki, én csak tátott szájjal figyeltem. Hát, Andrewsék nem szívbajosak, az biztos!

Szóval, számomra eddig ez a rész vitte a prímet, mert minden aspektusa annyira a helyén volt, hogy garantált a szórakozás! Sokáig halogattam ezt a sorozatot, mert olyan hosszúnak tűnt, meg tucatnak, hiszen már megint alakváltók, meg zsoldosok, meg mit tudom én, de hatalmasat tévedtem.

Ez a sorozat abszolút egyedi és sodró lendületű - habár elismerem, az első kötet kicsit döcögősen indul. Viszont nem is esik abba a hibába, mint amelyikbe sok másik, mégpedig, hogy egy erős indítás után a további részek már nem érnek fel a kezdethez. Nagyon is tudatosan építkezik, mind karakterfejlődés, mind cselekmény-kezelés szintjén.

Csak ajánlani tudom!

Értékelés: 5/5
Kedvenc jelenet: Kate irodája, a széke és az áfonyás muffin (aki olvasta, az tudja :))
Kedvenc karakter: Kate, Curran, Derek

Ilona Andrews - Magic Burns

 

Kiadó: Ace

Oldalszám: 260

 

Down in Atlanta, tempers – and temperatures – are about to flare…

As a mercenary who cleans up after magic gone wrong, Kate Daniels has seen her share of occupational hazards. Normally, waves of paranormal energy ebb and flow across Atlanta like a tide. But once every seven years, a flare comes, a time when magic runs rampant. Now Kate’s going to have to deal with problems on a much bigger scale: a divine one.

When Kate sets out to retrieve a set of stolen maps for the Pack, Atlanta’s paramilitary clan of shapeshifters, she quickly realizes much more at stake. During a flare, gods and goddesses can manifest – and battle for power. The stolen maps are only the opening gambit in an epic tug-of-war between two gods hoping for rebirth. And if Kate can’t stop the cataclysmic showdown, the city may not survive…

 

Délen Atlantában, a hangulat - meg a hőmérséklet - hamarosan a tetőfokára hág.

 

Zsoldosként, akinek az a dolga, hogy eltakarítsa a félresikerült varázslatok utáni katyvaszt, Kate Danielsnek épp elég munkahelyi balesetben volt már része. Általában paranormális hullámok majd aszályok váltják egymást Atlantában, de minden hét évben egyszer jön egy villanás, ami alatt a mágia elszabadul. Ennek köszönhetően Kate most kénytelen még a szokásosnál is nagyobb horderejű problémákkal szembenézni: istenekkel.

 

Amikor Kate elhatározza, hogy visszaszerzi a Falkától - Atlanta alakváltókból álló paramilitáris klánjától - ellopott térképeket, hamar rájön, hogy sokkal több forog kockán. A villanás alatt istenek és istennők képesek megtestesülni, és küzdeni a hatalmukért. Az ellopott térképek csak a kezdetét jelentik egy epikus csatának két isten között, akik mindketten újjá akarnak születni. És ha Kate nem állítja meg a világméretű leszámolást, Atlantát talán eltörlik a Föld színéről...

(saját fordítás)

 



Az előző részen még csak jól szórakoztam, ezen már hisztérikusan vinnyogtam.
Ahogy a Magis Bites kritikámban is említettem, az volt a lappangási időszak. Akkor most jelezném minden ártatlan szemlélődőnek, hogy a Kate Daniels - szindróma gyógyíthatatlan verziója tört ki rajtam és nagy valószínűséggel menthetetlen vagyok!

Ez az utolsó esély a menekülésre...

JÉÉÉZUSOM MENNYIRE IMÁDTAM ÉN EZT!
Egy kicsit aggódtam, mikor neki kezdtem, gondolván, hogy istenek? Azoknál könnyű elcsúszni, nagyon kevés író használja igazán jól a mitológiát, pláne ha egy saját szabályaival rendelkező félig-meddig mágikus poszt-apokaliptikus világba akarja beilleszteni, ráadásul nem is egyet, hanem mindet egyszerre!

