Leigh Bardugo: Shadow and Bone - Árnyék és Csont

Kiadó: Indigo (magyar fordításban: Könyvmolyképző)

Kiadás éve: 2012

'I've been waiting for you along time, Alina,' he said. 

'You and I are going to change the world'

The Shadow Fold, a swathe of impenetrable darkness, is slowly destroying the once-great nation of Ravka.

Alina, a pale, lonely orphan, discovers a unique power that thrusts her into the world of the kingdom's magical elite - the Grisha. Could she be the key setting Ravka free?

The Darkling, a man of seductive charm and terrifying power. If Alina is to fulfil her destiny, she must unlock her gift and face up to her dangerous attraction to him.

But what of Mal, Alina's childhood best friend? As Alina contemplates her dazzling new future, why can't she ever quite forget him?

Alina ​Starkova sosem várt túl sokat az élettől. A határháborúk során elveszítette a szüleit. Árvaként csupán egyvalakire számíthatott. Egy másik kis földönfutóra, Malra, a legjobb barátjára. Ám mostanra már rá sem számíthatott. Mindkettőjüket besorozták hazájuk, Ravka anyácska hadseregébe. A két fiatalnak életveszélyes küldetésre kell indulnia az Árnyzónába. Ezen az iszonyatos helyen a földöntúli sötétség az úr, ahol valósággal hemzsegnek az emberevő szörnyetegek. Amikor támadás éri a katonai konvojukat, mindannyiuk élete veszélybe kerül. Ám Alina ekkor olyan titokzatos erőnek adja tanújelét, amiről mindaddig még ő sem tudott. A csodálatos megmenekülés kiszakítja a hétköznapok világából.. . Meg sem áll a fővárosig, az uralkodó udvaráig, ahol az árva lány is a Grisa testvériség tagja lesz. Vezetőjük, a titokzatos Kom úr úgy véli, Alina az, akire oly régóta vár Ravka sokat szenvedett népe. A legfőbb varázsló szerint az Alinában rejtőző erő képes lesz elpusztítani az Árnyzónát. A cári udvar fényűző forgatagában sokan Kom úr új kegyeltjének tartják a lányt, aki csak nehezen tud beilleszkedni Mal nélkül. Miközben hazája egyre nagyobb veszélybe kerül, feltárul előtte egy hajmeresztő összeesküvés. Dönteni kell. Szembeszáll a birodalom leghatalmasabb nagyuraival? Egyedül a múltja mentheti meg… hogy Alina megmenthesse a jövőt.

(hivatalos fordítás)

Ez a könyv valószínűleg sokkal jobban tetszett volna, ha a megjelenésekor olvasom. Félreértés ne essék, tulajdonképpen így is élveztem, és viszonylag hamar kivégeztem, de ha 2012-ben (vagy akár 2014-ben, amikor a KMK magyarul is kihozta) találkozom ezzel a sztorival, hát meg lettem volna róla győződve, hogy ez a legjobb dolog a szeletelt kenyér feltalálása óta. Az irónia? 2014-ben én megvettem ezt a könyvet angolul, csak épp 4 évembe telt sort keríteni rá, szóval igazából az egészet magamnak és a halogatós fajtámnak köszönhetem.

Na, de ássunk is bele mélyebben a dologba és lássuk, mi volt az, ami miatt bár élveztem olvasni, mégsem lett kedvenc a Shadow and Bone! Annyi hót ziher, hogy nem a világfelépítésen múlt, mert atyagatya, hát az isteni! A borító nem hazudik, igazi orosz tündérmesés hangulatot árasztanak az oldalak, tele mágiával és azzal a varázslatosan télies hangulattal, ami az ilyen történetek sajátja. Kapunk egy saját mondavilágot is, ami nálam mindig pluszt jelent, és a mágiarendszer se semmi, amit Bardugo felvázol nekünk, pláne hogy mindezt úgy hozza össze, hogy nem térsz ki a hitedből, mire felfogod, hogy mi merre hogyan. Azok, akik csípik az elementális mágiát itt tobzódni fognak! Ez a része csillagos ötös!

A negatívumok számomra a karaktereknél jelentkeztek. A cselekmény három szereplő körül összpontosul, ezek lennének Alina, a Darkling (aki magyarul Éjúr, de már megszoktam Darklingnak, szóval nekem így marad), és Mal. Egy gond van: háromból hármat utáltam. Legalábbis a könyv első felében.

Alina olyan szinten az agyamra ment, hogy az hihetetlen. Bizonytalan, befolyásolható, nem áll ki magáért (ha mégis, azt a szociálisan lehető legretardáltabb módon adja elő), aztán meg megsértődik, amiért nem veszik számításba. Az első százötven oldalon kb. a könyvet szuggeráltam, hogy édes leányom csinááááálj már valami ééééértelmeset! Pls! A kedvemért! Nem állítom, hogy ez az írónő részéről nem volt szándékos (simán lehet, hogy igen), és az is hozzátartozik, hogy Bella Swan fénykorában sok ilyennel volt dolgunk, és Alina még így is ezerszer életrevalóbb volt, mint az a siránkozó vámpírivadék de wáááá, még így is az agyamra ment. Tiszta mázli, hogy ott volt Genya, különben lehet, hogy elvesztem a türelmemet. Igen, szegény leányzót Genyának hívják, de ne tévesszen meg a név, ő volt az egyetlen kedvelhető karakter az egész kompániában, akinek nemcsak értettem a motivációit, de át is éreztem a helyzetét. Remélem, a folytatásokban is látjuk majd!

A Darklingért mindenki odáig meg vissza van, amit bizonyos fokig meg is értek, mert ki ne imádna egy jó kis főgonoszt? Mondjuk a Darklingot szerintem sokan a meg nem értett antihero kategóriába sorolnak, ami nekem egy kicsit távol áll attól, amit valójában produkál a könyvben. Sőt, a számomra kifejezetten frissítő volt egy olyan megalomániás, ijesztő, manipulatív rohadékról olvasni, aki... tényleg egy megalomániás, ijesztő, manipulatív rohadék, és nem egy feminista Rhysand. Btw másnak is feltűnt, hogy a felszínen Rhys és a Darkling mennyire hasonlítanak? Na mindegy, ezt az elméletemet majd máskor kifejtem, amennyiben igény van rá. Maradjunk annyiban, hogy ha nem is kedveltem, de értékeltem a Darklingot mint karaktert, és kifejezetten élveztem az aljas kis húzásait, feldobta az általános szenvedést, amit Alina produkált és cselekvésre késztette, ami messzemenőkig jót tett a karakterének. A végére eljutottunk addig, hogy nem azért szurkoltam, hogy zabálja már fel egy arra járó volkra. 

Ami Malt illeti... eeeh? Vele is nagyjából úgy voltam, mint Alinával, bár más okokból kifolyólag. Az elején az agyamra ment, de a végére egészen megbarátkoztam vele. Belé legalább szorult némi életösztön. Nem egy bonyolult karakter, de amennyit porondon van, nem is csoda, hogy nem ismerjük meg jobban. A könyv 80%-ában azt se tudjuk, hogy életben van-e még. Abban reménykedem, hogy a folytatásokban kap egy kis mélységet, jót tenne a szentemnek.

A cselekmény nem a leggyorsabb a világon, itt-ott leül egy picit, de a végére bepörgünk, és az utolsó 50 oldal egészen fantasztikus. A lezárást elnézve teljesen nyilvánvaló, hogy mindez csak bevezetés volt és a java még csak most jön. Őszintén, alig várom! Már beszereztem a trilógia második és harmadik részét, és legalább a Siege and Stormra (amiről mindig a Sturm und Drang jut eszembe, a bölcsész reflexeket nehéz kikapcsolni) szeretnék még idén sort keríteni. A lassabb részeken pedig átlendít az írói stílus, mert jesszusmariska, Leigh Bardugo aztán tudja mit csinál! Gyönyörű a narratíva, nincs túlcsicsázva, pont annyi és pont olyan, amilyennek lennie kell. Élvezet volt olvasni.

Összességében, teljesen korrekt volt ez. Alapjaiban megrázta a világomat? Nem. De kifejezetten pozitív élmény volt és nagyon kíváncsivá tett. Arról nem beszélve, hogy a Grisha trilógia után ott a Six of Crows, amiről már annyit de annyit hallottam, hogy muszáj megnéznem magamnak közelebbről.

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: a vége

Kedvenc karakter: Genya

Amie Kaufman & Meagan Spooner: These Broken Stars

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2016

Oldalszám: 486

Az Icarus fedélzetén ez az éjszaka is olyan, mint a többi. De hirtelen katasztrófa történik: valami kirántja a hiperűrből a hatalmas luxusűrhajót, és az a legközelebbi bolygóra zuhan. Csak Lilac LaRoux és Tarver Merendsen éli túl a katasztrófát, és úgy tűnik, hogy rajtuk kívül senki más nincs a bolygón.

Lilac az univerzum leggazdagabb emberének lánya, Tarver viszont a nincstelenségből indult. Fiatal kora ellenére már kitüntetett háborús hős, aki régen megtanulta, hogy a Lilac-féle lányok csak bajt hoznak ez ember fejére. De mivel csak egymásra számíthatnak, muszáj együttműködniük, hogy átjussanak a kísérteties vidéken, melyen túl talán segítséget remélhetnek.

És egyszer csak a körülmények dacára Lilac és Tarver ráébred, hogy furcsamód mégis volt valami haszna annak a tragédiának, ami egymáshoz sodorta őket. Mivel a hétköznapi életükben nem lehet közös jövőjük, azon kezdenek el töprengeni, hogy vajon nem lenne-e jobb örökre a bolygón maradni? 

Minden megváltozik, amikor rájönnek, hogy mi a titka a lépteiket kísérő, hátborzongató suttogásnak. Lilac és Tarver talán elhagyhatja ezt a bolygót, de azt biztos, hogy már nem lesznek ugyanazok, akik korábban voltak.

