Richelle Mead - Véreskü

Kiadó: Agave

Oldalszám: 350

Rose, a montanai Szent Vlagyimir Akadémia dampyr testőrtanonca az érettségi előtt nemcsak a biztonságos akadémia, de az Egyesült Államok területét is elhagyja, hogy felkutassa strigává változtatott szerelmét, Dmitrijt. Az Oroszországba, Szibéria déli részére tévedt Rose-t szerelmén kívül ígérete hajtja: nem hagyhatja életben az élőhalottá, kegyetlenné vált kedvesét. Meg kell ölnie őt...

Oroszországban azonban minden más, mint az óceán másik oldalán. Rose nemcsak strigákba botlik, de találkozik a morák ember-szövetségeseivel is, az Alkimistákkal, megismerkedik Dmitrij családjával, összefut egy lélekmágus–árnyék csókolta kötelék-párossal, ráadásul állandóan a nyakán lóg egy vélhetően illegális kereskedelmet folytató, láthatóan kivételes hatalommal bíró üzletember is, Abe Mazur. 

Képes lesz-e Rose végrehajtani ígéretét vagy (szó szerint) feladva életét maga is strigává lesz? Netán egy élőhalott vérszajhája? Ki ez a titokzatos Abe, a vénember? S ha mindez nem volna elég, meg tudja-e menteni a távolból barátnőjét, Lissát egy ellenséges bűbáj hatásától?

Figyelem! Spoileres az előző részekre nézve!!!

Végre befejeztem ezt a könyvet! Te jó Isten, de sokáig tartott. Arról az időről ne is beszéljünk, ameddig rávettem magam a bejegyzés írására, ugyanis szinte érzem, hogy mennyire ki fognak akadni a Vámpírakadémia fanok.

Szóval kezdjük azzal, hogy ha az előző kötettel csöppet megfeneklettem, akkor erre nem tudom, milyen kifejezést használhatnék. Nagyon, nagyon, nagyon lassan rágtam magam keresztül rajta, mert a közepén egyszerűen annyira leült számomra a sztori, hogy nem tudtam mit kezdeni vele.

Ugye a történet szerint Rose Oroszországba megy, hogy Dimitrijt megtalálja és megölje, de a dolgok nem teljesen úgy mennek, ahogy várta. Találkozik Sidney-vel, az alkimistával és együtt folytatják útjukat a kis falu felé, ahol Rose mentora és szerelme született. Ezt a részét a történetnek nagyon szerettem. Mozgalmas volt, érdekes, Sidney minden előítéletével és furaságával együtt alapvetően szerethető karakter és előre várom, hogy a kezembe vehessem a Vérvonalakat, amiben ő lesz a főszereplő. Az új szereplők izgalmasak, főleg Abe Mazur mozgatta meg a fantáziámat, és így visszanézve a könyvre, szerintem az egyik legjobban felépített  karakter.

Rose kapcsán nem csak a vele történő eseményekbe kapunk bepillantást, hanem abba is, hogy idő közben mi zajlik a Szent Vlagyimir Akadémián, ami szintén nagyon tetszett, főleg hogy ott van Adrian, aki végérvényesen is a kedvencem lett minden igyekezetem ellenére (ettől még mindig úgy gondolom, hogy Rose és Dimitrij jobban összeillenek, de ez egy másik kérdés).

Lissa továbbra sem szimpatikus, az előző kötet végén nagyon elásta magát nálam, de látok esélyt a javulásra, ennek a résznek a vége felé már rádöbbent a hibáira és próbálja őket rendbe hozni. Tetszett, ahogy az írónő a Christiannal való kapcsolatát kezelte. Volt egy kis élet-szaga attól, hogy Lissa hiába látta be a hibáit, nem javult meg minden varázsütésre. Hiszen az soha nem olyan egyszerű.

Igazából egészen addig semmi problémám nem volt a történettel, amíg Rose fogságba nem esett. Ott viszont... nem, nem tudok beszélni az élményről. Olyan szinten untam MINDENT, ami csak történt, hogy az elképesztő. Az első nagy találkozás még érdekes volt, de utána SEMMI, de a világon SEMMI említésre méltó nem volt benne. Ugyanazokat a mondatokat ismételgették oldalakon keresztül, még az se tudott felrázni, mikor konfrontálódtak a "nagyfőnökkel". Valahogy a könyv arra részre elvesztette a varázserejét, nem húzott be a világába és Rose gondolataiba, és ettől az egész olyan volt, mintha sose érne véget. Pedig nem egy hosszú könyv.

Ha az utolsó pár oldal nincs, akkor Vámpírakadémia ide-oda, tuti három csillagot kap tőlem. De atyaúristen, azok az utolsó oldalak! Komolyan, halottaiból támadt fel a könyv. Rose magához tért, végre volt egy kis akció, közben a dolgok Lissáéknál is bepörögtek, és néhány fordulat olyan szinten képen vágott, hogy szinte szédültem, ahogy a végére értem. És az a levél.... ÁÁÁ te jó ég!

Nagyon-nagyon remélem, hogy a következő kötet kárpótol, mondjuk Daskov bácsinak köszönhetően (aki még mindig nem hajlandó kivonulni a képből) nagyjából van segédfogalmunk, mi lesz benne.

Összességében, lehetett volna 50 oldallal rövidebb, de sikerült jó élménnyel befejezni és ennek mérhetetlenül örülök, mert mégiscsak megszerettem ezt a sorozatot. Ja, és ezek után, mindennél jobban várom, hogy elérjek Adrainék spin-off sorozatához!

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: a levél

Kedvenc karakter: Adrian