Jah, csak tízmillió helyen tudták volna végzetesen tönkretenni ezt a könyvet...

De láss csodát, nem sikerült! Sőt, jobb lett mint az első!
Mint említettem vala, az első rész tipikus sorozatkezdő volt. Ez a kötet amellett, hogy tovább magyarázza a világot és folytatja a karakterizálást, már komolyabban foglalkozik a cselekménnyel is. A villanás körül koncentrálódik minden. Megjegyezném, azért ahhoz kell némi kurázsi, hogy az előző részen keresztül többé-kevésbé felépített és megismertetett világ szabályain keresztül tapossanak, azt kiáltva, hogy "most tojunk az egész rendszerre és szabad a pálya!".
Ugyanis ez történt.
A lefektetett és megismert szabályok többsége ezúttal abszolút jelentőségét veszti, vagy átalakul. A mágia megerősödik, a szereplők olyasmire is képesek lesznek, ami eddig a lehetetlen és/vagy irreális kategóriába esett, és ezáltal módosulnak az erőviszonyok is.

Látszólag két szálon fut a cselekmény, de minden összefügg, így nagyon szépen kidolgozott és átgondolt sztorit kapunk, viszonylag komplex mitológiai háttérrel, ami ezúttal a kelta legendákból merít ihletet. Nem akarok lelőni senkinek semmit, de úristen, mennyire ki van ez találva! Hiába ugrálnak össze vissza istenek, alakváltók, vámpírok, boszorkányok, és teknősök (jól hallottad, teknősők. Azaz egy teknős, de az jó nagy, és Kate pinokkiósat játszik vele - értsd, besétál a szájába.), nem igazán merült fel bennem, hogy vajon mit szívott a szerzőpáros. Pedig így visszanézve...

A titok a karakterekben rejlik. Kate megintcsak sziporkázott, de érezni rajta némi karakterfejlődést az első részhez képest. Halleluja, egy karakter, aki tanul a hibáiból. Persze, nem mintha vesztegetné az idejét, elkövet ő újakat, de nem válik idegesítővé. Ilona Andrewsnak sikerül azt az érzést keltenie, hogy Kate-tel együtt mi is tanulunk és ettől nagyon könnyű azonosulni vele.

Curran végre többet szerepel, és kezdem érteni, miért imádják őt annyian. Az első részben különösebben nem hatott meg, maximum kíváncsivá tett, de itt végre hagyták kibontakozni, és a hatás... öregem. Minden alkalommal könnyesre röhögtem magam, amikor ezek ketten egy légtérbe kerültek. Úgy sipítottam, mint valami bekattant régi vízforraló.

“Why me?” he said finally. “Are you on some sort of mission to fuck up my life?”
“I try my best to avoid you.”
“You’re doing a hell of a job.”
“I honestly don’t mean to cause problems.”
“You don’t cause problems. An unpiloted vampire causes problems. You cause catastrophes.”

"- Miért én? - kérdezte végül. - A küldetésednek érzed, hogy elcseszd az életem?
- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elkerüljelek.
- Mondhatom, remek munkát végzel.
- Tényleg nem akarok gondot okozni.
- Te nem okozol gondot. Egy elszabadult vámpír okoz gondot. Te katasztrófát okozol."
(saját fordítás)

De azon kívül, hogy non-stop szívják egymás vérét (na, nem szó szerint), más is kezd alakulni kettejük között. Még mindig nagyon tetszik, ahogy fel van építve a kapcsolatuk. Nincs instalove, de még csak instant kémia se nagyon. Bár az előző kötetben is felvillant itt-ott valami, de azért azt még nem igazán lehetett komolyan venni. Itt azért már körvonalazódnak a dolgok és kipattant egy két szikra. Nagyon-nagyon jól szórakoztam azon, ahogy kóstolgatták egymást, ugyanis sikerült mindezt a szokásos szenvedés nélkül lebonyolítani. A szenvedést is lehet jól csinálni, de ez egy igen hosszú sorozat, és még nagyon az elején vagyunk. Meg úgy őszintén, abszolút nem illene a karakterekhez, ráadásul - egyelőre - nincs is okuk rá. Szóval, piros pont érte!

