Chuck Wendig: Blackbirds - Vészmaradak

Kiadó: Angry Robot (magyar kiadásban: Fumax)
Oldalszám: 381

Miriam Black knows when you will die.

She’s foreseen hundreds of car crashes, heart attacks, strokes, and suicides.

But when Miriam hitches a ride with Louis Darling and shakes his hand, she sees that in thirty days Louis will be murdered while he calls her name. Louis will die because he met her, and she will be the next victim.

No matter what she does she can’t save Louis. But if she wants to stay alive, she’ll have to try.

Miriam ​Black tudja, hogyan fogsz meghalni.

És ez pokollá teszi a hétköznapjait, különösen, mivel semmit sem tehet, hogy megakadályozza az előre látott több száz autóbalesetet, szívrohamot, szélütést vagy öngyilkosságot. Csak meg kell érintenie téged, és látja, hogyan és mikor kerül sor az utolsó pillanataidra.

Miriam már rég nem próbálja megmenteni az emberek életét, mivel azzal csak beteljesíti a végzetüket. De amikor Louis Darling felveszi a kamionjába, és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy a férfit harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják, miközben az ő nevét ejti ki a száján. Louis azért fog meghalni, mert találkozott vele, és a következő áldozat maga Miriam lesz. Bármivel próbálkozik, Louist nem tudja megmenteni. De ha életben akar maradni, mégis meg kell próbálnia.

***

A zsánerirodalom általában igen könnyen bekategorizálható. Ez történelmi romantikus, az horror, a harmadik krimi. Ez pedig általában megkönnyíti mindenki dolgát. De vannak könyvek, amik egyszerűen nem passzolnak sehova. Egy kicsit a Blackbirds is ilyen. Nevezhetjük éppen horrornak, vagy paranormálisnak, és nem is tévednénk nagyot, de valahol mindig ki fog lógni a lóláb. Ha a lényegét akarnám megragadni anélkül, hogy lelőnék bármiféle fontosabb csavart, azt mondanám, olyan mintha Chuck Palathniuk, Tarantino és Stephen King összeültek volna egy füstös kocsmában, és ennek az estének az írásos eredményéhez lett volna szerencsém.

A világ, amit Wendig lefest teljesen realisztikus, teljesen a miénk, és mégis annyira távolinak érződik, mintha csak egy párhuzamos univerzumban lenne. Olyan mesteri módon teremt hangulatot, hogy azt tanítani kéne. Végig úgy éreztem, hogy ezt a könyvet majdhogynem istenkáromlás napsütésben olvasni. Ez a világ kegyetlen, sötét, kicsavart, megkeseredett és cinikus, amiben szépségnek és optimizmusnak semmi helye, még olyan hétköznapi formában sem, mint a napsütés.

forrás

Miriam Black pedig azt hiszem, a legjobb női antihős, akiről valaha volt szerencsém olvasni. Pontosan olyan, amilyennek egy főhősnek nem kellene lennie: passzív, csak sodródik az árral és morálisan egy kisebb katasztrófa. Nincsenek álmai, nincsenek céljai, nincs motivációja. Ő maga se tudja, hogy menekül valami elől vagy siet valami felé, és nem is igazán érdekli. Alkoholista, láncdohányos, és annyira utálja saját magát, aminek már rég fárasztania kéne az olvasót, de valahogy nem ez történt. Nagyon is szerettem Miriamről olvasni, még akkor is, ha néha legszívesebben üvöltöttem volna vele, hogy ne csak sodródjon az árral, hanem tegyen is valamit. Talán azért van ez, mert tökéletesen érthető, hogy miért olyan, amilyen. A maga kifacsart, beteges módján egy kerek egész karakter, aki több mint érdemes a figyelmünkre. Sok olyanról olvastunk már, aki utálja a különleges képességét, de még soha nem olvastam olyanról, aki ezt meggyőzően tette volna. Egészen mostanáig. Miriam nem alapvetően rossz ember, csak tönkretette a súly, ami a vállára neheződik: hogy bárhogy próbálkozott is, képtelen volt megváltoztatni azt, aminek a látomásaiban tanúja volt, így egyszerűen felhagyott a próbálkozással és egyre mélyebbre süllyedt. A humorérzéke pedig – még ha erősen akasztófahumor kategóriába is esik – határozottan sokat segít abban, hogy az olvasó minden hibája ellenére megkedvelje és együtt érezzen vele.

És bizony szükség volt arra, hogy Miriam ilyen szinten emberközeli legyen, ugyanis – Louis kivételével – itt mindenki más egy hatalmas féreg. Viszonylag kevés szereplőről beszélünk, ha nem számítjuk azokat, akik csak egy-egy fejezetig tűnnek fel, de azok mindegyike elég szörnyű ember. Wendignek hatalmas tehetsége van ahhoz, hogy felkeltse az olvasóban a zsigeri utálatot a negatív karakterek iránt. Márpedig igazán eredeti negatív karaktert alkotni, akinek személyisége, céljai és motivációi vannak, és mindez hihető is, határozottan nem egyszerű feladat.

Ami Louist illeti, ő nem túl sok személyiséget kapott, de nem is ez volt a jelentősége. Ő volt az egyetlen pozitív behatás, ami Miriamet érte, az egyetlen, aki minden hátsó szándék nélkül kedves volt vele, és ez volt az, ami súlyt adott a jelenlétének, nem pedig az, hogy egyébként milyen volt. Az a kis romantikus szál se volt lényeges, csak az, amit jelképezett. Valami, ami fontos, ami jó, amiért megéri tenni valamit, amiért Miriamnek meg kell próbálnia megváltoztatni a jövőt, bárhogy is erősködik, hogy az kőbe van vésve.

A cselekmény néha kicsit leül, de azokon a részeken könnyedén átsegít a rágódás a mondanivalón, és Miriam zseniális fekete humora. Ez ugyan nem mindenkinek fekszik, de aki szereti, az nem fog csalódni, mert ebben a könyvben bőven akad. Ahogy haladunk előre, a sztori egyre sötétebb lesz, egyre több erőszakkal, traumával és vérrel, ami határozottan indokolttá teszi a horror besorolást. Sőt, azt is simán kinéztem Wendigből, hogy egyáltalán nem ad kiutat a végén, és megöli Louis-t, pontosan, ahogy Miriam egész végig sulykolja: a végzet megkapja, amit akar, felesleges próbálkozni, semmi esélyünk, minden meg van írva előre, és mi csak eljátsszuk a szerepünket, és bármerre fordulunk, csak a halál vár az út végén. Nem voltam biztos benne, hogy jól végződik a dolog, és ez segített belegondolni abba, hogy Miriam ennek a kis kétségben a százszorosával él együtt nap mint nap.

A jelen idejű narrálás pedig most először tűnt úgy, mint egy tudatos döntés az író részéről, aminek művészeti szempontból is hatása van, és nem csak egy kifogás arra, hogy ne kelljen a különböző múlt időkkel vacakolni. Egy olyan könyvben, ahol ennyire hangsúlyos a jövő és a múlt, evidens, hogy a jelennek is nagy szerepe kell, hogy legyen, és ennek a hangsúlyozása adott egy plusz rezonanciát a történetnek, ami nekem nagyon tetszett.

Összességében, én egy nagyon pozitív élményként könyvelem el a Blackbirds-öt, de szem előtt kell tartani, hogy ez az a fajta könyv, ami megosztja az embereket, és határozottan nem való mindenkinek. Ettől függetlenül, akinek fekszik ez a stílus, és nem zavarja a durva nyelvezet, illetve az erőszak, annak tudom ajánlani, mert a remek olvasási élményen kívül mondandója is van, és úgy gondolom, olyan témát feszeget – hozzátenném, konstruktív módon – ami nem megy ki a divatból.

Elvileg filmsorozat is készül a könyvből, szóval csekkoljátok azt is, ha érdekel. Én nézni biztos nem fogom, mert ez a könyv is bőven hozzáadott a rémálmaimhoz, nem kell még ide Hollywood összes művére.

Ami a második részt illeti... olvastam, nem tetszett, szerintem kár volt sorozatot csinálni belőle. Készül róla a bejegyzés.