2019. július 24., szerda

Maggie Stiefvater: The Raven Boys - A hollófiúk


Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 416

Nem ​látó csak két esetben pillanthat meg egy szellemet Szent Márk éjszakáján; vagy te vagy a lény igaz szereleme… vagy te ölted meg őt.

Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket. Ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből, és megszólítja őt. 
A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Hollófiúkként ismert banda csak bajt hozna rá. 
De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Hollófiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél. 
Blue-t már egészen fiatalon figyelmeztették: ő okozza majd igaz szerelmének halálát. 
A lány nem hisz az igaz szerelemben, ezért soha nem is aggódott emiatt. De ahogy az élete egyre jobban összefonódik a Hollófiúk furcsa és baljóslatú világával, már nem olyan biztos a dolgában.


A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Könymolyképző kiadónak!

Régóta időszerű már ez az értékelés, hiszen tavasszal olvastam a Raven Boyst, de valahogy nem tudtam eddig rávenni magam, mert nehéz volt eldöntenem, hogy is érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Ez már a harmadik nekifutásom volt az olvasásnak, mert valahogy sose ragadott meg igazán előtte, de közben meg olyan jókat hallani róla, és tartalom alapján pont olyasminek tűnik, amit én kedvelnék. Szeretem a paranormális sztorikat, és kevés jót találni, így nagyon akartam szeretni ezt a sorozatot is.

Bár harmadjára sikeresen a végére értem, így is időbe telt átrágnom magam a könyvön. Olvasás közben elvoltam vele, de nem állítanám, hogy kifejezetten olvastatta volna magát, és miután letettem, nem jött az ellenállhatatlan késztetés, hogy újra felvegyem. Mindez már csak azért is fura, mert a stílus tökre feküdt. Remekül keveredtek a hangulatos leírások a száraz humorral. 

A kezdő jelenet, amikor Blue a temetőben chillel Szent Márk éjjelén elég atmoszferikusan indul, de aztán kicsit leül a sztori és nehezen indul be újra, ami nem segített az olvasási tempómon. A második felére ez a tendencia egyébként észrevehetően javult, de határozottan voltak olyan részek, amiken át kellett lendülni, és igen gyakran beütött az általános káosz is. Ez utóbbiról feltételezem, hogy tudatos döntés volt az írónő részéről, hiszen egy 4 könyves sorozat első kötetéről van szó, tehát még bőven lesz ideje kibontakozni a szálaknak, különösen a lezárás tekintetében, ami rendkívüli módon kíváncsivá tett.
Forrás

Karakterek tekintetében, egyelőre elég vállvonogatósan állok. Blue mint főhősnő teljesen rendben van, de nem kifejezetten zártam a szívembe, ahogy Ganseyt sem. Ellenben Adamet nagyon megkedveltem, remélem, többet is látunk majd belőle a folytatásokban! Viszont a Noah-t körülvevő titok nekem kicsit lehetetlennek tűnt. Nem szeretnék spoilerezni, így csak annyit jegyeznék meg, hogy szvsz enyhén gyökérnek kell lenni ahhoz, hogy ennyi idő alatt ne tűnjön fel egyikőjüknek sem, mi az ábra.

– […] Mielőtt megszülettél, olyasmibe keveredtünk Callával és Persephone-nal, amibe nem szabadott volna…
– Kábítószer?
– Rituálék. Te kábítószerezel?
– Nem. A rituálék viszont érdekelnek.
– A kábítószernek jobban örülnék.
– Nem hoz lázba. Bizonyított a hatása. Dögunalom.

Kellemes meglepetésként ért viszont, hogy amennyire ki van élezve a tartalom a romantikus szálra Blue és Gansey között, annyira háttérbe szorul ez a könyvben. Sokkal hangsúlyosabb - és őszintén, sokkal nyálasabb - szerelmi nyüglődésre számítottam az alaphelyzetet tekintve, de örömmel konstatáltam, hogy nagyon a slow-burn felé tendál a dolog, és inkább csak sejtetés szinten működik, semmint fő csapásirányként. Több figyelem fordul az alapozásra, a családra, és a főszereplőink közötti barátság építésére, ami egy kezdőkötettől teljesen korrekt, viszont talán részben emiatt, kicsit "nagyobb a füstje, mint a lángja" érzést keltett bennem a regény.

Mindennek ellenére szeretném folytatni, hiszen amint már említettem, ez csak az első rész, és reménykedem, hogy a folytatásokban kicsit jobban felpörög majd a cselekmény és tisztul egy kicsit a kép. Alapvetően azoknak ajánlanám, akik nem bánják a lassabb folyású sztorikat, részletes expozícióval, és akik csípik a paranormális sztorikat szellemekkel és boszorkánysággal, mert azok a részek nagyon menők voltak! Akik viszont kifejezetten romantikus könyvet keresnek, azoknak talán nem ez a legjobb választás.

Értékelés: 3.5/5
Kedvenc jelenet: nem volt
Kedvenc karakter: Adam

2019. június 24., hétfő

Marjorie Liu & Sana Takeda: Monstress - Fenevad 1. Ébredés


Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 216

FARKASVÉRŰ ​MAIKÁT SZÖRNYETEGNEK CSÚFOLJÁK… 

ÉS NEM IS ÁLLNAK MESSZE A VALÓSÁGTÓL.

A világot felforgatta a szörnyű háború, amit az emberek gyűlölt ellenségeik, az arkánok ellen vívtak. Maika nem csak a fél karját, de szabadságát is elvesztette a harcokban, rabszolgaként adják el Zamora boszorkányainak, akik az arkánok véréből nyerik erejüket. Azt azonban még a nagyhatalmú mágusnők sem tudják, hogy a lány testében egy ősi, kozmikus erejű, éhező fenevad szunnyad, amely csak az alkalomra vár, hogy kitörhessen…

A MONSTRESS – FENEVAD az utóbbi évek egyik legnagyobb fantasy szenzációja, amely egyszerre lopta be magát a képregényolvasók és a fantasy-rajongók szívébe. Marjorie Liu és Sana Takeda sorozata hihetetlen díjesőt söpört be: többek között kétszeres British Fantasy-, ötszörös Eisner- háromszoros Hugo- és Harvey-díjjal jutalmazták, de a Washington Post mellett a Newsweek és az Entertainment Weekly is többször az év legjobb könyvének választotta.


A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Fumax kiadónak!

Én leszek az első, aki elismeri, hogy amennyire megszállottja vagyok mindenféle fanartnak és illusztrációnak, ahhoz képest rettentő ritkán olvasok képregényeket. Nézegetni imádom őket, de valahogy különös koncentrációt igényel számomra egyszerre a képre és a szövegre is figyelni úgy, hogy a kíváncsi kis szemem ne ugorjon azonnal 3 képsorral odébb, pláne ha épp nagyon tudni akarom, mi fog történni.

Emiatt tök sokáig kerültem is a képregényeket, de mostanság nagyon rám jött a kísérletezhetnék ezzel a műfajjal. A Sagával kezdtem, amit imádtam, és a Monstresst is nézegettem már egy jó ideje, mert... most ezt ugye nem kell magyarázni? HÁT LÁTTÁTOK TI AZT A BORÍTÓT??? És ez nem csak a szokásos coverwhore énem kitörése, hiszen a képregények esetében a borító nagyon sok mindent elárul a belsőről, hiszen a rajzoló művész stílusát képviseli. Amit ezzel mondani akarok: nem csalás, nem ámítás, a Monstress belülről is pont ilyen könnyfakasztóan gyönyörűen van megrajzolva, csodás színekkel és elegáns vonalvezetéssel. Néhol egyenesen vízfesték jellege van az árnyalatok egybefolyásának. A szöveget szintén nagyon könnyű volt követni. Nem tudom, csak én vagyok-e agyilag zokni, de korábbi képregényes kísérleteimnél többször előfordult velem, hogy összezavarodtam, melyik szövegbuborék következik. Így belegondolva, ez valószínűleg az én nyomorom, de itt nem volt ilyen problémám! És garantálom, hogy nem nálam fejlődött ki hirtelen a spidey sense, ami képregény olvasáshoz szükségeltetik. Inkább az a helyzet, hogy itt annyira egyértelművé tették a helyzetet, hogy még én sem voltam képes benézni.



A történet Maika szemszögéből bontakozik ki, a rabszolgavásártól indulva egyenesen az események sűrűjébe dobnak minket, és onnan ismerjük meg a világot, illetve hogy Maika hogy keveredett a jelenlegi helyzetébe - megsúgom, nem csak úgy véletlenül.

A világépítés is ennek van alárendelve, ami teljesen rendben is van, hiszen Maika az egyik legfontosabb elem a világ főkonfliktusában is. Bár a leányzó karaktere nem kifejezetten a klasszikus hős archetípusát idézi, a helyzet amiben van abszolút jellegzetes: ő a saját problémájával van elfoglalva, de mindenki más számára nyilvánvaló, hogy ő a tengely, aki majd meghatározza, merre fordul a történelem kereke. Az már más kérdés, hogy ez a tengely egy félkarú tizenhét éves lány, aki tele van keserűséggel és dühvel. Ez a nyersesség ami a karakteréből árad fantasztikusan igazivá tette őt. A történetben szinte mindenki állatként és/vagy eszközként kezeli őt, de a zseniálisan hatékony karakterépítésnek köszönhetően, az olvasó sosem esik bele ebbe a kategóriába.



Maika a főszereplő, és őt ismerjük meg a legjobban, ám ez nem azt jelenti, hogy a megannyi érdekes karakter nem kapná meg az őt megillető figyelmet. Lady Atena különösen megragadta a figyelmemet, főként mert a könyv végére érve nem teljesen egyértelmű, ő hol helyezkedik el ebben a gigantikus sakkjátszmában. Ren, a költő macska karaktere - nem vicc, a macskák itt kb. professzorok - szintén nagyon bejött, bár ő főként a száraz, szarkasztikus dumája miatt. Kippa meg egyszerűen cuki volt, már az is ahogy meg van rajzolva, pufi arccal és hatalmas szemekkel. Hát meg lehet zabálni (nem szó szerint!!! Ennél a sztorinál ezt se árt pontosítani. Kicsit túlteng a kannibalizmus.)

A világ több szempontból is rendkívül érdekesnek bizonyult. Először is, hogy hiába a tradicionális fantasy elemek és a mágia, jelen van a fejlett technológia is bizonyos villanásokban, ami egy szokatlanul izgalmas kettősséget kölcsönöz. Egyfelől ősi istenekről és arkánokról beszélgetnek, a főhős karjából meg egy csupaszem szörnyeteg tör elő rendszeresen, ami leginkább a japán mondavilágban lenne otthon, másfelől meg Maika az anyjáról készült fényképet szorongatja. FÉNYKÉPET. Bevallom, rettentően tetszett ez a mix, különösen azért, mert amikor olyan fantasykat olvasunk, ahol a Monstresshez hasonlóan két nép öli egymást valami okból kifolyólag, minden olyan kellemesen távoli. Persze, érezzük a párhuzamokat, de olyan meseszerű az egész. Az ilyen apróságok, mint egy fénykép létezése valahogy testközelbe rántotta a történetet.

A másik, ami azonnal feltűnt, hogy túlnyomó többségben, és főleg fontos hatalmi pozíciókban szinte csak női karaktereket találtunk. Sőt. Utóbbiban konkrétan csak nők voltak. A legfontosabb férfi karakter aki eszembe jut is csak egy testőrkapitány volt, aki parancsot hajtott végre az esetek többségében. Miután a fantasykban gyakran jellemző a férfi karakterek hangsúlyossága, mind mennyiségben, mind ami a kulcsfontosságú szerepeket illeti, üdítő volt kickass női karakterekkel találkozni, még akkor is, ha erkölcsileg igencsak megkérdőjelezhető volt a jelleme szinte az összesnek. Sőt. Ez csak még jobbá tette az egészet! Bonyolult, árnyalt, erős nők egész garmadáját kapjuk, egymásnak feszülő érdekekkel és hatalomvággyal. ÉLJEN! 

Összességében, ennek a képregénynek az olvasása igazán egyedi élményt nyújtott! Imádtam a hangulatát az egésznek, Sana Takeda egészen elképesztő munkát végzett az illusztrálással, és bár a történet illetve a világ maga meglehetősen sötét, a nehéz témák, amik felmerültek - úgy mint rabszolgaság, bántalmazás, háború - mind remekül voltak kezelve. Egyszerre letehetetlenül izgalmas és gondolatébresztő, árnyalt karakterekkel és fordulatos cselekménnyel, a Monstress teljesen levett a lábamról! Alig várom a folytatást!




Limk Related Widget