A recenziós példányt köszönöm szépen a Könyvmolyképző kiadónak!

Ez a könyv is jó régóta csücsül már a várólistámon, úgyhogy éppen ideje volt már sort keríteni rá. Ironikus módon, a szerzőpáros tavaly megjelent Unearthed c. könyvét pár hónappal a debütálása után sikerült elolvasnom, ameddig ez éveket váratott magára. Visszanézve, talán jobban szerettem volna, ha ez kerül először a kezembe.

Félreértés ne essék, ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy negatív élmény lett volna számomra ez a könyv. Hipergyorsan elolvastam, mindössze két nap alatt, ami nem rossz, tekintve, hogy majdnem 500 oldalra rúg. Amie Kaufman és Meagan Spooner nyilvánvalóan tudják, mit csinálnak, a stílus végig kifogástalan volt, repültek az oldalak még akkor is, amikor épp semmi érdemleges nem történt - és lássuk be, a könyv nagyjából 70%-ban semmi érdemleges nem történt. Igen, ez az egyik nagy kifogásom, amit fel tudok hozni: a cselekmény a béka feneke alatt szívja a füvescigit.

A sztori felépítésében egyébként rettenetesen hasonlít az Unearthedre - ezért is jegyeztem meg, hogy talán fordított sorrendben jobban tetszett volna a These Broken Stars. Lássuk csak: 1) a két főszereplő utálja egymást kezdetben, és nagyon különböző anyagi körülményekből származnak 2) egy idegen bolygón rekednek és együtt kell túlélniük 3) el kell jutniuk A pontból B pontba lehetőleg egy darabban, hogy sikerüljön meglépniük a bolygóról. Yep, kb ennyiről is szól mind a kettő. 

A gond ott kezdődik, hogy ideális esetben ez csak az a történet csontváza lenne. De azt kell mondjam, hogy ameddig az Unearthedben legalább volt némi kakaó ezen a téren a versenyhelyzettel, itt nagyon érezhető volt az igazi csavarok hiánya, annak ellenére, hogy az írásmód lendületessé tette az olvasási élményt. 

– Itt fent jobban fúj a szél. Fázol?
– Mit csinálnál, ha azt mondanám, hogy igen? – Visszavigyorgok rá.
– Adnál kölcsön a lázadból?

A fejezetek elején lévő interjúrészletek szintén nagyon megdobják a könyvet, talán ezek voltak a kedvenc részeim. Azon túl, hogy Tarver szarkasztikus válaszain nem egyszer nevettem fel, kicsit meg is kavarták az amúgy teljesen lineáris történetvezetést, ami kifejezetten jót tett neki. Miután nem sok mindent kellett nyomon követni, ezek a kis részletek szolgáltak némi töprengeni valóval azt illetően, hogy mi vár még ránk az elkövetkezőkben. Az Illuminae-ből Ezra interjúrészleteire emlékeztettek, gondolom nem véletlenül, hiszen Amie keze abban is rendesen benne volt.

– Korábban is került már olyan helyzetbe, hogy a túlélésért küzdött.
– Így igaz.
– De ilyenbe még sosem.
– Sose volt még velem egy elsőbálozó, ha erre gondol.

Két főszereplőnk, Lilac és Tarver egymás szöges ellentétei kezdetben. Mondjuk én személy szerint nem hibáztattam volna Tarvert, ha kitekeri lilaakác nyakát, mert úristen, még egy ilyen idegesítő libát mint ez. Értem én, hogy adja az elkényeztetett kislány színjátékot, meg nem véletlenül olyan amilyen, de még így is úgy érzem, hogy kicsit túllőttek a célon. Tarver viszont kifejezetten szerethető egyéniség volt. Bár azt kell mondjam, volt egy pillanat, ahol nála is néztem, hogy ember, te mi az istent művelsz, ez creepy. Nem szeretnék spoilerezni, így csak annyit mondok: barlang jelenet az ominózus kaboom után. Ez nem romantikus. Kezeltesd magad, barátom! A szerelmi szál viszont mindennek ellenére jól működik, szépen fel van építve, és megvan kékibolya és taverna között a kémia, így sikerült felülemelkednem ezen a pár bökkenőn egy idő után.

Forrás: Pinterest

A kissé lagymatag cselekményt ellensúlyozza az írói stílus és a két karakter eléggé ahhoz, hogy még így is egy élvezhető regényt kapjunk, de nem tudok elnyomni egy leheletnyi csalódottságot. Nem volt ez rossz. Csak sokkal jobb is lehetett volna. Elvileg ez egy romantikus YA scifi/kaland lenne, amiből az első kettő ki is van pipálva, csak valahogy a scifi és a kaland maradt le. Lehet, hogy űrhajók vannak, meg idegen bolygók, de hogy ennek vajmi kevés köze volt még az űroperához is, az hétszentség. Ez a könyv nem scifi (kaland esetleg, csak kevés volt hozzá a szufla a sztoriban), inkább csak egy nem túl meggyőző, kartonból összetákolt szkafandert viselő pompomlány a halloween bulin, és mondom ezt a leghalványabb lekicsinylés nélkül. Nem baj ez, csak akkor ne hirdessük annak.

Összességében, egy abszolút élvezhető, gyorsan olvasható regényhez volt szerencsém. Nem pörgött annyira, mint szerettem volna, de esős vasárnap délelőttökre tökéletes választás lehet! Azoknak is bátran merem ajánlani, akik nem vetik meg a ya romantikát, de nem rajonganak a science fictionért, mert a These Broken Starsnak maximum felületes köze van a műfajhoz. Ami engem illet, a fenntartásaim ellenére várólistára került a folytatás, aztán meglátjuk, az hogy fog muzsikálni.

Kedvenc karakter: Tarver

Kedvenc jelenet: az interjúrészletek

Értékelés: 3.5/5

Sarah J. Maas: A Court of Wings and Ruin

Kiadó: Bloomsbury
Oldalszám: 700
Megjelenés éve: 2017

Looming war threatens all Feyre holds dear in the third volume of the #1 New York Times bestselling A Court of Thorns and Roses series.

Feyre has returned to the Spring Court, determined to gather information on Tamlin's manoeuvrings and the invading king threatening to bring Prythian to its knees. But to do so she must play a deadly game of deceit – and one slip may spell doom not only for Feyre, but for her world as well.

As war bears down upon them all, Feyre must decide who to trust amongst the dazzling and lethal High Lords – and hunt for allies in unexpected places.

In this thrilling third book in the #1 New York Times bestselling series from Sarah J. Maas, the earth will be painted red as mighty armies grapple for power over the one thing that could destroy them all.

A Tüskék és Rózsák Udvara trilógia harmadik részében háború közeleg, ami mindent elpusztíthat, ami Feyre számára kedves ezen a világon.

Feyre azzal az elhatározással tér vissza a Tavasz Udvarba, hogy információt gyűjtsön Tamlin lépéseiről és a hódításra készülő királyról, akinek célja térdre kényszeríteni Prythiant. Feyre kénytelen egy halálos játszmába bocsátkozni, ahol egyetlen botlás a véget jelentheti.

Ahogy a harc megkezdődik, Feyrének el kell döntenie, kiben bízhat a lehengerlő de halálos High Lordok közül, és szövetségesek után kutatnia a legváratlanabb helyeken is, a siker reményében.

Sarah J. Maas New York Times bestseller sorozatának szenzációs harmadik részében, a földet vörösre festik a győzelemért küzdő seregek áradata, a tét pedig az egyetlen dolog, ami mindüket elpusztíthatja.

(saját fordítás)

SPOILERES AZ ELSŐ KÉT RÉSZRE NÉZVE!!!

Nem hiába kotlottam annyit ezen az olvasási élményen, mielőtt végre rászántam magam az értékelésre. Az első rész olvasása után csak a számat húzogattam, meg a vállam vonogattam, hogy ja, nem volt ez rossz, de mehhh én nem értem a hype-ot. Aztán a második résznél brutálmód előtört belőlem a fangirl és totál trash voltam, és tiszta szívből tojtam az esetleges problémáira a könyvnek, mert annyira élveztem az egészet. Tűkön ülve vártam persze a folytatást, rendesen a falat kapartam utána, különösen tekintve, hogyan végződött az ACOMAF. Majd kijött az ACOWAR... én meg hirtelen nem akartam elolvasni. Fura, mi?

Szerintem már akkor tudtam legbelül, hogy fizikai képtelenség lesz felülmúlni a második részt, és egyszerűen nem akartam csalódni. Főként, hogy ekkortájt kezdtek szállingózni az igencsak vegyes értékelések goodreadsre, amik szintén elkedvetlenítettek, így inkább félretettem, és csak jóval később vettem elő újra. Sajnos, azt kell mondjam, egyáltalán nem voltak alaptalanok az ACOWARt sújtó kritikák. Nem tagadom, voltak jó pillanatok, de többségében elég feledhető élménynek bizonyult.

A Spring Courtban vesszük fel a fonalat újra, ahol Feyre kémkedni próbál több-kevesebb sikerrel. Van néhány jó húzása, de elég hamar meg is pattanunk onnan, hála istennek. Tamlinből elég minimális mennyiséget fogad be a gyomrom. Itt viszont el is kezdődnek a problémák.

Forrás

A nagy találkozás, Feyre és Rhys újra együtt... hát. Lehet, hogy csak mert akkora várakozás előzte meg, de pont olyan érzés volt, mint mikor azt hiszed, hogy van még egy oreo a zacsiban, aztán rá kell hogy jöjjél, hogy elszámítottad magad. Ilyen úúúú majd most juj de izgi... á, nem. És ez az érzés utána végig elkísér.

