Sarah Pinborough: 13 perc

Kiadó: 21. Század
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 368

13 percig halott voltam. 

Nem emlékszem, hogyan kerültem a jeges vízbe, de valamiben biztos vagyok – nem baleset történt és nem akartam megölni magamat. 

Azt mondják, tartsd közel a barátaidat, az ellenségeidet pedig még közelebb. De egy tinédzser lány nehezen tesz különbséget a kettő között… 

A 13 perc megragadó YA pszichológiai thriller Sarah Pinboroughtól – emberekről, félelmekről, manipulációról és az igazság erejéről. A könyv szerzőjét a magyar közönség a Ne higgy a szemének! című pszichológiai thriller kapcsán ismerhette meg. 

A könyv filmes jogai már elkeltek, a regényből készült sorozatot a Netflixen láthatják majd a nézők.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a 21. Század kiadónak!

Hiába is tagadnám, hogy elsőre a borítója fogott meg a 13 percnek. Alapvetően annyira nem a stílusom a krimi, vagy a pszichothriller, ha már itt tartunk. Szeretem a nyomozós szálakat, de inkább más műfajokkal vegyítve szoktam beléjük futni, így vegytiszta verzióban nagyon ritkán. Viszont a gyönyörűséges borítón túlmenően maga a fülszöveg is izgatta a fantáziám: 13 percig a klinikai halál állapotában lévő lány magához tér, viszont nem emlékszik a "halálát" megelőző 24 órára. Baleset volt? Vagy valaki szándékosan lökte a folyóba? Na és kiben bízhat meg?

Egyébként az én figyelmemet elkerülte az az aprócska tény, hogy ez YA. Nem tudom, hogy, mert ott van a hátoldalán is, de csak az alapszitut regisztrálta az agyam, és valamiért azt hittem, hogy mindez egy felnőtt nővel esett meg, nem pedig egy 17 éves lánnyal, így igencsak meglepett, amikor Gone Girl helyett Pretty Little Liars hangulat köszönt vissza az oldalakról. Ez amúgy nem negatívum, szimplán csak nem várt elem, amin kissé megütköztem. Az elején talán húztam a számat miatta, de aztán elég hamar sikerült belemerülnöm a hangulatba. Az írói stílus szinte filmszerűvé tette az egészet, így egyáltalán nem esett nehezemre Netflix sorozatként elképzelni ezt a könyvet. Ha tényleg megvalósul a produkció, tuti nézni fogom!

A Pretty Little Liarst nem véletlenül emlegettem, hiszen az egyik főszereplőnk, Tasha (az áldozatunk) karaktere erősen Alison Dilaurentis vibe-ot árasztott magából mindvégig. Szőke méhkirálynő és igazi manipulátor. Remekül felépített karakter volt a klisés vonásai ellenére. Egyébként ez a legtöbb szereplőre igaz: az elején még mind csak papírmaséknak tűntek, de Sarah Pinborough apránként megtöltötte őket igazi élettel, ahogy a történet kibontakozott a szemünk előtt.

Ugyanez igazi Hayley-re és Jennyre, Tasha utánfutóira, valamint másik főszereplőnkre, Beccára, aki régen a csapathoz tartozott, de kitaszítottá vált, és még mindig kétségbeesetten visszavágyik, bár a felszínen azt mutatja, hogy már tovább lépett és nem érdekli az egész. Amikor azonban Tasha megkéri, hogy segítsen neki megoldani az egyre mélyebbnek tűnő rejtélyt, hogy mi is történt aznap este, Becca nem tud ellenállni...

A könyv három nagy részre van osztva, és azt kell mondjam, hogy az első ebből abszolút feledhető. Megismerjük az alapfelállást és a szereplőket, egész jó a hangulat, de nem történik sok minden, és alig van valamicske feszültség, ami legalább fenntartaná a figyelmet. Az ötvenedik oldal körül komolyan kezdtem aggódni, hogy nem lesz ez így jó.

Tizenhármasok. Folyvást látom őket. Olyan, mintha rendre elém állna a szám. Tizenhárom borsószem maradt apám tányérján. Tizenhárom esőcsepp az ablakon. Tizenhárom ember a busz felső szintjén. Ez a szám van mindenütt.

Azonban nem kell aggódni, mert a második rész már sokkal haladósabb, a harmadik pedig teljes mértékben felkavarja az állóvizet és végre lelepleződnek a csavarok és a jelek, amiket az írónő addig majdhogynem észrevétlenül elpotyogtatott, miközben azt hittem, hogy csak főállásban unatkozunk még az elején. 

Azt kell mondjam, érdemes kivárni, mert az utolsó harmad elképesztően érdekes. Pörgősnek továbbra se nevezném, talán az utolsó 20 oldal, a nagy finálé kivételével, de az, ahogy az egész kirakós összeáll olyan érzést kelt, mintha a színfalak mögé pillanthatnánk, ez pedig teljes mértékben lekötött. 

Remekül átgondolt cselekményívről van itt szó, kérem szépen, ami lassan építkezik, de alaposan, és semmi sem történik benne véletlenül: pont mint a sakkban. Miután Tasha és Becca mindketten remekül sakkoznak, és játszanak is a játék során, egyáltalán nem meglepő, hogy maga a történet is egy sakkjátszmára hasonlít. Idegek, türelem, ész és taktikai érzék szükségeltetik a győzelemhez.

Forrás

Mint mondtam, viszonylag kevés krimit és thrillert olvasok, inkább sorozatnézésben élem ki magam ilyen téren, szóval könnyen lehet, hogy hiszékenyebb vagyok a műfajban jártasabb olvasónál, de engem tökéletesen az orromnál fogva vezetett a regény, ráadásul mindezt úgy, hogy végig azt hittem, a helyzet magaslatán állok és úgyse lesz semmi meglepetés. Valószínűleg jobban járok, ha hallgatok arra a kis hangra, ami rendre azt suttogta, hogy "ez egy pszichothriller, nem lehet ennyire pofonegyszerű a helyzet", de nem tettem, aminek eredményeként óramű pontossággal esett le az állam a fordulatot látva.

Összességében, egy remek regényhez volt szerencsém fantasztikus kivitelezésben. Értem ezt mind a történet átgondoltságára, mind pedig a könyv fizikai valójára, hiszen remek minőségű és nem mellesleg gyönyörű a borító, ami nem csak a védőborítón, de magán a keményfedélen is ott virít. Az eleje kicsit döcögősen indul, de türelem pszichothrillert terem, megéri átrágni magunkat a lassabb kezdeten. Tudom ajánlani idősebbeknek és fiatalabbaknak egyaránt, különösen ha már a komolyabb könyvek felé tendálnál, de szereted a YA-k hangulatát, a 13 perc remek választás lehet a számodra.