Új karaktereket is kapunk (jó sokat, nem kímélnek), de talán a legfontosabbak Andrea, Bran és Julie. Bran, az egocentrikus teleportáló tolvaj, aki az őrületbe kergeti az alakváltókat (főleg Currant) és rámozdul Kate-re, és Julie, az utcagyerek, aki belekeveredett a sűrűjébe ennek az egész kalamajkának, és miután az anyukája eltűnt, Kate ideiglenesen magához veszi. Andreáról egyelőre nem mondanék sok mindent, egy jó karakternek tűnik, és tuti lesznek még bonyodalmak körülötte. (Te jó ég, de nehéz úgy érdemben megállapításokat tenni, hogy közben nem lövök le csavarokat.)

“What’s with the cute shoelace on your head?” [Kate]
“What this?” He flicked the end of the cord with his finger. [Bran]
“Yeah. Rambo called, he wants his bandana back.” [Kate]
“This Rambo, he a friend of yours?” [Bran]
“Who’s Rambo?” Julie asked.
If a cultural reference flies over a man’s head, does it make a sound if nobody else gets it?

"- Mit akartál elérni azzal a cuki cipőfűzővel a fejeden? [Kate]
- Hogy ezzel? - azzal megpöccintette a madzag végét. [Bran]
- Aha. Rambo üzeni, hogy kéri vissza a fejkendőjét. [Kate]
- Ez a Rambo a barátod? [Bran]
- Ki az a Rambo? - kérdezte Julie.
Ha egy kulturális utalás átrepül egy ember feje felett és senki más nem kapja el, vajon kiad valamilyen hangot?"
(saját fordítás)

Nagyon féltem egy esetleges szerelmi háromszögtől, de megnyugtatnék mindenkit, nem játsszák ki ezt a kártyát. Brant nem igazán szerettem az elején, de a végére megkedveltem. Gondolom, ez is volt a cél, tekintve a végét a könyvnek. Ezt megjegyeztem, Andrewsék!

Julie aranyos volt, és viszonylag ritkán idegesítő, szóval vele se volt problémám. Ami viszont igazán tetszett, az az volt, ahogy az első kötetben abszolút mellékesen felbukkanó kissrác, Red újra megjelent egy elég fontos szerepben. Íme a bizonyíték, ebben a sorozatban soha semmi nem történik véletlenül!

Nem szándékozom spoilerezni, így ezt ennyiben is hagyom, de ez a fajta tervezés az, ami miatt ez a sorozat számomra nem csak jó, de kedvenc már így, két kötet után is. Rendkívüli módon tudatos az egész, és ezt imádom benne. Nem azért lett belőle sorozat, mert mostanában sorozatmánia van, vagy mert a kiadó felajánlott egy szerződést, hanem azért, mert ezt ilyennek álmodták meg. A sorozat, mint forma igenis lehet művészi eszköz és ez itt remekül van demonstrálva.

Természetesen sokan visszaköszönnek az első részből is: Jim, Derek, Doolittle, Red (!!!), meg még rengetegen akikre valószínűleg nem is emlékszem, ugyanis olyan tempóban rohantam végig a könyveken, hogy most össze-vissza keverem, hogy ki melyikben mit csinált. Hát igen, kellett nekem... na de, ez van.

És még egy csomó mindent meg se említettem, de ez a bejegyzés már így is hosszúra nyúlik. Le kéne állítanom magam, de annyi jó csámcsogni-való van ebben a sorozatban, hogy egyszerűen nem megy.

A lényeg? Hatalmas szereplőgárda, bonyolult világ, mitológia túltengés, akció és szarkasztikus humor dögivel. És a legjobb, hogy könyvről-könyvre egyre jobb lesz az egész! Romantikusnak még mindig nem nevezném, de határozottan alakul valami a láthatáron és őszintén, minden pillanatát élvezem ennek az alakulásnak, úgyhogy kérem a következőt!

