S. A. Chakraborty: Bronzváros

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 528

Nahri ​sosem hitt a mágiában, de megvan a tehetsége hozzá: a 18. századi Kairó utcáin nem találni nála kiválóbb szélhámosnőt. Ám mindenkinél jobban tudja, hogy amivel a kenyerét keresi – tenyérjóslás, zár-szertartások, gyógyítás –, az egytől egyig szemfényvesztés, bűvészmutatvány, tanulható képesség. Eszköz arra a csodás célra, hogy kizsebelhesse az oszmán nemeseket. 

De amikor Nahri véletlenül megidézi maga mellé Dárát, a hozzá hasonlóan dörzsölt és sötéten rejtélyes dzsinn harcost, akkor kénytelen elismerni, hogy a varázsvilág – melyről szentül hitte, hogy csupán a gyerekmesékben létezik – valódi. Mert Dára megoszt vele egy lélegzetelállító történetet: a tűz lényeitől hemzsegő forró, szélfútta sivatagon és a rejtélyes máridok nyughelyének otthont adó folyókon, az egykor szemkápráztató emberi világvárosok romjain és a hegyeken túl – ahol még az égben köröző ragadozó madarak sem azok, aminek látszanak – terül el Dévábád, a legendás bronzváros, melyhez Nahrit eltéphetetlen kötelék fűzi. 

Dévábád bűbájokkal átitatott díszes bronzfalai és a hat dzsinntörzs kapui mögött régi ellentétek húzódnak. Amikor Nahri úgy dönt, hogy belép ebbe a világba, az érkezése egy évszázadok óta fortyogó háború kirobbanásával fenyeget. Nahri hamarosan kénytelen megtanulni, hogy az igazi hatalom kegyetlen és könyörtelen. Még a mágia sem védheti meg a nemesi intrikák veszélyes hálójától, és a legagyafúrtabb cselszövések is végzetes következményekkel járhatnak.

Az elsőkönyves S. A. Chakraborty különleges utazásra invitálja az olvasót a Bronzvárosban. Az elmúlt évek egyik legnépszerűbb fantasy debütálása elképesztő kaland egy olyan világban, amit egyhamar nem felejtünk el.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm az Agave Könyveknek!

Ülök itt a könyv befejeztével, bámulom ezt a sírnivalóan gyönyörűséges borítót, és csak nyomdafestéket nem tűrő szavak jutnak az eszembe. Mondjuk ehhez talán az is hozzájárul, hogy még mindig az államat keresem, amit elhagytam valahol a Százholdas Pagonyban, miután az utolsó száz oldal eseményeit követően úgy döntött, hosszú vakációra van szüksége. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Már a magyar megjelenés előtt felfigyeltem a Bronzvárosra, egyrészről a gyönyörű borító miatt, másrészről mert egyre-másra érkeztek a méltatások, miszerint egyszerűen fantasztikus, de csak nagyvonalakban tudtam, hogy miről is szól, és az alapján nem úgy tűnt, mintha igazán az én világom lenne. Tudtam, hogy egy fiatal nő a főszereplője, aki nem hisz a mágiában, hogy high fantasy, és hogy a 18. századi Egyiptom területén játszódik a sztori. Azt kell mondjam, az utóbbi években viszonylag kevés olyan high fantasyt olvastam, ami úgy igazán rezonált velem. Persze, akadtak kivételek, mint például V. E. Schwab Shades of Magic trilógiája, vagy Christelle Dabos Tükörjáró sorozata, de sokkal több volt az olyan élmény, ami csak olyan... meh volt.

Ez nem feltétlenül a könyvek hibája, sokkal inkább az én ízlésem változása, és hogy mostanság valahogy jobban megmozgatnak a karakterdrámák, ahol az emberi lélek rejtelmeiben vájkálunk, ami gyakran háttérbe szorul, amikor hatalmas világokat kell felépíteni nyolc nézőponttal és tele politikával. Ezt vártam a Bronzvárostól is: hogy jó lesz, részletesen kidolgozott... de a szokásos fantasy karakter archetípusokkal, akikbe nem sok belső konfliktus szorult a nyilvánvalón kívül, ami ahhoz kell, hogy a cselekményt előre vigye.

Jesszusom, sose voltam még ilyen boldog, hogy alaposan melléfogtam! S. A. Chakraborty megvalósította a - közel - lehetetlent, és emellé a páratlanul gazdag és részletesen kidolgozott világ mellé hús-vér, rétegelt karaktereket alkotott nekünk! 

Ez főként annak köszönhető, hogy csupán két nézőpontot kaptunk, és igazából nem is volt többre szükség ahhoz, hogy úgy bontakozzon ki a cselekmény, hogy több oldalról is láthassuk a konfliktust, vagyis inkább konfliktusok labirintusát, ami a több évszázaddal előttről indul. Egyik hátránya a hosszú életű lényeknek: az idő nem igazán mossa el a sérelmeket.

A két főszereplőnk, Nahri és Ali egymás szöges ellentétei - legalábbis a felszínen. Nahri egy végletekig gyakorlatias szélhámos, akinek fogalma sincs, milyen erőkkel játszik, amikor is véletlenül megidézi Dárát, a dzsinnt és onnantól fogva minden a feje tetejére áll. Dára volt valószínűleg a kedvencem az egészben. Egy igazi érzelmi zsákutca, alig tudunk róla valamit, és az a valami se túl bizalomgerjesztő, de közben rettenetesen okos, és had mondjak annyit, nem igazán szeretnék vele összefutni, ha bal lábbal kelt fel. Nahri szintén a szívembe lopta magát, főleg a száraz humorával, és hogy minden helyzetben képes feltalálni magát.

– Megesik, hogy… másféle… munkákkal biztosítom a kenyérrevalót.
A dzsinn – nem, a dév, helyesbített magában – összehúzta a szemét.
– Vagyis amolyan tolvaj lennél?
– Ez egy felettébb szűk látókörű megfogalmazás. Jómagam úgy mondanám, hogy kényes feladatokkal foglalkozó vállalkozó.

Alival már nehezebb dolgom volt, főleg mert az agyamra ment. Ez nem feltétlenül az írás problémája, mert következetesen volt idegesítő, és a jelleme nagyon is átgondoltan volt összeállítva - csak épp az összes tyúkszememre rálépett minden második lélegzetvételével. Tipikusan az a karakter, aki jót akar, csak rettentően naiv és a naivitása gyakran szűklátókörűségben jelentkezik. Meg tudtam érteni a belső vívódásait, de ettől még alig vártam, hogy valami kósza nyíl telibe találja. Mindettől függetlenül jó választás volt az ő nézőpontja Nahri mellé, mert így elég átfogó képet kaptunk az egymásnak feszülő érdekek kusza labirintusáról, ami önmagában elég érdekes volt ahhoz, hogy átlendítsen - Nahri szavaival élve - őkirályi taknyossága szemszögein.

Forrás: a szerző hivatalos oldala

A cselekményen tisztán látszik, hogy Chakraborty nem csak érti, de nagyon is szereti a történelmet, és megvan benne az a képesség, hogy közel tudja hozni az emberhez, ameddig a hatalomért való küzdelem alatt meglátjuk a személyes kapcsolatok hálóját. Sokszor halljuk, hogy a történelmet a győztesek írják, de ritkán látni ennyire tökéletesen illusztrált példát: mindenkinek megvan a maga verziója, megvan a hivatalos verzió, és egyik se a teljes igazság. Imádtam, ahogy Chakraborty kibontotta ezt az alapjában véve nagyon egyszerű konfliktust, amiről mi is ezerszer hallottunk a valóságban: egyik törzs/család/nemzet kezéből átkerül a hatalom a másikéba.

Miután Szulejmán, a prófétakirály hat különálló törzzsé választotta őket, a legtöbb dzsinn jobb szerette népe társaságát; mi több, állítólag Szulejmán pontosan abból a célból osztotta fel őket, hogy a lehető legmagasabbra hágjanak az elégedetlenség hangjai. A dzsinnek minél többet harcoltak egymással, annál kevésbé háborgatták az embereket.

A sztori a közepe táján egy picit megfeneklik, és olvasás közben azt hittem, ez csak a szokásos "itt vagyunk a felénél, nyugodj már le egy kicsit" szakasz, ahol teázgatunk, meg mindenki próbál napirendre térni az új helyzet felett, és őszintén? Kicsit el is untam magam. De akkor még nem tudtam, amit most már igen: nem pihi volt az, hanem vihar előtti csend. Mert az utolsó száz oldal?

Emlékeztek az értékelés elejére? Nah, az állam azóta sincs meg. Említettem már többször, hogy mennyire klisés az a mondat, hogy "senki nem az, akinek látszik", főleg, hogy nagyon ritkán érzem tényleg úgy egy könyv elolvasása után, hogy jogos a kijelentés. Cinikus lélek vagyok, nehéz meglepni. Höhöhöhö. Chakrabortynak erről nem szóltak. Ebben az esetben inkább úgy szólna a marketing mondat, hogy "senki nem csak az, akinek látszik." Az ogre mint a hagyma. Meg a dzsinn is, ezek szerint. Bár őszintén, ez nagyjából mindenkiről elmondható, csak jóságos atyám, NAGYON ritka, hogy ennyire hatásosan és hihetően ábrázolják ezt az örökérvényű igazságot könyvekben. Máris viszket a kezem a következő rész után, de azt hiszem, jobban járok, ha hagyom ezt az élményt ülepedni egy kicsit, különben elkerülhetetlen lesz a szívroham.

Összességében? IMÁDTAM. Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló. Az eddigi év legjobb olvasmánya.

Réti László: Falak mögött

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 552

Európát ​szíven találta a két évtizedes migrációs hullám. 

A kontinens bezárkózott

Sötét korszak köszöntött ránk. A kontinens déli- és keleti határát hat méter magas építmény, a Fal szegélyezi. Kétszáz méterenként őrtornyok állnak géppuskákkal, mesterlövészekkel. 

Tűzparancs van érvényben. 

Ezrek halnak meg, mert megkísérlik átmászni vagy áttörni a falat.

A kontinenshez tartozó szigetvilágot fel kellett adni. Szicília, Kréta, Ciprus, Málta – mind elvesztek. Földjükön anarchia tombol, nincs jog, nincs rend, csak forrongó, reményvesztett embertömeg.

Radnai Margit az Európai Bevándorlási Hivatal tapasztalt ügynöke ebben a világban próbálja megvédeni azt, ami számára igazán fontos. A saját elveiért áll ki, akárcsak a többiek: a budapesti egyetem fiatal, radikális elveket való tanára, a New York-i könnyelmű oknyomozó újságírónő, és a világszerte körözött, hidegvérű muszlim terrorista. 

