Samantha Shannon: The Bone Season

Kiadó: Bloomsbury
Kiadás éve: 2017 (utánnyomás, új borítóval)
Oldalszám: 480

19-year-old Paige is working in the criminal underworld of Scion London. Her job: to scout for information by breaking into people's minds. It is raining the day her life changes for ever. Attacked, drugged and kidnapped. She is assigned to Warden, a Rephaite. He is her master. Her trainer. Her natural enemy. But if Paige wants to regain her freedom she must allow herself to be nurtured in this prison where she is meant to die.

2059. Scion London. 

Paige Mahoney látszólag egy átlagos tizenéves lány, aki titokban egy alvilági szervezetnek dolgozik. Kisstílű lopások helyett ő nagyobb tétben játszik. Paige egy álomhacker, aki feltöri mások elméjét, és a gondolataikban kutat fontos információk, összeesküvési tervek után. Mindezt pénzért. Egy nap azonban sötét és gonosz erő keríti hatalmába… beláthatatlan következményekkel 

Oxford több évszázada lekerült a térképről, azóta titkos börtönváros, ahol a paranormális bűnözőket tartják fogva egy idegen faj felügyelete alatt. A rephaiták belőlük toboroznak a hadsereget, hogy véghezvigyék titkos tervüket. Paige mentora és kiképzőtisztje Arcturus, a vérhitves, aki halálos ellensége az embereknek. Ahhoz, hogy szabaduljon, be kell törnie mestere elméjébe, és fel kell fedni a titkát…

(hivatalos fordítás)

***

Kedvenc Alpakám, So-So hatalmas rajongója a sorozatnak, és azóta rágja a fülemet emiatt a könyv miatt, amióta gyakorlatilag ismerjük egymást. Jó ideig kitartottam, de aztán csak rávettem magam, főleg mert én magam is nézegettem már ezt a könyvet, csak aztán valahogy elfeledkeztem róla, miután elmaradtak a folytatások. Viszont tavaly megjelent a harmadik rész, és a Bloomsbury ennek örömére újranyomta az első kettőt is ezzel a fentebb látható fehér alapú dizájnnal puhaborításban, így ez megadta a szükséges kezdőlöketet, hogy most már tényleg belevágjak.

Azt kell mondjam, mindenképp jó volt az időzítés. Egyrészt azért, mert végre kimásztam a már jó régóta húzódó olvasási válságomból, hiszen a lassú kezdet miatt nem kizárt, hogy ezt még nyáron letettem volna az első 30 oldal után. Másrészt, ez a könyv aztán nem a kezdő angolosoknak való: manapság már viszonylag ritkán találkozom olyan szóval, amit nemhogy még a büdös életben nem láttam, de ha nem angol szövegkörnyezetben lenne, abban se lennék biztos, hogy angolul van, így inkább segítségül hívtam a Merriam-Webstert, mert piszkálta az agyamat, hogy mi a vihar ez. (Csak hogy mind tanuljunk valamit: cantankerous - zsémbes) Amit ebből ki akarok hozni: kifejezetten nehéz a nyelvezete, eredetiben csak erősen haladóknak ajánlom. Viszont a stílus purrfect! Samantha Shannonnek nem csak eszelős a szókincse, de remekül teremt hangulatot. Az egész regénynek rendkívül egyedülálló az atmoszférája, és a karakterek is szuperül össze lettek rakva, de erről majd később.

Először ugorjunk neki annak a monstrumnak, ami a világfelépítés. Olyan masszív info dumpot kapunk az elején, hogy az első ötven oldalon kb. a fanwikiből éltem, ahol fenn volt ez a cuki szemléltető ábra, hogy legalább kábé fogni tudjam a hatvanmillióezer féle clairvoyance típust, ami létezik. 

Forrás

Azon kívül, hogy rendkívül komplex a különleges képességek mindenféle besorolása, kapunk mellé egy teljesen új szókincset, amitől az első ötven oldalon csak pislogsz, mint hal a szatyorban, hogy tessék parancsolni?? Szerencsére a könyv hátuljában van egy glosszárium, amit viszonylag sokszor fellapoztam, pedig általában túlságosan belemerülök a sztoriba, hogy közben keresgélésre adjam a fejem, és csak a végén futom át hogy hmm, király, ilyen is van benne. Amúgy is szeretem magamtól összerakni a képet. De a Csontszüretnél inkább nem vállalkoztam csak a saját logikámra, mert félő volt, hogy szétrobban tőle a buksim, és volt-nincs blogger. (Mint a szekrény a HP-ben, csak véresebb.)

Lehet, hogy a világ kegyetlen bonyolult, viszont legalább annyira érdekes és egyedi is! Még csak bekategorizálni se lehet igazán ezt a könyvet, mert valahogy egyszerre érződik disztópiának, sci-finek, fantasynek, paranormálisnak, és így.... nem tudom, mi folyik itt, de tetszik!

Viccet félretéve, komolyan csak csodálni tudom Samantha Shannont, amiért ennyi energiát belefektetett a Csontszüret világának a kialakításába, hogy minden klappoljon, és egy koherens, lenyűgöző egészet alkosson, amitől úgy érzed, tényleg átléptél egy párhuzamos, ijesztő, de közben baromi érdekes univerzumba, ahol szindikátusok léteznek, meg a Scion diktatúrája, plusz ez a rengeteg különleges képesség, meg rephaite-ok, ezek a más dimenzióból jött fura alienek, akikről a populáció többsége nem tud, viszont a kormány stikában alkut kötött velük... kicsit lehet, úgy tűnik, mintha csak szavakkal dobálóznék, de ezt a könyvet egyszerűen nem lehet röviden és értelmesen elmagyarázni, szóval inkább meg se próbálnék mélyebben belemászni, mert itt ülhetnénk még egy hét múlva is. Nem hiába rúg majdnem 500 oldalra.

Ami a karaktereket illeti, Shannon itt se bánt velünk kesztyűs kézzel. Paige Mahoneyt, a főhősnőnket kemény fából faragták, ebben a kiscsajban aztán tényleg van spiritusz. Hiába próbálnak rabszolgát csinálni belőle, ő aztán nem fekszik le senkinek. Mindezek mellett persze nem tökéletes, neki is megvannak a maga hibái, tévedései, belső bizonytalanságai, viszont egyszer se vált számomra idegesítővé. Nem állítom, hogy ő a kedvenc karakterem az egész világon, de szerettem követni a kalandjait, és azon kaptam magam, hogy akut idegrángások közepette szorítok neki, hogy ne ölesse meg magát.

Arcturus, a főgonosz banya vérhitvese is említésre méltó egy figura. Bár az én kiadásomban többet emlegették Wardenként (magyarul nem tudom, mire fordították, ha ugyan lefordították), így nekem is inkább így ragadt meg, semmint a keresztnevén, ami úgy hangzik, mintha egy Shakespeare tragédiából szalajtották volna. Ő az a fajta karakter, akit nagyon nem akarsz bírni, de aztán valahogy mégis azon kapod magad, hogy fokozatosan megkedveled. Szeretem az ilyen típusú karaktereket, akik úgy rejtélyesek, hogy nincs túltolva, és nem érzed erőltetettnek, vagy mintha direkt csinálnák. Nem jár folyton a lepénylesőjük, mint a kacsa feneke, de amikor mondanak valamit, annak súlya van, és alig várod, hogy kiderüljön, mi lapul azalatt a mély csönd alatt. Ő határozottan kedvenc lett!

Ami így visszatekintve megdöbbentő, hogy mindezek mellett valahogy még a mellékszereplőkre is maradt ideje és energiája az írónőnek! Nem igazán tudnék olyat megnevezni, akinél azt éreztem volna, hogy papírmasé figura, vagy épp töltelékkarakter, mindannyian egyéniségek voltak, éltek. Akit mindenképp ki akarok emelni, az Jaxon Hall, Paige elrablása előtti főnőke, az egyik mime-lord, aki a saját kis bűnszervezetét működteti, és aki igencsak ideges, amiért megfújták az orra alól a kedvenc álomjáróját. Jaxnek határozottan volt stílusa, annyi szent. Zseniálisan egyensúlyozott az égetnivaló szemétláda és az angol úriember között: nem volt nehéz látni, miért ő az egyik legerősebb gengszter Londonban, mindeközben viszont kivillant az emberi oldala is, hiszen Paige a mentoraként tekintett rá. Rétegelt, komplex, briliáns karakter, komolyan le a kalappal!

Persze főgonoszt is kaptunk, méghozzá nem is akármilyet. Nashira, az oxfordi kolónia vezetője olyan szinten ijesztő, amit már rég nem tapasztaltam könyvben. Okos, számító, a végletekig kegyetlen, és mindeközben nem igazán nevezhető őrültnek (max szociopatának). Jó volt végre egy olyan női ellenfélről olvasni, akitől rendesen meghűlt a vér az ereimben, akitől tényleg félteni tudtam hőseinket, és nem hátradőlve tömtem a fejem popcornnal, mondván hogy "mit izgulsz, úgyis túlélik, ez hálivúd."

