2018. szeptember 23., vasárnap

Tarryn Fisher: The Opportunist - Kihasznált alkalom


Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 278

 Olivia Kaspen éppen most jött rá, hogy volt barátja, Caleb Drake elveszítette az emlékezetét. A lány eddig is azzal tett szert kétes hírnévre, hogy előnyt kovácsol a helyzetekből. Most pedig döntenie kell, milyen messzire hajlandó elmenni az ex visszaszerzéséért. Miközben Olivia valódi énje és a nem túl dicső közös múltjuk titokban tartásával birkózik meg, akadályt jelent Caleb kattant új barátnője, Leah Smith. A két bestia őrült versengésbe kezd egy olyan férfiért, aki nem emlékszik egyikükre sem. Oliviának viszont hamarosan szembe kell néznie hazugságainak következményével…


A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Ehhez hasonló könyvet még soha életemben nem olvastam. Ezt az utóbbi években egyre ritkábban tudtam kijelenteni, de valahol az a szép ebben az egész olvasás buliban, hogy még a kilencvenéves irodalomprofesszoroknak is van sansza rá, hogy újra átéljék, milyen is ez, hát még nekem. Pedig fú de mennyire kapálóztam az Opportunist ellen. Zsebi évek óta szuggerál, hogy legyek szíves megmozdítani mitikus hátsómat és vegyem rá magam az olvasásra, mert ő már csak ilyen kis erőszakos, ha jó könyvekről van szó.

Forrás
Nem mintha attól tartottam volna, hogy nem jó a könyv. Nem, egyszerűen csak én tipikusan az a fajta ember vagyok, aki a romantikus műfajt agyzsibire használja. Ezzel nem degradálni szeretném, én továbbra is annak az elméletnek vagyok a híve, hogy minden műfajban lehet értékeset és maradandót alkotni. Az évek során tudatosan választottam azokat a vicces, cuki, előre tudod mi fog történni, de nem is az a fontos romcsi könyveket, mert tökéletesek voltak egy kis lazításra, mondjuk vizsgaidősuck alatt, vagy amikor hullaideg voltam és kellett egy kis figyelemelterelés, de nem bírtam rendesen koncentrálni. Alapvetően kerülöm a drámákat, az angst-feszteket, hacsak nem frankó fantasy világba van ágyazva a dolog, mert lehoznak az életről és nem egytől akut emberutálatom támadt már.

Amire rá akartam világítani ezzel a hosszas kisregénnyel, ami alattomosan bevezetőnek álcázza magát, hogy alapvetően nincs sok tapasztalatom az Opportunist kategóriájába eső könyvekkel, tehát ez az élmény elég rendesen oldalba kapott. Olyan volt, mint egy rég nem használt izmot tornáztatni: olykor-olykor rohadt kényelmetlen. Amikor kinyitottam a könyvet, repültek az oldalak. Fisher fantasztikusan ír; olyan ereje van a mondatainak, hogy képtelen vagy nem tovább olvasni. Többször mégis megtorpantam, sőt: gyakorlatilag csak a metrón tudtam rávenni magam az olvasásra, mert ott aztán tényleg nincs mivel mással foglalkozni.

– Mitől vagy ma este ilyen boldog? – kérdezi egy üres Red Bullos dobozba nyomva a cigit. – Valami gyilkos veszedelem fenyegeti az univerzumot, ha örömödben dúdolsz.

Az Opportunist aztán nem simogatja a lelkivilágodat egy pillanatig sem. Olivia, a főszereplőnk nem a legjobb ember - messze áll tőle - de tudja magáról mindezt. Hogy őszinte legyek, nincs ebben az egész könyvben egyetlen ember, akit kifejezetten jónak tudnék nevezni. Ahol félre szoktak ezek a dolgok siklani nálam, hogy ha szépen fokozatosan mindenkiről kiderül, hogy mekkora tetű, elvesztem a szimpátiámat, és máris nem érdekel az egész. Ahogy Olivia fogalmazott: "Kileng a köcsögradar." 
Jónak lenni nem feltétel, de szerethetőnek lenni nem árt, legalább egyetlen karakternek. Mert bírom én a köcsögöket, csak ne akarjam lehányni az oldalt, ha megjelenik a színen. Az Opportunist esetében azonban nem ez volt a helyzet. Fisher olyan mesterien árnyalta a karaktereket, hogy anélkül váltak morálisan komplex, problematikus alakokká, hogy elvesztették volna az olvasó szimpátiáját. Ez talán a könyv legnagyobb erőssége: hogy ezeket a - már elnézést a kifejezésért - masszívan elcs*szett karaktereket az utolsó oldalig szeretni lehet és szorítani nekik, hogy valahogy egyenesítsék ki az életüket.

"Az élet mindig megy tovább. Még akkor is, ha csak vonszol magával rugdosva és kiabálva."
Calebnek tartott a legtovább kimutatni a foga fehérjét. Ő egyszer talán még normális is volt, csak aztán jött a fekáliavihar, amit életnek hívunk és kicsit deformálta a személyiségét. Nos, ő legalább jól leplezi.De ő még mindig csak kezdő kisiparos a két hölgyeményhez képest, akik belezúgtak, mint az ágyú. Ami pedig Leah-t illeti. Ő tipikusan az a fajta, akit jól esik utálni, de csak azért, mert momentán ő van a másik sarokban és Olivia szemszögéből látjuk az eseményeket. Majdhogynem az érme két oldala ők ketten, torz tükörképek, és ezt Olivia is tökéletesen látja. Kérdés, vajon Leah mennyit vall be magának mindebből. 

A cselekmény olyan, mint egy túlzsúfolt dodzsempálya: sose tudod, melyik oldalról érkezik a lökés, de az ütközés elkerülhetetlen, úgyhogy jobb híján csak vársz és kapkodod a fejed. Totál nem arra haladt, amerre vártam volna, nem követett semmilyen előre látható ívet, de valahogy mégis működött. Ami a végét illeti... szerettem is, meg nem is. Mindenképpen illett a könyvhöz, és volt jelentősége, nem csak egy olyan lezárás volt, ahol minden szálat akkurátusan elvarrunk, vagy épp visszaérkezünk oda, ahonnan indultunk.

Összességében, szívből tudom ajánlani. Azoknak is, sőt talán különösen azoknak, akik nem kifejezetten romantikus alkatok és alapvetően kerülik a műfajt. Az Opportunist valami mást mutat, valami nem túl szépet, de éppen ettől különlegeset és rendkívül emberit. Nincs bevonva cukormázzal, nem simogatja meg a buksidat, de azért van benne annyi jó érzés, hogy tölt egy pohárral, mielőtt kirúgja alólad a széket a kocsmában. És most, hogy elértük a teljes képzavart, rövidre is zárom ezt az értékelést. A folytatást nem tudom, mikor fogom kézbe venni, de most egyelőre pihentetem a dolgot, meg kell ám emészteni ezt a könyvet. De totálisan megéri a befektetett energiát!

2018. szeptember 11., kedd

Sarah J. Maas: A Court of Wings and Ruin



Kiadó: Bloomsbury
Oldalszám: 700
Megjelenés éve: 2017

Looming war threatens all Feyre holds dear in the third volume of the #1 New York Times bestselling A Court of Thorns and Roses series.

Feyre has returned to the Spring Court, determined to gather information on Tamlin's manoeuvrings and the invading king threatening to bring Prythian to its knees. But to do so she must play a deadly game of deceit – and one slip may spell doom not only for Feyre, but for her world as well.

As war bears down upon them all, Feyre must decide who to trust amongst the dazzling and lethal High Lords – and hunt for allies in unexpected places.

In this thrilling third book in the #1 New York Times bestselling series from Sarah J. Maas, the earth will be painted red as mighty armies grapple for power over the one thing that could destroy them all.

A Tüskék és Rózsák Udvara trilógia harmadik részében háború közeleg, ami mindent elpusztíthat, ami Feyre számára kedves ezen a világon.

Feyre azzal az elhatározással tér vissza a Tavasz Udvarba, hogy információt gyűjtsön Tamlin lépéseiről és a hódításra készülő királyról, akinek célja térdre kényszeríteni Prythiant. Feyre kénytelen egy halálos játszmába bocsátkozni, ahol egyetlen botlás a véget jelentheti.

Ahogy a harc megkezdődik, Feyrének el kell döntenie, kiben bízhat a lehengerlő de halálos High Lordok közül, és szövetségesek után kutatnia a legváratlanabb helyeken is, a siker reményében.

Sarah J. Maas New York Times bestseller sorozatának szenzációs harmadik részében, a földet vörösre festik a győzelemért küzdő seregek áradata, a tét pedig az egyetlen dolog, ami mindüket elpusztíthatja.
(saját fordítás)



SPOILERES AZ ELSŐ KÉT RÉSZRE NÉZVE!!!

Nem hiába kotlottam annyit ezen az olvasási élményen, mielőtt végre rászántam magam az értékelésre. Az első rész olvasása után csak a számat húzogattam, meg a vállam vonogattam, hogy ja, nem volt ez rossz, de mehhh én nem értem a hype-ot. Aztán a második résznél brutálmód előtört belőlem a fangirl és totál trash voltam, és tiszta szívből tojtam az esetleges problémáira a könyvnek, mert annyira élveztem az egészet. Tűkön ülve vártam persze a folytatást, rendesen a falat kapartam utána, különösen tekintve, hogyan végződött az ACOMAF. Majd kijött az ACOWAR... én meg hirtelen nem akartam elolvasni. Fura, mi?