Értékelés: 4/5

Réti László: Falak mögött

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 552

Európát ​szíven találta a két évtizedes migrációs hullám. 

A kontinens bezárkózott

Sötét korszak köszöntött ránk. A kontinens déli- és keleti határát hat méter magas építmény, a Fal szegélyezi. Kétszáz méterenként őrtornyok állnak géppuskákkal, mesterlövészekkel. 

Tűzparancs van érvényben. 

Ezrek halnak meg, mert megkísérlik átmászni vagy áttörni a falat.

A kontinenshez tartozó szigetvilágot fel kellett adni. Szicília, Kréta, Ciprus, Málta – mind elvesztek. Földjükön anarchia tombol, nincs jog, nincs rend, csak forrongó, reményvesztett embertömeg.

Radnai Margit az Európai Bevándorlási Hivatal tapasztalt ügynöke ebben a világban próbálja megvédeni azt, ami számára igazán fontos. A saját elveiért áll ki, akárcsak a többiek: a budapesti egyetem fiatal, radikális elveket való tanára, a New York-i könnyelmű oknyomozó újságírónő, és a világszerte körözött, hidegvérű muszlim terrorista. 

Négyük élete egyre gyorsuló pályán tart egymás és talán a katasztrófa felé.

Min múlik, hol arat a halál?

Réti László izgalmas akcióregénye a nem is oly távoli, sötét jövőbe visz minket. 

A szerző volt rendőrnyomozó, minden szava hiteles, amikor arról ír, ami vérre megy. 

A Célpont Párizsban című thrillerében egyszer már megjósolta a szörnyű jövőt. 

Vajon most is igaza lesz?

***

Réti László neve nem volt ismeretlen a számomra - egy barátnőm imádja a könyveit, évek óta mondja, hogy olvassak már el egyet -, de eddig mindig hátrébb toltam a várólistámon őket, mert egyrészt halogatós típus vagyok, másrészt ritkán kerülök krimis hangulatba. Azonban emellett a regény mellett képtelen voltam elmenni. Annyira mellbevágóan aktuális, hogy úgy éreztem, ezt nem lehet halogatni, mert amiről szól, az itt és most történik, a szemünk előtt, és amilyen képet lefest, az akár a jövőnk is lehet. 

A történet négy szálon fut, négy különböző álláspontból írja le a jövőbeli Magyarországot, és az EU helyzetét a világban. Sheila Ward, amerikai újságírónő, Malki Zakariás, egyetemi tanár és nem mellesleg bevándorló, Radnai Margit, az EBH tisztje, és Mukhtar, a körözött szír terrorista egymást keresztező útjain keresztül rajzolódik ki a világkép, ami minden, csak nem megnyugtató. Ez a könyv nem arra van, hogy megsimogassa a fejünket, és biztosítson arról, hogy minden rendben lesz. Könyörtelenül szembesít a valósággal, és egy nagyon is esélyes jövőképpel, amit nem hiszem, hogy bárki is akarna látni megvalósulni.

A cselekmény pörög, a stílus pedig rendkívül olvasmányos, de nem akarnék róla sokat elárulni. Réti olyan nehéz témákról ír, ami feltételezné a nehézkes olvasást, a lomha történetvezetést, de csak úgy repültek az oldalak az ujjaim alatt. Ha lassan haladtam, az maximum azért volt, mert néha meg kellett állnom szünetet tartani: akartam is tudni, mi fog történni a következő oldalon, meg nem is. Helyenként nagyon az elevenembe talált a könyv. Elérte, hogy megkérdőjelezzek dolgokat, amiket eddig maguktól értetődőnek gondoltam. Persze, ezek az ellentétek már eddig is ott feszültek a mélyben, de a Falak mögött kíméletlenül az arcodba tolja őket, és kénytelen vagy tudomásul venni, és szembenézni velük. Egy olyan helyen élek már három éve, ahol teljesen magától értetődő, hogy mindenféle bőrszín, mindenféle vallás, mindenféle ember nyugiban él egymás mellett, és ez nagyban alakította azt, ahogy hozzáállok kérdésekhez. Malki Zakariás tökéletesen megfogalmazta a problémát:

Amikor Mukhtar emberi sorsokról mesélt neki, általa is ismert távoli rokonok tragédiáiról hallott, a körülötte zajló történelem egyszeriben közelivé vált. Megfoghatóvá.
Színe lett, hangja és szaga.
Már semmi sem volt számára annyira világos, annyira egyértelmű.
Az embert megértette, a tömeget nem.
Az egyéni motivációkat felfogta. A tömegét nem.
Csakhogy a tömeg egyénekből áll. És ezt most leplezetlenül láthatta.

Az a fajta meghasonlás, amin keresztül megy, a belső vívódásai nagyon közel hozták őt hozzám. Nem kedveltem, de megértettem, és bizonyos szavai a fülembe csengtek napokkal később is. Ez a fenti idézet például teljesen beásta magát a gondolataimba. Azt kívánom, és velem együtt, azt hiszem még sokan, bár látnék megoldást. Bár látnám azt a tiszta kiutat, amin elindulva úgy lehetne megoldani ezt a konfliktust, hogy tükörbe is tudjunk nézni a végén, mint személy, mint nemzet, mint Európa. Nem feltétlenül szeretnék politikai részletekbe menni, de egy ilyen témájú könyv esetében ez majdhogynem lehetetlen. Az irodalom amúgy is régi témája, hogy mit is jelent embernek lenni, szabadnak lenni, mit jelent a kultúra, és mit tartogat a jövő itt momentán politikai köntösben manifesztálódik.

