2017. augusztus 20., vasárnap

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Kiadó: Kossuth
Oldalszám: 352

Egy rejtélyes sziget 
Egy elhagyott árvaház 
Egy különös fényképekből álló gyűjtemény

Ez vár felfedezésre a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című felejthetetlen regényben, amely a fantázia és a fotográfia elegyéből kever izgalmas olvasmányt. Történetünk kezdetén rettenetes családi tragédia indítja útnak a tizenhat esztendős Jacobot egy távoli, Wales partjai közelében lévő szigetre, ahol felfedezi Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekek számára alapított otthonának omladozó romjait. Ahogy Jacob végigjárja az elhagyott hálótermeket és folyosókat, rájön, hogy Vándorsólyom kisasszony gondozottjai nem csak különlegesek voltak, de talán veszélyesek is. Lehet, hogy nem véletlenül száműzték őket egy kietlen szigetre. És valamiképpen – lett légyen ez bármilyen valószínűtlen – talán még mindig élnek. 
Ez a nyugtalanító, réges-régi fényképekkel illusztrált regény élvezetes olvasmány felnőtteknek, tiniknek és bárkinek, aki élvezi a hátborzongató kalandokat.

***

A könyvet köszönöm szépen a kiadónak!


A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei nem újdonság már, sokak rajonganak érte, sőt a tavalyi évben még film is készült belőle, ami újjáélesztette a megjelenéskor fellángolt hype-ot, és megint minden egy csapásra tele lett a fekete-fehér képes, enyhén creepy fotográfiákkal, és áradozásokkal arról, hogy ez a trilógia mennyire csodálatos. Én a magam részéről eddig tudatosan kerültem, bár már többször a kezembe akadt a könyvesboltban, ennek pedig ugyanaz az oka, ami miatt horror filmet se vagyok hajlandó megnézni: gyáva kukac vagyok élénk fantáziával, és minden ilyen cucctól összecsinálom magam, aztán pedig hetekig nem megy ki a fejemből. Kell ez nekem? Dehogy kell. Rettegjen hobbiból más.

Arra, hogy mégis elolvassam a könyvet nem végeláthatatlan mazochizmusom vett rá, hanem a tény, hogy többen többféle képpen biztosítottak arról, hogy ez a könyv csak creepynek néz ki, de igazából nem annyira az. Semmi olyan nincs benne, ami egy átlag fantasyben ne lenne, meg se fog ez nekem kottyanni, és nem fogok telefonfénnyel szörnyeket vadászni az ágyam alatt hajnal háromkor, nyugodjak meg. Húztam egy darabig a szám, meg hímeztem-hámoztam, de aztán csak beadtam a derekam, mert hát, valljuk be, ha túlteszed magad azon, mennyire para a kicsi leányzó feje a borítón, nem lehet nem észrevenni, milyen csodálatosan gyönyörű maga a kiadás. Az már tényleg csak hab a tortán, hogy ha leveszed a védőborítót, nem sima egyszínű kötés, hanem ugyanaz a dizájn található alatta a keményborítón. Már kézbe fogni is élmény a könyvet.

forrás
Maga a történet egyébként tényleg nem ijesztő, inkább a hangulatos szót használnám rá, amihez a fekete-fehér képek nagyban hozzájárulnak. Ami különösen tetszett, hogy nem csupán illusztrációi, hanem aktív alkotóelemei is a történetnek: a képek Jacob világának a részét képezik, ezekkel mesélte nagyapja a látszólag hihetetlen történeteit a különlegesekről és a walesi kis szigeten álló árvaházról, amely Vándorsólyom kisasszony felügyelete alatt állt. A stílus is remekül hozta ezt a fajta nosztalgikus hangulatot, könnyen olvashatóvá téve a könyvet, bár őszintén, rendre elfelejtettem, hogy Jake elvileg a 21. századból jött. Inkább raktam volna őt is a 80-as/90-es évek tájékára, egyrészt a szóhasználat, másrészt pedig amiatt, mert az ő részeibe is beszivárgott az a hangulat, ami nagyapja történeteiből áradt.

Szükség is volt az erős hangulatra, ugyanis a cselekmény csigalassan indul be. Amikor még a századik oldalon se történt semmi, kezdtem megijedni, hogy ez ilyen tetűlassan fog kúszni egész végig. Persze, ez egy kezdőkötete egy trilógiának, de azért mégis illene megállnia a saját lábán. Szerencsére a második felére kicsit felpörögtek az események, így az izgalmasabb volt, de összességében még mindig egy nagy bevezetőnek érződik az egész. Ettől függetlenül élveztem olvasni, csak kissé rétestészta feelingje volt: nyúlt és nyúlt, és én meg csak vártam, hogy érjünk már a lekvárhoz.

Enyhe spoilerek az elkövetkezőkben!



Alapvetően nem szeretek spoilerezni, de enélkül az apróság nélkül lehetetlenné válik a karakterek kitárgyalása, így kénytelen vagyok. Szóval, ha abszolút semmit se szeretnél lelőni a sztoriból, állj meg most! 

Ugye Jake nagyjából száz oldalnyi tipródás után felfedezi az átjárót az időhurokba, ahol az árvaház még mindig áll, és minden lakója megragadt 1940. szeptember 3-ában, és azt a napot élik újra és újra, egészen a bomba becsapódásának pillanatáig, amikor is újraindul a nap. Ezáltal a különleges gyermekek kora is beragadt, vagyis azok, akiket Jake nagyapja anno hátrahagyott, még ma is pontosan ugyanannyi idősek, mint 1940-ben, köztük az akkori kedvese, Emma is. Na már most, lehet, hogy én vagyok túl földhöz ragadt, de képtelen voltam túllépni azon, hogy pont Jacob és Emma között alakult a szerelmi szál. Még maga Jake is fennakadt ezen a tényen egy párszor, sőt közölte is Emmával, hogy ez talán így nem teljesen egészséges, de mit ad isten, ezt a végére teljesen elfelejtették, így az ezzel kapcsolatos fenntartásaim is megmaradtak. Talán majd a folytatásban?

Ezenkívül a lidérces szál nagyon rendben volt, ott volt némi feszültség is, ami kifejezetten feldobta a sztorit, de bőven nagyon későn lett kibontva ahhoz, hogy ez feledtetni tudja a kezdeti tötymörgést. Jobb lett volna, ha talán hamarabb bekerül a cselekménybe, és hosszabb a nyomozás, mert így aránytalanul hosszú lett a bevezetés, ameddig a tényleges cselekmény az utolsó száz oldalba lett sűrítve.

Spoiler vége


Egyébként maguk a karakterek mind a helyén voltak. Emberiek, sebezhetőek, tökéletlenek, de alapvetően szerethetőek voltak. Bár a kötetnek úgy összességében igencsak bevezetőszaga volt, azért a végére mégis felpörgött és az utolsó jelenet kifejezetten felcsigázta az érdeklődésemet, már ami a folytatást illeti. Szinte minden szál nyitva maradt, így szinte követeli a következő könyvet a lezárás.

Tudom ajánlani mindazoknak, akik szeretik a fényképészetet, a lassabban felépülő történeteket, megfűszerezve némi Pán Péter szindrómával és a hangulatos írásmódot. Viszont akik a lendületesebb, sodró cselekményt preferálják, azok nem feltétlenül fogják élvezni.

Értékelés: 3,5/5


2017. augusztus 12., szombat

Stephanie Tromly: Csak a bajt hozod rám

Kiadó: Ventus Libro
Oldalszám: 300


Digby és Zoé, a két gimnazista nyomozásának és szerelembe esésének cseppet sem romantikus, inkább vicces és veszélyes története. 

Amikor az ember arra készül, hogy Digby barátjaként túléljen egy átlagos napot, az nem sokban különbözik attól, mint ha az apokalipszist készülne túlélni. 
Amikor Digby először becsönget, Zoe Webster nincs különösebben elragadtatva. Digby goromba, okos, és nem tűr ellentmondást. Mire Zoe észbe kap, máris nyakig ül abban a vicces és veszélyes eseményfolyamban, amely egy gimnazista lány elrablása ügyében folytatott nyomozáshoz vezet. Ennek az emberrablásnak pedig talán köze lehet ahhoz, hogy nyolc évvel ezelőtt tragikus körülmények között eltűnt Digby húga is. 
Ez a borotvaéles párbeszédekkel fűszerezett regény olyan szerelmi történet, amely határozottan nem romantikus, és olyan krimi, amelyben nem a tettes kézre kerítése az egyetlen izgalom. Stephanie Tromly első könyvét nem fogjuk egyhamar elfelejteni.



***



A könyvet köszönöm szépen a Kossuth kiadónak!


Már a borítójáról sejteni lehetett, hogy ez a könyvecske tökéletes választás lesz a nyári napokra, amikor valami lazára vágyik az ember lánya az egész évi diliház után. Igazából mondhatjuk, hogy azt is kaptam, amire számítottam: Stephanie Tromly regénye az első oldalaktól olvastatta magát és jókat kuncogtam a poénokon.


A történet maga nem túlságosan bonyolult, jellegzetes kisvárosi feeling, új suli, meg egy fura gyerek, Digbyről meg eleinte nehéz eldönteni, hogy egy fiatal Sherlock Holmes szintű zseni, vagy hobbi stalker, de röhejes helyzetekből nincs hiány, ami határozottan feldobja a hangulatot - lásd: csirkejelmez.  