Összességében, egy nagy pozitív meglepetés volt ez a könyv. Nem könnyű olvasmány, nem csúszott gyorsan, de tartalmas volt, egyedi, izgalmas, és abszolút megérte a belefektetett időt és energiát! Ha belekezdesz, azt tanácsolnám, ne tedd le az első ötven oldal után. Igenis várd ki a végét, mert totálisan megéri. Alig várom a következő részt! Az hót ziher, hogy még idén sorra kerül nálam!

Értékelés: 5/5

Kedvenc karakter: Jax, Warden

A. M. Aranth: Oculus

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 420

Mit ​tennél, ha tudnád, hogy egy napon elveszíted a nevedet, a családodat, a barátaidat, a jogaidat és jó pénzért egy vak Idős tudós mellé adnak oculusnak, hogy helyette láss és a nap harminckét órájából huszonhatban neki bámulj mikroszkópba?

Itt, Avalonon így megy. Akkor is, ha emiatt őrült szektások megpróbálnak felrobbantani, megutál a legjobb barátod, elszaporodnak a vágások a csuklódon… mert itt ez a rend.

A nevem Truth Dunn volt. Most már nem vagyok ember. Nem vagyok személy. Csak oculus.

*

Mit tennél, ha tudnád, hogy a legjobb barátod, egy lány, akit mindennél jobban szeretsz, rabszolga lesz? Végig tudnád nézni, ahogy tönkremegy? Hogy lassan megfojtja a rendszer? Mit éreznél, látva a híradóban egy robbantás helyszínén, mint szerencsés túlélőt?

Az én válaszom egyszerű. Én megpróbálnám kiszabadítani. Akkor is, ha nem akarja. Akkor is, ha nyakig véres leszek közben. Akármit is kelljen tennem.

A nevem Aoi Kane. És én nem fogadom el, hogy itt ez a rend.

*

Mit tennél, ha tudnád, hogy az Ellenséged, az, akinek a levadászására mindent feltettél, ott van az orrod előtt? Hogy még csak nem is tudja, hogy a világon vagy? Hogy elképzelni is képtelen, hogy mérgezett nyílvesszőként rohansz felé?

Én nem várok. Lecsapok rá, és eltaposom, ahogy érdemli. Bele sem gondolok, hogy mit ránt magával a semmibe.

A nevem nem számít. De mától én vagyok itt a rend.

***

Nehéz megszólalni azután, hogy a végére érsz ennek a könyvnek, és főként olyan szavakra gondolni, amiket nem kell kapásból kicsillagozni, nyomdafestéket nem tűrő természetük miatt. (Gyermek - és családbarát blog ez, kérem szépen. Többnyire.) És azt kell mondjam, hogy még hónapokkal az olvasás után is nehéz bármi egyébre is gondolni, mint a végére. Fura innen kezdeni egy értékelést, de így van. Mindenesetre azért megpróbálunk eltekinteni ettől, és mégiscsak az elejéről indítani, mert rend a lelke mindennek (mondá a világmindenség legrendetlenebb egyede.)

Emlékszem, mikor még megjelent tavaly, legalább négy kört mentem a Könyvfesztivál körül, mire elhatároztam, hogy megveszem az Oculust. Mármint... nem Truth-t, hanem a könyvet, az én szemem még csak -0.5-ös, túlzásnak érezném. Főként Uszáma és Zsebi állandó nyaggatásának eredménye, hogy mégis hazajött velem, ugyanis be nem állt a szájuk róla, így hagytam, hogy az egyetemes nyomás elfeledtesse velem, hogy én igazából csak 3 drágaszágot engedélyeztem magamnak. És milyen jól tettem, mert imádtam az Oculust! Mi több, kedvet kaptam a Holdárnyék sorozathoz is, úgyhogy hozzá is csaptam a circa 400-as várólistámhoz #yolo

A sztori eleve ütősen indul: Truth a műtőasztalon fekszik, és éppen operálják bele a fejébe azt a micsodát, ami oculusszá teszi (elnézést a rendkívül szakmai szőkenős leírásért, bölcsész vagyok, you know), majd pedig Verity Cadogan, az új tulajdonosa átutalja az apjának az összeget. És mit csinál mindenki? Pezsgőt bont. Határozottan disztópikus a hangulat, és persze ez csak fokozódik, ahogy Truth próbálja elfogadni a helyzetet, őrlődik magában, ahogy minden valamire való tininindzsa főszereplő, és igyekszik lezárni magában az eddigi életét. Mert ő már nem személy, nem ember, hanem oculus.

Sokan nyammogtak, hogy Truth így idegesítő, meg úgy hisztis, meg amúgy nyavalygós... és az? Persze hogy az. MOST ADTÁK EL RABSZOLGÁNAK, HAVER! Méghozzá a saját családja. Egészen elképzelhető, hogy én se lennék viháncolós kedvemben. Helyzethez képest, szerintem Truth egész normálisan viseli. Számomra abszolút feküdtek a hangulatingadozásai, ahogy kezdeti önuralomból depresszióba zuhan, majd dühbe, lázadásba, aztán szépen bejárja az érzelmi spektrum kábé teljes negatív felét, és megtalálja önmagát, miközben már nem is kéne, hogy embernek tekintse magát.

Az az érzéki csalódás, amit az egyéniségemnek hittem, azért örült volna, ha nem dörgölik reggeltől estig az orra alá, hogy ő tulajdonképpen nem is létezik.

Annak ellenére, hogy ebben a regényben aztán minden megvolt ahhoz, hogy egy újabb HG koppintás váljék belőle, szerencsére nem így alakult a helyzet. Már csak azért is szerencsére, mert engem a HG (meg a Beavatott is, ha már itt tartunk) egyszerűen lehozott az életről. Ennek a könyvnek a végére érve viszont? Kénytelen voltam az állam keresésére indulni, mégpedig rohadt gyorsan. Konkrétan emlékszem, hogy a volánbuszon értem a végére, és bár mostanság már egész jó vagyok hangeffekt-elfojtásban, amikor nyilvánosan merülök bele egy regénybe, itt kiszaladt egy halódó bálnahang. Asszem' egy néni furán is nézett rám. Elnézést, hogy mindig a végére kanyarodok vissza, de ÉDESJÉZUSNAGYONJÓVOLT.

A mellékszereplők is teljesen jól ki lettek dolgozva, Truth és Aoi barátsága nagyon szépen sikerült, és az is imponált, hogy bár volt szerelmi szál, nem szorított ki minden mást. Bár Aoi nekem személy szerint kicsit sok volt, és néha az agyamra ment, mint karakter, ő is tök jól össze lett rakva, ezt pedig tudtam értékelni. Verity Cadogan is egy érdekes figura, már azon túlmenően, hogy az esetek 80 százalékában legszívesebben kiskanál vízben fojtanád meg, de jó lassan, hisz jó ember volt. SE. A maradék 20 százalék viszont? Erősen elgondolkodtató, pláne hogy általában olyankor érkezünk el ezekhez a részekhez, amikor már az olvasó is ragadná a géppuskát, hogy segítsen az Annun kutyáinak és kinyírja ezt az elcseszett társadalmat.

És a legnagyobb arc az egészben? Vessetek meg, én a főgonoszt imádtam a legjobban! Hogy ez mit árul el az én lelkivilágomról, azt inkább ne firtassuk, de atyaisten, Szellem kegyetlen szórakoztató volt, miközben kellemesen lúdbőröztem tőle, főleg amikor nekikezdett öreg vénasszonyt játszani a templom előtt, és mindenkinek a fülébe sugdosott mindenfélét. Falusi pletyka játék lvl 10000. Még egy ilyen gőgös, fennhéjázó, megalomániás, zseni szemétládát... komolyan, ritka kincs.

Kopp-kopp, Avalon, meghoztuk az Égi Háborút! Hova támasszuk?

A cselekmény bár a közepe tájékán leült egy jó időre, a végére nagyon felpörgött (tudom, már megint a végével jövök, de... CSAK OLVASD EL, JÓ??) és rendkívül izgalmas finálét kaptunk, amire mindenképpen megérte várni egy kicsit. Tetszett, ahogy szépen összefonódtak a szálak, és valahogy megfért egymás mellett egy fiatal lány belső küzdelme, az ő mindennapjai, és egy teljes bolygófoglalás, mert a honfoglalók nyilván nem gondolkodtak elég nagyban anno. Így kaptunk mindenből egy kicsit, aminek az eredménye egy rendkívül szórakoztató koktél lett. A karakterek szerethetőek és esendőek voltak, a világ érdekes, a problémakör disztópiák között elég tipikus, de kreatívan tálalt változatát kaptuk, pont a megfelelő drámával, humorral és akcióval fűszerezve. Atomjó film lehetne ebből a könyvől, de komolyan! (Muhhhahahaha, atom, meg Szellem... jó, befejeztem.) Szóval én mindenképpen tudnám ajánlani, ha szereted a YA disztópiákat, akkor azért, ha meg nem, akkor azért!

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc jelenet: Szellem benyögései, Truth és Kaled jelenetei, az Oculus találkozó

V. E. Schwab: This Savage Song

Kiadó: Titan Books Ltd.

Oldalszám: 407

There’s no such thing as safe in a city at war, a city overrun with monsters. In this dark urban fantasy from author Victoria Schwab, a young woman and a young man must choose whether to become heroes or villains—and friends or enemies—with the future of their home at stake. The first of two books.