Mukhtar részeit is érdeklődve olvastam, elvégre a lehetőség, hogy belelássunk egy terrorista fejébe ugyanazt a beteges kíváncsiságot hozza elő, mint egy sorozatgyilkos esetében. Lásd, Gyilkos elmék. És egészen addig, ameddig Mukhtar Magyarországon kívül volt, és még az ő személyisége se kezdett szétesni, nagyjából ugyanazt az érzést is hozta elő bennem, mintha csak egy Gyilkos elmék epizódot néznék este, elnyúlva a kanapén. A vége felé, amikor bonyolódnak az események, nyilvánvalóvá válik, hogy a hideg logika mögött ugyanaz a pusztító gyűlölet lapul, ami a többi fanatikust is mozgatja. Az az egyébként tőlünk sem túl távol álló hozzáállás, hogy ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a szomszédé is, csak éppen itt a végletekig hajszolva. Akinek ilyen szinten elborul az agya, annak már az sem tűnik fel, hogy lépten-nyomon saját magát cáfolja meg. Itt a vallás nem ok, hanem kifogás. Aztán elérkezett egy éles váltás: amikor megjelentek a regényben az ismerős helyszínek, váratlanul összeugrott a gyomrom. Nem akarok lelőni semmit, de amikor a vége felé részleteibe menően olvashatjuk, mire készül... fizikailag rosszul voltam tőle. Mert ott hirtelen személyessé vált az ügy, eltűnt a kényelmes távolság, eltűnt a kanapé. Eszelősen ritka, hogy ilyen szinten hatással van rám egy könyv.

Azt mindenképpen értékeltem, hogy bár a könyv erős álláspontokat mutat be, senkinek nem ad igazat. Nem rág az olvasó szájába egyetlen véleményt sem, mint a többi felett állót, nem próbálja rózsaszín felhőbe burkolni a rideg valóságot. Nem egyszer tartott görbe tükröt elém, ami egyszerre volt kényelmetlen és frissítően őszinte, és bizony az is előfordult, hogy egyszerűen csak a hajamig szaladt fel a szemöldököm. Ami egyáltalán nem negatívum, sőt. Kellenek ezek a felvetések, a kérdések, és az, hogy az ember igenis rágja meg őket alaposan, mielőtt elfogadja vagy elutasítja őket.

Amikor először elolvastam a tartalmat, azt hittem, már értem is a címet. Falak mögött. A fal, mely a görög határon húzódik. Tiszta sor. Csak olvasás közben döbbentem rá, hogy a falak már épülnek, mégpedig a mi fejünkben. Azok a falak, amiket az elménkben emelünk sokszor vastagabbak, mint bármi, amit a valóságban ember felhúzhat. Lehet, hogy reménytelenül idealista vagyok, de a falak emelése nem lehet megoldás, legalábbis nem hosszútávon.

Mi, emberek, figyelemre méltóan jók vagyunk a struccpolitikában, de ez a könyv kirángatja a fejünket a homokból. Éppen ezért, mindenkinek ajánlom! Lehet egyetérteni, lehet vitatni, lehet bárhogy hozzáállni, de olvasni kell és érdemes, mert ez nem olyan, mint a globális felmelegedés, amiről egyesek még mindig azt tettetik, hogy nem is létezik. Én nem vagyok az a vészmadár típus, de amikor eljutunk arra a szintre, hogy a disztópiákban a saját világunkat látjuk viszont, akkor már sejthetjük, hogy nagy gáz van.

A recenziós példányt köszönöm szépen a Könyvmolyképző Kiadónak!

Értékelés: 5*/5
Kedvenc szereplő: nem volt
Kedvenc jelenet: inkább kedvenc gondolatok voltak, abból is a számomra legmegragadóbbat fentebb idéztem

J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Kiadó: Vintage (magyar fordításban: Art Noveau)
Oldalszám: 170

For decades the Magistrate has run the affairs of a tiny frontier settlement, ignoring the impending war between the barbarians and the Empire, whose servant he is. But when the interrogation experts arrive, he is jolted into sympathy for the victims, and into a quixotic act of rebellion which lands him in prison.

A ​​2003-ban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett dél-afrikai író regénye 1980-ban látott napvilágot. A történetet egyes szám első személyben meséli el a szerző; a főszereplő egy elképzelt birodalom határvidékén található erődváros bírója. Egy napon váratlan esemény zavarja meg az erődítmény lakóinak az életét: a fővárosból Joll ezredes vezetésével küldöttség érkezik, amelynek feladata, hogy felmérje a határvidék békéjét állítólagosan megzavaró barbárok mozgását. A bíró kissé értetlenül áll az események előtt, hiszen több éve ő felel a városban a rendért, és soha nem tapasztalt túlkapásokat a barbároknak nevezett, de valójában békés, a határvidéken túl élő bennszülöttek részéről. Törvénytisztelő polgárként együttműködik a Birodalom képviselőjével, de amikor az ártatlan nomádokat hurcol a város terére, megalázza és halálra kínozza őket, a bírónak elege lesz a színjátékból. 

Az ezredes távozását követően maga mellé veszi az egyik megkínzott lányt, majd egy koratavaszi napon úgy dönt, hogy katonái kíséretében visszaviszi őt a nomádok közé. A hosszú, fáradtságos út után ismét Joll ezredes fogadja a városban. A katonák vallomása alapján a Birodalom elleni összeesküvéssel és a barbárokkal való szövetkezéssel vádolják, majd válogatott módszerekkel kínozzák, embertársai előtt a végletekig megalázzák.

Coetzee története örökérvényű kérdéseket feszeget. A mesterségesen kreált külső fenyegetettség és az állami terror általi konfliktuson túl mesterien festi meg az egyéni értékrendek és szemléletek párbaját. Rendkivül érzékletesen ábrázolja a regényben mindvégig uralkodó ellentétet: Joll ezredes (és a Birodalom képviselői) számára az érdek által vezérelt birodalmi igazság terjesztése a fontos, és ezt szolgálja az orwelli diktatórikusságot alkalmazó államgépezet és törvényei, rendelkezései – a bíró az egyéni tisztaságával, tiszta lelkiismeretével, erkölcsi erejével áll szembe mindezzel.

A regény 1980-ban született; a történet, a birodalmi terjeszkedés, az eszmék és a módszerek ismerősnek tűnhetnek úgy a közelmúltból, mint a mindennapjainból – és ez utóbbi ijesztő. A 20. század történelme sajnos számos példával alátámasztja azt, amit Coetzee állít, elég ha a hitleri birodalomra vagy a szovjet államgépezetre gondolunk – de a külső fenyegetettség veszélyének állandó ismétlése napjainkban is ismerősen hangzik, a rabok kínzása és megalázása helyenként ma is az állami szervek fedése alatt történik, és ma is kevés olyan bíró létezik, aki feltenné a kérdést: kik az igazi barbárok?

(hivatalos fordítás)

A barbárokra várva nem egy kifejezetten gyorsan olvasható könyv, annak ellenére, hogy 200 oldal sincs az egész, és valószínűleg soha nem kerül a kezembe, ha nem jelölik ki kötelező olvasmánynak a Writing Africa tantárgyamra az egyetemen. Mint az a hosszából is látható, a magyar tartalom sokkal többet elárul a cselekményből, mint az angol, ami kifejezetten szűkszavú, és meg sem próbálja megragadni a könyv hangulatát.

