Victoria Schwab - Az archívum

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Oldalszám: 272

Minden testnek van egy története, egy képsorozat, amelyet csak a Könyvtárosok olvashatnak. A halottak a Történetek, nyugvóhelyük pedig az Archívum. Papi először négy éve hozta el ide Mackenzie Bishopot, amikor a lány még csak egy rémült, de elszánt tizenkét éves volt. Most azonban Papi halott, helyét pedig Mac vette át: könyörtelen Őrzővé lett, akinek feladata megakadályozni a gyakran erőszakos Történetek felébredését és menekülését. A holtakat nem zavarhatják az Archívumban, valaki azonban mégis szándékosan megmásítja a Történeteket, és fontos fejezeteket töröl ki. Hacsak Mac össze nem rakja a megmaradt darabokat, még maga az Archívum is darabokra hullhat.

 Fantasztikus ötlet és megkapó kivitelezés.

Azt hiszem, így tudnám röviden jellemezni ezt a könyvet, de inkább kezdjük az elején.

Már régebben kinéztem ezt a könyvet magamnak, amikor még nem jelent meg magyarul, főként a borítója miatt. Igen, sekélyes vagyok, belátom, de egyszerűen fantasztikusan néz ki! Egyébként a magyarok nagyon jó munkát végeztek vele, mert hangulatában és koncepcióban teljesen visszaadja a külföldit, mégis más és nem csak a betűtípust változtatták meg.

ez az eredeti borító

 

Egyetlen kifogásom a kötés ellen lehet, mert annyira kellett vigyázni rá, nehogy baja essen. Sikerülhetett volna kicsivel masszívabbra, de persze megértem, hogy a költségek, meg minden egyéb. Szóval végül is ez csak egy észrevétel, mert maga a tartalom bőven kárpótolt érte.

És itt szót is ejtenék a remek fordításról! Nem hemzsegett magyartalan mondatoktól, kifejezésektől. Jó volt olvasni, gördülékenyen folyt a szöveg és sikerült megőriznie a hangulatát, ami az egyik alapkövét jelentette a könyvnek - legalábbis a számomra.

Beleolvastam az angol verzió idézeteibe is, azért merem állítani, hogy nagyszerű munkát végzett a fordító vele.





Ezzel a lendülettel pedig térjünk rá magára a könyvre.
Kezdeném a világfelépítéssel, és röviden annyit mondanék: ZSENIÁLIS!
Atyagatya, mennyire nagyon tetszett nekem ez az elgondolás, amihez hasonlót még soha sehol nem láttam! Az írónő ahhoz a témához nyúl, amely minden korban és térben megmozgatta az emberek fantáziáját: a halálhoz, és hogy mi következik utána.
Minden vallásnak megvan a maga "forgatókönyve", minden kultúrának a maga legendái, de ez... hűha. Annyira könnyű lett volna elrontani, hiszen ez nem egy egyszerű téma. Mégis, az írónő olyan dolgokat fogalmaz meg, amik már-már a közhely határát súrolják. És mégsem. Talán a stílus teszi, hogy ennyire az ember elevenébe tud vágni, de engem teljesen magával ragadott. Tényleg el tudtam hinni, hogy így működik a világ, a mi világunk. Hogy ha meghalunk, az Archívumba kerülünk, ahol csak egy Történet marad hátra belőlünk, ami felkerül egy polcra és abban a végtelen csendben a színes üvegablakok alatt a Könyvtárosok puha lépteinek zaja hallatszik csak.

"Mert egyetlen módon lehet csak megörökíteni egy embert: nem szavakban, nem képekben, hanem csontban és bőrben és emlékekben."

Az az elgondolás, hogy az emberből nem konkrétan szellem lesz, hanem egyfajta lenyomat marad hátra belőle, emlékek és érzelmek, ez nagyon tetszett. Sok érdekes kérdést felvet, de nem is a valóságtartalma számít a dolognak, hiszen, ahogy mondani szokták:

"Csak attól fogadok el tanácsokat öngyilkossággal kapcsolatban, akinek már sikerült."

Amit végső soron ezzel mondani akarok, az az, hogy ez egy jelképes dolog. Az írónő így képzelte el, de ez egy nagyon érdekes elképzelés. Se pokol, se menny, csak az Archívum végtelen csöndje... elgondolkodtató.

A karakterek.
A főhősnőt elég hamar megkedveltem, hiszen Mac alapvetően szeretni való karakter a csípős humorával és a talpraesettségével. Nem dramatizálja túl a dolgokat, és meglepően intelligens, arról nem beszélve, hogy teljesen berántja az olvasót a világába. Miután végig ő "mesél", első kézből ismerhetjük meg a gondolatait. Nem mindenhol értettem vele egyet, de mindenhol megértettem őt és kifejezetten szerettem a visszaemlékezéseit a nagyapjával folytatott beszélgetésekre.

"– Könnyű hazudni. De magányos dolog.
– Hogy érted?
– Ha mindenkinek mindenről hazudsz, akkor mi marad? Mi igaz?
– Semmi – felelem.
– Pontosan."

Ami Owent illeti, őt már az elejétől fogva nem igazán tudtam hova rakni, a... hmm, létezésének rejtélyeitől eltekintve se igazán, de tagadhatatlanul volt valami izgalmas a karakterében. Miután eltökéltem, hogy ez egy spoiler-mentes értékelés lesz, most nem kezdem el fejtegetni, hogy szerintem milyen mentális betegsége volt a fickónak, de ettől függetlenül, igen jól fel lett építve. Végül mégiscsak hülyét csinált belőlem. :) Ennek örülök is, meg nem is.

Wesley, alias satírsrác. Imádtam, de komolyan! Az se érdekel, ha az anyja szemceruzáját csórta, mert szédületes egy stílusa volt. Tetszett a pimasz, de kedves, kicsit szarkasztikus, de nem bunkó humora és ahogy Mac-hez viszonyult. Emberközeli, igazi karakter volt, akit nagyon megkedveltem. Remélem, a folytatásban többet megtudunk róla, mert szerintem még sokkal több rejtőzik benne. 

"És nem megyek sehová. Legalább három gyilkossági kísérletre lesz szükség, hogy elijessz. És ha süti van a dologban, lehet, hogy még akkor is visszajövök"

Kedvenc mellékszereplőim Ronald és Nix voltak, mindkettő teljesen eltérő okokból kifolyólag, de nagyjából mindenki elég jól fel volt építve és ki volt találva. Miss Angelliből szívesen láttam volna többet, kíváncsi lettem rá, de talán ez a későbbiekben orvosolva lesz.

A történet... mármint nem nagy T-vel, fordulatos és intelligens volt, nem nézte gyengeelméjűnek a tisztelt olvasót, engem személy szerint meglepett. Nem, nem árulok el semmit. :) Olvassátok el!

Aki eddig idegenkedett a YA műfajától, úgy érezte, hogy nem neki való, az is nyugodtan belekezdhet ebbe a regénybe véleményem szerint. Igényes, jól átgondolt könyv ez, remek sorozatkezdő. Nagyon kellett már egy ilyen a YA piacára.

Végső soron, alig várom Mac újabb kalandjait a Sikátor útvesztőiben! Ide a következő résszel!

Értékelés: 5/5
Kedvenc jelenet: a visszaemlékezések a fejezetek elején
Kedvenc karakter: Roland, Wesley