Négyük élete egyre gyorsuló pályán tart egymás és talán a katasztrófa felé.

Min múlik, hol arat a halál?

Réti László izgalmas akcióregénye a nem is oly távoli, sötét jövőbe visz minket. 

A szerző volt rendőrnyomozó, minden szava hiteles, amikor arról ír, ami vérre megy. 

A Célpont Párizsban című thrillerében egyszer már megjósolta a szörnyű jövőt. 

Vajon most is igaza lesz?

***

Réti László neve nem volt ismeretlen a számomra - egy barátnőm imádja a könyveit, évek óta mondja, hogy olvassak már el egyet -, de eddig mindig hátrébb toltam a várólistámon őket, mert egyrészt halogatós típus vagyok, másrészt ritkán kerülök krimis hangulatba. Azonban emellett a regény mellett képtelen voltam elmenni. Annyira mellbevágóan aktuális, hogy úgy éreztem, ezt nem lehet halogatni, mert amiről szól, az itt és most történik, a szemünk előtt, és amilyen képet lefest, az akár a jövőnk is lehet. 

A történet négy szálon fut, négy különböző álláspontból írja le a jövőbeli Magyarországot, és az EU helyzetét a világban. Sheila Ward, amerikai újságírónő, Malki Zakariás, egyetemi tanár és nem mellesleg bevándorló, Radnai Margit, az EBH tisztje, és Mukhtar, a körözött szír terrorista egymást keresztező útjain keresztül rajzolódik ki a világkép, ami minden, csak nem megnyugtató. Ez a könyv nem arra van, hogy megsimogassa a fejünket, és biztosítson arról, hogy minden rendben lesz. Könyörtelenül szembesít a valósággal, és egy nagyon is esélyes jövőképpel, amit nem hiszem, hogy bárki is akarna látni megvalósulni.

A cselekmény pörög, a stílus pedig rendkívül olvasmányos, de nem akarnék róla sokat elárulni. Réti olyan nehéz témákról ír, ami feltételezné a nehézkes olvasást, a lomha történetvezetést, de csak úgy repültek az oldalak az ujjaim alatt. Ha lassan haladtam, az maximum azért volt, mert néha meg kellett állnom szünetet tartani: akartam is tudni, mi fog történni a következő oldalon, meg nem is. Helyenként nagyon az elevenembe talált a könyv. Elérte, hogy megkérdőjelezzek dolgokat, amiket eddig maguktól értetődőnek gondoltam. Persze, ezek az ellentétek már eddig is ott feszültek a mélyben, de a Falak mögött kíméletlenül az arcodba tolja őket, és kénytelen vagy tudomásul venni, és szembenézni velük. Egy olyan helyen élek már három éve, ahol teljesen magától értetődő, hogy mindenféle bőrszín, mindenféle vallás, mindenféle ember nyugiban él egymás mellett, és ez nagyban alakította azt, ahogy hozzáállok kérdésekhez. Malki Zakariás tökéletesen megfogalmazta a problémát:

Amikor Mukhtar emberi sorsokról mesélt neki, általa is ismert távoli rokonok tragédiáiról hallott, a körülötte zajló történelem egyszeriben közelivé vált. Megfoghatóvá.
Színe lett, hangja és szaga.
Már semmi sem volt számára annyira világos, annyira egyértelmű.
Az embert megértette, a tömeget nem.
Az egyéni motivációkat felfogta. A tömegét nem.
Csakhogy a tömeg egyénekből áll. És ezt most leplezetlenül láthatta.

Az a fajta meghasonlás, amin keresztül megy, a belső vívódásai nagyon közel hozták őt hozzám. Nem kedveltem, de megértettem, és bizonyos szavai a fülembe csengtek napokkal később is. Ez a fenti idézet például teljesen beásta magát a gondolataimba. Azt kívánom, és velem együtt, azt hiszem még sokan, bár látnék megoldást. Bár látnám azt a tiszta kiutat, amin elindulva úgy lehetne megoldani ezt a konfliktust, hogy tükörbe is tudjunk nézni a végén, mint személy, mint nemzet, mint Európa. Nem feltétlenül szeretnék politikai részletekbe menni, de egy ilyen témájú könyv esetében ez majdhogynem lehetetlen. Az irodalom amúgy is régi témája, hogy mit is jelent embernek lenni, szabadnak lenni, mit jelent a kultúra, és mit tartogat a jövő itt momentán politikai köntösben manifesztálódik.

Mukhtar részeit is érdeklődve olvastam, elvégre a lehetőség, hogy belelássunk egy terrorista fejébe ugyanazt a beteges kíváncsiságot hozza elő, mint egy sorozatgyilkos esetében. Lásd, Gyilkos elmék. És egészen addig, ameddig Mukhtar Magyarországon kívül volt, és még az ő személyisége se kezdett szétesni, nagyjából ugyanazt az érzést is hozta elő bennem, mintha csak egy Gyilkos elmék epizódot néznék este, elnyúlva a kanapén. A vége felé, amikor bonyolódnak az események, nyilvánvalóvá válik, hogy a hideg logika mögött ugyanaz a pusztító gyűlölet lapul, ami a többi fanatikust is mozgatja. Az az egyébként tőlünk sem túl távol álló hozzáállás, hogy ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a szomszédé is, csak éppen itt a végletekig hajszolva. Akinek ilyen szinten elborul az agya, annak már az sem tűnik fel, hogy lépten-nyomon saját magát cáfolja meg. Itt a vallás nem ok, hanem kifogás. Aztán elérkezett egy éles váltás: amikor megjelentek a regényben az ismerős helyszínek, váratlanul összeugrott a gyomrom. Nem akarok lelőni semmit, de amikor a vége felé részleteibe menően olvashatjuk, mire készül... fizikailag rosszul voltam tőle. Mert ott hirtelen személyessé vált az ügy, eltűnt a kényelmes távolság, eltűnt a kanapé. Eszelősen ritka, hogy ilyen szinten hatással van rám egy könyv.

Azt mindenképpen értékeltem, hogy bár a könyv erős álláspontokat mutat be, senkinek nem ad igazat. Nem rág az olvasó szájába egyetlen véleményt sem, mint a többi felett állót, nem próbálja rózsaszín felhőbe burkolni a rideg valóságot. Nem egyszer tartott görbe tükröt elém, ami egyszerre volt kényelmetlen és frissítően őszinte, és bizony az is előfordult, hogy egyszerűen csak a hajamig szaladt fel a szemöldököm. Ami egyáltalán nem negatívum, sőt. Kellenek ezek a felvetések, a kérdések, és az, hogy az ember igenis rágja meg őket alaposan, mielőtt elfogadja vagy elutasítja őket.

Amikor először elolvastam a tartalmat, azt hittem, már értem is a címet. Falak mögött. A fal, mely a görög határon húzódik. Tiszta sor. Csak olvasás közben döbbentem rá, hogy a falak már épülnek, mégpedig a mi fejünkben. Azok a falak, amiket az elménkben emelünk sokszor vastagabbak, mint bármi, amit a valóságban ember felhúzhat. Lehet, hogy reménytelenül idealista vagyok, de a falak emelése nem lehet megoldás, legalábbis nem hosszútávon.

Mi, emberek, figyelemre méltóan jók vagyunk a struccpolitikában, de ez a könyv kirángatja a fejünket a homokból. Éppen ezért, mindenkinek ajánlom! Lehet egyetérteni, lehet vitatni, lehet bárhogy hozzáállni, de olvasni kell és érdemes, mert ez nem olyan, mint a globális felmelegedés, amiről egyesek még mindig azt tettetik, hogy nem is létezik. Én nem vagyok az a vészmadár típus, de amikor eljutunk arra a szintre, hogy a disztópiákban a saját világunkat látjuk viszont, akkor már sejthetjük, hogy nagy gáz van.

A recenziós példányt köszönöm szépen a Könyvmolyképző Kiadónak!

Értékelés: 5*/5
Kedvenc szereplő: nem volt
Kedvenc jelenet: inkább kedvenc gondolatok voltak, abból is a számomra legmegragadóbbat fentebb idéztem

On Sai: Lucy

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 398

A ​​kalózkirály megindult a végeken. Senki sem tudja, a mentálok mit tesznek, védik az emberiséget, vagy a sorsukra hagyják őket.

Don rájön, hogy az események láncolata mögött a Gonosz áll, és a Navran bolygón élők kiirtását akarja. Mi a bölcsesség útja, beavatkozhat-e az emberiség sorsába egy mentál erőszakkal? És mit forral Lucy az árnyas, tóparti fák alatt?

Lucyt felkavarja Don jelenléte, és felbosszantja Chester politikai ügyeskedése. Rendet akar a világegyetemben, és úgy avatkozik be a harcba, amire senki sem számít. Ám a segítségnek ára van, és Lucy megfizet érte. Vajon elhiszi neki valaki, hogy helyes döntéseket hoz?

Scar még Artúr szerelmi vallomásán dühöng, miközben a katonai központban elkezdi az ügynökképzést. Megpróbál beilleszkedni, de rögtön gyanússá válik. Főleg, hogy megérkezik Don, és egy akció után a feje tetejére áll a titkosszolgálat.

Mindeközben Artúr az események sűrűjében próbáll helyt állni, az életét kockáztatja, hogy véghezvigye az astori szerelőkkel a lehetetlent. Ráadásul találkozik Scarral. Vajon el tudja mondani, mit érez? Isten vagy a Sátán kísértése az a különös éjjel?

És mit tesz mindeközben Chester?

Lehet-e a jó ügyért rosszat tenni? Feláldozhatók-e mások magasabb célokért?

Mi a szerelem? Felszabadító erő, pusztító sötétség, vagy egy váll, ahol békére találsz?

***

Emberek, én megint ott állok, hogy fogalmam sincs, mi a fene történt ebben a könyvben. A Scar után is ezt éreztem, de azt ráfogtam a hosszára, meg hogy mennyi minden történt benne. A Lucyval meg úgy voltam, hogy áh, ez olyan kis rövidke, menni fog ez mint a karikacsapás. Aha... Az olvasás része ment is, elég hamar kivégeztem, de szerintem utána egy mentál suttyomban végigtisztogatta az agytekervényeimet, mert megint ott állok, hogy nem bírom nektek még csak körvonalaiban se összefoglalni a világot, amit ez a könyv magába zár. Azért ehhez tehetség kell.