Ennek kellett volna lennie a nagy finálénak, a legnagyobb tétekkel, és ezzel együtt a legnagyobb veszteségekkel. Ehhez képest végig a két lépés előre, három hátra játékot játszottuk, ami egy idő után már marhára nem volt vicces. Egyszerűen nem érjük el azokat a magaslatokat, amik elvárhatóak lettek volna, és ez rettentő kiábrándító. A félmegoldások és a kifejezetten gyáva "aszittedmiiiii" húzások pedig egyenesen dühítőek voltak.

Próbálok nem spoilerezni, ezért nem akarok konkrét eseteket felhozni, így maradjunk az általánosságoknál: háború van, az epic final battle, ami mindent eldönt és folyik a vér meg a veríték, mi meg rágnánk a körmünket.... ha lenne miért. Ha elhinnénk, hogy ennek tényleg tétje van. De nem hisszük, és amikor mégis történik valami olyan, amire azt hihetnénk, hogy úristen, majd most ugrik a majom a vízbe, akkor Maas bedobja megint, hogy "aszittedmiiii".

Én szeretem a happy endeket. Sőt, kifejezetten preferálom őket. De van különbség a happy end és a minden pónik és szivárvány, soha senki nem hal meg, mert az rosszat tesz a businessnek és nézd, ott egy egyszarvú felfogás között. Igenis, érezzük már egy kicsit, hogy ez a trilógia lezárása (persze lesznek további könyvek, de mégis ennek a történetívnek ez lenne a nagy befejezése), történjenek dolgok, amik megváltoztatják a status quo-t, lépjünk a következő szintre. Mert enélkül nincs érzelmi töltet, nincs katarzis, és akkor mi a francért vagyunk itt mégis? Minek olvastunk el 600 vagy mennyi oldalt? Egyedül a Surielnél éreztem egy töredékét annak, aminek lennie kellett volna, de ez közel sem volt elég.

A karakterek szintén hasonló érzéseket keltettek bennem, különösen Mor. Amennyire kedveltem őt az előző részben, annyira ment itt az agyamra. Akkora megalkuvás volt az a "titok", akkora kamu az egész, hogy majdnem földhöz vágtam a könyvet. Nem magával az ötlettel volt bajom, hanem ahogy elénk lett dobva az egész, és pláne azzal az érveléssel. Azért nem bizonytalan 16 éves kamasz szereplőkkel van dolgunk, az isten szerelmére. Itt mindenki túl van a százon. Ne adjuk már itt a hülyét, és főleg ne nézzük az olvasót hülyének, mert még a végén zokon találja venni.

Hogy azért pozitívumokat is említsek, jó volt megismerni a többi high lordot, illetve Lucien is magához tért egy kicsit a kettőben előadott magánszámából, amit értékeltem. Vassa története szintén izgatja a fantáziám, remélem, viszont látjuk még őt is a jövőben. Bár őszintén, tekintve, hogy sem az ACOWAR, sem az ACOFAS nem nyűgözött le, annyira nem kaparok a folytatás után. Már Nesta és Cassian se érdekelnek annyira. Casst továbbra is imádom, félreértés ne essék, az egyik kedvencem ebben az egész trilógiában, de Nestából már nagyon elegem van.

Összességében, nekem csalódás volt ez a könyv, ráadásul az ACOMAF élményét is elrontotta egy kicsit. Anno az annyira beszippantott, hogy nem törődtem a hibáival, de ennek a kötetnek a fényében már azok is sokkal inkább szembetűnőek. Sajnálom, mert ez annyival jobb is lehetett volna. 

Jennifer A. Nielsen: A hamis herceg (Hatalom trilógia 1.)

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 342

Egy ​merész terv borzalmas útra és az árulás szélére sodor egy árva fiút. 

Carthya királysága polgárháború szélén áll. Hogy egyesítse a széthúzó népet, Conner, egy nemesember a királyi udvarból, ravasz tervet eszel ki: kitanít egy árva fiút, hogyan adja ki magát a király rég elveszett fiának, és bábhercegként trónra ülteti. 

Négy árva verseng a szerepért, köztük a makacs Sage is. Sage tudja, hogy Conner szándékai nem éppen nemesek, de mivel saját élete is cérnaszálon függ, nem tehet sokat – el kell érnie, hogy Conner őt válassza, vagy nem kerül ki élve a kalandból. 

Ahogy Sage az omladozó árvaházból Conner bámulatos birtokára kerül, egyre több hazugságra és árulásra derül fény, míg végül az igazság is kiderül, ami Conner minden tervénél veszélyesebbnek bizonyulhat. 

Hihetetlen kaland tele veszéllyel, izgalommal és hazugsággal. Az utolsó oldalig fogva tartja az olvasót.

A Könyvmolyképző kiadónak nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt!

Zsebi nagyjából azóta búbol ezzel a könyvvel, amióta ismerjük egymást. Végül rá is vett, hogy beszerezzem, de szegény hamis hercegnek még így is ott árválkodott a polcomon néhány hónapig, mire rászántam magam. Magam se tudom, pontosan miért, mikor az összes problogger, aki olvasta csakis jókat tudott róla mondani és a molyon is 94%-on áll, ami azért igen figyelemreméltó eredmény, pláne ha YA high fantasykről van szó.

Valószínűleg kár volt ennyit várni, hiszen nagyon élveztem A hamis herceget, és ezen én voltam a leginkább meglepődve, mert igencsak szájhúzósan kezdtem bele a könyvbe. Ez még csak nem is szegény herci hibája, csak épp pont előtte fejeztem be Alexandra Christotól a To Kill a Kingdomot (amiről hamarosan olvashattok majd a blogon) és akkora book hangoverem volt, mint egy hááááz. Nem hittem volna, hogy majd pont ez a könyv fog belőle kirángatni, de láss csodát, így lett!

A hamis herceg egy high fantasy, tehát elképzelt világban játszódik, ám olyanban, ahol semmiféle mágia nem kapott szerepet - legalábbis az első részben, a többiről egyelőre nem tudok nyilatkozni - ezáltal pedig nem is igazán kapunk olyan hatalmas magyarázatokat, így a politikai helyzet kerül előtérbe.

Forrás

A királyi család halott, megmérgezték őket, azonban ezt a tényt sikerült eddig titokban tartani. Carthya a polgárháború szélén áll, miközben külső ellenségek is fenyegetnek a határoknál, így épp egy hajszál választ el csak a teljes káosztól. Ekkor kerül elő Conner, aki egy kisebb jelentőségű lord egy annál vadabb tervvel: összeszed néhány ágról szakadt kis senkit az árvaházakból, akik nagyjából hasonlítanak a korábban halottnak hitt Jaron herceghez, és közülük a legmegfelelőbbet kiválasztva, őt ülteti a trónra. Így kerül Sage is a versenyzők közé.

Sage fantasztikus főhős volt, imádtam olvasni a szemszögéből. Ő tipikusan az a szereplő, akinek nagyon lehet drukkolni, és mindig képes meglepni. Percy Jacksonra és Darrowra (Red Rising) emlékeztetett, nem is csoda, hogy a szívemhez nőtt, hiszen mindkét karaktert imádom.

– Éles a nyelved, és elég arrogánsan tartod a fejed. Meg vagyok lepve, hogy Mrs. Turbeldy nem verte ki mindezt belőled.
– Ezért igazán nem okolhatja őt. Ő tényleg a legjobb tudása szerint vert engem.

A három másik jelölt is érdekes volt a maga nemében, különösen Roden, és az az érzésem, hogy ő még nagy problémákat fog okozni a jövőben. Tobiast már sokkal könnyebb volt kiismerni, nem igazán szakadt ki a felépített sztereotípiából, de olyan jól működött az egyénisége a többi fiúval tandemben, hogy ezt nem is éreztem problémának, mert így is érdekes volt a dinamikájuk.

A romantikus szál is ébredezik, de egyelőre nagyon a kezdeteit látjuk, és csak a szélvizeken, ami nem is gond, mert így a fiúk közötti vetélkedésen és a politikai machinációkon marad a hangsúly, amit elképesztően érdekes volt olvasni, és annak fényében, ahogy véget ért a könyv, csak még többre számítok ebből a következő részekben.

Hiába bizonyult lendületes olvasmánynak A hamis herceg, az utolsó 40 oldal fényében különösen nyilvánvalóvá vált, hogy a történet igazából még csak most kezdődik. Egészen addig úgy voltam vele, hogy hát korrekt egy könyvecske ez, de nem világrengető. Azonban akkora csavart hozott a szerző, amire egy kicsit se számítottam, és úgy kellett összekaparnom az állam a földről. Még ki is akadtam Cerseinek, a Nem nyilatkozom! bloggerinájának, aki már olvasta egy könyvet, hogy WTF. Így persze csak még kíváncsibb vagyok a folytatásra, úgyhogy biztos nem várat majd magára sokat! Ajánlom mindazoknak, akik szeretnek vakmerő, ravasz főhősökről olvasni, élvezik a sodró lendületű high fantasyket, és a politikai játszmákat.

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc karakter: Sage

Kedvenc jelenet: a vége

Kerstin Gier: Silber 2

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 340

A Silber-trilógia sziporkázó második kötete Kerstin Gier bestseller-szerző tollából.

Liv meg van rökönyödve: Secrecy ismeri a legféltettebb titkait! De hogyan tudhatta meg? És mit rejteget előle Henry? Vajon miféle sötét alak garázdálkodik éjjelente az álomvilág végtelen folyosóin? És miért kezdett el Liv húga, Mia hirtelen alva járni?

A rémálmok, a rejtélyes találkozások és a vad üldözés nem épp a pihentető alvás velejárói, ráadásul Livnek napközben is meg kell küzdenie egy újdonsült patchwork család minden problémájával, beleértve az intrikus nagymamát is.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

SPOILERES BEJEGYZÉS AZ ELSŐ RÉSZRE NÉZVE!

Kerstin Gier könyvei mindig feldobják a hangulatomat és jobb kedvre derítenek, akármikor veszem őket a kezembe. Nem volt ez másképp a Silber folytatásával sem. Az első részt még a tavalyi év vége felé olvastam (értékelés itt), és most a Prológus tematikus hetének köszönhetően alkalmam nyílt fejest ugrani a második részbe is.