Szerintem már akkor tudtam legbelül, hogy fizikai képtelenség lesz felülmúlni a második részt, és egyszerűen nem akartam csalódni. Főként, hogy ekkortájt kezdtek szállingózni az igencsak vegyes értékelések goodreadsre, amik szintén elkedvetlenítettek, így inkább félretettem, és csak jóval később vettem elő újra. Sajnos, azt kell mondjam, egyáltalán nem voltak alaptalanok az ACOWARt sújtó kritikák. Nem tagadom, voltak jó pillanatok, de többségében elég feledhető élménynek bizonyult.

A Spring Courtban vesszük fel a fonalat újra, ahol Feyre kémkedni próbál több-kevesebb sikerrel. Van néhány jó húzása, de elég hamar meg is pattanunk onnan, hála istennek. Tamlinből elég minimális mennyiséget fogad be a gyomrom. Itt viszont el is kezdődnek a problémák.

Forrás


A nagy találkozás, Feyre és Rhys újra együtt... hát. Lehet, hogy csak mert akkora várakozás előzte meg, de pont olyan érzés volt, mint mikor azt hiszed, hogy van még egy oreo a zacsiban, aztán rá kell hogy jöjjél, hogy elszámítottad magad. Ilyen úúúú majd most juj de izgi... á, nem. És ez az érzés utána végig elkísér.

Ennek kellett volna lennie a nagy finálénak, a legnagyobb tétekkel, és ezzel együtt a legnagyobb veszteségekkel. Ehhez képest végig a két lépés előre, három hátra játékot játszottuk, ami egy idő után már marhára nem volt vicces. Egyszerűen nem érjük el azokat a magaslatokat, amik elvárhatóak lettek volna, és ez rettentő kiábrándító. A félmegoldások és a kifejezetten gyáva "aszittedmiiiii" húzások pedig egyenesen dühítőek voltak.

Próbálok nem spoilerezni, ezért nem akarok konkrét eseteket felhozni, így maradjunk az általánosságoknál: háború van, az epic final battle, ami mindent eldönt és folyik a vér meg a veríték, mi meg rágnánk a körmünket.... ha lenne miért. Ha elhinnénk, hogy ennek tényleg tétje van. De nem hisszük, és amikor mégis történik valami olyan, amire azt hihetnénk, hogy úristen, majd most ugrik a majom a vízbe, akkor Maas bedobja megint, hogy "aszittedmiiii".

Én szeretem a happy endeket. Sőt, kifejezetten preferálom őket. De van különbség a happy end és a minden pónik és szivárvány, soha senki nem hal meg, mert az rosszat tesz a businessnek és nézd, ott egy egyszarvú felfogás között. Igenis, érezzük már egy kicsit, hogy ez a trilógia lezárása (persze lesznek további könyvek, de mégis ennek a történetívnek ez lenne a nagy befejezése), történjenek dolgok, amik megváltoztatják a status quo-t, lépjünk a következő szintre. Mert enélkül nincs érzelmi töltet, nincs katarzis, és akkor mi a francért vagyunk itt mégis? Minek olvastunk el 600 vagy mennyi oldalt? Egyedül a Surielnél éreztem egy töredékét annak, aminek lennie kellett volna, de ez közel sem volt elég.

A karakterek szintén hasonló érzéseket keltettek bennem, különösen Mor. Amennyire kedveltem őt az előző részben, annyira ment itt az agyamra. Akkora megalkuvás volt az a "titok", akkora kamu az egész, hogy majdnem földhöz vágtam a könyvet. Nem magával az ötlettel volt bajom, hanem ahogy elénk lett dobva az egész, és pláne azzal az érveléssel. Azért nem bizonytalan 16 éves kamasz szereplőkkel van dolgunk, az isten szerelmére. Itt mindenki túl van a százon. Ne adjuk már itt a hülyét, és főleg ne nézzük az olvasót hülyének, mert még a végén zokon találja venni.

Hogy azért pozitívumokat is említsek, jó volt megismerni a többi high lordot, illetve Lucien is magához tért egy kicsit a kettőben előadott magánszámából, amit értékeltem. Vassa története szintén izgatja a fantáziám, remélem, viszont látjuk még őt is a jövőben. Bár őszintén, tekintve, hogy sem az ACOWAR, sem az ACOFAS nem nyűgözött le, annyira nem kaparok a folytatás után. Már Nesta és Cassian se érdekelnek annyira. Casst továbbra is imádom, félreértés ne essék, az egyik kedvencem ebben az egész trilógiában, de Nestából már nagyon elegem van.

Összességében, nekem csalódás volt ez a könyv, ráadásul az ACOMAF élményét is elrontotta egy kicsit. Anno az annyira beszippantott, hogy nem törődtem a hibáival, de ennek a kötetnek a fényében már azok is sokkal inkább szembetűnőek. Sajnálom, mert ez annyival jobb is lehetett volna. 

Limk Related Widget