Mi? Ja nem. Azt már elolvastam.

Kedvenc jelenet: a leves! Na meg a kioktatás, ami utána a bouda-házban zajlik. Meghaltam. xD
Kedvenc szereplő: Kate, Curran, Derek
Értékelés: 4,5/5 (de csak mert úgy érzem, lesz ez még jobb is)

Mi az istennek nem olvastam én ezt el előbb???

Kiadó: Ace

Oldalszám: 260

 

Kate Daniels is a down-on-her-luck mercenary who makes her living cleaning up paranormal problems. Atlanta has two factions struggling for power. Masters of the Dead are necromancers who control vampires. The Pack are a paramilitary clan of shapechangers. When Kate's guardian is killed, she is caught between.

 

Kate Daniels egy jobb napokat is megélt zsoldos, aki azzal keresi a kenyerét, hogy paranormális zűröket old meg Atlantában, ahol két csoport tagjai feszülnek egymásnak az erőért folytatott küzdelemben: a halottak mesterei a nekromanták a vámpírokat irányítják, a Falka pedig egy alakváltókból álló paramilitáris klán. Amikor Kate gyámját meggyilkolják, a lány kereszttűzbe kerül.

(saját fordítás)

 

Ó, igen. Engem is elért a Kate Daniels - szindróma.

Tünetek: wc-re könyvvel járás, heveny röhögőgörcs tömegközlekedésen, káromkodással teletűzdelt, heves gesztikulációval kísért pszichotikus kitörések.

 

Jó, szóval ennek nagy része a második résznél teljesedett ki, de a lappangás már a ebben a kötetben megkezdődött. És miután ez kvázi előrevetítette mennyire rákattantam én erre a sorozatra, akkor kezdeném a negatívumokkal. (Csak mert olyan aranyos és megértő vagyok.)

Először is, én nem tudom felfogni, miért nem képesek Andrews-ék egy valamire való szinopszist összerántani. Mi ez a tartalom??? Rendben, ez elsősorban igazából a kiadó hibája, de most komolyan! 

 

Egyrészt hibás, mert Kate NEM Greg halála miatt kerül ennek az egész katyvasznak a közepére, hanem mert mindenáron meg akarja találni a gyilkost (tudom, hogy nem is konkrétan ezt mondja, de akkor is rohadtul félrevezető), másrészt pedig ha nincs épp heveny Ilona Andrews - hiányom a Burn for Me után, ez alapján soha nem kezdtem volna neki ennek a sorozatnak. A tartalom figyelemfelkeltésre szolgálna, elviekben legalábbis, de ettől maximum ásítani lenne kedvem.

 

A második negatívum, amit említeni tudnék nem is igazán negatívum, csupán egy észrevétel. Akik először a későbbi munkáikat olvasták (mint én is), azoknak fel fog tűnni a különbség. A szerzőpáros nagyon sokat fejlődött és a legkésőbb kiadott könyvüktől visszaugrani 7 évvel korábbra megteszi a hatását. Feltűnővé válnak az olyan apróságok, amelyek felett elsőkönyves íróknál - én legalábbis - hajlamos vagyok elsiklani, mert egyszerűen másra figyelek.

 

Ilyen volt például az, hogy itt még néhol a leírások szinte megszakítják a cselekményt, ahelyett, hogy beleilleszkednének. Hirtelen kapunk rengeteget és nagyon részletesen, utána pedig bekezdésekig szinte semmi. Fel se bírja dolgozni hirtelen az ember lánya (pláne ha olyan tornádóként száguld végig a könyvön, ahogy én tettem, úgyhogy magamra vessek, mi?).

 

A másik, amin csak a szemöldököm emelgettem, hogy tulajdonképpen húzhattam volna a strigulákat, hogy két héten belül hányszor szerzett drága főhősnőnk halálos sérüléseket, amelyek hajszál híján az örök vadászmezőkre repítették. Ehhez képest vígan ugrált tovább, és persze ilyen-olyan módon meg lett magyarázva a dolog, de akkor is valószerűtlennek hatott. Ha túl sokat sütöd el ugyanazt a poént, egy idő után elveszti a jelentőségét. Pedig nem hátrány, ha az olvasót érdekli, hogy a főhős majdnem meghal.

 

Most, hogy kinyavalyogtam magam a két legnagyobb problémámat illetően, akkor had mondjam el, hogy új kedvenc sorozatot avattam! Úristen, mennyire imádtam én ezt!

A világ alapötlete meglepően kreatív, a mágia benne komplex, a mitológia színes, a karakterek pedig... a "kick-ass" kifejezés összetenné a két kicsi kacsóját, ha a szótárban definícióként Kate és Curran neve állna mellette.

 

 

 

Na de, kezdjük a történettel, arra úgyse szeretnék túl sok szót pazarolni. Egyszerűen azért, mert bár érdekes és izgalmas, egy tipikus urban fantasys nyomozós szálról beszélünk, természetesen Ilona Andrewshoz méltó kidolgozottsággal és frankó akciójelenetekkel. A cselekmény tisztességes, bár talán egy cseppet egyszerű de nem is ez a fontos. Tipikus sorozatkezdőhöz méltóan, az elsődleges cél az, hogy nagyjából megismertessen a világgal, bemutassa a főbb karaktereket és lefektesse az erőviszonyokat, illetve a kapcsolatok alapjait, hogy legyen honnan fejlődnie a dolognak.

 

Ezt pedig remekül csinálja, de ez nem változtat a tényen, hogy a lezajló események nagy része csak arra szolgál, hogy mindenki találkozzon azzal, akivel találkoznia kell, megismerje azt, akit meg kell ismernie és előkészítse a terepet a rákövetkező részeknek. Ez nem egy rossz dolog, hanem egyszerű tény. Sőt, így visszanézve azt mondanám, remekül működött a dolog ilyen téren, így kell sorozatot kezdeni, kérem szépen!

 

Úgyhogy térjünk is át a világra. A helyszín Atlanta napjainkban, azonban egy alternatív valóságban, ahol a tech és mágia hullámok irányítanak mindent. Ha a tech uralkodik, akkor van elektromosság, viszont a varázslat nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben működik, ha a mágia akkor vice versa. A helyzetet az cifrázza, hogy a hullámok különböző erősségűek és ennek megfelelően különböző mértékben nyomják el a másik oldalt, illetve hogy a mágia nem igazán kedveli a magas épületeket, így Atlantát egy cseppet posztapokaliptikus hangulat lengi be a kibelezett felhőkarcolóknak és a mágia által átkozmetikázott látképnek köszönhetően. Nagyon tetszett ez a fura, groteszk világ, ahol a lefulladt kocsik között tevéken meg lovakon utazó emberek baktatnak az AUTÓPÁLYÁN! Ez mennyire király már? Én már csak hasonló helyzeteket elképzelve is tök jól elszórakoztam.

 

Drága főhősnőnk, Kate enyhén ön - és közveszélyes, nagyszájú és szarkasztikus hölgyemény egy menő karddal, ami füstöl, ha dühös lesz. Ja, és figyelemre méltó mértékben vonzza a bajt. Kate rettentően szerethető, ugyanis Ilonáéknak valahogy sikerült tökéletesen kiegyensúlyozni a pozitív és negatív tulajdonságait. Erős, de nem legyőzhetetlen, kemény és önfejű de elismeri, ha hibázott, nem tökéletes a kinézete, de nincsenek önértékelési problémái, ismeri a világot, amelyben él és a benne élő fajok szokásait, de azért ő se tud mindent. És ami a legfontosabb: eszelősen vicces!

 

“As one, the shapechangers turned and looked at me. I wondered what they'd do if I asked to borrow a cup of sugar.”  

 

"Az összes alakváltó egyszerre fordult meg és nézett rám. Eltűnődtem, vajon mit csinálnának, ha kérnék tőlük egy kis cukrot kölcsönbe."