A kezdet mondjuk nem volt annyira zökkenőmentes, mint az első rész esetében. Valahogy nehezebb volt belerázódni a sztoriba, sokkal kevésbé ragadott meg az első 20-30 oldal, de ez lehet annak is az oka, hogy az előző olvasmányom hangulata merőben más volt, és még fél lábbal abban lubickoltam, amikor belekezdtem a Silberbe.

A szerkesztés illetve a fordítás határozottan nem segített. Ameddig az első rész - néhány sarkallatos ponttól eltekintve - teljesen rendben volt ilyen téren, itt csak meredezett a szemem, meg a hajam. Először is a szerkesztés: az a rengeteg lábjegyzet, már helyenként szakirodalom feelingem volt a dologtól. Ráadásul a túlnyomó többségük teljesen szükségtelen. Nem tudom, hogy az eredetiben is így van-e, vagy csak a magyar verzióban, de valami rettenet volt, és gyakran az egyetlen, amit elért az az volt, hogy kizökkentett a sztoriból. Ami a fordítást illeti... én nem tudom, hogy eredeti németből vagy angolból csinálták, de uff néhány helyen... csak egy pár eklatáns példa (Bokker de büszke lenne rám ezért a szóhasználatért): imagináció, vintázs (vintage), örökségleső (aminél csak tippelni tudok, hogy a hozományvadászra gondoltak...? De ez majdnem jobb volt, mint a tulipántaposó), vagy éppen a kolletarális kár, ami testvérek között is járulékos veszteség. Ja, szóval határozottan észrevehető volt a minőség romlása az első részhez képest, amit nem igazán tudok mire vélni. Nem azt mondom, hogy teljesen elrontotta az olvasási élményt, mert nem, de nem is segített, annyi szent.

Ami a sztorit illeti, kicsivel az első rész vége után vesszük fel a fonalat, amikor Liv és Mia visszatérnek Londonba a karácsonyi szünet után. Elvileg mindennek ki kellene simulnia, hiszen Anabel biztonságban el van zárva a diliházban, de valahogy csak egyre több a dráma a nappali életükben, és egyre furább dolgok történnek álmukban is. Problémák merülnek fel Henry és Liv között, megérkezik Ernest anyja - a Bokker -, Charles és Lottie bénáznak, Florence csúcsformában van és nem a jó értelemben, és Arthur se tette meg azt a szívességet, hogy eltűnjön a balfenéken.

Magyarán zajlik az élet. Álmában Liv folyton motozásokat hall, attól tart, hogy valaki irányítja Miát, miután a húga elkezd alvajárni, és előkerül egy ütődött figura is, akit aztán igazán nem tud mire vélni.

Azt mindenképpen értékeltem, hogy végre egy kicsit kitágultak a lehetőségek ezzel az egész álomjárásos balhéval kapcsolatban. Feszegetjük a határokat, új dolgokat tudunk meg, nem hagyja Gier, hogy megunjuk a fantasy/paranormális vonalat, és átvegye a vezetőszerepet a nappali dráma. Nagyon szépen összefonódnak az álombeli és a nappali események.

Liv egyébként továbbra is zseniális főhős, változatlanul nagyon kedvelem mind őt, mind a húgát, Miát. Viccesek, szerethetőek, életrevalóak, ami több mint amit a legtöbb YA főhősnőről el lehet mondani manapság. Persze, megvannak a hülyeségeik. Ebben a részben igencsak mélyre ástunk Liv belső kétségeiben, főleg ami a Henryvel való kapcsolatát illeti. Ha már Henry és Liv. Álljunk meg egy pillanatra, hogy értékeljük, milyen halál aranyosak ezek ketten együtt, annak ellenére, hogy drága szőke backstreet boy tagunk teljesen gyökér módon bír kezelni bizonyos dolgokat. De még így is. HALÁL. CUKIK.

Csomó helyen láttam, hogy mindenki Graysonnal akarja összehozni Livet, és habár Grayson is tagadhatatlanul aranyos, nálam így... nem. De nagyon nem. Szerintem nem illenek össze romantikusan, viszont azt nagyon imádtam olvasni, ahogy igazi húg-báty kapcsolat kezd kialakulni közöttük, és folyamatosan kiállnak a másikért. Grayson egyébként olyan, mint egy nyugdíjas. Mint egy nagyon szexi nyugdíjas. Folyton károg meg sopánkodik, hogy ennek rossz vége lesz, hogy ne csámborogj sötétedés után, és így tovább. De azért mindezt szívdöglesztően csinálja, és az se hátrány, hogy be tudja verni az orrát egyeseknek. Egyébként Grayson is szerezhetne már egy csajt, valaki normálisabbat mint Emily. Mondjuk engem. Csak három év van közöttünk. Just sayin.

De amiért én halálomig shippelem Henryt és Livet, az az, hogy Henry imádja Liv különcségeit, amitől én meg elolvadok. Imádtam olvasni, ahogy Livnek eszébe jut valami rettentő fura, amire mindenki más csak nézne, mint Rozi a moziban, hogy "hhhheeee?" és Henry meg totál odáig van tőle. Hát én kifeküdtem. És amúgy vice versa. Nem a furaságaik ellenére szeretik egymást, hanem azzal együtt. Ez pedig hatmilliószor romantikusabb, mint bármi más, amit el tudok képzelni.

Maga a sztori egyébként az a semmi extra volt, kicsit töltelékkötet feelingje volt a dolognak, de miután inkább a karakterek személyes drámájával voltunk elfoglalva, ez nem zavart annyira, mint általában szokott. Nyilvánvaló, hogy a nagy finálé még várat magára, itt csak be lett rúgva a motor. A vége talán kicsit túl hirtelen zárult le az én ízlésemnek, mondjuk erre valószínűleg rásegített az a tény is, hogy az én kis naiv könyvmoly lelkem abban a tudatban élt, hogy még van húsz oldala hátra, aztán egyszer csak láttam, hogy VÉGE. Ja, kiderült, hogy a maradék az Függelék, meg vaníliás kifli recept. ÉN NEM KIFLIT AKAROK (jó, ha őszinték akarunk lenni, azt is), HANEM VÁLASZOKAT!!!

Összességében, a trilógia második része is abszolút levett a lábamról. Rettentő jól szórakoztam olvasás közben, így továbbra is csak ajánlani tudom azoknak, akik egy pár óra felhőtlen szórakozásra vágynak. A harmadik rész olvasása se fog sokáig váratni magára, ennyit garantálhatok. ;)

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc karakter: Liv, Mia, Henry, Grayson (majdnem mindenkit imádok, jó?)

Kerstin Gier: Az álmok első könyve

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 326

Ez ​vajon tényleg lehetséges?

Liv Silber álmai az utóbbi időben meglehetősen félelmetessé váltak. Az egyik végképp nem hagyja nyugodni. Ebben az álomban egy temetőben járt éjjel, és szemtanúja volt, amint négy fiú komor hangulatú, mágikus rituálét hajt végre. Ezek a fiúk azonban nagyon is valós kapcsolatban állnak Livvel, hiszen Grayson és három barátja tényleg léteznek. Liv nemrég iratkozott be abba az iskolába, ahová ők is járnak. Tulajdonképpen egészen kedvesek. De ami igazán ijesztő – még az éjszakai temetőknél is sokkal ijesztőbb –, az az, hogy a fiúk olyan dolgokat tudnak Livről, amiket nappal soha nem ejtett ki a száján – álmában viszont igen. 

Hogy miképpen, az tökéletes rejtély Liv számára, de egy jó kis rejtélynek Liv még soha nem tudott ellenállni…

A könyvet köszönöm szépen a Könyvmolyképző kiadónak!

Főleg manapság vége-hossza nincs az elsődlegesen tizenéves lányokat megcélozó YA irodalomnak, de ameddig maga a YA korosztály besorolás rengeteg mindent lefed, maguk a lányregények már egy jóval szűkebb kategóriát jelölnek, és sajnos kevés köztük a számomra élvezhető. Normál esetben 70/30 arányban csak a szememet bírom forgatni, és egyáltalán nem tudom élvezni ezeket a könyveket. Ez egyáltalán nem azért van, mert kiöregedtem volna a műfajból - ugyanilyen gyakorisággal és anyám tanúsíthatja, ugyanilyen átéléssel tudtam forgatni a szememet 14 évesen is - hanem mert némelyik annyira... banális. De komolyan. Ilyen facepalm szinten. Rendesen fáj olvasni. Azonban szerencsére Kerstin Gier könyveinél ilyen probléma még sosem merült fel! Már az Időtlen szerelem trilógiát is imádtam, és bár kicsit vonakodtam a Silbertől, tartva a csalódástól, erre semmi okom nem volt! Pontosan egy ilyen típusú könyvre volt most szükségem! Cuki, vicces, könnyed, de azért már egy kicsit őszies halloween hangulatú. És nem melodramatikus, ami mindig plusz pont.

Egyetlen negatívumot tudok felhozni, és az nem is igazán a könyv hibája, hanem a fordításé. Na most, nem akarok senkit megtéveszteni, a fordítás alapvetően kiemelkedően jó. Viszont. Szabályosan fájt a szememnek, amikor olyanokat láttam leírva, hogy grépfrút, szkájp, meg csatni. Utóbbin el is kellett gondolkodnom, hogy mi az ideges jóistenem lehet, mert úgy gondoltam, három Angliában töltött év után csak kiismerem magam a helyi fogásokat illetően. Aztán bevillant: chutney. (Ami egyébként egy ilyen marinált kocsonyás cucc, hasonlít a lekvárhoz és a legváratlanabb zöldségekből jut eszükbe ilyet készíteni, pl. uborka) Igen, nekem is fájt. De azt, hogy dinner bezzeg benne lehetett hagyni. Nyilván a vacsora nem volt elég extra a szkájp mellett. Ezeket így muszáj volt? Csak mert fizikai fájdalmat okoztak.