Ez a sorozat még mindig egy totális mindfuck, de ennek ellenére, vagy inkább pontosan emiatt, nagyon-nagyon imádom. Az első rész végére nagyjából letisztult a kép a karaktereket illetően. Lucyt és Chestert imádtam, Donnal és Scarral elvoltam, Artúrt úgy gyűlöltem, ahogy volt. Na, ezt a szépen kialakult kis rangsoromat a második rész szisztematikusan szétcincálta, és még jól meg is taposta. 

Ugye ott a dilemma, hogy mit csináljanak a mentálok: maradjanak vagy szigetelődjenek el az emberektől. Chester, Lucy, Don és a főmentál végig ezen meccseztek, amit rettentő izgalmas volt nézni, pláne hogy még ott volt nekünk emellé Lucy és Don személyes konfliktusa is, illetve a személyes vívódások. Hát wow. Teljesen rákattantam az egészre.

Aztán ott volt nekünk Scar és a kiképzése, illetve Artúr, aki az astori szerelőállomást próbálja tető alá hozni Márk és a többi astori segítségével. Márkot az előző részben is kedveltem, de itt kifejezetten megszerettem. Szórakoztató karakter, és ami még ennél is fontosabb, több van benne, mint a jó dumája.

Miután Artúr az egész első rész alatt az agyamra ment, és azt kívántam, bár csapná el egy kóbor aszteroida, kellemes meglepetésként ért ez a rész. Nem, még mindig nem a kedvencem, de sokkal jobban szívlelem, mint az első kötetben bármikor. A barátsága Márkkal határozottan a javára vált. Meg az is, hogy végre leesett neki a húsz filléres Scarral kapcsolatban. Ideje volt. Öcsém, de lassú ez a gyerek.

Ebben a részbe a poénokból is kicsit több jutott, ami lazított kicsit a közhangulaton, de a komoly témák ugyanúgy megmaradtak. Határozottan jót tettek a vicces részek, néha fel kell lélegezni, amikor ilyen mély fundamentális, filozofikus adok-kapok zajlik a könyv világában. Ez persze főleg Márknak volt köszönhető, de a többiek is hozták a formájukat.

– Márk, te anyaszomorító! Hallottam, megint mit tettél! – Ignác atya lendületesen nyakon legyintette a csempészt. – A szüzesség fontos dolog. Miért csábítod el a lányokat?
– Hé, atyám, én csak szexuális felvilágosítást tartok. A tudás érték, át kell adni, benne volt a prédikációdban, és én mindig hallgatok a szavadra.

Még Lucy is rettentő vicces volt a maga módján, bár ő valószínűleg kisütné az agyam ezért a megjegyzésért. Na persze, ebben az is közre játszik, hogy allergiás az emberiségre. Nem csoda, hogy az első perctől fogva kedveltem!

Persze ezek mellett a vidámabb pillanatok mellett ott volt a háború, a két entitás, a kalózkirály, meg Chester machinációi, amiktől az ember bőven lerághatta a körmét, de ami még ennél is fontosabb, jó mélyen elgondolkodhatott a világ nagy dolgain. Többször becsuktam egy kicsit a könyvet és hümmögve elmerengtem, még akkor is, ha épp nagyon tudni akartam, mi fog történni a következő oldalon.

Pontosan ezt szeretem On Sai könyveiben. Ezeket a hümmögős pillanatokat. Mert az egy dolog, hogy ha egy könyv szórakoztató, vicces, fordulatos, eredeti karakterekkel és átérezhető problémákkal. De ha eléri, hogy hümmögj... az az igazi. És ehhez nem kell, hogy szépirodalom legyen, vagy egy klasszikus. Elég egy jól megírt science fiction a jó és a gonosz örökös harcáról.

Chuck Wendig: Blackbirds - Vészmaradak

Kiadó: Angry Robot (magyar kiadásban: Fumax)
Oldalszám: 381

Miriam Black knows when you will die.

She’s foreseen hundreds of car crashes, heart attacks, strokes, and suicides.

But when Miriam hitches a ride with Louis Darling and shakes his hand, she sees that in thirty days Louis will be murdered while he calls her name. Louis will die because he met her, and she will be the next victim.

No matter what she does she can’t save Louis. But if she wants to stay alive, she’ll have to try.

Miriam ​Black tudja, hogyan fogsz meghalni.

És ez pokollá teszi a hétköznapjait, különösen, mivel semmit sem tehet, hogy megakadályozza az előre látott több száz autóbalesetet, szívrohamot, szélütést vagy öngyilkosságot. Csak meg kell érintenie téged, és látja, hogyan és mikor kerül sor az utolsó pillanataidra.

Miriam már rég nem próbálja megmenteni az emberek életét, mivel azzal csak beteljesíti a végzetüket. De amikor Louis Darling felveszi a kamionjába, és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy a férfit harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják, miközben az ő nevét ejti ki a száján. Louis azért fog meghalni, mert találkozott vele, és a következő áldozat maga Miriam lesz. Bármivel próbálkozik, Louist nem tudja megmenteni. De ha életben akar maradni, mégis meg kell próbálnia.

***

A zsánerirodalom általában igen könnyen bekategorizálható. Ez történelmi romantikus, az horror, a harmadik krimi. Ez pedig általában megkönnyíti mindenki dolgát. De vannak könyvek, amik egyszerűen nem passzolnak sehova. Egy kicsit a Blackbirds is ilyen. Nevezhetjük éppen horrornak, vagy paranormálisnak, és nem is tévednénk nagyot, de valahol mindig ki fog lógni a lóláb. Ha a lényegét akarnám megragadni anélkül, hogy lelőnék bármiféle fontosabb csavart, azt mondanám, olyan mintha Chuck Palathniuk, Tarantino és Stephen King összeültek volna egy füstös kocsmában, és ennek az estének az írásos eredményéhez lett volna szerencsém.

A világ, amit Wendig lefest teljesen realisztikus, teljesen a miénk, és mégis annyira távolinak érződik, mintha csak egy párhuzamos univerzumban lenne. Olyan mesteri módon teremt hangulatot, hogy azt tanítani kéne. Végig úgy éreztem, hogy ezt a könyvet majdhogynem istenkáromlás napsütésben olvasni. Ez a világ kegyetlen, sötét, kicsavart, megkeseredett és cinikus, amiben szépségnek és optimizmusnak semmi helye, még olyan hétköznapi formában sem, mint a napsütés.

forrás

Miriam Black pedig azt hiszem, a legjobb női antihős, akiről valaha volt szerencsém olvasni. Pontosan olyan, amilyennek egy főhősnek nem kellene lennie: passzív, csak sodródik az árral és morálisan egy kisebb katasztrófa. Nincsenek álmai, nincsenek céljai, nincs motivációja. Ő maga se tudja, hogy menekül valami elől vagy siet valami felé, és nem is igazán érdekli. Alkoholista, láncdohányos, és annyira utálja saját magát, aminek már rég fárasztania kéne az olvasót, de valahogy nem ez történt. Nagyon is szerettem Miriamről olvasni, még akkor is, ha néha legszívesebben üvöltöttem volna vele, hogy ne csak sodródjon az árral, hanem tegyen is valamit. Talán azért van ez, mert tökéletesen érthető, hogy miért olyan, amilyen. A maga kifacsart, beteges módján egy kerek egész karakter, aki több mint érdemes a figyelmünkre. Sok olyanról olvastunk már, aki utálja a különleges képességét, de még soha nem olvastam olyanról, aki ezt meggyőzően tette volna. Egészen mostanáig. Miriam nem alapvetően rossz ember, csak tönkretette a súly, ami a vállára neheződik: hogy bárhogy próbálkozott is, képtelen volt megváltoztatni azt, aminek a látomásaiban tanúja volt, így egyszerűen felhagyott a próbálkozással és egyre mélyebbre süllyedt. A humorérzéke pedig – még ha erősen akasztófahumor kategóriába is esik – határozottan sokat segít abban, hogy az olvasó minden hibája ellenére megkedvelje és együtt érezzen vele.

És bizony szükség volt arra, hogy Miriam ilyen szinten emberközeli legyen, ugyanis – Louis kivételével – itt mindenki más egy hatalmas féreg. Viszonylag kevés szereplőről beszélünk, ha nem számítjuk azokat, akik csak egy-egy fejezetig tűnnek fel, de azok mindegyike elég szörnyű ember. Wendignek hatalmas tehetsége van ahhoz, hogy felkeltse az olvasóban a zsigeri utálatot a negatív karakterek iránt. Márpedig igazán eredeti negatív karaktert alkotni, akinek személyisége, céljai és motivációi vannak, és mindez hihető is, határozottan nem egyszerű feladat.

Ami Louist illeti, ő nem túl sok személyiséget kapott, de nem is ez volt a jelentősége. Ő volt az egyetlen pozitív behatás, ami Miriamet érte, az egyetlen, aki minden hátsó szándék nélkül kedves volt vele, és ez volt az, ami súlyt adott a jelenlétének, nem pedig az, hogy egyébként milyen volt. Az a kis romantikus szál se volt lényeges, csak az, amit jelképezett. Valami, ami fontos, ami jó, amiért megéri tenni valamit, amiért Miriamnek meg kell próbálnia megváltoztatni a jövőt, bárhogy is erősködik, hogy az kőbe van vésve.

A cselekmény néha kicsit leül, de azokon a részeken könnyedén átsegít a rágódás a mondanivalón, és Miriam zseniális fekete humora. Ez ugyan nem mindenkinek fekszik, de aki szereti, az nem fog csalódni, mert ebben a könyvben bőven akad. Ahogy haladunk előre, a sztori egyre sötétebb lesz, egyre több erőszakkal, traumával és vérrel, ami határozottan indokolttá teszi a horror besorolást. Sőt, azt is simán kinéztem Wendigből, hogy egyáltalán nem ad kiutat a végén, és megöli Louis-t, pontosan, ahogy Miriam egész végig sulykolja: a végzet megkapja, amit akar, felesleges próbálkozni, semmi esélyünk, minden meg van írva előre, és mi csak eljátsszuk a szerepünket, és bármerre fordulunk, csak a halál vár az út végén. Nem voltam biztos benne, hogy jól végződik a dolog, és ez segített belegondolni abba, hogy Miriam ennek a kis kétségben a százszorosával él együtt nap mint nap.

A jelen idejű narrálás pedig most először tűnt úgy, mint egy tudatos döntés az író részéről, aminek művészeti szempontból is hatása van, és nem csak egy kifogás arra, hogy ne kelljen a különböző múlt időkkel vacakolni. Egy olyan könyvben, ahol ennyire hangsúlyos a jövő és a múlt, evidens, hogy a jelennek is nagy szerepe kell, hogy legyen, és ennek a hangsúlyozása adott egy plusz rezonanciát a történetnek, ami nekem nagyon tetszett.

Összességében, én egy nagyon pozitív élményként könyvelem el a Blackbirds-öt, de szem előtt kell tartani, hogy ez az a fajta könyv, ami megosztja az embereket, és határozottan nem való mindenkinek. Ettől függetlenül, akinek fekszik ez a stílus, és nem zavarja a durva nyelvezet, illetve az erőszak, annak tudom ajánlani, mert a remek olvasási élményen kívül mondandója is van, és úgy gondolom, olyan témát feszeget – hozzátenném, konstruktív módon – ami nem megy ki a divatból.

Elvileg filmsorozat is készül a könyvből, szóval csekkoljátok azt is, ha érdekel. Én nézni biztos nem fogom, mert ez a könyv is bőven hozzáadott a rémálmaimhoz, nem kell még ide Hollywood összes művére.

Ami a második részt illeti... olvastam, nem tetszett, szerintem kár volt sorozatot csinálni belőle. Készül róla a bejegyzés.

Kelley Armstrong: Bitten

Kiadó: Plume (magyar fordításban: Könyvmolyképző)
Oldalszám: 436

Elena Michaels is the world’s only female werewolf. And she’s tired of it. Tired of a life spent hiding and protecting, a life where her most important job is hunting down rogue werewolves. Tired of a world that not only accepts the worst in her–her temper, her violence–but requires it. Worst of all, she realizes she’s growing content with that life, with being that person.

So she left the Pack and returned to Toronto where she’s trying to live as a human. When the Pack leader calls asking for her help fighting a sudden uprising, she only agrees because she owes him. Once this is over, she’ll be squared with the Pack and free to live life as a human. Which is what she wants. Really.

Elena Michaelsnek fogalma sincs arról, hogy Clay, a kedvese, vérfarkas, amíg az meg nem marja, és ezzel mindörökre megváltoztatja az életét. Elárulva érzi magát és feldühödik: képtelen tudomásul venni az átalakulását, és nem tervez semmilyen kapcsolatot a Falkájával – karizmatikus vérfarkas társainak csapatával, akik azt állítják, segíteni akarnak.
Amikor azonban a Falkát brutális gyilkosságsorozat fenyegeti, Elena képtelen választásra kényszerül. Sorsára hagyja-e az egyedüli embereket, akik valóban megértik újonnan szerzett természetét, vagy segítsen nekik régi kedvesének a megmentésében, aki nemcsak tönkretette az életét, de még mindig vissza akarja szerezni Elenát, mindenáron.
(hivatalos fordítás)

Húha, bajban vagyok ezzel a könyvvel, több szempontból is. Tulajdonképpen már jó ideje befejeztem, de eddig még nem sikerült teljesen összeszednem a gondolataimat. Ugyanis amikor a pozitív és negatív aspektusait próbálnám számba venni, mindig úgy kezdődik, hogy xy tök jó volt... de meh, mégse annyira. Aztán z, zs is... de nem, mert azt meg elcseszte a végére. De... de... de...dedede. És aztán az egészből csak valami artikulálatlan gondolatmaszlag marad olyan hanghatásokkal kísérve, amiket Tarzan is megirigyelne.

Előzetesben azt el kell áruljam, hogy bizony ez volt életem első hangoskönyve. Hatalmas mázlim volt vele, ugyanis a narrátor, Aasne Vigesaa egészen zseniális volt. Majdnem biztos, hogy kicsit bizony megszenvedtem volna ezzel a könyvvel, ha nem lendít át az unalmas részeken a mesélése. Tényleg fantasztikus volt. Fellelkesülve belehallgattam másokba is, de azok fele ennyire nem voltak jók, úgyhogy azt hiszem, igencsak válogatós leszek hangoskönyvek terén. Azt hinnéd, fura amikor egy nő próbál utánozni férfi hangot, de Aasne zseniálisan csinálta! Arról nem is beszélve, hogy még az akcentusok is a helyükön voltak.

Angolul tudók előnyben, de mint láthatjátok, a magyar fordítás szinopszisát jelentősen átírták. Szerintem túl sok mindent árul el az előtörténetről, amit mi olvasók csak lassanként rakunk össze visszaemlékezésekből, ez pedig a feszültség rovására mehet, de hát mégiscsak ez a hivatalos verzió, úgyhogy ezt is ide biggyesztettem.

Az alaphelyzet nem túl bonyolult, ha lebontjuk a szappanopera díszletet: Elenának igazából saját magával van baja. Nem tud megbékélni azzal, hogy átváltoztatták, és nem tud megbocsátani Claynek, így egészen Torontóig menekül és felépít magának egy emberi életet, ahol rejtegetnie kell, mi is ő igazából. Mindeközben viszont gáz van a Falka háza táján, és Jeremy, az alfa a segítségét kéri, így Elena kénytelen visszatérni. És tádám, már benne is ülünk a szószban.

Tipikus két világ közötti őrlődésről van szó, amit természetesen két pasi testesít meg: Clay, az ex és a másik, akinek már a nevére se emlékszem, mert annyira lapos és feledhető volt. Még a főhősnő is elfelejti néha, hogy létezik! Akkor meg hogy is várhatnánk el az olvasótól, hogy emlékezzen, vagy egyáltalán érdekelje? Igen, talán érezhetitek, hogy egészen katicányit egyenlőtlen volt ez a felállás, a kezdetektől fogva. Bizonyos szempontból ez jó, mert így nem nagyon beszélhetünk igazi szerelmi háromszögről, így én se kaptam agyérgörcsöt. Ettől legalábbis. Másrészről viszont igencsak lapos így a belső konfliktus, és rettentő ostobának tűnik tőle a mi drága Elenánk.

Clay és Elena kapcsolata az elején még érdekesnek ígérkezett, de ahogy haladtunk előre, egyre kevésbé ragadott meg. Aztán amikor végre valahára kiderült teljes egészében, hogy mi zajlott le régebben kettejük között, onnantól végképp feltartottam a kezem. Csak szenvedtek, főleg Elena, és olyan szinten az agyamra ment, hogy a szemem többször is majdnem fennakadt, annyit forgattam.

Karakterek szintjén senki nem egy nagy eresztés. Többségüket meg se tudom már nevezni, pedig pár hete olvastam csak, nem volt olyan régen. Jeremy, az alfa, na ő szerethető volt, de ő se hozott sok újat. Tipikus mentor, nekem Giles jutott róla eszembe a Buffyból, csak kevesebb tesze-tosza brit sármmal és több csendes intenzitással a személyiségében. Viszont ezzel együtt, ő tényleg egy szerethető karakternek bizonyult, amit a többiekről nem igazán tudok elmondani.

Elena

A gyilkosságok már egy fokkal érdekesebbek. Itt megcsillan néhol az a feszültségteremtő képessége Armstrongnak, amit a későbbiekben tökélyre fejleszt, és ami letehetetlenné varázsolta például a Sötét Erők trilógiáját. Azonban - ez volt anno az első könyve - itt még nagyon gyerekcipőben jár a dolog. Voltak izgalmas részek, ezt elismerem, és azokat nagyon is élveztem, de ugyanennyiszer le is ült a sztori. Ahelyett, hogy csigázta volna az érdeklődést, ahogy a szereplők futják a köreiket, csak némi frusztrációt éreztem. Kicsit túl volt ez ragozva. Megint ott vagyunk, hogy ha egy nyomozós, sorozatgyilkosos könyvet ír az ember, ott bizony tartani kell az iramot. Kell a sodrás, ami miatt muszáj tovább olvasni. Itt néha volt, néha viszont nagyon nem, így igencsak felemás élményt kaptam.

Maga a világ klasszikus paranormális, semmi extra, de szépen van kivitelezve. Különösen tetszett, hogy nagyon realisztikusan lettek ábrázolva az alakváltók. Fájdalmas átalakulás, igazi vadászösztönök, stb. Még a vadászatok részletei és érdekesek voltak a számomra, főként mert nagyon ügyesen voltak lefestve. A falkán belüli hierarchia és a kitekintések egyaránt jól sikerültek, bár néhol cseppet szájbarágósnak éreztem a dolgot.

Összességében, ez ilyen szódával elmegy élmény volt, nem rossz, de nem is kiemelkedő. Valószínűleg folytatni fogom a sorozatot, ha már belevágtam, bár azt nem ígérhetem, hogy végigolvasom, ugyanis eszelősen hosszú! Akik valami lightos, kicsit borzongató PNR-re vágynak némi szappanopera feelinggel, azok szerintem élvezni fogják a Bittent. Nekem sok volt a szenvedés, és túl kevés a karakterek kidolgozása. Kelley Armstrong tud írni, ez kétségtelen, de ha még nem olvastatok tőle, ne ezzel kezdjétek, mert nem ez a legsikerültebb műve. Inkább ajánlom a Sötét erők trilógiát, vagy ha felnőtteknek szóló könyvet kerestek, ott az Omens. Azt még én se olvastam, de az írónő későbbi művei közé tartozik, és igazán ígéretes a tartalma!

Értékelés: 3/5
Kedvenc jelenet: a parkolóban való kergetőzés
Kedvenc karakter: Jeremy

John Cure: A gonosz új arca

Kiadó: Mogul

Oldalszám: 328

A holtak visszatérhetnek az élők világába? 

John Marllow, a Véres Casanova néven ismert pszichopata, brutális kegyetlenséggel erőszakol meg és mészárol le nyolc nőt. A sorozatgyilkos végül az FBI elől menekülve egy elhagyatott házban öngyilkosságot követ el. Csakhogy a vérfürdő közel húsz év múlva újra kezdetét veszi, mindössze azzal a különbséggel, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett szexuális indíttatású gyilkosságok áldozatait immáron az Interneten keresztül hálózza be a gonosz ragadozó. 

Joseph Church, a feltörekvő író régi álma válik valóra, amikor megjelenő új regénye végre nagy sikert arat, azonban ezzel egy időben a felhőtlenül boldognak látszó házassága kártyavárként omlik össze. Eddiet, a rémálmokkal küzdő kamaszfiút megtalálja az első szerelem. Felhőtlen, boldog szárnyalását viszont egy a túlvilágról érkező gonosz szellem árnyékolja be, aki egyre jobban az irányítása alá vonja a fiút. 

Gemsi, a fiatal és agilis nyomozónő hosszú éveket töltött az FBI fedett ügynökeként a maffiába beépülve. Mégis a legveszélyesebb küldetése most vár rá, amikor az Interneten ismerkedő sorozatgyilkosnak akar csapdát állítani. Csapatával úgy vélik, egy másolós gyilkos nyomában vannak, azt nem is sejtik, hogy a gonosz lelkek is visszatérhetnek az élők világába. 