Márpedig számomra ez volt a legmaradandóbb élmény: a hangulat. Nagyon kevés nevet kapunk, nem tudjuk a földrajzi a helyet vagy az évszámot, csak úgy sodródunk ebben a kietlen világban, és hónapokkal a könyv befejezése után ez az, ami megmaradt bennem. Ez a finoman feszülő belső konfliktus, hogy itt egyensúlyozunk a történelem egy fontos eseményének a küszöbén, de hogy kinek a történelme? Mindenkié és senkié egyszerre.

A cím tulajdonképpen egy mondatban összefoglalja a lényeget. Az állandó várakozásból adódó feszültség szinte nulláról épül fel szépen lassan, ameddig a paranoia, az öncélú diktatúra és a hatalmon lévő rezsim agymosása egészen valóssá kreálja a tévképzetet, és amikor már mindenki a háborút várja... nos, a várakozás nyúlik. Jönnek a barbárok? De hát jönniük kell. Nélkülük nem lesz mit írni a történelemkönyvekbe.

"Semmi sem rosszabb, mint amit el tudunk képzelni."

Mi történik, amikor a nagyobb jó, aminek nevében azt a sok szörnyűséget elkövették megszűnik létezni? Amikor kiderül, hogy csak délibáb volt az egész? És mit tesz az ember, aki sose akart hős lenni, nem akarta megváltoztatni a világot, csak békében akart nyugdíjba menni?

Az esszém a terekre és az idő kezelésére fókuszált, és a felmerülő morális kérdések mellett még mindig ezt tartom a regény legérdekesebb aspektusának. Azt az éles kontrasztot, ami a realisztikus, szinte minden érzékre kiterjedő leírások, és a névtelen karakterek, illetve a meghatározatlan helyszín és történelmi korszak között feszül, egyszerre sokkolóan igazivá és felmérhetetlenül távolivá varázsolva a regényt. Mintha egy alternatív valóságba merülnénk, ami szinte a megtévesztésig hasonlít a miénkre.

A barbárokra várva nem egy kellemes olvasmány. Sokszor kifejezetten kényelmetlenül éreztem magam tőle. Gyakran embertelen, kegyetlen, már-már beteges, de mindig őszinte. Nem kímél és nem cenzúráz. Néha pedig annyira lelassul, hogy erőnek erejével kellett koncentrálnom a szavakra a papíron, hogy ne terelődjön el a figyelmem. De megérte elolvasni, és örülök, hogy időt szántam a megértésére. Orwell rajongóknak kifejezetten tudom ajánlani!

John Cure: A gonosz új arca

Kiadó: Mogul

Oldalszám: 328

A holtak visszatérhetnek az élők világába? 

John Marllow, a Véres Casanova néven ismert pszichopata, brutális kegyetlenséggel erőszakol meg és mészárol le nyolc nőt. A sorozatgyilkos végül az FBI elől menekülve egy elhagyatott házban öngyilkosságot követ el. Csakhogy a vérfürdő közel húsz év múlva újra kezdetét veszi, mindössze azzal a különbséggel, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett szexuális indíttatású gyilkosságok áldozatait immáron az Interneten keresztül hálózza be a gonosz ragadozó. 

Joseph Church, a feltörekvő író régi álma válik valóra, amikor megjelenő új regénye végre nagy sikert arat, azonban ezzel egy időben a felhőtlenül boldognak látszó házassága kártyavárként omlik össze. Eddiet, a rémálmokkal küzdő kamaszfiút megtalálja az első szerelem. Felhőtlen, boldog szárnyalását viszont egy a túlvilágról érkező gonosz szellem árnyékolja be, aki egyre jobban az irányítása alá vonja a fiút. 

Gemsi, a fiatal és agilis nyomozónő hosszú éveket töltött az FBI fedett ügynökeként a maffiába beépülve. Mégis a legveszélyesebb küldetése most vár rá, amikor az Interneten ismerkedő sorozatgyilkosnak akar csapdát állítani. Csapatával úgy vélik, egy másolós gyilkos nyomában vannak, azt nem is sejtik, hogy a gonosz lelkek is visszatérhetnek az élők világába. 

John Cure új könyve az élethű szereplőivel, hátborzongató hangulatával és lebilincselő történetvezetésével ismét a misztikus pszichothrillerek legjobbjai közé tartozik.

Amikor a Mogul kiadó egy felhívásában lehetőséget adott a recenziós példány véleményezésére, rendkívül izgatott lettem. A tartalom szuperül hangzott, pont az a fajta pszichothriller, amit én kedvelek. de amiből még nem sokat olvastam - inkább filmek terén vagyok otthon a műfajban. Pláne, hogy mostanában tudatosan próbálok esélyt adni hazai íróknak, ugyanis mint oly sokan, én is rádöbbentem, hogy bizony jó néhány tehetség akad kis hazánkban, akiket abszolút érdemes olvasni.

A példány, amit kézhez kaptam külsőre abszolút kifogástalan: igényesen van kötve, keményborítós, nem esik szét olvasás közben. Arról nem beszélve, hogy az író volt olyan kedves, és névre szólóan dedikálta is nekem.

van bizonyítékom is

Úgyhogy mondanom se kell, amint lehetőségem adódott rá - ami sajnos az évkezdés és a költözés miatt nem túl hamar történt meg - azonnal el is kezdtem olvasni.

Tetszett, ahogy a történet szép lassan felépült. Ahogy azt a tartalom is mutatja, több szálon futnak az események, némi időbeli ugrást is megtapasztalunk, és több személy gondolatain keresztül lehetünk tanúi a történéseknek. Olyan az egész, mint egy lassan összeálló kirakós. Aki pedig ismer, az tudja, hogy egy jó kis kirakóst sose vetek meg, ha történetekről van szó. Jó volt a ritmizálás, és nagyon hamar csúsztak az oldalak, ugyanis könnyű volt belemerülni a történésekbe. Vártam, mi fog az egészből kisülni.

Viszont az írásmóddal volt némi problémám. Ez valószínűleg csak ízlés kérdése, de a leírások alkalmával, számomra a kevesebb néha több. Nem egyszer vettem észre azt, hogy egyre csak torlódnak a melléknevek, és ezzel elveszítjük a fókuszt ahelyett, hogy pontosabb képet kapnánk az eseményekről. A hangulatteremtés fontos, de meg lehet ragadni kevesebb, jól megválasztott szinonimával is. Ugyanazt a hatást érjük el vele az olvasóban, viszont nem lesz dagályos tőle a szöveg.