Kissé klisésnek is tűnt a szitu elsőre, de Tromly jól bánik a jól megszokott "új lány a városban" sémával, és külön üdítő volt, hogy bár a lányos ábrándozás megvolt a szokásos focista álompasi felé, a kémia a különc gyerekkel működött. Remekül elszórakoztam Zoé és Digby szerencsétlenkedésein, meg ahogy Digby sose bírta ki, hogy ne szóljon be, amikor Zoé láthatóan elmerült a rózsaszín ködben, ami a tinilányok sajátja, főleg a YA regények világában. Az már csak hab volt a tortán, hogy Digby és Henry ráadásul barátok, a maguk fura módján. (Főleg Digby fura módján, ő ugyanis nem komplett.)

    – Digby!     Mindketten összerezzentünk. Henry lépett elő egy bokor mögül, izzadtan, zihálva.     – Á, hellóóó… Henry, nem tudtam, hogy te is jössz – mondta Digby.     – Dehogynem tudtad, azért próbáltál elgázolni a Chestnut utcában – mondta Henry.     – Ó, sajnálom. Nem tudtam, hogy te vagy az – mondta Digby.     – Hallottam, ahogy röhögsz az autóban, tesó.
Zoé egyébként szintén szerethető volt, mint főhősnő. Nem volt az a nyavalygós fajta, sem különösebben nehézfejű, és egyfajta száraz humorral kezelte a felmerülő eszement szitukat, ami nagyon szimpatikussá tette számomra. Ilyen lehetett Steph Plum tizenévesen. Digbyt viszont egyszerűen imádtam, pedig a való életben tuti képtelenség lenne tíz percnél tovább elviselni úgy, hogy közben nem próbálod megölni vagy őt, vagy magadat. 



Ami viszont érdekes volt, hogy főleg Digbynél, néhol váratlanul komolyra fordult a könyv hangulata. Nem sokáig, épp csak pár pillanatra, hogy azért érzékeltesse, itt bizony valós problémák is meghúzódnak a háttérben, nem csak egy sitcomot nézünk, ahol semmi igazán rossz dolog nem történhet, csak néhány ember egymás agyára megy és repkednek a poénok. 
Zoénál úgyszintén, főleg a válás kapcsán, ami miatt elköltöztek New Yorkból. Az írónőnek sikerült úgy megfognia a témát, hogy nagyrészt szórakoztatónak hasson, de itt-ott elővillantak az igazi problémák a cukormázas felszín alól. Ettől a vicces részek nem voltak kevésbé viccesek, a könyv nem vált komorrá, vagy túlontúl drámaivá. Inkább csak adott egy kis mélységet a sztorinak, ami pedig kifejezetten jót tett neki, főként, hogy a végét tekintve, lesz itt még mit várni!

Annak ellenére, hogy mennyit téptem itt a számat három fő karakterünkről, egyáltalán nem nevezném ezt a könyvet romantikusnak. A lehetősége ott van, talán majd a további részekben egy szerelmi szálnak, de itt inkább csak egyfajta felvezetést kapunk, hogy ki kivel van. Különösen a vége sejteti a kibontakozni készülő átívelő szálat, de ezt nem fogom lelőni nektek, inkább olvassátok el, ha kíváncsiak vagytok.

Értékelés: 4/5
Kedvenc karakter: Digby
Kedvenc jelenet: az emlegetett csirkejelmezes attrakció mindenképp toplistás

2017. augusztus 3., csütörtök

TBR Book Tag 2017

Hello népek!

Ezer éve nem book tageltünk már egy jót itt a blogon, főként, mert nem igazán találtam olyat, amire úgy tényleg azt mondtam volna, hogy szívesen kitölteném. Így a nagy kánikulától a blogos böngészésbe menekülve viszont belebotlottam egy tagbe Abstractelfnél, az Always Love a Wild Book bloggerinájának birodalmában, ami rettentő testhezállónak érződött, miután úgyis mindig a TBR-omról hápogok itt nektek.


TBR, azaz To Be Read, magyarán várólista, ami mindig csak terebélyesedik, és nekem legalábbis, erősen love-hate viszonyom van vele. Egyrészről fantörpikusan hasznos, mert az agyam rövidebb, mint az aranyhalé, és azt is elfelejtem, mit ebédeltem, hát még a számtalan kinézett áldozatomat, amire rá akarom tenni a mancsomat. Másrészről viszont... THE PRESSURE. Gyűlik-gyűlik-gyűlik, ha elolvasok egyet, hozzáadok tízet, és állandó jelleggel le vagyok maradva. Tudom én, hogy nem lóverseny, de még így se értettem soha azokat, akik attól félnek, hogy egyszer csak kifogynak olvasnivalóból. Én attól félek, hogy nem egy, de három élet se lenne elég arra, hogy a várólistám végére érjek. Vajon erre is van valami flancos fóbianév?

Mindenesetre, én nem orvoshoz megyek a problémámmal, hanem inkább a blogoláshoz fordulok, és ezúttal konkrétan ehhez a book taghez.

1. Hogyan követed nyomon, hogy mi van a várólistádon?

Egy időben még a molyt használtam, de aztán átálltam a goodreadsre. A molyos várólistám is megvan, de a GR-es az up to date jelenleg. Bár az up to date is egy cseppet relatív, ha rólam van szó, mert azt is ki kellene már takarítani egy kicsit, de hát mindig van valami fontosabb.


2. Hogyan döntöd el, hogy mit olvasol a várólistádról legközelebb?

Mostanság a Prológusos Projektek vették át az olvasási szokásaim felett az uralmat, az az elsődleges szempont, hogy ott épp milyen tematika következik. Ezen felül eddig az egyetem is eléggé lekorlátozott, de idén nyáron hivatalosan is friss diplomás lettem, szóval most a nyárra legalábbis ez nem köt meg még jobban, és élvezem a szabadságot, így nagyjából azt olvasok, amihez épp kedvem támad.


3. Melyik könyv van a legrégebb óta a várólistádon?

A goodreads szerint Cinda Williams Chima: The Demon King, amit 2012 június 2-án adtam a TBR listámhoz, vagyis amit szolid 5 éve tologatok. Mentségemre legyen mondva, csak pár hónapja jutottam el a beszerzésig, ami elég sarkallatos pont. Remélhetőleg, hamarosan sorra kerül.

4. Egy könyv, amit nemrég raktál a várólistádra

A várólista bővítést is általában tömegben művelem, a legutóbbi megmozdulásom eredményéből ez a három érdekel a legjobban jelenleg:




5. Egy könyv, amit csak a borítója miatt raktál a várólistádra

Alwyn Hamilton: The Rebel of the Sands majdnem így járt. Az a csodálatos borítója már jó ideje csábított, de maga a fülszöveg nem érdekelt annyira, hogy beszerezzem, így csak flörtöltem az ötlettel. Aztán Szonja és Zsebi teljesen ráfüggtek, így ők győztek meg arról, hogy igenis tegyek egy próbát. Amúgy kizárólag borító alapján nemigen rakok várólistára könyvet, az Zsebi reszortja. Semmi kétség, egy szép borító jobban felkelti a figyelmem, de azért annál több kell az elköteleződéshez.

6. Egy könyv a várólistádon, amit nem tervezel olvasni

Mint azt említettem, még a GR várólistám se up to date teljesen, így akad rajta olyan, amit már nem tervezek elolvasni. Példának okáért, Cassie Clare: Elveszett lelkek városáról már lemondtam, meg úgy az egész Árnyvadász hajcihőről. Nem az én idegeimnek való az a vergődés.


7. Egy még kiadásra váró könyv a várólistádról, ami miatt nagyon izgatott vagy

Philip Pullman legújabb megmozdulását repesve várom! A The Book of Dust kiegészítő kötete lesz az eredeti Az Úr sötét anyagai trilógiának, ami nagy és régi kedvencem, így érthető módon, kisebb szívrohamot kaptam a hírtől, hogy húsz év után egy új könyv érkezik Lyra kalandjai mellé.

8. Egy könyv a várólistádról, amit mindenki olvasott, kivéve te

Harry Potter és az Elátkozott Gyermek. Esküszöm, nem merem elkezdeni.

9. Egy könyv a várólistádról, amit mindenki ajánl

Már én is várom, hogy olvashassam, előbb azonban a Grisha trilógiát szeretném letolni az írónőtől, mert hogy az az előzménye ennek a duológiának.


10. Egy könyv a várólistádról, amit nagyon el szeretnél olvasni

Ilona Andrews: Wildfire című könyvéért már erőteljesen folyik a nyálam, de egyrészről, most más határidős könyvek sorakoznak előtte, másrészről, nem vagyok kész sem arra, hogy esetlegesen véget ér a sorozat (bizonytalan, hogy meghosszabítják-e, miután eredetileg trilógiának tervezték), illetve az utána következő érkező book hangoverre, amikoris megint képtelen leszek kb egy hónapig bármi mást olvasni, mint Hidden Legacyt. #fangirlproblems


11. Könyvek száma a várólistádon

608. Höhöhö. *help*


Nos, ennyi lett volna a TBR Book Tag 2017. Ti hogy álltok a saját várólistátotokkal? 

2017. július 31., hétfő

Carrie Fisher: A hercegnő naplója

Kiadó: Libri
Oldalszám: 244

A hercegnő naplója szellemes, provokatív, őszinte, intelligens és szókimondó. Épp olyan, mint szerzője volt, a napló megszületésekor mindössze 19 éves Carrie Fisher. A színésznő régi újsághalmok között bukkant rá kézzel írott naplójára, és szembesült tinédzserkori önmagával, azzal, hogy milyen is volt megélnie a Csillagok háborújának forgatását vagy éppen „hosszúra nyúlt egyéjszakás kalandját” színésztársával, Harrison Forddal. A hercegnő naplója ezekről az intimitásokról is beszámol, igazán egyedivé azonban az időutazás teszi: az idősebb Carrie Fisher találkozása a 19 évessel. A könyvben a hatvanéves színésznő emlékei a stábról, a forgatásról, a szerelemről, a sikerről vagy éppen a függőségekről izgalmasan keverednek, vetülnek a kézzel írott napló szövegeivel, amelyek egy sokkal naivabb, sebezhetőbb nő képét mutatják. Carrie Fisher utolsó kötete ékes bizonyíték rá, hogy nem csupán egy hollywoodi szupersztárt, generációk ikonját, de egy kiváló írót is elveszítettünk a személyében.

***

Nem igazán szeretek memoárokat, illetve önéletrajzokat értékelni, mert hát... kicsit furán hat, ha közlöd, hogy bocs, haver, az életed nem elég érdekes. A másik, hogy olvasni se igazán szoktam őket, hasonló okokból kifolyólag. Viszonylag kevés ember életútja érdekel olyan behatóan, hogy elolvassak róla egy egész könyvet, ne pedig max pár cikket a neten. Inkább elkalandozom valamelyik kedvenc fantasy világomba, köszönöm szépen. Ez a könyv azonban kezdettől fogva más volt a szememben. Talán éppen azért, mert Carrie Fisher része volt az egyik olyan világnak, amelybe szívesen kalandoztam már évekkel ezelőtt is, ami a tv elé szegezett az első pillanattól fogva: a Star Warsnak. A Libri 1+1/2-es nyári akciója (augusztusig fut, csekkoljátok le ti is, hátha találtok valami kedvetekre valót ITT) pedig kiváló lehetőséget adott arra, hogy frissen megkaparintva a könyvet előrrébb rántsam a várólistámon.

Eredetileg azt terveztem, hogy szépen, apránként olvasgatom el, pláne hogy mostanság olyan nehézkesen merülök bele bármilyen könyvbe, így még a kedvenc műfajaim, szerzőim regényeit is sokkal tovább tart befejeznem, mint általában. Így hát nem kis meglepetésként ért, hogy miután egy este kényelmesen elfészkelve felkaptam A hercegnő naplóját, hogy olvassak pár oldalt, legközelebb akkor néztem fel, amikor már majdnem a könyv felénél jártam. Amikor épp nem mélyen vájkáltam a Leia hercegnőt megformáló színésznő negyven évvel ezelőtti emlékeiben és gondolataiban, akkor mindig csak pislogva konstatáltam, hogy vészesen fogynak az oldalak, és bizony két nap alatt a végére értem a könyvnek.
forrás

Persze, ez normál esetben nem olyan nagy dolog, elvégre alig 250 oldalról beszélünk, ráadásul számos vers, és apróbb írások tarkítják a hagyományos prózát, amitől gyorsan repülnek az oldalak. De egy olvasási válságban szenvedő moly számára? Maga a csoda. Arról nem beszélve, hogy tényleg régen tudtam már ilyen szinten belemerülni egy könyvbe. Olyan volt, mintha Carrie Fisher még mindig itt lenne köztünk, és valami csoda folytán egy angol pubban találtam volna magam vele, jégkocka nélküli kólát szürcsölgetve, miközben keresetlen őszinteséggel, de hatalmas szívvel és fanyar humorral mesélt volna nekem a 19 éves énje élményeiről, benyomásairól, és arról, hogy ő hogyan látta önmagát abban az időben.

"Ha én képes vagyok megbocsátani egy helynek azért, mert nem tartja alapvető fontosságúnak az élethez a jégkockát, az már igazi szerelem."
Carrie Fisher stílusa rendkívüli módon emberközeli, néha kicsit terjengős is, amit aztán sokan negatívumként hoztak fel, mondván, hogy jót tett volna neki egy szerkesztő. Szerintem viszont pont ez a fajta cenzúrázatlanság teremtette meg azt az intim közeget, ami a fenn leírt hatást eredményezte nálam. Nem bántam, hogy néha elkalandozott, vagy magyarázkodott, mert itt megintcsak oda kanyarodunk vissza, hogy ez nem egy mesterségesen felépített történet, előre meghatározott ívvel, kitalált karakterekkel, dramaturgiával, jelenetekkel,  amik egy adott ponthoz fogják elvezetni az olvasót. Ez egy valós ember élete, emlékei, gondolatai, élményei. Egy fiatal, belülről rettentő bizonytalan lány naplóbejegyzései. Nyilván, szelektálni mindig kell, de egy ilyesfajta alapanyaghoz mégiscsak máshogy áll mind az író, mind az olvasó, legalábbis én így voltam vele.

"Az utóbbi időben úgy érzem, ha egyedül vagyok, közelebb állok ahhoz, aki lenni akarok. Ha másokkal, társaságban vagyok, hallom a saját hangomat, és arra gondolok, vajon kiért és miért csinálom ezt az egészet. Miért forgácsolom szét magam az emberek között? Leértékelem amúgy is csekély értékemet azzal, hogy oly készségesen rendelkezésre állok szinte mindenkinek, aki a figyelmem utcájába téved. Ha valaki hallótávolságon belül van, egyenesen szájba lövöm.
Ez a drog hurrikán legközepébe juttatott. Vagy tornádó? Akármi is, komisz idő; kockára tesz mindent, ami értékes. Ha lenne egy saját, fixa ideám, nem kéne folyton más emberekre figyelnem. Nem kéne folyton azzal próbálkoznom, hogy kikövetkeztessem, mit gondolnak, és hogy meggyőzzem őket, gondoljanak rám úgy, ahogy én gondolok magamra."
forrás
 Természetesen szó esik a híres-neves hajviseletéről is az első Star Wars filmben, a hasonlóan ikonná vált metálbikiniről a következőben, amitől egy csapásra szexszimbólummá vált egy rakás pasi szemében, és a kapcsolatáról Harrison Forddal, amiről egészen ezidáig csak találgathatott a nagyérdemű. És bár ezek a sarkallatos pontok tagadhatatlanul érdekesek voltak, mégis, az apróságok, amik talán első pillantásra eltörpülhetnek ezek mellett, sokkal maradandóbb emléket nyújtottak a számomra. Az apjával való kapcsolata, illetve annak hiánya, a benyomásai George Lucasról, és az, hogy 19 évesen Leia Organa hercegnővé változott, és az ő árnyékában érett nővé, így kellett megtalálnia a saját személyiségét.

"Esett az eső. Nem szokott Los Angelesben esni. Most viszont esik, és én vagyok Leia hercegnő. Még sosem voltam Leia hercegnő, de mostantól örökre ő leszek. Soha nem leszek már nem Leia hercegnő. Fogalmam sem volt, milyen mélyen igaz ez, és milyen hosszú idő az örökre."

Őszintén, szívesen olvastam volna tovább is. Ahogy nem kapunk strukturált jeleneteket, tiszta szerkezetet, és szépen rajzolt történetíveket, úgy a sztorik is, bár nagyjából lezártak, ott maradnak a levegőben lógva. Mi történt a többi film forgatásán? Mi történt, mikor találkozott a férjével? Hogyan lépett túl a Harrison Forddal való viszonyán? Hogy dolgoztak később együtt? Legalább annyi minden nem derült ki, mint amennyit megtudtunk, de talán ez pont így van jól. Elvégre egy életről beszélünk, nem egy fikcióról, ahol a következő kötetből majd kiderül minden, csak hogy még több kérdés halmozódjon fel a fináléra. Leia hercegnő ikonikus alakja mögött egy önbizalomhiányos, megrendítően fiatal lány lakott, aki bizony nem volt tökéletes, de hát ki az?

Összességében, azoknak is szívesen ajánlanám, akik alapvetően nem rajongói az önéletrajzoknak, vagy a memoároknak. Akik szerették/szeretik a Star Warst, akik ezen nőttek fel, számukra mindenképp érdekes lehet, illetve akik megtapasztalták, milyen 19 éves tinilánynak lenni... néhol sanszos, hogy visszaolvassák majd saját gondolataikat az oldalakról. 

2017. július 26., szerda

Sarah J. Maas: Heir of Fire

Kiadó: Bloomsbury (magyarul: Könyvmolyképző)
Oldalszám: 566

Celaena has survived deadly contests and shattering heartbreak―but at an unspeakable cost. Now, she must travel to a new land to confront her darkest truth . . . a truth about her heritage that could change her life―and her future―forever. Meanwhile, brutal and monstrous forces are gathering on the horizon, intent on enslaving her world. Will Celaena find the strength to not only fight her inner demons, but to take on the evil that is about to be unleashed?

„Nincs szükséged fegyverre, ha te magad is fegyvernek születtél. Azt kívánom, hogy az legyén, akinek születtél. Királynő.”

A bűntudattól és haragtól gyötört Celaena képtelen lenne Adarlan királyáért egy csepp vért is kiontani. Nincs más választása, fel kell vennie ellene a harcot…

A Tündérkirálynő talán segít neki elpusztítani a királyt, de ennek ára van. Celaena egyszerre küzd sötét emlékeivel, és a szíve is majd' megszakad egy kilátástalan szerelem miatt. Tudja-e így teljesíteni az alku ráeső részét, és képes lesz-e az egykor erős és hatalmas terraseni királyság élére állni? Talál-e segítőtársakat?
(hivatalos fordítás)


SPOILERES AZ ELSŐ KÉT RÉSZRE VONATKOZÓAN!


Aki régebb óta követi a blogomat, az talán tudja, hogy Sarah J. Maas regényeivel enyhén szólva is hullámzó a kapcsolatom. Van, hogy imádom, van, hogy ki nem állhatom, és az is előfordul, hogy ez a kettő egyszerre jelenik meg. Ennek eredménye, hogy igen gyakran hajtépős az élmény, de valahogy mindig a kezembe akad a következő rész, egy bizonyos idő eltelte után. Rá kell pihenni az idegbajra, ugyebár.

Így esett, hogy még mindig csak a harmadik részénél tartok az írónő Üvegtrón sorozatának, ami az Heir of Fire, azaz a Tűz örököse címet viseli. A fordításról nem tudok ugyan nyilatkozni, miután angolul olvasom a sorozatot, de az biztos, hogy Maason látszik a fejlődés. Még úgy is, hogy időbe telt, ameddig beindultak az események, sokkal gördülékenyebbnek tűnt számomra az egész, mint mondjuk az Üvegtrón, amit hetek alatt fejeztem be. Ezt a részt meg három nap alatt lenyomtam. 

Annak ellenére, hogy a második rész úgy fejeződött be, ahogy (utalok itt a Chaol és Laena közti eseményekre), valahogy nem okozott bennem nagy törést ez a rész ilyen szempontból. Ami már csak azért is fura, mert én erősen Team Chaol voltam mindvégig. Talán közrejátszik az is, amennyi idő eltelt a két rész olvasása között - majdnem egy év -, illetve, hogy már tudtam róla előre, hogy ez így fog alakulni. SJMaas spoilereket kerülgetni nagyjából olyan, mint GoTosokat: konkrétan lehetetlen. Szóval, ez a része pont nem rázott meg, mi több, szerintem kifejezetten jót tett a sztorinak a helyszínváltás, és az új karakterek.

Laena továbbra is az agyamra ment helyenként, de az önpusztító viselkedése az elején elég jól fel lett építve ahhoz, hogy ne húzzon fel túlságosan. Mégiscsak meghalt a legjobb barátja, mondhatni az egyetlen igazi barátja, ráadásul miatta, szóval nem csoda, ha ez felborította az amúgy sem teljesen kiegyensúlyozott lelki világát. Ott van még ennek tetejébe a felelősség, ami újonnan a vállát nyomja, és miután drága assassinunk olyan, amilyen, jó pár hisztikitörésbe kerül, meg némi eszetlenségbe, hogy elfogadja a küldetését.


Az új karakterek sorjában természetesen mindenki figyelme a mufurc tündibündire, Rowanre irányult, és nem is ok nélkül. Érdekes egy fazon. A jelleme alapja elég klisés, de ennek ellenére, működik a dolog, még akkor is, ha az elején igen gyakran túllő a célon, már ami a szemétség határait illeti. Maga a tény, hogy Laenával képesek közös nevezőre jutni, mi több, barátság szövődik közöttük, csodával határos, tekintve az alaptermészetüket. Természetesen mind tudjuk, hogy ez hova fog vezetni - tetovált szexi tündér, sötét múlttal, ugyan mire számítasz??? - de ettől függetlenül nagyon pozitívan hatott számomra, hogy van ott egy köztes lépés, mégpedig igaz barátság és lojalitás. Nem azonnal esnek egymásnak, egy veszekedés kellős közepén, ami az adott körülmények között rettenetesen visszatetsző lett volna, elvégre Laena érzelmileg baromi sérülékeny ebben a kötetben: a gyász és szerelmi bánat rendszerint nem dobja fel túlságosan az ember lányát.

Új szereplők között muszáj megemlítenem Aediont, aki bár egyelőre csak a mellékvizeken evezget, nyilvánvaló, hogy fontos szerepe lesz a továbbiakban. Így is eltöltünk vele éppen elég időt, és azt kell mondjam, az új felhozatalból őt kedveltem a legjobban. Meg a régiből is, ha már itt tartunk. Chaol olyan szinten ki lett herélve, hogy akár a golyóit is átköthette volna masnival, és ott hagyhatta volna ajándéknak Adarlan királyának a párnáján, az se lett volna sokkal rosszabb ennél, mint amit itt művelt. Ember, hová lett a gerinced??? Aedion viszont rendkívül szórakoztató volt, intelligens, és nem okozott nekem agyérgörcsöt, így mindig örültem, ha ő került a középpontba, mert az ő részei kivétel nélkül érdekesek és izgalmasak voltak. Ezzel szemben Chaol nyüglődését olvasni? Még a nyomozása is untatott, ugyanis az olvasó ezen a ponton már rég mindent tudott, és kábé csak türelmetlenül toporgott, hogy na mi lesz már, valaki homályosítsa fel ezt a szerencsétlent! Emiatt Chaol részeinél szinte mindig a számat húztam, és untam magamat.
forrás

Dorian továbbra is idegesít, de Chaol ezúttal túltett rajta is. Talán azért, mert ő magasabbról indult, ameddig kedvenc playboy pávánktól nem is vártam többet. Sőt, pozitív meglepetést okozott, amikor verbálisan tarkón vágta a drága testőrparancsnokunkat, hogy térjen már észhez. Ami pedig a végét illeti... megsajnáltam, na. Megérdemelte volna, hogy kitekerjem a nyakát? Meg. De... ez azért kegyetlenség volt.

Az új vonal a sárkányokkal és a boszorkányokkal viszont egész egyszerűen zseniális! Végre valami igazán eredeti, ami nem csucsog a giccstől. Néha brutális, de wow, baromi érdekes! Manon karaktere se semmi, alig várom, hogy Laenával találkozzanak, ott tuti kő kövön nem marad! Abraxost meg úgy imádtam, ahogy van. Manon és a wyvern kapcsolata erősen emlékeztett az Eragonra, bár maguk a karakterek teljesen másak. Kellemes flashback volt, miután imádom azt a könyvet, meg az egész sorozatot.

Ami a cselekményt illeti, az nagyon is feküdt. Mint említettem, ugyan lassan indul, de a világ kitágul, egy más szegletét is felfedezhetjük, és Laena múltjáról is többet megtudhatunk, miközben ő megtanul a tünde bőrében élni, és a képességeit fejleszteni. Végre igazi csatát is láthatunk a végén, és miközben a lázadók mozgolódnak a tenger túloldalán, Laena minden erejével azon van, hogy a személyes zűrjein túlmenően gatyába rázza a saját udvarát is, és Adarlan királya ellen vonulhasson. Kétségtelenül nagy dolgok vannak készülőben, és a negyedik rész már itt pihen a polcomon, így remélhetőleg hamarosan sort fogok tudni keríteni rá.

Értékelés: 4/5
Kedvenc karakter: Aedion, Abraxos
Kedvenc jelenet: Manon & Abraxos jelenetei, Aedion részei

2017. június 27., kedd

Dan Krokos: Hamis emlékek


Kiadó: Főnix könyvműhely
Oldalszám: 262

Miranda egy padon ébred, egyedül, emlékek nélkül. Rémületében rejtélyes energiát bocsát ki magából, amely rettegéssel tölt el mindenkit a közelében, kivéve egy Peter nevű idegent, aki a legkevésbé sem lepődik meg a lány megdöbbentő képessége láttán.
Más lehetőség híján Miranda kénytelen megbízni benne, és szembenézni a ténnyel, hogy őt magát fegyvernek képezték ki, és egy genetikailag módosított fiatalokból álló elit alakulat tagja, akik emberfeletti képességükkel akár egy egész várost képesek káoszba és pusztulásba taszítani.
Régi énjéhez azonban nem könnyű visszatalálni, ráadásul a múlt már nem is számít igazán, amikor a jövő kerül veszélybe…

***

Már azóta kíváncsi vagyok erre a könyvre, hogy pár éve megjelent azzal az erősen félresikerült borítóval. Azonban most, hogy a Főnix újból megjelentette ebben gyönyörűséges új köntösben, egy csapásra előreugrott a várólistámon. Mondanom sem kell, hogy nagy reményekkel ugrottam neki az első kötetnek.

Szerencsére nem kellett csalódnom, imádtam olvasni a Hamis emlékeket. Amúgy is szeretem ezeket az enyhén sci-fis beütéssel keveredő, összeesküvés elméletekben tobzódó akció/kaland regényeket és filmeket egyaránt, de sokkal akad az a probléma, hogy lelassul és vontatottá válik, mikor ezeknek az adja a lényegét, hogy végig pörög, mint a búgócsiga. Dan Krokos pedig nem kímélt bennünket, ugyanis a történet az első oldalaktól fogva egy igazi hullámvasút, ami aztán csak fokozódik. Valahogy az író mindig képes volt rátenni még egy lapáttal, ami feledtette azt, hogy a csavarok itt-ott elég kiszámíthatónak bizonyultak.

A karakterek is mind jól fel voltak építve, különösen igaz ez a négy főszereplőnkre, Mirandára, Olive-ra, Noah-ra, és Peterre. Még a köztük feszülő drámázás, illetve szerelmi sokszög se zavart, mégpedig azért, mert annak fényében, hogy összezárva nőttek fel, és más velük korú személlyel soha nem volt alkalmuk kapcsolatot létesíteni. Várható volt, hogy a hormonok így négyük között fognak pingpong világbajnokságot rendezni.

Az ellenségnek még nem volt alkalma úgy igazán kibontakozni, egyértelmű, hogy még nagyon sok mindent nem tudunk róluk, meg az egész helyzetről. Rhysszel egyébként ugyanez a helyzet, de alapvetően szimpatikus a srác, már csak a neve miatt is. ;)

Talán az egyetlen kivetni valót a fordításban találtam, ami néhol nagyon félrecsúszott. Nemcsak a ''tiniszleng'' volt benne idegesítő - mert teljesen mindegy, hány éves, egy katonai létesítményben felnevelt és kiképzett tizenhét éves se fogja azt mondani, hogy ''vágod?" amikor titkosított információkról meg hasonlókról folyik a diskurzus. Viszont ezen túlmenően egyszerű félrefordítások is akadtak (mert olyan még mindig nincs, hogy vacsorázó.)

Összességében egy végtelenül szórakoztató, pörgős ifjúsági regényhez volt szerencsém, és a bravúros történetvezetés elérte, hogy túllendüljek az esetleges negatívumokon. A Hamis emlékek jól sikerült sorozatkezdő, de abszolút nyilvánvaló, hogy a java még hátravan. Alig várom, hogy kezdhessem a második részt!

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: nem volt kifejezetten
Kedvenc karakter: még nem sikerült eldöntenem. Talán Peter.

2017. június 22., csütörtök

Amitav Ghosh: Sea of Poppies


Kiadó: John Murray
Oldalszám: 544

At ​the heart of this vibrant saga is a vast ship, the Ibis. The ship's destiny is a tumultuous voyage across the Indian Ocean; its purpose is to fight China's vicious nineteenth-century Opium Wars. As for the crew, they are a motley array of sailors and stowaways, coolies and convicts.


In a time of colonial upheaval, fate has thrown a diverse cast of Indians and Westerners together on board, from a bankrupt raja to a widowed tribeswoman, from a mulatto American freedman to a freespirited French orphan. As their old family ties are washed away, they, like their historical counterparts, come to view themselves as jahaj-bhais, or ship-brothers. An unlikely dynasty is born, which will span continents, races, and generations.

The first in an epic trilogy, this historical adventure spans the lush poppy fields of the Ganges, the rolling high seas, the backstreets of Canton. But it is the panorama of characters, whose diaspora encapsulates the vexed colonial history of the East itself, that makes Sea of Poppies so breathtakingly alive--a masterpiece from one of the world's finest novelists.


Egy hatalmas hajó, az Ibis áll eme színektől vibráló saga középpontjában. A hajó sorsa egy hányattatott utazás az Indiai-óceánon keresztül; a végső célja pedig hogy harcba szálljon Kínával a 19. századi Ópium háborúk ádáz küzdelmeiben. Ami a legénységet illeti, egy tengerészekből, szökevényekből, menekültekből és elítéltekből álló szedett-vedett tarka társaság verődik össze.

A kaotikus gyarmatosítás korában, a fedélzeten összetalálkozó emberek között akad indiai és nyugati egyaránt, egy tönkrement rádzsától elkezdve, egy megözvegyült törzsfőnökasszonyon és egy mulatt  amerikai felszabadított rabszolgán keresztül, egy szabadlelkű francia árváig mindenki megtalálható. Ahogy a régi családi és származási szálak, amik a múltjukhoz kötik őket halványodnak, társakként, testvérekként kezdenek tekinteni egymásra. Egy valószerűtlen dinasztia születik a különbségek hamvaiból, ami átível kontinenseken, fajokon és generációkon egyaránt.

Egy epikus trilógia első részeként, ez a történelmi kalandregény a buja pipacsmezőktől a hullámzó óceánig repít minket, majd visszaterel Canton mellékutcáinak útvesztőjébe. De a karakterek színes palettája az, ami igazi mesterművé emeli a Sea of Poppiest, hiszen rajtuk keresztül kirajzolódik a  keleti gyarmatosítás ambivalens és feszültségekkel teli történelme.
(saját fordítás)

***

Őszintén szólva, valószínűleg soha nem olvasom el a Sea of Poppiest, ha nem adják ki kötelezőnek az egyik tantárgyamra. És valószínűleg ma sem tudnám, micsoda élményt hagytam ki! Egy olyan korszakról nyújt átfogó képet ez az egyébként nagyon is szórakoztató és a maga nemében gyönyörűen megírt regény, amiről mi legalábbis vajmi keveset tanultunk suliban: ez pedig nem más, mint az Ópium háborúk a 19. században. A Sea of Poppies, az Ibis trilógia első része pont az első főkonfliktus kitörése előtti években játszódik, így a regény háttereként az egyre feszülő ellentétek hálózata adja. 

Deeti történetével kezdünk, ahol is azonnal megértjük a címet: pipacsok tengere. Elvégre Deeti egy pipacsültetvény tulajdonosa, ami épphogy életben tud maradni a brit ópiumgyár árnyékában, ami lenyomta a pipacs árát és közben kényszeríti a parasztokat a termesztésére a szükséges takarmánynövények és zöldség/gyümölcs helyett. Plusz még ott van a nyakán az ópiumfüggő férje, és gusztustalan sógora, aki meg akarja magának kaparintani a fiatal nőt a férje halála után.

Deeti kétségbeesett menekülése volt az egyik legérdekesebb szála a regénynek, de megragadott Zachary Reid kalandozása is az Ibisen, ahogy Amerikából elszegődött tengerésznek, majd Indiába keveredett és belesodródott a menekültek szállításába Mauritiusra.


Annak ellenére, hogy a felépítése és a hossza a romantikus nagyregények feelingjét idézi, a Sea of Poppies kifejezetten realisztikus a stílusában. Nincsenek ikonikus főgonoszok és végtelenül tisztaszívű hősök, csak emberek, akik a hatalmas politikai játszmák közepette megrekedtek egy régi hajón, kinn a nyílt vízen. Egyesek a tradíciók nyomásától menekülnek, mint Deeti, mások a szerencséjüket próbálják megcsinálni idegen földön, egy idegen kultúrában, mint Zachary, megint mások a szeretteiket követik, mint Pukri, a francia árván maradt lány, akit elrendezett házasságba próbáltak kényszeríteni. A rádzsa az előző generációk, és egy haldokló világ, a régi gyarmatosítás előtti India áldozata, aki csak Byronon és egyéb nyugati költők és írók lencséjén keresztül ismerhette meg a nyugati világot, és így megrekedt félúton Nyugat és Kelet között, egyikhez sem tartozva igazán. 

A regény persze nem hibátlan, néha iszonyatosan vontatottá válik, és bizonyos helyeken túl van magyarázva. Ennek ellenére, a hangulata és a történetvezetés nagyjából átlendített ezeken a pontokon, még akkor is, ha itt-ott nem ártott némi kitartás. Főként, hogy bizonyos szemszögöket volt, hogy egyáltalán nem élveztem. Például Neel, a rádzsa története számomra csak onnantól vált érdekessé, hogy elítélték és börtönbe került, előtte halálra untam.

Ettől függetlenül, úgy gondolom, igenis érdemes időt szánni a Sea of Poppiesra, ha másért nem, mert gyönyörűen bemutatja a kulturális hátterét az Ópium háborúk előtti és alatti világnak, segít egy kicsit jobban megérteni a gyarmatosítás nüanszait és a problémákat, amiket hátrahagyott. Az már csak hab a tortán, hogy Amitav Ghosh úgy szövi a történetét, akár valami 21. századi mesét. Egy élmény figyelni, ahogy minden karakter elindul a maga útján, és aztán ahogy ezek az utak keresztezik egymást az Ibis fedélzetén, a tenger és a pipacsok tengerén hánykolódva.

2017. június 19., hétfő

Paullina Simons: A bronzlovas

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 872

Leningrád, 1941. A fehér éjszakák fényében még látni a város egykori nagyságát, a palotákat és sugárutakat, egy letűnt kor meséjét, abból az időből, amikor Leningrádot még Szentpétervárnak hívták. 

A két lánytestvér, Tatjána és Dása egy ágyon osztoznak és egy szobában laknak bátyjukkal és szüleikkel. 

Kemény és nélkülözésekkel teli életük megszokott rendje semmivé lesz, amikor 1941. június 22-én Hitler megtámadja Oroszországot. A Metanov család és Tatjána számára az élet már sosem lesz olyan, mint volt. Egy ragyogó nyári napon Tatjána megismerkedik egy Alexander nevű jóképű katonatiszttel. 

A család rengeteg szenvedésen megy keresztül, ahogy Hitler seregei közelednek Leningrád felé, és az orosz tél is lassan beköszönt. Az ostromlott városban, a bombázások közepette Tatjána és Alexander elkerülhetetlenül sodródnak egymás felé, de szerelmük szétszakíthatja Tatjána családját és a kapcsolatuk mélyén lappangó titok bárki életére veszélyes lehet, aki csak tudomást szerez róla.

Elmondható rólam, hogy világháború idején játszódó regényeket viszonylag ritkán olvasok önszántamból, főként az érzelmi teher miatt, ami általában az ilyen műveket belengi. A bronzlovasról azonban már a magyar megjelenés előtt jóval tudtam, hogy nem hagyhatom ki, mert egyik kedvenc youtuberem, Regan egyszerűen imádta. Így mondanom se kell, milyen izgatott lettem, mikor kiderült, hogy a Könyvmolyképző megjelenteti itthon is. Bár végül nem azt a borítót tartották meg, amiben reménykedtem, még így sem lehet okunk panaszra, mert így is ízlésesen sikerült a magyar kiadás. Számomra kellemes meglepetést okozott, amikor végre kézbe foghattam, mert amúgy képről nem tűnik olyan nagy dobásnak. Ám a fizikai példányon élénkebbek a színek, és a dombornyomott arany felirat igazán megdobja az összhatást.

Ami a belsőt illeti, először is meg kell jegyezzem, hogy ledöbbentem azon, mennyire szépen sikerült a fordítás. Itt-ott éreztem apróbb problémákat, főleg a párbeszédekben, ahol néha picit elcsúszott a "csattanó", viszont a stílust gyönyörűen visszaadta és egyáltalán nem voltak benne magyartalan kifejezések vagy mondatok, amik kizökkenthettek volna.

Meglepődtem, mennyire könnyen bele lehetett merülni a könyv világába. Néhol persze vontatott volt és lelassult, de nem mondhatnám, hogy untam, még a lassabb részeket sem. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy Paullina Simons gyönyörűen ír. Az apróbb problémáim, amik akadtak a könyvvel, és amikre mindjárt kitérek, valószínűleg sokkal jobban idegesítettek volna, ha az írásmód nem ránt be ennyire a könyv világába.

Eme kisebb problémák egyike volt az a bődületesen nagy instalove Alexander és Tatjána között. Még csak nem is próbálják másnak beállítani, drága katonánk csak így meglátja a fagylaltot nyaló lányt a padon, és bumm, szerelmes lesz mint az ágyú. Tagadhatatlanul van valami bája annak, ahogy buszoznak, meg ahogy a férfi minden áldott nap várja a gyár előtt a Tatjánát, amikor végez, csakhogy hazakísérhesse, de fú, azért többször megfordult a fejemben, hogy ez így kissé nagyon rózsaszín és valószerűtlen, arról nem is beszélve, hogy micsoda melodráma követte. Viszont jól megírt melodráma volt! Komolyan, én aki nem bírja a szerelmi háromszögeket, meg az elnyújtott szenvedést, de itt valahogy nem akasztott ki annyira és olyan durván, mint általában. Mondjuk ehhez az is hozzátartozik, hogy amikor Alexander ott szenvedett, és Dásával járt, miközben nyilvánvaló volt, hogy Tatjánába szerelmes, ott meg tudtam volna fojtani az összes részvevőt. Tatjánát, mert olyan szerencsétlen volt, hogy csak meresztette a szemeit és sóhajtozott, Dását, mert az apró elszólásaiból nyilvánvaló volt, hogy érzékeli, mi zajlik körülötte, de inkább figyelmen kívül hagyja, és egy olyan férfira akaszkodik, aki nem akarja őt, Alexandert, mert mindkét lányt csak hülyítette, és nem bírta eldönteni, mit akar, és Dimitrijt szimplán alanyi jogon, mert egy pondró.

Persze ahogy a történet haladt előre, rengeteg spoileres dolog kiderült, amit ugyan most nem fogok részletezni, viszont annyit elárulhatok, hogy kapunk a fenti helyzetre magyarázatot. Persze ettől a huzavonától eltekintve, Tatjána karaktere még mindig nagyon bajba jutott királyleány feelinget árasztott magából. Bár az esetek többségében kedveltem őt, és még azon is nagyjából egészéből túltettem magam, amennyire gyerekes tud lenni néha (elvégre nagyon fiatal, amikor a történet kezdődik), főleg az elején, de ebből a törékeny virágszál szerepkörből nem tör ki. Persze azt is meg kell jegyezni, hogy ennek ellenére, helyenként olyan lelki erőről tesz tanúbizonyságot, ami feledteti az idegesítőbb megnyilvánulásait.
forrás

Alexander szintén helyenként problematikus volt a számomra, de ettől függetlenül, ő is alapvetően egy viszonylag jól összerakott karakter volt. Szintén nem nagyon lépett ki az előre meghatározott szerepköréből, a hősszerelmes, bátor katonáéból, viszont a múltja adott egy kis pluszt. Ami még nagyon tetszett, és ami részben ebből is következik, hogy senki sem csak úgy olyan volt, amilyen. Paullina Simons veszi a fáradtságot, hogy rendes háttérsztorit adjon a karaktereinek, megmutassa, hogy miért is váltak ilyenné amellett, hogy el is indítja őket a változás, a fejlődés rögös útján. A Metanov család dinamikája például egyszerre volt dühítő és rendkívül érdekes, ráadásul sok mindent megmagyarázott Tatjána magatartásával kapcsolatban.

A világháború és a történelmi helyszín szintén nem csak jelképesen jelent meg, mintegy háttérként a szerelmi szálhoz, éppen ellenkezőleg. A történelmi események súlya egy hurrikán erejével kapja fel a karaktereket és kompletten szétzilálja megszokott életüket. Messzire sodorja őket egymástól, majd újra összehozza őket, ami már csak azért is remek, mert így van valami, ami aktívan előrehajtsa az eseményeket Dimitrijen kívül, aki gusztustalan egy emberi lény, de megintcsak, szuperül össze volt rakva, mint negatív karakter, aki nem egy ikonikus főgonosz, vagy ilyesmi, szimplán egy pocsék ember.

A vége pedig abszolút váratlan volt, és kifacsarta a szívemet. Kösz, Simons. Ha nem tudnám, hogy van folytatás, lehet, az ereimet is felvágom. Hogy mindazok után, amiken keresztül mentek... jó, inkább nem is mondok semmit.

A lényeg, hogy erre a könyvre bizony érdemes időt áldozni! A bronzlovas csodálatos élmény volt a fenn említett problémáim ellenére, a romantikus lelkek számára kihagyhatatlan! De miután én is élveztem, aki nem igazán rajong a túlzottan rózsaszín történetekért, ezért a kicsit földhöz ragadtabb egyedek is élvezhetik, mert a háború pont elég sötétséget hoz be ahhoz, hogy a chick lit limonádék kategóriájából már kirántsa a könyvet. A bronzlovas kemény tragédiákat és brutális áldozatokat is bemutat, nemcsak szerelmi drámát és szentimentális andalgásokat Leningrád utcáin. Igen, elsősorban szerelmi történet, de nem csak az. Ezért azt tudom javasolni a vonakodóknak, hogy érdemes nyitottnak maradni, és tovább olvasni még akkor is, amikor már mindenkit leírnál mint idiótát a szereplők közül. Paullina Simons még meglephet!

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: spoileres lenne
Kedvenc karakter: nem volt

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

2017. június 10., szombat

Morgan Rhodes: Falling Kingdoms - Királyok harca

Kiadó: Menő könyvek
Oldalszám: 416

Mytica három királyságában már rég a feledés homályába merült a mágia. Bár évszázadok óta béke uralkodik a birodalmak között, a felszín alatt most megmozdul valami fenyegető sötétség.

Mindhárom királyság vezetője egyeduralomra tör, így az alattvalóik élete nagy fordulatot vesz. A főszereplők – köztük a királyi családok tagjai és a lázadók – ráébrednek, hogy sorsuk visszafordíthatatlanul összefonódik. Cleo, Jonas, Lucia és Magnus egy olyan új, őrült világban találják magukat, ahol gátlástalan árulók, hidegvérű gyilkosok és titkos szövetségesek keresztezik útjukat. Utazásuk során egyre több váratlan fordulattal, titokkal és ismeretlen érzéssel találják szembe magukat.

Az egyetlen dolog, amiben biztosak lehetnek, hogy az egyik birodalom el fog bukni. De vajon lehet bárki győztes, amikor minden széthullik körülöttük?

A Trónok harca YA verzójaként emlegetett Falling Kingdoms végre magyarul!


A Falling Kingdoms elsősorban gyönyörű borítójával hívta fel magára a figyelmemet, még amikor külföldön megjelent. Persze, a hatalmas hype is a javára vált, ugyanis kedvenc youtuberjeim mind imádták, így természetesen azonnal felkerült a TBR listámra. De hát mint az általános a molyok körében, a várólista inkább nőni szokott, semmint csökkeni, nem csoda, hogy a Falling se került egyhamar a kezeim közé. Aztán felröppent a hír, hogy a Menő könyvek megjelenteti magyarul, és végül ez adta meg a végső löketet az olvasáshoz.

Rég olvastam már high fantasyt, ebben az évben ez még csak a második a műfajban, úgyhogy engem nem zavart az a fajta vontatottság, ami az első felét jellemezte a könyvnek, és ami egyébként a műfajtól sem túlságosan idegen. Az első pár fejezet akciódús eseményei után egy hosszabb időre leül a sztori, ameddig a szereplők és az erőviszonyok ismertetése zajlik, amit sokan negatívumként hoznak fel, de engem őszintén nem zavart. Tudván, hogy ez egy iszonyat hosszú sorozat kezdőkötete, őszintén, nem is vártam mást.

A kibontakozó alapszitu egészen egyszerű, ámde egy egész arzenálnyi konfliktus melegágya, ami miatt legszívesebben nyúltam volna a folytatás után azon nyomban, hogy befejeztem az első részt: elvégre a java még csak most jön. Adott három királyság: Limeros, Paelsia és Auranos. A déli Auranos virágzó, gazdag ország, északi szomszédai azonban sínylődnek. A középen megszorult Paelsia folyamatos kizsigerelése lázadást szít, ameddig Limeros északi királyságában is gyűlnek a problémák és a szegénység, amit már a király által bevezetett puritán életmód se tud leplezni. A mágia eltűnt a világból, ami hanyatlásnak indult nélküle. 

Tehát itt van egyszer nekünk a mindent átfogó konfliktus, avagy a mágia kérdésköre, és az ebből következő ellentét, ami viszályt szít Mytica három királysága között. A fantasy világok között Mytica egyelőre egy igencsak behatárolt képet fest, de a belső hatalmi harcok elég érdekessé teszik ahhoz, hogy egyelőre ne is nagyon feszegesse a fantáziámat a külvilág.

Ami problémám akadt, az főként a karakterek szintjén került elő. Ugyanis senkit nem tudtam igazán megkedvelni. Talán ez annak is betudható, hogy hatalmas a szereplőgárda, hullanak is mint a legyek amúgy, és így viszonylag kevés időt kaptunk arra, hogy rendesen megismerjük és szimpatizálni kezdjünk bármelyikükkel is. A másik, hogy mint ahogy már azt korábban is megjegyeztem, ez egy kezdőkötet. Főleg Magnus és Cleo esetében éreztem azt, hogy a hülyeségeik, a naivitásuk és a hibáik, amiktől amúgy néha a falra másztam, azért lettek itt lefektetve, hogy teret adjanak a későbbi karakterfejlődésnek. Nem akarok spoilerezni, de az, ahogyan lezárult a regény, teljesen tisztán előrevetíti ezt. 

Amit ki akarok ebből hozni: nem gáz, ha utálod az összes szereplőt, és az agyadra mennek ezen a ponton. Legalábbis szerintem. Kicsit a Tündérkrónikákhoz tudnám hasonlítani ezen a téren, bár konkrétan semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz, de ott is az emberek többségének a főszereplővel volt problémája, és ezért kaszálták a sorozatot. Holott, az átívelő történetszál érdekében Macnek bizony a buta szőke rózsaszín plasztikbarbie szintjéről kellett indulnia. Cleo nyafogását és Magnus szerencsétlenkedését látva nagyjából ugyanez a megérzésem támadt. Magnusban különösen látom a potenciált, ugyanis itt-ott megvillant a száraz humora, amin jókat vigyorogtam. Cleot már nehezebb volt kedvelni, de a végére érve nem tudtam nem sajnálni.

Lucia még valószínűleg érdekes lesz az elkövetkezendőkben, de ezen a ponton számomra nem igazán lépett ki a születése körül csapott hűhó árnyékából. Amit képvisel, az jelentős a sztori szempontjából, de ő maga, mint személy egyáltalán nem mozgatott meg. Jonasszal már más a helyzet, ő nagyon vegyes érzelmeket generált bennem a könyv folyamán, és azt hiszem, ez nem is baj, mert a karaktere alapvetően nagyon ambivalens. Talán ő volt a legalaposabban megformált szereplő az egész könyvben, pont emiatt.

Tetszett, hogy bár Limeros királyának határozottan főgonosz vibe-ja volt, senki nem lett kikiáltva rossznak vagy jónak. Nincs az, mint például az Üvegtrónban, hogy Adarlan királya a big bad és a lázadók a jófiúk. Itt sokkal komplexebbnek és rétegeltebbnek tűnik a kérdés, bár még nyilvánvalóan csak a felszínt kapargatjuk, ez pedig rendkívüli módon imponált. Persze, Auranos királya egész normálisnak tűnik, de például ott van Aron, aki miatt újragondoltam a Tajgetoszt, mint lehetőséget. Mármint, hogy talán nem is volt az olyan rossz ötlet. És a király ehhez a pondróhoz szándékozik hozzáadni a kisebbik lányát. Hát gratulálok. Ezek a nüanszok adják a dinamikáját az egész könyvnek, és gondolom, majd a sorozatnak is. A Falling Kingdoms nem problémák nélküli, de azt nem lehet elmondani róla, hogy a szádba rágná, ki mellett tedd le a voksod.

A magyar kiadásról el kell mondani, hogy maga a könyv kivitelezése elképesztően gyönyörűre sikeredett. A fordítás viszont már bizonyos pontokon problematikusnak tűnt a számomra. Párhuzamosan olvastam a magyart és az angolt, amit amúgy ritkán csinálok, csak most így költözés kellős közepén épp attól függött a dolog, hogy gép vagy könyv akadt először a kezembe, de így legalább érzékeltem az eredeti stílust is. A magyar szöveg néhol bizony kissé darabosra sikeredett, valahogy az volt az érzésem, hogy a fordító nincs szokva a high fantasy nyelvezetéhez. Viszont a könyv második felére javuló tendenciát mutatott, így reménykedem benne, hogy a folytatásnál már ez is gördülékenyebb lesz.

Összességében annyit tudok mondani: jó-jó, de biztos vagyok benne, hogy lesz ez még jobb is! Alapvetően élveztem olvasni a Királyok harcát, de úgy érzem, nem árt ha tudatosítja magában az olvasó mielőtt még a kezébe venné a regényt, hogy ez még csak a kezdet, minden szempontból. Ha ez egy trilógia lenne, valószínűleg én is jobban húznám a számat, de így, hogy tudom milyen iszonyatos méretű történetív van kibontakozóban, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, és nagyon-nagyon várom a folytatást! Ha ígéretes YA high fantasy után keresgéltek, ne keressetek tovább! Egy epikus utazás küszöbén állunk.

Értékelés: 3,5/5
Kedvenc jelenet: nem volt
Kedvenc szereplő: Magnus, Jonas

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Menő könyvek kiadónak!

2017. május 23., kedd

Cassandra Clare: A herceg

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 490

A Viktória korabeli London mágiával átszőtt alvilágában Tessa Gray végre biztonságban érezheti magát az árnyvadászok körében. Ez a biztonság azonban múlandónak bizonyul: a Klávé szakadár tagjai terveket szőnek Charlotte leváltására az Intézet éléről. Ha Charlotte elveszti a pozícióját, Tessa az utcára kerül, és könnyű zsákmánya lesz a titokzatos Magiszternek, aki saját sötét céljai érdekében akarja felhasználni Tessa képességeit.


Négy évig halogattam ezt a könyvet. Négy évig. Valahogy nem fűlött a fogam hozzá, pedig többször megjegyeztem a polcomat nézegetve, hogy de hát olyan szép, igazán el kéne már olvasni. Mert hát mégis, ne álljon csak úgy olvasatlanul a polcon. Aztán jött a Prológus Árnyvadász hete - ide kattintva csekkolhatod egész héten futó nyereményjátékunkat, illetve a facebook oldalunkon böngészheted az egész héten át felkerülő Árnyvadászos értékeléseket és extrákat - és úgy voltam vele, hogy most vagy soha. 

Előre figyelmeztetek minden árnyvadász rajongót, hogy éles tárgyakat és vágóeszközöket tegyék el a kezük ügyéből, mert ettől a könyvtől én kitéptem a hajamat. Volt, hogy szó szerint. De mindenképp szenvedő bálnákat megszégyenítő hangok törtek fel belőlem az olvasás közben fellépő fizikai fájdalomtól, amiket csak igen nagy erőfeszítések közepette sikerült kordában tartanom a metrón ülve, de az ágyon fetrengve úgy szakadtak ki belőlem, mint Tarzanból, a dzsungel királyából a gorillabömbölés.

Ugyan az első rész élménye cseppet homályos a számomra, miután Az angyalt évekkel ezelőtt volt szerencsém olvasni; nem rémlik, hogy ennyire kiborított volna. Mindenképp voltak vele már akkor is problémáim, főként, mert a kialakuló szerelmi háromszöget már ott is röhejesnek tartottam, de talán a cselekmény nem volt ilyen szinten kőbuta. Vagy csak az idő szépíti meg az emlékeket? A végzet ereklyéi szériával ugyanez a helyzet: rémlik, hogy az első hármat még szerettem, de egyrészt volt vagy öt éve, hogy olvastam őket, másrészt a negyediket olyan szinten utáltam, hogy abba is hagytam a sorozatot. Miután mindenkitől azt hallottam, ez a trilógia sokkal jobb, én tényleg nagyon szeretni akartam. Hát, most már elismerhetem, hogy ez iránti törekvéseim totális kudarcba fulladtak. Mindenesetre annyi biztos, hogy A hercegnővel legalább ennyit fogok várni, ha ugyan valaha is ráveszem magam. Idő kell, hogy feldolgozzam a traumát, és megint elfelejtsem, miért nem jó ötlet nekem Cassie Clare könyveinek a közelébe mennem. Na, de akkor ássunk is mélyebbre, hátha nem adtam még elég indokot a Clare - rajongóknak, hogy tiszta szívből gyűlöljenek.

ENYHE SPOILEREK AZ ELKÖVETKEZŐKBEN! Semmi nagyon fontosat nem lövök le - nem mintha szükség lenne rá, ugyanis 200 oldallal előtte rájön az ember a józan paraszti eszét használva - de apróbb mozzanatokról fogok beszélni, szóval ha ezután a bevezető után is feltett szándékod elolvasni, és semmit nem szeretnél idő előtt kideríteni, akkor gyere vissza, ha már túl vagy a tűzkeresztségen  khmm izé olvasáson.

De kezdjük a pozitívumokkal, úgyis abból van kevesebb. A világfelépítés változatlanul tetszik. Az árnyvadászok, az alvilágiak, meg úgy az egész elképzelés tökre bejön, mert egy gazdag, dinamikus, érdekes fajokkal teli UF világot mutat be, ami ontja magából a problémákat, ha kicsit megkapargatod a felszínt, amire még pluszba rájönnek a történelmi kor adta megkötések és társadalmi megosztottság. De ne aggódj, mi nem azokkal a problémákkal foglalkozunk, elvégre itt van a három főszereplőnk elcseszerintett angsty szerelmi háromszöge, hogy lekösse az olvasó figyelmét, és akut öngyilkossági hajlamot generáljon az összes agysejtjében. Hmm. Ez a pozitívumok sorolása nem pont úgy sikerült, ahogy elterveztem. Elnézést a random kitörésért, kicsit instabil az idegállapotom majd' 500 oldal melodramatikus tinitangó után. Szóval, pozitívumok.

Kegyetlen gyönyörűek a fanartok *.*
forrás


A világfelépítésen kívül a stílus is egész jól feküdt. Clare nyilvánvalóan nem zöldfülű ilyen téren, elvégre nagyon könnyen olvasható könyvről beszélünk. A versrészletek is bejöttek a fejezetek elején, megadták a hangulatot, főleg hogy irodalom hallgatóként többségükhöz volt szerencsém egyetemen. Ami nehézséget okozott, hogy a gördülékenységet, és az itt-ott jól elsütött poénokat igen gyakran felváltották ezek az essssszelősen kínos párbeszédek, és szükségtelenül szirupos leírások. Konkrétan volt egy jelenet, Woolsey első intézeti látogatása tájékán, amikor Tessa és Will egyedül maradtak egy időre, ahol rendesen összerezzentem azoktól a mondatoktól, amik elhagyták a karakterek száját. Ugye az egésznek teljesen drámainak és fájdalmasnak kellene lennie, merthogy Will szándékosan próbál elidegeníteni mindenkit az átka miatt (hahh, ez is egy vicces sztori, a cselekmény kitárgyalásánál ki fogok rá térni), de ahelyett, hogy finoman érzékeltetné az írónő a lappangó feszültséget és a ki nem mondott dolgokat, olyan szinten az arcodba tolja, hogy az egész szimplán röhejessé válik. Ezen a ponton már pontosan tudjuk, hogy Willnek mi a nyűgje, szóval nem kellene ennyire túltolni a szenvedést Tessa előtt, aki viszont természetesen játssza az értetlent. Elvégre drága főhősnőnk nem jöhet rá Will titkára, mert akkor nem fájna eléggé az élet. És én értem az elcseszett logikát Will tettei mögött, de Clare ezzel csak azt érte el nálam, hogy egyrészt beállt a facepalm, másrészt Tessát innentől elkönyveltem töksötétnek. Mert ha ebből nem jön rá, hát semmiből. De nem az, hogy nem jött rá, meg se kérdőjelezte. És nem ez volt az egyetlen ilyen jelenet, épp csak ez maradt meg a legélénkebben az emlékezetemben.

– Ezek szerint nem segítesz – állapította meg szárazon Will. (…)
– Ha a segítség nálad azt jelenti, hogy dobjalak be a démonok birodalmába, mint egy patkányt a terrierektől hemzsegő gödörbe, akkor nem, nem segítek – felelte Magnus. – Az a helyzet, hogy ez őrültség. Menj haza, és aludd ki ezt az egészet!
– Nem vagyok részeg.
– Ezzel az erővel akár az is lehetnél.

Ami a karaktereket illeti, a fenti problémám egy jó részét teszi ki annak, amiért szinte mind az agyamra ment. Kivételt képez Gideon Lightwood, Magnus, és a macska. Ahogy a fenti idézet is mutatja, Magnus száraz szarkasztikus humora jól tompította Will szélsőségesen drámai tendenciáit, így a srácot is jobban elviseltem a boszorkánymester közelében. Charlotte és Henry mint mellékszereplők szintén teljesen jól funkcionáltak, és talán az jelent valamit, hogy az ő egyetlen  bensőséges jelenetük százszor több érzést kiváltott belőlem, mint bármi amit a három főszereplő jómadár lezavart a főszínpadon. A hármójuk közül talán Jemmel volt a legkevesebb problémám. Néha ő is belefulladt a nyálba, de volt néhány olyan pillanata, amik miatt az ő karakterét mégis jobban formáltnak, valósabbnak éreztem mint Tessát vagy Willt, akik mindketten egy-egy járó, beszélő klisék, ahogy vannak. Jemet főként azért nem tudtam kedvelni, mert emiatt az istenverte szerelmi háromszög miatt, akaratlanul is a "másik pasi" szerepkörébe kényszerült, és az ilyeneket mindig nehezebb elviselni. Nem mintha olyan rettenetesen shippelném Willt és Tessát, de ha összejönnének, legalább mindkettő befogná a lepénylesőjét, és nem kéne hallgatnom a vinnyogásukat.

A szerelmi háromszög úgy ahogy van, röhejes volt, bár úgy érzem magam mint egy papagáj, hogy ezt ismételgetem, de egyszerűen nem győzöm hangsúlyozni. Amúgy is kevés türelmem van az ilyesmihez, és az sem segített, hogy a két srác olyan szinten klisésen lett polarizálva - Will a meg nem értett bad boy és Jem a rendes srác akit mindenki imád -, hogy tikkelni kezdek, hacsak eszembe jut. És amikor Tessa kijelenti, hogy mindkettőt szereti? Sőt, már azt se tudja, melyik csókjáról ábrándozik. Nem hülyéskedek, ez így benne van:

Amikor becsukta a szemét, előbb Jem arcát látta, aztán Willét, amint vérző szájához emeli a kezét. A két fiúval kapcsolatos gondolatok összekavarodtak a fejében, amíg végül el nem aludt, nem tudván eldönteni, hogy egyiket vagy másikat csókolja álmában.
Kész, én itt eltemettem magamban a romantikus szálat. Mert még csak nem is arról van szó, hogy Will egy s***fej, és a viselkedésével a barátja karjaiba űzte Tessát, aki amúgy Mr. Tall Dark and Angsty-t szereti. Vagy arról, hogy a leányzó először Willhez vonzódott, de aztán a Jemmel való barátsága folyamatosan szerelemmé alakult. Ezt fogcsikorgatva, de talán lenyeltem volna. Ó, nem. Tessa kitalálta, hogy mindkettőbe szerelmes. EZ MÁR A TWILIGHT KŐKORÁBAN SE VOLT MENŐ!

Forrás


Ami a többieket illeti, ők úgy szódával elmentek. Mondjuk Jessamine megmozdulása tökéletesen előrelátható volt, és persze ő is buta volt mint a föld, de a Will-Tessa párost e téren nem ragyoghatta túl. Főként a három főszereplő akasztotta ki az idegrendszerem, de ők olyan szinten, hogy a könyv második felére kényszerítenem kellett magam, hogy kinyissam újra és a végére küzdjem magam. Még nem sikerült eldöntenem, hogy ez az esetlegesen romló tendencia, vagy az én türelmem vészes fogyása eredménye volt-e, de tény, hogy a lendületem szinte teljesen elveszett az utolsó száz oldalra. Csak hogy érzékeltessem, az első 70 oldalt egy 40 perces vonatút alatt zavartam le, az utolsó hatvanon pedig egy hétig kotlottam. 


Az előző könyvből átívelő cselekményszál, ami Mortmain személye és az árnyvadászok elleni vendettája körül központosul, az tulajdonképpen rendben volt. Abba a semleges, kötelező jellegű nyomozós szálnak fenntartott kategóriába esett, ami úgy nagyjából-egészéből összetartja ezt a végeérhetetlen romantikus kínzatást, de amikor előtérbe került, akkor érdekes volt. Nem mozgatta meg messzemenőkig a fantáziámat, de legalább fenntartotta a figyelmemet. Viszont Will átka... na, AZ kiverte a biztosítékot!!! Akik nem olvasták a könyvet, azoknak inkább nem mesélném el az egész kálváriát: ha ez az értékelés nem riaszt el, akkor úgyis ki fogják deríteni maguknak, de... fú gyerekek. Nem viccelek, 200 istenverte oldallal hamarabb rájöttem, mi az ábra! 200!!!! Az majdnem a könyv fele!!!! A nagy fordulat, a slusszpoén olyan szinten nyilvánvaló volt, hogy földöntúli önuralom kellett ahhoz, hogy ott helyben ne vágjam földhöz a könyvet, amikor kiderült, hogy igazam volt. Olyan volt ezt az egész tipródást végigkövetni, mintha egy vonatbalesetet néztem volna az első sorból 0.5-ös lassítással. Sőt, még annál is rosszabb, mert mellé még a legtipikusabb, legklisésebb, legmelodramatikusabb filmzenét is alájátsszák, ami Hollywood történelmében létezik. 


Összességében, én nem hiszek abban, hogy könyvekből, műfajokból ki lehet nőni. Néhányhoz ugyan fel kell nőni, de ha egy könyv igazán jó, akkor amit 10 vagy 14 évesen élveztél, azt 20, 26 és 46 évesen is ugyanúgy élvezni fogod. Ízlések viszont változnak, és az ember általában annál szőrszálhasógatóbb, minél többet olvas. Ami engem illet, A herceg az összes könyves tyúkszememre rátaposott, és aztán sztepptáncot lejtett rajta. Még így is azt kell mondjam, valószínűleg nem utáltam volna ilyen égő tűzzel ezt a könyvet, ha mondjuk olyan 14 éves korom tájékán kerül a kezembe, mint a Csontváros. Bár a szerelmi háromszögektől már akkor is levert a hideg veríték, szóval ebben sem vagyok biztos. Egy ígéretes alapötlet, helyenként egész jó poénokkal, viszont idegesítő karakterekkel és röhejes melodrámával elrontva, amitől az arcomat lekapartam. Elnézést a rajongóktól, ez nem támadás akart lenni senki személye vagy ízlése ellen, lehetséges, hogy én vagyok rosszul bekötve, de fú, soha többet árnyvadászokat.

Értékelés: 2/5
Kedvenc jelenet: ahol Magnus beszólogatott embereknek, azokon egész jókat röhögcséltem
Kedvenc karakter: Magnus, Gideon, Church

Promágus kupa


Két legyet ütve egy csapásra, A herceggel szeretnék jelentkezni a májusi Promágus kupára is, aminek a témája (Ne) ítélj a borító alapján! Tekintve, hogy a Pokoli szerkezeteknek indokolatlanul szemkápráztató borítói vannak, amiket szerény személyem szerint meg se érdemelnek, A herceg tökéletes választás erre a hónapra. Nemcsak hogy a gyönyörűséges borító vett rá az olvasásra, de az vett rá arra is, hogy ne akarjak megszabadulni a trilógiától annak ellenére, hogy úgy kiborított, ahogy kevés könyvnek sikerült. Mert hát... olyan szinten gyönyörűek. Még azt se tartom kizártnak, hogy egy nap legyűröm A hercegnőt is, csak előbb el kell felejtenem A herceg élményét.

Limk Related Widget