2013. június 8., szombat

Tammara Webber - Easy

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 334

Egy ismeretlen megmentő.
Egy nyugtalanító titok.
A szerelem nem mindig sima ügy...

A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált...

Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól.

Csak együtt vehették fel a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére.


Nem kis előítéletekkel kezdtem neki ennek a könyvnek, és akkor nagyon finoman fogalmaztam. Olyan Gyönyörű sorscsapás beütése volt a dolognak, és erre rájátszott a félrevezető tartalom is. Mert ez az. Egyszerűen elveszünk a részletekben, holott ez a könyv nem erről szól elsősorban. Nem egy rózsaszín takony egy egyetemi románcról egy nagyon szexi nagyon sötét és természetesen nagyon elérhetetlen sráccal a középpontban, aki felfigyel a nagyon intelligens, nagyon kedves és - természetesen - nagyon hétköznapi hősnőnkre.

Számomra legalábbis ez jött le a magyar fülszövegből (az angol egy fokkal többet árul el a lényegről, de az is csak a felszínt karcolgatja). Persze, lehet, hogy én vagyok paranoiás, nem zárom ki a lehetőséget.

Viszont innentől kezdve elkezd villogni egy aprócska SPOILER ALERT (ugye milyen szolid?), mert erről a könyvről képtelenség úgy írni, hogy le ne lőnénk néhány "csavart". Idézőjel amiatt, mert amúgy nem volt teljesen kiszámíthatóak... ááá, dehogy is.

Szóval, aki nem olvasta, és nem akar megtudni további infókat a könyvről, attól elköszönök szépen! A többieknek pedig... emberek, most jön a java.

Az senki előtt nem titok, hogy én azért többet várok egy könyvtől (akkor is, ha romantikus, akkor is, ha YA, vagy netán mindkettő egyszerre) mint egy sablon sztorit, sablonos karakterekkel és némi nyállal kevert... izét.
A Gyönyörű sorscsapásra pontosan azért voltam dühös, mert az írónő alapvetően jól írt, nagyjából tisztességesek voltak a karakterek is - nem volt óceán mélységű személyiségük, de azért a Velencei tavat ütötték - és... és nem volt mögötte lényeg. Konkrétan nem tudtam elmondani miről szól a könyv azon túl, hogy Abby és Travis összejönnek, majd szétmennek, aztán megint össze és így tovább párszáz oldalon keresztül, mígnem Elvis összeadja őket és boldogan éltek, míg meg nem haltak...

Az Easy-vel hál istennek nem teljesen ez a helyzet. És mivel ez a blog amúgy is a színtiszta jóság és megértés csendes réve, kihangsúlyoznám azt a szót, hogy TELJESEN.

Akik még nem olvasták a könyvet, de ennek ellenére tovább olvasták, azoknak megsúgom, hogy a tartalomból kimaradt egy aprócska, ám igencsak jelentőségteljes részlet. Jacqueline-t majdnem megerőszakolták. Nem egy ismeretlen pszichopata sorozatgyilkos vadállat, hanem egy ismerőse. Valaki, akinek tudta a nevét, akivel egy társaságba jártak. Ettől mentette meg aznap este Lucas.

Ez azért merőben más fénybe helyezi a dolgokat.

Tetszett, hogy az írónő nem félt ettől a témától, nem kozmetikázta ki és nem hitegetett minket a végén valami cukormázas anyámkínjával ama rohadék sorsát illetően. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
Szóval a történet az konkrétan létezett, aminek örülünk, csakhogy a "csavar" benne valami olyasmi volt, amire kb. azonnal rájöttem (és mindenki más is, aki valaha is megnézett/elolvasott egy valamire való tipikus amerikai romantikus filmet; a tökéletes példa: A szerelem hullámhosszán. Igen, láttam. Nem, nem akarok róla beszélni. xD). Szóval nem én vagyok zseni, csak a könyv volt marhára kiszámítható.

Pirospont az írónőnek Lucas múltjáért, mert az kreatív volt, oda nem kellett cliché-számláló. Arról nem beszélve, hogy sikerült elérnie, hogy összerezzenjek a szobám melegében. Kreativitás szintjén nagyjából itt befejeződött a pozitívumok sora.

Nézzük a karaktereket:
sötét, veszélyes szexi pasi - pipa
pomponlány, izgága barátnő, aki bulikba rángat - pipa
jófej meleg barát - pipa
két másik barátnő, akik csak azért voltak, hogy legyenek - pipa

Fenti zseniális bőbeszédűségemet félretéve, a személyiségek elbírtak volna még némi kakaót, mert így nagyon egysíkú volt mindenki, senki nem tett olyat, amit nem vártam volna tőle, márpedig egy ilyen típusú könyv az erős, kidolgozott karakterektől lesz az igazi.

Ennek ellenére pozitívumnak említeném meg a stílust. Gördülékeny, kellemes, nem érzem azt, hogy egy egyetemista szájából idegennek hatnak ezek a szavak, de nem volt tele káromkodásokkal. Finomabb lelkek számára mondanám, hogy ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem volt benne.

A legvégére hagytam a legkeményebb diót; a komoly témához való hozzáállását a karaktereknek. Nem akarok okoskodni, mert még sosem voltam abban a helyzetben, még csak a közelében sem - remélem soha nem is leszek - tehát nem tudhatom, pontosan mit kellett volna éreznie vagy nem éreznie a főhősnőnknek. Számomra azért hihetetlennek tűnik, hogy pár nap múlva már a rajzos gyerekkel fetreng a szobájában, miközben alig tud valamit a srácról.

Viszont a regény üzenete összességében nagyon pozitív és fontos, a Köszönetnyilvánítás (amit szerintem egyedül én meg az említett személyek szoktak elolvasni) még inkább ráerősít. Mégpedig, hogy a nemi erőszak sose a nő, vagy bárki más hibája, egyedül azé, aki elkövette, hogy ilyenkor nem szabad csendben maradni és hogy a legnagyobb feladat magunknak megbocsátani.

Szóval igen, megérte elolvasni. Én legalábbis egyáltalán nem bántam meg.

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: nem volt kifejezetten
Kedvenc karakter: Dr. Heller, Lucas


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Limk Related Widget