John Cure új könyve az élethű szereplőivel, hátborzongató hangulatával és lebilincselő történetvezetésével ismét a misztikus pszichothrillerek legjobbjai közé tartozik.

Amikor a Mogul kiadó egy felhívásában lehetőséget adott a recenziós példány véleményezésére, rendkívül izgatott lettem. A tartalom szuperül hangzott, pont az a fajta pszichothriller, amit én kedvelek. de amiből még nem sokat olvastam - inkább filmek terén vagyok otthon a műfajban. Pláne, hogy mostanában tudatosan próbálok esélyt adni hazai íróknak, ugyanis mint oly sokan, én is rádöbbentem, hogy bizony jó néhány tehetség akad kis hazánkban, akiket abszolút érdemes olvasni.

A példány, amit kézhez kaptam külsőre abszolút kifogástalan: igényesen van kötve, keményborítós, nem esik szét olvasás közben. Arról nem beszélve, hogy az író volt olyan kedves, és névre szólóan dedikálta is nekem.

van bizonyítékom is

Úgyhogy mondanom se kell, amint lehetőségem adódott rá - ami sajnos az évkezdés és a költözés miatt nem túl hamar történt meg - azonnal el is kezdtem olvasni.

Tetszett, ahogy a történet szép lassan felépült. Ahogy azt a tartalom is mutatja, több szálon futnak az események, némi időbeli ugrást is megtapasztalunk, és több személy gondolatain keresztül lehetünk tanúi a történéseknek. Olyan az egész, mint egy lassan összeálló kirakós. Aki pedig ismer, az tudja, hogy egy jó kis kirakóst sose vetek meg, ha történetekről van szó. Jó volt a ritmizálás, és nagyon hamar csúsztak az oldalak, ugyanis könnyű volt belemerülni a történésekbe. Vártam, mi fog az egészből kisülni.

Viszont az írásmóddal volt némi problémám. Ez valószínűleg csak ízlés kérdése, de a leírások alkalmával, számomra a kevesebb néha több. Nem egyszer vettem észre azt, hogy egyre csak torlódnak a melléknevek, és ezzel elveszítjük a fókuszt ahelyett, hogy pontosabb képet kapnánk az eseményekről. A hangulatteremtés fontos, de meg lehet ragadni kevesebb, jól megválasztott szinonimával is. Ugyanazt a hatást érjük el vele az olvasóban, viszont nem lesz dagályos tőle a szöveg.

A karakterek jók voltak, de a fentebb említett helyzet rájuk is volt egy kis hatással. Néha úgy éreztem, kicsit túl van magyarázva a személyiségük ahelyett, hogy cselekedtetés útján ismertük volna meg őket, és levonhattuk volna magunknak a következtetéseket. Megintcsak, van aki ezt szereti, én az utóbbit preferálom. Ettől eltekintve viszont teljesen rendben voltak. Nem egydimenziós papírmasé figurák, hanem érdekes, mélységgel rendelkező személyiségek... kivéve John Marllowt.

Marllow lenne a főgonosz, aki köré az események fonódnak, de sajnos azon a tényen kívül, hogy nyilvánvalóan elmebeteg volt, nárcisztikus és nagyon-nagyon gonosz - ez többször is ki lett hangsúlyozva - nem sokat tudunk a személyiségéről. Azt még hozzá tudom tenni, hogy rettentő vulgáris volt végig. Számomra azonban sokkal ijesztőbb lett volna, hogyha emberibb, teljesebb képet kapunk róla. Miért lett ilyen? Mi motiválja? (az istenkomplexusán kívül) Mit vetít ki? Milyen lelki/mentális problémái voltak? A múltjáról megtudunk valamicskét néhány megjegyzésből, amit a családjára tesznek, de ez édeskevés a boldogsághoz. Azt reméltem, hogy a naplójából való részletek között esetleg találunk régebbi emlékeket is. Véleményem szerint, nagyban hozzá tudott volna tenni a személyisége árnyalásához. Aztán a másik: a káromkodás. Engem, személy szerint nem zavar. De Marllow néha sok volt, mert azt éreztem, hogy sokkal mélyebbre is lehetne ásni a jellemében, ha nem lennénk elfoglalva azzal a mocsokkal, ami kijön a száján.

Ahogy azt is vártam, hogy a profilozók Gemsi csapatában rendesen beletúrnak a gyilkosunk személyiségébe, és többet is megtudunk róla azon kívül, amit már mi magunk is ki tudtunk következtetni. Szeretem az ilyen lélektani vájkálást, jobb lett volna ebből többet látni, ha már pszichothriller. De nem. Nagyon általánosan fogalmaztak, meg lett állapítva, hogy Marllow egy beteg állat, aki védtelen nőkre vadászik, és nagyjából ennyi. 

A lezárással való fenntartásaim pedig ugyanitt gyökereznek: nem igazán látunk semmit a pszichológiai oldaláról a helyzetnek. Se a szülőknél, ahol minden happy, se Eddie-nél, aki esetében pedig... na jó, nem akarok lelőni senkinek semmit, de legyen elég annyi, hogy azzal a megoldással ott nem tudtam mit kezdeni. Olyan lecsapottnak tűnt tőle a vége, és kimaradt az emberi kapcsolatok útvesztőjében való kalandtúra, meg az ember saját tetteinek/érzéseinek feldolgozása. Pedig kíváncsi lettem volna rá.

Miután teljesen felborult a szokásos sorrendem az értékelés közben, így utoljára vesszük most a helyszínt, azaz Amerikát. Logikus, tekintve, hogy a szerző angolszász néven publikál. Azonban, ha Amerikába helyezünk egy történetet, akkor nem árt, ha passzolnak a részletek. Példának okáért, nem hiszem, hogy ott is van pálinka, vagy ha lehet is kapni, biztos nem egy kisvárosi kocsmában. Aztán, Eddie ugye gimnazista, ami azt jelenti, hogy még valószínűleg 18 sincs, de ha mégis, és Európában ki is szolgálnák, Amerikában 21 év a korhatár az alkoholfogyasztáshoz. Ergo, igen valószínűtlen, hogy egy kocsmában, ahol ráadásul mindenki tudja, kinek a kicsodája és hogy hány éves kiszolgálnák őt és a haverjait.

Ilyen és ehhez hasonló apró gondok okozták azt, hogy habár élvezhető volt a könyv, gyorsan olvasható, nem vált kedvenccé, és ezt én sajnálom a legjobban. Több mélységet vártam volna a karakterektől, ha már pszichothriller. Ettől függetlenül azonban, pozitív élmény volt az olvasása.

A recenziós példányt köszönöm a Mogul kiadónak és John Cure-nek!

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc jelenet: nem volt

Kedvenc karakter: Gemsi

Jojo Moyes: Me Before You

Kiadó: Penguin (hazai kiadás: Cartaphilus)
Oldalszám: 481

Lou Clark knows lots of things. She knows how many footsteps there are between the bus stop and home. She knows she likes working in The Buttered Bun tea shop and she knows she might not love her boyfriend Patrick.
What Lou doesn't know is she's about to lose her job or that knowing what's coming is what keeps her sane.
Will Traynor knows his motorcycle accident took away his desire to live. He knows everything feels very small and rather joyless now and he knows exactly how he's going to put a stop to that.
What Will doesn't know is that Lou is about to burst into his world in a riot of colour. And neither of them knows they're going to change the other for all time.

Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… 
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes… 
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?

(hivatalos fordítás)

Nincs más magyarázat, mazochista vagyok.

A Mielőtt megismertelek három éve jelent meg magyarul, így került a látóterembe, és azóta nem hagyott nyugodni. Három évig tologattam a várólistámon, mert pontosan tisztában voltam vele, hogy ha ez tényleg olyan jó, mint amennyire mindenki mondja, akkor ki fog facsarni, mint matektanár a vizes szivacsot. Aztán három év elteltével, egyszer csak elhagyott a józan eszem, és megrendeltem ezt a könyvet, amit képtelen voltam kiverni a fejemből.

Azt hiszem, nem csoda, hogy ezek után nem bírtam sokáig a polcon hagyni olvasatlanul.

Vannak történetek, amik bekúsznak a bőröd alá. Nemcsak olvasás közben, de már előtte. Amikor meglátod a címet, a fülszöveget, a borítót. Amikor először a kezedbe fogod a könyvet, és hirtelen nem akarod letenni. És ha mégis leteszed, és ott hagyod, akkor folyton azon kattogsz. Ez idővel csökken, talán el is feledkezel róla hosszabb-rövidebb időszakokra, de valahogy mindig újra és újra bekúszik a gondolataid közé.

Valahogy így jártam én is ezzel a könyvvel. Aki ismer, az tudja, hogy nagyrészt elkerülöm az ilyen sírós sztorikat. Nem azért, mert nem szeretem őket, vagy nem nekem valók, hanem azért, mert túlságosan is. Ha könyvekről és filmekről van szó, rettentő könnyen elpityeredek. Annyira beleélem magam, hogy egy enyhébb depresszióba tudok zuhanni tőlük, akár napokra is. Beteges, tudom. Egyszerűen ilyen vagyok. Ez teszi számomra lehetővé, hogy ennyire szeressem a könyveket.

Szerintem senkinek nem okozok meglepetést azzal, hogy a Mielőtt megismertelek bőgőmasinát csinált belőlem. Én meg kedvencet belőle.

A sztori összességében elég egyszerű, és a tartalom elég jól összefoglalja az alapszitut. Azonban van benne egy csavar, amit nem fogok nektek elárulni. Ami hozzáad némi gondolkodnivalót, némi etikai-morális dilemmát az amúgy csupaszív, emberi történethez, ami a szemünk előtt bontakozik ki.

Ez egy kicsit megnehezíti ugyan azt, hogy a végéről beszéljek - pedig bőven van mit mondanom - de majd megoldjuk. Mert vannak spoilerek, amiket egyszerűen nem szabad ellőni. és szerintem ez azok közé tartozik.

A könyv mozgatórugói egyértelműen a karakterek, és azt kell mondjam, mindenki fantasztikusan meg van formálva. Lou egy nagyon könnyen megkedvelhető karakter, bár egy ponton a vége felé legszívesebben a lelket is kiráztam volna belőle. De az esetek többségében imádtam a szemszögét olvasni, ugyanis pont mint az apja, én se tudtam, hogy mi jön ki legközelebb a száján. Egy kedves, bohókás, de gyakorlatias lány, hibákkal, problémákkal, erényekkel, de ambíciók és álmok nélkül. Nem akarja megváltani a világot, nem akar elmenekülni a kisvárosból, ahonnan alig tette ki a lábát élete során, nem akar elköltözni a szülei házából, csak úgy elvan köszöni szépen.