A karakterek jók voltak, de a fentebb említett helyzet rájuk is volt egy kis hatással. Néha úgy éreztem, kicsit túl van magyarázva a személyiségük ahelyett, hogy cselekedtetés útján ismertük volna meg őket, és levonhattuk volna magunknak a következtetéseket. Megintcsak, van aki ezt szereti, én az utóbbit preferálom. Ettől eltekintve viszont teljesen rendben voltak. Nem egydimenziós papírmasé figurák, hanem érdekes, mélységgel rendelkező személyiségek... kivéve John Marllowt.

Marllow lenne a főgonosz, aki köré az események fonódnak, de sajnos azon a tényen kívül, hogy nyilvánvalóan elmebeteg volt, nárcisztikus és nagyon-nagyon gonosz - ez többször is ki lett hangsúlyozva - nem sokat tudunk a személyiségéről. Azt még hozzá tudom tenni, hogy rettentő vulgáris volt végig. Számomra azonban sokkal ijesztőbb lett volna, hogyha emberibb, teljesebb képet kapunk róla. Miért lett ilyen? Mi motiválja? (az istenkomplexusán kívül) Mit vetít ki? Milyen lelki/mentális problémái voltak? A múltjáról megtudunk valamicskét néhány megjegyzésből, amit a családjára tesznek, de ez édeskevés a boldogsághoz. Azt reméltem, hogy a naplójából való részletek között esetleg találunk régebbi emlékeket is. Véleményem szerint, nagyban hozzá tudott volna tenni a személyisége árnyalásához. Aztán a másik: a káromkodás. Engem, személy szerint nem zavar. De Marllow néha sok volt, mert azt éreztem, hogy sokkal mélyebbre is lehetne ásni a jellemében, ha nem lennénk elfoglalva azzal a mocsokkal, ami kijön a száján.

Ahogy azt is vártam, hogy a profilozók Gemsi csapatában rendesen beletúrnak a gyilkosunk személyiségébe, és többet is megtudunk róla azon kívül, amit már mi magunk is ki tudtunk következtetni. Szeretem az ilyen lélektani vájkálást, jobb lett volna ebből többet látni, ha már pszichothriller. De nem. Nagyon általánosan fogalmaztak, meg lett állapítva, hogy Marllow egy beteg állat, aki védtelen nőkre vadászik, és nagyjából ennyi. 

A lezárással való fenntartásaim pedig ugyanitt gyökereznek: nem igazán látunk semmit a pszichológiai oldaláról a helyzetnek. Se a szülőknél, ahol minden happy, se Eddie-nél, aki esetében pedig... na jó, nem akarok lelőni senkinek semmit, de legyen elég annyi, hogy azzal a megoldással ott nem tudtam mit kezdeni. Olyan lecsapottnak tűnt tőle a vége, és kimaradt az emberi kapcsolatok útvesztőjében való kalandtúra, meg az ember saját tetteinek/érzéseinek feldolgozása. Pedig kíváncsi lettem volna rá.

Miután teljesen felborult a szokásos sorrendem az értékelés közben, így utoljára vesszük most a helyszínt, azaz Amerikát. Logikus, tekintve, hogy a szerző angolszász néven publikál. Azonban, ha Amerikába helyezünk egy történetet, akkor nem árt, ha passzolnak a részletek. Példának okáért, nem hiszem, hogy ott is van pálinka, vagy ha lehet is kapni, biztos nem egy kisvárosi kocsmában. Aztán, Eddie ugye gimnazista, ami azt jelenti, hogy még valószínűleg 18 sincs, de ha mégis, és Európában ki is szolgálnák, Amerikában 21 év a korhatár az alkoholfogyasztáshoz. Ergo, igen valószínűtlen, hogy egy kocsmában, ahol ráadásul mindenki tudja, kinek a kicsodája és hogy hány éves kiszolgálnák őt és a haverjait.

Ilyen és ehhez hasonló apró gondok okozták azt, hogy habár élvezhető volt a könyv, gyorsan olvasható, nem vált kedvenccé, és ezt én sajnálom a legjobban. Több mélységet vártam volna a karakterektől, ha már pszichothriller. Ettől függetlenül azonban, pozitív élmény volt az olvasása.

A recenziós példányt köszönöm a Mogul kiadónak és John Cure-nek!

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc jelenet: nem volt

Kedvenc karakter: Gemsi

Mary Shelley: Frankenstein #Köd előttem, köd utánam

Szép jó napot mindenkinek!

Kicsit nagy volt a csend a blogon az elmúlt pár napban, de ennek ma vége szakad. Ugyanis mindez csak azért volt, mert csomót törpöltünk, meg szervezkedtünk (meg a távoli szakdogámon görcsöltem tök értelmetlenül), és itt az újdonságok sorából az első: tematikus könyvklub a Kis Könyves Bloggerekkel! A november témája a köd, ezért is a cím. Úgyhogy tartsátok nyitva a szemeteket a hétvégén, mert mindenféle szuper ködös bejegyzéssel készültünk nektek!

November közepe van, már javában benne járunk az év talán legszebb és legszínesebb évszakában és nagy valószínűséggel már mindenki megtapasztalta azt a jelenséget, amely az autóban ülve veszélyes és zavaró, de egy dombtetőről nézve lélegzetelállító, este hazafelé a sötét utcán viszont hátborzongató. Amikor a levegő ily módon besűrűsödik, bármi megtörténhet… Ezt az írók is nagyon jól tudják, és szívesen alkalmazzák egy-egy jelenet, fejezet vagy akár egy egész könyv megírása során. Mi, a Kis Könyves Bloggerek most a Köd előttem, köd utánam projekt keretében szeretnénk elhozni, és megmutatni nektek néhányat ezek közül. Igyekeztünk feltárni a köd minden árnyalatát, több oldalról megközelíti a témát. A bejegyzéseink nagyon változatosak, lesznek könyv értékelések, kimaradt jelenetek, de még olyan könyvekről is írunk, amelyekről az első ránézésre nem is gondolnád, hogy beleillenek ebbe a fátyolos témába. Talán nem fogalmazunk túl ködösen, de ha mégis, reméljük mire vasárnap a közös projektünk véget ér, feloszlik az összes földig érő felhő, és mindenhol kisüt a nap!

,,A világ egy sötét, jégre és hóra épített hely és benne mi vagyunk egymásnak a lámpások. Ahogy ma este a lámpák halvány fényei idevezettek titeket, úgy vezetjük mi is egymást az élet hideg homályában. Sokan magukhoz ölelik a sötétséget, elrejtőznek benne, de nekünk erre semmi szükségünk. Lépjünk előre, és világítsunk egymásnak!

A fény a lételemünk: nélküle gyámoltalanok, gyengék vagyunk, védtelenek, még lépteink is bizonytalanok. De ha akár csak a legkisebb világosságot látjuk magunk előtt, máris jobb: hívogat, vezet, és amint elérjük átölel. Ha pedig hozzáadjuk saját kicsi ragyogásunkat, erősebb lesz."

/A. M. Aranth: Dobszó a ködben/

Kiadó: Dover Publications (a fenti borítóval)

Oldalszám: 166

Mary Shelley began writing Frankenstein when she was only eighteen. At once a Gothic thriller, a passionate romance, and a cautionary tale about the dangers of science, Frankenstein tells the story of committed science student Victor Frankenstein. Obsessed with discovering the cause of generation and life and bestowing animation upon lifeless matter, Frankenstein assembles a human being from stolen body parts but; upon bringing it to life, he recoils in horror at the creature's hideousness. Tormented by isolation and loneliness, the once-innocent creature turns to evil and unleashes a campaign of murderous revenge against his creator, Frankenstein.

Victor Frankenstein, a szépreményű tudós ifjú elhatározza, hogy embert alkot a tudomány eszközeivel. Az eredmény irtózatos: torz teremtmény születik. A sorsára hagyott lény szenved a magánytól, a megalázottságtól, de műveli magát, szeretetre, megértésre vágyik, amit nem kap meg. Bosszút esküszik tehát, hogy számon kérje szörnyű sorsát teremtőjén…

Mary Shelley, korának kiemelkedő tehetsége alig tizenhét évesen írja meg minden idők legeredetibb rémtörténetét, amelyből azóta számtalan világhírű filmadaptáció készült. A Frankenstein alapkérdései nem is lehetnének időszerűbbek: mindenható-e a tudomány? Teremthetünk-e embert, saját képünkre? Kell-e határt szabni a vágyainknak?

(hivatalos fordítás)

A Frankensteint elsősorban a borítója miatt választottam a ködös témához, de olvasás után annyit kattogtam rajta, hogy rádöbbentem, ez a könyv több szempontból is jó választás volt. Mindjárt ki is fejtem bővebben.

Az alapsztorit szerintem senkinek nem kell bemutatni, de ennél a helyzet sokkal bonyolultabb. Bár Frankenstein teremtménye egyáltalán nem "irtózatos" elsőre, legalábbis belülről nem. Victor direkt erősebbre és nagyobbra alkotja, mint egy normál embert, valami felsőbbrendűre és tökéletesre törekszik, de amikor sikerrel jár a kísérlete, elborzad az eredménytől. Azonban ez főként azért van, mert a lénynek nem épp esztétikus az ábrázata. A teremtője - kvázi az apa figura - azonnali elutasítása az, ami haragot, értetlenséget, fájdalmat okoz neki, és végül ezért vesznek olyan végzetes fordulatot az események. Persze, el lehet vitatkozni, hogy végül eredendően jó volt-e, vagy sem, de én amellett vagyok, hogy Victor viselkedése változtatta szörnyeteggé. Hiszen még nevet sem adott neki. A Frankenstein ugyanis Victor vezetékneve. Nem várhatja el egy teremtménytől, hogy emberként viselkedjen, ha nem kezeli emberként és nem tanítja meg, hogyan létezzen a társadalomban anélkül, hogy kárt okozna. Márpedig Victor elküldi magától, és rászabadítja a világra a teremtményét, és csak hónapok múltán találkoznak újra.

És a szörny megpróbált jó lenni. Próbált segíteni az embereknek, de azok elhajtották maguktól kinézete miatt. Tanult, kérdéseket tett fel, képes volt fejlődésre. Azonban az a mélyen gyökerező apa-komplexus, és az elfogadás iránti vágy, amit Victor kiváltott benne minden reakciójára rányomta a bélyegét. A körülötte lévő világ formálta végül azzá, aki lett.

"Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek."

Talán érezni lehet, hogy kissé a teremtményt favorizálom, de Victorral szemben csak dühöt éreztem és néha egy kis sajnálatot, szimpátiát biztos nem. A körülötte lévő emberek, akik áldozatul estek a helyzetnek, őket valóban sajnáltam, de Victort nem, mert neki hatalmában lett volna megállítani és megváltoztatni az események folyását, mégse tette, mert a saját gyengesége megakadályozta.

saját fotó

Ami a ködöt illeti? Átvitt értelemben kissé ködösnek mondható a sztori, több helyen is. Egyrészt tele van lázálmokkal, hallucinációkkal, és egyes olvasatok szerint, amiket főként Freud elméletei ihlettek, a lény és Viktor igazából egyek, egy személyiségnek a két oldala. Viktor az Ego (én), azaz a racionális része az embernek, ami tudomásul veszi és betartja a társadalmi normákat, a lény pedig az Id (ösztön-én), aki az alantasabb, társadalmilag nem elfogadott késztetéseket képviseli. A lény alá van rendelve Viktornak, de ő elutasítja ahelyett, hogy tudomást venne róla, így a lény elszabadul és tragédiák sora következik be. Nem mondom, hogy minden aspektusával egyetértek az előbb felvázolt elméletnek, de nagyon érdekesnek találtam, hogyan bontakoznak ki az események, különösen a lény és Frankeinstein interakciói, ha ezen a lencsén keresztül olvassuk a könyvet.

Ez egy romantika korában íródott gótikus horror, így gyors ritmusú cselekményt senki ne várjon, de érdemes elolvasni. Néha lassú, de a stílus - engem személy szerint - kárpótolt, ugyanis nagyon szerettem Mary Shelley sorait olvasni. A mély filozofikus tartalom és az abszolút ma is aktuális kérdések, amiket feszeget pedig mindenképpen érdemessé teszik arra, hogy a kezünkbe vegyük majdnem 200 évvel az eredeti megjelenése után is. 

Amit ebből ki akarok hozni? Valószínűleg nem olyan lesz, amilyenre számítanál, de érdemes elolvasni, mert érdekes, releváns, és mert valahogy egyik általam látott adaptáció sem tudta megragadni a lényeget. Talán egyet kivéve: a londoni National Theatre tavaly színpadra vitte Benedict Cumberbatch főszereplésével (ő volt a lény). Ugyan nem élőben, hanem egy vetítésen láttam, de még így is a legjobb Frankeinstein adaptáció, amihez valaha szerencsém volt.

Linkelem a hivatalos trailert youtube-ról. Ha esetleg rá tudjátok tenni a kezeteket egy felvételre, teljes szívből tudom ajánlani, mert zseniális! Ja, és azt a verziót ajánlanám, ahol Cumberbatch játssza a lényt, mert Johnny Lee Miller nekem nem jött be annyira.

Remélem, kedvet kaptatok hozzá, és a kezetekbe veszitek alkalomadtán Mary Shelley klasszikusát! Ha úgy gondoljátok, ez mégsem nektek való, vagy csak kíváncsiak vagytok, a többiek milyen könyvvel készültek, mindenképp nézzetek be a többiekhez, hiszen elképesztően színes lett a paletta, mindenki találhat kedvére való ködös olvasmányt novemberre!

Rajzolt valóság - a Libanoni keringő

Kiadó: Metropolitan Books
Oldalszám: 128

One night in Beirut in September 1982, while Israeli soldiers secured the area, Christian militia members entered the refugee camps of Sabra and Shatila and began to massacre hundreds, if not thousands, of Palestinians. Ari Folman was one of those Israeli soldiers, but for more than twenty years he remembered nothing of that night or of the weeks leading up to it. Then came a friend’s disturbing dream, and with it Folman’s need to excavate the truth of the war in Lebanon and answer the crucial question: what was he doing during the hours of slaughter?

Challenging the collective amnesia of friends and fellow soldiers, Folman painfully, candidly pieces together the war and his place in it. Gradually, the blankness of his mind is filled in by scenes of combat and patrol, misery and carnage, as well as dreams and hallucinations. Soldiers are haunted by inexplicable nightmares and flashbacks—snapping, growling dogs with teeth bared and eyes glowing orange; a recurring image of three young men rising naked out of the sea to drift into the Beirut battlefield. Tanks crush cars and buildings with lethal indifference; snipers pick off men on donkeys, men in cars, men drinking coffee; a soldier waltzes through a storm of bullets; rock songs fill the air, and then yellow flares. The recollections accumulate until Ari Folman arrives at Sabra and Shatila and his investigation reaches its terrible end.

The result is a gripping reconstruction, a probing inquiry into the unreliable quality of memory, and, above all, a powerful denunciation of the senselessness of all wars. Profoundly original in form and approach, Waltz with Bashir will take its place as one of the great works of wartime testimony.

1982-ben, egy szeptemberi éjszakán Beirútban palesztínok százait, ha nem ezreit mészárolták le, amikor a Keresztény milícia behatolt az izraeli katonák által védett, Sabra és Shatila nevű menekült táborokba. Ari Folman azon izraeli katonák egyike volt, de több mint húsz éven keresztül semmire nem emlékezett abból az éjszakából, vagy az azt megelőző hetek történéseiből. De mikor egy barátja elmeséli neki egy bizarr visszatérő rémálmát, Folman elhatározza, hogy kideríti az igazságot a libanoni háborúról, és a választ a legfontosabb kérdésére: mit csinált ő a mészárlás órái alatt?

Folman fájdalmasan őszinte kutatása a háborúról és a saját részvételéről egyben a bajtársait és barátait is emlékezésre készteti. Az elméjében lévő űrt szépen lassan kitöltik az ütközetekről, őrjáratokról, nyomorúságról és vérontásról szóló jelenetek, amik közé álmok és hallucinációk is vegyülnek. A katonákat megmagyarázhatatlan rémálmok és flashback-ek kísértik - morgó, vicsorgó kutyák világító narancssárga szemekkel; egy visszatérő kép három fiatalemberről, ahogy a tengerből kiemelkedve a beirúti hadszíntérre sodródnak; rockzene a levegőben, majd a sárga villanások. Az emlékek egyre csak torlódnak, egészen ameddig Ari Folman nyomozása eléri rettenetes célját Sabra és Shatila képében.

Az eredmény egy megragadó újragondolás, egy tapogatózó nyomozás, ami az emberi emlékezet megbízhatatlanságának mélységeibe enged bepillantást, és mindenekelőtt, egy erőteljes állásfoglalás a háború - minden háború - értelmetlensége mellett. Elképesztően eredeti mind kivitelezésben, mind megközelítésben, a Libanoni keringő méltán foglalja el helyét a legjobb háborús tanúságtételek között.
(saját fordítás)

Ez egy kicsit rendhagyó poszt lesz, ugyanis a Vals im Bashir, azaz magyar címén Libanoni keringő, nem a szokásos könyv-film kombó. Adaptációkról már volt szó többször is - még Top 10 is készült belőle, szóval mondhatni ismerős a terep, - azonban ez egy kicsit más tál tészta.

A film, amivel Ari Folman izraeli rendező európai hírnévre tett szert 2008-ban jelent meg és először a Cannes-i filmfesztiválon vetítették le. A siker elsöprő volt, és a necces témát tekintve igencsak meglepő is.

Ami igazán különlegessé teszi, az a formátum: animált dokumentumfilm. Oximoronnak hangzik, mi? Nem az. Egyszerűen zseniális! Ez a Cartoon Network és a National Geographic szerelemgyereke!
Amikor megtudtam, hogy épp mit készülök megnézni, teljesen biztos voltam benne, hogy ez vagy fantasztikus lesz, vagy eszméletlenül pocsék. Ilyenkor egyszerűen nincs középút. És egyébként a hozzászólásokból is, amiket olvastam ez jött le - és hidd el, rengeteget elolvastam. Az utóbbi pár hétben a fejem búbjáig voltam a témában. Az utálat mondjuk általában az érzékeny téma kezelésének szól, és nem a formátumnak, de ez egy másik kérdés.

A képregény egy évvel később jelent meg egy new yorki kiadó gondozásában, tehát a szokásos folyamat itt megfordult. És miután a képregény a filmben mozgóképként megjelenő rajzokat tartalmazza, nincs sok értelme külön kezelni a kettőt. Ha már láttad a filmet, a képregény nem fog sokat nyújtani, ugyanis pontosan ugyanaz a látványvilág köszön vissza, ugyanazzal a történettel. Semmit nem hagytak ki, vagy variáltak át, inkább egy kivonatnak tekinthető a könyv, mintsem egy különálló műnek. De ez nem negatívum, legalábbis számomra abszolút nem tűnt annak, ugyanis a film olyan szinten kifilézett agyilag és lelkileg, hogy jól jött a képregény, amihez nyúlhattam, ha valami nem rémlett kristálytisztán.

Így viszont, azt javasolnám, hogy hacsak nem jársz az én cipőmben, és nem kell beadandót írnod a Libanoni keringőből, hagyd a francba a képregényt és inkább csak nézd meg a filmet. Semmit nem ad az élményhez, és mégiscsak a film az igazi. Arról nem beszélve, hogy a képregény esetében lemaradnál a fantasztikus soundtrack-ről!

A film felépítése erősen mozaikos; amint a flashbackek elkezdődnek, a valóság és hallucináció határai finoman egybemosódnak. Gyönyörűen van érzékeltetve, hogy maga a főszereplő sem biztos abban, hogy mi az emlék, és mi a képzelgés, és erre ráadásul tudományos magyarázatot is kapunk. Ugyanis Ari a nyomozása folyamán nem csak volt bajtársaival veszi fel a kapcsolatot, hanem egy pszichológussal, aki világhírű PTSD szakértő, és egy híres riporterrel is, aki a nyolcvanas években a frontról tudósított. Ezek az interjúk a valóságban is lezajlottak, mi több, két szereplő kivételével, a hangjuk is a sajátjuk. Talán ezért is nem lett szinkronizálva soha: csakis héberül, felirattal található meg. Nem mondanám, hogy bántam volna ezt a tényt. Amúgy is az eredeti nyelvet szoktam preferálni, és héberül még sose néztem filmet. Nekem tetszett a nyelv hangzása, hozzáadott az élményhez.

A szereplőknek nem csak a hangja, a kinézete is elképesztően realisztikus és valósághű, de határozottan a rajzfilm birodalmában marad. Bizonyos jeleneteknél az erős kontúrok és drámai kontrasztok az amerikai képregények stílusát idézték. Furcsa volt az én X-Menen meg Batmanen meg egyéb szuperhősökön szocializálódott agyamnak ilyen komoly, nyomasztó témát ebben az ismerős stílusban feldolgozva látni.

Ari Folman:

Ron Ben-Yishai

Csak kettejükről sikerült viszonylag értelmes képeket előhalásznom az internet végtelen útvesztőiből, de szerintem a képek így is magukért beszélnek. Órákat tudnék még beszélni csak a formátumról (van hozzá anyagom, most írtam róla 3000 szót), de megkíméllek titeket. Inkább áttérek a sztorira, mert ott is van bőven mit kitárgyalni.

A sok elismerés mellett, rengeteg kritikát is kapott a film: nulla történelmi kontextus, kitekintés, csak a hatásvadászatra mentek rá, nincs semmi a felszín alatt, stb.
Egyetlen reakcióm van: mi most ugyanazt a filmet láttuk???

Nagyon-nagyon kényes a történelmi aspektusa, egy politikai viperafészek, mindenki ujjal mutogat, középen pedig ott van az a rengeteg áldozat, így érthető, ha nagyon sokak számára fájó, érzékeny pont a '82-es mészárlás. Azonban fel szeretném hívni egy nagyon fontos tényre a figyelmet. Valamire, amire maga Ari Folman is felhívta majdnem az összes interjúban, amit adott. A Libanoni keringő NEM egy történelmi film. Azért nem ad kontextust, mert nem az az elsődleges cél, hogy egy képet kapjunk a konfliktusról. 

Ez egy nagyon személyes hangvételű vallomás, aminek a főszereplője részt vett a nyolcvanas években lezajló eseményekben. Ergo, a film szempontjából nem szükséges perspektívába helyezni az eseményeket, miután maguk az események tekinthetők a kontextusnak. A film szól arról, hogy mit jelent fiatalon katonaként szolgálni, hogy milyen láthatatlan sebeket hagy maga után, szól az emberi emlékezet megbízhatatlanságáról, és van egy nagyon határozott háború-ellenes állásfoglalása.

De nem igazán töri magát, hogy a politikai nüanszokat bemutassa. Ez abból is adódik, hogy Ari egy alacsony rangú újonc volt, alig nagykorú, így rohadtul semmit nem kötöttek az orrára. Az ott lévő katonáknak halvány lila ibolyájuk se volt a politikai játszmákról, amik a háttérben zajlottak a vezetőség szintjén.
Ari Folman azért kezd nyomozásba, mert a felvillanó flashbackek nem hagyják nyugodni, és azt reméli, hogy ha mások meg tudják erősíteni, vagy meg tudják cáfolni azt, hogy mit csinált és mit nem, békére lelhet. A film felvet kérdéseket moralitásról, felelősségről, bűntudatról, de azon kívül, hogy az akkori vezetőséget nyíltan elítéli, mást nem igazán rág a néző szájába. Megismertet a saját valóságával, ami a személyes vonatkozáshoz mérten bizonyos fokig nyíltan szubjektív, és innentől fogva ott hagy gondolkodni.
Igen, tényleg nem árt, ha van némi sejtelmünk a történelmi eseményekről, de azt nem ebből a filmből fogjuk megtudni. Azonban megéri utána olvasni, mert számomra megdöbbentő volt, hogy még soha életemben nem hallottam a nyolcvanas években lezajlott libanoni háborúról. Lehet, hogy egyszerűen túl fiatal vagyok ahhoz, hogy emlékezzek, de te jó ég! EZT miért nem tanítják az iskolában?

Ahogy a főszereplő próbálja kideríteni, mire nem emlékszik, eszelősen rémisztő dologgal kell szembesülnie: az, amire annyit támaszkodunk, ami nélkül széthullana az életünk, olyan mint egy részeg hároméves. Az emberi memória, mint olyan, eszméletlenül könnyen befolyásolható. Elég egy photoshoppolt kép, és olyasmire is emlékszik az ember, ami soha nem történt meg. És ez nem valami feltételezés, vagy elszigetelt eset: ez egy tudományos kísérlet eredménye, és nincs kivétel. Egyesek elsőre tagadták, hogy az eléjük tett fotón lévő esemény megtörtént, de egy idő után "emlékezni" kezdtek rá. Mert így működik az agyunk. Mindenféle tudatos döntés/erőfeszítés nélkül a részünkről, egyszerűen kitölti a fekete foltokat.


A vége pedig... a vége kegyetlen. Teljesen lerombol, számos kérdést hagy maga után. Kiránt az addig gondosan felépített világból és a nagybetűs valóság arcába hajít, de úgy, hogy felcuppansz a szélvédőjére. Egyszerűen rövidzárlatot okozott: percek múltán is csak ültem és bámultam a képernyőt. De nem fogom elmondani miért. Nézzétek meg!

Íme a nemzetközi trailer magyar felirattal: