Jojo Moyes: Me Before You

Kiadó: Penguin (hazai kiadás: Cartaphilus)
Oldalszám: 481

Lou Clark knows lots of things. She knows how many footsteps there are between the bus stop and home. She knows she likes working in The Buttered Bun tea shop and she knows she might not love her boyfriend Patrick.
What Lou doesn't know is she's about to lose her job or that knowing what's coming is what keeps her sane.
Will Traynor knows his motorcycle accident took away his desire to live. He knows everything feels very small and rather joyless now and he knows exactly how he's going to put a stop to that.
What Will doesn't know is that Lou is about to burst into his world in a riot of colour. And neither of them knows they're going to change the other for all time.

Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… 
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes… 
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?

(hivatalos fordítás)

Nincs más magyarázat, mazochista vagyok.

A Mielőtt megismertelek három éve jelent meg magyarul, így került a látóterembe, és azóta nem hagyott nyugodni. Három évig tologattam a várólistámon, mert pontosan tisztában voltam vele, hogy ha ez tényleg olyan jó, mint amennyire mindenki mondja, akkor ki fog facsarni, mint matektanár a vizes szivacsot. Aztán három év elteltével, egyszer csak elhagyott a józan eszem, és megrendeltem ezt a könyvet, amit képtelen voltam kiverni a fejemből.

Azt hiszem, nem csoda, hogy ezek után nem bírtam sokáig a polcon hagyni olvasatlanul.

Vannak történetek, amik bekúsznak a bőröd alá. Nemcsak olvasás közben, de már előtte. Amikor meglátod a címet, a fülszöveget, a borítót. Amikor először a kezedbe fogod a könyvet, és hirtelen nem akarod letenni. És ha mégis leteszed, és ott hagyod, akkor folyton azon kattogsz. Ez idővel csökken, talán el is feledkezel róla hosszabb-rövidebb időszakokra, de valahogy mindig újra és újra bekúszik a gondolataid közé.

Valahogy így jártam én is ezzel a könyvvel. Aki ismer, az tudja, hogy nagyrészt elkerülöm az ilyen sírós sztorikat. Nem azért, mert nem szeretem őket, vagy nem nekem valók, hanem azért, mert túlságosan is. Ha könyvekről és filmekről van szó, rettentő könnyen elpityeredek. Annyira beleélem magam, hogy egy enyhébb depresszióba tudok zuhanni tőlük, akár napokra is. Beteges, tudom. Egyszerűen ilyen vagyok. Ez teszi számomra lehetővé, hogy ennyire szeressem a könyveket.

Szerintem senkinek nem okozok meglepetést azzal, hogy a Mielőtt megismertelek bőgőmasinát csinált belőlem. Én meg kedvencet belőle.

A sztori összességében elég egyszerű, és a tartalom elég jól összefoglalja az alapszitut. Azonban van benne egy csavar, amit nem fogok nektek elárulni. Ami hozzáad némi gondolkodnivalót, némi etikai-morális dilemmát az amúgy csupaszív, emberi történethez, ami a szemünk előtt bontakozik ki.

Ez egy kicsit megnehezíti ugyan azt, hogy a végéről beszéljek - pedig bőven van mit mondanom - de majd megoldjuk. Mert vannak spoilerek, amiket egyszerűen nem szabad ellőni. és szerintem ez azok közé tartozik.

A könyv mozgatórugói egyértelműen a karakterek, és azt kell mondjam, mindenki fantasztikusan meg van formálva. Lou egy nagyon könnyen megkedvelhető karakter, bár egy ponton a vége felé legszívesebben a lelket is kiráztam volna belőle. De az esetek többségében imádtam a szemszögét olvasni, ugyanis pont mint az apja, én se tudtam, hogy mi jön ki legközelebb a száján. Egy kedves, bohókás, de gyakorlatias lány, hibákkal, problémákkal, erényekkel, de ambíciók és álmok nélkül. Nem akarja megváltani a világot, nem akar elmenekülni a kisvárosból, ahonnan alig tette ki a lábát élete során, nem akar elköltözni a szülei házából, csak úgy elvan köszöni szépen.

Will Traynor pont az ellentéte. A balesete előtt meghódította a világot maga körül. Keresztbe-kasul utazta a földgolyót, kipróbált mindent a sziklamászástól a tandemugrásig, könyörtelen volt az üzleti életben és bármit megtehetett, amihez csak kedve szottyant. Azonban egy szerencsétlen hétfő reggel minden megváltozott. Ő volt az ártatlan szemlélődő, és ő húzta a legrövidebbet. Teljesen lebénult és tolószékbe kényszerült; egyedül a fejét és az egyik kezét képes mozgatni, azt is elég limitáltan, és egy csapásra mindent elveszített és a teste a börtönévé vált.

Will és Lou igencsak utálják egymást kezdetben, ami nem csoda, tekintve, hogy Will egy igazi káposztafej a lánnyal. A viszonyuk viszont kezdettől fogva sokkal árnyaltabb és komplikáltabb annál, mintsem hogy ráhúzhassuk a szokásos love-hate kapcsolatok mintáját. Will viselkedése nagyrészt nyilván a helyzetéből adódó keserűségével magyarázható, de a csavar, amit már korábban említettem sokkal eredetibb és szívfacsaróbb magyarázatot szolgáltat. A meglepetés akkor jön, amikor Lounak elege lesz, és elkezd ő is visszaszólni. Ezek a könnyedebb pillanatok pedig nagyon is kellenek, főleg a könyv második felébe, amikor a hangulat szépen fokozatosan egyre nehezebbé válik.

"Elég gondterheltnek tűnhettem, mert hozzátette:
– Nem lesz semmi baj. Ártalmatlan vagyok.
– Tessék?
– Ha netán amiatt aggódna, hogy valami ördögi, titkos tervet szövögetek, hogy elcsábítsam, majd egyszerűen kihúz a konnektorból.
– Nagyon vicces.
– Komolyan. Gondolja csak végig."

Először észre se vettem. Már a két harmadánál jártam a könyvnek, és még egy könnycseppet se ejtettem. Imádtam a történetet, előfordult, hogy bepárásodott a szemem, de ez főként annak volt köszönhető, hogy néha megálltam gondolkodni. Moyes valahogy elérte nálam, hogy ne csak azokra a szavakra és érzésekre figyeljek, amiket leírt, hanem azokra is, amiket nem. Csak egy kis szorítást éreztem a mellkasomban, amikor fejemet a falnak döntve pörgött az agyam, de a könnyek nem jöttek. Le kellett volna kopognom. A maradék ötven oldal az egész havi adagomat fedezte. Egy ponton képtelen voltam tovább olvasni, mert nem láttam a betűket és egyszerűen csak rázott a zokogás. Talán ez lenne a katarzis?

A többi szereplőről nem ejtenék szót. Nathanon kívül kb. senkit nem kedveltem, egyeseket kifejezetten utáltam, de ettől még abszolút emberiek voltak mind. Épp csak... úgy tűnt számomra, mintha Lou-n és Willen kívül nem lett volna olyan ember a környéken - Nathant kivéve -, akinek ne lettek volna olyan pillanatai, amikor legalább egy kicsit megutáltatta magát velem. De hát mind ilyenek vagyunk, nem? Akadnak ronda pillanataink. Lou családjának viszont képtelen voltam megbocsájtani azért, ahogy végig kételkedtek Lou-ban. Egy darabig vicces volt, de egy ponton túl egy szülőnek csak oda kéne állnia és azt mondani, hogy "meg tudod csinálni".

Ami a végét illeti... nekem sincs jó válaszom. Megértettem Willt, nem hibáztattam a döntéséért. Mert ez az ő döntése, és senki másé. Az, hogy végre nem vették ki a kezéből a kontrollt visszaadott neki valamit, legalábbis én szeretném ezt hinni. Itt nincs tündérkeresztanya, vagy három kívánság. De választás mindig van. Ez tesz minket teljes értékű emberekké: a döntés szabadsága.

Gyerekek.... Rómeó és Júlia ehhez képest szivárvány, pónik és boldogság. De a dráma mellett ad mást is: perspektívát, gondolatokat és felvetéseket, amiken elrágódhatunk. Nem foglal állást, nem mondja meg mi a helyes, és ami a legfurcsább: a te véleményedet se próbálja kiprovokálni. Csak elmesél egy történetet egy közvetlen, személyes hangnemben két emberről, akik többé váltak azáltal, hogy ismerték egymást.

És az a tény, hogy még értékelés írása közben is kibuggyantak a könnyeim, remélem, elég bizonyítékul szolgál arra, hogy ez a könyv páratlanul erőteljes a maga egyszerűségében, és mindenkinek csak ajánlani tudom.

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: az összes Will x Lou
Kedvenc karakter: Will, Lou