Will Traynor pont az ellentéte. A balesete előtt meghódította a világot maga körül. Keresztbe-kasul utazta a földgolyót, kipróbált mindent a sziklamászástól a tandemugrásig, könyörtelen volt az üzleti életben és bármit megtehetett, amihez csak kedve szottyant. Azonban egy szerencsétlen hétfő reggel minden megváltozott. Ő volt az ártatlan szemlélődő, és ő húzta a legrövidebbet. Teljesen lebénult és tolószékbe kényszerült; egyedül a fejét és az egyik kezét képes mozgatni, azt is elég limitáltan, és egy csapásra mindent elveszített és a teste a börtönévé vált.

Will és Lou igencsak utálják egymást kezdetben, ami nem csoda, tekintve, hogy Will egy igazi káposztafej a lánnyal. A viszonyuk viszont kezdettől fogva sokkal árnyaltabb és komplikáltabb annál, mintsem hogy ráhúzhassuk a szokásos love-hate kapcsolatok mintáját. Will viselkedése nagyrészt nyilván a helyzetéből adódó keserűségével magyarázható, de a csavar, amit már korábban említettem sokkal eredetibb és szívfacsaróbb magyarázatot szolgáltat. A meglepetés akkor jön, amikor Lounak elege lesz, és elkezd ő is visszaszólni. Ezek a könnyedebb pillanatok pedig nagyon is kellenek, főleg a könyv második felébe, amikor a hangulat szépen fokozatosan egyre nehezebbé válik.

"Elég gondterheltnek tűnhettem, mert hozzátette:
– Nem lesz semmi baj. Ártalmatlan vagyok.
– Tessék?
– Ha netán amiatt aggódna, hogy valami ördögi, titkos tervet szövögetek, hogy elcsábítsam, majd egyszerűen kihúz a konnektorból.
– Nagyon vicces.
– Komolyan. Gondolja csak végig."

Először észre se vettem. Már a két harmadánál jártam a könyvnek, és még egy könnycseppet se ejtettem. Imádtam a történetet, előfordult, hogy bepárásodott a szemem, de ez főként annak volt köszönhető, hogy néha megálltam gondolkodni. Moyes valahogy elérte nálam, hogy ne csak azokra a szavakra és érzésekre figyeljek, amiket leírt, hanem azokra is, amiket nem. Csak egy kis szorítást éreztem a mellkasomban, amikor fejemet a falnak döntve pörgött az agyam, de a könnyek nem jöttek. Le kellett volna kopognom. A maradék ötven oldal az egész havi adagomat fedezte. Egy ponton képtelen voltam tovább olvasni, mert nem láttam a betűket és egyszerűen csak rázott a zokogás. Talán ez lenne a katarzis?

A többi szereplőről nem ejtenék szót. Nathanon kívül kb. senkit nem kedveltem, egyeseket kifejezetten utáltam, de ettől még abszolút emberiek voltak mind. Épp csak... úgy tűnt számomra, mintha Lou-n és Willen kívül nem lett volna olyan ember a környéken - Nathant kivéve -, akinek ne lettek volna olyan pillanatai, amikor legalább egy kicsit megutáltatta magát velem. De hát mind ilyenek vagyunk, nem? Akadnak ronda pillanataink. Lou családjának viszont képtelen voltam megbocsájtani azért, ahogy végig kételkedtek Lou-ban. Egy darabig vicces volt, de egy ponton túl egy szülőnek csak oda kéne állnia és azt mondani, hogy "meg tudod csinálni".

Ami a végét illeti... nekem sincs jó válaszom. Megértettem Willt, nem hibáztattam a döntéséért. Mert ez az ő döntése, és senki másé. Az, hogy végre nem vették ki a kezéből a kontrollt visszaadott neki valamit, legalábbis én szeretném ezt hinni. Itt nincs tündérkeresztanya, vagy három kívánság. De választás mindig van. Ez tesz minket teljes értékű emberekké: a döntés szabadsága.

Gyerekek.... Rómeó és Júlia ehhez képest szivárvány, pónik és boldogság. De a dráma mellett ad mást is: perspektívát, gondolatokat és felvetéseket, amiken elrágódhatunk. Nem foglal állást, nem mondja meg mi a helyes, és ami a legfurcsább: a te véleményedet se próbálja kiprovokálni. Csak elmesél egy történetet egy közvetlen, személyes hangnemben két emberről, akik többé váltak azáltal, hogy ismerték egymást.

És az a tény, hogy még értékelés írása közben is kibuggyantak a könnyeim, remélem, elég bizonyítékul szolgál arra, hogy ez a könyv páratlanul erőteljes a maga egyszerűségében, és mindenkinek csak ajánlani tudom.

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: az összes Will x Lou
Kedvenc karakter: Will, Lou

On Sai: Scar

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 528

Scar körül sok a titok.

Titok a vallása, mert kereszténynek született egy olyan világban, ahol a kalózok megnyúzzák, a császáriak pedig agyonlövik a hívőket. Titok, hogy szerelmes Artúrba. Titok az álma, amit követve navigátornak áll.

Artúr körül sok a halál.

Előbb azt hiszi, Scar meghalt, kétségbeesésében csatlakozik egy keresztény csempészhajóhoz, és az űrben bolyongva egyre mélyebben megismeri a sötétséget. Mikor úgy érzi, minden kegyetlenséget megtapasztalt, megtudja, hogy Scar nem halt meg. Hanem áruló lett.

Don körül nagy a csend.

A renegát mentál önkéntes száműzetéséből figyeli a világ eseményeit, ám az ijesztő dolgokról nem beszélhet senkinek. Hallgatása mögött más is lapul: egy titok, és egy régi, fájó szerelem emléke.

Lucy körül nagy a rend.

Don egykori társa majdnem hibátlan. A világegyetem egynyolcadának ura, aki a végső tökéletességet keresi, gyűlöli az érzelmeket és a vércseppek gömbjében lapuló π számot. Könyörtelenül kiiktatja mindazt, ami nem illik a társadalom rendjébe.

Ők négyen furcsa események sodrában találják magukat. Fogalmuk sincs, ki vagy mi mozgatja a szálakat.

Lehet, hogy pusztán játékszerek Isten és a Gonosz kezében?

Létezik egyáltalán szabad akarat?

A szerelem, melyet elpusztítottál magadban, pislákolhat-e még a másikban?

Egyvalaki sejti csupán, hogy ők négyen alkotják a tengelyt, melyen megfordul az emberiség sorsa.

A regény a Szivárgó sötétség sorozat első kötete.

***

Nagyon sokáig halogattam a Scar olvasását. Már a megjelenés óta csücsül a polcomon, és szuggerál, hogy ugyan, olvassam már el, de valahogy sose került rá a sor. Az elsődleges visszatartó elem pedig a vallás központi szerepe volt, ezt hiába is tagadnám. Ez egy igen kényes téma, nehéz a helyén kezelni úgy, hogy közben senkit nem bántasz meg, és az már csak fahéj a tejszínhabon, hogy az én kapcsolatom a kereszténységgel sem épp problémamentes.

Pedig tudhattam volna, hogy ha valaki, On Sai biztos remekül és nagyon fair módon fogja kezelni ezt a nehéz témát, úgyhogy ha esetleg csak emiatt idegenkednétek a könyvtől, akkor tűnés olvasni! Nem lesz vele problémátok. Igen, nagyon hangsúlyos benne a vallás, de nem akarja lenyomni a torkodon egyik "tábor" véleményét sem. Rengeteg szereplőnk van, akik mindegyike máshogy áll a témához, és az, hogy valaki keresztény, egyáltalán nem jelenti automatikusan azt, hogy jó ember. Úgyhogy igazán semmi okom nem lehetett panaszra ezt illetően.

Ami okozott néhány döccenést olvasás közben, az igazából a saját hülyeségem volt. Hiába tudtam én az agyammal, hogy ez nem a Calderon, ez egy teljesen másik sorozat, mégiscsak azt vártam volna vissza, más köntösbe bújtatva. Pedig igazán tudhattam volna jobban, hogy nem azt fogom kapni, és így elkerülhető lett volna egy kisebb pofára pottyanás. 

Ugyanis... MEGLEPETÉS! - ez nem a Calderon. Következésképpen, egyáltalán nem a könnyed humor, és a lazán elegáns beszólások jellemzik. Sőt, Ez a regény nagyon komolyra veszi a figurát, alig van benne néhány poén elvétve. Ez nem hiba, mert nem olyan volt a téma sem, egyszerű tény, amit - főként azok, akik olvasták és szerették a Calderont - jobb ha észben tartanak.

Ennyi előzetes nyammogás után, térjünk is rá a sztorira. Gyerekek, én ugyan el nem tudom mondani, hogy ez miről szólt. Olyan eszméletlenül monumentális az egész, hogy biztos nem tudnám értelmesen összefoglalni a lényeget, így szerintem maradjunk annál, amit a tartalom elárul. Scar, Artúr, Lucy és Don valóban a tengelyét képezik a történéseknek, de a játékmester az olyasvalaki, akire soha nem gondolnál. Nekem, személy szerint leesett az állam. Piros pont azért, mert terjedelme ellenére egyáltalán nem lomha, vagy terjengős; mindig történik valami. Talán ez az oka annak, hogy totál pudingot főzött az agyamból.

A világ nagyon hasonló a Calderonéhoz, legalábbis első látásra, de ahogy egyre inkább haladunk előre, egy teljesen más univerzum bontakozik ki a szemünk előtt. Sokrétű, színes, eredeti, bőven akad benne felfedezni való. Főleg a mentálokat találtam nagyon érdekesnek, remekül ki lettek találva. Nem csak emberek x-men képességekkel, hanem tényleg egy másik faj. Más az értékrendjük, a gondolkodásmódjuk, még akkor is, ha külsőre akár embernek is tűnhetnének. Nem emberek, de mégis nagyon könnyű együttérezni velük. Személyes kedvencem Lucy volt. Esendő, okos, büszke, bonyolult személyiség, élvezet volt olvasni róla. Dont is kedveltem, de Lucyt a szívembe zártam, még akkor is, ha ő biztos felháborodna ezen. :)

Scarral már más volt a helyzet. Alapvetően egy egész kompetens karakter, még szerethető is, de nehéz volt belerázódnom a szemszögébe. Nem tudok máshogy fogalmazni, egyszerűen túl jó. Túl ártatlan, túl kedves, túl... túl és kész. Hiába nem tökéletes, és neki is vannak hibái, és csak néhány jelenetnél jött ki ennyire erősen az, hogy Scar majdhogynem szent, de nekem így is sok volt. Nem utáltam meg, de annyira nem is kedvelem a leányzót, legalábbis egyelőre.

Artúrt viszont nagyon utáltam. Öregem, hát halálra idegesített. Az Astor bolygón ő mindenkinek a példaképe, ő a tökéletes, a leg-leg-leg, de mégis egy sekélyes libát akar feleségül venni, és ha Scar nem rendezi meg a saját halálát, ami megrázza Artúr világának az alapköveit, még lett is volna olyan hülye, hogy megtegye. Aztán meg végigszenvedi az egész könyvet, és amikor végre eljön a pillanat, és... ehh, bocsi, gyerekek, de SPOILER ALERT!!!

forrás: weheartit

... szóval, amikor végre eljön a pillanat, és az újonnan felfedezett érzelmeivel - csak nem Scart szereti Helén helyett? Várjunk csak, dehogynem! - végre Scar elé tud állni, akkor újra felteszi a szemellenzőt. Komolyan, arról a szerelmi vallomásról, amit sikerült kiizzadnia magából, egy az egyben a Büszkeség és balítélet jutott eszembe. Tudjátok, az a rész, amikor mindenki kedvenc Mr. Darcyja hatalmas hülyét csinál magából, ugyanis a létező legnagyobb sértések közepette fedi fel érzelmeit Elizabethnek, és utána ő van meglepődve, amikor drága főhősnőnk elküldi a fészkes fenébe. Na, itt is kb. ez zajlott le, csak egy űrhajón. Csak remélni merem, hogy a továbbiakban Artúr is legalább annyira magához tér, mint Mr. Darcy tette. Akkor talán majd jobban kijövünk egymással.

SPOILER VÉGE

Ami a többieket illeti... nos, Chestert, a fiatal uralkodót még nagyon bírtam. Szédületes egy figura, nagyon csavaros észjárással és rengeteg titokkal. Mindig azon kaptam magam, hogy hatszor annyira figyelek azokra a részekre, amikben ő is szerepel, és azt próbálom kitalálni, hogy most épp mire készül. Nos, nem mindig jöttem rá -sőt! -, de épp ez tette annyira élvezetessé a dolgot. Ő az a fajta karakter, akit egyszerűen lehetetlenség figyelmen kívül hagyni.

Nagyon sok mindent és mindenkit nem említettem még, és azt hiszem, nem is fogok, legalábbis nem ennek a résznek a kapcsán. A folytatásra ugyanis amint lehet, szeretnék sort keríteni - már csak azért is, mert Lucy nevét viseli.

Összességében, egy érdekes, bonyolult, de elég komor könyvet olvashattam, ami nem fél belenyúlni a nehéz témákba, de pont ez a jó benne. A szórakoztatás mellett ugyanis bőven ad gondolkodni valót, és teljesen biztos vagyok benne, hogy még újra fogom olvasni a Scart, mert sajna nekem nem mentálagyam van, így nem fér meg benne ennyi minden egyszerre. Tudom ajánlani azoknak, akik egy kalandos, izgalmas, de komoly olvasmányra vágynak, Azok viszont, akik inkább nevetésre és lazításra vágynak, meg némi adrenalin löketre, inkább vegyék kezükbe a Calderont, és tartogassák ezt a könyvet egy másik alkalomra.

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet: Chester vs. a nevelője és/vagy a mentáltanács
Kedvenc karakter: Lucy, Chester

Amikor a Beépített szépség találkozik Castle-lel, A nagy svindlivel és elmennek teázni...

Kiadó: Maxim

Oldalszám: 308

Kate O'Hare, az FBI különleges ügynöke közismert elkötelezettséggel és fegyelemmel végzi a munkáját: a világ leghírhedtebb bűnözőit hajszolja, és juttatja rács mögé. A főnöke szerint állhatatos és becsvágyó; a barátai szerint szívós, makacs és talán egy kissé megszállott. És bár Kate az elmúlt öt évben komoly hírnevet vívott ki magának, őt csupán egyetlen név érdekli: Nicolas Fox, a nemzetközileg körözött svindler, akire a nő több okból is le akar csapni. A vakmerő, jóképű és veszélyesen elbűvölő Nicolas Fox született szélhámos. Hírhedt a bonyolult svindlijeiről, amelyekkel híresebbnél híresebb gazdagokat kopaszt meg. Eleinte a pénz motiválta. Ma már az izgalom. Tudja, hogy az FBI a sarkában van – különösen Kate O'Hare, aki minden lépését figyeli. Nick számára nincs is ennél izgalmasabb, élvezi, hogy egy gyönyörű nő hajszolja… még ha a hölgy dutyiba akarja is juttatni. Ám épp, amikor úgy tűnik, Nicolas Fox ezúttal tényleg nem ússza meg szárazon, a férfi sikerre viszi eddigi legnagyobb svindlijét: állást ügyeskedik ki magának az FBI-nál, Kate O'Hare különleges ügynök társaként. A Fox és O'Hare sorozat első kötete.

Emberek, ez a könyv vegytiszta szórakoztatás papírra nyomtatva! Azóta szemezek vele, amióta megjelent, de időbe tellett, ameddig sikerült megkaparintanom - ahogy az már lenni szokott. Annyi könyvvel szemezek állandóan, hogy Aragog összes pókszeme se lenne elég.

Na de, ez egyszer jól jött ki, hogy halogattam, mert ez volt A tökéletes választás a strandra! Vicces, könnyed, meg se próbálja magát komolyan venni, és ebben rejlik a varázsa. Bár őszintén, attól a pillanattól fogva, hogy megláttam Janet Evanovich nevét, teljesen biztos voltam benne, hogy halálra fogom röhögni magam.

Az alaphelyzetet nagyjából vázolja nekünk a szinopszis, de azt azért kényelmesen kifelejti, hogy Nick húzása, miszerint állást szerez... nos, ez egy kissé nagylelkű túlzás. Inkább azt mondanám, megfűzi az FBI-t, hogy feketén, mindenki tudta nélkül, elegánsan ne tartóztassák le, és cserébe a svindlijeivel olyan bűnözőket fülel le nekik, akiket a hagyományos módszerekkel nem tudnának elkapni. Ebben van nagy vonakodva segítségére Kate O'Hare. (Értsd, minden második pillanatban viszket a keze a pisztolyáért.)

"- Le van tartóztatva! - mondta Kate.
- Maga mindenkinek így szokott köszönni?
- Csak a nemzetközileg körözött szökevényeknek."

Valljuk be, ez a szitu nem újdonság, millióezer hasonló felépítésű ponyva kering a piacon. A zseniális karakterek azok, akik mindezt érdekessé teszik, na meg az a tény, hogy a macska-egér harc olyan mint a fekete. Soha nem megy ki a divatból.

Az illusztris Kate O'Hare nyomozónak nincs élete a munkáján kívül, és igazi megszállottként üldözi Nick Foxot, aki elbűvölően elviselhetetlen és nagypofájú, ámde veszedelmesen okos is. Ha engem kérdeztek, ez halálos kombó! A legjobb részei a könyvnek kétségtelenül a kettejük között zajló adok-kapok meccsek voltak. Rég röhögtem ennyit könyvön. Nick és Kate olyanok mint a tűz és az olaj. Elég egymásra pislogniuk, és máris BUMM.

forrás: tumblr

"Nick elmosolyodott, töltött négy pohár bort és felemelte a magáét.
- A nagy kalandunkra!
- Ez nem kaland - szólt rá Kate. - Hanem munka. Nem szórakozásból vagy haszonszerzésből csináljuk.
- A maga nevében beszéljen - mondta a férfi.
- Mindkettőnk nevében beszélek - vágta rá.
Nick Jessupra pillantott.
- Ez a nő mindig ilyen ingerlékeny reggelente?"

Viszont! Bár a kémia közöttük jó volt, szerintem a vége el lett kapkodva. Nem fogom lelőni annak, aki még nem olvasta, de az utolsó jelenet nekem kicsit korai volt. Tekintve, hogy ez sorozat, még bőven lehetett volna hagyni neki kifutási időt. Na de, majd meglátjuk, mi lesz a folytatásokban.

Kettejük kapcsolatán kívül is bőven van mit emlegetni, ugyanis a mellékszereplők többsége is bőven megér egy misét. A szedett-vedett banda, amit Nick összeszervez a svindli véghezviteléhez rendkívül színes, és többségében egész egyszerűen elmebeteg karakterekből áll. Willie, aki bármit képes elvezetni és egyszer még egy vonatot (!!!) is elkötött, Boyd, a túlságosan is elkötelezett színész, és így tovább... mindenki egy külön egyéniség, és mindemellett rettentő szórakoztatóak is. Hogy Kate apjáról már ne is beszéljünk!

Nem tudom, hova ragozzam még. Aki röhögni akar, ki szeretne kapcsolódni egy pár órára, és vidám hangulatban eltölteni egy csendes vasárnap délutánt, annak teljes szívemből tudom ajánlani A nagy zsákmányt!

P.S.: figyelmeztetés: tömegközlekedésen, illetve ivás közben nem ajánlott olvasni. Első esetben hülyének néznek, második esetben fulladásveszély áll fenn. ;)

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet: az összes Kate vs. Nick, plusz Boyd nagy alakítása
Kedvenc karakter: Nick, Willie, Kate apja

Rajzolt valóság - a Libanoni keringő

Kiadó: Metropolitan Books
Oldalszám: 128

One night in Beirut in September 1982, while Israeli soldiers secured the area, Christian militia members entered the refugee camps of Sabra and Shatila and began to massacre hundreds, if not thousands, of Palestinians. Ari Folman was one of those Israeli soldiers, but for more than twenty years he remembered nothing of that night or of the weeks leading up to it. Then came a friend’s disturbing dream, and with it Folman’s need to excavate the truth of the war in Lebanon and answer the crucial question: what was he doing during the hours of slaughter?

Challenging the collective amnesia of friends and fellow soldiers, Folman painfully, candidly pieces together the war and his place in it. Gradually, the blankness of his mind is filled in by scenes of combat and patrol, misery and carnage, as well as dreams and hallucinations. Soldiers are haunted by inexplicable nightmares and flashbacks—snapping, growling dogs with teeth bared and eyes glowing orange; a recurring image of three young men rising naked out of the sea to drift into the Beirut battlefield. Tanks crush cars and buildings with lethal indifference; snipers pick off men on donkeys, men in cars, men drinking coffee; a soldier waltzes through a storm of bullets; rock songs fill the air, and then yellow flares. The recollections accumulate until Ari Folman arrives at Sabra and Shatila and his investigation reaches its terrible end.

The result is a gripping reconstruction, a probing inquiry into the unreliable quality of memory, and, above all, a powerful denunciation of the senselessness of all wars. Profoundly original in form and approach, Waltz with Bashir will take its place as one of the great works of wartime testimony.