(saját fordítás)

 

Komolyan, minden második megszólalásán hülyére röhögtem magam.

Viszont annak ellenére, hogy Kate szemszögéből látjuk a dolgokat egész végig, így is maradnak titkai. Példának okáért fogalmam sincs, hogy mi is ő tulajdonképpen. Elég nyilvánvaló, hogy Ilona Andrews jó sokáig akarja rángatni az orrom előtt a mézesmadzagot rejtélyes elszólásokkal és újabb és újabb fura képességekkel, úgyhogy nyilván nem fogja lelőni a poént, de igazán ritka, hogy E/1-ben a főhős maga ekkora titkot rejtegessen még az olvasó előtt is.

 

Curran... nos, az első rész olvasása után még nem vagyok benne biztos, hogy mit gondoljak róla. Mindenképpen látom benne a potenciált egy remek karakterre, de őszintén, nem láttunk belőle eleget ahhoz, hogy igazából megismerjük. Viszont az nagyon tetszett, hogy nem volt megmagyarázhatatlan azonnali kémia a két főszereplő között, amint egymásra néztek. Persze, az is izgalmas, de most jó valami mást olvasni. Ennek ellenére nagyon szerettem olvasni minden interakciójukat.

Kate ott és azonnal a szívembe lopta magát, amikor Currant, a Falka választott alfáját képes volt úgy üdvözölni, hogy “Here, Kitty, Kitty, Kitty...”

 

A mellékszereplők közül egyértelműen Derek a kedvencem. A tini vérfarkas kicsit esetlen ugyan, és még bőven van mit tanulnia, de akadnak jó pillanatai és a zűrös családi háttere ellenére egy rendes gyereknek tűnik. Gyerekeket és tiniket talán még nehezebb hihetőre kreálni, mint felnőtteket, úgyhogy mindenképpen pirospont amiért ilyen realisztikusra és szerethetőre írták Derek karakterét.

Ha nem bánjátok a romantika hiányát és az igen részletes és sokszor gyomorforgató véres leírásokat (mert azok vannak benne dögivel, szóval akik nem bírják az erőszakot, azok ezt se fogják szeretni), akkor csak javasolni tudom. Nem tökéletes, rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul, de én nem hinném, hogy ez akkora probléma.

 

Rengeteg olyan értékeléssel találkoztam, ami nehezményezte az írói stílust (van benne valami, de ez volt az első könyvük, mit vártak? Ebbe is bele kell tanulni, később jobb lesz.) és azt, hogy semmire se kapunk választ, vagy ha mégis, akkor sokkal később és hogy csak úgy behajítanak a világba. Nos, van alapja, de ha mindent állandóan megmagyaráznának, akkor nem urban fantasy regény lenne, hanem lexikon. Ez egy bonyolult világ, sokrétű és nem lehet elintézni pár mondatban.

Nekem tetszik, hogy bíznak az olvasó intelligenciájában, hogy majd szépen összerakja a képet, ahogy zajlik a cselekmény. Igen, sok mindent nem tudunk még. De ez egy sorozatkezdő! Szép is lenne, ha nem lennének kérdéseink, akkor mi a fenének akarnánk folytatni?

 

 

Értékelés: 4/5 (hármat akartam adni, mert hat részes és úgy érzem, ennél csak jobb lesz, de gyenge vagyok és esendő, nagyon imádtam xD)

Kedvenc jelenet: a végén, amikor Curran a tetőt javítja

Kedvenc karakter: Kate, Derek

 





Kelley Armstrong - The Reckoning - A leszámolás

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 364


Kelley Armstrong nagy sikerű Sötét erő trilógiájának hihetetlenül izgalmas befejezése.

A tizenöt éves Chloé Saunders hétköznapi életet szeretne élni. Nem adatik meg neki. Chloé ugyanis genetikai módosítás áldozata, olyan nekromanta, aki akarata ellenére képes felébreszteni a holtakat. Chloé, és hasonszőrű, különleges „tehetséggel” megáldott (vagy inkább elátkozott?) társai az életüket mentik a pokoli szervezettől, amelyik létrehozta őket.