Ami viszont a regény többi részét illeti, szerintem sokat elmond róla, ha elárulom, a fentebb említett problémakör sem tudott abban megakadályozni, hogy új kedvencet avassak!

Világfelépítésből nem kapunk sokat, de amit igen, az hatásos és érdekes. Ez az álomban mászkálós alapötlet inkább az egyszerű de nagyszerű alapelvet követi, azaz nincs sok magyarázni való. Az olvasónak legalábbis sokkal hamarabb leesik, hogy mire megy ki a játék, mint Livnek, így főleg az elején, elég volt  egy kis időnk hátradőlve figyelni, ahogy próbál rájönni, mi az, ami bűzlik az entlebuchi bioszféra sajton kívül. Talán el is untam volna magam, ha a rejtély része itt véget ér, de bőven volt még mit kideríteni, így a könyv nem csak aranyos volt és könnyen olvasható, de tényleg megragadta a figyelmemet is. Nem csoda, hogy pár nap alatt végeztem vele annak ellenére, hogy még mindig próbálok kimászni az egész nyáron át tartó olvasási válságomból.

Az alapsztori hasonlóan nincsen túlbonyolítva, és használ bőven kliséket, de mindezt ügyesen teszi, ezért még csak fel se merült bennem, hogy zavarjon, hogy már megint az új iskolában a menő gyerekek titkos társaságával játszadozunk, és természetesen mind szőke, magas és jóképű. A fő oka annak, hogy egy klisé se zavart egy cseppet sem pedig az volt, hogy a könyv képes volt saját magán nevetni. Ami... egy elég morbid képet fest, ha épp vizuális a fantáziád, de amire ki akarok lyukadni, az az, hogy Kerstin Giernek fantasztikus humorérzéke van, és pontosan érzi, mikor kell lazítani a hangulaton és éreztetni, hogy a karakterek sem veszik magukat annyira véresen komolyan.

– Hát, mondjuk úgy… halloween volt, és London egész északi részén elment az áram, ezért a halloween partinak korábban lett vége. Mi teljesen fel voltunk pörögve, szerelmesek voltunk, és készen álltunk arra, hogy valami őrültséget csináljunk.
– Te voltál szerelmes – helyesbített Henry. – Mi többiek egyszerűen csak be voltunk rúgva.

Az E/1 elbeszélőmód miatt mindezt első kézből tapasztalhattuk. Liv Silber az egyik legszórakoztatóbb főhősnő, akihez mostanában szerencsém volt. Vicces, kissé szarkasztikus, és olyan üdítő módon normális. Ugyanez a helyzet a húgával, Miával is, akit szintén bírtam annak ellenére, hogy a tizenpár éves mellékszereplőket ritkán tudják elviselhetőre alkotni az írók, valami rejtélyes okból kifolyólag, így szinte mindig az agyamra mennek.

Az ügyeletes Backstreet Boys társaság is egész rendben volt, a fiúk közül főleg Graysont kedveltem meg, mert egyszerűen olyan aranyos volt, ahogy próbált vigyázni Livre, aki következetesen fittyet hányt minden figyelmeztetésére, illetve Henry is abszolút szerethető volt a maga fura módján. Különösen tetszett az, hogy bár megintcsak a suli legszívdöglesztőbb kis klikkjére koncentráltunk, és itt lebbent a szőke haj, meg ott feszült a kockahas, Henry nem volt tipikus Ken barbie. Kicsit fura, kicsit nerdy, de azért mégiscsak rendes gyerek.  Livvel eszméletlen aranyosak voltak, ezt még az én cinikus fekete lelkem is kész elismerni.

A felnőtt szereplők közül egyértelműen a dadus, Lottie volt a kedvencem, különösen a fogdokival való bimbózó kapcsolata volt elképesztően vicces. Az anyukát már sokkal kevésbé zártam a szívembe. Persze néha ő is vicces volt, ahogy mindenki más, de amilyen szinten tojt a gyerekei fejére, azt egy kissé túlzásnak éreztem. Viszont az tetszett, ahogy Ernest karakterét alakította az írónő, az elején való feltűnéséből teljesen másra számítottam, mint ami aztán lett belőle, szóval sikerült - ebben a tekintetben is - kellemesen meglepődnöm. Egyébként ez igaz az egész könyvre: egy nagy kellemes meglepetés, és pontosan az, amire szükségem volt.

Összességében csak bátorítani tudok mindenkit arra, hogy elkezdje ezt a könyvecskét, mert igazán remek időtöltés, és garantáltan feldobja majd a hangulatot! Véleményem szerint tizennégy évesen éppen annyira lehet élvezni, mint huszonnégy és harmincnégy évesen, így tényleg minden nőnek és lánynak jó választás lehet egy álmos őszi délutánra. Vidám, szórakoztató, hangulatos, és nagyon - nagyon vicces. Aranyos anélkül, hogy szirupos lenne. Tényleg csak ajánlani tudom!

Értékelés: 5/5

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Kiadó: Kossuth
Oldalszám: 352

Egy rejtélyes sziget 

Egy elhagyott árvaház 

Egy különös fényképekből álló gyűjtemény

Ez vár felfedezésre a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című felejthetetlen regényben, amely a fantázia és a fotográfia elegyéből kever izgalmas olvasmányt. Történetünk kezdetén rettenetes családi tragédia indítja útnak a tizenhat esztendős Jacobot egy távoli, Wales partjai közelében lévő szigetre, ahol felfedezi Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekek számára alapított otthonának omladozó romjait. Ahogy Jacob végigjárja az elhagyott hálótermeket és folyosókat, rájön, hogy Vándorsólyom kisasszony gondozottjai nem csak különlegesek voltak, de talán veszélyesek is. Lehet, hogy nem véletlenül száműzték őket egy kietlen szigetre. És valamiképpen – lett légyen ez bármilyen valószínűtlen – talán még mindig élnek. 

Ez a nyugtalanító, réges-régi fényképekkel illusztrált regény élvezetes olvasmány felnőtteknek, tiniknek és bárkinek, aki élvezi a hátborzongató kalandokat.

***

A könyvet köszönöm szépen a kiadónak!

A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei nem újdonság már, sokak rajonganak érte, sőt a tavalyi évben még film is készült belőle, ami újjáélesztette a megjelenéskor fellángolt hype-ot, és megint minden egy csapásra tele lett a fekete-fehér képes, enyhén creepy fotográfiákkal, és áradozásokkal arról, hogy ez a trilógia mennyire csodálatos. Én a magam részéről eddig tudatosan kerültem, bár már többször a kezembe akadt a könyvesboltban, ennek pedig ugyanaz az oka, ami miatt horror filmet se vagyok hajlandó megnézni: gyáva kukac vagyok élénk fantáziával, és minden ilyen cucctól összecsinálom magam, aztán pedig hetekig nem megy ki a fejemből. Kell ez nekem? Dehogy kell. Rettegjen hobbiból más.

Arra, hogy mégis elolvassam a könyvet nem végeláthatatlan mazochizmusom vett rá, hanem a tény, hogy többen többféle képpen biztosítottak arról, hogy ez a könyv csak creepynek néz ki, de igazából nem annyira az. Semmi olyan nincs benne, ami egy átlag fantasyben ne lenne, meg se fog ez nekem kottyanni, és nem fogok telefonfénnyel szörnyeket vadászni az ágyam alatt hajnal háromkor, nyugodjak meg. Húztam egy darabig a szám, meg hímeztem-hámoztam, de aztán csak beadtam a derekam, mert hát, valljuk be, ha túlteszed magad azon, mennyire para a kicsi leányzó feje a borítón, nem lehet nem észrevenni, milyen csodálatosan gyönyörű maga a kiadás. Az már tényleg csak hab a tortán, hogy ha leveszed a védőborítót, nem sima egyszínű kötés, hanem ugyanaz a dizájn található alatta a keményborítón. Már kézbe fogni is élmény a könyvet.

forrás

Maga a történet egyébként tényleg nem ijesztő, inkább a hangulatos szót használnám rá, amihez a fekete-fehér képek nagyban hozzájárulnak. Ami különösen tetszett, hogy nem csupán illusztrációi, hanem aktív alkotóelemei is a történetnek: a képek Jacob világának a részét képezik, ezekkel mesélte nagyapja a látszólag hihetetlen történeteit a különlegesekről és a walesi kis szigeten álló árvaházról, amely Vándorsólyom kisasszony felügyelete alatt állt. A stílus is remekül hozta ezt a fajta nosztalgikus hangulatot, könnyen olvashatóvá téve a könyvet, bár őszintén, rendre elfelejtettem, hogy Jake elvileg a 21. századból jött. Inkább raktam volna őt is a 80-as/90-es évek tájékára, egyrészt a szóhasználat, másrészt pedig amiatt, mert az ő részeibe is beszivárgott az a hangulat, ami nagyapja történeteiből áradt.

Szükség is volt az erős hangulatra, ugyanis a cselekmény csigalassan indul be. Amikor még a századik oldalon se történt semmi, kezdtem megijedni, hogy ez ilyen tetűlassan fog kúszni egész végig. Persze, ez egy kezdőkötete egy trilógiának, de azért mégis illene megállnia a saját lábán. Szerencsére a második felére kicsit felpörögtek az események, így az izgalmasabb volt, de összességében még mindig egy nagy bevezetőnek érződik az egész. Ettől függetlenül élveztem olvasni, csak kissé rétestészta feelingje volt: nyúlt és nyúlt, és én meg csak vártam, hogy érjünk már a lekvárhoz.

Enyhe spoilerek az elkövetkezőkben!

Alapvetően nem szeretek spoilerezni, de enélkül az apróság nélkül lehetetlenné válik a karakterek kitárgyalása, így kénytelen vagyok. Szóval, ha abszolút semmit se szeretnél lelőni a sztoriból, állj meg most! 