Kate Harker and August Flynn are the heirs to a divided city—a city where the violence has begun to breed actual monsters. All Kate wants is to be as ruthless as her father, who lets the monsters roam free and makes the humans pay for his protection. All August wants is to be human, as good-hearted as his own father, to play a bigger role in protecting the innocent—but he’s one of the monsters. One who can steal a soul with a simple strain of music. When the chance arises to keep an eye on Kate, who’s just been kicked out of her sixth boarding school and returned home, August jumps at it. But Kate discovers August’s secret, and after a failed assassination attempt the pair must flee for their lives.

A biztonságos, mint kifejezés, nem létezik a városban, amely a szörnyektől hemzseg. Victoria Schwab sötét urban fantasy világában egy fiatalember és egy fiatal lány választás elé kényszerülnek: hősök lesznek vagy gonoszok, barátok vagy ellenségek. A tét pedig az otthonuk jövője. Egy duológia első része.

Kate Harker és August Flynn mindketten örökösei egy kettészelt városnak: egy városnak, ahol az erőszak igazi szörnyeket kezdett szülni. Kate pont olyan kegyetlen akar lenni, mint az apja, aki hagyja, hogy a szörnyek szabadon garázdálkodjanak, és csak azokat az embereket védi meg, akik hajlandók védelmi pénzt fizetni. August ember akar lenni, pont olyan jólelkű, mint az apja, hogy példát mutathasson az ártatlanok védelmében folytatott küzdelemben, de ő is a szörnyek közé tartozik: egy olyan fajtába, amely lelkeket tud lopni egy apró dallammal. Mikor felmerül a lehetőség, hogy rajtatartsa a szemét Kate-en, aki nemrég tért vissza a városba, miután kirúgták bentlakásos iskolájából, August kapva kap az alkalmon. Kate rájön a fiú titkára, azonban egy sikertelen gyilkossági kísérlet következtében menekülniük kell.

(hivatalos fordítás)

Aki ismer, az tudja, mennyire odavoltam és vagyok Schwab néni másik sorozatáért, az Archívumért, így nem csoda, ha az írónő összes könyve várólistás nálam. A Shades of Magic trilógiához és a Vicioushöz még nem volt szerencsém, de alig várom, hogy azokra is sort keríthessek! Ennek a nőnek a bevásárlólistáját is örömmel olvasnám. Ugyanis bármihez kezd, a stílusa ugyanolyan lenyűgöző, a szavai nyomán úgy szippant be a világ, mintha egy zsupszkulcsot kapnál el épp a jó időben (sorry not sorry, sok volt mostanság a HP), és már ott is vagy a könyv világában, és eszed ágában sincs a kijáratot keresni, mert... wow. Mindegyikben van valami egyedi, valami borzongató, valami lenyűgöző.

A This Savage Songról egyébként nagyon különböző vélemények láttak napvilágot, nem olyan egyhangú a hype, mint mondjuk az A Darker Shade of Magic körül. Mondanám, hogy emiatt voltam kíváncsi, vagy félve, esetleg szkeptikusan kezdtem neki, de nem. Schwab minden alkalommal elvarázsol, teljesen biztos voltam benne, hogy ezúttal sem lesz ez másként, és lám, igazam lett! A This Savage Song nem hibátlan, de túl sokat kaptam tőle ahhoz, hogy ne imádjam. Azok a problematikák, amiket mások kiemeltek kétségtelenül megjelennek helyenként - ezekre mindjárt ki is térek -, de valahogy nem érdekelt. Ami fura, mert az én agyam analitikus: ha valami nem logikus, ha nincs normálisan elmagyarázva, ha nem konzisztens, akkor kitérek a hitemből. Mondhatni speckó könyvmoly OCD-ben szenvedek. Illetve szenved mindenki más körülöttem, ez nézőpont kérdése. Szóval amikor én is felfedeztem lyukakat a világfelépítésben, és aztán megrántottam a vállamat, mondván, hogy "tudod mit, nem érdekel, én ezt imádom", hát... nem értem, de kiállok a döntésem mellett.

Na, de másszunk bele egy kicsit a világba, abban mindig élvezet vájkálni! Egy olyan világban járunk, ahol az emberek erőszakos tettei szörnyeket szülnek - igazi szörnyeket. A bűnök súlyossága illetve típusa szerint három szörnyfajta létezik: corsai, malchai és sunai. Más típusú bűnök szülik őket, ezért máshogy néznek ki, és máshogy is ölnek. Van a könyvben egy kvázi gyerek mondóka, amit állandóan ismételgetnek, és szerintem zseniális. Egyszerre hátborzongató és fülbemászó, főleg, hogy az én fejemben egy ártatlan kisgyerek hangján szól.

forrás

Ezeket a szörnyeket az ember ember ellen elkövetett erőszakos cselekedetei szülik, és Verity City tele van velük. Ez az alapötlet szerintem fantasztikus, viszont hagy maga után jó néhány kérdést. Például mi van az önvédelemmel? Úgy érzem, némi magyarázatra szorultak volna az apróbb részletek, de tagadhatatlanul volt valami varázsa annak, hogy nem tudtunk mindent. Csak utalás szinten van jelen, de nagyon úgy néz ki, hogy ez az új világrend az autonóm városokkal és a határokkal annak az eredménye, hogy egy nap egyszerűen elkezdtek születni ezek a szörnyek, és eltörölték a régi világot a föld színéről. Miután nagyon sok minden nem volt kimondva, és így csakis következtetni lehetett, így a világfelépítés bár kreatív és egyedi, de kicsit talán ingatagnak bizonyult itt-ott. 

“But the teacher had been right about one thing: violence breeds. Someone pulls a trigger, sets off a bomb, drives a bus full of tourists off a bridge, and what's left in the wake isn't just she'll casings, wreckage, bodies. There's something else. Something bad. An aftermath. A recoil. A reaction to all that anger and pain and death.” 

August egy szörny, egy sunai. Embernek néz ki, próbál is emberként viselkedni, de nem az. Viszont kétségbeesetten az akar lenni. Nem akar eltűnni, nem akar másokat bántani, csak élni akar, de mégcsak abban se biztos, hogy ez egyáltalán lehetséges-e számára. Ez alapján úgy hangozhat, mint egy tipikus szenvedő, érző szívő bad boy a paranormális YA-k kánaánjából, de igazából nem ilyen. Az, ahogy a világról és az emberekről gondolkodik, ahogy próbálja őket megérteni egy görbe tükröt tart elénk. Nem csöpög az önsajnálattól vagy a keserűségtől, egyszerűen a helyét keresi a világban, és az értelmet az életben, és közben küzd saját magával, a természetével. A családja szintén érdekes: a bátyjától a falra másztam, de Ilsa egy elképesztően érdekes karakternek bizonyult. Henry Flynnről pedig jó lett volna többet megtudni. Talán majd a folytatásban. Mindenesetre imádtam August nézőpontját olvasni.

Forrás

Kate is érdekes volt, de teljesen másképpen. Vele kezdődik a könyv, ahogy felgyújtja a bentlakásos iskolája kápolnáját, hogy elérje amit akar: hogy végre hazatérhessen V Citybe, ahonnan az apja száműzte, miután az autóbalesetet csak ő élte túl, az anyja nem. Kate nem játszadozik: tudja, mit akar, és tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy elérje. Ki akarja vívni az apja elismerését, és bár ezt nem mondja ki, de a szeretetét is. Mindent a bizonyítási vágyának rendel alá. Kate igazi badass, de közben nem nehéz a páncélja alá látni. Viszont a száraz, cinikus humora és a gondolkodásmódja kellően megragadta a figyelmem ahhoz, hogy az ő szemszöge is maradéktalanul lekössön.

Forrás

A cselekmény elég lassan indul, a könyvet a karakterek és az elképesztő hangulat viszi a hátán, de ez engem egyáltalán nem zavart. Nem találtam unalmasnak, még akkor se, ha nagyjából csak az utolsó száz oldal pörgött rendesen. A lassan kialakuló barátság Kate és August között, a fokozatosan kirajzolódó világ, és a családi dinamika teljesen lekötött. Szerelmi szál nincs, de a karakterek közötti kémia attól még működött: Kate és August ismeretsége, majd később tapogatózó barátsága gyönyörűen fel lett vezetve, és én imádtam az egészet, úgy ahogy van. Talán mondanom se kell, hogy az írásmód pedig egyszerűen csodálatosan szép. Meg se lepődtem, elvégre Schwabról van szó, de néha még így is meglepett, amikor újra felkaptam a könyvet, hogy folytassam.

Összességében, én csak ajánlani tudom ezt a könyvet, sőt Victoria Schwab összes könyvét! Olvassátok, mert megéri időt szánni rá. A világa sötét és magával ragadó, a stílusa már-már lírai, és a karakterek pedig olyan igazinak tűnnek, hogy úgy érzem, bármikor belefuthatok August Flynnbe a hegedűtokjával a hátán, miközben épp az ingujját próbálja lejjebb rángatni, hogy eltakarja a tetoválását, vagy épp Kate Harkerbe ahogy szálfa egyenesen masírozik végig az utcán, mintha az utolsó kavics is az övé lenne.

Értékelés: 4.5/5

Kedvenc karakter: August, Ilsa

Kedvenc jelenet: August és Kate beszélgetései, Ilsa megjelenései

Top 10 őszies hangulatú olvasmány

Hello népek!