1982-ben, egy szeptemberi éjszakán Beirútban palesztínok százait, ha nem ezreit mészárolták le, amikor a Keresztény milícia behatolt az izraeli katonák által védett, Sabra és Shatila nevű menekült táborokba. Ari Folman azon izraeli katonák egyike volt, de több mint húsz éven keresztül semmire nem emlékezett abból az éjszakából, vagy az azt megelőző hetek történéseiből. De mikor egy barátja elmeséli neki egy bizarr visszatérő rémálmát, Folman elhatározza, hogy kideríti az igazságot a libanoni háborúról, és a választ a legfontosabb kérdésére: mit csinált ő a mészárlás órái alatt?

Folman fájdalmasan őszinte kutatása a háborúról és a saját részvételéről egyben a bajtársait és barátait is emlékezésre készteti. Az elméjében lévő űrt szépen lassan kitöltik az ütközetekről, őrjáratokról, nyomorúságról és vérontásról szóló jelenetek, amik közé álmok és hallucinációk is vegyülnek. A katonákat megmagyarázhatatlan rémálmok és flashback-ek kísértik - morgó, vicsorgó kutyák világító narancssárga szemekkel; egy visszatérő kép három fiatalemberről, ahogy a tengerből kiemelkedve a beirúti hadszíntérre sodródnak; rockzene a levegőben, majd a sárga villanások. Az emlékek egyre csak torlódnak, egészen ameddig Ari Folman nyomozása eléri rettenetes célját Sabra és Shatila képében.

Az eredmény egy megragadó újragondolás, egy tapogatózó nyomozás, ami az emberi emlékezet megbízhatatlanságának mélységeibe enged bepillantást, és mindenekelőtt, egy erőteljes állásfoglalás a háború - minden háború - értelmetlensége mellett. Elképesztően eredeti mind kivitelezésben, mind megközelítésben, a Libanoni keringő méltán foglalja el helyét a legjobb háborús tanúságtételek között.
(saját fordítás)

Ez egy kicsit rendhagyó poszt lesz, ugyanis a Vals im Bashir, azaz magyar címén Libanoni keringő, nem a szokásos könyv-film kombó. Adaptációkról már volt szó többször is - még Top 10 is készült belőle, szóval mondhatni ismerős a terep, - azonban ez egy kicsit más tál tészta.

A film, amivel Ari Folman izraeli rendező európai hírnévre tett szert 2008-ban jelent meg és először a Cannes-i filmfesztiválon vetítették le. A siker elsöprő volt, és a necces témát tekintve igencsak meglepő is.

Ami igazán különlegessé teszi, az a formátum: animált dokumentumfilm. Oximoronnak hangzik, mi? Nem az. Egyszerűen zseniális! Ez a Cartoon Network és a National Geographic szerelemgyereke!
Amikor megtudtam, hogy épp mit készülök megnézni, teljesen biztos voltam benne, hogy ez vagy fantasztikus lesz, vagy eszméletlenül pocsék. Ilyenkor egyszerűen nincs középút. És egyébként a hozzászólásokból is, amiket olvastam ez jött le - és hidd el, rengeteget elolvastam. Az utóbbi pár hétben a fejem búbjáig voltam a témában. Az utálat mondjuk általában az érzékeny téma kezelésének szól, és nem a formátumnak, de ez egy másik kérdés.

A képregény egy évvel később jelent meg egy new yorki kiadó gondozásában, tehát a szokásos folyamat itt megfordult. És miután a képregény a filmben mozgóképként megjelenő rajzokat tartalmazza, nincs sok értelme külön kezelni a kettőt. Ha már láttad a filmet, a képregény nem fog sokat nyújtani, ugyanis pontosan ugyanaz a látványvilág köszön vissza, ugyanazzal a történettel. Semmit nem hagytak ki, vagy variáltak át, inkább egy kivonatnak tekinthető a könyv, mintsem egy különálló műnek. De ez nem negatívum, legalábbis számomra abszolút nem tűnt annak, ugyanis a film olyan szinten kifilézett agyilag és lelkileg, hogy jól jött a képregény, amihez nyúlhattam, ha valami nem rémlett kristálytisztán.

Így viszont, azt javasolnám, hogy hacsak nem jársz az én cipőmben, és nem kell beadandót írnod a Libanoni keringőből, hagyd a francba a képregényt és inkább csak nézd meg a filmet. Semmit nem ad az élményhez, és mégiscsak a film az igazi. Arról nem beszélve, hogy a képregény esetében lemaradnál a fantasztikus soundtrack-ről!

A film felépítése erősen mozaikos; amint a flashbackek elkezdődnek, a valóság és hallucináció határai finoman egybemosódnak. Gyönyörűen van érzékeltetve, hogy maga a főszereplő sem biztos abban, hogy mi az emlék, és mi a képzelgés, és erre ráadásul tudományos magyarázatot is kapunk. Ugyanis Ari a nyomozása folyamán nem csak volt bajtársaival veszi fel a kapcsolatot, hanem egy pszichológussal, aki világhírű PTSD szakértő, és egy híres riporterrel is, aki a nyolcvanas években a frontról tudósított. Ezek az interjúk a valóságban is lezajlottak, mi több, két szereplő kivételével, a hangjuk is a sajátjuk. Talán ezért is nem lett szinkronizálva soha: csakis héberül, felirattal található meg. Nem mondanám, hogy bántam volna ezt a tényt. Amúgy is az eredeti nyelvet szoktam preferálni, és héberül még sose néztem filmet. Nekem tetszett a nyelv hangzása, hozzáadott az élményhez.

A szereplőknek nem csak a hangja, a kinézete is elképesztően realisztikus és valósághű, de határozottan a rajzfilm birodalmában marad. Bizonyos jeleneteknél az erős kontúrok és drámai kontrasztok az amerikai képregények stílusát idézték. Furcsa volt az én X-Menen meg Batmanen meg egyéb szuperhősökön szocializálódott agyamnak ilyen komoly, nyomasztó témát ebben az ismerős stílusban feldolgozva látni.

Ari Folman:

Ron Ben-Yishai

Csak kettejükről sikerült viszonylag értelmes képeket előhalásznom az internet végtelen útvesztőiből, de szerintem a képek így is magukért beszélnek. Órákat tudnék még beszélni csak a formátumról (van hozzá anyagom, most írtam róla 3000 szót), de megkíméllek titeket. Inkább áttérek a sztorira, mert ott is van bőven mit kitárgyalni.

A sok elismerés mellett, rengeteg kritikát is kapott a film: nulla történelmi kontextus, kitekintés, csak a hatásvadászatra mentek rá, nincs semmi a felszín alatt, stb.
Egyetlen reakcióm van: mi most ugyanazt a filmet láttuk???

Nagyon-nagyon kényes a történelmi aspektusa, egy politikai viperafészek, mindenki ujjal mutogat, középen pedig ott van az a rengeteg áldozat, így érthető, ha nagyon sokak számára fájó, érzékeny pont a '82-es mészárlás. Azonban fel szeretném hívni egy nagyon fontos tényre a figyelmet. Valamire, amire maga Ari Folman is felhívta majdnem az összes interjúban, amit adott. A Libanoni keringő NEM egy történelmi film. Azért nem ad kontextust, mert nem az az elsődleges cél, hogy egy képet kapjunk a konfliktusról. 

Ez egy nagyon személyes hangvételű vallomás, aminek a főszereplője részt vett a nyolcvanas években lezajló eseményekben. Ergo, a film szempontjából nem szükséges perspektívába helyezni az eseményeket, miután maguk az események tekinthetők a kontextusnak. A film szól arról, hogy mit jelent fiatalon katonaként szolgálni, hogy milyen láthatatlan sebeket hagy maga után, szól az emberi emlékezet megbízhatatlanságáról, és van egy nagyon határozott háború-ellenes állásfoglalása.

De nem igazán töri magát, hogy a politikai nüanszokat bemutassa. Ez abból is adódik, hogy Ari egy alacsony rangú újonc volt, alig nagykorú, így rohadtul semmit nem kötöttek az orrára. Az ott lévő katonáknak halvány lila ibolyájuk se volt a politikai játszmákról, amik a háttérben zajlottak a vezetőség szintjén.
Ari Folman azért kezd nyomozásba, mert a felvillanó flashbackek nem hagyják nyugodni, és azt reméli, hogy ha mások meg tudják erősíteni, vagy meg tudják cáfolni azt, hogy mit csinált és mit nem, békére lelhet. A film felvet kérdéseket moralitásról, felelősségről, bűntudatról, de azon kívül, hogy az akkori vezetőséget nyíltan elítéli, mást nem igazán rág a néző szájába. Megismertet a saját valóságával, ami a személyes vonatkozáshoz mérten bizonyos fokig nyíltan szubjektív, és innentől fogva ott hagy gondolkodni.
Igen, tényleg nem árt, ha van némi sejtelmünk a történelmi eseményekről, de azt nem ebből a filmből fogjuk megtudni. Azonban megéri utána olvasni, mert számomra megdöbbentő volt, hogy még soha életemben nem hallottam a nyolcvanas években lezajlott libanoni háborúról. Lehet, hogy egyszerűen túl fiatal vagyok ahhoz, hogy emlékezzek, de te jó ég! EZT miért nem tanítják az iskolában?

Ahogy a főszereplő próbálja kideríteni, mire nem emlékszik, eszelősen rémisztő dologgal kell szembesülnie: az, amire annyit támaszkodunk, ami nélkül széthullana az életünk, olyan mint egy részeg hároméves. Az emberi memória, mint olyan, eszméletlenül könnyen befolyásolható. Elég egy photoshoppolt kép, és olyasmire is emlékszik az ember, ami soha nem történt meg. És ez nem valami feltételezés, vagy elszigetelt eset: ez egy tudományos kísérlet eredménye, és nincs kivétel. Egyesek elsőre tagadták, hogy az eléjük tett fotón lévő esemény megtörtént, de egy idő után "emlékezni" kezdtek rá. Mert így működik az agyunk. Mindenféle tudatos döntés/erőfeszítés nélkül a részünkről, egyszerűen kitölti a fekete foltokat.


A vége pedig... a vége kegyetlen. Teljesen lerombol, számos kérdést hagy maga után. Kiránt az addig gondosan felépített világból és a nagybetűs valóság arcába hajít, de úgy, hogy felcuppansz a szélvédőjére. Egyszerűen rövidzárlatot okozott: percek múltán is csak ültem és bámultam a képernyőt. De nem fogom elmondani miért. Nézzétek meg!

Íme a nemzetközi trailer magyar felirattal: