2019. február 11., hétfő

Gabriella Eld: Talpig feketében (Legendák Bagolyvárosból 1.)


Kiadó: Főnix Nova
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 144

Az Impérium legfőbb alapszabálya: az Adottsághasználókat el kell távolítani a társadalomból.


Amikor Igor Blankenschwiftet a katonai rendőrök elkapják az utcán, bilincsbe verik és megkínozzák, tudja, hogy óriási bajban van. Akár a rábízott, titkos küldemény, akár az addig sikeresen rejtegetett adottsága az ok, menekülnie kell, erre pedig az egyetlen esélye egy öngyilkos akció.

Alaska Jones tizennégy napja ki sem lépett a lakásából, amikor egy feketébe öltözött idegen beesik az ablakán. Egyvalamit biztosan tud: ha a katonai rendőrség utoléri, Igor halott ember lesz, és őt is gondolkodás nélkül magával rántja.

Mindezek tetejébe érkezik a fenyegetés, amely rengeteg ember pusztulását ígéri, és veszélyesebb, mint ahogy azt a két Adottsághasználó fiú a legmerészebb álmaiban gondolta volna…


A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

Ez a könyv már a radaromon volt egy ideje, két okból kifolyólag is: 1) a címe akár az én mottóm is lehetne #deatheaterfashion 2) urban fantasynek emlegették a népek, és ha valamiből, hát jó UFből nincs elég a piacon. A magyar piacon meg pláne nem. Ja, meg hát az se ártott, hogy a borító atomjól néz ki. Van egy enyhe sztriptízbár beütése, de jó értelemben. Úgyhogy meg is ragadtam az alkalmat még a Könyvhéten, gyorsan az írónő orra alá dugtam az agyszüleményét, hogy firkantsa nekem alá, és vittem is haza nagy boldogan, hogy én akkor ezt most nagyon, de nagyon elolvasom.

Aztán jó moly módjára, ráhagytam némi érlelési időt, mert vártam, hogy rám törjön az UF olvashatnék, ami egyéni kórságom, kiszámíthatatlan időközönként jelentkezik, viszont ha akkor nincs kéznél valami, akkor tikkelni kezdek. Úgyhogy az év többi részében hörcsög módjára halmozom az UFeket az ínséges időkre (lásd, ezért nem olvastam még Anne Bishop sorozatát). Na de. Vissza a témához. A lényeg, hogy az egyik kedvenc műfajomról van szó.

Azt kell mondjam, a Talpig feketében végülis nem okozott csalódást! Nem egy hosszú darab, így pár óra alatt le lehet tolni, de nagyon is kerek egész cselekményt kapunk, egy nagyvonalúan felvázolt világgal és remek karakterekkel. Kicsit olyan volt, mint azok a hosszabb sorozatrészek, amik egy órásak, és ezért csak 10 rész van egy évadban (csak itt nem volt függővég, ezért nem maradtál fel hajnal ötig a körmödet rágva véreres szemeiddel a netflixre tapadva... khmm Tiempos de Guerra khmm).

A világ engem egy tipik különleges képességes UF-be oltott 1984-re emlékeztetett: az Impérium a totalitáriánus hatalom, aki agyzombítja (nyelvújítok, szállj le rólam) azon kedves elvtársakat, akikben egy csipetnyi Adottságot fel vélnek fedezni, mert legyen mindenki egyenlő, úgyhogy az Adottsághasználók érthető módon meghúzzák magukat, ha valamiképpen képesek átcsúszni a rostán gyerekként. Miután a cselekmény az Impériummal való bújócska-fogócska köré épül, így a világfelépítés nagyjából itt ki is merül a számunkra, de bőven elég is volt ennyi, egy 140 oldalas könyvet nem lehet telenyomni infóval. Azért remélem, a folytatásokban többet látunk majd belőle, mert nekem ez eddig tökre bejövős!

Két főhősünk Igor és Alaska, utóbbiról jó pár oldallal később fedeztem fel, hogy szintén fiú, mert nekem azonnal a John Green-féle Alaska ugrott be, akit eszeveszetten kerestek és nőnemű volt, szóval itt akadt némi pillanatnyi zavar, de egy idő után csak leesett a húszfilléres. Mindkettejüket könnyű volt megkedvelni, és jesszus, végre egy introvertált főszereplő! Alaska nem az a hős típus, nem kedveli túlzottan az emberi társaságot, és úgy általában szereti meghúzni magát, de mindez nem teszi sem hisztissé, sem gerinctelenné, amit nagyon tudtam értékelni. Ja, és az Adottságát egyenesen imádtam! Tök sok potenciál van benne, és nem is nagyon találkoztam még hasonlóval.

Két hete embert sem láttam, a tükörképemet kivéve, és most itt térdepelt egy a nappalimban, kilökve engem a komfortzónámból. Nem éppen kedvemre való cselekedet az illetéktelen behatolás az otthonomba, Mint említettem, az embereket sem kedvelem. A komfortzónámat ellenben nagyon is.

Ami Igort illeti, az ő jelleméről kevésbé vannak határozott elképzeléseim, inkább az idősebbik Blankenschwift testvér vitte el a pálmát ezen a téren (Kasja nem az a típus, akiről csak úgy meg lehet feledkezni), de ettől függetlenül ő is szerethető volt, mégha kicsit ki is lökdösték a reflektorfényből. Btw, nekem is kell banános-angyalszárnyas zokni.

A "főgonosz" viszont... (azért tettem idézőjelbe, mert nem feltétlen gonosz a szerencsétlen, csak durván eltévelyedett) hmm. Kicsit tucatnak éreztem? Bizonyos részei remekül ki voltak dolgozva, például ahogy beszivárgott a környezetébe, és végülis a motivációja is rendben volt, bár kicsikét elcsépelt, de elnézzük... viszont. Egyvalami nagyon megakadt a torkomon, és azt nem is a big bad jelentette ki, csak vele kapcsolatban jegyezték meg utólag, azt hiszem, pont Igor. Hogy ő is valószínűleg ugyanezt tette volna a helyében. Öhm. Nem? De így NEM. Lehet sajálni, lehet együttérezni vele és megérteni azt, hogy mi mozgatta, még meg is lehet bocsátani neki, de az SOSE lesz oké, hogy egy rakat embert offolunk, csak mert egyvalaki, akit igazán ki akarunk nyírni szintúgy ott van a tömegben! Hogy a többit, ami a rovásán van már ne is említsük.

Egyetlen másik negatívumot tudok még felhozni, ami kifejezetten zavart olvasás közben, főleg az elején, az a szerkesztés (hiánya) volt. Többször ismétlődnek információk rövid időn belül, a leírások pedig itt-ott tele vannak zsúfolva melléknevekkel és egyéb szükségtelen adalékokkal, amik főleg egy kisregénynél, ahol alapvetően gyorsabban pörögnek az események, rettentőmód feltűnő tud lenni. Nyilván ez szubjektív, kinek milyen stílus jön be, de én a kevesebb több irányelvet részesítem előnyben az esetek többségében. Inkább legyen ott egy jelző, de az jól megválasztva, mint mindjárt három egymás mellett. Elvonja a figyelmet, zilálódik tőle a narratíva, és nyúlnak a leírások, amik lassítják a cselekményt. Szerencsére a dialógusok megmentették a napot, ugyanis remekül működtek, így az imént felhozott probléma viszonylag ritkán jelentkezett, és könnyebb volt elfeledkezni róla, főleg az első 30 oldal után.

Összességében, egy nagyon üdítő, kalandos kisregényhez volt szerencsém, nagyon jól szórakoztam olvasás közben! Pont az a nagy könyvek közötti kis szösszenet volt, amire az embernek néha szüksége van, amikor csak ki akar kapcsolni egy pár órára anélkül, hogy egy 600 oldalas, 5 részből álló sorozatba vágna bele. Nagyon várom a folytatást!


2018. december 14., péntek

Christelle Dabos: Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban


Kiadó: Kolibri
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 664

2017 egyik legnagyobb ifjúsági könyvsikere, A tél jegyesei végre folytatódik!

A Tükörjáró-sorozat második részében a Sark kegyetlen világába száműzött Ophélie hirtelen az érdeklődés középpontjába kerül. Nemcsak különleges képességeire derült fény, hanem arra is, mekkora fenyegetést jelent ellenségei számára. Nincs más választása, minthogy saját maga leplezze le az udvari intrikákat. Ebben a különösen veszélyes helyzetben pedig csak titokzatos vőlegényére, Thornra számíthat. Eközben rejtélyes eltűnések tartják izgalomban az udvart, Ophélie pedig hirtelen egy nyomozás kellős közepébe csöppen, amelynek végén talán megtalálhatja az igazságot a Délibábosok keltette illúziók mögött.


A recenziós példányért hálás köszönet a Kolibri kiadónak!

Talán az év általam legjobban várt megjelenéséről van szó, így talán nem okozok senkinek nagy meglepetést, ha előzetesen elárulom: IMÁDTAM ezt a könyvet! A tél jegyeseitől anno igazán nem tudtam, mit várjak, de egy csapásra beszippantott a világ, a hangulat, a karakterek sokszínűsége. Az oldalak egyszerűen repültek, pedig a cselekményről nem mondható el, hogy ezerrel pörögne, de mégsem érződött vontatottnak. Amikor pedig a végére értem, csak még többet akartam, és így volt ez a második résszel is.

Nem sokkal az első rész eseményei után vesszük fel a fonalat, és természetesen visszatérnek a már jól ismert karakterek is. Ophélie tőle immáron elvárható módon, csöbörből-vödörbe bukdácsol, néha szó szerint, néha képletesen, de továbbra is megmarad annak a rendkívüli módon szerethető főhősnőnek, akinek az első rész folyamán megismertük. Dabos karaktereiről általánosságban elmondható, hogy igazi alapossággal és érzékkel vannak összerakva, de Ophélie számomra kimagaslik közülük, talán azért is, mert őt ismerjük meg a legalaposabban. De ennél azért mégis többről van szó. Ophélie a közelében sincs a YA fantasykben megszokott főhősnőknek, egyáltalán nem az, amit várna az ember, de pont ez teszi őt annyira érdekessé és emberközelivé. Ügyetlen, halkszavú, első pillantásra jelentéktelen, viszont kifejezetten intelligens és éleslátó. Egy élmény volt nézni, ahogy próbálja megtalálni a helyét az udvarban és persze azt is, ahogy Thornnal, a kissé karót nyelt (Zsebivel és So-Soval mi csak jéghegyecskének hívjuk a lelkemet) vőlegényével kerülgetik egymást.

Thorn szintén nagyon a szívemhez nőtt, a szociális készségek teljes hiánya ellenére - vagy talán éppen azért, ki tudja? - olyan szépen ki lett bontva, ahogy lassacskán elkezdi meglátni Ophélie-ben az értéket és megtanulja tisztelni a lányt, akit az elején még nem nézett semmibe. A jéghegyecskénk lassan, de biztosan csiszolódik, miközben itt már jóval több kiderül az ő családi hátteréről is.

– Valami leveleket is említett – tért vissza egy korábbi részletre Thorn.
– Ja, igen, azokat megtaláltuk a főszerkesztő személyes holmija közt. Tolerancia!
– Végtelenül toleráns vagyok önnel – mondta Thorn, aki szemmel láthatóan fogytán volt a türelemnek.
– Ez nem önnek szólt, hanem a kishúgomnak. Tolerancia, kérlek, hozz ide egyet azok közül a levelek közül…


Nagy kedvenc volt még Archibald, a nagykövet úr, aki gyakorlatilag Thorn szöges ellentéte - kissé trehány, polgárpukkasztó, elbűvölő, de egyébként veszedelmesen okos - éppen ezért rendkívül vicces volt nézni, amikor egy légtérbe kerültek.

Forrás: Pinterest
A világ eddig is lenyűgöző volt, de ebben a részben több szegletét is van alkalmunk felfedezni, ráadásul az eredetének kérdését is elkezdik pedzegetni az emléktöredékekben, amik a fejezeteket tagolják. Ami az elején csak egy légből kapott, mesei elemnek hatott a számomra itt komoly hátteret kapott: mégis miért van ez a világ szilánkokban? Kik is a családfők igazából, és ki Isten, aki darabjaira törte a világot a kezdet kezdetén? Minden oldallal szövevényesebb lesz a rejtély, miközben Ophélie maga is kénytelen nyomozásba kezdeni.

Továbbra is szinte hihetetlen számomra, hogy ez Christelle Dabos első megjelent sorozata, mert ilyen részletességgel kidolgozott világot és karaktereket aztán tényleg nem találni minden bokorban, hogy arról már ne is beszéljünk, mennyire gyönyörűen van mindez megírva. Persze, itt biztos a magyar fordítás is közrejátszik, ami kivételesen igényes. Bár a franciatudásom a köszönésben és káromkodásban rögtön ki is merül, képtelenség nem észrevenni, milyen gördülékeny és minőségi a magyar szöveg.

Őszintén, csak ajánlani tudom ezt a sorozatot bárkinek, aki kedveli azokat a könyveket, amelyeknél a hangulat a lényeg. Bónusz pont, ha szereti a telet, mert némely jelenetnél esküszöm, szinte éreztem a jeges szelet az arcomon. Az első rész azonnal kedvenc lett, és a folytatás sem marad el mögötte, sőt még rátesz egy lapáttal, úgyhogy már nem is tudom, hova magasztalhatnám ezt a sorozatot. Ugye hamarosan jön a folytatás? UGYE? *könyörgő csizmáskandúr szemek* Egyrészről, Dabos megvonási tünetek fognak rajtam jelentkezni, másrészről KICSIKÉT függőben maradt a Rejtélyes eltűnések vége, úgyhogy nagyon-nagyon várom a folytatást!

Limk Related Widget