Most már novembert írunk, és nyakig ülünk a színes avarban. Sőt miután lecsengett a Halloween, már a karácsonyi fények kerülnek ki a bevásárlóközpontokba, ami persze mindenkit ideje korán kiakaszt, én azonban még mindig az ősznél tartok. Ezt már egy előző bejegyzésnél bővebben kifejtettem, de idén nagyon elkapott az évszak hangulata, ezért ebben a szellemben érkezik a havi rovat is.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de észrevettem magamon, hogy az utóbbi évben egyre inkább az évszakhoz igazítom az olvasmányaimat. Míg ez régebben abszolút nem volt jellemző rám, mostanság valahogy rászoktam. Hogy milyen számomra az ideális őszi olvasmány? Kicsit lassabb, esetleg merengős, talán kicsit félelmetes, vagy egyszerűen csak varázslatos, tudjátok, olyan old school tündérmesés/boszorkányos/varázslós módon.

Szóval, ennyi magyarázkodás után térjünk is a lényegre: a Top 10 őszies hangulatú olvasmányra! Általában rangsorolok, de ezúttal nem hinném, hogy túl célravezető lenne, így sorrend nem jelent túl sokat, maximum annyit, hogy így jutottak eszembe. :)

10. Patrick Rothfuss: A szél neve

Már amikor évekkel ezelőtt, az első magyar kiadás alkalmával olvastam, akkor is éreztem, hogy ez a tökéletes könyv az esős napokra. Igazi high fantasy a javából, és ahogy a kocsmai jelenet keretbe foglalja a hihetetlen kalandokat, szinte hallod a tűz pattogását a háttérben. A szél neve egy kifejezetten lassú könyv, de semmihez sem fogható atmoszférával rendelkezik. Manapság már gyakorlatilag klasszikusnak számít a műfajon belül.

9. Cormac McCarthy: Az út

Szintén egy lassú könyvről van szó, de ez főként annak tudható be, hogy a világnak vége lett. Az idő, mint olyan, szintén megszűnt létezni. A napok telnek, de senki nem számolja őket. Egy apa és egy fiú reménytelen vándorlását követjük végig egy halott, szürke világban, ahol az egyetlen dolog, ami az emberi civilizációra emlékeztet, az néhány rom, egy országút, és egy doboz kóla. Ködös reggelekre a legjobb választás.

8. Vivien Holloway: Mesterkulcs

Dobjuk fel egy kicsit a hangulatot, jó? A Mesterkulcs a Winie Langton történetek kisregény sorozat kezdő kötete, és bár a posztapokaliptikus New Yorkban játszódik, a hangnem meglepően könnyed és humoros. Szórakoztató, kalandos, de valamiért számomra kifejezetten őszies. Talán a steampunk beütés teszi. Egy hosszú nap után remek kikapcsolódást nyújt. Értékelés itt.

7. Jean Little: Victoria Cope naplója

Nagyon - nagyon régen olvastam ezt a könyvet először, de utána még jó néhányszor a kezembe akadt. Nem is a történet fogott meg igazán, hanem a hangulat, amit a sorok árasztottak magukból. Úgy bele tudtam merülni a könyv világába, ami teljesen egyedivé tette a számomra, mert ilyesmit addig viszonylag ritkán tapasztaltam meg. Egy biztos, ez a történet tele van szívvel. A személyes hangvételű napló formátum és a történelmi háttér pedig tökéletes választássá teszi egy borongós őszi délutánra.

6. Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Ha már történelem, itt egy remek nyomozós történet, ami a szépséges fővárosunkban játszódik. Mili kisasszony és a mindig morcos Ambrózy báró kalandjai mindenképpen megérnek egy misét, évszaktól függetlenül, én mégis őszre javasolnám leginkább, főleg ha már elég volt egy kicsit a Halloween vibe-ból.

5. Catherine Fisher: Incarceron

Ismét egy disztópikus steampunk regényt emlegetek, de az Incarceron hangulata sokkalta sötétebb, és maga a történet is a lassabb ritmusúak közé tartozik. XVIII. században megrekesztett társadalom érdekes kütyükkel felturbózva, mindenfajta haladás betiltva, és egy börtön, ami él és maga is rab: az Incarceron. Esős reggelekre a tömegközlekedésen ideális, én is ott olvastam anno.

4. J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Talán az iskolakezdés témája teszi, de a Harry Potter és a bölcsek köve számomra tipikusan az őszi olvasmányok közé sorolódik. Pedig őszintén nem emlékszem, mikor olvastam először, talán mert olyan zavarba ejtően régen volt. (Öregszem, na.) Mindenesetre, ha eddig még valami csoda folytán nem vetted a kezedbe ezt a már-már klasszikust, itt az ideális alkalom: sulikezdés, Halloween, esős Anglia, amelyik kifogás jobban tetszik. A lényeg, hogy olvasd el és merülj el ebben a semmihez se fogható világban!

3. Alexandre Dumas: A fekete tulipán

Mindig is imádtam a francia romantikusokat, a kedvenc klasszikusaim nagy része az ő tollukból származik, így erről a listáról se maradhattak le. A fekete tulipán a történelmi Hollandiába repít el minket, ahol nagyban dívik a tulipán tenyésztés, és a kőkemény versengés a kertészek között. Egy stílusos lincseléssel kezdünk, de van itt minden: szerelem, ármány, cselszövés... mindenesetre ezt szívesebben olvastam volna gimiben, egy s másik kötelező helyett.

2. Mary Shelley: Frankenstein

Ha már klasszikusok. Az őszi Top10-ről kihagyhatatlan a horror és science fiction műfaj egyik alapköve, egy tizenéves lány tollából. Frankenstein története mindig lenyűgözött. Rengeteg feldolgozása létezik, engem elsősorban az győzött meg, hogy színházban láttam (Benedict Cumberbatch játszotta a szörnyet, szóval képzelhetitek), de nagyon örülök, hogy végül elolvastam. Egy rendkívül hangulatos gótikus regényről van szó, ami annak ellenére, hogy a XIX. század elején íródott, a modern kor számára nagyon is releváns kérdéskört feszeget. Szeles, hideg estékre ideális választás.

1. Naomi Novik: A Rengeteg

A napokban fejeztem be a könyvet, szóval mondhatni friss az élmény (értékelés is lesz hamarosan). Igazából nyáron kezdtem neki, miután beszereztem a Könyvhéten, de annyira potens az atmoszférája a könyvnek, hogy inkább félretettem az őszi napokra, hiába tetszett nagyon. És milyen jól tettem! Ez a könyv egyszerűen tökéletes erre az évszakra. Egy sötét, elátkozott erdő, az orosz folklórban gyökerező történettel, ahol mindent átitat a mágia. Csak ajánlani tudom!


Nos, ennyi lett volna a novemberi Top10! Ez egy kicsit más volt, mint amit eddig megszokhattatok, de nem bírtam kiverni a témát a fejemből, úgyhogy ez most így alakult. Ígérem, decemberben nem karácsonyi könyvekkel érkezem. :) Ti egyébként szoktátok évszakhoz igazítani az olvasmányaitokat, vagy egyáltalán nincs rátok kihatással? Na és miket olvastatok idén ősszel?

Üdv,

Tollas disztópia - posztapokaliptikus Éhezők viadala angyalokkal

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 342

Hat hete már, hogy az apokalipszis angyalai alászálltak, és elpusztították a modern világot. Nappal az utcai bandáké a hatalom, de az éjszakákat a rettegés és a babona uralja. Mikor az angyalsereg harcosai tovaszállva magukkal ragadnak egy gyámoltalan kislányt, annak tizenhét éves nővére, Penryn bármit megtenne, hogy visszaszerezze a húgát. 

Bármit. Ha kell, akár arra is hajlandó, hogy alkut kössön egy ellenséges angyallal. 

Rafi félelmetes harcos, de most legyőzötten, szárnyaitól megfosztva, haldokolva hever a földön. Korszakokon átívelő háborúkban vívott győztes csatákat, most pedig egy éhezéstől legyengült tinilány kell, hogy megmentse az életét. 

Miközben átvágnak a sötétségbe és káoszba merült Észak-Kalifornián, csak egymásra támaszkodhatnak a túlélés érdekében. Kénytelenek együtt megtenni az utat, hogy eljussanak San Franciscóba, az angyalok erődítményébe, ahol a lány mindent kockára tesz, hogy megmentse a húgát, az angyal pedig kénytelen legnagyobb ellenségeinek könyörületességére bízni magát, hogy újra ép és egész lehessen.

***

Végre én is elértem idáig, hogy megnézzem magamnak személyesen, mire ez a nagy felhajtás az Angelfall körül. Ezt mondjuk leginkább annak köszönhetem, hogy drága barátosném, Ivy a kezembe nyomta a könyvet azzal a felkiáltással, hogy takarodjak már el olvasni végre, mert én ezt imádni fogom. Nos, ha nem is estem teljesen hanyatt, azért határozottan tetszett az Angyalok bukása.

Forrás: Pinterest

A történet pár héttel a világvége után kezdődik. Ezt már önmagában érdekesnek találtam, hiszen nem magát a világvégét írja le, és nem is a később kialakult új világrendet, hanem a rövidtávú hatásokat, amikor a por már leszállt, de még képlékeny a rendszer.

A tartalom egyébként elég korrektül leírja az alapszituációt, úgyhogy erre nem is igazán pazarolnék több szót. Az elnyomó hatalom ezúttal angyalkák képében jelenik meg. Habár én elég problematikusnak tartottam az indokot, hogy miért is rohanták le a Földet, de ezzel legalább nem voltam egyedül, hiszen Penryn is hasonló véleményen volt, és úgy érzem, erre majd még a továbbiakban választ fogunk kapni.

És ha már itt tartunk. Penryn. Katniss 2.0 (lásd: a poszt címe). Most elkezdhetnék hisztizni emiatt, de nem fogok, mert igazság szerint nagyon kedveltem a leányzót. Jobban, mint Miss Everdeent bármikor is. Egy értelmes, bátor, cseppet szemtelen karakter kissé sablonos, de azért átérezhető motivációval és egy leheletnyi anya-komplexussal, remekül megírva. Amiért viszont sikerült igazán közel kerülnie a szívemhez, az a humorérzéke volt. Drága főhősnőnk jóféle szarkasztikus beszólásokkal tüzdeli tele a sorokat, de azért Rafit, az ügyeletes szépfiút se kell félteni.

Mindjárt illusztrálom is:

– Sosem viccelnék a harcos félisteni mivoltommal.
– Te. Jó. Ég. – Lehalkítom a hangom, elfelejtettem suttogni. – Te nem vagy más, csupán egy beképzelt madár. Oké, van rajtad némi izom. Ennyit elismerek. De tudod, a madár az csak egy, az evolúció során kissé megváltozott gyík.Hát ez vagy te.
Kuncogni kezd.
– Evolúció. – Felém hajol, mint aki valami titkot készül rám bízni. – Elárulom neked, én ilyen tökéletes vagyok már az idők kezdete óta. – Olyan közel van hozzám, hogy a lehelete a fülemet simogatja.
– Ó, kérlek. Akkora az arcod, hogy alig férsz el az erdőben. Mindjárt beszorul a fejed a két fa közé, és nekem kell majd megmentenem téged. – Lemondó pillantást vetek rá. – Ismét.

Rafi azon tökéletes hímpéldányok egyike, akik kötelezőek a Young Adult könyvekbe, de elnéztem neki, mert hát angyal. Most tényleg, milyen legyen? Átlagos? Mindenesetre nem volt túl sok nyáladzás Penryn részéről, így annyira nem zavart, hogy már megint minden olyan átkozottul tökéletes a szereplőkön. És sokat segít a tény, hogy őt is elég könnyű volt megkedvelni. Penrynnel ketten elképesztően viccesek tudtak lenni, remek párost alkottak.

– Tényleg arkangyal vagy? (…)
– Le vagy nyűgözve?
– Nem. (…) Csak panaszt szeretnék benyújtani a beosztottaid ellen.
– Fordulj az ügyfélszolgálathoz.

A mellékszereplők is kellően érdekesek voltak, különösen Paige és Penryn anyja, és ahogy a dinamika hármójuk között működött. Ezt ugyan nem sokáig láthatjuk, hiszen Paige-t már az első fejezetekben elrabolják, de időről-időre előkerül. Ezen a ponton határozottan éreztem az Éhezők viadala hatását, de az írónő máshogyan fogta meg a dolgot, így nem zavart annyira, csak egyszerűen tudomásul vettem.

A romantikus szálat szerencsére elég óvatosan kezelte az írónő, amit határozottan értékeltem. Nem folyt el a könyv a kezemben. Arról nem beszélve, hogy meglepően komoly akadályok vannak a párocskánk előtt/között, a faji különbségek és a háborús helyzeten túlmutatóan is, így nem csak a "szeret/nem szeret" huza-vonát játsszák egész végig. Kíváncsi leszek, hogy mi fog ebből kisülni (rántott csirke. - jó, erre a posztra most már befejeztem a béna poénok gyártását).

Forrás

És pontosan ez az, ami miatt nem tudom nem szeretni ezt a könyvet. Mert szórakoztató irodalom a javából. Vicces, izgalmas, jó, de nem túl bonyolult karakterekkel, némi borzongással, egy kis érzelemmel. Nem mutat sok újat, de amit hoz, azt jól hozza.

Ráadásul olyan szinten addiktív, hogy alig bírtam letenni! A ritmizálást tanítani kéne, annyira zseniális. Egy pillanatra sem ül le a könyv, végig pörög, mindig történik valami, és tökéletesen megragadja az olvasó figyelmét. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az írónő aztán nem fél gyötörni a hőseit. Így aztán nem vártam kényelmesen hátradőlve, hogy épségben megtalálják Paige-t, hanem lerágtam a körmömet, hogy mi lehet Penryn húgával, és ha meg is találják, vajon  milyen állapotban. Nem spoilerezek.
Majd megtudjátok, ha elolvassátok. ;)

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: Penryn és Rafi szócsatái
Kedvenc karakter: Penryn, Rafi

Dan Wells - Partials - Részben ember

Kiadó: Fumax

Oldalszám: 480

Az emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immúnis csecsemő.

Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

Dan Wells, a Nem vagyok sorozatgyilkos méltán elismert szerzője izgalmas utazásra invitálja az olvasót egy olyan világba, amelyben maga az emberi lét fogalma kérdőjeleződik meg – ahol emberi mivoltunk egyben a legnagyobb hátrányunk és egyetlen reményünk a túlélésre.

 

Hű.

Na igen. Ez a könyv teljesen a bőröm alá mászott, és még azután se volt hajlandó elereszteni, hogy befejeztem az olvasást. Csak pörgött és pörgött és pörgött az agyam az eseményeken, és képtelen voltam vele leállni. De hiába próbáltam összehozni róla egy épkézláb blogbejegyzést azóta már szám szerint kétszer, mindkét próbálkozásom érthetetlen, összefüggéstelen magamban motyogós félőrült maszlagba fordult.

De ennek ellenére úgy érzem, erről a könyvről MUSZÁJ írnom.

Mert fantasztikus! Úristen, de még mennyire hogy az!

.

Bár nem vagyok túl nagy rajongója a biológiának, vagy a kémiának (nos, annak még annyira sem.. khmm...), ami ugye a szerves (haha, szóvicc... istenem, még saját magamat is lefárasztom ezekkel) részét képezi a történetnek, egyáltalán nem zavart a jelenléte. Kicsit aggódtam miatta, de feleslegesen. Dan Wells nem próbálja elérni lehetetlen szakkifejezésekkel, hogy te hülyének érezd magad, őt pedig tartsd nagyon okosnak. Nem. Tiszták és logikusak a magyarázatok és a következtetések, egy olyan ember is érti, mi a probléma és miért nincs megoldás, aki végigrajzolta a kémia órákat (jelen!). Ezt nagyon díjaztam.

Az alaphelyzet egyszerűnek tűnhet, én már felkészítettem magamat a szokásos klisék ellövésére, amiket most nem fogok részletezni, mert nem akarok még csak közvetetten se spoilerezni, és nem egyszer a napozóágyról kellett összevakarnom a leesett államat. Mert ez a könyv... ez emberi. És nem úgy emberi, ahogy a többi. Nem áll annyiból, hogy nem felejti el, hogy az emberek hibáznak, tévednek, hogy mindenkinek vannak rossz tulajdonságai. Természetesen ezek is benne vannak, de Mr. Wells ennél sokkal tovább megy és ezt imádtam.

Ez a könyv EMBERI. Csupa nagybetűvel. Tökéletesen bemutatja, hogy mire képesek a hatalomért, hogy milyen illúziókba képesek ringatni magukat, amikor a helyzet annyira kilátástalan, hogy egyszerűen nem látnak más kiutat és hogy utána mennyire képesek foggal-körömmel ragaszkodni a fixa ideájukhoz, nem számít, hogy minden tény ellenük van. Hogy az igazság nem egyszerű, nem két dimenziós, hogy kellő intelligenciával és gyakorlattal úgy lehet csavarni, ahogy éppen jónak tűnik.

A harc a túlélésért nem nemes, nem szép és nem hősies, hanem kétségbeesett, fájdalmas és előhozza az emberek legsötétebb, legprimitívebb oldalát.

A karakterekre ugyanez a jellemző. Kira nagyon szerethető főhős, de nem megy át Mary Sue-ba, hála istennek. A többiek... nos Samm nagyon a szívembe lopta magát, bár ő se volt tökéletes. Tovart is kedveltem, de vele szemben vannak fenntartásaim. Majd a második kötet eldönti. A többiek... nagyon vegyesek, és ezt imádom bennük. Marcust én személy szerint nem tudtam megszeretni, pedig próbálkoztam, de nem. Nagyon nem. Valami böki a csőröm vele kapcsolatban, de tetszik a felépítése a karakternek. Itt aztán senki nem papírmasé figura. Tele vagyok kérdésekkel!

Viszont itt kénytelen vagyok kitenni a SPOILER ALERT - jelzést, mert ezúttal nem tudom megállni, hogy ne ejtsek szót néhány csavarról (a nagyobbakról így is hallgatok, mint a sír), de ettől függetlenül, aki el akarja olvasni a könyvet, az vegye komolyan és álljon meg ITT! Olyan zseniális ugyanis a cselekmény felépítés, hogy kár lenne elrontani az élményt azzal, hogy előre tudod, mi fog történni. Higgyetek nekem.

A többieknek, akik itt maradtak...

Vártam a pálfordulást, ami általában vagy a regény közepe-vége felé történik, vagy pedig a legvégén függővéget hagyva. Nos, itt az író csúnyán behúzott a csőbe. Amikor Kiráék beleegyeztek abba, hogy Samm-mel menjenek, már azt hittem, tudom hol állunk. Annyira izgalmas volt, hogy nem volt időm megállni, hogy elhúzzam a számat rajta, de így utólag visszagondolva, szinte biztos voltam benne, mi fog történni.

Jah... én. Biztos. Bármiben is. Ezzel a könyvvel.... jó vicc.

De mentségemre legyen mondva, még maga Kira is hitt a dologban. Hogy a Részlegesek nem olyanok, amilyennek beállítják őket, hogy nem gonoszak és nem akarják kiírtani az embereket. Végülis tényleg nem gonoszak. De nem is emberek. És itt jön az a fájdalmas igazság, az a nagyon egyszerű tény, ami ugyanennyire mellbevágó. A Részlegesek nem emberek. Miért várjuk el tőlük, hogy emberien viselkedjenek?

Ez nem azt jelenti, hogy rosszak, csak mások. Nagyon, nagyon mások. Más érdekek, más prioritások, és amikor fordul a kocka és egyszerre csak Kira találja magát egy műtőasztalon lekötözve, akkor én is éreztem, hogy utálom Samm-et, hogy utálom a Részlegeseket, és micsoda igazságtalanság ez. Jah. Kb. ugyanakkora, mint amikor fordított volt a helyzet. Persze, Kira nem volt rossz Samm-hez, nem alázta meg és nem bánt úgy vele, mint egy érzelmekre képtelen géppel, de ettől függetlenül Samm-et megverték, kivallatták és halálra ítélték, mielőtt behajították egy sátorba, hogy Kira pár napig kísérletezgethessen vele.

Nem, nem volt helyes. Ahogy a Részlegesek se jók. Senki se jó és senki se rossz. Mindkét oldalnak megvannak a hibáik, vakok a valóságra, bár a köd tisztulni látszik, de nem bocsátkozok feltételezésekbe. Mert 480 oldalnyi agyi centrifuga után végre megtanultam, hogy itt bizony semmi értelme. Ötleteim vannak, de majdnem biztos, hogy megint pofára fogok velük esni.

Alig várom!!!

SPOILER VÉGE

Órákig tudnám még cincálni hogy mit miért és ki és hogyan, és hogy miért releváns ez a számunkra.

Mert ez a könyv bemutatja mindazt, ami az ember lenni képes és mindazt, ami nem akar lenni. Ma, mikor mindenki liberalizmusról, toleranciáról és elfogadásról papol.

Talán tényleg el kéne gondolkodnunk, hogy mit is jelentenek ezek a szavak, hogy mit jelent embernek lenni.

Ez a könyv nem ad válaszokat. Nem rág a szánkba semmit és nem simogatja meg a buksinkat, hogy minden rendben lesz. Ez a könyv könyörtelen. És alig várom, hogy visszakapjam aputól, akinek kölcsönadtam, hogy alkalomadtán újraolvashassam.

Értékelés: 5/5*

Kedvenc jelenet: öhm... az elejétől a végéig.

Kedvenc karakter: Kira, Samm, Xochi

Julianna Baggott - Tiszták

Kiadó: Dark Egmont

Oldalszám: 568

Pressia hétéves volt a Robbanások idején, amikor az egész addigi világ megsemmisült. Már nem emlékszik sem a szüleire, sem születésnapi ajándékokra. A nagyapjával él egy romos üzlethelyiség hátsó raktárában, és csak a porig égett házakat, a kétségbeesetten túlélni próbáló embereket, a levegőben kavargó hamut és port, a mutánsokkal vívott harcot ismeri. Éjszakánként egy szekrényben elbújva arról ábrándozik, hogy egyszer talán visszatér a régi világ, vagy legalább valahogy bejuthat a Kupolába, ahol a szerencsés kevesek, a Tiszták élhetnek, akik sebhelyek nélkül vészelték át a világ pusztulását.
Eközben a Kupolában Partridge, a Kupola egyik legbefolyásosabb vezetőjének fia úgy érzi, megfojtja a szigorú új rend, ráadásul hiányzik neki az édesanyja, aki sohasem jutott be a Kupolába. Így, amikor rájön, hogy az anyja esetleg még életben lehet, elhatározza, hogy az életét kockáztatva megszökik, hogy megtalálja.

A romok között négy fiatal vívja élethalálharcát a szörnyetegek és egy gonosz, embertelen hatalom ellen. Miközben feltárul előttük a múltjuk, minden erejükre és bátorságukra szükségük van ahhoz, hogy életben maradjanak és megmaradjanak embernek.

Sok helyen olvastam, hogy képtelenek voltak letenni, annyira jó… nos, nekem pontosan azért tartott ilyen hosszú ideig az olvasása, mert főleg amíg megszoktam ezt a kegyetlen, torz világot, sokszor meg kellett állnom, felnézni és megnyugodni, hogy nem, én nem ott vagyok, nem von szürke ködbe mindent a kavargó hamu és nem jön az SZFH hogy elvigyen. 

Az Éhezők viadala esti mese ehhez képest. Ezzel nem lehúzni akartam a másik könyvet, félreértés ne essék, mert nagyon is szeretem, csak érzékeltetni, mennyire kiveszett minden boldogság ebből a világból, amit Baggott a szemünk elé tár. A Kupolában élők azzal nyugtatják magukat, hogy „áldottak vagyunk”, de ennek ellenére minden lépésüket szabályozzák, kontroll alatt tartanak minden egyes szívverést. Hiába a tiszta környezet, a makulátlan élet… nem lehetnek boldogok. Sőt, még önmaguk sem lehetnek. 

Odakint pedig, a robbanások által megnyomorított emberek és állatok elkeseredetten küzdenek az életben maradásért és azért a kevésért, ami még megmaradt nekik. A kilátástalanság mindent beleng. Hiszen nincs hova futni, nincs miről álmodni, hacsak nem az "azelőttről", ahogy ők nevezik, ami soha nem jön már vissza. A tizenhat évet betöltötteket elviszi az SZFH, és vagy katona lesz belőlük, vagy ha használhatatlannak bizonyulnak, élő célpontokként szolgálnak a Játékban, amit a katonák számára rendelnek el és abból áll, hogy a nyomorultakra kell lövöldözniük. Nem lehet megszökni, egyszerűen azért, mert nincs hova. Néhány fiatal mégis megpróbálja, egymástól függetlenül.

Partridge, aki a Kupolában él és az apja az egyik legbefolyásosabb ember, aki elejt egy megjegyzést, amiből a fiú azt a következtetést vonja le, hogy az anyja még mindig él valahol Odakint. Bevallom, ez itt nekem eléggé sántított, legalábbis a magyar fordításban. Ha eredetiben olvasom, talán jobban kiugrik számomra is Willux elszólása, de így magyarban csak egy súlyos paranoiával küzdő ember vette volna észre. 

Pressia, aki bár nem akarja magára hagyni a nagyapját, nincs választása, mert felkerült az SZFH listájára, így menekülnie kell. A lányt megkeményítette a világ, amiben él, mégis maradt benne emberség, ami akkora szó egy ilyen gonoszságtól, kegyetlenségtől, elhallgatott történetektől és végzetes hibáktól mérgezett világban. 

El Capitan, Helmud, Bradwell,Lyda, Odwald Belze, Illia, Sedge és még sorolhatnám, mindnek megvolt a története (habár nem ismerjük meg mindet), személyiségük volt és csontig hatolt a sorsuk keménysége. Mindenkinek megvan a maga keresztje; ez a mondás ennek a könyvnek az esetében százszorosan igaz.

Azonban az erősen elgondolkodtató, hogy lassanként rádöbben az olvasó, hogy már a robbanások előtt se az a világ volt, amit mi ismerünk. A környezet szennyezettsége, az állam basáskodása, a kísérletek, amik kezdtek túlnőni a tudósokon. Mind-mind vészharangot kongattak, amit csak egy maroknyi ember hallott meg, és ez nem volt elég ahhoz, hogy megállítsák a katasztrófát. 

Ez a könyv nemcsak puszta szórakoztató irodalom. Szinte sikít az oldalakról, hogy nem juthatunk ide. Nem tehetjük ezt a Földdel és egymással. A robbanások itt már csak a jéghegy csúcsát jelentette. A köszönetnyilvánításban megragadta a figyelmemet az írónő egy megjegyzése:
„Ezenfelül őszintén reménykedem abban is, hogy a regényemet elolvasva többen vesznek a kezükbe olyan ismeretterjesztő műveket, amelyek beszámolnak az atombomba hatásairól. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elfelejtsük ezeket a szörnyűségeket.” 

Igazság szerint még rengeteget tudnék írni erről a műről, annyi minden van benne, de inkább arra biztatnék mindenkit, hogy olvassa el, még akkor is, ha a fordítás rettenetes. Mert az! Tele. Volt. Tőmondatokkal.