Ugye Jake nagyjából száz oldalnyi tipródás után felfedezi az átjárót az időhurokba, ahol az árvaház még mindig áll, és minden lakója megragadt 1940. szeptember 3-ában, és azt a napot élik újra és újra, egészen a bomba becsapódásának pillanatáig, amikor is újraindul a nap. Ezáltal a különleges gyermekek kora is beragadt, vagyis azok, akiket Jake nagyapja anno hátrahagyott, még ma is pontosan ugyanannyi idősek, mint 1940-ben, köztük az akkori kedvese, Emma is. Na már most, lehet, hogy én vagyok túl földhöz ragadt, de képtelen voltam túllépni azon, hogy pont Jacob és Emma között alakult a szerelmi szál. Még maga Jake is fennakadt ezen a tényen egy párszor, sőt közölte is Emmával, hogy ez talán így nem teljesen egészséges, de mit ad isten, ezt a végére teljesen elfelejtették, így az ezzel kapcsolatos fenntartásaim is megmaradtak. Talán majd a folytatásban?

Ezenkívül a lidérces szál nagyon rendben volt, ott volt némi feszültség is, ami kifejezetten feldobta a sztorit, de bőven nagyon későn lett kibontva ahhoz, hogy ez feledtetni tudja a kezdeti tötymörgést. Jobb lett volna, ha talán hamarabb bekerül a cselekménybe, és hosszabb a nyomozás, mert így aránytalanul hosszú lett a bevezetés, ameddig a tényleges cselekmény az utolsó száz oldalba lett sűrítve.

Spoiler vége

Egyébként maguk a karakterek mind a helyén voltak. Emberiek, sebezhetőek, tökéletlenek, de alapvetően szerethetőek voltak. Bár a kötetnek úgy összességében igencsak bevezetőszaga volt, azért a végére mégis felpörgött és az utolsó jelenet kifejezetten felcsigázta az érdeklődésemet, már ami a folytatást illeti. Szinte minden szál nyitva maradt, így szinte követeli a következő könyvet a lezárás.

Tudom ajánlani mindazoknak, akik szeretik a fényképészetet, a lassabban felépülő történeteket, megfűszerezve némi Pán Péter szindrómával és a hangulatos írásmódot. Viszont akik a lendületesebb, sodró cselekményt preferálják, azok nem feltétlenül fogják élvezni.

Értékelés: 3,5/5

Dan Krokos: Hamis emlékek

Kiadó: Főnix könyvműhely
Oldalszám: 262

Miranda egy padon ébred, egyedül, emlékek nélkül. Rémületében rejtélyes energiát bocsát ki magából, amely rettegéssel tölt el mindenkit a közelében, kivéve egy Peter nevű idegent, aki a legkevésbé sem lepődik meg a lány megdöbbentő képessége láttán.

Más lehetőség híján Miranda kénytelen megbízni benne, és szembenézni a ténnyel, hogy őt magát fegyvernek képezték ki, és egy genetikailag módosított fiatalokból álló elit alakulat tagja, akik emberfeletti képességükkel akár egy egész várost képesek káoszba és pusztulásba taszítani.

Régi énjéhez azonban nem könnyű visszatalálni, ráadásul a múlt már nem is számít igazán, amikor a jövő kerül veszélybe…

***

Már azóta kíváncsi vagyok erre a könyvre, hogy pár éve megjelent azzal az erősen félresikerült borítóval. Azonban most, hogy a Főnix újból megjelentette ebben gyönyörűséges új köntösben, egy csapásra előreugrott a várólistámon. Mondanom sem kell, hogy nagy reményekkel ugrottam neki az első kötetnek.

Szerencsére nem kellett csalódnom, imádtam olvasni a Hamis emlékeket. Amúgy is szeretem ezeket az enyhén sci-fis beütéssel keveredő, összeesküvés elméletekben tobzódó akció/kaland regényeket és filmeket egyaránt, de sokkal akad az a probléma, hogy lelassul és vontatottá válik, mikor ezeknek az adja a lényegét, hogy végig pörög, mint a búgócsiga. Dan Krokos pedig nem kímélt bennünket, ugyanis a történet az első oldalaktól fogva egy igazi hullámvasút, ami aztán csak fokozódik. Valahogy az író mindig képes volt rátenni még egy lapáttal, ami feledtette azt, hogy a csavarok itt-ott elég kiszámíthatónak bizonyultak.

A karakterek is mind jól fel voltak építve, különösen igaz ez a négy főszereplőnkre, Mirandára, Olive-ra, Noah-ra, és Peterre. Még a köztük feszülő drámázás, illetve szerelmi sokszög se zavart, mégpedig azért, mert annak fényében, hogy összezárva nőttek fel, és más velük korú személlyel soha nem volt alkalmuk kapcsolatot létesíteni. Várható volt, hogy a hormonok így négyük között fognak pingpong világbajnokságot rendezni.

Az ellenségnek még nem volt alkalma úgy igazán kibontakozni, egyértelmű, hogy még nagyon sok mindent nem tudunk róluk, meg az egész helyzetről. Rhysszel egyébként ugyanez a helyzet, de alapvetően szimpatikus a srác, már csak a neve miatt is. ;)

Talán az egyetlen kivetni valót a fordításban találtam, ami néhol nagyon félrecsúszott. Nemcsak a ''tiniszleng'' volt benne idegesítő - mert teljesen mindegy, hány éves, egy katonai létesítményben felnevelt és kiképzett tizenhét éves se fogja azt mondani, hogy ''vágod?" amikor titkosított információkról meg hasonlókról folyik a diskurzus. Viszont ezen túlmenően egyszerű félrefordítások is akadtak (mert olyan még mindig nincs, hogy vacsorázó.)

Összességében egy végtelenül szórakoztató, pörgős ifjúsági regényhez volt szerencsém, és a bravúros történetvezetés elérte, hogy túllendüljek az esetleges negatívumokon. A Hamis emlékek jól sikerült sorozatkezdő, de abszolút nyilvánvaló, hogy a java még hátravan. Alig várom, hogy kezdhessem a második részt!

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: nem volt kifejezetten

Kedvenc karakter: még nem sikerült eldöntenem. Talán Peter.

Amitav Ghosh: Sea of Poppies

Kiadó: John Murray

Oldalszám: 544

At ​the heart of this vibrant saga is a vast ship, the Ibis. The ship's destiny is a tumultuous voyage across the Indian Ocean; its purpose is to fight China's vicious nineteenth-century Opium Wars. As for the crew, they are a motley array of sailors and stowaways, coolies and convicts.

In a time of colonial upheaval, fate has thrown a diverse cast of Indians and Westerners together on board, from a bankrupt raja to a widowed tribeswoman, from a mulatto American freedman to a freespirited French orphan. As their old family ties are washed away, they, like their historical counterparts, come to view themselves as jahaj-bhais, or ship-brothers. An unlikely dynasty is born, which will span continents, races, and generations.

The first in an epic trilogy, this historical adventure spans the lush poppy fields of the Ganges, the rolling high seas, the backstreets of Canton. But it is the panorama of characters, whose diaspora encapsulates the vexed colonial history of the East itself, that makes Sea of Poppies so breathtakingly alive--a masterpiece from one of the world's finest novelists.

Egy hatalmas hajó, az Ibis áll eme színektől vibráló saga középpontjában. A hajó sorsa egy hányattatott utazás az Indiai-óceánon keresztül; a végső célja pedig hogy harcba szálljon Kínával a 19. századi Ópium háborúk ádáz küzdelmeiben. Ami a legénységet illeti, egy tengerészekből, szökevényekből, menekültekből és elítéltekből álló szedett-vedett tarka társaság verődik össze.

A kaotikus gyarmatosítás korában, a fedélzeten összetalálkozó emberek között akad indiai és nyugati egyaránt, egy tönkrement rádzsától elkezdve, egy megözvegyült törzsfőnökasszonyon és egy mulatt  amerikai felszabadított rabszolgán keresztül, egy szabadlelkű francia árváig mindenki megtalálható. Ahogy a régi családi és származási szálak, amik a múltjukhoz kötik őket halványodnak, társakként, testvérekként kezdenek tekinteni egymásra. Egy valószerűtlen dinasztia születik a különbségek hamvaiból, ami átível kontinenseken, fajokon és generációkon egyaránt.

Egy epikus trilógia első részeként, ez a történelmi kalandregény a buja pipacsmezőktől a hullámzó óceánig repít minket, majd visszaterel Canton mellékutcáinak útvesztőjébe. De a karakterek színes palettája az, ami igazi mesterművé emeli a Sea of Poppiest, hiszen rajtuk keresztül kirajzolódik a  keleti gyarmatosítás ambivalens és feszültségekkel teli történelme.

(saját fordítás)

***

Őszintén szólva, valószínűleg soha nem olvasom el a Sea of Poppiest, ha nem adják ki kötelezőnek az egyik tantárgyamra. És valószínűleg ma sem tudnám, micsoda élményt hagytam ki! Egy olyan korszakról nyújt átfogó képet ez az egyébként nagyon is szórakoztató és a maga nemében gyönyörűen megírt regény, amiről mi legalábbis vajmi keveset tanultunk suliban: ez pedig nem más, mint az Ópium háborúk a 19. században. A Sea of Poppies, az Ibis trilógia első része pont az első főkonfliktus kitörése előtti években játszódik, így a regény háttereként az egyre feszülő ellentétek hálózata adja. 

Deeti történetével kezdünk, ahol is azonnal megértjük a címet: pipacsok tengere. Elvégre Deeti egy pipacsültetvény tulajdonosa, ami épphogy életben tud maradni a brit ópiumgyár árnyékában, ami lenyomta a pipacs árát és közben kényszeríti a parasztokat a termesztésére a szükséges takarmánynövények és zöldség/gyümölcs helyett. Plusz még ott van a nyakán az ópiumfüggő férje, és gusztustalan sógora, aki meg akarja magának kaparintani a fiatal nőt a férje halála után.

Deeti kétségbeesett menekülése volt az egyik legérdekesebb szála a regénynek, de megragadott Zachary Reid kalandozása is az Ibisen, ahogy Amerikából elszegődött tengerésznek, majd Indiába keveredett és belesodródott a menekültek szállításába Mauritiusra.

Annak ellenére, hogy a felépítése és a hossza a romantikus nagyregények feelingjét idézi, a Sea of Poppies kifejezetten realisztikus a stílusában. Nincsenek ikonikus főgonoszok és végtelenül tisztaszívű hősök, csak emberek, akik a hatalmas politikai játszmák közepette megrekedtek egy régi hajón, kinn a nyílt vízen. Egyesek a tradíciók nyomásától menekülnek, mint Deeti, mások a szerencséjüket próbálják megcsinálni idegen földön, egy idegen kultúrában, mint Zachary, megint mások a szeretteiket követik, mint Pukri, a francia árván maradt lány, akit elrendezett házasságba próbáltak kényszeríteni. A rádzsa az előző generációk, és egy haldokló világ, a régi gyarmatosítás előtti India áldozata, aki csak Byronon és egyéb nyugati költők és írók lencséjén keresztül ismerhette meg a nyugati világot, és így megrekedt félúton Nyugat és Kelet között, egyikhez sem tartozva igazán. 

A regény persze nem hibátlan, néha iszonyatosan vontatottá válik, és bizonyos helyeken túl van magyarázva. Ennek ellenére, a hangulata és a történetvezetés nagyjából átlendített ezeken a pontokon, még akkor is, ha itt-ott nem ártott némi kitartás. Főként, hogy bizonyos szemszögöket volt, hogy egyáltalán nem élveztem. Például Neel, a rádzsa története számomra csak onnantól vált érdekessé, hogy elítélték és börtönbe került, előtte halálra untam.

Ettől függetlenül, úgy gondolom, igenis érdemes időt szánni a Sea of Poppiesra, ha másért nem, mert gyönyörűen bemutatja a kulturális hátterét az Ópium háborúk előtti és alatti világnak, segít egy kicsit jobban megérteni a gyarmatosítás nüanszait és a problémákat, amiket hátrahagyott. Az már csak hab a tortán, hogy Amitav Ghosh úgy szövi a történetét, akár valami 21. századi mesét. Egy élmény figyelni, ahogy minden karakter elindul a maga útján, és aztán ahogy ezek az utak keresztezik egymást az Ibis fedélzetén, a tenger és a pipacsok tengerén hánykolódva.

Új Philip Pullman könyv érkezik!!!

Hello népek!

Ma valami eszelősen izgalmas hírt hozok nektek, ami teljesen feldobta a napomat, így nem tudom nem megosztani veletek! Általában ritkán közlök le könyves híreket, főként mert mire odáig jutnék, már hatvan helyen megjelenik, de ez... ez hihetetlen, és varázslatos, és azóta nem bírom levakarni a vigyort a képemről.

Huszonkét évvel az Úr sötét anyagai megjelenése után, újra Lyráról olvashatunk majd! Ráadásul nem csak egy könyvet kapunk, hanem egy egész trilógiát! Túl sokat még nem tudni, de annyi biztos, hogy külföldön október 19-én jelenik majd meg, és a Book of Dust címet viseli.

Forrás

Ami azt jelenti, hogy többet fogunk tudni nemcsak Lyráról, de a Porról is!!!!! Akinek nem volt szerencséje az Úr sötét anyagaihoz, annak először is ejnye-bejnye, hát mit csináltál te a gyerekkoroddal, másodszor kicsit unalmasan hangozhat a Por, de higgyétek el, ez minden, csak nem az. Pullman világában ezer és ezer párhuzamos világ létezik egymás mellett és az egészet áthatja ez a titokzatos Por. Senki nem tudja honnan jött, hogy miből van, de a trilógia folyamán egyre többet és többet tudunk meg róla. Persze, még így sem eleget. Rongyosra olvastam ezt a könyvet anno, és még így is minden alkalommal teljesen lenyűgözött. És nem csak engem, hiszen Philip Pullman is elismerte, hogy a Por miatt akart visszatérni Lyra világába:

"A kérdések, amik a rejtélyes és aggasztó anyag körül keringtek már az Úr sötét anyagainak az eseményei előtt tíz évvel is viszályt szítottak. A The Book of Dust (A Por könyve? Angolul jobban hangzik. :/) középpontjában pontosan ez a küzdelem áll: az egyik oldalon egy zsarnoki és diktatórikus szervezet, amely mindenféle spekulációt és találgatást el akar fojtani még csírájában, a másikon pedig azok, akik hisznek a szólásszabadságban. A Por körüli elméletek áthatották az egész eredeti trilógiát. Lépésről-lépésre tisztul a kép lassacskán, hogy mi is ez a Por, de mindig is vissza akartam térni hozzá és teljesen felfedezni a lényegét."

Lyra, az első trilógia fiatal hősnője, na és persze Pantalaimon, a daimónja. Alig várom, hogy viszont láthassam őket! Az új trilógia középpontjában pedig pontosan Lyra története áll. Az első kötet tíz évvel az Északi fény történései előtt játszódik, tehát a leányzó még nagyon kicsi.

Pullman így nyilatkozott róla:

"Mindig is el akartam mesélni annak a történetét, hogy Lyra hogy került a Jordan Kollégium gondozásába, és miközben ezen gondolkodtam, felfedeztem egy történetet, amely akkor kezdődik, amikor Lyra még csak pólyás baba, és végigkíséri egészen addig, ameddig felnőtt nővé nem válik. Ez a kötet és a következő Lyra életének két részét fedi majd le: a története kezdetét, és a húsz évvel azutáni eseményeket."

(saját fordítás)

Forrás

A szerző szerint ez az új trilógia se nem folytatás, se nem előzményregény. 

"Az Úr sötét anyagai mellett fut majd párhuzamosan, nem előtte vagy utána. Egy másik történet, de az eredeti trilógia olvasói fognak találkozni ismerős karakterekkel."

(saját fordítás)

Természetesen új szereplők is feltűnnek majd a régiek mellett, köztük egy "hétköznapi fiú" (akit egyébként láthattunk megjelenni az eredeti trilógiában, ha odafigyeltünk), és akivel együtt Lyra belegabalyodik ebbe a "rémisztő kalandba, ami egy másik világba repíti őket."

(saját fordítás)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én totálisan be vagyok zsongva! Annyi kérdésem van! Ki ez fiú? Roger? Biztosan nem Will, őt nehéz lenne elfelejteni. Habár Rogert is. Szerintem most megyek, és újraolvasom a trilógiát, aztán pedig aktívan összeesküvés elméleteket fogok gyártani egészen őszig. 

Ha az első könyvben Lyra még kicsi, akkor biztos találkozhatunk majd Mrs. Coulterrel és Lord Asriellel, illetve közelebbről felfedezhetjük magunknak a Jordan Kollégiumot és az ottani erőviszonyokat. Már csak rágondolva is remegni kezd a kezem. Talán ez nem teljesen egészséges. De nekem ez a könyv, ez a világ volt az első igazi szerelmem. Úgy hozta az élet, hogy ez még a Harry Potternél is előbb akadt a kezembe (pedig azt is imádom, hiszen ismertek). Az Úr sötét anyagai miatt imádom annyira a fantasyt és az olvasást, amennyire. Valószínűleg messze túl fiatal voltam hozzá, amikor olvastam, de imádtam minden oldalát. Szerintem ez volt az első könyv, amin rendesen sírtam.

Alig várom, hogy visszatérhessek ebbe a csodálatos világba, és újra felfedezzem, Lyrával együtt!

Akinek valahogy kimaradt az életéből az Úr sötét anyagai (esetleg csak a filmet látta, ami erősen problematikus volt), annak tiszta szívből csakis ajánlani tudom. Egyedi, lenyűgöző, és képtelenség letenni.

forrás (angol)

forrás (angol)

Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury

Kiadó: Bloomsbury

Oldalszám: 624

Feyre survived Amarantha's clutches to return to the Spring Court—but at a steep cost. Though she now has the powers of the High Fae, her heart remains human, and it can't forget the terrible deeds she performed to save Tamlin's people.

Nor has Feyre forgotten her bargain with Rhysand, High Lord of the feared Night Court. As Feyre navigates its dark web of politics, passion, and dazzling power, a greater evil looms—and she might be key to stopping it. But only if she can harness her harrowing gifts, heal her fractured soul, and decide how she wishes to shape her future—and the future of a world cleaved in two.

Feyre sikerrel kiszabadult Amarantha karmai közül és visszatért a Tavasz Udvarba, de az ár magas volt. Bár az ereje már egy tündéré, a szíve ember maradt, és képtelen elfelejteni a borzalmas dolgokat, amiket Tamlin népének megmentése érdekében el kellett követnie.

És az alkut sem felejtette el, amit Rhysanddel, a rettegett Éjszaka Udvarának urával kötött. Ahogy Feyre próbál kiigazodni a sötét politikai játszmák, szenvedély és erő útvesztőjében, szörnyű gonosz fenyeget a láthatáron. Talán csak Feyre képes megállítani, de ehhez meg kell tanulnia használni újonnan szerzett képességeit, meggyógyítania a darabokra tört lelkét és eldöntenie, milyen jövőt akar magának - és milyet egy kettéhasadt világnak.

(saját fordítás)

SPOILERES TARTALOM AZ ELSŐ RÉSZRE VONATKOZÓLAG! És enyhén spoileres az ACOMAF-ra is. Sorry, emberek, nem lövök le semmi hiperfontosat, de képtelenség zero spoilerrel erről a könyvről beszélni.

Nem tudom, emlékeztek-e az ACOTAR értékelésemre (katt ide, ha érdekel), de enyhe szkepticizmussal kezeltem ezt az új hype-ot, és felváltva téptem a hajam, illetve kelletlenül húztam a számat miatta.
Gyorstalpaló a legnagyobb problémáimból:

• számomra az ACOTAR nem minősült Sz&Sz retellingnek
• Feyre sötét. Nagyon-nagyon sötét. Mint az éjszaka. (MUHAHA inside joke)
• Tamlin lapos mint az országút, nulla fantázia van a karakterében
• a könyv 70%-ban semmi nem történik, vagy ami igen, attól a fülemen folyik ki a csillámpor
• a maradék 30% pedig azért történik, mert Feyre nem bírt megoldani egy feladványt, ami egy ovisnak se okozna túl nagy fejtörést

Lehet velem vitatkozni, sőt vitatkoztak is velem, ketten is, csekkoljátok a PROcsatát, de a fentiek miatt nekem nem igazán feküdt az első rész. Elvoltam vele, de úgy meh. (Elaborált és jól kifejtett véleményt hallottak, hölgyeim és uraim: meh.) Szóval, finoman fogalmazva is fenntartásokkal kezdtem neki az ACOMAF-nak. Jó, kezdjük ott, hogy ha Zsebi nem hajít meg egy példánnyal a könyvből, szerintem el se olvasom. És mekkora hiba lett volna!

EMBEREK, EZ A KÖNYV KICS*SZETT JÓ!

Nem csak hogy mindent rendbe rakott, amit az előző résznél kifogásoltam, de mindezt úgy tette, hogy az első részt nem törölte le a Föld felszínéről. Értem ez alatt azt, hogy nagyon szépen össze lett kötve az ok-okozati kapcsolat a két rész között, senki nem próbálta meg nem történtté varázsolni az ACOTAR eseményeit.

forrás

Bár erre a részre rá lett erőltetve a Hádész&Perszephoné retelling címke, szerintem ez, csakúgy mint az első rész esetében, nem igazán állja meg a helyét. Jó igen, néhol nyomokban látom az elképzelést, és bele is tudnám magyarázni, ha nagyon kellene, de tényleg ez a cél? Ha már nagyon retellingekben akarunk gondolkodni, sokkal inkább el tudnám fogadni a gondolatot, hogy ez is Szépség és szörnyeteg tematika, tehát ebben a tekintetben is folytatódik a történet. Ha nem két teljesen szeparált történetívként tekintünk a részekre, akkor mindjárt több értelme lesz a dolognak: a ki az igazi szörnyeteg játékot játsszuk, csak szexi tündibündikkel. És ha bedőltünk az első résznek, nagyobbat üt a második.

Azért ezen a fronton megnyugodtam, hogy nem velem volt a baj, amiért húztam a számat. Ugyanis már akkor se derült ki számomra pontosan, hogy Feyre és Tamlin mit szeretnek egymáson. Túlságosan is adottnak tűnt a dolog. És bár az eredetiben is valamennyire az, hiszen a szörnyeteg kezdettől fogva abban reménykedik, hogy Belle talán megtöri az átkot, és képes lesz őt szeretni, ott sokkal fokozatosabb volt a dolog: először kíváncsiság, majd egy tapogatózó barátság, és csak utána szerelem. Feyre és Tamlin csak így bumm mint az ágyú. Feyre megmosakszik, Tamlin megmutat neki néhány helyi látványosságot és ásó, kapa... hopphopphopp... de hát valakit elfelejtettünk.
*ördögi mosoly*

Rhysnek aztán van érzéke a drámai belépőkhöz. Épp jókor játssza ki az alku kártyáját, és bár Feyre dühében a fejéhez vágja a papucsát, az egész fandom mélyen megkönnyebbült ezen a ponton, szvsz. Az előző részben kedveltem a drága fekete bárányunkat, de nem igazán tudtam kijelenteni, hogy kedvenc, mert annyira keveset tudtunk róla; jóformán csak a felszínt kapargattuk. Nos, ebben a részben leástunk a mélybe, és... WOW! Csak így WOW! IMÁDOM Rhyst! I.M.Á.D.O.M. Konkrétan le kell fognom az ujjacskáimat, hogy ne spoilerezzem szét-össze-vissza ezt a bejegyzést, hogy megértessem veletek miért, hogyan és mennyire imádom! Mert vicces, meg szexi, meg jó a dumája és (az én képzeletemben legalábbis) brit az akcentusa, de ennél sokkal többről van szó! Mert tényleg van is valami a cinikus maszk alatt, és nem az a nyálas papucs, akit legtöbbször találunk a YA-k rózsaszín világában, és amiből aztán teljesen kiábrándul az ember lánya. Rhys nem tökéletes, és határozottan nem papucs, de nem is egy szexista görény, aki azt hiszi, csak azért mert ő húzta az Y-t a kromoszómalottón, neki mindent lehet. Khmm, igen. Az első rész alatt Tamlin iránt puszta közönyt éreztem. Most?

Szóval ja, mondhatjuk, hogy karakterek tekintetében igazi nagy kibontakozásoknak lehettünk tanúi több frontról is, és te jó ég, erre már nagyon szükség volt, mert az ACOTAR alatt szétuntam magam. És tudjátok mit? Még csak azt se mondhatjuk, hogy szerelmi háromszög lett belőle, mert nem igazán. Pedig ettől féltem, hogy majd Feyre-ből egy döntésképtelen liba lesz, előszedi a belső Belláját, és én még annál is jobban fogom utálni, mint az első könyv végén, pedig huhh... de kellemesen meglepődtem, és ezt kész vagyok beismerni. Feyre karakterfejlődése fokozatos és gyönyörűen felépített volt! Csinált hülyeségeket, botladozott és szenvedett, de mindenre oka volt, és a végén megtalálta a saját belső erejét. Az utolsó húzása például egészen egyszerűen zseniális lett, és ezt SOHA nem néztem volna ki abból a lányból, aki ott nyűglődött egy hülye rejtvényen az előző részben.

Aztán ott van Lucien, aki az abszolút kedvencem volt az előző részben. Hát. Itt elég erősen felhúzott. Hibát hibára halmozott, és lassan már késztetést éreztem, hogy segítsek neki megtalálni az elhagyott gerincét a százholdas pagonyban, mert hogy magától nem ment neki, az is biztos. Lehet, hogy csak azért nem jött ez így ki az ACOTAR-ban, mert akkor még Tamlinnek se gurult el ilyen szinten a gyógyszere, de nekem úgy rémlik, hogy sokkal inkább kész volt vitába szállni vele, ha valami olyat látott, amivel nem értett egyet. Ehhez képest itt? Nemcsak Feyre csalódott benne, hanem én is.

forrás

Viszont pont ez a helyzet volt az, ami olyan szépen kontrasztba helyezte Rhys és az Inner Circle dinamikáját. Ott is volt hierarchia, elvégre Rhysand a high lord, de a barátság ami összefűzte őket sokkal mélyebb volt. Fel se merültek ezek a problémák, mert jó, tény először is mert Rhys nem egy barom, de főként mert hallgatnak egymásra és nem söprik félre a másik véleményét. És ha már az Inner Circle-nél tartunk... imádom az új karaktereinket!

Főleg Amrent, akiről senki nem tudja, hogy igazából micsoda, de annyi biztos, hogy egy alacsony leányzó testében élő ősi, mitikus lény, és a szentlelket is kiijeszti mindenkiből. Rettentően szórakoztató, és elképesztően badass női karakter! Kevésbé közvetlen, mint Mor, aki egy tündérbogár (egészen addig, ameddig meg nem ismered jobban, és rájössz, hogy megvan az oka, amiért ő következik Rhys után rangban) és azonnal a legjobb barátja akarsz lenni, de talán pont ezért nagyon tetszett, ahogy Maas felvezette Amren és Feyre bimbózó barátságát, és a jelenetet, ahol végül megtalálják a közös hangot.

Rengeteg új karaktert kapunk, és többségében rendkívül érdekesek. Az különösen tetszett, hogy végre jobban megismerjük a világot, és kiszakadunk a Spring Court határain kívülre. Nemcsak Feyrének tett jót a változás. Végre mozgalmassá válik a cselekmény, bepillantást nyerünk más udvarokba, és zajlik az élet. Feyre az új képességeit próbálgatja, közben bejátszik a falon túli világ, van egy szerelmi szálunk, jó kis harcjelenetek... végre magunkhoz tértünk egy kicsit. Nem volt egy unalmas pillanat sem, ezért letenni se igazán tudtam a könyvet.

Ami pedig a romantikát illeti... tökély. Ritkán mondok ilyet, de itt kapituláltam. Maas olyan szépen felépítette az egészet. Feyre vívódásait, azt hogy igenis fel kellett gyógyulnia az őt ért traumákból, a kémiát... az egész gyönyörűen működött. Próbálom befogni a számat és nem kilocsogni semmit, szóval engedjétek meg, hogy rövidre fogjam az ömlengésemet: csak így simán gyönyörű. Nem nyálas (jó, kicsit az, de indokolt mennyiségben), nem giccses, és össze-vissza szorongatta a kicsi, fekete, cinikus szívemet.

Egy szó mint száz, engem megvett ez a könyv kilóra! Tekintve, hogy húzós hátrányból indult az előző résznek köszönhetően, ez teljesítmény! Olyan szinten rákattantam azóta, hogy nem bírok lemászni a témáról, Zsebi legnagyobb örömére. Nem bírom kivárni, hogy jöjjön a harmadik rész! Komolyan, ez fantasztikus volt! Legszívesebben kitörölném az agyamból, hogy újra elolvashassam! MÉG! MÉG AKAROK! Komolyan, elvonási tünetek jelentkeznek lassan...
Ha az ACOTAR nem győzött meg, hallgass rám, és adj egy esélyt a második résznek! Nem fogod megbánni!

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: minden ahol Rhys van
Kedvenc karakter: Rhys, Amren, Mor, Cassian