És, ha mindez nem elég, Chloé gyengéd érzései a testvérpár - Simon, a kedves varázsló, és bátyja, Derek, az annyira nem kedves vérfarkas - iránt összezavarják a fejét. Ráadásul az a szörnyű gyanúja, hogy szíve mindinkább a vérfarkas felé hajlik…

Végre befejeztem! Atyaisten, de sokáig tartott. Pedig maga a könyv nem vastagabb, mint az előző kettő, amik pedig csupán pár napba kerültek. Ehhez képest a trilógiát lezáró köteten egy hónapig rágtam magam keresztül. Hogy miért?

Mert nem igazán ragadott meg. Jó volt, jó volt, izgalmas is, de főleg a végére már nagyon kezdtem unni, hogy ide-oda rohangálnak, mint valami mérgezett egerek, nem éreztem a feszültséget. Néha a kevesebb több. Armstrong eddig nagyon jól adagolta az izgalmas helyzeteket és az idegtépő, várakozós pillanatokat, amiktől már szinte viszket a kezed, hogy végre lapozhass és megtudd, mi fog történni, de ebben a részben egyik se volt az igazi. Mintha túl sokat akart volna beleerőltetni egyetlen kötetbe úgy, hogy istenigazából a cselekményszál már nem volt olyan erős. Rengeteg felesleges kör, megkezdett szál lógott a levegőben, miközben tulajdonképpen semmi nem történt, csak ide-oda szaladgáltak, és régi szobákat pakoltak ki.

Amikor pedig a végén... nem, nem lövöm le a poént, de amikor a végén ott kötöttek ki, akkor azt hittem, én lövöm magam fejbe! Főleg a végére vált ez az egész kínosan erőltetetté, mert a könyv igazán jól indult. Amikor olvastam, odaképzeltem magam, mindent láttam magam előtt, csak miután letettem a könyvet, nem éreztem a késztetést, hogy újra felvegyem. Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de őszintén örülök, hogy nincs több rész.

Chloé - most először a trilógia folyamán - kifejezetten idegesített, amikor végre kipattant ez a rejtegetett szerelmi háromszög (szerintem ezzel senkinek nem árulok el újat, mert mindenki pontosan tudta, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik) pedig már szimplán csak vinnyogtam kínomban. Annyira szerettem volna, ha ezt nem lövi el Armstrong, de már az elejétől kezdve tudtam, hogy nagyon kevés az esély rá.

Dereket változatlanul nagyon kedveltem, a dialógusok még mindig nagyon érdekesek, életszerűek és Andrew karaktere is sokkal összetettebb volt, mint vártam. Simon és Tori is rendben volt, utóbbi már a kettőben is kezdett nyiladozni, de ebben a részben már tényleg többet láthattunk belőle, és én szerettem a karakterét. Nem tökéletes, nem is túl kemény (bár annak akar látszani), de büszke és van tartása. Szóval kedveltem Torit.

Bár az előzőekben nagyon kifakadtam, ez a könyv ettől még nem volt rossz. Egyáltalán nem, csak az előző kettő fényében, elég nagy csalódást okozott. Megtanulhattam volna már, hogy előzetesen ne fűzzek nagy reményeket egyik könyvhöz se, mert könnyű ám pofára esni (Changeless, remélem csuklasz!), de képtelen vagyok az ilyenekből tanulni.

Inkább az egész sorozat élménye miatt, nem pedig emiatt a kifejezett rész miatt, de képtelen voltam neki 4-nél kevesebb pontot adni. Valószínűleg elfogult vagyok.Sőt, biztos is! De még mindig azt mondom, hogy igenis megéri elolvasni. Mind a hármat.

Ja, és belinkeltem a könyv trailerét is, bár szerintem rettenetes lett. Úgy néz ki, mint egy sims-es játék.

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: Tori és Chloé a padon, a legvégén
Kedvenc karakter: Derek, Tori