Az elején, amikor még elég lassan folyt a történet ahhoz, hogy legyen erőm erre odafigyelni, elkezdtem kiírni az olyan hülye kifejezéseket, amiken hirtelen nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Aztán ez a szokásom elmaradt, ahogy a cselekmény felpörgött és már csak az érdekelt, hogy mi lesz a hőseinkkel, de így az elejéről itt van néhány, csak mert megígértem valakinek, hogy ezt is beleírom:
– parányi hamuszemcsécske (első körben azonnal az emésztő űröcske jutott eszembe, nagyjából annyira röhejes az is)
– lelkiismeretlen (lehet, hogy csak én vagyok ilyen tájékozatlan, de EZ EGY SZÓ?)
– hideg, fényes fájdalom (értem én, hogy művészi szabadság meg minden, na de… ez mi?)
– besokkol (no comment)
– átégett (ez egy utcai lámpára vonatkozott… lehet, hogy ez a könyv pudingot főzött az agyamból és azért nem értem?)

Biztos volt még sok ilyen, nekem ezek szúrtak szemet. Annyi szent, hogy a következőt angolul fogom elolvasni, mert ettől szinte kiütéses lettem.

Értékelés: 5/5* (fordítás ide-oda, ez zseniális)
Kedvenc jelenet: nem nagyon volt, ez nem az a fajta könyv
Kedvenc karakter: Bradwell, Lyda, El Captain

Könyv trailere:

Suzanne Collins - Catching Fire

Katniss Everdeen survived the Hunger Games now the Capitol wants revenge.

Against all odds, Katniss Everdeen and Peeta Mellark are still alive. Katniss should be relieved, but now there are whispers of a rebellion that Katniss and Peeta may have helped create.

As the nation watches Katniss and Peeta, the staker are higher than ever. One false move and the consequences will be unimaginable.

The seconds book in the heart-stopping Hunger Games Trilogy

Katniss Everdeen túlélte az Éhezők Viadalát, most a Kapitólium bosszúra szomjazik.

Minden ellenük szólt, de Katniss Everdeen és Peeta Mellark még mindig élnek. Katnissnek minden oka megvan rá, hogy megkönnyebbüljön, de most arról suttognak, hogy lázadás készül, amit Katniss és Peeta talán segített felszítani.

Ahogy a tekintetek újra Katnissre és Peetára szegeződnek, a tétek még magasabbak, mint eddig bármikor. Egy rossz mozdulat olyan következményeket vonhat maga után, amiket el sem tudnak képzelni.

SPOILERES TARTALOM!!!

Istenem, Catching Fire, pedig mennyire próbáltalak én szeretni téged…
De igazából így vagyok én ezzel az egész trilógiával. Várom a katarzist, próbálom látni az erőt, ami ennyi embert megmozgatott szerte a világon, és látom is a könyvben a potenciált, de nálam valamiért nem úgy működik, ahogy annak kéne. Elképzelhető, hogy én vagyok rosszul összerakva, nem tudom.

Az eleje nagyon lassan indult. Tetszett, hogy nem azonnal bedobták őket az arénába és hogy Collins nem sütötte el újra ugyanazokat a dolgokat, mint az előző részben, de néhol már egy kicsit untam. Persze voltak hullámhegyek is, például Bonnie és Twill, a Hob leégése, a beszélgetés Gale-lel a tűz mellett. De úgy összességében mire odáig jutottak, hogy igazából is elkezdődött a Hunger Games ebben az új felállásban, már nem volt olyan ereje a ténynek, hogy itt nem ismeretlenek, hanem barátok mennek egymásnak életre-halálra. 

Maga a játék érdekes volt, főleg ez a megoldás a szekciókkal és az órával. Finnicket nagyon megkedveltem. Komolyan, jobban bírom, mint Peetát és Gale-t együttvéve. Johanna az elején nagyon idegesített, de aztán rájöttem, hogy ő így védekezik ezzel a rettenetes érzelmi teherrel szemben. Főleg az az elejtett megjegyzése ütött szíven, hogy a jabberjay őt nem bánthatja, mert nincsen már senkije, aki miatt aggódnia kéne. 

Ez a furcsa kapcsolat Katniss és Peeta között engem nem győzött meg. Oké, szegény srác szerelmes. Katniss? Ő igen is, meg nem is, de igazából csak megvédeni akarja, de most akkor barát vagy nem barát és grrrrr….
Általában szeretem és leköt, amikor a szereplők kerülgetik egymást és játsszák ezt a huzavonát, de itt most az agyamra ment. Lehet, hogy azért, mert csak nehezen tudtam azonosulni a főhősnőnkkel. Megértettem a döntéseit, de nem igazán tudtam beleélni magam. Peeta meg annyira valószerűtlennek tűnik a számomra ebben a brutális világban, hogy szimplán csak nem tudtam elhinni. 

A vége… na, az tetszett. Izgalmas volt, érdekes, hogy ki kivel van, és mi lett Peetával. De mire kezdett érdekelni a dolog, vége lett a könyvnek. Meg kell hagyni, Collins hatásosan zárta le a könyvet, valószínűleg rá is kattanok a befejező kötetre, ha a Catching Fire hatása alá kerülök… de nem kerültem. 

Azt azonban még kiemelném, hogy végre megjelent a gondolat, ami az én fejemben már az egy olvasása közben is ott suttogott. Finnick jegyezte meg, hogy sokkal jobb lenne, ha mind halottak lennének és Katniss maga is elgondolkodva belátta, hogy igen… talán tényleg mindenkinek jobb lenne. Egy ilyen világban, ahol az ember csak űzött vadként létezhet és nem lelhet békét, vajon honnan ez a hihetetlen élni akarás? Ez már nem csak egyszerű emberi ösztön. Itt már csak az akar élni, akinek tényleg van miért. 

Végső soron tényleg nagyon sajnálom, amiért nem tudott annyira megfogni, amennyire én szerettem volna. Lehet, hogy csak túl sokat vártam tőle az után a felhajtás után, amit körülötte rendeztek. Most egy kicsit félreteszem és szerintem valamikor ősszel azért előveszem a Mockingjay-t. Mert azért kíváncsi vagyok a végére a történetnek. Ugyanis annak ellenére, hogy engem nem ragadott meg, látom az értékeit ennek a trilógiának és el is ismerem őket. Remek világ, csodálatosan kigondolt és alaposan összerakott cselekmény… nem tudom, mi bajom van vele, őszintén. De nincs katarzis. Kár érte.

A film adaptációhoz nagy reményeket fűzök, mert az előző részé is elég jól sikerült, szóval alig várom, hogy a Catching Fire a mozikba kerüljön.

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: a vége
Kedvenc karakter: Finnick, Cinna

Suzanne Collins - Hunger Games

Kiadó: Scholastic

Oldalszám: 458

Winning will make you famous. Losing means certain death.

In a dark vision of the near future, twelve boys and twelve girls are forced to appear in a live TV show called the Hunger Games. There is only one rule: kill or be killed.

When sixteen-year-old Katniss Everdeen steps forward to take her sisters place in the games, she sees it as a death sentence. But Katniss has been close to death before. For her, survival is second nature.

The first book in the ground-breaking Hunger Games trilogy.

Ha győzöl híres leszel, ha vesztesz, az a biztos halált jelenti.

A nem is olyan távoli jövő sötét világában tizenkét fiút és tizenkét lányt arra kényszerítenek, hogy szerepeljenek egy élő TV showban, amit az Éhezők Viadalának neveznek. Csak egy szabály létezik: ölj, vagy téged ölnek.

Amikor a tizenhat éves Katniss Everdeen előlép, hogy átvegye a testvére helyét a viadalon, az felér számára egy halálos ítélettel. De Katniss került már közel a halálhoz. A túlélés számára természetes.

Spoiler!!!

"Happy Hunger Games! And may the odds be ever in your favour!"

Bár már itthon is kijött, én anno mégis úgy döntöttem, hogy angolul állok neki és nem bántam meg. Vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban, talán közrejátszik az is, hogy előbb láttam a filmet és az össze tudja zavarni a dolgokat, kicsit egybefolyik számomra a két élmény. Alapvetően odáig vagyok az alapötletért, a Hunger Games egy vad, brutális erőfitogtatás a rendszer részéről és lássuk be, működik. Egy aréna, ahol tizenéves gyerekek egymást gyilkolják és ezt a Capitol képes úgy feltűntetni, mint egy showműsort. Egyszerre vérlázító és elborzasztóan morbid, de nem tudod nem tovább olvasni.

Collins fantasztikusan ír és mesél, imádtam azokat a részeket, ahol Panem történelmét taglalja, ahogy leírja, mi történt a lázadókkal.

Katniss egy nagyon érdekes karakter, egyáltalán nem tipikus és (hála a jó égnek) nem is hisztis, vagy nyavalygós, bár érzelmi téren lenne mit fejlődnie. Megindító volt, mennyire szerette Primet, a kishúgát, de még az anyját is, habár vele sokkal komplikáltabb volt a kapcsolata. Egyébként egy kész érzelmi zsákutca, de végső soron érdekesnek találom, hogy egyik srácba sem szeretett bele. Őszintén szólva én kedvelem Gale-t, de Peetának szurkolok.

Na, ő pont az ellentéte Katniss-nek. Ha nem is jó, de élhető körülmények között nőtt fel, soha nem kellett magára vállalnia egy család fenntartását, így habár a szíve sokkal inkább a helyén van, nincs benne annyi spiritusz és túlélési ösztön, mint amennyi Katnissbe szorult. Kicsit megfordultak a férfi-női szerepek, de Collins ezt olyan természetesen kezelte, hogy nem éreztem zavarónak, esetleg itt-ott egy kicsit. De Peeta alakjához egyszerűen ez hozzátartozott, pontosan úgy, ahogy Katniss is így volt egész, ezekkel a jó és rossz tulajdonságaival. Tetszett, hogy nem voltak tökéletesek.

Haymitch... nos rá először dühös voltam, aztán sajnáltam, aztán rájöttem, hogy megvan a magához való esze, csak jól titkolja. Jobban belegondolva, brutális lehetett minden évben a biztos halálba küldeni két gyereket. Ebben a könyvben aztán tényleg mindenkinek megvannak a maga démonai.

"So, you’re supposed to give us advice,” I say to Haymitch.“Here’s some advice. Stay alive,” says Haymitch, and then bursts out laughing.

Rue volt talán a kedvenc mellékszereplőm Cinna mellett. Az a tizenkét éves kislány az éles eszével és a csendes ügyességével egyszerre volt bájos és figyelemre méltó. Megsirattam, amikor meghalt, de persze ez várható volt, hiszen csak egy maradhat.
Még Cato-t se tudtam gyűlölni, pedig elég nagy rohadék volt az elején, de azt a halált senki nem érdemelte. És őszintén, meghűlt az ereimben a vér, amikor Katniss-szel együtt én is rájöttem, hogy azok a mutáns dögök igazából a halott kiválasztottak. Bírom a vért, nem tudott különösebben kiakasztani a könyv, de ott elborzadtam és kirázott a hideg, főleg amikor meglátta Rue-t is köztük.

A vége sem nevezhető happy endnek, mert bár mindketten túlélték, Katniss magára haragította az elnököt és az egész vezetőséget, Peetával sikerült összevesznie, bár igazság szerint fogalmam sincs, kinek adnék igazat, mert Katniss csak tette, amit kellett, de Peeta meg félreértette és tényleg azt hitte, hogy ez az egész igazi. És nem tudom nem sajnálni, mert egy kicsit én is belezúgtam Lover Boy-ba a történet folyamán.

"Only I keep wishing I could think of a way to…to show the Capitol they don’t own me. That I’m more than just a piece in their Games"

Azt kell mondjam, nagyon tetszett, de... de rajongó nem leszek. Jó könyv volt, de nem váltja ki belőlem azt az őrületet, amit kicsit sajnálok is, mert szerettem volna, vártam a hype-ra, amit annyi embernél okozott. Lehet, hogy már kinőttem az ilyesmiből. Bár kötve hiszem, hogy ebből kilehet, és még kevésbé hiszem, hogy pont én valaha is kinőnék.

De legalább a könyv után se éreztem a filmet csalódásnak, és ez szerintem elárul valamit. Jól megcsinálták, alig várom a Catching Fire-t.

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc karakter: Rue, Cinna, Haymitch

Kedvenc jelenet: amikor Katniss eltemette Rue-t

Veronica Roth - A beavatott

Kiadó: Ciceró

Oldalszám: 432

EGYETLEN DÖNTÉS

alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid

EGYETLEN DÖNTÉS

meghatározhatja az értékrendedet

EGYETLEN DÖNTÉS

örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges

EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL

Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is.

Hűha, jó sok problémám volt ezzel a könyvvel, de közben meg... vessetek meg, élveztem.

Tény, hogy a logikátlanság mintaszobrát lehetne belőle kifaragni, Az is tény, hogy SEMMI nincs benne értelmesen megmagyarázva.  De... na jó, kezdjük a negatívumokkal.

Ez elvileg egy ifjúsági disztópia. Ebből kifolyólag szükség lenne egy kidolgozott, jól működő világra, hiszen tulajdonképpen ez a műfaj egyik alap pillére. Ehelyett mit kaptunk? Egy eleve sántító alapötletre épülő kezdeményt, ami ötletnek éppen nem rossz (bár én az elején idegenkedtem tőle), de édeskevés. Az írónő egy egész eltűnt civilizáció történetét akarta elintézni három mondatban. Eleve nagyon kevés a realitása ennek a felépítésnek, de Roth meg se próbálja elfogadhatóan tálalni. Emiatt pedig nagyon-nagyon dühös voltam, mert annyi kihasználatlan lehetőség rejtőzött ebben a könyvben.

Túllépve a világfelépítésen pedig tele volt felesleges elemekkel. Példának okáért a vizsga; miért kellett? Mi a francért vizsgáztatnák végig az összes tizenhat évest, ha az utána semmit nem nyom a latba?! Semmi szerepe nem volt az ég egy adta világon. Kivéve persze, hogy Tris megtudta, hogy valami nincs rendben vele (nem akarok lelőni senkinek semmit). De könyörgöm... minek kellett hozzá ez a hisztéria?

Aztán ott az infó hiány, és ezzel megint csak visszatértünk a világhoz. Alig ismerjük a csoportokat. A Bátrakat közelről láthattuk Tris szemén keresztül, az Önfeláldozókat úgy nagyjából-egészéből, de csak a külső dolgokat, pedig mint kiderült, sokkal izgalmasabb dolgok folytak a felszín alatt. A Művelteket is csak érintettük, pedig nekik elég fontos szerepük van a történetben. A Barátságosokról pedig kb. annyit sikerült megtudni, hogy pirosban és sárgában járnak, az Őszintékre pedig nem egészen két megjegyzés vonatkozott (az, hogy mit viselnek - az írónő, úgy látszik, megszállottja a témának - és hogy milyen a beavatási szertartásuk).

Azért mindezek ellenére nem volt élvezhetetlen ez a könyv, sőt igazából elég jól szórakoztam. Ez azonban jóformán egyetlen karakternek köszönhető: Négyesnek!

Ő az a karakter, akit fogalmam sincsen róla, hogy miért szeretek. Nem túl kedves, nem túl közlékeny, mégis minden megnyilvánulása olyan emberi, valósnak hat és végre egy olyan erős hímnemű karakter, aki nem szenved arrogancia túltengésben, ráadásul még csak nem is egy érzelmi zsákutca (értsd, nem szenved hatvan oldalt, mire rájön, hogy szerelmes, vagy hogy egyáltalán törődik valakivel). Értelmes, jól felépített karakter, rendes múlttal és félelmekkel. 

Mondjuk ez a félelem-kérdés engem nem győzött meg, de ez alapvetően szerintem felfogás kérdése. Szerintem az írónő ezt túlságosan leegyszerűsítette, hiszen a félelem nem annyiból áll, hogy valaki kiakad a pókoktól, a magasságtól vagy éppen klausztrofóbiás. Ennél sokkal több. Az élethelyzetek hozzák ki az emberből, sokszor olyan váratlanul, hogy az ember nem is gondolná egészen addig, amíg olyan helyzetbe nem kerül. Például ha megkérdeznék tőlem, hogy mitől félek, rávágnám, hogy a piócáktól, de valószínűleg akkor se lennék a legnyugodtabb, ha élve eltemetnének, vagy ha az ágyamba raknának egy mérges kígyót. Csak nem ez jut először az ember eszébe. A félelmet... nem lehet megszámolni. Csak tudomásul venni, hogy az élet része, arról nem beszélve, hogy a félelem hiánya néha nem bátorság, hanem szimplán hülyeség.

Ettől eltekintve... nagyon-nagyon megkedveltem Négyest! Tris többé-kevésbé semleges volt a számomra, habár ő mesélte el a történetet. Fura érzés, de még csak azt se tudnám megmondani, milyen. Volt karakterfejlődés, az biztos. Tetszett a változás, ami végbement rajta, határozottan előnyére vált. De ezen túlmenően nem hatott meg különösebben, mert a férfi főszereplő ezerszer izgalmasabb volt nála.

És itt is van a két kedvenc megnyilvánulásom Négyestől:

"– De meg kellett volna bocsátanom neki. 

– Talán. De lehet, hogy ennél többet is tehettünk volna – mondja – És lehet, hogy elég, ha hagyjuk, hogy a lelkiismeretünk emlékeztessen arra, hogy legközelebb jobban csináljuk."

"Más sem érdekli őket, mint az emberek szándékai. Megpróbálják elhitetni veled, hogy az a fontos számukra, amit teszel, de nem ez érdekli őket. Nem azt akarják elérni, hogy egy bizonyos módon cselekedj, hanem hogy egy bizonyos módon gondolkodj. Hogy könnyű legyen érteni téged. És hogy ne jelenthess veszélyt rájuk nézve."

Azért annak örülök, hogy volt dráma és szenvedés és hogy nem lett cukros a vége és a folytatás is érdekel. Nem azt mondom, hogy a falat kaparom, de kíváncsi vagyok rá és nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet. Abban pedig csak reménykedem, hogy Roth a továbbiakban kezd valamit a világfelépítéssel és nem hagyja így csak a levegőben lógni. Hátha sikerül jobban kidolgozni az elkövetkezendő részekben. Én reménykedem benne!

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: nem volt kifejezetten.

Kedvenc karakter: Négyes (minő meglepetés:))